„amiket láttunk és hallottunk …”  - Ap. csel. 4, 20 b

   A következő történetet több változatban hallhattuk, valami valóság-magva bizonyára van: egy tömbházban a nappali órákban váratlanul tűz üt ki, óriási a riadalom, a kiabálás. Már úgy tűnik, a tűzoltóknak mindenkit sikerült kimenteni, amikor az egyik lakás sűrű füstben álló belső szobájában egy tinédzser élettelen testére bukkannak.  Hogy nem látta, hallotta, ami körülötte történt? - teszik fel többen az értetlenkedő kérdést? Aztán jön a magyarázat: amikor rátaláltak, fején fülhallgató volt, és laptopján még futott valamilyen izgalmas film… Ezzel a történettel nincs szándékomban túltechnicizált világunkat becsmérelni – a szervezők részéről meg is fogalmazódott egy olyan kérésforma: az elhangzó beszédek ne legyenek kritikus hangvételűek, legalábbis ne másokat kárhoztassunk – nos, csak arra akartam rámutatni: a leglényegesebbre irányuló látáshoz, halláshoz éber figyelemre van szükség. Ismerjük a következő megfogalmazást: „a figyelem a lélek szeme”. Simone Weil – mélyhitű francia filozófusnő - pedig azt írja. „Az imádság lelke a figyelem.” Ez az Istennel párbeszédet folytató, Rá figyelő magatartás több intellektuális kíváncsiskodásnál, sokkal inkább engedelmeskedni kész ráhangolódás.  Mit akarsz, Uram, hogy akarjak?  Olvasunk arról a Bibliában, hogy Isten atyai fájdalommal veti népe szemére: idejében ( „jó reggel”) elküldtem a prófétákat tihozzátok, „de nem hallgattatok  és nem figyeltetek rám”. (Jer. 25, 4) Jézus a magvető példázata elhangzása után hasonló hangsúllyal idézi Ésaiás prófétát:  „Mert megkövéredett e nép szíve … hogy ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel,  és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” (Mt. 13, 15) Az említett példázat szerinti út szélét képviselők lelki tragédiája: nem is akarnak hallani arról, hogy milyen helyzetben vannak. Nem is akarnak hallani arról, amit hallanak. Egyre sűrűbb az úthálózatunk, egyre több az útszéle. Gyakran tapasztalom magánbeszélgetésekben, közösségi alkalmakon -  az Úr  bizonyára rajtam is észreveszi ugyanezt - : az ige szavát, intését, biztatását üres, csak udvariasságból érdeklődést mutató tekintetek  fogadják.  Nyilván, a bizonyságtétel erőtlenségét is bizonyíthatja ez, de eredendő emberi restszívűségünket is megváltásunk jó hírének meghallására, Krisztusban történő megvalósulásának meglátására és elhívésére. Ember, a mindenható Isten érted keresztet állított a Golgotára, Fiát küldte arra bűnért élettel-halállal fizetni, megmozgatta harmadnapos sírján a követ, hogy megtudd: erősebb szeretete a halálnál is! Érdekel?  Megható olvasni Hóseás prófétánál Istennek az engedetlen népével kapcsolatos, messzemenő kegyelméről tanúskodó, megmentő tervéről: „Azért, íme, csalogatom őt, és elviszem őt a pusztába, és szívére beszélek.” (Hós. 2, 13)

    Figyelünk-e Istenre?  Szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel (Krisztus parancsában még ott van a teljes jelző) csüggünk-e ajka beszédén, keressük-e akaratát, buzgólkodunk-e az ő dolgában?  Tudjuk-e, hogy ez nem ízlés, nem is választási lehetőség, hanem – számunkra – az élet kérdése? A pusztai vándorlás idején Isten a választott népre - annak lázadása miatt - tüzes kígyókat bocsát. A nép szabadulásért könyörög, Mózes – Isten parancsára – egy érckígyót készíttet, és azt egy póznára tűzi.  Ha a kígyó megmart valakit, de az feltekintett az érckígyóra, életben maradt. (IV. Móz. 21) A kegyelem, az esély, a lehetőség – Krisztus megváltó keresztjéről beszélünk immár – Istentől van. A döntés a mienk.  Tehát: nézünk-e arra, „akit általszegeztek”? (Zak, 12, 10)  „Kedvét keresve, szavára lesve”.  Vagy már annyira rutinosak vagyunk, hogy úgy gondoljuk: megy magától a keresztyén élet. Nincs szükségük semmi felső irányításra.  A kisujjamban van. Hát nem a szívünkben kell legyen? Én már  olyan tapasztalt  gépkocsivezető vagyok, hogy útközben oda sem kell nézzek.  Elhiszitek nekem? Akar valaki velem utazni?

• Figyelünk, vigyázunk-e önmagunkra?  Beszédünkre, cselekedeteinkre, kapcsolatainkra, lelki egészségünkre. Figyelünk-e arra, hogy mire figyelünk, mi köt le, mi motivál/mozgat bennünket?  Gyökössy Endre egyik gondolata szerint: amire, akire figyelsz, ahhoz kezdesz hasonlítani.  Amire összpontosítasz, az fog meghatározni. „Megtelik szemünk az ő látásával, fülünk az ő Igéjével”. Vagy valami mással. Mulandó dolgok, a világ csalóka díszletei bűvölnek el, hamis hívásoknak engedelmeskedünk. Ügyelünk a külsőségekre, nyakkendőnk fekvésére, emberek előtti jó hírünkre, de kevésbé lelkünk tisztaságára, magatartásunk evangélium szerinti egyenességére.
• Figyelünk-e egymásra? Nem fájdalmas, hogy a szinte teljes körű megfigyelés világában – ahol még a kóbor ebek is azonosító és helymeghatározó chipeket kapnak –, annyi ember marad lelki megfigyelés nélkül??? Gyermekeink, ifjúságunk, családjaink, barátaink, híveink… egy egész kallódó világ. Nemrégiben léptem ki egyik telefontársaság kötelékéből, a cég képviselői három-négy telefonbeszélgetés rendjén félórákat győzködtek: rosszul fogok járni, ráfizetek, gazdaságosabb, ha náluk maradok. Ekkor mondtam egyik ügynöknek: lelkész vagyok, én nagyon szeretném, ha valakik számára az emberek lelki haszna is ennyire fontos lenne. De van-e, aki törődik önnön és az embertárs lelkével?  Nincs időnk, türelmünk, hiányzik a nyitottság, a könyörületességre induló empátia, mondjuk ki: a szeretet belőlünk. Tudom, a korszellem sem kedvez ennek az egymáshoz való odafordulásnak. Nagyfokú bizalmatlanság jellemzi e jelenvaló világot. Valaki így fogalmazott: sokan virtuális fák mögé rejtőznek valós problémáinkkal. Mindezek ellenére úgy gondolom, családokban, közösségeinkben, egyházunkban tudatosabban kell törekedni erre az odafigyelésre. Testvér, hol vagy?

    „Amit láttunk és hallottunk” … Ha gondolatban visszamegyünk az ige elhangzásának a pillanatához, akkor egy peres eljárás, egy tárgyalás kellős közepén találjuk magunkat. A főpapi szintű vádhatóság részéről elhangzott már a gyanúval közeledő, elszámoltató kérdés: micsoda hatalommal cselekszitek ezt? Honnan van a legitimitásotok? (Annak idején Jézustól is megkérdezték). Mert nekünk törvényeink vannak, és nem hegyi beszédünk, császárunk, és nem királyunk. Péter egyszerű, ugyanakkor határozott és félreérthetetlen szavakkal – csak a Szentlélekkel telve lehet így beszélni - elmondja: a Jézus neve által, aki az a - részetekről is - megvetett szegletkő, akiben egyedül van üdvösség… Látjátok, ezek csak egyet tudnak, és azt nem is igen árnyalják, hogy talán, esetleg, bizonyos szempontból, szubjektív véleményem szerint. A világosság is egyet tud: megvilágosít mindent. A bírák kiküldik a tanítványokat, maguk között megvitatják annak stratégiáját, miként némíthatják el őket, majd visszahívják Pétert és Jánost, és keményen rájuk parancsolnak: ebben a névben többet nem. No Jesus, no problem.  Vajon? Ha rászólok a betegségeimet soroló, gyógyszereket kínáló orvosra, hogy hagyja abba, attól megváltozik egészségi állapotom? Ezt a logikát követve: ha nem beszélek bűneimről, minden rendbe jön az életemben. Nincs szükségem Jézusra? És mindjárt ki is iktatnék magamban, magam körül minden olyan tényezőt, ami zavarja ezt az elméletet. Zavarja önámító, hamis hitemet, amely szerint: azt teszek, amit akarok. Pedig – tudjuk - vagy a bűn szolgája vagyok (a bűnt cselekedvén), vagy a krisztusi szabadság útját járom, aminek jelmondatát hallottuk a délelőtt: nem tehetjük. „Mert lehetetlen – fogalmaz a Káté is -, „hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba oltattak, háládatosság gyümölcsét ne teremjék”.  Nem tehetem, hogy ne tegyem: ez a belső kényszer feloldása, az Úr Lelke garantálta szabadság tehát. Ez pedig szoros, egyenesen elválaszthatatlan összefüggésben áll az igazsággal. Az igazi szabadság az igazságon nyugszik. Ezért kellett Krisztus számunkra először igazságul legyen, hogy váltságul, azaz szabadságul lehessen.

A két tanítványnak ebben a belső szabadságban fogant „protestáló védekezésében” a legsarkalatosabb pont éppen ez a megállapítás, kijelentés: „amit láttunk és hallottunk”.  Luther innen tanulhatta: itt állok, másként nem tehetek. Nem a magam ura vagyok (ezért vagyok szabad), hanem mind testestől, mind lelkestől azé a Krisztusé vagyok, aki „megjelent testben, megláttatott az angyaloktól” - aki látja a Küldöttet, az maga is küldött, a n g e l o s lesz -, „hirdettetett a pogányok között.” (I. Tim. 3,16) Az Ő áldó hatalma alatt, és a benne és felőle látottak és hallottak hatása alatt állok.

Jelentsd ki, hogy nem hiszel Jézusban, sziszegik egyik mártír fülébe a kínzói. - Hiába mondom ki a számmal, feleli, szívemben úgy is marad a bizonyosság: ő az én Uram és Megváltóm. De mutasd meg nekünk, hol van ez a Jézus, folytatják gúnyolódva. - Itt állunk előtte. Itt állunk előtte.

Izráel bírái, figyeljetek ránk: ha Isten kegyelméből abban a kiváltságban részesültünk, hogy láttuk, hallottuk és megismertük azt, akiben: „az istenségnek egész teljessége lakozik testileg” (Kol. 2,9) (itt már nem spórolhattam ki a teljesség szót), akit mi „fölemelt fővel várunk az égből ítélő bíránkul”, akkor őt nem hazudhatjuk le meg sem önmagunk, sem emberek előtt. Őrültség lenne Istent megtagadni nyomorult bűnösök kedvéért. Értitek???

Kire nézek? Ha a világ ábrázatára, akkor annak barátságáért könnyen „elfelejthetem” azt, amit láttam és hallottam, ha Krisztus értem szenvedő személyére, akkor inkább feszíttessék meg a világ számomra (Gal. 6, 14), de én őt meg nem tagadom.  Mi történne, ha megjelenne egy törvény (nem tudjuk, mit érünk meg, csak azt, hogy „jövendő dolgainkra nézve a mi hűséges Istenünkben és Atyánkban jó reménységünk van”), hogy a Krisztus nevét ki kell törölni beszédből, írásból, emlékezetből. Rettenetes volna! Tudnál hallgatni róla, megváltó szeretetéről? Azt tudnád mondani a provokáló kérdésre, együtt a tagadó Péterrel (mert bizony megingott az oszlopapostol is!): „Nem tudom, mit beszélsz.” (Mt. 26, 70) Hát nem rettenetesebb ennél az, hogy nincs ilyen törvény, mégis annyira hallgatunk róla.  Olyan kevés az igazi, szívből fakadó, odaszentelt élettel igazolt hitvallás: „láttam, hallottam.” Én úgy félek azoknak a mondatoknak a folytatásától, amik valahogy így kezdődnek: ti, keresztyének … így vagy úgy.

Menjünk vissza Péterékhez!                         

   A perekben rendszerint nem azt kell bebizonyítani, hogy valaki segített, életet mentett, gyógyított, hanem az ellenkezőjét. Itt viszont egy ember szószerinti (de lelki értelemben is vett) talpra állításának a vizsgálata folyik. Nem valamely rossz hír, hanem maga az evangélium képezi a vád anyagát. Sokszor megismétlődött ez azóta! Az evangélium a vádlottak padjára kerül, szorul. Nemegyszer életünkben, egyházunkban is… Sokszor 180 fokkal befele kellene fordítani szép feliratainkat, jelmondatainkat, vagy nekünk kellene 180 fokos fordulatot végrehajtani … Krisztus felé.  Érdekes, hogy bizonyos dolgokat a bírák is láttak és hallottak!  A megelőző versekben olvassuk: látják, hogy milyen bátran beszél Péter és János, látják, hogy velük együtt áll a meggyógyult is (mintegy szolidaritásból), és hallják, hogy a Jézus nevében történt a gyógyítás. Éppen ezt akarják a továbbiakra nézve megtiltani fenyegetéssel. Látnak, hallanak, csak nem a lényeget, nem az igazat. Bűn által korlátozott, kondicionált látás az övék. Megtévesztett szívük gondolatai szerint látják és értékelik azt, ami történt… Több római tiszt és közkatona látta a Jézus megfeszítését, de csak a százados jutott el a felismerésre: „bizony, Istennek Fia volt ez” (Mt. 27,54). Az igazi, mély látás nemcsak szemlélés, hanem részesedés abban, amit látok. Megérintettség. Belekerülés a történetbe. Ilyen értelemben ír János: „Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az ő fiával, a Jézus Krisztussal.” (I. Jn. 1,3) Érzékeljük a különbséget a nézés és az igazi látás között? Jól csak a hitével lát az ember! Emlékszünk mit lát Elizeus, és mit lát az ő szolgája Dótánban? Jaj lett volna a tanítványoknak, ha csak a fenyegetést, üldözést látják, az emberi rosszindulatot, ha bizonyságtételük nem lett volna több keserű panasznál. Kit érdekelt volna az?  De többet láttak ennél … István vértanú a rá hulló kövek záporában nem a halál sötét kapuját látja, hanem „az embernek Fiát Isten jobbja felől állni” (Ap. csel. 7, 55). „Sorsom sötétlő árnya közt szent arca rejtezik.” Ady szavaival: „őt, a fényest, nagyszerűt mindörökre látom.”

   Ezért hangzik olyan természetesen, bátran és meggyőző erővel: „amit láttunk és hallottunk”. Amit tapasztaltunk, ami átjárta szívünket, ami erőterébe vont minket, ami betölti életünket.  Ami egyben „biztos ismeret”, de „szívbéli bizodalom” is számunkra. Mert letagadhatatlan dolgok történtek, történnek és fognak történni Krisztus által. Az apostolok tudják ezt. Konkrét - meggyógyult, megújult életek által igazolt - tényekről tesznek bizonyságot. Nem sejtelmekről, történelmietlen elméletekről beszél itt Péter és János. „Bizonyságok fellege vesz körül.” (Zsid. 12,1) Amit Krisztusban láttunk, tőle hallottunk, ami megváltoztatott minket, és ami tovább hat. Íme, meggyógyult egy béna, sánta ember!  Több negyvenévesnél. Megpróbált ember (a szó igazi értelmében is). Egy pusztai vándorlásnyi időt már maga mögött tudhat. Puszta és nyomorúságos volt élete is, amely most az Úr gyógyító hatalmáról, kegyelméről tesz bizonyságot. Testvéreim, én is elmúltam negyven éves, úgy szeretném, ha az én életem is Úr gyógyító hatalmáról, kegyelméről tenne bizonyságot!  „Hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el minket.” (I. Pt. 2,9). A Teremtő munkájának legbeszédesebb bizonyítéka a teremtett világ (zárójelben jegyzem meg: az Istent tagadó, tanításaiban teljesen mellőző ateizmus az élet keletkezésére vonatkozó tudományos fejtegetéseiben már-már eljutott az univerzum létének negációjáig: inkább nincs ez a világ, semhogy számolnunk kelljen Istennel), a Megváltó szeretetének legevidensebb hirdetője a megváltott élet. Emlékszem, olvastam egy nagyszerű könyvet még az ántivilágban: Tanúm a rügyező élet. A kis könyvecske egy ellenállhatatlan bizonyságtétel Isten csodálatos munkájáról a kommunizmus nagy ellenszelében. Nem tudok idézni belőle, a kölcsönadások során elakadt valahol a könyv, de szívemben őrzöm kétségnélküli hitben, győzelmes reménységben fogant hangvételét. Amit látunk, azt láttatjuk , amit hallunk, azt tesszük hallhatóvá. A  fény természete, hogy terjed, a hité, hogy megvallatik. Miért nem tudott hallgatni, akár keményebben is kérdezhetjük, mért nem tudta befogni száját a Naámán házánál szolgáló izraeli kislány? Milyen világosság tükröződik vissza, milyen üzenet hangzik ki életünkből? A történetben a meggyógyult ember a Krisztus-látás élő tényezőjévé lesz. Nem csak egy önmagát krisztusi fényben ábrázoló képet mutat föl – ez tényleg puszta képmutatás lenne, hanem Krisztus jelenlétének, dicsőségének sugarát ragyogja vissza az arca.

Igen, benne is, bennem és benned akar látható, hallható lenni az Úr.

   Különös, hogy a vallatók nem teszik fel a kézenfekvő kérdést: miről, kiről beszéltek? Mondjátok hát el, mit láttatok és hallottatok!  Mert akkor az apostolok újból arról a névről tennének bizonyságot, akiről ők nem akarnak hallani.  Újból hangsúlyossá válna: nem magánügy az egész. A bírák szeretnék, ha magánügy maradna. Láttátok, hallottátok, semmi baj: de tartsátok meg magatoknak. De nem ez történik.  Az előzőekben négyszer beszélnek az apostolok Jézus kereszthaláláról, minden alkalommal a tettesek gyáva, gyilkos magatartásának bűnét is felemlegetve. Akit ti „gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve”  (Ap. csel.2,23)megöltetek. Krisztus él és uralkodik örökké, magamban azonban megölhetem őt. Mindig kezdeni kell valamit ezzel a helyzettel, ezzel a terhelő tényállással, ezzel a Jézussal, mindig valahogy állást kell foglalni vele szemben. Vére élet vagy ítélet.  „Hozzá egész valóddal van közöd”, írja Füle Lajos egyik szép versében. Abból, hogy közünk van Hozzá, vagy közömbösség lesz, vagy közösség. Vagy szembenézés tagadó, lázadó önmagammal és Jézussal, az engem saját – ilyen minősítésekkel rendelkező- magamtól megszabadító Úrral, vagy szembeszállás ővele. Hogy áll a már idézett igeversben? „Hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.”  Ha felismerem benne Megváltómat, és közösségre lépek Vele, akkor egyszerre megbízott, elkötelezett emberré válok. Küldetésem lesz. A tanár taníthatja, képezheti csak magát, az orvos törődhet csak a saját egészségével, az idegenvezető járhatja egyedül az expedíciós útvonalakat – de értelemszerűen nem ez a hivatásuk. A tanítványok Krisztus- élménye hasonlóképpen nem maradhat privát téma.  „Ízleljétek és lássátok meg, hogy jó az Úr”, hangzik a vallomásos felhívás. Így csak ennek a közösségnek a részeseként lehet beszélni. Amit láttunk, hallottunk, arról szólni kell. Nem kifogás az, hogy nem érdekel senkit, hogy nem hisz benne senki. „Én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk.”  (Józs. 24 ) Ostobaság tagadni a világosságot, csak azért mert éjszaka van: bizonyosan eljön a nappal.

   A továbbadásának hiteles módja a személyesség. Amit láttunk, hallottunk. Szoktam mondani, odaadnám fél életemet, ha a tanítványok, a szem- és fültanúk státusából, pozíciójából hirdethetném az igét. Úgy gondolom: hitelesebb, ellenállhatatlanabb, diadalmasabb lenne a szolgálatom.  Igen, saját kételyeimet is biztosabban tudnám uralni, kezelni. Az idős Simeon így szólhatott: „látták az én szemeim” (Lk. 2, 30). „Látni akarjuk Jézust!”, mondják szinte követelőzve a görögök Filepnek (Jn. 12)! Találkozni vele, megismerni őt. „Láttuk az Urat!”, újságolják lelkendezve a tanítványtársak Tamásnak. „Ha nem látom … semmiképpen el nem hiszem”, feleli Tamás.  Kötelező módon idéznünk kell itt a Tamásnak mondott igét is: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn. 20,29)   Nem a konkrét testi látás, hallás személyességére kell eljussunk, hanem a hitére. Tagadhatatlan, az érzéki tapasztalásnak óriási meggyőző ereje lehet. De nincs végső igazsága. „Aki látja a Fiút és hisz Őbenne.” (Jn. 6, 40) Nem elég a puszta látás. Akkor látni kellett, és hinni Jézusban, most a sorrend megfordult: hinni Benne, és úgy látni őt. Hiszem, ha látom, mondja az óember. Hiszem, és látom, feleli az új.  Olyan megkapó egyik spirituáléban a visszatérő kérdésre - láttad-é - adott válasz: „ó, láttam, bűnös szívem remeg, örül, ujjong.” Hol látjuk Jézust? Immár nem itt vagy ott, hanem hit által mindenütt, mindenben. Velünk van. Körülvesz szeretete. Mindent betölt. Egy nicaraguai szerzetes, Ernesto Cardenal szerint, még ellenségemben is, sőt még a világ elesettségében, bűnében is meg kell látnom őt. „Mikor a követ töröm…”

   Aktualizáljuk? Mi a következménye mindennek? Mire indít minket - nem elég csak megindulni, elindulni kell nekünk - ez a tanítás, az apostolok példája, az, amit ők hallottak és láttak és továbbadtak?  Először, hogy hitünkben megerősödjünk.  Ne jussunk a galáciaiak balgatagságának sorsára, „kiknek szemei előtt Jézus Krisztus úgy íratott le, mintha köztük feszíttetett volna meg” (Gal. 3,1), mégis más tanítás fele hajlottak. Azt azonban ne felejtsük el, ez a kísértés szüntelenül fennáll esetünkben is.  Ragaszkodjunk ahhoz, amit Isten mond, nem amit mások hozzátoldanak, kövessük azt a célt, amit Krisztus megmutat, nem amit akárki felkínál. Másodszor: hogy hálásak legyünk a „bizonyságok fellegéért”, akik Isten kijelentését őrizték a történelemben.  Miért ne beszélhetnénk itt az apostolok után hitvalló őseinkről, a HK megfogalmazóiról, vagy éppen azokról, akik lábainknak a hit útjára történő egyengetésében Urunk áldott eszközei voltak? Abban az Úrban bízunk, aki „tegnap és ma és örökké ugyanaz”. (Zsid. 13, 8) Harmadszor - utaltunk már rá -, hogy meglátszódjék bennünk, rajtunk, kihez tartozunk, kiben hiszünk, kinek szolgálunk. Legyünk Christoforosok , Krisztus-hordozók!  Pál így ír erről, egy utolérhetetlenül szép képet használva: „míg kiábrázolódik bennetek a Krisztus”. (Gal. 4,19)  Nemcsakhogy az atyai ház légkörét árasztjuk magunk körül - pedig milyen drága dolog, ha ezt tudjuk tenni -: egyenesen a Megváltó vonásait hordozunk magunkon. (Ismeretlen szerzetesek érkeznek egyik kolostorba,  az apát kijön köszönteni őket, és ezzel zárja beszédét: nem is kell megmondjátok, honnan jöttetek, felismerem mozdulataitokban, tekintetetekben, csendes beszédetekben az én x kolostorbeli apátbarátomat. Rátok nézve mintha őt látnám.) Ne ámítsuk azonban magunkat, még őszinte  - ám, mint tudjuk, sosem tökéletes - „Úrfelmutatásunk” sem fog mindenkit meggyőzni. István arca – olvassuk – olyan volt, mint egy angyalé. Rajta látszott tehát, amit látott. Mégis fogcsikorgatva rohantak rá.  Van, akit irritál másoknak ez a hitbeli látása, hallása.  Igazából Az, akiről mindez szól. Halljuk az olykor jóindulatú sajnálattal vegyes lekicsinylést: hogy Jézus? Nem túl régi és uncsi már ez a sztori ahhoz, hogy ilyesmire hivatkozz? Jobban tennéd, ha megtartanád magadnak, még kinevetnek.

Hogyan reagálunk: elhallgatjuk, véka alá rejtjük, netán megtagadjuk, amit láttunk és hallottunk … Vagy felvállaljuk, hogy Krisztus felvállalt minket, és úgy élünk, mint akik az ő életét törekszünk folytatni ezen a földön. Nincs ennél izgalmasabb kihívás és nagyobb sikerélmény. Látszólag nem érdekli ez a világot, amelyik mégis „sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” (Róm. 8, 19). Nemrégiben olvastam: elérkezett a tapasztalati keresztyénség ideje. Igaz ez: a hit meggyőző bizonyosság, az evangélium beszédes cselekedet kell legyen. A világnak látnia, hallania kell ezt. Vajha megtapasztalná, hogy van valami, van Valaki a keresztyénekben!

   Két, sokunk számára ismert történettel és a hozzájuk fűzött rövid summázással zárom: a) egy sivatagban két turista holttestét az oázistól ötven lépésre találják meg. Szemmel láthatóan szomjan haltak. Az oázis lakói közt nagy a dilemma: mi történhetett. A vitában megszólal egy idős bennszülött is: én tudom, mi a szomorú rejtély nyitja. Ezek európaiak, nekik van valami különös elméletük a délibábról. Embereink azt hitték, amit látnak: illúzió… Nem, testvérek, amit Isten Krisztusban láttat velünk, az nem illúzió. A legmélyebb valóság, a megváltás, a megtartatás igazsága. Az, amit ő tett érettünk, amit hit által látunk és hallunk, és továbbadunk. b) A másik történet egy sikebóka, csúnyácska kislányról szól, akit társai kinéztek az osztályból, aki tele volt gátlásokkal, félszegséggel. A fordulópontot életében, önértékelésében egy iskolai halláspróba (nem valláspróba)  hozta, amikor az igen népszerű, mindenki kedvence tanítónő ezt súgta neki: „bárcsak az én kislányom lennél”. Kivirult, meggyógyult az élete, mert megértette: valaki elfogadja, örül neki, szereti őt… Ezt a döntő fontosságú, radikális, gyógyító üzenetet nekünk is meg kell hallanunk, erejét megéreznünk, bűnt legyőző erejét meglátnunk, hogy megújuljon az életünk, s általunk a másoké is.  Míg eljutunk a színről színre látás, a nagy mennyei dicsőítés hallásának végtelen boldogságára. ÁMEN