Mint az egyszeri diák, aki az Arany Jánosról szóló tétel kifejtését így kezdte: Arany is nagy költő volt, de Petőfi Sándor … és a továbbiakban Petőfiről beszélt, … én is csak ürügyként használom fel az egyházi, közelebbről református ügynök-témát és az akörül kialakult vitát, hogy innen kiindulva egyházunk fontosabb, égetőbb kérdéseiről beszéljek. Tudatosan használom itt a kérdés kifejezést, mert a megnyugtató válaszoknak nem vagyok birtokában. Diagnózist állítok fel anélkül, hogy az adekvát terápiát csalatkozhatatlan ráérzéssel kínálni tudnám. Azt gondolván, hogy Isten előtt tusakodva együtt kell azt keresnünk és megtalálnunk.  

  Szóval, annak rendje, módja szerint megjelent az egyházi átvilágítási szabályzat, sokan üdvözölték, a belső megtisztulás régóta várt momentumaként értékelték. Nagy nyilatkozatokat olvashattunk, hallhattunk ezzel kapcsolatban. Érdekes, hogy éppen azok nem csatlakoztak a hurrázók táborához, akiket meghurcoltak, akik a besúgások ténylegesen szenvedő alanyai, áldozatai voltak.

  Sok hamis, ellegendásított hír is lábra kapott a lelkészinformátorokkal kapcsolatosan, sok vélt sérelem is megfogalmazódott, sokan - mintegy önfelmentésként – elhanyagolt szolgálatukra próbáltak utólag igazolást kiállítani az ügynök-kollegák kontójára. Sokan még jobban kiábrándultak egyházunkból: olvastam valahol egy a „szimpátiámat raboltátok el” hangzású felsóhajtást is.

   Voltak szkeptikus hangok is: nem vezet ez sokra, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja, s hogy a hivatkozott rendelkezés preambulumában beígért lelki-erkölcsi megtisztulás hiú ábránd marad. Az eltelt – történelmi távlatnak tényleg túlságosan rövid -  idő ez utóbbiakat látszik igazolni.

De egyáltalán: az ún. átvilágítással kapcsolatban néhány komoly és komolyan veendő kérdés merül fel:

1. valóban ez református egyházunk főbűne, a legnagyobb erkölcsi és lelki teher, ami jelenlegi szolgálatunkat akadályozza, vagy éppen lehetetlenné teszi?
2. nem szolgál-e ez az egész (meggyőződésem szerint jó szándékkal) beindított folyamat arra, hogy az ún. leleplezésekkel egyéb gyarlóságainkat, vagy éppen tehetetlenségünket, frusztrációnkat takargassuk?
3. őszintének tarthatjuk-e, komolyan vehetjük-e azok bűnbánatát, akiket az iratok nyilvánosságra kerülése kényszerít erre a lépésre (miközben 20 évig csendben, sunyin hallgattak)?
4. ha református egyházi gyakorlatunkban a bűnvallásnak és feloldozásnak csupán adminisztratív formáját ismerjük, hogy lesz ebből valódi lelki megtisztulás?
5. ismerjük-e esetről esetre az akkori körülményeket olyan mértékben, hogy objektív ítéletet fogalmazhassunk meg?
6. használ-e egyházunk amúgy is megtépázott jó hírének az, ha újból közvitát indítunk besúgó lelkészeinkről, akik közül sokan már el is távoztak ebből a földi életből? Lesz-e belőle katarzis, hitelnyerés, közösségeink megerősödése, vagy csak gyanúsítgatás, ujjal-mutogatás, sárdobálás? Melegíti-e ez majd híveinket?
7. vannak- e államilag is támogatott törvényes keretek a szankciók gyakorlatba ültetéséhez?

   Ne ijedjetek meg, ezekre a kérdésekre nem fogok most felelni. Két ok miatt is: részben már megtettem, amiért aztán kemény intelemben részesültem (a kemény jelzőt itt még elemezhetném). Másrészt, tényleg meg vagyok győződve, hogy ügynök múltunk feltárása, amivel mostanában tele van egyházi sajtónk/életünk, annyira marginális téma, hogy még a kritikájára sem szabad túl sok figyelmet szentelni. A hősi gesztusok pedig egyenesen nevetségesek.

   Egyébként én azt találom a legsajnálatosabbnak, hogy egyházunkban évekig a holland segélyszállítmányok kiosztása/értékesítése kötötte le energiánkat, majd újabb éveket vettek igénybe az építkezések, most pedig az átvilágítás körüli hercehurca határozza meg közhangulatot, tematizálja a közbeszédet, s eközben rendre elpasszoljuk a misszió, az igazi egyházépítés lehetőségeit. Nem vitatom, lehet ennek egy része, de csak nagyon kicsi része az átvilágítás is. Bevallom, s ezzel hadd zárjam le beszédemnek ezt a részét, hogy pár évvel ezelőtt ezt az ügyet én másként láttam. Feltétlenül a leleplezés zászlóvivői közé léptem volna, hadd lássuk, úgymond, kik voltak azok, akik aláaknázták saját egyházuk, gyülekezeteik, szolgatársuk életét, akik elárulták azt a közösséget, melynek a gondozására, lelki építésére esküdtek fel, és egyéb patetikus megfogalmazások, hadd kezdjünk újat, induljunk tiszta lappal és lelkiismerettel, feddhetetlenségi bizonyítványt lobogtató becsülettel … most azonban világosan látom, hogy a besúgás – amit etikailag nyilván nem lehet szalonképessé kozmetikázni – olyan ( egy bizonyos korhoz kötött) gyávasága, gyarlósága volt erdélyi református papságunknak, amit újabb történelmi helyzetben újabb egyház- és Krisztus-áruló bűnök váltottak fel. Furcsa evidencia az is tény, hogy a besúgások korában, mondjuk a 80 évek vége táján egyházunk – lelkiség szempontjából – sokkal jobb helyzetben volt, mint manapság, a nagy leleplezések idején.  Természetesen ez a meghanyatlás nem csak a mi számlánkra írandó. Ám lehet, hogy mégis hasznosabb lenne a múlt bűnei helyett (mellett) elsősorban a maiakkal szembenéznünk.

   Beszéljünk tehát a legégetőbb egyházi kérdéseinkről! Világítsuk át egyházunkat, gyülekezeteinket, de elsősorban az önmagunk szolgálatát! Illetve engedjük, hogy Isten Lelke sugározzon át minket. Pünkösd után az ünnepi ének szavait kissé módosítva kérhetjük: világosítsd át elménket.

   Itt, tudom, a problémák és feladatok tengere tárul fel előttünk. Ezek közül többet nagyon jól ismerünk, néhányról sokat beszéltünk is már, de olybá tűnik, hogy nem tettünk túl sokat érettük vagy ellenük, aztán vannak olyan belső nyavalyáink is, amikkel ilyen-olyan okokból - kényelemből, restségből - nem mertünk foglalkozni.

1.  Azzal kezdem, amiről a legtöbb szó esik mostanában, ami azonban – szerintem – nem a legvégzetesebb bajunk. Anyagi szükségeinkről van szó. Valósak, nem lehet azokat elbagatellizálni. Vannak súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködő egyházközségek, vannak kollegák, akik megélhetési gondokkal vívódnak. Ezt pedig komolyan kell vennünk, erről nyíltan beszélni kell, a megoldásért tenni kell valamit. (És még nem is szóltam híveink elszegényedéséről … nyilván a mostani tanácskozásunk kereteit meghaladó felvetés lenne ez). Nagyobb egyházközségek hathatósabban támogathatnának kisebbeket, nem alamizsnaosztás formájában, hanem pl. a pénztármaradvány tizedének missziós célzatú befizetésével. (Mostanában olvastam egyik ref. egyházközség honlapján:  a tized kérdése pofonegyszerű, s a következőképpen hangzik: meg tudnék-e élni annak tizedéből, amit az egyháznak adok.)  Jakab levelében olvasunk arról, hogy ha elnézem, hogy embertársam nélkülözik mellettem, akkor hiába mondom azt nekik, hogy „Menjetek el békességgel”, vagy ’Békesség Istentől’. Ha közöttünk nem valósul meg, az igazságosság, a szeretet rendje, akkor hogyan várjuk el azt a sokat kárhoztatott világtól?

((Itt szinte automatikusan szólal meg az ellenvetés: kis gyülekezetekben kevés a szolgálat … valószínűnek tartom, hogy nálunk is nemsokára gyakorlat lesz a szolgálati helyek százalékos besorolása, ám lehetőséget lehet biztosítani a kisgyülekezetekben szolgáló kollegáknak is: nagyobb gyülekezetekben, iskolákban, egyházi intézményekben, missziói munkában, szellemi tevékenységben. Nem igaz, hogy nincs elég tennivaló református egyházunkban, sokkal inkább az, hogy hiányzik a terv, a látás… Nagyon statikus egyházkép él bennünk.))

   Aztán vannak kollegák, akik visszaéltek helyzetükkel, akik méltánytalan anyagi előnyökre tettek szert, ezt is komolyan kell vennünk. A köztudatban úgy él: a papokat nem kell félteni. Lehet, a fentihez hasonló véleményt megfogalmazók ortodox példából indulnak ki, de hellyel-közzel mi is szolgáltatunk okot rá. Gyakran nem alaptalan a református hívek szinte általánosnak tekinthető sanda bizalmatlansága. Van benne valami. ((Bizonyára, sok esetben az elődökre kell hivatkozni, de arra is, hogy mi sem vagyunk jobbak atyáinknál.)) Ha becsületesen járunk is el, nem látják az egyháztagok az alsó ruhát is odaadó alázatot, a második mérföld készségét bennünk.  Miért, kérdezhetnénk, baj az, ha valaki közülünk gazdag? Szerintem nem, de az már igen, ha erkölcsileg kifogásolható úton lettünk azzá. És ez nem a törvénytelenséget jelenti. Sok minden lehet törvényes, ami nem etikus. Tudom, kényes téma, de a megtisztulás nagyon prózai dolgoknál kezdődik, illetve azokban mutatkozik meg.

2. Apropó erkölcs. Egy nemrégiben megjelent erdélyi prédikációs kötetben olvastam a következő provokatív mondatot: híveink erkölcsi mércéje meglehetősen alacsony. Én magamat a hívek közé szoktam sorolni. Tényleg nem állunk a helyzet magaslatán, kivált, ha a krisztusi etikához mérjük magunkat. Inkább magamnak ismételem a keresztyéni erény kategóriájába tartozó fogalmakat, elismerve, hogy olykor alaposan zavarba esem jelentéstartalmuk összefüggésében vizsgálgatva magam: becsületesség, áttetszőség, egyenes beszéd, részrehajlás nélküli magatartás, szavak és tettek kongruenciája, elveim vállalása, önmérséklet, nem beszélve az alázatosságról, szelídségről, együttérzésről. Ha ezek meglennének bennünk, szinte prédikálnunk sem kellene, ezek nélkül pedig prédikációnk nem sokat ér. Ismerjük a Galata levélből a test cselekedeteinek felsorolását. ((Vicc a 10 parancsolatról))Vajon ezért nem tudunk nagyobb hatással lenni híveinkre? Mert a református ember a köztudatban, de sajnos a mindennapi megnyilvánulásaiban is nem az erkölcs mintapéldánya. Ezen a nagyon fontos területen – megítélésem szerint – alaposan ránk vernek az ún. kisegyházak tagjai. Sokszor olyannak látom a hívek karakterének jó irányba történő alakításában végzett munkámat, mint az a macska-idomár, aki megtanítja úgy-ahogy viselkedni a kezelésbe vett cicát, és működik is valamelyest a dolog mindaddig, amíg meg nem jelenik egy egér, ami előhozza a tanonc-állatban az ősi ösztönöket. Amíg elő nem jön egy-egy konfliktus, veszekedés, érdekharc, stb. Talán ez a minőségi különbség a hitvallásos (ezek vagyunk mi) és a hitvalló (ezekké kellene válnunk) ember között. Szép hitvallásaink csak a templom áhítatos légkörében érvényesek. A haszid mozgalomhoz hasonlóan meg kell erősítenünk a hétköznapok református lelkiségét. Gyakran ismételgetem egy valahol olvasott/hallott régi szerzetesimádság sorait: mikor a követ töröm…

3. Ez már a lelkiségről szól, a csak fogalmi formában létező református spiritualitásról. Én ezt, illetve ennek hiányát tartom a legnagyobb nyomorúságunknak. Ha ez nincs jelen (akár nagybetűvel), akkor csak egy olyan történelmi képződmény, szervezet az egyház, ami fölött alaposan eljárt az idő. Az emberek nem egy tekintélyes, nagy múltú intézményt keresnek az egyházban, hanem elsősorban valami lelki többletet. Mit nyújtunk? Nagyon leredukálnánk a választ, ha annyit mondanánk: de mi prédikálunk! Mit és hogyan? Amikor először halottam egyik lelkészkollegától a következő kijelentést, én magam is felháborodtam. Az ominózus mondat így hangzott: „kapásból a járókelők közül válassz ki bárkit, hidd el, papot lehet faragni belőle, aki aztán a jó megélhetés fejében könnyedén hasogatja az Úristen igéjét.” Tudom, van igazságtalanság is ebben a megjegyzésben, de sok fájdalmas, leleplező igazság is. És ebben nem a mi rendkívüliségünk cáfolata kell érzékenyen érintsen, mert semmi egetverően kimagasló nincs bennünk, hanem a lelkület hiányának megállapítása. A közömbösség, stb. Pünkösd után vagyunk, lehet ezért is lett bennem különösen hangsúlyossá ez a kérdés. Ravasz László írta le: rajtunk csak Isten Szentlelke könyörülhet.  Egy másik pünkösdi beszédben olvastam: az egyház a szívekben hal meg.

4. Közösségi problémáink: református közösségünk – a megrögzött előítéletek, évszázados görcsök, a tradíciók nehézkessége miatt - nem befogadó, sőt, gyakran egyenesen visszautasító. Jellemző református gyülekezeti kép: egymásra haragvó családok, kinézett idegenek (nálunk nemes egyszerűséggel és tárgyilagossággal jövevényeknek nevezik a máshonnan származókat, ez legalább – szoktam mondani - biblia kifejezés), a „szíve-lelke egy volt” újszövetségi meghatározás valóságon túli ideál számunkra. Változtatni kellene ezen a helyzeten, azzal, hogy nem segítünk híveinknek egymásra haragudni, nem tápláljuk a gyűlöletet, nyomatékosan tudtukra adjuk, nem érdekelnek a pletykák, előítéletek, és igyekszünk arra, hogy az ellentéteket leépítsük. Lelkészi közösségünkben is kívánatos lenne túllépni a kicsinyes sérelmeken, nehezteléseken. Sokkal „fokozottabb a helyzet”, semhogy megengedjük magunknak ezt a fényűzést. Pedig nagy rutinnal gyakoroljuk. Egyik internetes tanulmány az ál-közösség jellemzőit a következőképpen gyűjti csokorba: udvariaskodás, felszínes beszélgetés, konfliktusok (el)kerülése, színlelés, szerepjátszás, általánosítások, elvont és/vagy semmitmondó kijelentések, az egyéni különbözőségek figyelmen kívül hagyása

Én megdöbbentem. Magamra ismertem, mint a rendőr a földön talált tükörbe nézve. Megnyugtatás végett hadd álljon itt az igazi közösség néhány jellemzője is:

• Rendkívüli tisztelet egymás iránt
• Befogadás
• A sebezhetőség felismerése
• Hitelesség
• Őszinteség
• Szellemi – lelki egység
• Konszenzus

Elgondolkoztató.

Jó lenne, ha gyülekezeteinkben nagyobb odafigyeléssel alkalmaznánk a közösségerősítés gyógymódjait, törekedve az előítéletek tudatos lerombolására (lásd Krisztus példája, aki közösséget vállal a vámszedőkkel, bűnösökkel), és a szeretetteljes légkör kialakítására. Az emberek semmire sem vágynak jobban, minthogy elfogadják, értékeljék, szeressék őket. (Szerzetes- sztori)

5. Egyházunk diakóniája. A jelenlegi gazdasági válság idején még nagyobb súllyal esik latba a tény, hogy igen fogyatékos egyházunkban a szociális elkötelezettség. Persze, több az egyház, mint jótékonysági intézmény. És biztos sokan előszeretettel élősködnek az egyházon, akik csak kapni szeretnek. Mégsem mondhatunk le – nyilván elsősorban híveink fele - a szeretetszolgálat  felelősségéről. De ismerjük-e híveinket?  Tudjuk-e, hogy XY családban tényleg komoly gondok vannak? Vagy az már nem a mi bajunk? (Presbiter kérdez rá a számvevő ama megjegyzésére, mely szerint a gyülekezetnek ha törik, ha szakad, biztosítania kell a lelkész fizetését: de az én fizetésemet ki garantálja?) A gyülekezetnek hiteles közösségként kellene működnie, ahol a legszegényebbek támogatása éppen a tehetősebbek adományából valósul meg. A diakónia paradoxona: legtöbbször azokat kellene segíteni, akik úgymond nem érdemlik meg. Példázat: lelkészkollegával beszélgetünk egy pohár bor mellett pöfékelve, egy koldusformájú hívem állít be, pénzt kér, határozott fellépéssel kirakom, majd így magyarázom látszólagos keményszívűségemet: úgyis szivarra és italra költené.

Ide tartozik a kitől mennyit lehet elkérni dilemmája, a temetések ügye, sírhelyek adása-vevése, egyháztagság, hátrálék, egyebek. Ide tartoznak a megtorló intézkedések (Somosd templomépítési történetében volt egy olyan fejezet, hogy a faluból a határra való kitelepedésre kényszerítették azokat, akik nem járultak hozzá az építéshez. Akkor még elment, az egyház monopol helyzetben volt.)  Határozottan visszatetsző az, amikor ezekben az anyagai, de lelki implikációjú kérdésekben olyan presbiteri határozatokra hivatkozva védjük lelkészi immunitásunkat, amit – lehet – éppen mi hozattunk. Jézus nem presbiteri határozatokkal, rendelkezésekkel körülbástyázva hirdette az evangéliumot.

6. Igen, a presbitériumok. Református egyházunkban a több évszázada ismert elv ellenére nem költői a kérdés: presbiteri egyház vagyunk-e? A válasz egy határozott talán. Egyenlő félként kezeljük-e, munkatársaknak tartjuk-e a presbitereket? Sokat kárhoztatjuk őket, hogy nem vállalnak részt a gyülekezetépítésben, de bíztunk-e rájuk valamit? Neveltük-e őket önállóságra, öntudatosságra? Felelőssé tettük-e, hogy aztán elvárjunk valamit tőlük?  Megengedjük-e, hogy – munkatársak esetén ez csak természetes – adott esetben kérdőre vonjanak, észrevételeket, igényeket fogalmazzanak meg? () Nagy szükség van az egyházért felelősséget viselők közötti jó kapcsolat (lelki közösséget nem is merek mondani) kialakításához, ahol – bár működik egyféle tekintélyelv – de mégsem a mi akaratunk érvényesül. Amit meggyőződésből vállal valaki, a mellé odateszi szívét, lelkét. 

7.  Beszélnünk kell a struktúrákról is, a gyakran akadályt, koloncot jelentő hagyományok problematikájáról. Klaus Douglass szerint, aki azt akarja, hogy az egyház olyan maradjon, amilyen, az azt akarja, hogy az egyház ne legyen (lehet, valaki pontosabban tudja idézni).  Vajon gyülekezeteink jelenlegi szerkezete elősegíti-e az evangélium közelkerülését az emberekhez, tud-e lelki otthont biztosítani? Óvakodnunk kell itt az általános, szóvirágos, patetikus ömlengésektől. Bizonyára érdemes lenne új gyülekezeti modelleken gondolkozni (annak figyelembevételével, hogy nincs két egyforma gyülekezet.)  Lejáróban a vasárnapi istentisztelet az egy igaz istentisztelet mítosza. Talán nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk a kiscsoportok beindítására, lendületben tartására.

Világos: mi, lelkészek kell kezdeményezzünk. Akkor is, ha néha úgy tűnik, mintha magunk ellen cselekednénk. Nem elég csak azt látni, ami rossz (vagy nem jó, nem működik), kell látnunk a célt is, ahova el szeretnénk érni, meg az eszközöket (embereket), akikkel megközelíthetjük a célt. Legtöbbünk számára – magamat is ide sorolom – kényelmesebb az, ami van – ez a statikus egyházkép, ahol megvan a helyem, pozícióm, fizetésem. Csak egy dolog nyugtalanító: egyházunk, gyülekezeteink rohamos leépülése. Nem kell mindent fenekestől felfordítani, de vannak területek, ahol újítani kell.

1. liturgiánk: oldottabbá, kötetlenebbé kell tennünk merev istentiszteleteinket. A mai ember meggyőződése ellenére nem megy el oda, ahol kényelmetlenül érzi magát. Kivált, hogy nálunk nincsenek olyan szertartások, amik „ex opere operato” hatnának. Hol kezdjük? Önmagunknál. Legyünk természetesebbek a szószéken, és ha ez nem megy, rendszeressé lehet tenni azt, hogy a szószékből lejőve mondok még néhány kötetlen szót. És folytatni ott – kockázatot is bevállalva -, hogy ugyanakkor lehetőséget adunk a gondnoknak, presbitereknek, hogy szóljanak néhány intő szót a gyülekezetnek. Alternatív alkalmakat bevezetni (hangzik az ellenvetés: de hát még vasárnap sem jönnek, lehet azért, mert olyanok istentiszteleteink, amilyenek, a legjobb prédikáció mellett is). Pl. körzeti bibliaórák, gyermek- és ifjúsági istentiszteleteket, alkoholisták karácsonya, evangélizációs hét, korosztályok istentisztelete, stb.  (Tavaly és az idén pl. tartottunk bibliaórát a bárban is, nem lett tömeges megtérés az eredménye, ami a bár bezárásához vezetett volna – Billy Grahamról szól egy ilyen sztori). Ennél a pontnál említem meg, bár erről sokat beszélünk, prédikációinkra is ráfér a reformáció: közvetlenebb, hitelesebb, biblikusabb hangra van szükség bennük. Istentiszteleteinket örvendezőbbé, hálásabbá tenni. Több szeretet, több szív.
2. híveink aktiválása: a szolgálatok leosztása. Sok értékes ember van (nyilván, az asszonyokat is ebbe a kategóriába sorolomJ) gyülekezeteinkben, és nem lehet mindenki presbiter. De számtalan szolgálati lehetőség van, ha kicsit körülnézünk: diakóniai bizottság, énekkar, ifjúsági munka, rendezvények. Meg lehetne szervezni a motivált, az aktív gyülekezeti tagok képzését. Sokfele tarják, és igen népszerűek a biblia-tanfolyamok. Sok lappangó energia van egyházunkban. Sajnos, gyakran a kisegyházak fedezik fel híveinkben. Olykor túl önzők vagyunk a szolgálatban (én is). Interneten pünkösdi énekeket kerestem egy gyermekműsorhoz … egy mo-i gyülekezet honlapja jött be, ügyes zenekar, nagy közösség, lelkesen éneklő emberek .. gyanút fogtam … kiderült, egy baptista gyülekezetről van szó, ahol 200 a lélekszám. Küldetés, egyetemes papság, mennyit beszélünk róla, milyen keveset teszünk ebbe az irányba.
3. őszinte dialógus kialakítása a hívekkel … a kommunikáció és kommunió szavak nemcsak azonos tőről fakadnak, de tartalmilag is kapcsolódnak egymáshoz. Teret kell biztosítanunk arra, hogy az emberek valóban önmaguk lehessenek, azzal, hogy mi is hitelesen viselkedünk, elismerve tévedéseinket. ((Példa: nagy görcs volt a presbitériumunkban a „ki tévedett” pontnál, mindig kínos veszekedés alakult ki, ha netán valami nem sikerült, és a tettes felől kezdtek érdeklődni. Én – nemcsak ennek hatására – sokszor tettem beismerő és bocsánatkérő vallomást arra nézve, hogy adott esetben tévedtem , rosszul mértem fel a helyzetet, rosszul döntöttem, és – valószívű ennek hatására is – ez a feszültség már ritkábban jelentkezik)).

8. Szolgálattevők státusa: itt is a kerettörvényhez (kánonhoz) kellene hozzányúlni, át kellene szervezni a  lelkészválasztás  rendszerét, felül kellene vizsgálni a parókusi jogot. Hermetikusan rátelepedünk egy-egy gyülekezetre, megnyomorítjuk, saját képünkre és hasonlatosságunkra formáljuk át. Lehet, hogy azzal a szent meggyőződéssel: a legjobbat tesszük. „A pap házán gólyafészek, minden ember látja, csak a pap nem látja”.  Nem véletlen, hogy éppen velünk példálózik ez a népi bölcsesség (egyébként fizikai törvény: egy rendszer csak külső megfigyelő számára ismerhető meg hozzávetőleges teljességgel). Hajlamosak vagyunk papi csalatkozhatatlanságunk tételének felállítására. Csak mi tudjuk, mi a jó, és hogyan kell. Aztán sokan képviselik „az én ekklézsiám az én váram” hitvallását. Egyházmegyénként egy missziós csoportot lenne kívánatos megalakítani, akik kifejezetten missziós céllal látogatnák a lelkészkollegákat, gyülekezeteket. Ügyes fiatalokat lehetne bevonni.

Itt említendő a lelkészek lelkigondozása. A téma már szakállas lett, anélkül, hogy megszületett volna … róla egy átfogó terv. Szerencsés esetben az esperes lehetne a fő-lelkigondozó, ha nem az lenne, amivé a jelenlegi helyzet kényszeríti: főadminisztrátor.  Évente családi, baráti beszélgetésre el kellene jutnia minden lelkészhez. Ahol bajok vannak, oda többször is. Ellenvetésként mondhatnánk: orvos sem megy a beteghez azzal az indiszkrét kérdéssel: nincs valami baj? A cégvezető viszont nem szívbajos a fiókszervezeteket meglátogatni: fiúk, megy a meló? Sajnos, a vizitációk formálisak lettek. Nem az igazi bajokra koncentrálnak. Lelkészkörök alakítása, továbbképzők szervezése, stb. (Mo.)

9. Egyházszervezés: ref. ekkléziológiai axióma: az egyházban nincs magasabb szintű organizmus, mint a gyülekezet, minden annak rendelődik alá. A gyakorlatban nem így van. Felettes szervek és szervezetek magasodnak fölénk. Persze, szükséges az adminisztratív, jogi képviselet, de lelki kérdésekben mégis a gyülekezet érdekei az elsődlegesek. Én nem látom jónak esperességek szisztémáját a mai formájukban (nincs negatív tapasztalatom, a püspökséggel inkább). Lelki szolgálat kellene legyen, nem adminisztráció.

10. Misszió. Látnunk kell azt, ami van! Hála Istennek, nem mondhatjuk, hogy semmi sincs. Történnek dolgok, dolgozunk, több-kevesebb sikerrel. Hatékonyabbá kellene tennünk munkánkat. A tálentumok példázata nemcsak az Istentől kapott lelki ajándékokról szól, hanem azok kamatoztatásáról is.

Nem megy jól az egyház ügye. A példázatnál maradva: az elásás fázisáig jutottunk el. Nincs bennünk elég dinamizmus, vízió, leleményesség. A fennálló állapotokat konzerváljuk. Keresztelünk, konfirmálunk, minden különösebb stratégia és célzatosság nélkül. A távlatnélküliség egyenlő a halállal. Induljunk ki magunkból: mit jelent nekem személyesen egyháztagságom? Van egy közösség, amelynek élő tagja vagyok? Ne tévesszük össze ezt az érzést hivatalnoki kötődéseinkkel! Mire konfirmáljuk a fiataljainkat? Mit kínálunk nekik a gyülekezetbe való integráció szempontjából? Aztán járjatok templomba!  – elég fantáziaszegény ajánlat. Voltak korok, hogy működött, de be kell látnunk: változtak az idők. Ha nincs egy jó ifi csoport, akkor – leszámítva a leghűségesebbeket – elveszítjük őket. Nem tudom, érdekel –e minket a téma. Ha csak fizető egyháztagokat akarunk, akkor egyelőre fölösleges erről beszélni. Ha csak annyit látunk magunk előtt, amit egyik kollegától gyakran hallok (gyenge pillanataimban én is ezzel biztatom magam): engem kiszolgál. Ennél többre hivattunk el, ennél többet kell akarnunk.

   Jó misszióhoz jó közösség kell. Legyen ahova bekapcsolnom az érdeklődőket. Meg kell valósuljon a változatosság: többféle kínálat. Gyermekekkel: vallásóra, kirándulás, bibliahét, tábor – nincs azonnali hozadéka, de ha köszönőviszonyba kerülök a szülőkkel, már az sem semmi. Fiatalokkal hasonlóképpen. Ha nem jönnek: mi menjünk! ((Van egy pár fiatal presbiter nálunk, akikkel annak idején együtt mentem sátoros kirándulásra, színdarabokkal kísértem el őket. Vannak, akik alig ismernek meg, de volt, aki kitartott.))

   Szemléletváltásra van szükség: nem az én egyházam, az én gyülekezetem: a miénk … közös érdek. Nem is említve azt: végső soron a Krisztusé. Az átadott tized is az én egyházamnak megy, ha nem is az én bizniszem, nem is az én gesztenyém. Féltékenység levetkőzése …

   Érzem, nem voltam elég pragmatikus. Segédlelkész-továbbképzőn vettem részt: az egyik előadásban a gyülekezetépítésről volt szó. Ilyen kategorikus mondatok hangzottak el: kidolgozzuk az akciótervet, embereket motiválunk, nekifogunk a terv kivitelezésének, és lépésről lépésre kiértékeljük a megvalósulást… Nem árt olykor a több tudatosság. Ösztönös emberek vagyunk. A Szentlélek nem teszi fölöslegessé a tervezést, hanem értelmet ad annak. Segít, inspirál.

Nos, sikerült-e átvilágítanunk magunkat? 

  A János evangéliuma 1, 9-ben olvassuk: az igazi világosság eljött volt már ebbe a világba, amely megvilágosít minden embert. Hát én hiszem, hogy Krisztus tud minket igazán átvilágítani és megvilágosítani. Engedjük, akarjuk ezt a lelki folyamatot megtörténni személyes életünkben és egyházunkban!