A temetési igehirdetés(istentisztelet) 

    (1.kép) 

    Vonakodva vállaltam el ezt a felkérést… Nem könnyű műfaj önmagában sem (mindnyájan kínlódunk vele eleget), még nehezebb beszélni róla, kivált szakmai körben. Igyekszem leszögezni: hozzátok képest semmiféle többlettudással nem rendelkezem. Talán annyit tettem pluszban, hogy jó néhány temetési prédikációt leírtam (legtöbbetekhez hasonlóan), és azokat közzé tettem gyülekezeti honlapunkon, ebben a referátumban pedig megpróbáltam röviden összefoglalni, rendszerezni – másoktól is inspirálódva – a temetési prédikáció sajátosságait. Ismeritek a szellemes mondást: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. 

Előrebocsátom, hogy terveimmel ellentétben ezt az előadásszerűséget nem előzte meg elmélyült tanulmányozás, így az nem érett tudományos dolgozattá, ennélfogva (és egyébként is) semmi kötelező érvényű vagy kioktató jellegű nem fogalmazódik meg benne. Ha valaki ilyesmit vél kihallani, az ne rajtam kérje számon.   

   A kívülállók is a „temetést” tartják szolgálatunk legnehezebb területének. Belülről megélve pedig olykor egészen gyötrelmes feladat. Többször hallottam lelkészkollegáktól a felsóhajtást: csak temetni ne kellene! Saját tapasztalataim azt erősítik: a rutin csak nehezebbé teszi. Egyrészt minden haláleset érzelmileg is megterhel (25 év után közelről ismerem az elhunytat, úgymond családtagokat temetek – előjön az ilyen esetben kötelező lelkiismeret-furdalás is: nem látogattam meg, stb.), másrészt mindig meg kell küzdeni a kettős kihívással: vigasztalni a gyászolókat, és valami biztatót, hitben megerősítőt közölni a gyülekezettel. Kissé erőltetve azt mondhatnánk: a temetés is jeggyel ábrázoló istentisztelet, hiszen a koporsó, az urna egyértelműen, kézzelfoghatóan (mégis racionálisan olyan nehezen megragadható módon) ábrázolja ki mulandóságunkat, amellyel kapcsolatban Istennek vigasztaló, „életes” üzenete van számunkra. Prédikálni kell, temetni muszáj…

(2. kép)

    Andreas Hess barátomtól kaptam egy tanulmányt, amire párszor utalni fogok… Annak bevezetőjében elhangzik egy megszívlelendő gondolat: a temetési igehirdetésben, de tkp. minden prédikációban olyan kijelentéseket teszünk (az Ige alapján), amiket nem lenne szabad kimondanunk emberi realitásainkból kiindulva.  Ám a gyászban, elesettségben, akármilyen egzisztenciális krízisben többre is van szüksége az embernek annál, mint amit a tények mutatnak, bizonyítanak: azokon túlmutató bizalomra, hitre, reménységre. Ezt a „többet” azonban mély együttérzéssel, tapintatosan és hitelesen kell továbbadnunk, nem a lelki trauma gyors relativizálásával. Komolyan kell vennünk a gyász sötétségét ahhoz, hogy az „abban ülők” számára hitelesen és számukra is befogadható, segítő módon mutassunk rá a felcsillanó reménysugárra. Krisztus feltámadása nem törölte a halál fájdalmát, csak átmenetivé, gyógyíthatóvá tette.

(3. kép)

   Az alábbiakban ejtek néhány szót 1)a temetési igehirdetés sajátosságairól, 2)bibliai hátteréről, 3)a temetési beszéd előkészítéséről (itt a virrasztóról is), 4) főbb szempontjairól, 5) végül a visszajelzésekről illetve egyéni benyomásaimról. (+ 5 temetési prédikációt küldtem át, ezek esettanulmányként szolgálnak. Négy nagy név mellé - kettő közülük kortárs - került oda az én prédikációm, távoltól sem minta, inkább szemléltetés gyanánt. Februárban hangzott el szó szerint így, vállalnom kell, akárki is olvassa a szememre, hogy…)     

1.A temetési szolgálatot a kazuáliák közé soroljuk… ezek pedig az élet fordulópontjain, tranzit-helyzeteiben celebrált gyülekezeti istentiszteleti alkalmak, amelyek főként az érintettek szűkebb köre számára közvetítik az Ige vigasztaló, bátorító üzenetét, ua. minden jelenlevőt megszólítanak, együttérzésre és kitartásra ösztönöznek. A gyülekezeti közösség tehát aktív részese az alkalmi istentiszteleteknek: a jelenlét, a közösségvállalás és lelki támogatás megtestesítőjeként.

(4.kép) 

A református temetés tehát istentisztelet a szó általános és speciális értelmében (egyesek szerint annak par excelence formája), amelyen az igehirdetés, a bizonyságtétel alapszabályai érvényesülnek, az evangélium alapigazságai szólalnak meg.  Megkerülhetetlen itt is Pál megjegyzése: Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről (1Kor 2,2)… Nem lehet más mondanivalónk, mint az evangélium ránk bízott örök üzente. (Hármas mandátumunk van: Isten Igéje, a gyülekezet és a gyászoló család részéről.) Ha az evangéliumot – akármilyen okból – elhanyagoljuk, vagy járulékos elemként kezeljük, akkor célt téveszt, kárt szenved egész szolgálatunk. Akkor nem Krisztus bizonyságtevőiként, hanem ünnepi szónokokként vagyunk jelen. Természetesen egy temetésen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy egy konkrét földi élet lezárulásáról van szó, egy embertársunkról, aki egy családhoz, közösséghez tartozott. Akinek elvesztése hiányt, fájdalmat okoz. Akinek távozása kérdéseket vet fel. Néha nagyon súlyosakat (miért engedte meg Isten, miért vele történt, hiszen fiatal volt, család maradt utána, tényleg jó ember volt?).                                                   

    A család és a gyülekezet elvárásai a temetésekkel kapcsolatban fogalmazódnak meg a legellentmondásosabban és a legélesebben. (Vasárnapi prédikációnk „kivitelezésébe” nem igen szólnak bele az emberek, és nem is nagyon „kommentálják” azt.) Másfelől igehirdetői minőségünkben temetési alkalmakon kerülünk kapcsolatba a legtöbb ún. kívülállóval, akik – érthető módon - temetési beszédünk (magatartásunk) alapján ítélik meg lelkészi mivoltunkat. Legtöbb kritika itt ér bennünket. Nincsen recept a tökéletes temetési prédikációra, de felismerhetünk olyan alapelveket, amiket érdemes szem előtt tartanunk. 

(5. kép) 

(Zárójelben említeném meg: vannak teológusok, akik határozottan visszautasítják azt a gondolatot, hogy a temetés missziós alkalom lenne. Szerintük egyenesen tisztességtelen azt így kezelni… Az ilyen igénnyel történő viszonyulás tulajdonképpen kompenzálási próbálkozás, missziós csődünk bizonyítéka. Vitát nyithatnánk… Azt el szeretném mondani, hogy szerintem minden igehirdetés missziói alkalom, persze, egy temetési szolgálatot nem kell túlterhelni missziós ambíciókkal.)

2.Temetés a Bibliában… 

 „A halottal való foglalkozásról azt tartja a zsidó hagyomány, hogy az a legnagyobb micvá (jócselekedet), hiszen a halott már nem tudja azt viszonozni. A temetés leglényegesebb előírásai közé tartozik, hogy a holttestet minél előbb el kell temetni a földbe, valamint nyugvóhelyét meg kell jelölni, hol a Másiáh (Messiás) eljöveteléig, tehát a holtak feltámadásáig fog pihenni.” (Oláh János)

    Egy viszonylag rövid fejezet ez. Az elhunytak elparentálásával, nyugalomra helyezésével kapcsolatos rítusokról, szertartásokról vajmi keveset tudunk meg, az eltemetés tkp. tényén túl nem sokat közöl a Szentírás. És egyetlen temetési igehirdetést (beszédet) sem jegyez fel. Az 5 Móz 21, 23 szerint még aznap el kellett temetni az elhunytat. Első temetési jelenet a Bibliában az, amikor Ábrahám felesége, Sára élettelen testét a Makpéla barlangjában helyezték el családtagjai jelenlétében. 

(6. kép) 

Mózest harminc napig gyászolta Izrael népe. A 2 Sám 2,5-ben arról olvasunk, hogy Dávid követeket küldött a jábés-gileádiakhoz, és ezt üzente nekik (Hebróban megkezdett királyságának első gesztusa volt): Az Úr áldottai vagytok, amiért hűségesek voltatok uratokhoz, Saulhoz, és eltemettétek őt. (Íme, a kegyelet megadásának önmagában üzenete van.) A 41. évig uralkodó Ászá király temetésével kapcsolatban olvassuk (2 Krón 16, 14): Eltemették abba a sírba, amelyet Dávid városában vágatott magának. Nyugvóhelyére fektették, amelyet teleraktak balzsammal és különféle jó illatú kenetekkel. És igen nagy tüzet gyújtottak a tiszteletére… Az Újszövetség még visszafogottabb. Ismerjük Jézus tanítását arról, hogy „hadd a temessék el a halottak az ő halottaikat” (Lk 9,60).  A Lázár sírjánál könnyekre fakad az Úr, ua. halált lebíró hatalommal szól: Lázár jöjj ki. 

(7. kép) 

Jézus temetése szinte a végletekig menően egyszerű. A Jn 19, 40-ben találunk egy megjegyzést: Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Az biztos, hogy ott nem hangzott el prédikáció, legfeljebb egy-egy csendes imádság… 

István vértanút „kegyes férfiak eltemették és nagyon megsiratták” (ApCsel 8,2). Pál arról ír az ismert 

1 Kor 15-ben: nem akarja, hogy a gyülekezet tagjai tudatlanságban legyenek azok felől, akik elaludtak. A thesszalonikaikat arra inti: vigasztaljátok egymást e beszédekkel (1 Thessz 4,18).  Régi keresztyén sírfeliratok hitvallásait idézhetnénk (pl. a római katakombákból származik a következő: „Derűs élet szolgálatára nevelte szülötteit ez az anya, midőn példaadóan tanított Isten szeretetére”. 

(8.kép ) 

   A temetéshez köthető tradíciók, beleértve a verbálisakat is,  hosszú idő alatt alakultak ki, befolyásolta őket az illető nép hit- és hiedelemvilága.  A temetési szokások kultúrafüggők (napjainkban szemünk láttára változnak, pl. a torozás kimaradása, az otthonról temetés szokásainak eltűnése a ravatalozók elterjedése miatt, a tiszta szoba funkciójának felszámolódása). Bizarr praktikákról is tudunk: a halottak újraöltöztetése, törvényszék elé citálása (VI. István pápa és a Synodus Horrenda, 896), de a kegyelet megadásának szép példáiról is: a  régi szírai egyház egyik rendelkezése szerint a diakónus feladata volt a partra sodort hullák keresztyéni módon való eltemetése.

   A keresztyén egyházak temetési ceremóniái is sokfélék… bár az üzenet alapvetően ugyanaz lenne. Ortodox honlapon találtam egy leírást, egy ún. akciótervet, hogy ti. fokozatosan milyen stációkon halad át az elhunyt lelke: ezt a fenti processzust lenti liturgiai cselekményekkel kell támogatni.  Messze vezetne ennek részletezése. 

  Református hagyományaink sem egységesek… falvanként lehetnek kisebb-nagyobb eltérések (abban, hogy hova helyezik a koporsót, van-e zászló vagy nincs, hogyan történik a búcsúztatás). A temetéseinken előforduló kultikus cselekményeket, az elhangzó beszédeket alapjában véve visszafogottság, egyszerűség, sallang-mentesség jellemzi. Persze, azt mondjuk, hogy a külsőségek nem számítanak, de – szerintem - úgy illő és méltányos, hogy a temetési szertartás minden elemében ünnepélyes, áhítatos, kegyelet-teljes legyen (engem pl. zavar a hantolásnál a hangos szakmai tanácskozás). Itt külön fejezetet nyithatnánk a temetési istentiszteleteken elhangzó éneklésről (néha bántóan kopár), esetleg az énekkar szolgálatáról, vagy a valamilyen módon megszólaló zeneszámokról. Néha hiányérzetem támad: talán túlságosan is száműztük a szimbólumokat. Annál nagyobb a kihívás: a temetést úgymond csak az igehirdetés teheti széppé. 

(9. kép) 

   3.A temetési prédikációra való készülés a halálhír bejelentésével kezdődik…. A gyászolókkal való találkozás sokban segít abban, hogy ráhangolódjunk a szolgálatra. Szinte kihagyhatatlan tartom ezt a mozzanatot, hála Istennek, benne van egyházi gyakorlatunkban. Sokszor az ott elhangzottak indítanak el valamilyen gondolatsort bennünk, segítenek a textus megtalálásában. Ua. ez a beszélgetés lelkigondozói lehetőség is. Az együttérzés, az empátia kifejezésének, a vigasztalásnak az első alkalma. Részben kiderül az is, hogy milyen volt a hozzátartozók viszonya az elhunyttal, hogyan élték meg kapcsolatukat (bár a gyász fekete kozmetikája sok mindent eltakar). Érzékelnünk kell a gyászolókon levő nyomást is: a lelkésszel nem akarnak kompromittáló információkat közölni, attól tartva, hogy az visszaköszön a prédikációban (van, amikor külön figyelmeztetnek: ezt, kérjük, ne említse…) Nálunk még nagyon tartja magát a közmondás: „Halottakról vagy jót, vagy semmit.” Olykor – pozitív, negatív tartalmú – őszinte hangok is megszólalnak. Ezek akár zavarba is ejthetnek. Nyilván, komolyan kell vennünk, amit mondanak, de tanácsos továbbkérdezni (pl. miért nincs jelen az egyik testvér – lehet, hogy nem beszélnek egymással, vagy az elhunyttal volt haragban az örökség miatt). Ne sajnáljuk az időt! Hallottam egyik lelkésztől, hogy nála néha két órát is eltart ez a beszélgetés… Nem lehet előírni, de az egy órát nem túlhaladó időkeret tekinthető ideálisnak. Ajánlatos ezt a beszélgetést rövid igeolvasással, imádsággal zárni. Attól kezdve már témában vagyunk, töprengünk. 

   Három (lokális) észrevétel: a) ritka az, hogy van temetési textusra vonatkozó meghagyás, az is, hogy az elhunyt beszélt volna a haláláról. A mi kultúránkból (kivált faluhelyen) ez még hiányzik. Valami lelki prüdéria megnyilvánulása ez. b) Eléggé nehezen szólalnak meg a valóban személyes, bizalmas élmények. Általában visszafogott érzelmekkel találkozunk. Ilyen általánosságok hangzanak el: jó ember volt, szerette a családját, sokat dolgozott. Vagy – főként, ha egy gondozott, faksznis nagybácsiról, nagynéniről van szó, ahol könnyebb és legitimáltabb az elhatárolódás - nagyon elmarasztaló a jellemzés: csak magának élt, senkivel sem törődött, tönkre tette a családját (rejtett üzenet: nem kell agyondicsérni, megérte e pénzét). c) Szembesülünk azzal, hogy vannak drámaian zűrös családtörténetek, fájó titkokkal megterhelt kapcsolatok. Pártatlanságra és békességre kell törekednünk… és már a temetést előkészítő beszélgetés során kerülnünk kell az ítélet kimondását. („Mit tudom én, honnan ered, micsoda mélységből a vétek?”- Reményik.) Itt esélyünk van rámutatni (a prédikációban kevésbé) pl. valaki nehéz természetének lehetséges okára, hátterére, elősegítve a problémás kapcsolat lezárását, a tisztességes búcsúvételt, a gyász feldolgozását. 

   Néha kérések is megfogalmazódnak, általában személyes vonatkozású részletek: említse meg, hogy mindig adott valami ajándékot az unokáinak… Valamikor a hosszú temetési prédikáció (egyéb nemigen van nálunk) a tisztelet megadásának az egyik jele volt (hallottam ilyen panaszt: xy lelkész „elpazérolta apámat”), ma sokszor az a kérés, hogy a beszéd rövid legyen. 

(Bethlen Gábor első felesége, Károlyi Zsuzsanna temetésének napján, 1622. július 1-én – bár már előtte, és még utána is számtalan gyászeseményre került sor – 11 igehirdetés és oráció hangzott el, a reggel 7-kor kezdődő szertartás du. 4-kor ért véget.)  

(10. kép) 

A temetést pszichológusok is egy lezárult élet kiértékelése, az elbúcsúzás, az együttérzés kifejezése egyik kiemelt jelentőségű mozzanatának tartják, mindemellett érzékelünk egy olyan liberális eltolódást, hogy hozzátartozók is csak egy olyan hivatalos rendezvénynek tekintik azt, ami még éppen része szociális életünknek, amin túl kell esni. (Eljön az idő, amikor gyász-lájkot küldésével elintézzük akár nagyszülők temetésével kapcsolatos társadalmi kötelességünket. Németországban gyakoriak az ún. anonim temetések… valaki megjegyezte: aszociális élet, aszociális halál. ) 

   Újabb találkozás a családdal, részben a rokonsággal, és a kázussal a gyülekezeti virrasztó. Újabb jelenség az, hogy sokan – akár nem túl távoli rokonok is - a virrasztón részt véve leróják kötelességüket, és a temetésre már – elfoglaltságaik miatt - nem jönnek el. Vannak gyülekezetek, ahol a virrasztón csak igeolvasás, Miatyánk, ének van, a Szilágyság bizonyos gyülekezeteiben ott hangzik el az első temetési prédikáció. Talán nem egészen tisztázott a virrasztó liturgiai besorolása. Meglátásom szerint helyet kaphat azon egy rövid igemagyarázat is, amelyben elsősorban a keresztyén ember Istenben való, Krisztusra tekintő bizodalma jut szóhoz. Ha megrázó halálesettel állunk szemben, akkor már itt különösen hangsúlyos kell legyen a személyes vigasztalás is. Mivel általában közeliek vesznek részt, ezért nem szükséges az életrajzra kitérni (de az esetre igen). Nálunk (Bergenyében) a virrasztó egy rövid, negyedórás alkalom, ahol előfohász, ének, igeolvasás, rövid magyarázat, ének, imádság, Miatyánk és záró ének hangzik el. Ezt az alkalmat bíztam már gondnok vagy kántor atyánkfiára is. 

   (11. kép)

A textus kiválasztása… Néha azonnal adódik, máskor sokat keresgéljük. Vannak önmagukat kibontó textusok, amiket első pillanattól találónak érzünk. Vannak feladott próbálkozások. Megkezdett prédikációkat hagyunk abba, mert nem jön át – számunkra sem – az üzenet, vagy nem találjuk meg az adekvát módját a kifejtésnek. Nem könnyű harc. Ismerjük mindnyájan ennek gyötrelmét. Azt szeretnénk, hogy világosan szólaljon meg az igében a vigasztalás, az örök élet reménysége, ua. legyenek benne kapcsolódási pontok az elhunyt életéhez, és biztató gondolatok hitben való továbblépéshez. 

    Temetési beszédre készülve különösen ott érezzük magunkon a család és a gyülekezet tekintetét. Bár nem akarjuk mindig elővenni, néha mégis megkerülhetetlen a „miért engedte meg Isten?” kérdéssel való megküzdésünk. A halál mindig az életről szóló bizonyságtételre kényszerít minket. Vigyáznunk kell arra, hogy ne adjunk túl könnyen előrángatott válaszokat, amik lehet, hogy hitvallásilag helyesek, de mégis mereven, üresen, sőt érzéketlenül csenghetnek, és hatástalanok maradnak. Vannak dilemmák, amiket nem tudunk feloldani, csak Isten erejét, kegyelmét kérhetjük azok elhordozásához. Vitát lehetne nyitni pl. az „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet” jézusi agonizáló felkiáltásról, ki lehet jelenteni, hogy a hívő ember ilyet nem kérdez… de ez történetesen Megváltó Urunk szájából hangzik el, az ő szívéből tör elő – közbenjárólag, a mi nevünkben is. Nagy mélységek, tragédiák vannak.  Egy mélyhitű fiatalasszonytól kérdezték: hol volt Isten, amikor férjedet pár hónap alatt elvitte a rák? Azt válaszolta: hiszem, hogy vele feküdt a betegágyban, vele együtt szenvedett. 

   (12.kép)

   4.Ha rendszerezni próbálom, akkor a temetési igehirdetéssel kapcsolatban különösen négy szempont jelentőségét emelem ki: a) a textus mondanivalója, b) a gyászolók vigasztalása, c) az elhunyt élettörténetének ismertetése + sajátos esetekben erkölcsi tanulság megfogalmazása, d) a gyülekezet erősítése a feltámadás reménységével, buzdítása a Krisztus szerinti életvitelre. 

   a)Úgy gondolom, hogy a temetési beszéd kidolgozása a legnagyobb odafigyelést követeli meg. A legalázatosabb hozzáállást. Imádkozást, bölcsességet… Én a szó szerinti leírás híve vagyok. (Szolgálatom első éveiben csak vázlatot készítettem.) Minden szónak súlya van, és improvizálásunk bizarr vagy suta megfogalmazásokhoz vezethet (v.ö. „cu silueta ta impresionanta”).

   Figyelmet megragadó lehet, ha egy személyes fordulattal, egy közeli egyházi ünnepre történő utalással kezdjük. Mindenképpen egyértelműen utalni kell arra, hogy temetésen vagyunk, valakit elveszítettünk.  Kivált, ha rendkívüli esetről van szó. Nem hallgathatjuk el az elhunyt nevét. „Neveden hívtalak”, hangzik az igében is. Kötődésünk személyes, Isten is személyesen hív és szólít majd el. Érdemes kerülnünk az okoskodó eszmefuttatásokat, filozofálást, közhelyeket: legyünk emberiek, együttérzők. Jézus is könnyekre fakadt Lázár sírjánál. Ne bújjunk a szertartásosság álarca mögé (bár liturgusi szerepünk is van)! A halál közös sorsunk… 

   a)Hagyatkozzunk a textusra! A legbiztosabb útmutató. (Egyszer megpróbáltam egy textus nélküli temetési prédikációt írni… szinte semmit nem tudtam kipréselni magamból.) Az ige az a többlet, ami erőt ad emberi szavainknak. Biztos alapot vigasztalásunknak. Ami feljogosít arra, hogy kimondjuk azt, amit nem lenne szabad kimondanunk. (Pl. ne félj, ne keseregj, eljönnek majd a felüdülés napjai, stb.) Ilyenkor érezzük azt, hogy mekkora kincs bízatott ránk! Merítsünk belőle, osszuk meg másokkal, mutassuk fel utat jelző világosságát a sötétségben levőknek! Tartsuk szem előtt azt is, hogy a temetésen a gyászolók mellett egy többé vagy kevésbé népes gyülekezet is jelen van, ua. azt is, hogy az átlag református (keresztyén) fejében-szívében az evangéliumi hit meglepően sokféle felfogással és elképzeléssel elegyedik. A temetés status confessionis: a bizonyságtétel kitüntetett alkalma. Persze, tekintettel kell lennünk arra, hogy a gyászolók talán nem mindnyájan hitvalló emberek, lehetőleg ne nyilatkozzunk az ő nevükben… Pl. temetési prédikációkban gyakran elhangzanak ilyen mondatok: mert tudjátok, hogy Isten semmit nem enged meg cél nélkül az életünkben. Lehet, hogy ők ezt nem tudják, vagy nem így érzik… Éppen ez a nagy, fájdalmas értetlenség bénítja őket.  (Nyugati teológiai írásokban egyre türelmetlenebbül szólal meg a nem-teológiai nyelvezet használatának az igénye, „über Gott weltlich zu sprechen”, hogy az üzenet a vallástalanok számára is „receptálható”, befogadható legyen… A teológiai terminológiánkkal valóban óvatosan kell bánnunk: Pál Athénben nem az ószövetségi próféciák és jelképek Krisztusra vonatkozó jelentésének a szintéziséről értekezett hallgatói előtt. ) 

    A textus nyomán haladva engedjük határozottan megszólalni hitünk alapigazságait: teremtett, a bűn miatt elveszett mivoltunkat, Krisztus megváltó munkáját, az üdvösség ígéretét. Emberi sorsunkat is ebben az összefüggésben érthetjük meg igazán. Ha vannak olyan mozzanatok, ahol releváns ez, már ebben a részben utalhatunk az elhunyt életének pozitív példájára, hitére, hűségére, kiállására, stb. Nyilván, nemcsak arról nem feledkezhetünk el, hogy temetésen vagyunk, de arról sem, hogy élő Urunk van.

  b) A gyászolók vigasztalása nemcsak együttérzésből és jóindulatból származó feladatunk, hanem igei küldetésünk, szolgálati felelősségünk és szakmai megbízatásunk. A mi esetünkben elválaszthatatlan a hirdetett igétől, megvallott reménységünktől.  Az igazi vigasztalás abból fakadhat, hogy „rámutatunk a halál halálára a feltámadott Krisztus keresztjén ” (Christian Albrecht). Arra, hogy a halál nem szünteti meg az „in Christo” státuszát. Eberhard Jüngel szerint a halál a teljes kapcsolatnélküliséget jelenti. A gyászolók nagy fájdalma is ebben mutatkozik meg: a kapcsolat hirtelen megszűntében, elvesztésében. Aki élt már át személyes, mély gyászt, az tudja, hogy miről van szó. Édesapám halála után még sokáig villant belém egy-egy kérdéssel szembesülve: ezt megkérdem tőle. Aztán a keserű felismerés: már nincs kitől. Ez a kapcsolatvesztés („Beziehungsverlust”) a környezetünkkel való viszonyunkra is kihat. A gyász izolál. A szerettüket elvesztők valójában nem is tudják elmondani azt, hogy mit éltek, élnek át. Nemrégiben hallottam egy özvegyasszonytól: sokáig képtelen volt másokkal a férje eltávozásáról beszélni. (A holokauszt után évekkel, évtizedekkel jelentek meg az első részletesebb memoárok.) Az Istennel való kapcsolatunk is sérülést szenvedhet. Rendkívül fontos, hogy igehirdetőkként erre érzékenyek legyünk. Hogy sorstársakként, ua. az ige felhatalmazottaiként szót adjunk a kimondhatatlannak, rámutassunk az elveszettnek érzett, mégis meglevő kapcsolatokra, erőforrásokra, az Istenben való bizalom megerősödésének lehetőségére. És arra, hogy akit siratunk, annak élete nem a teljes kapcsolatnélküliségbe hullt. (V.ö. „Idvezült lelkek társaságában…”) Andreas Hess így fogalmaz: számára a halál egyirányú út, de nem zsákutca. A halál nemcsak exitus, hanem introitus is. („Megőrzöd be- és ki-menetelemet mostantól fogva mindörökké.”- Zsolt 121) Voltaképpen transitus a kettő között. Nem egy elveszett, hanem – hitünk szerint - egy megváltott élettől búcsúzunk.  És az az áldás, szeretet, amivel általa ajándékozott meg Isten, megmarad számunkra. Tetszik nekem (talán) Joó Sándor megfogalmazása: „halálon innen és túl az Isten szeretete hordoz és kapcsol egybe minket”. Ez pedig már a hálaadás területe.   

  Kivált gyermek, fiatal szülő, hitvestárs halála esetén alázattal és tapintatosan rá kell rámutatnunk a továbblépés esélyére. Meggyőződéssel, de nem fölényesen győzködő ambícióval. Kerülve a bombasztikus kijelentéseket, a felületes közhelyeket, amik ilyenkor nagyon tudnak fájni. A gyász egy hosszú folyamat: hiánnyal küszködve, megcsonkítva, másként, mégis gyógyuló bizalommal lehet továbbindulni. (Minden gyászfolyamat egyedi… nem mindig szerencsés konkrét, ún. „sikeres” történeteket felemlegetni, de a támogatás, az együttérzés megtapasztalása a közösség részéről mindig erőt adó).  Nem kell erőltetnünk a vigasz elfogadását (pl. „az Úr letörölte már a könnyeteket, fel a fejjel, bátran induljatok tovább!”). Igen, erősödni, gyógyulni kell, de egy küzdelmes út ez, megtorpanásokkal, visszaesésekkel… Isten szeretete ölel át, együtt azokkal, akik már nincsenek velünk. A vigasztalás legfőbb célja életben való bizonyosság visszanyerése (aminek kiteljesedése - a hívő ember számára - a feltámadás).   

   c)A fő üzenet megfogalmazása után szoktam az elhunyt életéről beszélni. Igyekszem (ahogy, gondolom, legtöbbetek is) az életrajzi részt valami módon a textushoz kötni. Persze, néha elég csupán egy utalás az igéből (pl. „kezedben tartod sorsomat”). Lehet vitázni arról, hogy mekkora teret kaphat ez, ha egyáltalán, a prédikációban. Vannak egészen puritán vélemények és praxisok, és a másik végletet képviselő álláspontok is. Én azt tartom (sokatokkal együtt), hogy egy embertársunktól búcsúzunk, akinek távozása fájdalmat ébreszt, élete, szolgálata példaként állhat előttünk… Jézus a Máriával és Mártával történő beszélgetésében (temetési beszédnek is tekinthető) nemcsak feltámadásról és életről beszélt (arról elsősorban), és nem általánosan, hanem személyesen fogalmazott: „feltámad a testvéred”. Megkérdezte, hogy „hova helyeztétek őt?”, ill. - átélve egy szeretett személy elvesztésének fájdalmát - könnyekre fakadt. 

    A prédikációnak ez a része visszafogottabb egyháztól idegen személyek esetében, de ha volt tartalom valaki életében, azt igyekszem kiemelni. Pl. Isten kegyelmének drága jelei voltak jelen az életében… Óvakodjunk a laudációs túlzásokba átcsapó minősítésektől, a vaktában osztogatott dicsérettől (hiteltelen lesz), de a nyílt kritikától is.  Igyekezzünk kikerülni a csapdákat. „A lelkész az elhunyt védőügyvédje.”  Ha elidegenedett, feszült viszonyban éltek a családban, akkor nem áradozom a köztük levő békességről, szeretetről, de kapcsolatukat nem említem elrettentő példaként sem. Nem egyetértéssel, de megértéssel beszélek egy-egy súlyos szenvedély, bűn jelenlétéről, ami megterhelte, megnyomorította az életet, megakadályozta annak igazi kibontakozását. A bűn mindnyájunk életét korlátozza bizonyos szempontból. Jézus szabaddá akar tenni. Megállapíthatom, hogy Isten békességre hívott el, erre kell törekednünk: szebb, áldottabb így az élet. 

   Ha hosszas betegség, szenvedés után hunyt el valaki, azt nem hagyom szó nélkül. Önmagában, tényszerűségében is részvétre indít. És néha milyen emberfeletti (valóban felülről való) erő mutatkozik meg szenvedő embertársaink életében! (Szorongva mentem be egy testvérünkhöz, akinek a másik lábát is amputálták, megerősödve jöttem ki. Gábor bácsi maga volt a szent elfogadás. Valósággal hálát adott. Szinte bátorított: fogadjam el, hogy ő elfogadta. Ezt nyilván kiemelem a prédikációban.) Azt is megemlítem, ha valakit a szerettei példamutató módon, önfeláldozóan gondoztak (egy idős, agysorvadásos nénit – aki mellett állandóan ott kellett lenni – 4 lánya felváltva 17 éven keresztül gondozott.)  „Az élettörténet nem kiértékelés, hanem éppen annak bizonyítéka: több az élet, mint amennyit látunk belőle, vagy el tudunk róla mondani” (Christian Albrecht).

   Törekszem a tárgyilagosságra, de nem célom az érzelemmentesség. Képmutatóskodnék, ha megjátszanám, hogy nem érint, nem rendít meg, nem zaklat fel. 

(Az életrajzi részben kínosan fontos a megfogalmazások árnyalt pontossága.)

d) A gyülekezet erősítése a feltámadás reménységével, buzdítása a Krisztus szerinti életvitelre. Már többször történt utalás a gyülekezeti kontextusra. A temetés annak a sajátos alkalma, hogy nagyon személyesen és kiélezetten szólaljanak meg keresztyén hitünk alapvető igazságai, és hangozzék fel életünkre-halálunkra néző legfőbb vigasztalásunk bizonyságtétele. A gyülekezet nemcsak a gyászolókkal való együttérzés miatt érintett, hanem a mulandóság nagy közös élménye, és ami még lényegesebb: a bocsánatról, megváltásról, kegyelemről szóló Ige általi megszólítottsága okán.  A gyászolók vigasztalása mellett legfontosabb lelkipásztori feladatunk a jelenlevő gyülekezet tanítása. Beszédes példa erre az 1 Kor 15 záradéka, ahol az apostol a feltámadásról szóló hosszas fejtegetést egy nagyon gyakorlatis biztatással zárja. Azért, atyámfiai, ha ilyen győzelmes Urunk van, akkor álljatok erősen, és buzgólkodjatok az Úr dolgában, szolgáljatok neki, végezzétek hittel és jó reménységgel feladataitokat, tudva azt, hogy fáradozásotok nem hiábavaló.     

   Külön szólok ott – csupán érintőlegesen - az öngyilkosok temetéséről. Bár az öngyilkosság egyértelműen közítélet alá esik, mégsem szoríthatunk be minden esetet ugyanabba a rubrikába. Van, aki rettenetes szenvedések közül menekül a halálba, van, aki nem beszámítható állapotban, elborult elmével árt magának, van, aki ittas állapotban, lepusztulva… Hangsúlyozzuk, hogy az élet Istené, hogy soha nem éri meg bizodalmunkat eldobni, adott esetben az áldozat körül élők, mindnyájunk felelősségét is felemlegetjük… 

   A prédikációt nem az életrajzzal zárom. Visszanyúlok még valamelyik üzenethez, egy-két gondolatot elmélyítek, vagy fenntartom a zárás számára a textus utolsó mondatát, kijelentését. Életünket (és halálunkat) az Ige, a megváltás bizonyossága keretezi. 

   Temetési prédikációnak része a búcsúztató: nem kezelem külön (vannak kollégák, akik – nyilván, megalapozott érveléssel  – az ámen után külön olvassák fel). A vigasztaló ige jelenlétében búcsúzunk, ezzel az alkalmazással nem erőtlenítjük meg, hanem személyessé tesszük azt. A hozzátartozók neveit ritkán említem (a karantén-temetéseken kivételt tettem…), de jelzem a rokonsági fokot, néhány megjegyzést teszek az elhunyttal való kapcsolatukról, a közeliek számára evangéliumi biztatást fogalmazok meg, egy-egy igeverset idézek. 

    A prédikációt általában a textus egyik versével vagy egy másik igeverssel zárom.

(Illetve sok esetben tovább folytatom otthoni vívódással, beszédem utólagos - általában negatív eredményt hozó – mérlegelésével.)   

  Az imádság is fontos része a temetési istentiszteletnek: tanácsos átgondolni, összehangolni. 

(13.kép)

   5.Talán az utolsó pontról a legkönnyebb beszélni. Temetési benyomások, élmények… Természetesen mi, lelkészek is járunk temetésekre, sőt egyszer minket is elprédikálnak. Általában – szakmai ártalom ez – kritikus füllel hallgatjuk egymást. Amit kifogásként szoktunk említeni: „túl életrajz központú volt, arra volt felfűzve a mondanivaló, szolgatársunk agyondicsérte az elhunytat, annyi érdemét sorolta fel, hogy Krisztus Urunknak már nem is marad dolga, felkészületlen improvizálás volt, túl általános, szóvirágos, vagy papos, ugyanazt ismétlő, az elhunyt életét teljesen mellőzte, több irodalmi idézet volt benne, mint bibliai, szinkretikus gondolatok halmaza volt, liberális szemléletű, stb.”. 

   Sok jó temetési beszédet is hallottam: vigasztalót, előre mutatót… Pl. Lőrincz István egykori temetési igehirdetésének egyik gondolatára még mindig emlékszem: „Isten előtt 26 év is lehet kerek, teljes”…  Bustya Dezső bácsit hallgattam szívesen (pl. Szabó László édesapja temetésén). Legutóbb Nagy Józsefnek egy nagyon evangéliumi prédikációját hallottam („adtam elődbe egy nyitott ajtót”: a képet, allegóriát végigvezette az élettörténeten, eljutva a megváltás történetéig.). Külön téma lenne a más felekezetűek temetésén való részvételünk (akár együttcelebrálókként is), stb.   

   Szellemi élmény és edzés lehet temetési beszédeket olvasgatni (). Dr. Csókai András híres magyar idegsebészről köztudott, hogy minden reggel egy órát boncol… hogy a kényes agyműtétek végzésénél formában legyen. Boncolgatni az igét, akár mások kiizzadt bizonyságtételét is… (V.ö. 5 prédikáció.)

   Temetési szolgálatainkról elég gyakran érkeznek a visszajelzések. Míg pl. a vasárnapi helyettesítők igemagyarázatáról csak tőmondatok hangzanak el, főleg az, ha feltűnően hosszú vagy rövid volt a prédikáció, a temetési beszédekről részletesebben beszámolnak a hívek. Saját papjuknak is odaszólnak mostanában, megköszönik a vigasztalást, megjegyzik, hogy találó volt. Persze, ez a gyakorlat kísértés is lehet a népszerűség keresésére. Isten őrizzen ettől! De legyünk hálásak az őszinte hálálkodásért. 

(14. kép)

Egy személyes záradék: édesapám úgy végrendelkezett, hogy ne legyen prédikáció a temetésén (nyilván, tiszteletben tartottuk)…  A következőképpen indokolta: egyrészt nem szeretné, ha a temetés róla szólna, mert Isten kegyelméről kell szólnia. Másrészt rossz tapasztalatai voltak a papi temetésekről (úgy gondolom, kivált szolgálatának ’90 előtti időszakából), ahol – így fogalmazott: „kegyesekről és kegyetlenekről” egyaránt nagy dicshimnuszok hangzottak el, végül mindenki hűséges és az életét az egyháznak áldozó szolgája lett az Úrnak. A régi, kissé végletekben gondolkodó értékrendet képviselve ezt nem tartotta méltányosnak. (S talán temető szolgatársát is meg szerette volna kímélni ettől a kényszertől. Mert, ugye, nem tudunk arra szorítkozni, hogy született itt és ott, az Úr kegyelme volt az, amit családjában, munkájában áldásnak láthattunk, igyekezett szolgálatát komolyan venni, emberi gyarlóságai mellett. A család búcsúzik hittel, és reménységgel.)

    Csak igeolvasás és ének volt… Nem volt nagy trauma a családnak, de bizonyos hiányérzettel maradtunk (még mindig jobb, mint rossz érzéssel maradni)… Én sem szeretném, ha érdemeimet sorolnák. A Krisztusé kell szóhoz jusson. De van egy élettörténetünk, amit nem kell, nem is lehet letagadni. Éppen abban mutatkozott meg konkrétan az Isten jósága, hűsége, kegyelme, Krisztus jelenléte. Félig tréfálkozva, félig komolyan megkértem már egyik lelkészbarátomat arra, hogy (ha úgy alakul) mondjon majd egy egyszerű, igeszerű prédikációt a temetésemen. (Valamikor még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy megírom saját temetési beszédemet, ahogy a legjobbnak látom. Azonban belátom, hogy nem az lenne a legjobb.) A legfontosabb Krisztus megváltói, közbenjáró, befogadásunk mellett érvelő beszéde az Atya trónjánál.

   Ennyi fért bele. Tudatában vagyok, hogy csupán érintettem a témát. Nem beszéltem a sajátos, nehéz esetekről (a mellékelt prédikációk közül néhány ezzel kapcsolatos), az utógondozásról, különleges kérések kezeléséről, stb. 

   Vizsgálódásaink, elemzéseink közben nem feledkezhetünk meg arról: Urunknak sok mondanivalója van még számunkra (Jn 16,12).

 (15. kép)