Bucsin, 2015.06.13.

Fogalmi-tartalmi tisztázás

   A cím egyértelművé tételével kezdem: a keresztyén – krisztusi bizonyságtevő életről akarok beszélni. Életünk – akarva, akaratlanul - bizonyságot tesz valamiről. Nem mindegy, miről!  (Az És. 59, 12 szerint bűneink bizonyságot tesznek ellenünk).

(„Bizonyságul hívom ma ellenetek …” - V. Móz. 30, 19)

   A bizonyságtétel újszövetségi fogalma a marturia. Alapjelentése: bizonyság, tanúskodás. János apostol kedvenc kifejezése: evangéliumában, leveleiben, a Jelenések könyvében is számtalanszor előfordul: („Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és aki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” - Jn. 21,24. „Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb: mert az Isten bizonyságtétele az, amellyel bizonyságot tett az ő Fiáról.” - I. Jn. 5,9). Értelemszerűen benne van a szóban: áldozattal jár (végső esetben még a halált is vállalni kell azért, aki mellett tanúskodunk). Úgy hiteles, úgy egész a bizonyságtétel, ha rátesszük az életünket.  A marturia szó másik jelentése: felfedni, nyilvánvalóvá tenni. Először Isten tette nyilvánvalóvá üdvözítő akaratát. „Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte Isten e világra, hogy éljünk általa” – áll az I. Jn. 4, 9-ben. Ennek a szeretetnek bennünk is nyilvánvalóvá, láthatóvá kell válnia.

   A hívő bizonyságtétel több mint feladat vagy kötelesség: egyenesen sajátossága, velejárója a keresztyén életnek: „Nem rejthető el a hegyen épített város”- tanítja Jézus a hegyi beszédben (Mt. 5, 14).  Azzal, hogy ott áll, a helyén van, hirdeti a megtartatás, az oltalom biztos lehetőségét.  A gyertya – ha meggyújtják – világít: nem hivalkodásból, hanem természetéből adódóan. A Krisztust követő ember már hiteles jelenlétével is tanúskodik az ő Uráról, Mesteréről (ahogy fecske a tavaszról).

  A bizonyságtétel mozgatórugója nem emberi akarnokság, ambíció, valamiféle „majd én megmutatom”- szerű hősködés. A megszentelődés része az, amit Isten kegyelme munkál bennünk. „Megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel ” – olvassuk az I. Kor. 1, 6-ban.  A bizonyságtétel egész embert követel. Fél-szívvel csak felemás szolgálatot végezhetünk. A teljes odaszánás kizárja a képmutatást, magamutogatás szándékát, az önteltséget, az ítélkezés szellemét. Nem nekünk kell csillogni. ”Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” – Mt. 5, 16.  Szép, sokatmondó ez a meghatározás. A bizonyságtétel lényege:  jó cselekedeteink által az emberek figyelmét minden jó egyedüli forrására, Istenre irányítani. Nem öncélú életre, nem is vegetálásra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy a mindennapokban Krisztust követve életünk „üzenethordozó” bizonyság legyen. Áldás az ő kezében. (Kis történet: egy beduin meséli a fiának: látod, fiam, ezt a kutat? Azt bizonyítja, hogy őseink itt voltak. Látod benne a vizet? Azt bizonyítja, hogy Isten most is velünk van.) 

Az igazi bizonyságtétel jellemzői

1. Amint hivatkoztunk rá: mindenekelőtt Krisztusra mutat. Hadd álljon itt két idézet. Az elsőt a Bibliából vettem: „És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában van” ( Jn. 5,11). Ebben minden benne van. Többre nincs szükségünk, kevesebbel nem érhetjük be. A második a bonyhádi ref. gyülekezet honlapjáról származik: „Fiatalkoromban többször részt vettem olyan keresztyén ifjúsági táborban, ahol az esti evangelizáció után mindig voltak bizonyságtevők, akik részletesen és egymást túlszárnyalva elmesélték régi bűnös életüket, ahonnan Isten megszabadította őket. Ezeknek a sokszor már fárasztó és hosszú bizonyságtételeknek a középpontjában valójában nem Jézus állt, hanem az én. Többet beszéltek magukról, mint amennyit Jézusról.”
2. Felülről való megbízatásából és belső késztetésből „Azonképpen kell néked Rómában is bizonyságot tenned” – szól Isten látomásban Pál apostolhoz (Ap.csel.23, 11). Pálnak tehát Rómában kell mennie, ahol – mint mindenütt, ahol apostolként megfordult – Krisztusról fog tanúskodni. Ezzel a reánk nézve is mindig érvényben levő paranccsal (mutatis mutandis - Róma a konkrét szolgálati célpontot jelenti) belső emberünknek összhangban kell lennie: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről.”(I.Pt. 3,15) Sajnos, mi gyakran nem felelő – azaz környezetünk kérdéseire, korunk kihívásaira bölcs, bibliai választ és életformát felmutató -, hanem hallgató, észrevétlen keresztyének vagyunk. Véka alá rejtett gyertyák.
3. Őszinteség, megbízhatóság: szó és tett egysége (a II. Tim. 3, 8 figyelmeztet, hogy vannak „a hit szempontjából megbízhatatlan emberek”). Nem lehetünk élő cáfolatai annak, amit mondunk. Sok jogos kritika éri a keresztyéneket – ezekkel szembe kell nézzünk -, amelyek éppen az iménti ellentmondásosságra hivatkoznak. Hirdetni és élni az evangéliumot – ez így együtt bizonyságtétel! Sajnos, sokszor csak hirdetjük, csak beszélünk róla. Jézus úgy volt az evangélium forrása, megtestesítője, kiteljesítője, hogy szó és cselekedet teljes összhangban volt az életében. „A dolgok, amelyeket cselekszem, azok tesznek bizonyságot” - Jn. 5, 36. A HK összevonja a kettőt: „istenfélő életünkkel embertársainkat is megnyerjük a Krisztusnak”.
4. Bizonyosság, meggyőződés. Tudom, kinek hittem (II. Tim. ) A kürt hangja nem lehet bizonytalan. Ez a kiállás, magatartás Isten kijelentésén alapszik

Bibliai példák:

    Ábrahámot Isten azért választotta ki, hogy engedelmeskedjék neki, és áldásainak hordozója legyen. A hívők atyjának szoktuk nevezni. Történetét olvasva észrevehetjük, hogy nem mindig volt mindig küldetése és a „helyzet magaslatán”: Egyiptomban – alaptalan félelemből – hazudik, a fáraó házára áldás helyett csapásokat hoz. Nyilván, mindezen túl rendíthetetlen hite meghatározó példa Isten mindenkori népe számára.

    József idegenbe kerülve is vallotta és vállalta hitét. Az álmok magyarázásánál mindig hangsúlyozta: Istentől van. Legszebb bizonyságtétele talán az volt, hogy megbocsátott testvéreinek. Áldás tudott lenni családja, de egy egész ország számára.

   A prófétáknak nemcsak az igehirdetése, de személyes élete, önként vállalt életsorsa is bizonyságtétel volt Istenről. Gondoljunk különösen Jeremiás prófétára, Dánielre, Ezékielre. Hóseás próféta még házassága által is (egy parázna nőt kellett feleségül vennie, gyermekeinek – Isten parancsára – szimbolikus neveket kellett adnia) Isten üzenetét hirdeti. Szolgálatuk nem minden esetben győzelmi történet. A bizonyságtevőnek nem feltétlenül adatik meg az igazság diadalának elégtétele. A hit hőseiről szóló újszövetségi részben olvassuk (Zsid. 11,39), hogy „mindezeken, noha Istentől jó tanúbizonyságot nyertek, nem teljesült be az ígéret”. Mindazáltal Isten gyermekei maradtak, elvégezték, ami rájuk bízatott.

   Keresztelő Jánosnak egyetlen életcélja volt: bizonyságot tenni Jézusról, mint az Isten Bárányáról és a világ üdvözítőjéről. „És én láttam, és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia”(Jn. 1,34). Elhárít minden kísérletet és kísértést, ami szolgálatában beárnyékolná a Krisztus személyét. Megvallotta, nem tagadta, hogy nem ő a Krisztus (Jn. 1,20). Hivatkozni szoktunk János bizonytalanságot sugalló kérdésére: te vagy-e, aki eljövendő, vagy mást várjunk? (Mt. 11,3) Képzeljük el: miközben Jézus – akiről János teljes szívvel, lélekkel, lángoló hittel, szent odaadással tesz bizonyságot - csodákat és jeleket tesz, ő a börtönben sínylődik. Mi mit vártunk volna el ebben a helyzetben? Én mindenképpen azt, hogy Jézus megmutassa isteni hatalmát abban is, hogy megszabadít. Tudjuk – ha nem is értjük teljesen -, hogy nem ez volt az Isten akarata. Amint az sem, hogy Jézus elkerülje a Golgotát. A bizonyságtételben benne van az emberi vereség kockázata.

   Röviden az apostolokról. Nem tökéletesek. Beszélhetünk bukásaikról, amelyekben tkp. tanítványi mivoltuk ellen tanúskodtak (pl. amikor Jakab és János tüzet akarnak kérni egy samáriai falura). Isten Szentlelke teszi őket alkalmas bizonyságtevőkké. Először Isten tett bizonyságot mellettük. Ez a helyes sorrend. János írja le később: ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal (I.Jn.3,18).

Egyháztörténeti példák:  

   A Zsid.12,1 a „bizonyságoknak nagy fellegéről” beszél. Cseri Kálmán mondja egyik prédikációjában: itt nem csak a mártírokra kell gondolnunk, hanem azokra a hitvalló, hűséges keresztyénekre napjainkig, akiknek élete Krisztust ábrázolja ki.

Mégis egy vértanúval kezdem, akinek nevéhez is tapadt ez a jeltő. Jusztin mártírról van szó, akinek hitvédő munkáját rossz szemmel nézték a rómaiak, ezért elfogták őt és hat társát. A római prefektus (Rusztikusz) felszólította őt, hogy tegyen esküt a pogány istenekre és kövesse a császári parancsokat. Ő azonban és társai nem voltak hajlandók Megváltójukat megtagadni, állhatatosan kitartottak a hitben, és még a halálos ítélet után is dicsőítették Istent. Jusztinuszt és társait megkínozták, majd lefejezték. „Iparkodtam megismerni mindenféle tant, de csak a keresztyének igaz tanításához csatlakoztam: ennek igazságait csupán azok nem fogadják el, akik tévedésekben botorkálnak.”

Hosszú órákat lehetne beszélni erről a témáról, most csupán néhány kiragadott élettörténetet villantok fel. Károli Gáspár hosszú éveket töltött földi életéből azzal, hogy magyarul is olvasható legyen Isten teljes igéje. Egészsége megromlott, szeme világa meggyengült, mire befejezte a nagy művet. Marie Durand, a francia hugenották ellenállásának jeles képviselője 38 évet töltött egy várbörtönben hitéért (16-54), Albert Schweitzer karrierjét, vagyonát áldozta fekete testvéreiért, Molnár Mária vértanúhalállal pecsételte meg misszionáriusi szolgálatát. Ua. hadd említsük a mai üldözötteket, krisztusi hitükért életüket is odaadókat Szíriában, Irakban, Líbiában, Nigériában, Észak-Koreában.  És hiszem, hogy a sornak nincsen vége, a magunk szerény módján - Isten kegyelméből – mi is bizonyságtevők lehetünk...

A bizonyságtétel aktualitása

  Egy nemrég megjelent könyvben bukkantam rá az alábbi, Németország evangélikus egyházaira vonatkozó adatokra: a vasárnapi istentiszteleteken résztvevők aránya 2000-ben 4,1%, 2009-ben 3,8%, 2010-ben pedig 3,6% volt. A szerző hozzáfűzi: egyetlen társadalmi jelenség sem mutat fel ennyire konstans hanyatlást. És azt is megjegyzi: az ún. keresztyén bizonyságtétel egy miliő-fogalom (egy belterjes, szűk környezetben használt, csak ott érvényes, csak ott értett és jogosult fogalom), ez a miliő azonban kiveszőben van.  

Most természetesen nem Németországról és nem kizárólag a templomba járásról beszélünk (jóllehet az első keresztyének egyik fontos megkülönböztető jegye volt az), azonban a keresztyénség általános helyzete nálunk is romlik. Látjuk/tapasztaljuk, hogy a világ, környezetünk egyre közömbösebb, idegenebb, érzéketlenebb. A legnemesebb törekvés, a legőszintébb, legtisztább áldozat is „hidegen hagyja” az embereket. A fogyasztás, a jólét bódulatában élünk.  Csak ami a bőrünkre megy, az érdekel (Jób könyve 2,4). A lelkiek háttérbe szorulnak. Az embereket inkább az anyagiak izgatják, mint a belső békesség, a hit, megváltás, üdvösség kérdései. Ua. – tudjuk meg az idézett könyvből - a keresztyén hittől való elfordulással párhuzamosan növekszik a misztika, lélekvándorlás, horoszkóp iránti érdeklődés. Nálunk is.

Mindez még komolyabbá teszi felelősségünket a bizonyságtevés területén. Valaki így fogalmazott: a keresztyénség utolsó nemzedéke vagyunk. Drámaian hangzik, de ez valóban így van (mindig is így volt): ha nem adjuk tovább hitünket gyermekeinknek, unokáinknak, ha elhallgatunk, akkor csak a kövek bizonyságtétele marad. A vetés a mi feladatunk, az áldás Isten hatalmában van.  „Ha nincs is társam”, énekeljük a Sundar Singh énekében. Valóban: nincs más út. Mégcsak nem is kell a szemünk sarkából másokra kacsintgassunk: látják-e, értékelik-e? Jézus farizeusi vonásnak nevezi ezt. A gyümölcsfa akkor is jó gyümölcsöt terem, ha senki nem kíváncsi rá, ha senki nem kér belőle. Egyszerűen „nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk” (Ap.csel. 4,20). Ad, adni fog az Úr jeleket, visszajelzéseket, eredményeket is!  

A bizonyságtétel területei

   A család: a legszemélyesebb közeg, ahol a legközvetlenebb, legmeghatározóbb módon juthat szóhoz hitvallásunk, értékrendünk, ahol igazi, „képmutatás nélkül való” arcunk, jellemünk mutatkozik meg. Vajon mit tükröz? Magatartásunkkal, viselkedésünkkel mit prédikálunk szeretteinknek? Miközben a világot akarjuk megváltoztatni, nem hanyagoljuk-e el a legközelebbieket? Az ige nagyon keményen szól ezzel kapcsolatban: "Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél." (1Tim 5:8) A családban a keresztyén hitből kiábrándult ember szívét nagyon nehéz az evangéliummal elérni. Közmegbecsülésnek örvendő egyházi személyiségről jegyezte meg egyik családtag: csak ne kelljen senkinek vele együtt élni. Ha házsártosak, kibírhatatlanok, kritizálók, összeférhetetlenek, kiengesztelhetetlenek, erőszakosak vagyunk otthon, akkor éppen azokat botránkoztatjuk meg, akik számára két lábon járó, élő példaképek kellene legyünk. Egyértelmű, hogy nem vagyunk tökéletesek, hibáink vannak, amik az együttélés során sokkal könnyebben megmutatkoznak, amiképpen az is, hogy családtagok sokkal kritikusabbak, de nem lehet alapvető ellentmondás a nyilvánosság előtt képviselt és a családban megélt hitünk között. Testvérek, ha megerősödő, megújuló közösségeket akarunk, akkor a hitvestársi, szülői, nagyszülői, gyermekei, testvéri megbízatást komolyan vevő keresztyén családokra van szükségünk!

A gyülekezet. A hét diakónus megválasztása történetében olvassunk: „akikről jó bizonyságot tesznek”(Ap.csel. 6,3)… elsősorban a gyülekezet tagjai. Nem tudom, meghúzhatjuk-e a határt a látható és láthatatlan, a színből és szívből odatartozó, a hivatalos és hitvalló egyház/gyülekezet között, nem tudom, mondhatjuk-e, hogy ez utóbbi észrevétele mértékadó, fontos jelzés számunkra, de az előbbi véleménye nem érdekel. Jézus megkérdezte: kinek mondanak engem az emberek. Ő igazán nem alkalmazkodni akart, hanem az evangéliumot akarta alkalmazni az emberekre.   Lehet rosszindulat, előítélet, lehet túlzott elvárás a megfogalmazódó vélekedések mögött, mindazáltal nem intézhetjük el az egészet egy fölényes legyintéssel. Számolnunk kell az ilyenszerű viszonyulással, szemlélettel: nem bizonyságtételünk lényegét, de mikéntjét tekintve!  Végül is szolgálati területünkről van szó! Isten elsősorban ott akar felhasználni. Az ige beszél ezzel kapcsolatban a jó lelkiismeretről (Ap.csel.23,1, I.Pt. 3,16). Ez azt jelenti, hogy érhetnek igazságtalan vádak, amelyek között az Úr elé állva szüntelenül meg kell vizsgálnunk lelkiismeretünket. Ne felejtsük el: hívő emberekként sem birtokoljuk a teljes igazságot, nem vagyunk csalatkozhatatlanok, szolgálatunk szüntelen való harc. Isten sokszor ún. világiak által ítél meg.

Társadalom: ez a szélesebb munkaterületet jelenti. Szívesen idézem a következő gondolatot: „az istenfélelem ott kezdődik, ahol senki sem lát”. Meglepő esetek tanúskodnak az anonimitás jótékony fedezéke mögött meghúzódó keresztyének pogányos megnyilvánulásairól. Krisztust képviselem a munkahelyen is, baráti körben, kiránduláskor, autóvezetés közben, szórakozásomban, stb. Az egyik legismertebb igevers:

“A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel!” (Fil.4,5)

Itt említem meg: vannak a bizonyságtételnek rendkívüli alkalmai, amikor nemcsak a mindennapi kihívásokban, de különös helyzetekben kell helyt állnunk. Érdekes, hitvalló elődeinknek volt is egy kifejezésük erre: status confessionis. Ez olyan „a hit megvallását követelő szükségállapotra” utal, amikor a keresztyén gyülekezet léte a tét. Üldözések, diktatúrák, stb.  (Pl. a nemzetszocializmus idején a német hitvalló egyház azt vallotta: az üldözött zsidókkal való szolidaritás a status confessionis-ból adódó feladat, mert ha a keresztyén egyház ezt megtagadja, igazi létét, küldetését tagadja meg). Én úgy látom, napjainkban olyan látens támadás folyik a krisztusi hit ellen (anyagiasság, liberalizmus), hogy tkp. egy ilyen status confessionis állapotában vagyunk. Vagy következetesen megvalljuk és vállaljuk hitünket, vagy a hitvalló keresztyén egyház léte kerül veszélybe.

Mit jelent konkrétan bizonyságtevő életet folytatni?

   Először az értelem megújulását (Róm. 12,2). Krisztusra hangolt gondolkodást. Ha gyűlölet van a szívemben, tisztátalan gondolatokkal van tele a fejem, akkor nem vagyok a bizonyságtételre kódolva.  Akkor könnyen kipattan, kicsordul belőlem valami rossz, ami ellentmond hangoztatott elveimnek. Nagyon tetszik nekem ez az éneksor: „Csak a szeretetre formáld át tudatom”. Egyik újévi énekünkben pedig azt kérjük: „Adj minekünk megújult szívet, és új indulatot, mindenekben tehozzád hívet és szent akaratot”. (Örök Isten)

   Másodszor: az ajkak megszentelődését, a beszéd megtisztulását. Keresztyénekként sokszor nem vesszük elég komolyan ezt. Hogy ti. „Isten beszéde élő és ható” (4,12), hogy „a hit hallásból van” (Róm. 10,17), hogy a Krisztus beszédének továbbmondása „léleknek és erőnek megmutatása” (I.Kor 2,4) Illetve azt, hogy a hiábavaló beszéd mennyire romboló hatású lehet. Egy ókori gondolat szerint: a kilőtt nyílvesszőt és a kimondott szavakat nem lehet visszahívni.

Sok hívő ember a Jakab apostol említette egy forrás - kétféle víz szindrómában szenved. (Jk.3,11) Elsősorban nem a trágár, csúnya szavakra gondolok (viselkedni azért tudunk!), hanem a szeretetlen, sértő, lekezelő megjegyzésekre, az ítélkezésre. Egyik lp. kollegám mondta el: annyi bántó bírálatot soha senkitől nem kapott, mint egyik „bibliás” egyháztagtól. Ha Isten kegyelméről akarunk bizonyságot tenni, akkor annak öröme, lelkesedése, hálája kell elsősorban megszólaljon.

Beszélnünk kell itt az alkalmas időben kimondott szóról, biztatásról, vigasztalásról, intésről („Mint arany alma ezüst tányéron, olyan a helyén mondott ige” - Péld.25,11), és arról, hogy sokszor még keményebbé tesszük azok szívét, akikre – lehet, jó szándékkal - rá akarjuk tukmálni mondanivalónkat. Krisztus hallgatott a cinikus Heródes előtt, de nemcsak gondolataiban, hanem hangosan imádkozott az őt megfeszítőkért. Pál bizonyságot tesz Fesztusznak, de Efézusban otthagyja ellenszegülők gyülekezetét, és átmegy a Tirannosz iskolájába. Bölcsességre van szükségünk. („Legyetek szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók!” – Lk. 10,3). Úgy gondolom, többet kellene beszéljünk őszintén, szerényen, mégis határozottan és szeretettel hitünkről, Megváltónkról, bizodalmunkról, reménységünkről, de fel kell ismernünk azokat a helyzeteket, amikor nem szavakra van szükség. Ismerjük a kedves történetet: anyuka keresi a 6 éves kislányát, aki aztán a szomszéd nénitől érkezik haza, aki nemrég temette el férjét. Az anyuka kérdésére, hogy mit csinált ott, a kislány azt válaszolja: segítettem neki sírni.

Vigyáznunk kell, hogy ne bonyolódjunk értelmetlen, meddő hitvitákba, illetve arra, hogy akármilyen vita esetében a magunk igazának a bizonygatása, önérzetünk védelme ne legyen fontosabb az ige igazságánál. Soha ne higgyük azt, hogy jogunk van megmondani a tutit, mégha bibliai idézetekkel támasztjuk is alá. Panaszkodás helyett törekedjünk teljes szívvel Isten dicsőítésére, a világ gonoszságának szüntelen kárhoztatása helyett Krisztus Urunk megváltó szeretetéért való hálára.

   Harmadszor azt: hogy cselekedeteinket tudatosan Krisztus tanításához, példájához szabjuk. „Tanulják meg pedig a mieink is, hogy jó cselekedetekkel járjanak elől a szükséges hasznokra, hogy ne legyenek gyümölcstelenek” (Tit. 3,14). Tanulni lehet tehát! A tegnapelőtti bibliaórán tisztáztuk Bergenyében: nem cselekedetekből, de nem is cselekedetek nélkül van a megigazulás. Itt valójában egész magatartásunkról, életfolytatásunkról van szó: a nagylelkűség-kicsinyesség, a kedvesség - mogorvaság, a készség - kényszeredettség, az alázatosság - gőg, az elfogadás - visszautasítás, a segítőkészség - önzés, az adakozó lelkület - anyagiasság, a hitelesség - képmutatás, a tapintat - érzéketlenség kérdéséről.  Értsük jól: nem külső természetünk, vérmérsékletünk változik meg, hanem a belső, úgy is mondhatnám: lelkületünk.  Nincsenek sablonok, Isten nem egyszínűvé, hanem a Krisztus világosságának hordozóivá akar tenni. Krisztus ma is köztünk akar élni – általunk. Jakab sorolja is ennek gyakorlatát (Jk.1,27): meglátogatni az özvegyeket, árvákat, azaz kiállni a kicsinyek mellett. A szeretet eszközeivé válni.

    Negyedik pontként: kapcsolatainkat említem. Mennyire vagyok kongruens, korrekt, megbízható, segítőkész társ, mint férj, feleség, szülő, gyermek, testvér, barát, szomszéd, ismerős, munkatárs? Egymást jórészt kapcsolati viszonyok alapján soroljuk be, értékeljük. Ha barátként nem lehet szavaimra építeni, miért lehetne keresztyéni státusomban? Ha munkatársként áskálódó természetű vagyok, a gyülekezeti közösségben miért lehetne másra számítani velem kapcsolatban. Ha főnökként türelmetlen, fölényes vagyok, hogyan válhatnék megértő munkatárssá egy keresztyén csoportban. Értjük tehát: amikor az Ige azt tanítja, hogy „öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust” (Róm. 13,14), akkor nem teszi hozzá: csak amikor a templomba mentek, amikor keresztyén közösségben vagytok, azután pedig vetkezzétek le. Tudunk-e krisztusi vonásokat felmutatni kapcsolatainkban?

 A bizonyságtétel nehézségei, akadályai

   Legnagyobb akadálya az életünket megkötöző bűn. A bűn átkos következménye abban mutatkozik meg, hogy meggátol minket abban, hogy másoknak szolgálhassunk (Gondoljuk pl. az Ákán történetére.) A bűn elszakít Krisztustól, és lehetetlenné teszi az élő bizonyságtételt. (A bűn olyan, mint a lyuk az autókerékben: elszivárogtatja a levegőt – v.ö. Lélek=pneuma -, ami nélkül nem tudjuk betölteni rendeltetésünket.)

   A szégyen – „Nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát”- írja Pál (Róm.1,16). Nem feltétlenül azt jelenti, hogy unos-untalan arról beszélek róla, hogy olcsó híradássá teszem, de azt mindenképpen, hogy vállalom. Felemelt fővel, ahogy a Káté fogalmaz. Kell legyen bennünk egyfajta szent öntudat, ha úgy tetszik önbecsülés, méltóság: nem kell restellnünk azt pl., hogy nem a nyitott házasság és a szabad szerelem elveit képviseljük, hogy igyekszünk tisztességesen munkálkodni, mértékletesen élni, nem veszünk részt mások rágalmazásában,stb. Mindezzel nem tartjuk magunkat többre másoknál, de azt valljuk, hogy erősebb az, aki mibennünk van (Gal.2,8).

   A félelem – ami megbénít. Keresztyénnek lenni nálunk még nem jelent hátrányt. Néha mégis túlzottan óvatosak vagyunk (éppúgy, mint kisebbségi mivoltunk vállalásában). A félelemnek ezer formája van: félünk, hogy megszólnak, félünk, hogy kudarcot vallunk. Itt sem lehet szabványokat felállítani: vannak, akik temperamentumuk szerint bátrabbak. Kérjük Isten, hogy amikor kell, tegye bátorrá a mi szívünket!

   Kényelem. Isten sehol nem ígérte, hogy semmittevésünket áldja meg. Nemegyszer  – így mondják ezt manapság – túl kell lépnünk komfort-zónánkon. Miért tennénk? Jézus vállalta a fáradságot – néha egészen elfáradt –Izráel eltévedt juhaiért. Vörösmarthyt idézve, „egész világ nem a mi birtokunk”, ebben az értelemben sem. Van, amire nemet kell mondjunk, van, ami emberi nagyot akarásnak bizonyul. De világosan észre kell vennünk azt is, amikor kényelmi szempontok alapján keresünk kifogásokat.

   Hiúság – magunk dicsőségének keresése. Észrevétlen beleeshetünk ebbe a kísértésbe. Nagy hírnévre szert tett keresztyének példája int minket. Jó lenne megtanulni Keresztelő Jánostól: néki növekednie kell, nékem pedig alászállnom.

   Kicsinyhitűség. Hányszor hallottuk és hallattuk is: nem éri meg, semmi értelme. Ne cáfoljuk meg túl gyorsan ezt a keserű tapasztalatokra hivatkozó mentalitást. Én is nagyon sokszor mondtam, mondom ki. Úgy látom, kettős értelemben lehetünk kicsinyhitűek. Először: túl keveset tartunk magunkról. Senkik vagyunk, szolgálatunk semmit sem ér. Elfelejtjük ilyenkor, hogy nem is a mi személyi nagyságunk a tét, hanem annak nagysága, akiről bizonyságot teszünk. A samáriai asszonynak eléggé kétes hírneve volt Sikárban, mégsem habozott bizonyságot tenni a város lakóinak. Mert nem magáról beszélt, hanem Jézusról. A másik az, amikor túl sokat tartunk magunkról, és ebből származnak a csalódások: az én igehirdetésem szíven kell találja az embereket, az én példám le kell fegyverezze őket. És elfelejtjük, hogy Krisztus Urunknak mennyi visszautasításban, mennyi „sikertelenségben” volt része. A kereszten végezte földi pályafutását, a többség által kimondott ítélet alapján.

Gondoljuk meg: más a vető, más az arató. Isten kegyelméből megláthatjuk munkánk gyümölcsét – ezt szeretnénk mindannyian -, de az is lehet, hogy nem.

Azt azonban soha nem szabad feladnunk, amit Pál ír a korintusiaknak: „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban”. (I.Kor.15,58) Az áldás el nem marad. És töltse be az az öröm a szívünket, hogy eljön az idő, amikor vető és arató együtt örvendeznek (Jn. 4,36).

Kérdések:

• alkalmas és alkalmatlan időben? (II. Tim. 4,2)
• kell-e érdekeljen, vagy nem a mások véleménye? A kritikát – nem önmagában, hanem magamra nézve - komolyan venni, de nem várni a dicséretet, a tapsot.  A célt nem adom fel, de talán újratervezhetek! Nem a mások véleménye befolyásol, de meghallgatom, tudomásul veszem, számolok vele.