Hogyan adhatjuk át a nyomunkba lépőknek a keresztyén értékeket? 

(előadás, Borszék/vázlat))

   Állandó téma, hogy az új nemzedék teljesen más utakon jár, másként gondolkodik, viselkedik („másként tapad fejükön a haj” – írta József Attila)… Szinte rögeszmésen, kényszeresen hajtogatjuk ezt, miközben sokkal kevesebb szó esik arról, hogy vajon ebben mekkora a mi felelősségünk. Tegyük hozzá (menteni próbálva saját becsületünket): nem csak mi neveljük őket. Annyiféle családon kívüli tényező befolyásolja, annyiféle inger éri őket, a valós környezet és virtuális világ (internet) hatása olyan elsöprő, hogy úgy érezzük: valósággal kivették kezünkből a nevelést. Azonban vitathatatlan a mi szerepünk is. Erről szeretnék beszélni.

   Sokat vívódtam, vívódok ezzel a kérdéssel elsősorban gyülekezeti vonatkozásban… Nem látom a fiatalokban azt a közösségi hozzáállást, ami többé-kevésbé (de mindenképpen) fokozottabb mértékben jelen volt a szülőkben, nagyszülőkben. Könnyen elintézhetjük az ügyet azzal, hogy más idők vannak, hogy a rengeteg lehetőség, kihívás özönében tényleg mellékes, vagy tizedrangú kérdés lesz számukra a közösség, és ez szinte nem is tudatos döntés következménye, nem valamiféle rosszindulatú viszonyulásé, csak így hozza a helyzet. Csak úgy kikopik, leépül az életükből. De nemcsak a megváltozott időkről van szó. Valami elakad, megtörik az átadás folyamatában, hiányzik a tudatosság, vagy az igazi akarás.

   Miközben a földi hagyaték átadására, átvételére olyan nagy gondot fordítunk (persze, megérne egy beszélgetést az is, hogy aztán azt mennyire hűségesen kezelik az utódok … csak Bergenyében mennyi régi családi vagyon, birtok került – néha aprópénzért - mások tulajdonába, de most ebbe ne mélyedjünk bele), szóval, ez azért fontos, építünk, gyűjtünk gyermekeinknek, de a lelkiekre nem fordítunk kellő figyelmet. Fiam, lányom, ez mindig legyen fontos…   

   Sajnos, nem csupán elméleti kérdés. (Súlyosabb a helyzet annál.) Nem egy kedvtelésből elővett, vagy hajától fogva előrángatott téma ez - nagyon elevenbe vágó, hiszen a közösség, a családok, a gyülekezet jövőjéről szól. Ha ezeket a fogalmakat használom, akkor ezek mellé odagondolunk egy értékrendet, egy  identitást. Azért fontos ezt tisztázni, mert igazából mindenki valamilyen (nem is akármilyen) jövőt tervez, a fogyasztói, liberális társadalom is kényelmesebb, boldogabb holnapot ígér, fiataljaink alapvető törekvése is az, hogy jobban éljenek. Ez természetes. De vajon milyen áron akarják ezt elérni? Vajon ami kényelmesebb, az jobb is? Ha a teherhajóból kidobálják a rakományt, akkor könnyebben, gyorsabban, biztonságosabban fog haladni, de mi értelme marad az útjának. Ha az igazi tartalmat hagyjuk ki az életből, akkor mire megy ki az egész. Hogy csak egy magasabb szakmai szintet akarnak elérni (persze, nem rossz, mi magunk is erre ösztönözzük őket, legyenek jobbak, ügyesebbek, tájékozottabbak), hogy csak ezt vagy azt akarom megszerezni magamnak (és ez is rendjén van, igyekezzenek is, legyenek szebb házaik, járjanak jobb autókkal). De csak ennyi? Egyetlen cél a kényelem, saját jólétem? Akkor nem kell család, nem kell gyermek, nem kell gyülekezet, nem kell közösség (csak időt rabol tőle)… Eljutunk (gyermekeinkkel együtt) az abszurd pontig. Miközben azt akarják, mi is teljes erőnkkel támogatjuk ebben őket, hogy sikeresek legyenek, érvényesüljenek, valami lényegest kihagynak. (Film: gyermeke életét akarja egy fiatal anyuka megmenteni, lépnie kell, munkahelyet vált, férjét is elhagyja egy gazdag udvarló kedvéért, valóban pénz kerül, a gyermek életét megmentik, de az anyuka annyira rabja lesz az új, fényűző életformájának, hogy elhanyagolja gyermekét, az öngyilkos lesz… A te kegyelmed jobb az életnél. )   

   Nemcsak film ez: egyre több fiatal van, most már idősebb is, akit saját ambícióin kívül semmi más nem érdekel. Már a közösségi beidegződéseket is levetkőzték. Szülők fizetik ki az efj-t, stb. Lehet: látványos,  kényelmes, irigylésre méltó az életük, de Isten őrizzen! A közösség felszámolódásához vezet. Üresen maradnak házaink, templomunk… Lehet, hogy természetes folyamat ez, lehet, hogy fölöslegesen jajveszékelünk itt. Lehet. Jeruzsálem, Jeruzsálem.   

    Az Ószövetségben nagyon hangsúlyos: mondjátok el gyermekeiteknek, adjátok át tapasztalataitokat, hiteteket, és kössétek a lelkükre, hogy ők is ezt tegyék… (Pl. a páska szertartása.). Rékábiták példája. Éli főpap esete. Nyilván, egy szorosabb életközösség volt az, ahol együtt dolgoztak, idejük nagy részét egymással töltötték, egymásra voltak utalva. Másként működött nemcsak a család, hanem a vallási közösség, a nemzet is. Egyáltalán az akkori világ. Valahogy simábban megvalósult az értékek nemzedékről nemzedékre történő átadása (de nem volt zökkenőmentes, sok kísértés, kihívás volt akkor is, ha más jellegűek is). (Nemzedékről nemzedékre: Böszörményi-Nagy Iván írt egy korszakalkotó művet ezzel a címmel, és éppen a nemzedékek egymásra gyakorolt hatását vizsgálja, pénzügyi fogalmakat használva: tartozás, törlesztés… Elméletének a lényege az, hogy – akár vagyoni értelemben – lelki étékekben is hátrahagyunk valamit, amivel az utánunk jövőknek kezdenie kell valamit… )

   Vajon mit adunk át, mi az, ami átmegy…  Persze, ugyanilyen joggal kérdezhetjük: mi az, amit mi kaptunk. Mert nem csupa jó és szép volt az. Nem idealizálhatjuk. Sok láthatatlan terhet hordozunk, ami nyom, ami frusztrál, sok mindenben gátol.  Az önismerethez hozzátartozik ennek a felmérése is. 

Én sokszor ott látom ezeket a családi terheket, előítéleteket, rossz mintákat. Apáról fiúra, ilyen-olyan variációkban tovább megy. Ám ne felejtsük: bár nem tudunk teljesen eltekinteni tőlük, mégis szabadságunk, vétójogunk van. Különben kár lenne szót vesztegetni erre. Ha teljesen determinálna az, amiben részünk volt, és teljesen előírná azt is, amit továbbadunk. 

   Az Újszövetségben mintha nem lenne annyira előtérben a család belső élete, a családtagok interakciója. Jézus általános emberi felelősségünkről beszél. Az emberek előtt fényljék a ti világosságotok. Amit akartok, hogy az emberek. Szeresd felebarátodat, mint magadat. Jézus úgy tekinti, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, egy nagy család tagjai. A bándi cigányember a testvérem. Nehezen éljük ezt meg. Túl magas követelmény ez. De ez a krisztusi mérték. Pál intései közelebb állnak hozzánk. Ti apák, ti anyák, ti gyermekek… Ír arról, hogy a házastársak meg kell bocsássanak egymásnak, szülők gondot kell viseljenek gyermekeikről, jó példával kell elöl járjanak. Timóteus példája nagyon beszédes. 

  Az vitán felül áll, hogy a lelki örökség meghatározó… Evidens módon mutatkozik ez meg a családok életében. Akár egy-egy súlyos, megkötöző szenvedély kapcsán, vagy pozitív értelemben egy-egy nemes célkitűzés formájában. Persze, ez nem matematikai alapon működik (már az említett szabadásunk miatt sem), nem mindig direkt az összefüggés, de a kapott hagyománnyal kezdeni kell valamit. Attól nem lehet elvonatkoztatni, de vitába lehet szállni vele. Egész életemet befolyásolja, ha pl. erőszakos apám volt. de nekem nem kell törvényszerűen azzá válnom. Mindazáltal az erőtérben kell megküzdenem saját, egyéni utamért: vagy folytatom, vagy homlokegyenest mást választok (kígyófog a csizmában.)

   A fiatalok mindig is mást akartak, vagy ugyanazt másként, jobban, hatékonyabban. És tagadhatatlan, hogy ez valamilyen formában mindig sikerült és sikerül nekik. Így ment előbbre a világ. Másként élünk, mint szüleink, gyermekeinkre ez még hangsúlyozottabban igaz. Persze, ez főként külső dolgokban, életformában mutatkozik meg. (Ne soroljuk...) Közben vannak lényeges dolgok, amik háttérbe szorulnak. És vannak, ami rosszul sikerülnek. A család liberalizálását egy ilyen balul sikerült próbálkozásnak tartom. Katasztrofális következményei lesznek. Nem alakul ki a bizalom (pedig az igazi kapcsolat oxigénje az), az élettárs lecserélhető kellék lesz, akár a mobiltelefon (ha jobb prototípus jelenik meg a piacon). Az új nemzedéknek törvényszerűen lázadni kell, másként kell csinálni, mint az öregeknek, de kínálunk-e olyan alapvető, irányt adó elveket, értékeket, amikhez ragaszkodnak, amik segítik őket (még lázadásukban is) a tájékozódásban, saját hangjuk megtalálásában, jellemük kialakulásában. A család, a krisztusi hit, az emberség feltétlenül ezek közé tartozik.   

  Az világos tehát, hogy nem mindegy, hogy mit adunk át, és az sem, hogy hogyan tesszük… Nemcsak a családban, hanem környezetünkben. Az, hogy mit kezdenek majd vele, az ő felelősségük.

   Evidens, hogy emberek vagyunk. Nem makulátlan kincs,  ideális örökség az, amit továbbadunk. (Mi sem csak jót kaptunk, sok képmutatás, merevség, visszás dolog volt elődeink magatartásában is). Voltak, vannak botlásaink, olykor nagy tévedéseink. De vajon hogyan kezeljük azokat? Hogyan beszéljük meg? A Bibliában nem az a kérdés, hogy kinek sikerül bűn nélkül élnie, hanem az, hogy ki talál megoldást Isten kegyelmében bűneire. Ha értékek átadásáról beszélünk, akkor ez megkerülhetetlen. Tény az is, hogy az értékek összekuszálódtak. Mi sem könnyen ismerjük ki magunkat, nem látjuk határozottan, hogy mi az, ami feladhatatlan, lényeges, primordiális. Bizonytalanságunk kihat másokra is. (Ha bizonytalan kürt hangja). Sokan azt teszik, hogy nem tesznek semmit. Ez a legrosszabb stratégia. Rábízzuk a világra. Lehet, hogy mi ragaszkodunk még bizonyos értékekhez, de gyermekeinknek nem beszélünk róla, hogy ne befolyásoljuk, stb.

   Vegyük számba az értékek átadásának néhány fontos jellemzőjét. 

1. Kommunikáció – ez nemcsak a beszélő viszonyt jelenti (azt is), hanem azt, hogy nyitott kapcsolatban vagyok gyermekeimmel. Kész vagyok meghallgatni őket (különben nem várhatom el, hogy ők tényleg meghallgassanak). Ehhez hozzátartozik a minőségi idő. Amikor alkalom nyílik a mélyreható beszélgetésre. Nemcsak futtában. Nemcsak odakiabálva valamit egymásnak. Ezek az alkalmak, pillanatok vészesen hiányoznak a családok életéből. Párhuzamos világban élünk: munkahelyi elfoglaltságok, saját hobbyk lekötnek, aztán ha találkozunk, váltunk néhány felületes szót… Egy közvélemény kutatás félelmetes statisztikai eredményeket hozna ki.    
2. Őszinteség. Nem lehet nagyotmondással, fellengzőséggel elintézni, rablómesékkel, hamis önkép felmutatásával (már pedig én mindig … Vicc). Az őszinteség jelenti hibáink belátását, és kimondását. Ez nekem sem sikerült. Ebben vagy abban nem voltam megbízatásom magaslatán. Szeretném, ha te másként csinálnád.
3. Rugalmasság. Ha ugyanazt hajtogatjuk (néha talán csak megszokásból), akkor előbb-utóbb leeresztik a rolót. Ha ugyanazt a gombot nyomjuk mindegyre, ugyanazt az eredményt, reakciót kapjuk. Amit mondunk, az legyen valóság kompatibilis. Legyünk érzékenyek gyermekeink problémáira, gondjaira, és ahhoz mérten fogalmazzuk meg, mondjuk el azt, ami a szívünkön van. Több szemszögből vizsgáljuk meg a vitatott kérdést. (Ha pl. azt mondja, hogy nincs ideje egy családi programra, akkor ne torkoljuk le azzal, hogy neked soha nincs időd, hanem mutatkozzunk hajlandónak az ő előjegyzési naptárához alkalmazkodni.) 
4. Előítélet- mentesség. Ha véleményét kérdezzük, akkor nem cáfoljuk meg azt kapásból. Ha mindenben letromfoljuk, akkor nem tartja érdemesnek szóba állni velünk. Ő így látja. Erősítsük meg pozitív meglátásaiban, fejtsük ki, hogy miben nem értünk vele együtt, de ne ex chatedra módon, hanem „én-formulát” használva. Én így látom. (Pl. ez hülyeség… Én úgy gondolom…)       
5. Hitelesség – rendkívül fontos. Azt kell felmutassuk, azt kell sugározzuk, amiről beszélünk. Gyermekeink (és nemcsak) nagyon hamar észreveszik, ha vizet prédikálunk, és bort iszunk. Ha ordító ellentmondások vannak szöveg és a valóság között… Ez a leggyengébb pontja nevelésünknek.  Hiába beszélünk a család szépségéről, ha otthon rossz volt a hangulat. Hiába mondjuk „jó, ha eljársz a templomba”, ha mi soha nem megyünk, vagy nem látszik, hogy ott vagyunk.  (Gyülekezeti közösség nélkül felnövő nemzedék veszi át a helyünket. Illetve nem veszi át. Gondoljunk körzetünkre!) 
6. Komolyság. Vannak komoly dolgok. Van, amikor helye és ideje van a viccelődésnek (nem árt, ha a finom, kedves humor jelen van a családban, sok feszültséget feloldhat, nem jó, ha túl komolyan vesszük magunkat), de van, amit nem lehet viccel elütni. Sem általánosságokkal.  Van, ami szent kell legyen. Nem lehet eltréfálkozni azon, hogy kiskorú gyermekem ittasan jön haza (még azon sem, ha nagykorúként teszi ezt), nem lehet elpoénkodni, ha szabad időm nagy részét a barátokkal töltöm.
7. Határozottság, következetesség, kiszámíthatóság. Arra gondolok,k amit Józsué mondott: én és az én házam. Sok szülőnek teljesen képlékeny a hitvallása. Úgy van jól, ahogy van. Hát ilyen a világ. Persze, a világot nem tudjuk megváltoztatni, de értékeinkhez ragaszkodhatunk kell. Nagyon megtévesztő gyermekeink számára is, ha úgy forgolódunk, ahogy a szél fúj. (Egy történet a régi rendszerből: román parasztbácsit egy évre börtönbe vittek, mert a falugyűlésen „Hristos a inviat” köszöntéssel szólalt fel, egy év múlva megint otthon van, megint falugyűlés, felszólal: sok mindent tapasztaltam, de egy dologban még biztosabb vagyok: Hristos a inviat.) A világítótoronynak nem szabad helyet változtatnia.     
8. Gyermekeink szabadságának tisztelete, szeretetünk fel nem adása. A ráerőszakolás nem működik (ez ne legyen ürügy, könnyű felmentés). Igen, teljes a felelősségem, és neki is teljes felelőssége.