Préd 4,1 / Mt 5,4    (imahét -szerda) 

1 Láttam azt is, hogy milyen sok elnyomás történik a nap alatt. Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk. Elnyomóik erőszakosan bánnak velük, és nincs vigasztalójuk.

4 Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.

   A 2023-as év imahét  igei alapgondolata így hangzik: tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra (Ézs 1,17)… Egy újszövetségi igeversben hasonlót találunk: tanulják meg a mieink is, hogy jó cselekedetekkel járjanak elöl ott, ahol sürgős segítségre van szükség, hogy ne legyenek gyümölcstelenek. (Tit 3,14)

   Ezekből a bibliai mondatokból egyértelműen kiderül, hogy Isten a szerinte való jóra és igazra akar tanítani minket, és ezáltal gyümölcsözővé (és valójában boldoggá) akarja tenni az életünket. Igéje által ezért szól szüntelen hozzánk. De vajon mi szeretünk-e – most a lelkiekről beszélve – tanulni? Azzal a vággyal jöttünk-e ma este ide, hogy mindenképpen meg akarjuk érteni Isten szavát, meg akarjuk ismerni az ő igazságát, engedjük, hogy ő átértékelje, felülírja eddigi tudásunkat - mert ez javunkra lesz nekünk, és áldásul másoknak. Ismerjük be, sokszor nincsen nagyon ínyünkre ez a tanulás. Szívesebben oktatunk ki mi másokat, mint akik már kinőttünk a lelki iskoláskorból. Valóban, sok mindent tudunk, és abból nem is keveset rosszul. Régi rossz beidegződéseket, mintákat viszünk tovább. Megvan-e bennünk a nyitottság, a készség a változásra, gondolataink felülvizsgálatára? Ez nagy kérdés. Mert ha kérlelhetetlen lélekkel, álláspontunkhoz megrögzötten ragaszkodva hallgatjuk az igét, akkor szinte fölösleges időtöltés az. Csak ha hajlandók vagyunk beismerni hibáinkat, lemondani előítéleteinkről, megváltoztatni hozzáállásunkat, megjobbítani magatartásunkat – akkor tud Isten kezdeni velünk valamit, akkor leszünk engedelmes hallgatók. 

    Valaki azt írta: veszélyes dolog templomba járni, mert akármikor elítélhet, megfeddhet, kiigazíthat Isten Igéje. Lehet, hogy fizetésed 10%-a bánja, hogy meghallgattál egy prédikációt, vagy a büszkeséged, amit fel kell adnod, féltve dédelgetett, takargatott szenvedélyed, amivel szembe kell fordulnod, fölényeskedő stílusod, amin változtatnod kell, viszonyulásod az emberekhez, amit át kell értékelned... Sajnos, általában nem így jövünk. 

   Amikor Isten a jó cselekvésre buzdít minket, akkor nemcsak a mások javára tekint, hanem a mienkre is. Aki másoknak rosszat tesz, az magának sem használ, és fordítva… A jónak a vágya, az akarása „teremtésileg” bennünk van, csak annyi minden elferdíti bennünk ezt a tiszta szándékot. Talán sok csalódásban volt már részünk, vagy egyszerűen a kényelmesebb utat választjuk. (Krisztus követése nem kényelmes séta, hanem néha kemény kapaszkodás – így jutunk magasabbra.) Sokszor fedezzük fel magunkban (együtt Pál apostollal): nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok.

   Jócselekedeteink alapja az Isten igazsága. A HK világosan fogalmaz: nem az a jó, amit én gondolok vagy tartok annak, hanem amit Isten. (Mindegyre szembesülünk azzal, hogy magunk fele hajlik a kezünk, a szívünk…) Fontos belenéznünk az igazság tökéletes tükrébe. Becsületesen. Őszintén. Nem rejtegetve, nem takargatva sötét oldalunkat. Isten akkor tud az élet ösvényén elindítani minket (Zsolt 16,11). (Mi azt tarjuk férfias magatartásnak, kiállásnak, hogy nem ismerjük be tévedéseinket, ha le is szakad az ég. Pedig ez nem karakánság, hanem puhány gyávaság… Gyerekével imádkozik együtt este az apuka. A gyermek összekulcsolja kezét, és azt mondja: Uram Jézus, szeretnék olyan jó, határozott, igazságos lenni, mint apa. Az apa - miután elaludt a gyermeke – így fohászkodik: Uram, szeretnék olyan őszinte lenni, mint a fiam…) 

   Tegnap hallottunk a jó cselekvésének leghatékonyabb, leghitelesebb módjáról, és a legadekvátabb, a legmegfelelőbb formájáról: alázatosan és szeretettel. Krisztus példája áll előttünk. A jót, az igazat alázatban lehet valójában gyakorolni. Ahol ez hiányzik, ott magamutogatás, dicsekvés, képmutatás van… Ami pedig nem szeretetből van, mégha „teológiailag” helyes is, abból könnyen túlkapás lesz. 

   Ma arról hallunk, hogy milyen az, amikor a jóság és igazság hiánya mutatkozik meg… Életünket, világunkat hiányok jellemzik. Külsők (azokat könnyebben észrevesszük, és igyekszünk is pótolni), és belsők (azokkal kevésbé törődünk). Hit-hiány, reménység-hiány, szeretet-hiány, bizalom-hiány, békesség-hiány jellemez. A lelki hiányok keletkezéséért mi magunk is felelősek vagyunk. Nem keressük a mennyei erőforrásokat, nem nyitjuk meg szívünket azok előtt. Ua. hiányos életünkkel nagy, fájó hiányokat provokálunk másokban. A pszichológusok így mondják ezt: szerzett traumáinkat okozott traumákkal próbáljuk kezelni, sebeinkkel megsebzünk másokat.

  Bevallom, a Prédikátor könyvéből ritkán prédikálok. Pesszimista írás. Nem olvastam fel: a mai igeverset követően hangzik el a Biblia legkiábrándultabb mondata: a legjobb azoknak, akik meg sem születtek… Abszurd következtetés, hiszen a nem-létezőket nem lehet semmiféle kategóriába, állapotba besorolni. Valóban, elfoghat a keserűség a sok visszaélés, igazságtalanság láttán. Teljesen ellentmond a fenti kijelentésnek a Jézus tanítása: azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek. A visszaélések, az igazságtalanság ellenére… 

    Egy súlyos szó jön elénk az ószövetségi igeversben: elnyomás… Hatalmi visszaélést jelent, jogtiprást, erőszakot. Azt a helyzetet, amikor valaki (vagy egy csoport), aki valamiképpen magához ragadta az uralmat, kicsinyes érdekei miatt megfosztja alattvalóit (tkp. embertársait) emberi méltóságuktól, természetes életlehetőségeiktől. Láttam, milyen sok elnyomás történik, jajdul fel a szentíró. Vele együtt mi is, és háborúkra, népirtásokra, elhurcolásokra, haláltáborokra gondolunk. Még ezek szemlélése, felsorolása is fojtogató, nyomasztó, felháborító tud lenni, hát még az elszenvedése! Milyen rettenetes, irtózatos elnyomás, kényuralom alatt élni, jogfosztásban, létbizonytalanságban! Állandó egzisztenciális fenyegetettségben. Biblia példa: a zsidók egyiptomi rabszolgasága, vagy a babiloni fogság. Akár saját múltunkat is idézhetjük: török hódoltság, Habsburg uralom, kommunista diktatúra. De jelenkori példák is vannak: Észak-Korea, Szomália, Szudán, Irak, Afganisztán. Én Oroszországban sem szívesen élnék. Valaki azt mondta: a katonai parédékon a megnyomorított hadirokkantakat, a síró özvegyeket, zokogó árvákat, jajgató sebesülteket, haldoklókat kellene felvonultatni, hogy lássák a vezetők, mennyi fájdalmat okoztak.   

    De az elnyomásnak nemcsak ilyen történelmi léptékű esetei vannak, hanem egyéni formái is (éppen a mi köreinkben, a mi mindennapjainkban is): a kiszolgáltatottak kihasználása, a gyengék félreállítása. Ezeket a visszaéléseket már mi is egészen közelről ismerjük, mint akik elszenvedjük vagy elkövetjük azokat a családban, a munkahelyen, társadalmunkban. Igen, a nap alatt mindez véget nem érően ismétlődik. Nem szűnik, mindegyre újratermelődik. Akár a mesebeli sárkánynak: újra nőnek gonosz fejei.

   A szentíró az elnyomottak könnyeire figyel… Ó, mennyi könny hullt és hullik ki a szemekből a pusztítások, veszteségek, üldözések, az ember ember elleni igazságtalansága, erőszakossága, visszaélései, az ezek okozta rengeteg szenvedés miatt! Ki tudná összeszámolni a megalázottak és megszomorítottak, az áldozatok könnyeit? Olvassuk, hogy Isten korsóba, tömlőbe gyűjti a könnyeket (Zsolt 56,9). Sok könny hull a bűn miatt, a szeretetlenség, elidegenedés miatt is - mennyi lelki gyötrelmet okoz ez családokban, közösségekben! 

   Kire van szüksége az elnyomottaknak? Valakire, aki melléjük áll, aki együtt érez velük, aki segít nekik, végső soron arra, aki megszabadítja őket.  Az igazi vigasztalás nemcsak a könnyek letörlése, nemcsak egy biztató szó, szánakozás (az is sokat számít), hanem maga a szabadulás. Ha bajban vagy, az tud igazán lelket önteni beléd, ha valaki azt mondja neked: ne félj, kimenetelek ebből a helyzetből…

   Nincs vigasztalójuk... Lesújtóan, reménytelenül hangzik. Még nyomasztóbbá teszi állapotukat az, hogy teljesen magukra maradnak, hogy nem látnak semmiféle kiutat. Ebben a mondatban megérezzük emberi tehetetlenségünket is. Mit tudunk tenni másokért?  Az ukrajnai háborúban megpróbáltakért, az afrikai éhezőkért, terrorcsoportok által túszul ejtettekért. Másfelől megsejtjük azt is, hogy mi is bármikor kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk. 

    Milyen jó hallani az Újszövetségből Megváltónk bátorító szavát: e világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem e világot. Krisztus velünk van minden napon, minden helyzetben, és egyszer letöröl minden könnyet a szemünkről, elhozza a teljes váltság és szabadulás idejét. Sok énekünkben megszólal ez a felragyogó reménység. 

  A szentíró vet egy elítélő pillantást az elnyomókra is, akik erőszakosan bánnak azokkal, akiket legyőztek, hatalmukba kerítettek. Az erőszak – a gyengék fele mutatott erődemonstráció. Gyávaságot leplez. Csak a lelkében beteg ember nyúl ehhez az eszközhöz. Normális volt, hogy állig felfegyverzett, rettenthetetlen katonák kisgyermekek százait terelték a krematóriumok fele? Micsoda hősi cselekedet! Abszurd a kép is. Az erőszak az igazságtalanság extrém formája. Valaki visszaél pozíciójával, tekintélyével, erejével (akár a családban is). 

    Talán hiányoljuk is: itt nem szólal meg a büntetés fenyegetése az elnyomók fele. Mintha zavartalanul űzhetnék gonoszságukat. De a megismételt mondatot úgy is értelmezhetjük: nekik viszont valóban nem lesz vigasztalójuk. Soha ne irigyeljük a másokat kihasználó, eltipró embert, akármennyire sikeresnek is látszik… Isten elől nem lehet elrejtőzni. Eljön a számonkérés ideje. Isten megemlékezik az szenvedőkről, de nem feledkezik el az elkövetőkről sem. Mindnyájan az ő ítélő színe elé kerülnek. Igazságához a megfizetés is odatartozik… Jósága kárhozat azoknak, akik visszautasítják azt, akik a gonoszt választják. 

   Krisztus soha nem fitogtatta erejét, hatalmát. Megtehette volna. Alázatával, szelídségével győzte le a gonoszság uralmát. Minket is az ő szeretete kell térdre kényszerítsen… 

   Az Újszövetség igéje az ő szájából hangzik. A mi Urunk nem azt mondja, hogy ne törődjünk a bajokkal. Igen, a földi életben van sírás, van megkeseredés, van szenvedés. Ennek oka lehet valami külső kereszt, megpróbáltatás, betegség, gyász, csalódás, trauma, ami teljesen lesújt, padlóra küld minket, vagy belső megszomorodás, bűnbánat, kesergés valami miatt, amit elrontottunk, elmulasztottunk, amit nem tudunk jóvátenni, visszahozni… És lehet, hogy másokért vérzik szívünk, mások keménysége, közömbössége, szeretetlensége okoz nekünk fájdalmat, vagy éppen másokat féltünk, a mások miatt aggódunk. (Jézus így sír Jeruzsálem fölött.)   

   Boldogok, akik sírnak… A sírás – tudjuk – önmagában nem öröm, hanem fájdalom, vereség-érzet, szorongás, kétségbeesés. De a mondat így folytatódik: mert ők megvigasztaltatnak. Azért lehetnek boldogok a sírók, mert van vigasztalás, van Vigasztaló. Ez a drága ige tehát Krisztusra nézve, az ő irántunk való kegyelmének, irgalmának, győzelmének a kontextusában igaz. Van valaki, aki elesettségünkben mellénk áll, pártfogásába vesz minket, felkarolja ügyünket. Ezért van megvigasztalódás, békesség és üdvösség. (Ovis koromban eltörtem a kezem, emiatt szeretteim részéről külön odafigyelést, dédelgetést kaptam… A családban sokáig emlegették, hogy azt mondtam: jó, hogy eltört a kezem, mert mindenki kedves hozzám.) Jézus a megbántottakhoz, megsebzettekhez odahajló Istent képviseli. Az ő mindent jóvá tevő, végtelen szeretetét. Inkább állj a keservesen sírók közé, akik Isten szabadítására várnak, mint a harsányan nevetők közé, akik Isten nélkül akarnak boldogok lenni.

   Akár külső bajok, akár lelki fájdalmak miatt, akár másokért sírsz, tudnod kell: ha Isten elé viszed gondjaidat, a benne való reménységed örömre válik. Az ő vállán őszintén kisírhatod magad, hogy aztán megvigasztalódva, az ő erejével betelve indulj tovább. Visszatekintve te is el tudod mondani: valóban boldogok azok, akik sírnak. De ha most vagy egy ilyen helyzetben, akkor „előtte” is legyen meg ez a bizalom szívedben! Akármit tapasztaljunk egyéni és közösségi életünkben, tudnunk kell, hogy szabadító Istenünk van. Boldog ember az, aki szükségeiben, hiányaiban reménységgel tekint őreá. Egy fiatalember elveszítette eljegyzett menyasszonyát, a keserűség, csüggedés hónapjai után írta az egyik legszebb hitvalló éneket: „Ó, mily hű barát a Jézus, hordja bűnünk, bánatunk”. Milyen erőteljes, hiteles, vigasztaló bizonyságtétel ez! 

   Isten legyen a mi vigasztalónk, támaszunk, erősségünk, vezessen át életünk válságain, adjon biztos, erős hitet nekünk a jót, az igazságot szolgálni, mert ezek az igazi, krisztusi értékek, amik megmaradnak, és végső győzelemre jutnak, és mi is azáltal, Aki teljes kegyelemmel és igazsággal. Ámen. 

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a Szentlélek közösségében.

Hálát adunk neked ezért az alkalomért, találkozásért egymással és szent Igéd által valójában Teveled itt a gyülekezet közösségében. Köszönjük ezt a hetet, amikor estéről estére tanítasz minket arra, amit te tettél értünk egyszülött Fiadban, és arra, amit nekünk is vállalnunk kell, amit ránk bíztál. Köszönjük, hogy te a kegyelem és az igazság Istene vagy, és hogy ezeket a lelki ajándékokat adtad és adod nekünk megváltó Urunkban, akiben megbocsátottál nekünk, megigazítottál minket, és a te békességedre, végső soron az üdvösségre hívtál el. Bárcsak mindig tisztában lennénk ezzel és a mi küldetésünkkel! 

   Bocsásd meg, hogy sokszor nem a szerinted való igazság és a jóság szolgálatában állunk, hanem kicsinyes, önző indulatok irányítanak. Ezt látjuk környezetünkben is, és talán azzal mentegetőzünk, hogy ilyen a világ, nincs mit tennünk ellene. Segíts, hogy megértsük: önmagunkért, cselekedeteinkért mi magunk vagyunk felelősek! Adj nekünk együttérzést az elnyomottak, szenvedők, megalázottak és megszomorítottak, a kicsik iránt, akik különösképpen drágák számodra, akikhez különösen közel vagy! Taníts a Krisztus indulatára, szeretetére! Hadd valljuk mi is, hogy azért van síró, hogy vigasztaljuk, mint akik magunk is megvigasztaltattunk. Legyen áldott szent neved, hogy akár külső bajok, betegség, csalódás, aki lelki bánatalom miatti, akár másokért való szomorúság emésztett, nálad oltalmat, megértést, vigasztalást találtunk!

   Köszönjük azt a drága tapasztalatot, hogy sokszor felemeltél, sokszor balzsamot adtál sebeinkre, elűzted bánatunkat, letörölted könnyeinket, és a gyógyulást, a megvigasztalódás örömét adtad nekünk.

Mi is valljuk, hogy boldogok, akik sírnak, akik bánatukkal hozzád fordulnak, mert átélik szereteted, vigasztalásod édességét, a megújulás örömét. És magasztaljuk szent nevedet az ígéretért, hogy egyszer minden könnyet letörölsz a szemünkről, minden hiányunkat betöltöd, mindent jóváteszel.

  Hadd imádkozzunk világunkért, amelyikben annyi elnyomás, erőszak, igazságtalanság van, kizsákmányolás, a szegények kihasználása, háborúság, és emiatt könny, sírás, jajveszékelés. Hány kisírt szemű özvegy, árva, elhagyatott ember él a földünkön! Végtelen kegyelmedből könyörülj rajtuk, hozd el a szabadulás, a felüdülés idejét számukra!

  Hadd imádkozzunk anyaszentegyházunkért, ezért a gyülekezetért, most elsősorban a szomorkodókért, gyászolókért, betegekért, bajban levőkért, de a gyülekezet minden tagjáért, a munkát, a szolgálatot végzőkért, a családokért, gyermekekért, fiatalokért, középkorú és idősebb testvérekért. Adj békességet, egyetértést, add áldásaidat, és növekedést hitben, szeretetben a te dicsőségedre, e közösség megmaradásáért! Krisztusért kérünk. Ámen.     

Ez 34, 11-17  (imahét – péntek)

    11 Mert így szól az én Uram, az Úr: Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat. 

12 Ahogyan a pásztor gondját viseli a nyájnak, amikor ott áll juhai között, amelyek szét voltak szóródva, úgy viselem gondját juhaimnak. Kiszabadítom őket mindenünnen, ahová csak szétszóródtak egy felhős, borús napon. Lk 15,4

13 Kivezetem őket a népek közül, és összegyűjtöm az országokból, azután beviszem őket a saját földjükre; Izráel hegyein, a völgyekben és az ország minden lakóhelyén fogom legeltetni őket. 

14 Jó legelőn fogom legeltetni őket, és Izráel magas hegyein fognak majd tanyázni. Jó tanyájuk lesz, ott heverésznek, és kövér legelőn legelésznek Izráel hegyein. Zsolt 23,2 

15 Én legeltetem juhaimat, és én keresek nekik pihenőhelyet – így szól az én Uram, az Úr. 

16 Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell. Jer 31,8-9; Lk 19,10 

17 De köztetek is igazságot teszek, juhaim – így szól az én Uram, az Úr –, bárány és bárány között, kosok és bakok között

   Kezdő lelkészként mély benyomást tett rám és sok erőt adott az a megelőlegezett bizalom, amivel a gyülekezetek fogadtak. Végső soron ismeretlen, idegen emberként jelentem meg közöttük, mégis  tisztelettel és jóindulattal vettek körül, hallgattak rám, őszinték voltak hozzám. Idős, adott esetben háborút, fogságot megjárt presbiterek adtak a véleményemre, egyeztek bele a javaslataimba… valósággal méltatlannak éreztem magam erre a nekem ajándékozott tekintélyre.

   Azóta tisztábban látom: a megbecsülés Isten szolgájának szólt, aki – emberi gyarlóságai mellett – az ő ügyét próbálta képviselni… Azért jutott ez eszembe, merthogy megint itt vagyok, régi szolgálatom helyszínein, illetve azért, mert a próféta így vezeti be mondanivalóját: így szól az én Uram, az Úr. Ezékiel Isten nevében szól, az ő megbízásából, az ő igazságát és kegyelmét hirdetve (imahetünk két alapkifejezése: igazság és jóság). Innen van az ő felhatalmazása, mandátuma.

   Isten a küldő, aki igazságát, ugyanakkor kegyelmét közli a néppel, aki igazságának, ugyanakkor jóságának is érvényt akar szerezni. Krisztusról így hangzik a bizonyságtétel a János evangéliumában: telve volt kegyelemmel és igazsággal. Ő Isten megbocsátó irgalmát hozta el, de közben az ő igazságának is eleget tett. Isten úgy könyörül rajtunk, hogy nem huny szemet hamisságaink fölött, nem játssza ki saját törvényeit. Tudjuk, hogy megváltásunk, Istennel való kiengesztelődésünk Krisztus ártatlan halálába került. Békességünk büntetése rajta volt. (Mi, emberek, ugyancsak külön tudjuk választani a kettőt: magunkkal szemben az engedékeny kegyelmet, másokkal szemben a kemény igazságot akarjuk érvényesíteni… Ítélkezéseinknek illetve magunk mentegetésének ez áll a hátterében. Meg kell tanulnunk Krisztustól a helyes viszonyulást, az ő lelkületét kell magunkévá tennünk.)

   Ezékiel így fogalmaz: az Úr - ez az igazságos, szent, de irgalmas szívű Isten – az én Uram. Ha nem hangozna el ez a bizonyságtétel, akkor nem lenne személyes, átélt, meggyőző az üzenet. Nem egy idegen mennyei hatalom végzéseit továbbítom, hanem az én megváltó Istenem akaratát, aki napról napra az ő kegyelmében hordoz. Nemcsak egy általános ismeretem kell legyen a Biblia tanításáról, hanem személyes tapasztalatom az élő, szabadító Istennel kapcsolatban. Szoros, életszerű közösségem megváltó Urammal. Aki megsegített, aki a múltban is erőt adott, ma is szól hozzám, és a jövőben is velem lesz. 

  Drága üzenet hangzik le a próféta által a nép felé, Isten igéjéből pedig hozzánk, akik sokszor pásztor nélküli juhoknak érezzük magunkat egyéni és közösségi életünkben.

   Én magam keresem meg juhaimat… Mi indítja el Istent felénk? Vajon az, hogy olyan értékesek, szeretetre vagy éppen szánalomra méltók vagyunk? Nem, hanem az ő szeretete. Hogy ő becsesnek lát, drágák vagyunk az ő szemében… János tisztázza: nem abban van szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy ő szeretett minket. Isten egészen személyesen Krisztusban jött el, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami/aki elveszett. 

  Isten az ő gondviselését is ígéri. Ez szüntelen, hathatós törődést jelent. Nekünk állandóan gondjaink támadnak, de azokat állandóan Istenre bízhatjuk. Szép a kép: a pásztor nemcsak megjelenik a juhok között, nemcsak rájuk néz néha, hanem ott áll közöttük. Ott van az Úr az őt félők körében, a benne bízók mellett. Nem messziről kell hívjuk őt, hanem egészen közelről szólíthatjuk meg. Talán Luther Márton mondta: Isten közelebb van hozzád, mint az inged. 

  Ő összegyűjt. Tudjuk, hogy Izrael történelmében mit jelentett a szétszórtság: igazi szétszéledést, fogságot. És tudjuk, hogy mit jelent a mi esetünkben: elszigetelődést, apadást, elmagányosodást, emberi magunkra maradottságot. Fáj a szívünk, sír, mint a citera (Ézs 16), látva népünk, egyházunk helyzetét. De örül és reménykedik is: mert Isten a mi pásztorunk. Mert – ha kevesen is – de köréje gyűlve bizalomban és békesség élünk. És azt is tudjuk: végül majd az ő országában gyűjt össze minket... Azok, akikre ebből a gyülekezetből én is szeretettel és hálával gondolok, akik szívük-lelkük szerint szolgáltak egyházuknak, és már nincsenek köztünk (…), nem a semmibe hullt életek, nemcsak az emlékük maradt meg, hanem hisszük, hogy az Úrnál vannak. Mi elveszítjük egymást a földi életre nézve, és emiatt szomorkodunk is, de Isten megtartó kezéből senki ki nem esik. Ő összegyűjt magához. 

  A másik kulcsszó az igében: kiszabadítom. A juhok néha – legtöbbször saját engedetlenségük, önfejűségük miatt – nehéz, életveszélyes helyzetbe kerülnek, mély szakadékba, vadak látókörébe, ahonnan nem tudnak saját erejükből megmenekülni. A pásztornak ilyenkor áldozatot kell hoznia a juhokért. Talán nekivágni a sötét éjszakának, adott esetben az életét kockára téve… Isten így avatkozott bele Izráel történelmébe, amikor véget vetett a fogságnak, így avatkozott bele egyéni történetünkbe, amikor Krisztusban megváltott minket – a legnagyobb áldozat árán. A lehető legdrágábbat adta értünk. A végső kérdés tehát el van intézve. Mondjuk is a Káté szavaival: „a bűntől és a Sátán minden hatalmától megszabadított”, de vajon valóban így élünk-e? Gondoljunk azokra a keresztyén testvéreinkre, akiket a világ számos országában elnyomnak, üldöznek, és akik lélekben mégis csodálni valóan szabadok. (Mi sokszor ennek a fordítottját demonstráljuk: nem a külső tiltás, hanem a szívünk tart vissza. Egy iraki keresztyén fiatalember mondta: nekünk otthon nagyon fontos a közösség, az, hogy találkozzunk, együtt imádkozzunk, pedig amikor összegyűlünk, ki vagyunk téve annak, hogy rajtunk ütnek, megölnek, vagy pokolgépet robbantanak. Európában nincs ilyen veszély, mégis üresek a templomok.)

  Kivezetem, beviszem őket… Isten megszabadít, ua. vezetni is akar minket. Nagyon fontos rá figyelnünk, az ő szavát követnünk, mert különben újból a szolgaság igájába hajtjuk a fejünket. Mi mániásan a saját kezünkbe akarjuk venni az irányítást. Szinte ez az eszmény manapság: az öntörvényű ember, aki maga dönti el, hogy mi a helyes és mi a helytelen, aki magát teszi meg a jó és a rossz mértékének. Veszélyes álláspont. Mi a véleményetek arról a gépkocsivezetőről, aki azt mondja: én fittyet hányok a közlekedési törvényekre, kényem-kedvem szerint száguldozom? Hozzá hasonló az, aki nem törődik az Isten tanácsával. Ha ember saját önző, nagyravágyó ambícióit követi, az katasztrofális következményekkel jár őreá és környezetére nézve.  Kis körben és globálisan is. Nézzétek csak ezt a háborút! 

   Ha önfejűen mi választunk utat magunknak, az eltávolodás lesz igazi rendeltetésünktől. Hiába jutsz messzire (gazdagságban, hírnévben, nem tudom miben), ha közben távol kerülsz Istentől. Csak Krisztust követve haladunk a biztos cél fele. Hozzá ragaszkodva mindig a helyünkön leszünk, be tudjuk tölteni küldetésünket, és az otthonunkba érkezünk. Vajon azon függ-e a tekintetünk, aki az út, igazság és élet számunkra? (Egy sivatagos vidéket akart meglátogatni egy kirándulócsoport. Idegenvezetőt fogadtak. A homokos pusztaságba érkezve, csodálkozva kérdezték tőle: hol van itt az út? Azt felelte: én vagyok az. Ha engem látnak, akkor minden rendben.) 

  Legeltetem őket… Isten nemcsak velünk van, hanem táplál, elhalmoz ajándékaival. Úgy megmelengeti a lelkünket, amikor olvassuk: Jó legelőn fogom legeltetni őket, és Izráel magas hegyein fognak majd tanyázni. Jó tanyájuk lesz, ott heverésznek, és kövér legelőn legelésznek Izráel hegyein. (14. vers)

    Isten közelsége mindennek a garanciája… Lehetnek, és lesznek is gondjaink, de mi az Úr oltalmában maradunk. Betelünk az ő jelenlétének békességével, vigasztalásával, örömével. Isten igéjének ajándékára gondolunk itt, Szentlelkének megújító munkájára, a lelki javakra, amiket a közösségben kapunk. Jó tanya, kövér legelő: Isten áldásainak gazdagságát jelentik, amit bőkezűen kínál nekünk. Megnyitjuk-e a szívünket kegyelme előtt? 

  Isten pihenésről is gondoskodik. Ismerjük az igeverset: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok… Megfigyeltétek, sokszor görcsösen ragaszkodunk belső terheinkhez: legyen az harag, neheztelés, valami csalódás, megsebzettség. Valaki viccesen azt mondta: lelki terheidet nyugodtan leteheted akárhol, ne félj, senki nem viszi el. Milyen jó, hogy valaki hordozza azokat! Megoszthatjuk a mi Urunkkal. Ő bűneinket is magára vette. 

  Az utolsó előtti mondatban az jut kifejezésre, hogy Isten különös figyelemmel, irgalommal, szeretettel fordul az elveszetthez, az eltévedthez, a sebesülthöz, a gyengéhez. Ilyen Istenünk van, akinek szíve megindul rajtunk, gyarlóságainkon. Jézus a betegekhez és a bűnösökhöz jött. Akik készek voltak elfogadni az ő segítségét. Akik pedig igazaknak gondolták magukat, azok visszautasították őt. Ma is így van. Aki azt képzeli, hogy egyedül is boldogul, annak nem kell a kegyelem. 

   Aztán az is elhangzik a mai igeszakasz végén, hogy Isten igazságot tesz az ő juhai között. Odafigyel az erősekre is, a magukban bízókra, felfuvalkodottakra, a mások felett uralkodni akarókra. Hajlamosak vagyunk erre. Pedig Isten irgalma minket is irgalomra tanít. Az nem lehet, hogy mi kapjuk a kegyelmet, és nem gyakoroljuk. Hogy Isten gondolt visel rólam, de én nem törődöm másokkal, ő nagylelkű velem, és pedig önző és kicsinyes vagyok. Hamis, gonosz, hálátlan magatartás lenne ez. Isten jósága jóságra ösztönöz, szeretete szeretetre, mosolya arra, hogy én is rámosolyogjak embertársamra. 

  A kegyelmes Isten igazságot akar tenni közöttünk… Engedjük, hogy uralomra jusson az ő igazsága bennünk: kapcsolatainkban, családunkban, közösségeinkben, legyen zsinórmértékünk beszédünkben, cselekedeteinkben az ő szent akarata… Legyünk a jó, a békesség eszközei, hogy felragyogjon közöttünk a Krisztus arca, az Isten dicsősége! Ámen.

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztus által, a Szentlélek közösségében,

hálát adunk neked ezért az alkalomért, találkozásért, hosszú évek utáni viszontlátásért, de mindenekelőtt azért, hogy szent színed előtt megállva Igéd drága, biztató üzenetét hallhattuk. Köszönjük, hogy egészen személyesen szólsz hozzánk, akik itt vagyunk, a magunk sajátos helyzetében, sorsával, kérdéseivel, problémái között, és személyesen közlöd velünk reményt nyújtó ígéretedet: te magad keresel meg, te magad indulsz el felénk, te magad jöttél el hozzánk egyszülött Fiadban, Krisztusban. Legyen áldott szent neved, hogy nem messziről üzensz, hanem egészen közel vagy hozzánk. Annyira közel, hogy ha kilátunk, meghallgatod, segítségünkre sietsz, sőt, mellénk állsz, gondunkat viseled, megszabadítasz. Annyi minden próbál minket behálózni, megkötözni: külső kísértés és belső kételkedés, de olyan jó meghallanunk, tudatosítanunk: ha a Fiú megszabadít, valósággal szabadok lesztek. 

Kérünk, Urunk, hogy te vezess, te tanácsolj! Könnyen eltévedünk, könnyen saját útjainkra térünk, és eltávolodunk tőled. Vonj minket magadhoz a szeretet kötelékeivel, kegyelmed erejével! 

Olyan gyönyörű (és igaz) a te ígéreted: jó legelőt, biztonságos tanyát rendelsz nekünk. Add meg ezt földi életünkben is: a szükséges anyagi javakat, a békességet, egészséget, de tápláld lelkünket is, és add nekünk bőséggel áldásaidat, lelki ajándékaidat: hitet, reménységet, bizalmat, szívbeli örömet! És ha megfáradunk, akkor újítsd meg a mi erőnket, frissítsd fel a mi hitünket, és vezess tovább.

   Magasztalunk téged, hogy te különösen oda figyelsz, megkülönböztetett kegyelemmel és irgalommal hajolsz az elveszetthez, a gyengéhez, a sebesülthöz, a gyengéhez. Te tudod, hogy kikre illenek ezek a jelzők itt közöttünk, hiszen ismersz minket. Te találd meg ebben a gyülekezetben is az elveszetteket, vezesd vissza az eltévelyedetteket, kötözd be a sérülteket, erősítsd a gyengéket, vigasztald a szomorkodókat, gyászolókat, bátorítsad a csüggedőket, és óvj meg mindenkit az elbizakodottságtól! Munkáld itt élő gyermekeid életében, hogy a te jóságodat és igazságodat cselekedjék, képviseljék! Így legyenek megtartásra való néped, Krisztusnak áldott gyülekezete. 

   Áldd meg a gyülekezet lelkipásztorát és családját, a presbitereket családtagjaikkal együtt, és minden gyermeket, minden fiatalt, minden egyes családot, minden egyes egyedül élőt! Légy megtartója, erőssége, oltalma, reménysége ennek a közösségnek! Munkáld az életet és az üdvösséget!

  Fohászkodunk a világ keresztyénségéért, teremts egységet, munkáld Lelked által a hitben való megújulást, a Krisztus világosságának felragyogását, szeretetének kiáradását, és az ő szolgálatának hűséges végzését. Könyörülj világunkon, amelyikben annyi önzés, igazságtalanság, háborúság van, győzd le a rosszat, és juttasd érvényre egyre inkább a te kegyelmedet és igazságodat! Jézus Krisztusért. Ámen.       

Mt 25,31-46  (imahét - péntek)

   31 Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Zak 14,9; Jel 20,11-13

32 Összegyűjtenek elé minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. 

33 A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Ez 34,17

34 Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. 

35 Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, Ézs 58,7 

36 mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. 

37 Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? 

38 Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? 

39 Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? 

40 A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg. Péld 19,17 

41 Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! Jel 20,10

42 Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, Jak 2,15-16

43 jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. 

44 Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? 

45 Akkor így felel nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. 

46 És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre. 

   Bibliaolvasó emberekként jól ismeritek Jézusnak ezt a tanítását. Most az imaheti programban újból elénk került. Jó nekünk megerősödnünk Isten ígéreteiben, figyelnünk az ő üzenetére, intésére, és talán új hangsúlyokat felfedeznünk az ő igéjében. Boldog, aki mindig nyitott Isten akaratának megértésére. Amikor gyermekeinknek, unokáinknak elmondjuk, hogy szeretjük őket, akkor az nem egy közhely gépies ismétlése, hanem ragaszkodásunk őszinte kifejezése, amivel biztatni,  motiválni akarjuk őket. 

   Az ige az utolsó időkről szól, és erre a témára általában félelemmel gondolunk… Milyen megnyugtató, hogy ez a szakasz így kezdődik: eljön az Emberfia. Isten egyszülött Fia, aki emberré lett értünk, megüresítette magát, alázatos szolgai formát vett fel! Akiben van a mi váltságunk az ő vére által, bűneinknek bocsánata. Aki tökéletesen ismer, és mégis szeret minket. Aki együtt evett és ivott velünk, hordta testünket, szenvedéseinket. 

   Ő másodszor dicsőségben jelenik meg. Az ő mennyei, fenséges létformájában… Nem álruhás Megváltóként járt itt a földön, mert teljesen letette isteni hatalmát, valóságosan osztozott a mi sorsunkban. Isten pedig (olvassuk a Filippi levél gyönyörű soraiban) felmagasztalta őt, olyan nevet adott neki, amely minden név fölött való… Trónjára ül - mert az Atya az ítéletet teljesen átadta a Fiúnak. 

   Összegyűjtenek eléje minden népet… Ez az igei kifejezés arra utal, hogy egy kikerülhetetlen találkozás lesz ez. Az önmagát megalázó Messiást csúfolni lehetett, félre lehetett állítani, keresztre lehetett feszíteni, de a dicsőséges Urat nem lehet elküldeni. Mindenkinek meg kell állnia előtte. Azoknak is, akik őt megfeszítették. Mindenkinek szembesülni kell az ő jóságával, szeretetével. Higgyétek el, ez a legnehezebb: amikor azt kell beismerem, az nehezedik rám, hogy azzal, aki a szívét adta értem, aki messzemenően jó volt hozzám, hálátlan voltam, gonoszul visszautasítottam irgalmát, semmibe vettem szeretetét.

   Egy nagy szétválasztásról beszél itt Jézus. A búza és konkoly példázata tisztázza: ezt nem a mi feladtunk elvégezni. Mégis mennyit fontoskodunk ebben a kérdésben! Ítélkezünk, rendre utasítunk, szentenciákat mondunk ki: hogy te üdvözülsz, te nem… teljesen emberi kritériumok, elképzelések alapján. Pedig csak annyi jelentetett ki nekünk, hogy ismeri az Úr az övéit. Annyi, hogy aki hisz a Fiúban, örök élete van annak. 

   A király majd szétválasztja az embereket - valójában azoknak a hozzá és az egymáshoz való viszonyuk alapján. Senki sem a bűnei miatt jut kárhozatra, hanem azért, mert nem fogadta el, nem vette komolyan a Krisztusban megjelent kegyelmet. Minden őreá nézve dől el. Csókoljátok meg a Fiút (Zsolt 2). Nincsen másban üdvösség… Isten a legnagyobb jelet adta benne, aki őt visszautasítja, az magát zárja ki az üdvösségből… Ha egy szigetet szökőár fenyeget, és érkezik egy hajó, hogy megmentse a lakosokat: aki nem száll fel arra, az csak önmagát hibáztathatja. 

   Igénkben szemléletesen a pásztor alakja jelenik meg, aki szétosztja az ő nyáját. Persze, azt is megkérdezhetjük, hogy Jézus miért éppen a juhok és kecskék példáját hozza fel, és miért a juhok a pozitív szereplők, a kecskék pedig a negatívak. Jézus nyilván nem az állatokat minősíti itt. Aranyos teremtmény mind a kettő, és tudjuk, a Mózes törvénye szerint mindkettő tisztának számított. Valójában együtt tartották, legeltették őket. Talán Jézus a juhok természetének békésebb, alázatosabb, szociálisabb vonását emeli ki itt, szemben a kecskék rámenősebb, akaratosabb, önzőbb ösztöneivel.   

  Két csoport áll előttünk, két ellentétes előjelű üzenet hangzik el feléjük… Talán elnagyoltnak tűnik ez fekete-fehér kategorizálás. Hiszen annyiféle ember van, mindenkinek vannak hibái és erényei. Mégis a Krisztushoz (és egymáshoz) való viszonyulás egy éles vízválasztó. Egy kicsit a háborús helyzetre rájátszva: vegyünk két katonát. Talán egyforma a képzettségük, családi állapotuk, talán egyformán rendes emberek voltak a civil életben, de nem mindegy, hogy melyiküknek az útjába botlunk. Annak, aki ellenségként néz ránk, ez pedig az életünkbe kerülhet, vagy pedig a másiknak, aki felismeri bennünk az embertársat. Önmaga „hasonló sorsú mását”.

  Szép a megszólítás: én Atyámnak áldottai, és szép az ígéret, örököljétek az országot, sőt az indoklás is… Egyértelmű ebből, hogy aki hisz Jézusban, az követi is az ő példáját. Ezt a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Az, hogy kiben hiszel, egyenlő azzal, hogy kire figyelsz, kinek engedelmeskedsz, kinek a példáját követed. Mi sokszor - tudathasadásos módon - életfolytatásunkban megpróbáljuk ezt a kettőt külön szakítani: azt mondjuk, hogy hiszünk Istenben, de nem cselekedjük az ő akaratát. Ha komolyan veszed a Krisztus kegyelmét, akkor komolyan kell venned annak megélését is. Aki hit által meglátta az ő arcát, amint bűneiben, éhségében, betegségében, elesettségében hozzá hajolt, az felismeri őt a rászorultakban, bajba jutottakban is. 

   Ismered-e Krisztust, aki segítségedre sietett? Meglátod-e őt a kicsikben, a szegényekben, kisemmizettekben, akikben eléd áll? (Ismerhetjük ezt a kedves, fantázia szülte kis történetet: egy szegény munkás hazafele tartott, sötétedett már, hideg tél volt, egyszer csak meglátott egy vékony, rongyos ruhában vacogó gyermeket, fogta a kabátját, az egyetlent, amije volt, és odaadta neki. Nemsokára meghalt ez az ember, és az Úr színe elé került. Megdöbbenve pillantotta meg rajta egykori kabátját. Meg is jegyzete: Uram, ez az én kabátom. A mennyei király így válaszolt: igen, te terítetted rám, amikor azon a hideg téli estén találkoztunk.)   

    Éheztem, szomjaztam, mezítelen, beteg, fogoly, jövevény voltam… Fájó, sok szenvedéssel járó, nyomasztó emberi hiányok ezek… Krisztus a boldogmondásokban is említi a szegényeket, a szomjazókat, a sírókat, az üldözötteket… Boldog az az ember, aki a mélységekben megtapasztalja Isten jóságát, vigasztalását, irgalmát, és még boldogabb az, aki tovább is tudja adni. Ha sírtál, ha beteg voltál, ha bajba jutottál, mire vágyakoztál a leginkább? És mit kapnak tőled azok, akik környezetedben ilyen állapotban vannak? 

  Isten velünk irgalmat gyakorolt egyszülött Fia érdeméért. (Rivális törzsek háborúztak egymással, egyik törzs vezetőjének az ellenség megölte az egyetlen fiát, ő bosszút esküdött, és amikor foglyul ejtettek néhány fiatalembert az ellenség soraiból, nyilvános kivégzést hirdetett meg. Kivezették az első halálra szántat, a katonák már vállukhoz emelték a fegyvereket, amikor a törzsfőnök felkiáltott: ne, hiszen ez pont olyan, mint a gyermekem, a megtévesztésig hasonlít hozzá.)  Isten bennünk – bűnök, tisztátalan indulatok közé keveredett, és irgalomra szoruló emberekben - az ő egyszülött Fiát látja meg. Akit elküldött hozzánk, engesztelő áldozatul adott értünk. Így kell felismerjük mi is megváltó Urunkat a nélkülözőben, segítségre szorulóban.

   Aki hit által meglátta Krisztus jóságos arcát, az nem felejtheti el. És észreveszi arcának vonásait a kicsiken, kiszolgáltatottakon, megalázottakon, kisemmizetteken… Ha Krisztus, aki bűnbocsánatot, üdvösséget szerezett neked, nem ment volna fel a mennybe, még mindig itt lenne a Földön, igaz, megkeresnéd a világ végén is, kifejeznéd mély, őszinte háládat iránta? De nem kell olyan messzire menned. Lehet, csak a szomszédba… csak pár házzal arrább: az utcádban, a faludban, a gyülekezetedben szolgálhatsz neki. 

   Kedves, megható fordulata a történetnek, hogy a jobb kéz felől állók alázattal, valósággal értetlenkedve kérdik: Uram, mikor láttuk? Egyenesen megrendítő: nem azt mondják, igazad van, Uram, tényleg sok jót tettünk, sok mindenről lemondtunk, nagy áldozatokat hoztunk a családért, másokért, egyházért… Nem jegyezték maguknak a pontokat… A jócselekedeteket nem az érdemgyűjtés szándékával vitték véghez. A kegyelem továbbadása is kegyelemből van. Mintha az is benne lenne a kérdésükben: Uram, túl kevés volt, amit tettünk, többet kellett volna, nem is érdemel szót, ahhoz képest, amit te vállaltál értünk... Nem hiszem, hogy lenne itt valaki, aki azt mondhatná: annyi jót cselekedtem már, hogy most szünetet kell tartsak. 

   Amennyiben akárcsak eggyel… Értitek, testvérek? Isten mindent ad, de nem vár mindent. Képtelenek lennénk rá. Akárcsak eggyel is… Isten egy pohár vizet is, amit odaadunk a szomjazónak, számon tart, egyetlen könnycseppet is, amit másért hullattunk. Ezzel nem önmagunkkal való megelégedésre indít, hanem motiválni akar az ige. A legkisebb jónak is az örökkévalóságra kiható következményei vannak… Hát tegyük szüntelenül, hadd legyen szebb, élhetőbb a föld, környezetünk, és legyen nagyobb öröm a mennyben! 

  Összeszorul a szívünk, amikor a bal kéz felől állóknak elhangzó üzenetet hallgatjuk. De meg kell hallanunk, úgy, mint ami minket is érint… Isten áldást osztó Úr, de átkozott lesz az, aki áldásait nem fogadja el. Tudjátok, hogy a legtöbb bajnak, szenvedésnek mi az oka? Az emberi keményszívűség, önzés, közömbösség. Isten a jót bízta ránk, mi sokszor mégis a rosszal foglalkozunk. 

  Egy csomó, súlyos „nem” hangzik el. Nem, nem, nem. Köztetek voltam, és rám se néztetek, ott volt előttetek, és nem éltetek a lehetőséggel, nem nyílt meg a szívetek. Igaz, milyen érzéketlenség! Kemények vagyunk néha. Kitartók a gonoszságban. Azt hisszük, hogy ez a mi karakánságunk. Még dicsekszünk is vele: én soha senkinek nem adok. Magyarázzuk is: nekem is szűkösen van, elég a magam baja. Akármennyire szegények is vagyunk, szeretetet, megértést tudunk, tudnánk adni egymásnak. 

   Mit mondunk majd a minket számon kérő Úrnak? Mert minden gesztusunk, cselekedetünk vele kapcsolatos. Nem tudunk semmit sem tenni, amihez Istennek ne lenne köze. Ez nem hit kérdése, ezt általános lelki törvény, akár a természetben a gravitáció. Persze, mi sokszor csak földi viszonyokban gondolkozunk, de azoknak is lelki következményei vannak.

  A bal kéz felől állók szájából a kérdés hárító mentegetőzésként hangzik. Uram, mikor láttuk… Hát volt alkalmunk? Mit mond a hitetlen ember? Nem látom az Isten munkáját, jelenlétét, csak magamat. Valóban: ha nem látom az Urat, nem veszem észre az ő kicsinyeit sem. Ha nem hiszem, nem látom. Nem ismerem a szeretet nagy titkát, azt ti., hogy akármit érjek is el, önmagamban (Isten kegyelme, igazsága nélkül) semmi vagyok. Ha nem követem a szeretet cselekedeteit, akkor üres marad az életem. Nem lehet kifogás az, hogy ilyen a világ. Nekünk Krisztusra kell néznünk! Keresztyének vagyunk, az ő nevéről neveztetünk. Neki – akit nem látunk földi szemeinkkel - csak úgy szolgálhatunk, ha embertársainkkal – akiket látunk – irgalmasok vagyunk. Ez a hit megélésének egyetlen módja. 

   Ez a tanítás azzal fejeződik be, az a végkicsengése, hogy az igazak elmennek az örök életre. Ez az Isten akarata, ez Krisztus megváltó munkájának a célja. Legyen ez a mi vágyunk, igyekvésünk, kérésünk is! Krisztust követve, szerinte élve, áldásait megosztva, igazságát, jóságát cselekedve, hozzá érkezve. Ámen. 

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked, hogy ezen az imaheti estén összegyűjtöttél. Jó nekünk átélni azt, hogy összetartozunk, és azt, hogy a te közösségednek a részesei vagyunk Krisztus által.

Hálát adunk, hogy egy drága igét hoztál elénk a mai alkalmon, amely által emlékeztettél arra, hogy megváltó Urunk visszajön majd hatalommal és dicsőséggel.  Köszönjük, hogy őt várhatjuk, aki előbb érettünk emberi formát vett fel, vállalta sorsunkat, és önmagát adta a mi bűneinkért. Hallottuk, hogy a hozzá való viszonyulásunkon dől el minden. Azt is megértettük, hogy benne hinni annyit jelent, mint igazságát és szeretetét gyakorolni mások fele. Lehetetlen úgy hozzá tartoznunk, hogy közben nem törődünk embertársainkkal. Aki valóban meglátta az ő arcát, az felfedezi annak vonásait a szegényeken, árvákon, kiszolgáltatottakon. Krisztusunk, mennyei Királyunk, köszönjük, hogy előbb azt tapasztaltuk meg, hogy te hozzánk hajoltál, betegségünkben, nélkülözésünkben, lelki elesettségünkben felemeltél, átöleltél, és azután halljuk parancsodat: eredj el, és te is hasonlóképpen cselekedjél. Adj nekünk figyelmes szemet a szenvedők nyomorúságának meglátására, halló fület a bajba jutottak kiáltásának meghallására, irgalomra induló szívet a kisemmizettek ügyének felkarolására! Cselekedd, hogy ne a tőlünk távol élőkön sajnálkozzunk, hanem a mellettünk levőkön könyörüljünk – erőnkhöz képest… Mert szeretetet, egy jó szót, biztatást, mosolyt mindig tudunk adni. Igazából azt az áldást kell megosztanunk, amit tőled kaptunk. 

Hadd legyen ez az életprogramunk, gyülekezeteink legfőbb célja, hogy meglássa a világ a te jelenlétedet közöttünk, megérezze szereteted erejét. Győzz le minden rosszat közöttünk: közömbösséget, önzést, ridegséget, elzárkózást! Hisszük, hogy te a mi kis hozzájárulásunkat is meg tudod áldani.

  Könyörülj, kegyelmes Atyánk, ezen a gyülekezeten, áldd meg ennek minden tagját, fiatalokat és idősebbeket, minden családot, minden egyedülvalót. Elődbe hozzuk a betegeket, légy velük gyógyító, erőt adó, üdvözítő kegyelmeddel, a szomorkodókat, gyászolókat, vigasztald őket Szentlelked által Krisztus feltámadásának jó hírével, az örök élet reménységével, légy a testi-lelki megpróbáltatásban levőkkel, adj nekik megoldást, szabadulást, segítsd a fáradozók igyekvését, és adj nekik jó előmenetelt. Adj megújulást, megmaradást nekünk itt és a te országodban! Ámen. 

Jób 5, 11-16 (imahét – szombat)

 11 Magasra emeli az alant levőket, a gyászolókat oltalmazza segítsége. Lk 1,52 

12 A ravaszkodók terveit meghiúsítja, nem alkot kezük maradandót. Neh 4,9; Zsolt 33,10

13 Saját ravaszságukkal fogja meg a bölcseket, és a cselszövők terve meghiúsul. 1Kor 3,19

14 Nappal is sötétben botorkálnak, tapogatóznak délben is, mint éjjel. Ézs 59,9-10

15 Megszabadítja szájuk fegyverétől, az erős kezéből a szegényt. Zsolt 34

16 Így lesz reménysége a nincstelennek, a csalárdság pedig elnémul. 

   A jóság és igazság nagy témái kerültek elénk ezen a héten. Nem véletlen, hogy a kettőről így együtt, összekapcsolva hallottunk. A Bibliában szorosan összetartozik a kettő, éppen mint Isten örökkévaló természetének két alapvető tulajdonsága, amit Krisztusban mutatott meg nekünk. Ő nem huny engedékenyen szemet a hamisság felett, de irgalmas a hozzá térő bűnöshöz. Babits írja az Eucharisztia című versében: „egyik karja az igazság, másik karja a Szeretet...”

    A jóság és igazság ugyanakkor olyan célkitűzés is számunkra, amire törekednünk kell. Keresztyén életünk alapértékei. Abban a közösségben, társadalomban, családban, ahol jóság és igazság honol, ott békesség, egyetértés és áldás van. Valószínű, ahány ember, annyi vélemény hangzik el a két fogalommal kapcsolatban, de számunkra Isten Igéje a hiteles mérték. Krisztus példája a követendő szabály…

    A mai nap témájaként megfogalmazott gondolat így hangzik: „nem kellene ennek így lennie” (Jk 3,10).

Olyan dolgokra, olyan magatartásra, gyakorlatra, életfolytatásra utalnak ezzel a program összeállítói, amik nincsenek összhangban Isten jóságával és igazságával. Ha minket kérdeznének meg, hogy minek nem kellene így lennie, akkor sok mindent meg tudnánk említeni a politika, a gazdaság területéről, vezetők döntésében, vagy éppen családtagok viszonyulásában, amit nem látunk jónak, amit mi bizony másként csinálnánk. De az a kérdés, hogy vajon azon, ami rajtunk múlik, változtatunk-e?  A mi hozzáállásunkon, gondolkodásunkon? Mert mi mindig a világot akarjuk jobbá tenni, megfeledkezve arról, hogy ezt a folyamatot magunkon kell kezdeni. 

   Felismerjük-e, hogy mi az, aminek bennünk, a mi kapcsolatainkban, megnyilvánulásinkban „nem kellene úgy lennie”, ahogy van, ahogy abban makacs következetességgel kitartunk? Minden változás, megújulás, megtisztulás bent kezdődik… (Valaki autópályán autózik, betelefonálós rádióműsort hallgat, egyik helyen rosszul kanyarodik rá egy új útszakaszra, látja, hogy valami nincs rendben, nemsokára bemondják a rádióban, hogy vigyázzanak, itt és itt egy autó szembemegy a forgalommal, mire gyorsan ő is betelefonál: mi az, hogy egy, az összes szembejön.)         

   Érdekes a Jób könyvének kontextusában vizsgálni a jóság és igazság kérdését... Jób életében sok rossz dolog és igazságtalanság történik. Legalábbis emberi megítélésünk szerint. Jób, aki irigylésre méltóan gazdag, ugyanakkor istenfélő, feddhetetlen ember, akinek szép családja van, egyik napról a másikra mindenét elveszíti… Megrendítő, amit át kell élnie. Torokszorító a kiszolgáltatottsága. Ott áll mindentől megfosztva, megsemmisülve, gyászban, betegen. Lehet ezt jónak nevezni? 

   Barátai meglátogatják és vigasztalni próbálják. Az mindenképpen jó, hogy ha vannak valakik mellettünk. Akikkel meg tudjuk osztani gondjainkat, akiknek ki tudjuk mondani azt, ami a szívünkön van, jó, ha szabad folyást engedünk gondolatainknak, érzelmeinknek. Jó, ha részvétet, támogatást tapasztalunk. A barátok azonban az együttérzés kifejezésének megrázó gesztusa után (7 napig ülnek vele a porban) arról kezdenek beszélni, hogy Isten igazságos, és igazságosan cselekszik. Nem véletlenül engedte meg mindezt gyermeke életében. Annak a gyanújuknak adnak hangot, hogy valami rejtett bűn terheli a Jób életét. A bűnhődésnek valamiféle bűn volt az előzménye. Elifáz azt mondja: Ahogyan én láttam, mindenki azt aratja, aminek felszántott: hamisságot és vészt, ha egyszer azt vetett. (4,8)

  Könnyen ítélkezünk, fogadatlan prókátorként kimondjuk a végzést Isten nevében is: megverte az Isten… Pedig nem minden csapás és nehézség büntetés. Van próbatétel. Van kísértés. Van másokért vállalt szenvedés vagy áldozat. R. Wurmbrand könyvének címe: Mélységekben járatta őket… Vajon miért kellett ezt a nehéz utat járni, ezt a sorsot vállalnia? És miért kell sokszor nehézséget hordoznunk, miért van veszteség, csalódás? Súlyos kérdések ezek. Nem tudjuk a pontos választ, csak az a bizalom lehet ott a szívünkben, hogy mindezekben Isten kegyelme hordoz. Az hit, hogy Krisztus is ártatlanul szenvedett azért, hogy nekünk békességet szerezzen (És 53). Az a biztos tudat, hogy Isten „mindazt a rosszat is, amit e siralomvölgyben reám bocsát, javamra fordítja” (HK). Vajon a törökországi földrengés áldozatai bűnösebbek voltak, mint mi? Nem gondolom… Nem az ítéletben, hanem Isten kegyelmében kell a választ keressük. 

    A Jeruzsálem fele tartó, a templomba igyekvő ünnepi zarándokok egy csoportjának át kellett haladnia az ún. siralom völgyén… Egy puszta, víz nélküli völgyszoros volt ez, amin átkelni komoly erőpróbát jelentett. Jelképes üzenete volt ennek: földi vándorutunk velejárói a nehézségek. „Sok nyomorúságon át kell nekünk Isten országába bemennünk”(ApCsel 14,22). Még nem a mennyországban élünk. 

   Jób – akit sok megpróbáltatás ért – itt az Isten igazságáról áradozik. Csodálatra méltó. Nem zúgolódik, nem lázadozik, nem mondja azt a vele megesettekkel kapcsolatban, hogy Uram, ezeknek nem így kellett volna lennie, valamit rosszul csináltál.  A sok baj, keserűség, amit átélt, számára nem kérdőjelezi meg Isten igazságának tényét. Azt is tudja, mindez nem büntetés. Isten valami jót akar kihozni a rosszból is. Éppen ő mondja ki – és annál hitelesebb -, hogy Isten mindig jól cselekszik. Ha vannak is dolgok, amiket nem értünk. „Mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia”… Nem lehet kétségünk efelől.

  Magasra emeli az alant levőket, a gyászolókat oltalmazza segítsége. Kezdhetnénk azzal, hogy miért enged mélységbe kerülni, miért engedi meg életünkben a gyászt, vereséget… de fontosabb arról a tapasztalatról szólni, ami Jóbnak is megadatott (éppen nagy nyomorúságában): Isten magasra emel. A magasság az ő szférája, területe. Vagyis: Isten magához von közel. Azért van mélység, hogy az minket a magasság fele vezessen. Csak az alant levőket, az elesőket lehet és kell felemelni. (Önként vállalt mélység az alázat.) A gyászolóknak vigasztalást ígér Isten.  A vigasztalás nem a veszteség tényének a tagadása, hanem a reménység felmutatása, a gyógyulás ígérete. Segítség a továbblépéshez. (Egy nagymama indult valahova, unokája megkérdezte: miben segíthetek.  Abban, hogy elkísérsz. Nem kell vigyél semmit, nem kell támogass, csak gyere mellettem. Biztosabban lépek, ha valaki velem van. Értjük: az igaz vigasztalás az, hogy velünk van az Isten, kegyelmével pótolja hiányainkat.) 

   Isten igazsága azonban a felfuvalkodottakkal szemben ítélő hatalomként nyilvánul meg … A ravaszkodók terveit meghiúsítja… Akik mások kijátszásával, félrevezetésével akarnak előnyre szert tenni, másokat becsapva, megtévesztve… Olvassuk: a kígyó ravaszabb volt minden állatnál… Sajnos, eléggé átvettük ezt a sátáni tulajdonságot. Mi mindenre képesek vagyunk céljaink elérése érdekében: ügyeskedésre, csalafintaságra! Többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától. (Ef 4,14) 

   Isten igazsága tehát leleplező világosság. A bölcsek okosságnak álcázott fondorlata is lelepleződik… 

A ravaszság hátsó szándékot takar. Isten szándéka egyenes, világos. Pál így mentegetőzik (1 Kor 2): nem emberi bölcsesség hitető beszédével érkeztem. Nem akartalak félrevezetni, kihasználni, lelketeket tőrbe csalni. A Krisztus evangéliumának tisztaságával jöttem, az életet akartam szolgálni… A gonosz tervek meghiúsulnak, a csaló nem alkot maradandót. Bár lehet, hogy ideig-óráig a világ hamissága tűnik nyerőnek, mégis érdemes Isten igazsága mellett kitartani. Előbb, utóbb diadalra jut. 

   Az ügyeskedők nappal is sötétben botorkálnak. Vagyis belső sötétségben élnek. A legnyilvánvalóbb tényeket is képesek letagadni … Isten a világosság. Aki elfordul tőle, annak sötétbe borul az élete. Ez belső sötétség - a haragé, önzésé, a hitetlenségé… Hiába süt kint ragyogva a nap, ha valaki bezárkózik egy sötét szobába. Hiába tündököl Isten igazságának fénye, ha valaki saját lelki homályában, szűklátókörűségében él. 

   Hadd utaljunk itt Pál apostolra, aki ideiglenesen elveszíti látását („megvakulnak hiú szemei”). Átéli, hogy ő, az igazság bajnoka valójában sűrű sötétségben él… Krisztusban adatik az igazi világosság számára. Benne derül a mi éjszakánkra is fény, lesz a sötétség nappallá, kezdünk el igazán látni, és tudunk különbséget tenni jó és rossz között. (Sötétben a fehér is fekete).   

  A végén arról beszél az ige, hogy Isten szabadító Úr. Izrael így ismerte meg az ő Istenét: mint aki szabadulást szerez, megmutatja megtartó, megmentő hatalmát az elveszettség, a reménytelenség mélységében… Rabszolgaságból, fogságból hozta ki az ő népét. De a hívő ember egyéni tapasztalata is ez. Ha a Fiú megszabadít, valósággal szabadok lesztek. Szabaddá a jóra, megbocsátásra, szeretetre. 

   Isten megszabadítja a szegényt… Igen, ez egy szociális kategória is. A szegény mindig kiszolgáltatottabb, „még az ág is húzza”, könnyebb félreállítani, kisemmizni. Isten kiváltképpen védelmébe veszi. Az egész Szentíráson végighúzódó tanítás: Isten az elesettek pártján van. Az elnyomottak, jövevények támasza ő… A gonoszok szájától, az erősek kezéből megszabadítja a szegényt. Jézus nem a gazdagokkal paktált, hanem a szegények mellé állott, velük vállalt közösséget. A gyengéket karolta fel. 

   Szegénynek nevezzük a bajban levő embert is. Szegény feje! - mondjuk. Krisztus szegénnyé lett értünk, hogy mi meggazdagodjunk. Ő a mi gazdagságunk. Benne a legnagyobb ajándékot kaptuk. És vele együtt az ő lelkületét is, hogy mi is odahajoljunk a rászorulóhoz. Nem lehet bennünk előítélet, megvetés, megkülönböztetés – ennek nem szabad így lennie közöttünk. Az imahét egyik alapigéje az utolsó ítéletről szóló tanítás volt: éheztem, ennem adtatok… 

  Így lesz reménysége a nincstelennek.  A „nincs”- ből, a semmiből mi származhat? Önmagában semmi. De ha Isten ott van, akkor minden lehet. Az ő áldásával a kevésből is sok lesz, az ő Lelke által a szomorúság is örömre fordul, a gyengeségből megerősödés lesz, a kitaszítottságból befogadás. Boldog ember az, aki ezt átéli, és még boldogabb, aki ezt cselekszi is, tovább adja Krisztus példája szerint másoknak. Ámen.