Bevezetés

    Köszöntöm a jelenlevőket, köszönöm a meghívást, a bizalmat.

Előre bocsátom, hogy bár az előadás témájával egyéni töprengések, baráti beszélgetések szintjén sokat foglalkoztam, nem vagyok szakembere annak, felvetéseim tehát nem minősülnek vitán felül álló igazságoknak, és esetenként rájuk fér a korrekció, kiegészítés.

A konfirmációról szóló értekezésemben igyekeztem elvont teológiai fejtegetések helyett gyakorlatias szempontokat felmutatni, egy kicsit annak a gondolatnak a fényében, amely szerint keresztyén életünk vagy praxis (gyakorlat), vagy utópia. Krisztus Urunk is figyelmeztet: ha csak mondjuk, de nem cselekesszük, képmutatás az.

Azt is jelzem: nem kiforrott, lecsiszolt, stilisztikailag pontra tett előadást fogunk hallani – időhiány miatt inkább egy vázlat-féle állt össze. Remélem, találunk használható gondolatokat, ötleteket benne.

A konfirmációval kapcsolatos vívódások aktualitása  

    Egyházunk lelki válsága minden területen érezteti hatását: egyéni hitéletünkben, a közösség megélésében, szervezeti, gyülekezeti, istentiszteleti létünkben egyaránt. A válság (a görög krízisz szó ítéletet jelent) – magában hordozza a számvetés, a megtisztulás, az új kezdés lehetőségét is, azaz nem feltétlenül negatív tartalmú szó. (Válság- váltság) Azonban, ha hagyományos értékeink ill. bevett gyakorlataink kérdésessé válnak, akkor a legveszélyesebb dolog semmit sem tenni. A „majd eldönti az idő” elv hangozatása egyáltalán nem bibliai hozzáállást tükröz. Megfontolandó ebben az összefüggésben, amit Pál ír Timóteusnak: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” (II. Tim. 4, 2). Érdekességképpen jegyzem meg, figyelemreméltó: a három, parancsoló módban álló ige által az értelem, érzelem, akarat megszólítása történik meg. Feladatunk: a teljes embert célozni meg.

Időszerű és szükséges tehát az említett kérdéssel foglalkoznunk. A konfirmáció gyülekezeti életünk egyik „gyenge pontja”. Egy hasonlatra hivatkozva: hiába van nagyon jól megerősítve egy vár, ha az egyik oldala omladozik: ez által a vár egész védelme sérülékeny lesz. Az előbbi, nem túl hízelgő minősítést alátámasztja gyülekezeti tapasztalatunk: a konfirmáció sok fiatal egyháztagunk esetében nem a betagolódás, hanem éppenséggel az egyháztól való búcsú alkalma lesz. Át kell tehát gondolnunk, talán szerveznünk is egyházunk/várunk védelmét, nyilván Isten Lelkének vezetésére figyelve.

A címben éktelenkedő kérdőjelről

    Arra szoktunk rákérdezni, ami nem világos, nem egyértelmű. Arra, amit magától értetődő tényként emlegetünk, ami esetleg kétségtelen igazságként vonult be a köztudatba, de a gyakorlat mégis másról tanúskodik. Úgy gondolom, ez a helyzet a konfirmációval is. Világos, hogy a gyülekezet ügye, és mégis sokszor hiányoznak ennek határozott jelei. Ez a meghasonlottság – szerintem - már a Kiskáté első kérdés- feleleteiben megszólal (nem a kérdésekkel és feleletekkel van baj): a konfirmáció egyrészt közösségi ünnepi alkalom, momentum, másrészt személyes megerősödés a hitben …. A kettő nem zárja ki egymást, de egyfajta feszültség áll fenn a kettő között. Vajon az egyéni hit ki tud-e bontakozni az adott közösségben?

   A konfirmáció, mint ünnepi istentisztelet feltétlenül gyülekezeti esemény, de a konfirmáció a maga folyamatában, az előkészítő, az utógondozás tényleg a gyülekezet ügyévé, szívügyévé lesz-e?  Ismerjük a gyakorlatból a gyülekezet jelenlétét: kikérdezés a presbitérium előtt, fogadalomtétel a gyülekezet közösségében. Több a semminél, de elég-e?

A konfirmációról röviden

   A konfirmáció mai (vagy a maihoz hasonló) gyakorlata a 17. században alakult ki Németországban, az akkori protestáns egyházban elkezdődő, hagyományosan pietizmusnak nevezett lelki megújulás nyomán. Célja a felnőtté váló egyháztagok felkészítése, a bibliai igazságokkal való alaposabb megismertetése, elvezetése a Krisztus követésének, a gyülekezeti szolgálatnak tudatos, elkötelezett vállalására. Persze ekkor a keresztyén felnőttképzés már messze nyúló hagyományokra tekintett vissza (pontosan 17 évszázadra): a reformáció idején katekézisek megtanulása, nyilvános felmondása segítette a protestáns gyülekezetek tagjait, vagy a közösség sorába lépőket a hit megismerésére, megvallására, de már az őskeresztyén korban a keresztelést felkészítő (katekumenátus) előzte meg.

   Sokat lehetne beszélni a konformáció erdélyi „pályafutásáról”, arról, hogy a kezdeti komolyabb szándék hogyan lett látványos külsőséggé, illetve hogyan próbáltak lelkészek, presbitériumok mindegyre visszatérni annak eredeti értelméhez, arról, hogy gyakran üresjáratnak érezzük ezt az egyházi szertartást, máskor meg tapasztaljuk áldásos következményeit. Egyéni élményeink is megszólalhatnak itt. (Édesapám.)  

   Most arról szólok röviden, hogy a konfirmáció kétségtelenül egyfajta beavató szertartás (rítus)  szerepét is betölti, és ezt a jellegét ma is érzékelni lehet. A konfirmáció szó értelmezésénél ezt a vonást is szem előtt kell tartanunk: igaz, hogy elsősorban Isten erősít meg a hitünkben, de a konfirmandusok is megerősítik Isten népéhez tartozásukat (a fogadalomtétel is erre utal), sőt a gyülekezet is „konfirmálja” ennek a szándéknak, ill. a szándék megfogalmazóinak az el - és befogadását.  Sajnos, itt is – mint egyházi életünk sok területén -  hangsúlyeltolódással találkozunk: nem a gyülekezetben nyer a konfirmált ifjú szélesebb jogokat, hanem a világban. Bálba, kocsmába járhat (régebb ez tényleg így volt), bizonyos értelemben felnőttnek tekintik, miközben szabad lelkiismerettel kerülheti a templomot. Nyilván ebben része van a befogadó közösségnek, a gyülekezetnek is.

   A konfirmáció ugyanakkor egy értékrend – a krisztusi – nyilvános felvállalása is. Kérdés az, hogy mennyire történik ez tudatosan, milyen mértékben talál hiteles modelleket környezetében ezzel az értékrenddel kapcsolatosan, illetve mennyiben kap a konfirmált folyamatosan megerősítést ennek az értékrendnek a képviseletére.  

Egy kis konfirmációi kronológia

    Kereszteléskor nagyon konkrét ígéret hangzik el a szülők, keresztszülők, sőt újabban a gyülekezet részéről is a konfirmációval kapcsolatban. Tudjuk, sok esetben csak formális fogadalomtételről van szó, azaz számos szülő nem tesz, vállal túl sokat azért, hogy gyermeke hitben nőjön fel, maga is egyházidegen életet folytat, nincs ideje, ez amúgy is a pap dolga, vagy manapság már nem annyira lényeges, stb. Mindazáltal a konfirmációt – legalábbis a nyilatkozatok szintjén – a legtöbb szülő jónak, fontosnak, kötelezőnek tartja. Nálunk még ez a közhangulat … ( Mv-ről hazaköltözött egy család, addig voltak egyháztagok, amíg gyermekeik konfirmáltak, azután az apa kijelentette: neki már nem éri meg az egyházhoz tartozni.) A konfirmáció hagyománya egy olyan – több évszázados - beidegződés, amit ki lehet, ki kell használni. Én óriási lehetőségnek tartom, hogy adva van ez a nyitottság, készség a szülőkben. Elsősorban az ő döntésük. (A gyülekezeti felnőttképzést – aminek nincs hagyománya – milyen nehezen lehet elindítani. Hollandiában nemcsak a lelkészek, presbiterek, hanem a gyülekezeti tagok is folyamatosan részt vesznek továbbképzésen, tanfolyamokon).

 A konfirmandusok toborzása, a konfirmációi oktatás megszervezése tehát – hála Istennek – a legtöbb gyülekezetben nem igényel külön energiaráfordítást. Benne van a levegőben, ahogy mondani szoktuk, hogy a gyerekek egy bizonyos kor betöltése után automatikusan jönnek a konfirmációi előkészítőre.  Városon – tudtommal – nem ennyire egyszerű. Értesítést küldenek ki, családokat látogatnak, így is többen kimaradnak. A németországi ev. egyházban 50% nem konfirmál. Gyülekezeti hátszél – ennek a közhangulatnak a fenntartása.

   Az oktatás maga nálunk kizárólag a lelkész, esetleg a katekéta feladata. A gyülekezet nem vesz részt aktívan. Persze, az is sokat jelent, hogy támogatólag áll hozzá, de ez mégis elég passzív szerep. (Igaz, a lelkészt a gyülekezet delegálja, a lp. mintegy a gyülekezetet képviseli. Jó, ha tudatában van ennek!). Mindenképpen: ifjaink egy (olyan amilyen) gyülekezeti háttérből jönnek, a gyülekezet struktúráiban, hagyományait követve történik az oktatás, akkor is, ha maga a gyülekezet sincs egyértelműen jelen az előkészítőben. Igen, próbáljuk kötelezni őket az istentiszteleteken való részvételre, mintegy a gyülekezettel való kapcsolattartást ösztönözve,  ahol – nem tagadom – szert tehetnek egyfajta közösségélményre, de általában nem lelkesednek különösképpen ezért. (Példa: fiatalembert vettem fel …) 

    Maga a konfirmáció, ahogy utaltam rá, rangos gyülekezeti esemény, ahol a gyülekezet minden bizonnyal hálásan asszisztál, de sokszor nem válik egyértelművé, hogy ő – mint a Krisztus teste - a befogadó közösség. Hogy a konfirmáció célja az öntudatosabb egyháztagság, a gyülekezet életébe való aktívabb beépülés.

    Konfirmáció után, s talán itt szembesülünk a legsúlyosabb kérdésekkel, a lelkész és  presbitérium, de a gyülekezet részéről is egyfajta tanácstalanság nyilvánul meg a konfirmáltakkal szemben: nem tudjuk, miként szólítsuk meg, hívjuk őket. Miután elméletben ünnepélyesen befogadtuk őket, azaz közelebb kerültek hozzánk, elveszítettük a velük való kapcsolatot.  Egy nagy törés tapasztalható itt … ezt áthidalni … én itt látom a presbitérium és a gyülekezet szerepét a legfontosabbnak.

Hol és miben lehetne/kellene változtatni?

     Fentebb is utaltam rá: a konfirmáció hatékonyságát, eredményességét illetően csődről kell beszélnünk. Gyülekezeti szempontból – és van-e ennél lényegesebb? – a konfirmáció kontraproduktívnak bizonyul  … nem erősíti a kapcsolatot, hanem valósággal megszakítja. Sok szép, felemelő konfirmáció mellett  szegényes, fiatalok nélküli gyülekezeti helyzet realitásával találkozunk. (Katonaság: eskütétel után eltűnnek az újoncok). Valahol hiba csúszik be.

Induljunk ki a fenti helyzetelemzésből:

Keresztelés  –   a gyülekezet felelőssége, érdekeltsége nem jut ténylegesen szóhoz. Nem akarom lebecsülni a kereszteléskor elmondott fogadalmat, a gyülekezetünk gyermekeiért elmondott imádság szerepét, erejét. De megvalósul-e a folyamatos lelki támogatás, a kapcsolattartás a fiatal szülőkkel? (Keresztelési születésnap, stb.) Arra kell igyekeznünk,  hogy szülőket gyermekeikkel együtt minél jobban bevonjuk a közösségbe, alkalmakat szerveznünk számukra … A kapcsolatok találkozásokból merítik az erőt. Legnagyobb ellenségünk a közömbösség (anyák napja … elküldöm … 1/3 … első anyák napján 1 gyermek hiányzott) a lelkész magában tehetetlen …. ()

Vallásórás kor - sajnos, nagyon egyszemélyes a gyülekezeti vallásos nevelés, ha lelkésznek nincs nagy érzéke/tálentuma hozzá, akkor önmaga fele kínlódás, a gyermekek fele elidegenítő hatású.  Tudom, nem jó közel-nyugati példákat felhozni, Hollandiában (de Svájcban is) vannak gyülekezeti önkéntesek, akik részt vesznek a gyülekezeti vallásoktatásban, foglalkozásokban, gyermek-istentiszteletek szervezésében.  A gyerekek meglátják, hogy az egyház nem egyszemélyes intézmény, itt valami olyasmi történik, ami több embernek a szívügye, nekik is azzá válhat.… Mindenképpen érzékeltetni kell, hogy gyermekeink fontosak, az általuk szervezett gyülekezeti ünnepélyeket kísérje általános érdeklődés (szülőfalumban az iskolai év végén tartott kihallgatás – valóságos népünnepély volt). Fiatalokkal beszéltünk egyszer a vallásórákról: nagyon szívesen, lelkesen emlegették fel az ünnepélyeket, karácsonyi műsort, stb. Ekkor élték át: ide tartoznak.

Tudom, külön odafigyelést, energiát igényel. Nincs időnk még erre is. Örülünk, ha valaki végzi. Közben panaszkodunk, látjuk, hogy sokszor nincs minden rendben. Valaki: panaszkodásra fordított időt az okok megszüntetésére fordítanánk, már nem is kellene panaszkodnunk.

Konfirmációi előkészítő – úgy gondolom, a szülőket jobban be kellene vonni (1-2 szülőértekezlet nem elég), olykor a presbitériumot is: pl. egyházközség története ismertetésénél, a közelmúltról régi élmények, egyház szervezete, működése, egy-egy idős presbiter számoljon be … milyen áldozattal járt, miért fontos. Személyes beszámolók, nevezzük bizonyságtételeknek sokkal mélyebben érintik a hallgatókat, mint a tényszerű közlések. Tudom, hogy csak próbálkozások …. Jó lenne, ha a konfirmandusokat is bevonnánk bizonyos gyülekezeti munkába (szeretetszolgálat, kiértesítés, felmérés, közmunka), ha a templomba járásuk ellenőrzése nem csak a lelkész dolga lenne, hanem a körzeti presbiter is odafigyelne, biztatná. Sok dolgot, ami régebb természetes volt, ma már külön hangsúlyozni kell.

A konfirmációi előkészítővel kapcsolatban egy hosszabb exkurzus következik.

A következő szempontok kerülnek mérlegelésre:

tananyag (HK, 16. századi tartalmú, stílusú hitvallásszöveg, időszerű-e, marad-e belőle valami, használható-e, ha nem, akkor mit tanítsunk, igaz-e, hogy minden generációnak meg kell írnia a maga hitvallását, a hitvallások megtanulásából hogyan lesz a hit megvallása, stb. Formálja-e tudatukat, alakítja-e magatartásukat? Egy szervezet – ha beszervez -  el akarja feledtetni a régi kapcsolatokat … agymosás. A konfirmáció éppen fel akarja eleveníteni igazi kapcsolatainkat… kihez tartozom. Agytisztítás. Megtörténik-e? )

életkor (lélektan felismerésiből kiindulva: megfelelő-e ez a kor, közösségi szellem, odatartozás és identitástudat, fogalmi gondolkozás kialakulása, iskolai leterheltség. Később, a jogi értelemben is felelős, felnőtt kor után? Visszajönnek-e, nem passzolunk-e el egy nagy lehetőséget. A 14 év, 13 – nem túl zsenge életkor-e? Lehet-e fogadalomtételre kötelezni? )

forma (Jó-e a vizsga-jelleg fenntartása, letudja, leérettségizik és elballag, többet nem jár vissza, minek is tenné? Kényszer-fogadalom, hiányzik az őszinteség, átéltség, de mennyire mérhető le vagy kérhető számon, mi felnőttek is tele vagyunk kételyekkel, semmire sem kötelezi, sőt: addig voltak kötelességei, mihelyt megfogadta, többé nincsenek, szabad neki arra fele sem jönni, stb…)

perspektíva – „Krisztus igaz követői”, de van-e alkalma megélni hitét, szolgálni, megbízatást kapni, közösségbe beépülni. Megbízatás nélkül, jogok és kötelesség nélkül nem működik egy közösség sem, illetve nagyon formális lesz. Mire képezzük ki?

Konfirmáció: a gyülekezet részéről is hangozzék el egy nem szóvirágos, de őszinte meghívás, hogy számítunk rátok, hogy nélkületek foghíjas az amúgy is apadó gyülekezet, erkölcsi tartást mutatnunk, stb., ti vagytok, akik később átvállaljátok … egymásra vagyunk utalva, hogy értékek vannak, stb.

Konfirmáció után

    Néhány hét telt el azóta, hogy konfirmandusaink új nemzedéke „kirepült”. Húsvétkor még ott voltak a templomban, de pünkösdkor vajon hányan fognak eljönni? Hát egy év múlva?

    Egyházunk lelki válsága minden területen érezteti hatását: egyéni hitéletünkben, a közösség megélésében, szervezeti, gyülekezeti, istentiszteleti létünkben egyaránt. A válság (a görög krízisz szó ítéletet jelent) – magában hordozza a számvetés, a megtisztulás, az új kezdés lehetőségét is, azaz nem feltétlenül negatív tartalmú szó. (Válság- váltság) Azonban, ha hagyományos értékeink ill. bevett gyakorlataink kérdésessé válnak, akkor a legveszélyesebb dolog semmit sem tenni. A „majd eldönti az idő” elv hangozatása egyáltalán nem bibliai hozzáállást tükröz. Megfontolandó ebben az összefüggésben, amit Pál ír Timóteusnak: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” (II. Tim. 4, 2)

   A konfirmáció gyülekezeti életünk egyik „gyenge pontja”. Egy hasonlattal élve: hiába van nagyon jól megerősítve egy vár, ha az egyik oldala omladozik: ez által a vár egész védelme sérülékeny lesz. Az előbbi, nem túl hízelgő megállapítást alátámasztja gyülekezeti tapasztalatunk: a konfirmáció sok fiatal egyháztagunk esetében nem a betagolódás, hanem éppenséggel az egyháztól való búcsú alkalma lesz. Át kell tehát gondolnunk, talán szerveznünk is egyházunk/várunk védelmét, nyilván Isten Lelkének vezetésére figyelve.

 A konfirmáció lehet egy fordulata, fontos állomása a hitben való megerősödésnek, de „az új ember megelevenítése” nem történhet meg egyetlen alkalmon, istentiszteleten. Utógondozásra van szükség. Miből áll ez?

1. jó gyülekezeti légkör, ahol nincs ítélkezés, lenézés, széthúzás. Ma már megszokásból, vagy kötelességtudatból önként senki sem megy olyan helyre, ahol nem érzi jól magát. A TV-műsorok, az internet, különböző programok ezer kellemes, könnyű lehetőséget kínálnak. A választások világát éljük.  Le kell vetkőzzünk a merevségünkből! Családias, otthonos légkört kell teremtenünk! Isten Szentlelke: öröm, békesség, derű, elfogadás. A jó közösség feltételei: megértés, előítélet-mentesség, pozitív, támogató hozzáállás, feltétlen segítségnyújtás, nyílt kommunikáció, stb. Érdemes ezeket szem előtt tartani, akkor is, ha azt vizsgáljuk: fiataljaink egy része miért más egyházi közösségeknél keresi a helyét. Riasztó lehet az üresség.

egyértelmű értékrend. Ezt a gyülekezetnek kell nyilvánvalóvá tennie. Sokszor azáltal keltünk zavart fiataljainkban, hogy nem mutatjuk fel előttük egészen világosan, hogy milyen értékeket képvisel a gyülekezet. Vagy csak beszélünk ezekről. Mit jelent az, hogy Isten Igéjét tartjuk mértéknek, hogy szeretetben élünk, hogy Krisztus indulatát hordozzuk. Különösen a fiatalok nagyon érzékenyek a szöveg és életforma közötti ellentmondásokra. Bár látszólag a teljes kötetlenség a vonzóbb számukra, igazából vágynak egy világos rendre, ahol az igen igen, a nem pedig nem. (Családokban is ez a helyzet). Sok jogos kritika ér minket.

lehetőséget biztosítani a bekapcsolódásra. Nemrégiben egy lelkészi megbeszélés témája ez volt: van-e élet a konfirmáció után? Hívjuk a fiatalokat, de hova? Egyik alternatíva: az istentisztelet. Nem egészen egy 14 éves tini műfaja. El kell ismernünk. Nagyon fontos egy ifi- csoport megléte. Ne felejtsük: ez is a gyülekezet része. A gyülekezet Krisztusé. Végső cél: in-tegrálni – bevonni – a Krisztus, a gyülekezet közösségébe. Az integrálódott embernek van igazi kisugárzása. Aztán: motiválttá tenni, munkát, feladatot adni, megbízni … találkozókat szervezni, ifi vasárnapokat, …… az ő stílusuknak is helyet adni. Nagyon fontos a gyülekezet viszonyulása, és az is, hogy ne csak a lelkipásztor agitáljon, szervezzen (abszurd lenne egy olyan focimeccs, ahol a csapatkapitány ugrál, miközben a csapat tétován andalog a pályán).

úrvacsora … nem „wellness” alkalom. Nem is kell az legyen. De baj, ha egyenesen kellemetlen fiataljaink számára. Kiállnak, mint a kirakatba, feszélyezve érzik magukat, zavarban vannak. Bensőségesebbé tenni. Ha kell: a szokásokon változtatni.

célkitűzések, jövőkép. Fiataloktól gyakran kérdezik meg, hogy milyen terveik, ambícióik vannak. A válasz sokszor az, hogy nem tudom, de tkp. nagyon foglalkoztatja őket ez a kérdés. Fel tud-e mutatni valamit a gyülekezet? A lelki fejlődés lehetőségeit. Rossz szó: gyülekezeti karrier. Nincs jövőképünk. Az események sodrására, hagyományok tehetetlenségi erejére bízzuk magunkat. Mit szeretnénk, hogy nézzen ki egyházközségünk 10 év múlva? És mit teszünk ennek érdekében?

rendkívül fontos: a konfirmáltaknak konkrét feladatokat adni. A felelősség az egyik legerősebb kötődés. Így élheti át: ez az én gyülekezetem, mert teszek érte valamit. Panaszkodunk, hogy csak kapni akarnak, de nem tanítottuk meg adni, tenni, szolgálni. Kispad- effektus. Játszani akarnak. Ifi- istentiszteletek, diakóniai munka. Azt sugallni: megbízunk bennük, merünk dolgokat rájuk hagyni.

Pünkösd előtt rá kell mutatnunk a Lélek munkájára, egyetlen esélyünk, csak úgy, ha Isten segítségünkre van, ha megrontja a Sátánt a mi lábunk alatt, ha bölcsességet ad nekünk, ha megerősít, hogy Krisztusban együtt építessünk Isten hajlékává a Lélek által (Ef. 2, 22).

jobban érzem magam a gyülekezetben, amióta konfirmáltam

számomra a gyülekezet egy valóságos közösség, ahova tartozom

én az ifi órán is a gyülekezetben érzem magam

a legfontosabb, hogy megértsük egymást

ha én szervezném, mindenkit bevonnék