„Változzatok el a ti elméteknek megújulása által”  (előadás, Bonchida)

   Erre az alkalomra készülve több téma is kínálta magát.  A szervezés, egyeztetés során hangzott el egy nagyon jó, tanulságos történet, aminek az volt a csattanója: minden helyzetben az a legfontosabb (legalábbis, ami személyes hozzáállásunkat illeti), hogy alázatosan és örömmel szolgáljuk az Urat. (Ez nemcsak lelkészekre vonatkozik… Egy régebbi történettel illusztrálom. Egyik kollega panaszkodott földműveléssel foglalkozó presbiterének, hogy nem járnak az emberek a templomba, hogy minden igyekezete ellenére nem sok eredménye mutatkozik szolgálatának. Az idős, istenfélő presbiter erre azt felelte: tudja, tiszteletes úr, földművesként én is sokszor átélem ezt. Fáradozom, kínlódom, és kevés lesz a termés. De megtanultam, hogy ezt a részét Istenre bízzam. Nem hibáztatom sem magamat, sem az időjárást, hanem hálával elfogadom, hogy az Úr ennyit adott.)  Erről van szó: jó lelkiismerettel és megelégedéssel élni, végezni feladatainkat. Nem sikerben és sikertelenségben gondolkozni. Nem másokhoz mérni magunkat. Nincs boldogítóbb tény annál, hogy este békességben hajthatjuk le a fejünket a párnánkra (). Vannak hibáim, de Istentől bocsánatot nyertem, vannak kudarcaim (vagy csak azok vannak), de az Úr mégis ad áldásokat.  

   Aztán felmerült bennem, hogy arról a zavarba ejtő tapasztalatról is beszélhetnénk, hogy környezetünk (jánosi szóhasználat szerint „a világ”) milyen észrevétlenül tereli idegen mederbe az életünket. Milyen könnyen áthangolja a szívünket az elidegenedésre, közömbösségre, az evangélium iránti passzivitásra (vagy hamis lelki élmények keresésére). Tetten lehet-e érni ezt a folyamatot, lehet-e valamit tenni ellene? Olyan ez, mint amikor a szervezetünk elkezdi veszettül termelni a koleszterint. Ez de facto nem használ nekünk, egészségünknek, testünk mégis azt képzeli (úgy érzékeli), hogy az a jó, ha egyre több ilyen zsírszerű vegyületet állít elő... Énünk azt gondolja, hogy az a jó neki, ha minél önzőbben él, ha nem tűr semmiféle beleszólást döntéseibe, azokat úgymond függetlenül hozza meg, saját tetszése szerint. Nem érzi szükségét annak, hogy elköteleződjék, felelősséget vállaljon, sőt egyenesen kényelmetlennek tartja azt. (Valaki mondta: ő egyedül boldogabb, mint másokkal.)  És nincs ellenszer, nincs metódus az ilyen, egyre inkább teret nyerő mentalitás ellen. Én már az atombombában sem hiszek… Ha kiderülne, hogy „még negyven nap, és elpusztul Ninive”, a mi globális nagy falunk, fiataljaink (és egyáltalán híveink) nem a templomba csődülnének, hanem hatalmas, mindent mámorba fojtó partikat szerveznének, és néznék okostelefonjaikon az izgalmas világvégi témájú bejegyzéseket, vicces videókat. Nem a kommunizmus egyházellenes ideológiája, hanem a liberalizmus „mindent szabad”, és „rajtad kívül semmi sem fontos” életszemlélete fogja előkészíteni a keresztyénség (és Európa) hanyatlását.  (Két báró beszélget. Egyik azt mondja: a fiam szerelmes lett az egyik szolgálóba, szobafogságra ítéltem. A másik azt feleli: nem jó módszer. Vidd el Párizsba. A csinos lányok hamarabb elfeledtetik vele a szerelmet, mint a négy kopár fal.) A kényelmes, mindenféle izgalmat, kedvtelést kínáló életnek nincs alternatívája. Csak ha a lelkünk többre vágyik. (De mi ezt a „többet” egyelőre másban akarjuk elérni). Szóval, ezen is búslakodhatnánk egy sort… Én remélem, hogy eljön a kijózanodás ideje. Rádöbbenünk arra, hogy a láthatók semmit nem érnek a láthatatlanok nélkül.

   Téma lehetne a háború is, ami lassan egész világunkat fenyegeti. Közvetve, közvetlenül már szinte minden ország részt vesz benne, és nekünk is, akik – hála Istennek - távol vagyunk a fegyveres harcoktól, meghatározza napjainkat, hangulatunkat (). A híreket hallva, elképzeljük (nyilván, csak halvány fogalmaink lehetnek róla), hogy milyen nehéz, milyen rettenetes sorsa van az érintetteknek: harcoló katonáknak, a halálos kiszolgáltatottságban, bizonytalanságban levő túszoknak, menekülő civileknek, sérülteknek, gyászolóknak, a borzalmakkal szembesülő gyermekeknek… Vajon elejét lehet-e venni hasonló konfliktusok kitörésének? Az emberiség milyen alapszabályokat kellene elfogadjon és következetesen érvényesítsen, hogy egy-egy diktátor, fanatikus csoport, gyűlölettel indoktrinált nép ne sodorja veszélybe egész földünket? Mert mindnyájunk érdeke, túlélésének feltétele, hogy a hatalmi ambíciók, az ellenségeskedések nyugvópontra jussanak. Ideális eset lenne az, hogy az evangéliumi modell érvényesülne. („Ami igaz a templomban, az nem mindig igaz a városházán.”) Mit tehetünk mi? Imádkozunk, és a békességet képviseljük saját kis körünkben… Ez sem könnyű feladat. 

    Aztán a múlt napokban egy újabb téma került elém: erről hallottunk a prédikációban. A buzgóság. A lelkesedés. Ez olyan többlet, amiről szinte álmodni sem merünk. Lelki szegénységünket mutatja (boldogok vagyunk?), hogy ezt már kérni sem szoktuk. Hangzik-e el ilyen könyörgéseinkben: Uram, adj szárnyaló lelkületet, érted lobogó szívet??? Ritkán. Annyiszor levertük már a lécet, hogy nem is merjük újra felállítani. Pedig Krisztus ezzel a többlettel is meg akar ajándékozni. Nemcsak az eltengődésünket biztosító minimális lelki támogatást ígért, hanem bővelkedő életet. El akar vezetni a második mérföldig. Mi még nagyon az elsőnél bukdácsolunk.   

    Mégis egy ötödik téma, kérdés mellett ragadtam le, ami így hangzik: mennyiben tudunk megváltozni. Tisztáznám, hogy ezt a fogalmat nem az alkalmazkodás, adaptálódás értelmében használom. Nem is a fejlődéslélektanra utalok vele (Pál írja az 1 Kor 13-ban: mikor gyermek voltam, úgy gondolkodtam, mint gyermek, miután felnőtté lettem, elhagytam a gyerekes dolgokat.) Nem arról az általános tapasztalatról akarok beszélni, hogy a változó időkkel együtt mi is óhatatlanul változunk, formálódunk vagy deformálódunk (tempora mutantur et nos mutamur in illis), hanem arról a döntő, kardinális lelki folyamatról, történésről (ha van ilyen), amelynek során képesekké válunk alapvetően változtatni gondolkodásunkon, magatartásunkon valamilyen felismerés alapján, valamilyen magasabb, másokra is pozitív hatású cél érdekében. Így ír erről Pál apostol: hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által (Róm 12, 2). 

   Magyarázom is a témaválasztást. Egyházi körökben sokat vívódunk azzal a kérdéssel (és nem árt most tüzetesebben megvizsgálnunk azt, és az igére figyelve keresnünk a választ), hogy – ilyen értelemben - van-e esélye a prédikációnak, hogy megérintheti-e úgy az emberek lelkét, hogy gondolkodásukban, jellemükben, egyéniségükben megváltozzanak. Ismerünk-e ilyen eseteket, vannak-e ilyen történeteink? Hogy valakinek, amit megérint az evangélium, jobbá lesz a szíve, tisztábbá a lelke, őszintébbé a beszéde, kedvesebbé a tekintete, korrektebbé a viszonyulása, igazságosabb a hozzáállása, szelídebb, alázatosabb, egyszóval krisztusibb a magatartása. Vagy alapvetően minden úgy marad, ahogy volt (a Prédikátor könyvének mottója ez), egy kis lelki kozmetikázáson túl nem sok előrehaladás észlelhető.    

    Az Újszövetség alapkövetelménye az, hogy megtérjünk… Jézus ezzel kezdi igehirdetését: térjetek meg és higgyetek az evangéliumban (Mk 1,15).  Enélkül a belső fordulat nélkül nem lehet őt követni. A magyar kifejezés is erre utal: megfordulni, visszaindulni. (A görög szó, a metanoia az értelem, a gondolkodás megváltozását, ua. szintet lépést is jelent). De egyáltalán végbe mehet-e bennünk olyan átrendeződés, átminősülés, ami valósággal új emberré tesz (ez is újszövetségi kifejezés, pl. Kol 3, 10)? Nem képmutató színlelésről beszélek, nem csupán látványos életmódváltásról (az sem lebecsülendő teljesítmény), nem műmosoly felöltéséről, nem mesterkélt kegyeskedésről. Abból látunk eleget. Hanem az a kérdés: leküzdhetjük-e egyáltalán a természetünket, szokásainkat, ösztöneinket, génjeinket?  Levetheti-e foltjait a párduc, fehérre mosakodhat-e e szerecsen (Jer 13,23)? Rosszindulatú, arrogáns alakból lesz-e bűnbánó, alázatos ember, fösvényből adakozó, összeférhetetlenből szelíd, másokat manipulálóból békességteremtő, gúnyolódó típusból olyan, aki felebarátai jó hírét és tisztességét igyekszik tőle telhetőleg megoltalmazni (HK)?   

   a.Egyrészt azt tapasztaljuk, hogy milyen makacs és kezelhetetlen tud lenni emberi természetünk, ami részben „atyáinktól örökölt” vonásokat hordoz (velünk született tempók és rigolyák), részben olyanokat, amiket menet közben tanultunk meg, sajátítottuk el. Sokszor kimondjuk: én már ilyen vagyok: türelmetlen, hajthatatlan, szabad szájú, stb. És valósággal büszkék vagyunk rá. Ua. sok mindent tudunk magunkról, amiről már nem beszélünk ilyen nyíltan és büszkén. Amitől szívesen meg is szabadulnánk, de nem tudunk. Mert az a „fejünkhöz köttetett”. És nekibuzdulásaink, alkalmi, erőtlen próbálkozások ellenére (amik dicséretre méltók), nem sok változás történik a magatartásunkban, a családi vagy emberi kapcsolatainkban. (Egy modern fabula arról szól, hogy a farkast egy  pásztor-tanfolyamon átképzik. Nappal tökéletesen „prezentál”. Subát hord, hibátlanul tartja a pásztorbotot, terelgeti a nyájat, de éjszaka…) Mindegyre visszatérnek rossz beidegződéseink, megnyilvánulásaink, a hibás viselkedés- és probléma-megoldó (vagy inkább probléma-bonyolító) minták.  Ugyanazt a gombot nyomogatjuk, ugyanazt adja ki az automata. Pedig tiszta pillanatainkban mi is belátjuk (nemcsak mások jelzik): szükségünk lenne alapos mentalitás-váltásra, korrekcióra… 

  b.Másrész ismerünk eseteket, amikor valaki életében hirtelen és látványos változás történik: vagy negatív irányú radikalizálódás („milyen rendes fiú volt, amióta elvette a milliomos lányát, rá se lehet ismerni, olyan pökhendi, lekezelő lett”), vagy – ritkábban - jó irányba kilendülő pálfordulás („mogorva, barátságtalan szomszédom súlyos betegsége után olyan kedves, segítőkész lett ”).  Hogy van ez?

   Vitán felül: hozunk magunkkal egy alapcsomagot. Azt nem nagyon áll módunkban kicserélni. Indulatok transzplantációjáról még nem hallottunk. Irigy, kötekedő, türelmetlen a természetem, kiműttetem magamból, kicseréltetem egy előnyösebbre, jobbra. Nincs ilyen. Mégsem teljesen reménytelen a helyzet. Erről később.

   Mindenekelőtt törekednünk kell arra, hogy minél jobban megismerjük önmagunkat, igen, vérmérsékletünket, érzéseinket, belső indítékainkat, vágyainkat. Igencsak segít megnyilvánulásaink irányításában, kontrolljában, ha tudjuk, hogy milyen indulatok uralnak és mozgatnak minket. A Biblia is beszél erről. Pál írja: nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok. (Róm 7,19) Nem tudok magamon sem eligazodni. Saját reakcióim is meglepnek. (Pl. úgy érezzük, hogy nyugisan érkezünk haza, aztán valamelyik családtag ártatlan, gyanútlan megjegyzésére hirtelen robbanunk. Mi is csodálkozunk rajta, hogy miért. Ha lenne idő kis „rendszertisztítást” végezni, sok konfliktus elkerülhető lenne. Sótartós történet: a közös étkezések gyakran durva veszekedésekbe torkollottak, kiderült, amikor a férj a sótartó után nyúlt. Ui. a feleség egy erőszakos apával nőtt fel, aki mindig csúnyán kritizálta a társát, annak főztjét is. Benne ez a visszacsatolás dührohamot váltott ki.) 

    1.Az önmagunk igazi megismeréséhez szükségünk van másokra, külső szempontokra. Mert ha csak magunkból indulunk ki, akkor nem jutunk tovább annál, hogy mindenki rossz, egyedül mi vagyunk jók. Szükségünk van tehát a mások visszajelzéseire és a mienktől független, külső (felsőbb) igazságra. Isten igéjére. Jézus az írástudóknak és farizeusoknak mondja: jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel.(Mt 23.25) Nyilvánvaló, hogy Jézus itt a gonosz emberi indulatokról beszél, amiket észre sem veszünk (ha valaki nem mutat rájuk).  

  2.Tudnunk kell, hogy lelki világunk, belső identitásunk kialakulásához sok tényező hozzájárul. Beszéltünk már magunkkal hozott belső alkatunkról : van, aki eleve csendesebb, van, aki impulzívabb, van, aki engedékenyebb, és van, aki rámenősebb, van, aki szerényebb, és van, akinek nagy az egója, van, aki békés természetű, és van, aki nyugtalan vérű.  Aztán döntő szerepe van – utaltunk már erre is - a gyermekkori élményeknek (elfogadás vagy visszautasítás, kötődés vagy kapcsolatmegszakadás, bizalom vagy bizalomhiány tapasztalatai). Meghatározóak a tanult, a reflexeinkbe ivódott érvényesülési stratégiák. (Pl. ismerek valakit, aki állandóan lódít, hazudik. Nem lehet elindulni a szaván. Így lavírozott át az életen, így szépített meg azt, így kompenzált.) Szóval, sok minden befolyásol, de végképp semmi sem determinálhat minket. Van egy belső szabadságunk, amivel Isten felruházott minket. Ez elől nem menekülhetünk el. 

   3.Számolnunk kell azzal is, hogy vannak bennünk számunkra is rejtve maradó vonások, titkok. A pszichológia tudatalattinak nevezi. A Szentírás „az ember benső dolgainak”(1 Kor 2,11). Ezek néha váratlanul a felszínre törnek, de mindenképpen erőt gyakorolnak ránk. („Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja a szívem!”- írja József Attila)

  4.Végül nem tekinthetünk el attól, hogy a teremtettségünkből adódó belső profilunkra, – sajnos - a bűn is rányomja bélyegét. Még legjobb szándékunkra, cselekedetünkre is rávetül az árnyéka.

    Az önismeret haszna az, hogy sok mindent megtudunk (mindent soha) belső mozgatórugóinkról, indítékainkról, reakcióink eredőjéről, képességeinkről, de gyarlóságainkról, korlátainkról is. Azonban soha nem szabad elfelejtenünk, hogy többek lehetünk annál, amik vagyunk. Van növekedés, van változás. 

    Beállítottságunkat, jellembeli kvalitásainkat, egyszóval egyéniségünket nem tudjuk lényegileg megváltoztatni (én pl. életemben félénkebb, óvatosabb természetű voltam, nagy oroszlánölő hős soha nem lesz belőlem), mindazáltal ha akarunk, finomíthatunk azon, nem éppen pozitív hajlamainkat szublimálhatjuk. Ha akarjuk (bár „szegett szárnyú akarattal”), fel tudjuk venni a harcot indulatainkkal.

Nemcsak a romantikus regényekben van ilyen (v.ö. Jókai: Kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob), hanem a való életben is. Ismertem a szüleit annak a férfinek, aki egy afrikai útja után szakított fényűző, költekező életmódjával, és egy segélyszervezetet alapított. Sőt: Afrikába költözött. Hozzáállásunk - a kifejezés is erre utal - a mi emberi lehetőségeink mértékéig tőlünk függ. 

   i)Ez az értelmünkben megfoganó, megszülető, tudatos elhatározás történhet először is külső okok, tényezők miatt (megfeleléskényszer, társadalmi elvárás, csoportnyomás, megszégyenüléstől való félelem, valamilyen kecsegtető cél elérésének az ambíciója, valami elkeseredett dac), és akár látványos változást is eredményezhet: a régi modor vagy életforma elhagyását, akár valamilyen szenvedély (függőség) átmeneti vagy hosszú távú felfüggesztését, új életfilozófiával való azonosulást. Negatív formája olyan személyiségváltozáshoz is vezethet, amit egyenesen agymosásnak nevezhetünk. Amikor valaki hátat fordít szeretteinek, megtagadja addigi kötődéseit, felelősségeit, elszakad attól a közösségtől, amellyel szemben megbízatása lenne (általában valami nagy csalódás, vagy szélsőséges csoportokhoz csatlakozás eredményeként. Példa: Brigitte Kuhlmann szociológia szakot végzett, gyerekotthonban dolgozott, terrorista lett, 1976-ban részt vett egy túszejtésben.)           

   De akár pozitív jelek is kísérhetik. Pl. valaki (legalábbis a látszat szerint) szakít addigi rossz szokásaival, beidegződéseivel, beszámíthatóbb ember, jobb, megbízhatóbb munkaerő lesz. Mindenképpen dicséretes, ha valaki elkezd jól viselkedni, visszafogja magát, megfékezi ösztöneit… De mindez lehet csak felszíni dolog. 

   ii)Történhet a változás másodszor belső megrendülés, felismerés, megszólítottság eredményeként. Úgy, hogy Isten avatkozik bele mélyrehatóan az életünkbe. Ezt nevezi az Újszövetség megtérésnek… Hallottuk már: meta-noia. A gyökeres, az egész életünkre kiható változás kiindulópontja gondolkodásunknak az újratervezése, Isten kijelentett akarata szerinti megújulása. Tudatos, a Szentlélek által megerősített elhatározás ez, hogy ti. ezen túl Istennek tetsző módon törekszünk élni, felvéve a harcot önmagunkkal, a bennünk (és környezetünkben) levő kísértésekkel, visszahúzó erőkkel. (Más irányba fordulunk, indulataink, belső energiáink más célt és rendeltetést kapnak. Gyönyörű képe ennek a Mik 4,3-ban: kardjaikat kapává kovácsolják. Ugyanaz az anyag, más lesz a funkciója.) 

Pál írja nagyon kifejezően: megragadott engem Jézus Krisztus (Fil. 3,12). Nem egy elmélet, tanítás, hanem egy isteni személy hatása alá kerülök. Vele lépek kapcsolatba, ő lesz a referenciaszemély számomra, hozzá igazítom cselekedeteimet. Az ő vonzásában élek. Engedem, hogy az ő igazsága, alázata, világossága leleplezze hamisságomat, büszkeségemet, irigységemet, önzésemet. Szememben ő lesz az etalon, az ő értékeit, őt magát akarom képviselni. (Ha Krisztust követem, akkor az Isten útján járok.) Nem a magam módján, hanem az ő tanácsa és indulata szerint. Ami nem felel meg bennem, habitusomban, jellememben ennek a krisztusi mértéknek, az számomra is ítélet alá esik.   

    Nem leszek tökéletes. De – Krisztusra figyelve - nyitott és kész vagyok a változásra. Ez nagyon fontos feltétel. Ha ez hiányzik, akkor nem is jut el a lelkemig a szó, akkor nem jutok el Isten akaratának a felismeréséig. Mi lehet ennek az oka? Ha ezt megfejtjük, akkor megtaláltuk a közömbösség egyetemes képletét. Pár dolgot megemlítek. 1)Földi, anyagi célok abszolút prioritása. Ha a „többet” ezen a síkon, ezen a területen keressük. Vitathatatlan: egy életre szóló izgalmas kihívás és küzdelem ez, de - végső soron – csak a mulandóért (gazdag ifjú). 2)Különféle (akár vallási) ideológiák okozta szellemi blokád. Akinek a fejébe ültették azt, hogy a keresztyén hit az egyén kibontakozásának a legfőbb akadálya, és csak ki kell lépni onnan, és be kell lépni ide, és máris teljesen független lény lesz, az ennél a pontnál megáll a fejlődésben. Akinek a fejébe ültették, hogy pl. csak egy vallási csoport birtokolja az abszolút igazságot, csak a tagjai üdvözülnek, annak a kör itt bezárul úgy, hogy mindenki mást kizár (farizeusok).  3) A kényelem, a változástól, az őszinte szembesüléstől való félelem, az önképünk beteges féltése, az „én jó ember vagyok”, „velem minden rendben” szindróma (a nagyobbik fiú). 4) Régi hagyományokhoz való merev ragaszkodás, törvényeskedés (írástudók), 5) Valamilyen megkötözöttség, szenvedély („mi közöd hozzám, Jézus?”), 6) lelki sötétség („sötétség borult elméjükre” – Ef 4,18), 7) keményszívűség, tagadás, szembeszállás (Zsid 3, 12 + 15). 

   Ha hiányzik az említett alázat, a nyitottság, akkor még a változásból (akár a „megtérésből”) is, betokosodás lesz, önigazultság, hitgőg lesz. Isten nem ilyenné akar átformálni minket. 

  Még két gondolat. Tisztáztuk, hogy a megtérés meta-noia, és nem meta-pszüché. Az alapvonások maradnak (ha részben csiszolódnak is, ha át is értékelődnek, ha más tartalmat és irányt is kapnak). Aki hajlamos a pesszimizmusra, az hívő emberként is borúlátóbb lesz, aki befele forduló, az zárkózottabb marad. A türelmetlen emberből (bár harcol ellene) mindegyre kiütközik ez a személyiségjegy. A gőgösebbnek nem megy olyan könnyen a krisztusi alázat gyakorlása. Ezt tisztán kell látnunk, és igyekeznünk kell a bennünk levőt rosszat  jóval legyőzni .  

   Az utolsó, s talán a legfontosabb: az igazi, evangéliumi változás mindig a szeretet irányába indít el. Ez tehát a „lelkeket megítélő” kérdés: annak, amit átéltem, amit elhatároztam, amiben megváltoztam, az-e a következménye, hogy több szeretet van bennem mások iránt, több felelősséget vállalok, hogy nem beszűkült, hanem kitágult szeretetem, szolgálatom távlata. Egyszerű igazság, és mégis a legnagyobb csoda: az igazi, krisztusi változás (ha átélünk ilyent) szeretetteljesebbé, elkötelezettebbé tesz enyéim, környezetem, egyáltalán az emberek iránt.