Frissíthető-e gyülekezeteink lelki élete? 

(Bonchida, 2022-11-20)

  A frissítés általános értelemben használati tárgyaknak, berendezéseknek, a környezetünknek, de akár az emberi kapcsolatoknak a felújítását, eredeti állapotba hozását, vagy éppen feljavítását, működése fokozását, élénkítését jelenti.  Informatikai fogalomként egy program esetleges hibáinak automatikus kijavítására, annak naprakészen tartására utal. Ez gyorsabbá és biztonságosabbá is teszi annak használatát. A frissítés tehát a változásokhoz való alkalmazkodás (adaptáció) és a teljesítmény szintre hozása, javítása (optimalizálás).    

    A címben feltett kérdés (amit az előadás nem biztos, hogy megnyugtatóan meg tud válaszolni) – sokunkat fogalakoztat. Felelős egyháztagokként nemcsak érezzük az adott és a kívánt állapot közti feszültséget, hanem vívódunk is azon, hogy mit lehetne tenni. Istennek drága ígéretei vannak számunkra. Sok áldása – értetlenségünk, közömbösségünk vagy éppen restségünk miatt - parlagon marad mind egyéni, mind közösségi életünkben…

    Ha valaki azt kérdezné tőlünk, hogy szerintünk javítható-e egy közösség egészségi állapota, mit felelnénk erre? Természetesen azt, hogy „természetesen!”. Soroljuk is a javaslatokat: az életmódváltás, több mozgás, mértékletes étrend, az egészségügyi ellátás javítása, ellenőrzés, prevenció. Mégis: bár az utóbbi években sokat változott a helyzet ezeken a területeken, ennek ellenére nem csökkent a betegek száma… A legkiválóbb tudósok végeznek kutatásokat, fejlesztéseket (tényleg, mindenik tudományág vívmányai beépülnek az orvoslás gyakorlatába), és a gondok nem szűnnek, hanem látszólag gyarapodnak, és járványok, daganatos betegségek, különböző anyagcserezavarok,  allergiás megbetegedések formájában jelentkeznek. 

   Az előbbi hivatkozással csak érzékeltetni akartam, hogy sehol nem lehet egyértelműen csak dinamikus sikerről, előrehaladásról, növekedésről beszélni, hanem kihívásokkal, gondokkal kell szembenéznünk… Nem mindegy, hogyan tesszük.  

   Gyülekezeti vonatkozásban bölcsen meg kell vizsgálnunk: mi az, ami rajtunk múlik, és mi az, ami nem áll a hatalmunkban. Vajon megteszünk-e mindent, amire megbízatásunk van? Nem nyugtatjuk-e hamis módon meg magunkat azzal, hogy ilyen a világ, és nem tudjuk mássá tenni? Nyilván, van, amin nem tudunk változtatni, de sok minden a hozzáállásunktól függ. (Egy bennszülött mondta egyik keresztyén vezetőnek: adj nekem olyan gyógyszert, amitől olyan lelki békességem lesz, mint neked. Az azt válaszolta: én nem tudok adni, ez a gyógyszer ott van nálad. Istentől kapod, csak használnod kell.)

    Amin nem változtathatunk…

- a külső környezet, a társadalom átalakulása, mobilitása, a felgyorsult élettempó, az internet befolyása, stb.… Hiába nosztalgiázunk, hiába sírjuk vissza a hajdanvolt időket: a régi hagyományoknak ma már nincs közösségformáló erejük, lassan el is tűnnek, a fiatal generáció számára nem sokat mondanak. Ha ezekhez tapadunk, állandóan ezekre hivatkozunk, az lelki üresjárat lesz… El kell fogadjuk ezeket a külső változásokat, le kell tegyük az Isten kezébe. 

- a mások véleménye, a modern világ hitetlensége, azok azoknak a liberális vagy éppen fundamentalista ízű irányzatoknak (trendeknek) a terjedése, amiket érvényesülni látunk posztkeresztyén társadalmunkban (most ne időzzünk el ezeknél)

- a történelem nagy eseményei („azt nem tudom eldönteni, hogy ki lesz a római császár, de azt igen, hogy az én királyom Krisztus”)   

   Amin változtathatunk… 

- magatartásunk: hogy ti. mégis hűségesek maradunk, vállaljuk, megéljük hitünket, egyéni és családi életünknek alapvető értékrendjévé tesszük (ha egy neoprotestáns testvérünk elköltözik egy másik településre, rögtön bekacsolódik az ottani gyülekezetbe, a mi „népegyházi” híveink közül hány dekkoló keresztyén van) 

- az, hogy hogyan válaszolunk a külső világ hatásaira: ha pl. az elszigetelődés vagy az elidegenedés a divat (fősodor), mi akkor is teljes erőnkkel ragaszkodunk a közösséghez (ehhez tudatosságra van szükség)

- az, hogy a magunk körében milyen „hatalmi viszonyokat” alakítunk ki, kinek engedjük meg, hogy irányítson, hogy rendelkezzen velünk

Ahhoz, hogy változtassunk, változnunk kell. Újuljatok meg lelketekben és elmétekben…(Ef 4,23/ Róm 12,2) Lelki erőfeszítést, elszánást, kitartást követel tőlünk. Vállaljuk-e ezt? () Mit kell tennünk?

    Imádkozzunk… Ezzel fejezzük ki, hogy a közösség ügye személyesen érint. Ha beteg a gyermekünk, a testvérünk, valaki, akinek sorsa tőlünk is függ, ha éppen nehezünkre is esik, de orvost keresünk, intézkedünk. Vigyük gyülekezetünk ügyét Isten elé! Ha Bonchidáért 420 református fog imádkozni, annak hatása, áldása lesz.

    Erősödjünk a hitben… A jó példának kisugárzása van.  Tartsuk kiváltságnak, hogy keresztyének vagyunk.  Legyen egy minőségi fogalom a „református” jelző. Hitünk vagy kicsinyhitűségünk mértéke szerint történik velünk. Vajon az Úr nem azt kell-e mondja nekünk: legyen neked a te kicsinyhitűséged szerint?  (Ha hiszel a megújulásban, ha nem, igazad lesz.) Törekedjünk jobban, merészebben hinni. A hit a nem látott dolgoknak a valósága. Számoljunk velük… Ua. le kell tennünk a „megkörnyékező”, bénító bűnt, ami lekorlátoz, ami apatikussá, közömbössé tesz. Ami akadályozza kapcsolatunkat hitünk forrásával. Alkalmatlanná tesz, kiiktat a szolgálatból. 

   Tudjunk lelkesedni, örülni… Tartsunk ünnepeket, találkozzunk, öleljük át egymást! Érezzük és éreztessük meg: jó az Úrhoz tartozni. Hát nem? Még a nehézségekben is lendületet ad (Pál és Szilász Filippiben).     

    Ne vonakodjunk megtenni azt, ami a szolgálatban reánk tartozik... Egyházunkban rossz tömeghatás kezd uralkodóvá lenni. „Nem az én dolgom” vagy „úgysem érdemes”… S ha ezt a gyülekezet 90 %-a mondja, akkor valóban csak 10%-os eredmény lesz. Ha fordított lenne az arány, fordított lenne az eredmény is. Legtöbbet szolgálatkész jelenlétünkkel tehetünk. A kapcsolatok (Istennel is) – találkozásokból élnek. Sok régi, jó barátomtól elidegenedtem, mert messze sodródtunk egymástól, nem tartottuk a kapcsolatot.  Akikkel legalább néha-néha kommunikáltunk, olykor láttuk egymást… azokkal maradt a jó viszony. Ma is számíthatok rájuk. Elméletben a többiekre is, de ennek semmi gyakorlati jelentősége nincs (gyülekezeteink csendes tagjai: minden rendben velük, csak nincsenek). 

Isten ügye legyen mindennél előbbre való számomra. Nemcsak a magam lelki hasznáért (a szolgálatból profitálunk), hanem a közösségért, amelyért felelős vagyok.  Vegyem ki a részem a munkában is - nemcsak közmunkáról beszélek, hanem lelki természetű tennivalókról is: emberek megszólítása, bátorítása, segítése, közösségi alkalmak szervezése… 

   Tisztelettel beszéljünk az egyházunkról… Olyan sok rosszízű vélemény hangzik el a családban, a piacon, a kocsmákban! Nem jó dolgokat mondunk, nem áhítattal beszélünk a közösségről. És ez vitathatatlanul megbotránkoztató, romboló hatással van. Ha valamiről megvetéssel, lekicsinyléssel szólnak (legyen bár a legszentebb dolog), az negatív lenyomatot hagy az emberek lelkében. Mert végső soron nem a papról van szó, nem egyik-másik egyháztagról, hanem Krisztus népéről. Az egyház kórház, nem sportakadémia. De - hála Istennek! - van egy áldott Orvosunk…      

   Biztassuk egymást… A mindennapi küzdelmekben is. De az egyház iránti buzgóságban is. Legyünk egymás erőforrásai. Igazi, támogató közösség. Ne mondjunk rosszat egymásnak és egymásról. Ebben fejlődni lehet és kell. Sok neheztelés, öröklött teher, előítélet van közöttünk („atyáitoktól örökölt hiábavaló élet”-  1 Pt 1,18), de ne felejtsük, hogy az egyházban mennyei Atyánk gyűjt össze, itt más törvények uralkodnak, itt testvérek vagyunk, nincs előny, nincs előjog, nincs verseny. Együttlétünk, együvé tartozásunk, együttmunkálkodásunk szeretet- alapú. Fel tudunk-e nőni ehhez? ()

    Mindezek kibontakozásához jó terveket, életszerű, konkrét stratégiákat kell készíteni. Az első pünkösdkor Krisztus követői gyülekezetté alakultak, ahol aztán meg kellett szervezni az igehirdetést, a diakóniai munkát, a missziót. Ha egy halom fát meggyújtunk most kint, a szabadban, szép nagy tűz lesz belőle, de csak a kályhában válik hasznossá: ad meleget, főzi meg az ételt. Struktúrára, keretre van szükség.  

   Istentől kapunk erre is bölcsességet. Persze, sok minden már adva van, nem a semmiből indulunk ki, de van, amit át kell kereteznünk, tartalommal kell megtöltenünk, vagy éppen új formákat kell keresnünk. A komfortzóna kényelmes, de nem sok gyümölcsöt hoz. 

    Persze, a belső megragadottság a fontos: a Lélek munkáját nem kerülhetjük meg, nem is tudjuk kiprovokálni. A szél fú, ahová akar, de a vitorlák felhúzás a mi dolgunk. Kérnünk kell: Uram, segíts, hogy amit reánk bíztál, azt megtegyük minden kifogásemelés és ellentmondás nélkül. () A fenti igények a lelkészekre fokozottan érvényesek. Elsőszámú megbízottak, de nemcsak az ő dolguk (Klaus Douglas szemléletes hasonlata szerint: az elektromotor nem képes messzire vinni az autót… s ő még nem is tudta, hogy sokszor az autó indítja be az elektromotort, hogy aztán az szikrát adjon a nagy motornak). A lelkészek felelőssége az, hogy a prédikációk inspirálók, igényesek, gyakorlatiasak, közvetlen hangvételűek, frissek legyenek (hogy frissítsenek). De nélkülözhetetlen presbiterek aktív, támogató jelenléte (szolgálatos presbiterség gyakorlata), nyilván az egyháztagoké is. Fontos a továbbképzés, az olvasás, a személyes lelki fejlődés. A példaadás. 

    Nagy dilemma, hogy istentiszteleteink (a maguk merevebb formájukban) eléggé vonzóak tudnak-e lenni? Vagy gondolkoznunk kell a bizonyságtétel más formáiban is. Vannak gyülekezetek, ahol jól működnek a rétegalkalmak (házasok bibliaórája, gyermek-istentisztelet, stb.). Sokfele a lelki igény-nélküliség gondjával küszködünk. Valamilyen betegség jele az, ha valakinek nincs étvágya. Nagy kihívás az is, hogy a meglevő gyülekezeti együttlétekre elhívjuk az embereket. Talán ezeket kellene színesebbé, gazdagabbá tenni… 

   Külön gond híveink megszólítása… Hangszigetelt ajtóink, ablakaink vannak, a harang nem hallatszik be az otthonokba, a szívekbe (mindenkinek egy külön kis harangot kellene öntetni, egy belső csengőt). Ezért eredményesebb talán az, ha személyesen hívjuk meg őket egy-egy olyan alakalomra, ahol személyesen érintettek. Szent éhség, vágy kell ébredjen bennünk, és el kell induljunk - akár Mikeás látomásában (4.rész)  - együtt egyedüli Megtartónk, az Úr felé. Isten Lelke tudja megérinteni a szíveket. 

   Néhány gyakorlati ötlet gyülekezetünk (közel)múltjából, jelenéből vagy éppen jövőjére tekintve. Gyülekezeti házunk felépülése után, 20 évvel ezelőtt rendre minden korosztályt megszólítottunk - akkor még hagyományos, névre szóló meghívókkal -, a hívek közel 50%-a válaszolt a meghívásra. Ma már elérhetetlen arány ez.      

   Több éven át futott az a projekt, hogy vasárnapról-vasárnapra köszöntöttük születésnapjukat ünneplőket, kis ajándékot is adtunk: csokit, bibliajelzőt, igés képeslapot, golyóstollat, noteszt, kis dísztárgyakat. Egyszer talán újra megpróbáljuk. 

   Több fele gyakorolják, 2023-ban mi is tervezzük, hogy havonta egyik vasárnapra meghívják korosztályonként az egykori konfirmandusokat, ill. azokat a házaspárokat, akik anno abban a hónapban kötöttek házasságot. 

   A gyerekekkel a hagyományos alkalmak mellett – vallásórák, adventi vetélkedő, karácsonyi műsor, gyermekfarsang, anyáknapja, vakációs bibliahét, szülő-gyermek tábor - egy évzáró ünnepélyt is készülünk tartani, ahol röviden bemutatjuk a szülőknek, gyülekezetnek az év során tanultakat… Kívánatos lenne a szülők aktívabb bekapcsolódása… 

   A fiatalokat – ők jelentik gyülekezetünkben a legalacsonyabb dongát, sok drága víz elfolyik (ebben a nagy krízisben) – újra és újra meg kell próbálnunk motiválni, egy jó közösségbe kovácsolni, elkötelezetté tenni. (Elviszi a világ őket, nem tudunk versenyre kelni az internettel, annak izgalmas, érdekes, sokszínű ajánlataival, de a lelki értékeket, a belső tartás öntudatosságát, az egymáshoz tartozás élményét kínáljuk számukra. Egy drogfüggő fiú édesapja mondta: a szer nagyobb érzelmi élményt nyújt, mint a család, mint a karácsony, de kifosztja, megöli a lelket... Tanítanunk és képviselnünk kell a közösség fontosságát, a krisztusi értékrend felsőbbrendűségét.) A szokásos (unalmas?) ifjúsági órák mellett több közös találkozót szervezünk a bonchidai fiatalokkal, pünkösdi ifjúsági istentiszteletet, nyári tábort, kerti partit, egyebeket…

   Napirenden kell tartanunk a presbiterképzést, csendes napok megtartását, az egész gyülekezet számára (értem ezen azokat, akik eljönnek) hitmélyítő alkalmak szervezését.

   Kérjük a Lélek szelét, várjuk víz megmozdulását, és sóvárogjuk a kegyelem kiáradását.