Krisztushoz tartozásunk felvállalása  (előadás – Maroshévíz)

    Kenyában, Garissa városában 2015-ben az al-Shabaab terrorszervezet (a szomáliai radikális banda nevének jelentése: „a fiatalság”) keresztyén diákok elleni merényletet hajtott végre. A fundamentalista fegyveresek egy egyetemi épületet szálltak meg. A mészárlásban 147-en veszítették életüket, 79-en sebesültek meg. Hajnali 5 órakor indították a terrorakciót. A diákok nagy része még aludt. Behatoltak a hálószobákba, és megkérdezték, hogy ki keresztyén, ki muszlim. Aki keresztyénnek vallotta magát, azt hidegvérrel lelőtték. A kenyai hadsereg gyors közbelépésének köszönhetően nem lett még magasabb az áldozatok száma (Hír.ma/ 2015.04.04.) Ugyanez a cikk jegyzi meg: a keresztyénellenes nyugati média képviselői túl szégyenlősek ahhoz, hogy gyilkoljanak, „puhább” módszereket vetnek be a Krisztus követői ellen, nevetség tárgyává teszik őket. 

    Miért hivatkozom erre a már jó pár éve történt tragédiára? ( Sajnos, a keresztyénüldözés azóta sem hagyott alább, vannak egészen friss történetek is.) Emlékszem, amikor azokban a napokban az idézett beszámolót olvastam, nagyon megérintett az a mondat, hogy „aki keresztyénnek vallotta magát”. Igaz, ez arra enged következtetni, hogy az áldozatok közül többen – a halállal szembenézve is – bevállalták, hogy ők keresztyének. Képzeljétek el: lövések, sikoltozások, pánik, álarcos fegyveresek, akik üvöltözve kérdik, hogy ki a keresztyén. (Akkor már mindenki tudta, hogy mire megy ki az egész. Mégis, ha remegő kézzel is, de voltak, akik jelentkeznek, ha remegő lábbal is, de voltak, akik előrelépnek. Rendkívüli helyzetek rendkívüli hozzáállást szülnek.) Lehet, a terroristák amúgy is kiderítették volna, vagy a társaik amúgy is elárulták volna kilétüket, de ők mindenesetre ebben az éles helyzetben, az élesre töltött fegyverekkel szemben sem próbálták letagadni, elhallgatni azt, hogy kihez tartoznak. Pedig ezt tartanánk a természetes reakciónak. Magunkra gondolva legalábbis. 

   Látjátok, éppen itt válik nyugtalanítóvá és izgalmassá a kérdés, ha önmagunkra gondolunk. Persze, családi vagy még inkább egyházi környezetben kimondjuk, megvalljuk – félig viccelődve, félig komolyan -, hogy Krisztus követői vagyunk (ezt egészen ünnepélyesen tettük meg a konfirmációkor), de pl. egy ultravagány, a hitet, Istent, egyházat durva viccekkel kigúnyoló körben, egy tombolva szórakozó „szabadgondolkodó” társaságban, nagyokosan liberális, istentagadó barátaink előtt felvállaljuk-e, legalább a szavak szintjén, hogy mi bizony hiszünk? „Mondjatok akármit, én keresztyén vagyok, nekem fontos az, hogy Krisztushoz tartozom”. Ha valóban a lelki identitásom része ez, akkor ezt nem tagadhatom le, sőt el sem hallgathatom. Ahogy pl. én soha nem hazudhatom le azt, hogy van feleségem (aljasság lenne, ha ezt akármilyen hátsó szándékkal megtenném), hogy vannak gyermekeim, azt sem, hogy jó barátom xy, akkor sem, ha éppen a halálos ellenségével beszélek, aki válogatatlan szavakkal és izzó indulattal ócsárolja őt, és azt mondja, hogy még az ismerőseit is legszívesebben kiirtaná a föld színéről. Ha azonos akarok maradni önmagammal, hűséges saját magamhoz, értékeimhez, ezt nem tehetem meg. Nem kell feltétlenül síppal-dobbal- nádi hegedűvel világgá kürtölnöm, fűnek-fának előállnom vele, de ez az odatartozás nagyon mélyen ott kell legyen a szívemben, annyira, hogy azt semmi nem vonhatja kétségbe. Semmiféle csábítás, külső fenyegetés, semmiféle belső félelem. 

   Mégis: hogy van az, hogy hitünktől olyan könnyen eltekintünk, az olyan lazán és hirtelen mellékes lesz számunkra? „Ó, tudod, a szüleim vallásosak, megkereszteltek, az ő kedvükért konfirmáltam is, de engem nem érdekel az egész. Részemről passz.” És ha kell, nyomatékul még káromkodunk is egy cifrát (Péter esete!), hogy bizonyítsuk, mennyire hidegen hagy a téma. Hogy van az, hogy hitünket, mint egy jelvényt, hol feltűzzük, hol levesszük, hogy megváltó Urunkat hol megvalljuk, hol megtagadjuk?  Micsoda színlelő gyávaság ez, micsoda szánalmas jellemtelenség! Hát nem szégyen, hogy Őt szégyelljük?!  Azok előtt, akik valójában a kisujjukat sem fogják mozdítani, ha valami bajba kerülünk. (Frissen konfirmált fiatallal találkoztam a városban, osztálytársaival volt együtt, a meghitt „Békesség Istentől!” köszönésemre egy hivatalos „Jó napot kívánok!” érkezett. Kis dolog, mégis valami lényegiről árulkodik.) 

  Tudjátok, miért? 1) Tartunk attól, hogy kiközösítenek, megbélyegeznek, és ebből még hátrányunk is származik. Nagyon azonosulni akarunk, megfelelni (divatnak, barátok értékrendjének, társadalmi elvárásoknak), beolvadni a környezetbe. Jó fejek lenni, az éppen érvényben levő standard szerint menőnek mutatkozni.

   2) Félünk, hogy aztán számon kérik rajtunk, szemünkre hányják. Ha annyira keresztyénnek tartod magad, akkor mutasd meg! Félünk, hogy belebukunk a vállalkozásba (orvosnak sem szívesen adnánk ki magunkat). 

3) Szívesen magunkévá tesszük a mai ember életfilozófiáját: maradj semleges, ne foglalj állást, ne beszélj a hitedről. Ez a legkényelmesebb. A hivatalos álláspont is ezt a hozzáállást propagálja: a vallási meggyőződés magánügy.  

   Higgyétek el, nekünk van szükségünk arra, hogy becsületesen és határozottan kiálljunk amellett, amit és akiben hiszünk. Lelki egészségünk, integritásunk múlik ezen. A lelki tudathasadás veszélyes állapot. Nem engedhetjük meg, hogy minden irányból befolyásoljanak. Ha nem állunk biztos alapon, elvisz a szél. Nem tehetjük meg, hogy bizonyos helyzetekben felvállaljuk hovatartozásunkat, máskor elhatárolódunk attól. Akiknek a kedvét keressük, azok sem fogják értékelni (esetleg csak csak átmenetileg) köpönyegforgató ingadozásunkat. Az egyenesség tiszteletet ébreszt. 

   Saját magunkkal, meggyőződésünkkel kell megtalálnunk az egyensúlyt. A belső békességet. A helyünket úgy, hogy közben nem adjuk fel értékeinket. Az álmaidért sok mindenről le kell mondanod, de a lelkedről ne mondj le soha! Nem éri meg. Légy az mindig, akinek Isten akar látni! Vállald öntudatosan (és boldogan) sajátos státuszodat, amit mások talán leszólnak, lesajnálnak! Ami talán nem számít menőnek. (Szociológiai adatok mutatják: az idegen környezetbe költözők, akik feladták anyanyelvüket, sokkal magasabb arányban követtek el öngyilkosságot…) Nem a környezetednek kell megfelelned. Nem mások kell megelégedve legyenek veled, hanem te saját magaddal, hanem Isten, aki teremtett. Ha bizalommal őbelé kapaszkodsz, akkor hiába lökdösnek mások, talpon fogsz maradni. Felemelt fejjel járhatsz. Légy büszke arra, hogy a Krisztusé vagy! Győztes Urad van. Egy talán kigúnyolt, de győztes csapathoz tartozol. 

   Talán jobban megérjük az elhangzottakat, ha megvizsgáljuk, hogy mik a fiatalok célkitűzései? Anyagi javak, siker, elismertség (népszerűség), jó hangulat. Ezek alapvetően pozitív törekvések, csak az a kérdés, hogy milyen úton és módon valósítjuk meg. Isten nem megrövidíteni akar, hanem igazán gazdaggá tenni. „Azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek.” Figyeld csak! Életük legyen… Igazi, ami megérdemli ezt a nevet. Fogalmakat kell tisztáznunk. Amire gyakran azt mondjuk, hogy „ez az élet!”, az valójában annak csak a látszata. Ismerjük-e az „élet”magasabb formáját, vagy csak a reklámok, a biznisz konyháiban előpreparált változatait? ()

   Akarnátok-e sikert, sok pénzt, milliós rajongótábort, ha közben megromlana kapcsolatotok a családdal, teljes bizonytalanságban lennétek afelől, hogy barátaitok őszintén ragaszkodnak hozzátok, és tudnátok, hogy valójában az egész színjátszás? (Sok fiatalkorú sztár nyúl drogokhoz, italhoz, pusztítja el magát időnap előtt.) Figyelj a szívedre! Szívünk mást mond. Nem elég a pénz, a siker, a karrier (bár fontosak). Azoknak marad ez a kizárólagos területük, akik lemondanak a magasabb célokról. Sajnos, sokszor ezeket a személyeket csodáljuk. Miért gondoljuk, hogy minőségibb élete van egy sportautóban furikázó fiatalnak, aki a legdrágább bárokba jár, mint a szomszéd jófej srácnak, aki mindig kedves és szolgálatkész? Ha bajba kerülnél, ki segítene? Miért bámuljuk, irigyeljük mégis amazokat? Azt látjuk, hogy gazdag világunk egyre szegényebb lelkiekben.

   Egyik legnagyszerűbb, legszuperebb élmény az, hogy elfogadnak, szeretnek, úgy ahogy vagyok. Nem kell nagy dolgokat produkáljak. (Egy film: atomháború pusztítja el a világot, néhány túlélő küzd a fennmaradásért, rettenetes állapotok uralkodnak, akkor hangzik el – nem is egy szerelemes pár között zajlik a beszélgetés, hanem egy apa mondja kisfiának, aki azt kérdi, hogy Isten ezt miért engedte meg -: Isten a legjobbnak teremtette ezt a világot, mert te benne vagy.)  Szeret az Isten, ő mindig jó szándékkal van irántunk. Semmit nem szúrhatunk úgy el, hogy ő ne legyen kész megbocsátani, hogy ne kezdhetnénk újra. Csodálatos ezt átélni, ezt megtapasztalni…

    Egyik legszuperebb élmény: szeretni másokat, felelősséget vállalni másokért, segíteni, szolgálni másoknak. Nagy szükség van ilyen emberekre. A fellengzős, nagyotmondó kommentelések korában azt kell megkérdeznünk (magunktól is): mit tettél másokért, miben segítettél konkrétan. Nem elég a jó szándék. Ezer érv szól amellett, hogy ne tedd (mert hálátlanok az emberek, stb.), de egy mégis azt mondja: mindezek ellenére.  Ez a szeretet. A szeretet cselekvése a legizgalmasabb dolog, a legnagyobb kihívás, mindig valami újat hoz, ami Isten fele mozdít el téged, a világot… Meg kell tenned, ha nem is környezeted (a „világ”) ízlése szerint való, ha nem is menő. Valakihez odatartozol. Valaki már elkötelezte magát melletted. Senki nem tudja megtenni érted azt, amit ő. Senki nem tudja megtenni hálából azt, amit te. Csak a magunk életét tudjuk élni. 

   Tudom, szép szavakkal, elmélettel nem lehet meggyőzni titeket. Konkrét kérdéseitek vannak, azokra keresitek a választ. Csak rá akarok mutatni (többet nem tehetek), hogy van, akihez fordulni a kérdésekkel, van, akiben bízni. Jézus sem kész válaszokat kínál, amiket be kell magolni, mint az iskolai tételeket, mint a matematikai képleteket, hanem kérdez, konfrontál. Nem prédikál, hanem tanít, nem vezényel, hanem velünk jár az úton, példát mutat, vigasztal, magához ölel…

   Nem vakbuzgó, beprogramozott követőket keres, hanem az ő szabadsága után vágyakozó, az ő lelkületét elsajátító embereket. Két akadálya van ennek: 1) a kényelem, a betokosodás, 2) másfelől az adaptálódás, beolvadás, önmagunk feladása. A Krisztushoz tartozás egyiket sem jelenti: hanem sokkal inkább bátorságot, bevállalást, elszántságot, hogy terveinket szerinte (hozzá igazodva) valósítsuk meg. Nem mások rovására, hanem másokat segítve. 

    Ha kényelmes vagy, akkor csak önmagadig jutsz. Ez kevés. Nem tud kibontakozni az életed. Gondoljatok a gabonamag példájára… Szükségünk van egymásra, közösségre. A foci együtt szép.

   Ha nagyon meg akarsz felelni, akkor mások elvárása irányít, határoz meg. Életed filmjének nem te leszel a főszereplője. Ez pedig elég nagy pech. A másokéban nem fogsz főszerepet kapni. Tudd nagyon világosan és határozottan, hogy mi a te utad, Isten hova indított el, mit akar tőled! És tarts ki, semmi ne tántorítson meg! Légy karakán, légy következetes! Légy hiteles! Ez neked is felszabadító örömet szerez. A sunyi örömök nem igaziak. Ha megkérdezik, hogy hiszel-e, ne mondd azt, hogy „jaj, nem is tudom”. Ez nem válasz. Ha csakugyan nem akarsz Krisztushoz tartozni, akkor mondd azt, hogy nem. Ha pedig szeretnéd őt követni (ha nem is vagy biztos magadban), akkor mondd ki az igent, ha hozzá is teszed: bár vannak kételyeim. 

   Maradj kapcsolatban Krisztussal, keresd a találkozás alkalmait, figyelj rá! Jelenlétében feltöltődsz erővel, bizalommal. Ebben a bizonytalan világban (ezt a legnehezebb elhordozni) éljetek bizalomban! Vállaljátok bátran, hogy kiben hisztek! A bátorság nem a félelem hiánya, hanem annak a legyőzése. (A pánik: félelem a félelemtől.) A bátorság: izmosodó öröm, hogy le tudom győzni a félelmet. A hűség bátorrá tesz. (Ha egy kisgyereket bántanának izmos csávók, nem biztos, hogy odamennétek, de ha az a gyerek a kistesótok lenne…) A bátor tett (hitvallás) felszabadító hatással van rátok, és másoknak is lendületet ad. Az Úré vagyok, ez a legfontosabb tény. A sunyítás saját értékeinktől foszt meg minket: terepszínűvé, jellemtelenné tesz (akkor is, ha megmagyarázzuk…) Erőtlenek, nyavalygósak leszünk. 

    Ha növekedni akarsz, szükséged van másokra is. Együtt könnyebb. Egymást motiváljuk. (Közös táborhelyre érkeztek fiatalok, a tábor területe tele volt szeméttel, a tanár szólt a diákjainak: szedjétek fel, azt felelték: szégyelljük a többiektől… Másnap a kiscsoportos játék egyik pontja az volt: ki tud a legrövidebb idő alatt a legtöbb szemetet összegyűjteni… akkor már gond nélkül összeszedték. Volt egy motiváció.)

   Az ifjúság az identitás és a kötődések kialakulásának a kora. Nem megy magától (ill. magától is megy, de nem biztos, hogy jó irányba). Azt mondanám: feladattal és felelősséggel is jár. Tisztáznunk kell hovatartozásunkat, értékeinket, és azokat egyre tudatosabban fel is kell vállalnunk. Erőteljes a környezet hatása. A nagy kérdések időszaka is ez: mi az élet célja, értelme, mi a küldetésem, mit a feladatom, hogyan lehetek boldog, miért van annyi szenvedés és rossz is a világban. A válaszokat – utaltam rá – nektek kell megtalálni. Mi bizonyságtevők vagyunk. Rámutatunk az evangéliumi modellre (a tízparancsolatról szóló előadásban is ez jött elő: vannak irányjelzők, amikre figyelünk, amiket mértékadónak tartunk), a Krisztusban való élő hit és kapcsolat megtartó erejére. Feltámadására tekintő elpusztíthatatlan reménységünkre. 

   Ő tanítja: aki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. Földi vallástételünknek, kiállásunknak mennyei tétje van. Ez az élet alternatívája.