2. nap (Uram, segíts, hogy egész lényemmel szeresselek téged, felebarátomat és

            magamat)

Lk 10,27: A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” 

     Ha úgy jelentettem volna be az igét, hogy „hallgassuk meg, testvéreim, mit válaszolt Jézusnak az a törvénytudó, aki igazából hátsó, kísértő szándékkal jött hozzá”, akkor már nem hallgattuk volna a felolvasást olyan áhítattal. Valójában ennek a kezdetben nem túl szimpatikus, kötekedő embernek a szavai adják a mai textusunkat. Igaz, hogy ő tkp. a Mózes könyvét idézi. 

   A törvénnyel nincs is baj, csak velünk. Képesek vagyunk a szent, igaz és jó (Róm 7,13) törvényt illetve parancsolatot kiforgatni, vagy egészen átírni, és szentségtelen, hamis, álnok céljainkra felhasználni. Melyik diktátor, melyik terrorszervezet az, amelyik törvénytelennek titulálja magát, és igazságtalannak nevezi a tetteit? Egyik sem. Mindenik a törvényekre hivatkozik. Olykor olyanokra, amit saját maga alkotott. 

   Sok villongás, erőszakos cselekedet volt az utóbbi években a nyugat-afrikai Burkina Faso államban, ahol a 2024-es imaheti programot összeállították. A háborúskodások több ezer áldozatot követeltek, több millióan menekültek el otthonukból. A sokszor egymás ellen is harcoló szélsőséges csoportok egytől-egyik az igazságról, a rend helyreállításáról beszélnek. Isten őrizzen a saját vágyait űző emberi igazságtól, a parancsuralom rendjétől! A Krisztusban beteljesedő törvény minket nem jogosít fel arra, hogy egymás felett hatalmaskodjunk vagy ítélkezzünk, hanem arra, hogy önmagunkat vizsgáljuk meg.  

   Ne felejtsük: a törvénytudó (magyarázkodó, kibúvót kereső, provokatív) kérdése az örök életre vonatkozott. Mit tegyek, hogy az örök életet elnyerjem? Nem rossz kérdés. Manapság mintha egészen háttérbe szorult volna. Teljesen lekötnek a földiek. Ha valaki hirtelen meghal, szoktuk mondani: még annyi tennivalója lett volna. De vannak-e lelki, az örökkévalókra vonatkozó projektjeink? Az agyunk, szívünk tele van földi tervekkel, hogy állunk a mennyeiekkel? Kiderül a Jézus válaszából, hogy mennyire igaz (amit a HK is hangsúlyoz), hogy az örökkévaló ünnepet már e földi életben el kell kezdenünk.  

    Jézus nem elvont, misztikus dolgokról kezd el beszélni, még nem is vallási előírásokról, szabályokról (a samaritánus félpogánynak számított), hanem arról, hogy úgy kell élnünk, végeznünk a munkánkat, segítenünk egymásnak, hogy egész magatartásunkban nyilvánvalóvá legyen az Isten szeretete, amellyel minket szeretett. Mert minden ott kezdődik. Így olvassuk: „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne” (1Jn 4,16)… A samaritánus gesztusában ott volt az Isten! 

   Jézus nem is egy kioktató, saját „szakmai” fölényét fitogtató teológiai választ ad, hogy ti. „barátom, nem a teljesítményeden múlik, mert az örök élet kegyelemből van”. Pedig ez az igazság. De Jézus el akarja vezetni ezt az embert eddig. Először a törvényre kérdez rá. Mert egy törvénytudóról van szó. A kérdező helyzetéből kell kiindulni. A törvény jó kiindulópont, mert Krisztushoz vezet. (Olyan, mint egy pontos diagnózis, ami az orvoshoz kényszerít.) 

   Azt is megfigyelhetjük: az idézett parancsolatokhoz – az Ószövetségben - nem kapcsolódik az örök élet ígérete, bár az 5 Móz 6-ban Kánaán földjének a birtokbavétele előtt hangzik el az Isten iránti szeretet parancsa. Ezt jelképes jelentőségűnek is vehetjük, és a mennyei Kánaánra vonatkoztathatjuk. Az Ószövetség az engedelmességet hangsúlyozza, Isten igazságának a következetes cselekvését, érvényesítését. És éppen itt mutatkozik meg a mi elégtelenségünk, hiányosságunk, a kegyelem szükségessége.    

  Kegyelem az, hogy Isten utat készít nekünk önmagához egyszülött Fiában (önmagunkban erre képtelenek lettünk volna, ahogy a nép nem tudott saját erejéből ösvényt verni át a Vörös-tengeren), azonban ezen az úton el kell indulnunk, tudva azt, hogy Isten kegyelme erőt ad, és hordoz minket. A parancsolatra immár nem úgy kell tekintenünk, mint szigorú, teljesíthetetlen feltételre (ha ezt teszed – vagyis azt, amit tkp. képtelen vagy -, akkor élsz, ha nem, akkor meghalsz), hanem úgy, mint szabaddá váló, megnyíló lehetőségre. Képzeljük el, hogy egy az őserdőben eltévedt csoportra hosszas, nehéz kutatás után rátalál a mentőalakulat egyik embere, és kéri őket, hogy induljanak utána, hogy elérjenek a biztonságos telephelyre, ahol ellátják őket. Az, hogy életét kockáztatva megkereste őket, az a kegyelem. De a mentés akkor lesz sikeres, ha az eltévedtek megbíznak benne, követik őt. Ha önfeláldozó példája arra ösztönzi őket, hogy egymást támogassák. Ha Krisztust követed, a szeretet útján kell járnod. A külső törvény így belsővé lesz. 

   A mai igénk igazából az imahét fő üzenetét fogalmazza meg: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Érdekes, hogy Jézus maga is ugyanígy foglalja össze a törvény lényegét, amikor a legnagyobb parancs felől faggatják (Mt 22, 37-40). 

   Először az Isten iránti teljes, odaadó szeretetről van szó. Nagyon személyesen szegeződik nekünk a kérdés: szeretjük-e az Istent? Ez nemcsak az Istennek „hivatalból” megadott tiszteletet, szent félelmet jelenti, hanem szívbeli, lobogó, mindennél nagyobb szeretetet iránta. Mert Isten mindent adott. Mert a legnagyobb jót cselekedte velünk, a legnagyobb áldozatot hozta meg értünk. Gondoljuk meg: szeretjük-e Istent, nemcsak felületesen, hanem teljes szívből, szent szenvedéllyel. Ahogy szülő a gyermekét, szerelmes a kedvesét, hűséges barát a kenyeres pajtását. Igaz, érzitek, hogy mennyire döntő kérdés ez, hogy ti. hogyan viszonyulunk teremtő és megváltó Istenünkhöz, milyen kapcsolatban vagyunk vele. Ő az élet és minden áldás forrása számunkra, és mégis mennyi minden elfordítja a szívünket tőle: mulandó anyagi javak, változó érzelmeink, kicsinyes kedvteléseink. 

   Szentelünk-e időt az Úrnak, szeretünk-e vele lenni, szent sóvárgással keressük-e az alkalmat, hogy a szavát halljuk (most ne hozzuk elő szánalmas kifogásainkat)? Igyekszünk-e a kedvében járni? Készek vagyunk-e áldozatot is vállalva akaratát cselekedni (mennyei Atyádért teszel-e annyit, hogy szolgálsz testvéreidnek, a közösségnek)? Ó, mennyi fölösleges, hiábavaló dolgot szeretünk az örökkévaló Isten helyett: magunkat, bűneinket, szenvedélyeinket, kényelmünket! Tettél-e Istenért mostanában valami igazán nagy dolgot! Mivel bizonyítod szeretetedet? 

   Elhagytad az első szeretetet – veti Krisztus az egyik gyülekezet szemére a Jelenések könyvében (Jel 2,4). A pénz, a világ szerelme… A parancsolatban megszólaló felhívás arra is utal, hogy erre a szeretetre törekedni lehet, azt fel lehet frissíteni… Teljes erődből, elmédből. Úgy, hogy állandóan figyelsz rá, meggondolod a tetteit, hálás vagy kegyelméért, foglalkozol az ő igéjével. A szeretet nemcsak érzelem, hanem magatartás, életforma. Igen, lelki erőfeszítés. Néha talán rá kell döbbentsen valami, hogy mennyire fontos Isten számunkra.  (Egy baleset miatt mozgáskorlátozottá vált férfi mondta el: amíg egészséges voltam, nem éreztem, hogy szükségem lenne Istenre. Most már tudom, hogy milyen jó vele élnem. Abban, ami velem történt nem az Isten ítéletét, hanem az ő szeretetét tapasztaltam meg. Hálás vagyok ezért.) 

   Ézsaiás írja: ujjongó örömmel örülök az Úrban (Ézs 61,9-10).  Gyönyörködöm a te beszédedben, írja Dávid (Zsolt 119, 162). Senkit nincs okunk jobban szeretni, mint őt. Ő előbb szeretett. „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket.” (1 Jn 4,10) A mi szeretetünk csak tétova válasz. De legyen egyre erőteljesebb! „Hitünk karja úgy ölelje édes Megváltónkat át…” Szorítsuk őt forrón magunkhoz.

   Ennek a szeretetnek a megnyilvánulási formája csak a mások iránti szeretet lehet. Nem lehet azt szent háborúban kimutatni, fanatizmusban, felekezeti csatározásokban. Nem! Csak szeretetben. Aminek a mintáját, az ősformáját a Krisztus önzetlen önfeláldozásában látjuk.  

   Az Isten bennünk munkálkodó, elkötelező szeretete a hajtómotorja az emberek iránti szeretetünknek. És felebarátodat, mint magadat. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Nincs meg egyik a másik nélkül. Ha valamelyiket elhagyjuk, abból sánta, eltorzult, illetve hamis és képmutató szeretet lesz. 

   Az egymás iránti szeretet identitásunk része. Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. (Jn 13,35) Nemcsak egy parancs, hanem belső (felső) indíttatás. Természetes megnyilvánulás. Az a baj, hogy mi másokhoz viszonyítjuk magunkat, pedig Istenhez kellene. Aki előbb szeretett. Krisztushoz, aki - amikor még bűnösök voltunk – meghalt értünk és megváltott. És akkor már nem lenne kérdés, hogy hogyan kell viszonyuljunk egymáshoz. (A skorpió és a szerzetes meséje.) 

    A mérték is adva van, mert nekünk mindig kérdés, hogy mennyire. Nehogy túl sokat adjunk! Valamiért tartunk attól, hogy túladagoljuk (túltoljuk) a szeretetet mások fele. Hogy túl jók vagyunk másokkal. Hogy többet adunk, mint amit kapunk. A legtöbb ember meg van győződve erről. Nem tudom, van-e ilyen eset itt, de nálunk is, és sajnos sokfele előfordul, hogy testvérek vitatkoznak. És mindenik azt bizonygatja, hogy ő vállalja a többet. Szinte csodálkozunk ennek alapján, hogy honnan vannak a rossz emberek (amikor mindenki jobb, mint mások).

  Szóval: mint magadat. Ez a mérték mindig kéznél van… Mondunk valamit másokról. Szeretnénk-e mi is azt hallani tőlük? Így vagy úgy viszonyulunk másokhoz: talán tiszteletlenül, lekezelően. Szeretnénk-e, ha ugyanazt kapnánk vissza? A szeretet konkrétumokat jelent. Azt, amit mondunk egymásnak, amit teszünk másokkal (és nem azt, amit gondolunk magunkról másoknak kapcsolatban). Segíts úgy másoknak, mint magadnak! Aggódj úgy másokért, mint magadért, legyen annyira fontos a másik ügye, mint a tied, juttass annyit másnak, mint magadnak! Mennyire más lenne a világ! Perek zárulnának le, háborúk fejeződnének be. (Egy bíróhoz elment két testvér. A kétfelé osztandó örökség felől vitatkoztak, mindketten úgy érezték, hogy másik túl sokat akar belőle. A bíró megkérte őket, hogy írják le, szerintük mi lenne az igazságos, mennyi járna a másiknak. Azután elvette tőlük a lapokat, elolvasta, és azt mondta: az én ítéletem az, hogy amennyit a másiknak juttatok volna, az legyen egyenként a ti részetek, és mivel ilyenformán gazda nélkül maradt a vagyonotok fele, azt a szegényeknek fogom kiutalni.)    

   Vizsgáljuk meg magunkat (a példázat erre ösztönöz)! Ha igaz ez a tétel, ha úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint magunkat, akkor óriási hiányosságokat fedezünk fel magunkban. 

   Be kell látnunk, távol vagyunk attól, amit Krisztus vár tőlünk. Azt még bizonygathatjuk, hogy Istent mennyire szeretjük, de az emberek iránti szeretetünk milyensége nyilvánvaló… Valójában ez utóbbi kell igazolja az elsőt is. Jézusnak az embertársamon keresztül szolgálhatunk. Mit mond az Úr? „Éheztem, és ennem adtatok.” (Mt 25,35) Ha Krisztusnak akarsz szolgálni, keresd az embertársat. Az éhezőket, szűkölködőket, bajban levőket. Elmennél a világ végére is, hogy Megváltódért tégy valamit? Lehet, csak a szomszédba kell átlépned… Jézus nem kér semmit magának, csak másoknak… hogy az ő szeretetével szolgáljunk nekik. 

   Ha annyira fontos lesz a másik ember, a felebarát, mint én, akkor kezdődik el a krisztusi közösség, a benne való élet. A mennyország megelőlegezett öröme. Mert az igazi ünnep a szeretet.  Ámen.

3. nap (Urunk, nyisd meg szívünket azok iránt, akiket nem látunk!)

Lk 10,29:  Ki az én felebarátom? 

   A világ egyik legszegényebb országában állították össze az idei imaheti programot, az egzotikus nevű Burkina Faso-ban (fordítása: becsületes emberek földje, régebb Felső-Volta volt az állam neve). Vallási, etnikai sokszínűség ua. megosztottság is jellemzi ezt az országot. (A programfüzetben található információk szerint a Romániánál valamivel nagyobb területen fekvő, 21 milliós nyugat-afrikai országban közel 60 különböző népcsoport él, a lakosság 64% -a muszlim, 26 % -a keresztyén, 9% -a afrikai törzsi vallások követője.)  A gazdasági gondok mellett a közállapotokat súlyosbítják a gyakori fegyveres összetűzések, szélsőséges csoportok elkövette atrocitások… Az elmúlt években gyakran olvastunk terrortámadásokról, a dzsihadisták merényleteiről. Ezeknek gyakran keresztyén közösségek voltak a célpontjai. A tavaly megszűnt a francia katonai jelenlét az országban… 

    Talán elintézzük egy mondattal: nem szeretnék ott lakni. Akár hálával is beszélhetünk arról, hogy mi egészen más körülmények közt élhetünk. De ez az anti-hálálkodás (amit Jézus farizeusi magatartásként leplez le) nem elég. Az sem, hogy az ottaniak nyomorúságáról tudomást szerezve talán kicsit visszafogjuk a panaszkodást... Együttérzéssel kell gondolnunk azokra a keresztyén testvérekre, akik ilyen körülmények között kénytelenek élni. Imádkoznunk kell azokért, akik vállalják ezt a nehéz megbízatást, akik kitartanak, akik ott maradnak. 

   A mai témánk: nyisd meg szívünket azok iránt, akiket nem látunk. Elgondolkoztató mondat. Akiket nem látunk, vagy éppen nem akarunk látni, akiktől elfordítjuk a szemünket, kifogásokat keresünk. Mert csak magunkat látjuk, magunk körül forgunk. Szinte önkéntelenül az irgalmas samaritánus története jut eszünkbe. Nem véletlen, hogy éppen ez lett az idei imahét alaptextusa.   

   A példázat elmondásának valós előzménye volt. És valós következménye kell legyen. Egy törvénytudó ment Jézushoz. Nem elég a törvényt tudni. Nem elég, ha kész bibliai válaszunk van mindenre. Cselekedetekre van szükség. Hogy megy ez a tanult ember Jézushoz? Kísértvén őt, mentegetni akarván magát. Már a legelején kiderül: valami baj van a hozzáállással. A mienkkel is. Kain génjei öröklődtek tovább… Avagy őrizője vagyok az én atyámfiának? Találkoztatok valakivel, akinek igazán fáj a mások becsületén (talán általa?) esett sérelem, aki egy konfliktusban azt bizonygatja vehemensen, hogy ő mennyire igazságtalan volt… Ha én is válaszolhatok a kérdésre, akkor azt mondom,  hogy „nem nagyon”. Magamat is beleszámítva. Feltételezem, hogy ez a ti tapasztalatotok is. Ha csupa igaz ember él ezen a világon, akkor honnan ennyi hamisság? (Putyin az igazság nevében indított támadást, Ukrajna az igazság nevében védekezik, a Hamász igazságosan – az általa emlegetett igazságtalanságokat megbosszulva – mészárolt le 1.300 ártatlan embert, Izrael ezt igazságosan torolta meg. Akkor ez azt jelenti, hogy több száz és ezer katona és civil, gyerek, fiatal és idős személy „igazságosan” halt meg?)

   Az egyházatyák a példázatbeli, bajba jutott emberben Ádámot és utódait látták. Elindulva az Édenből belekeveredtünk, belegabalyodtunk a bűn nyomorúságába. De a támadók is Ádám utódai, mi, akik sokszor egymás ellen élünk, szavakkal, tettekkel bántjuk, megsebesítjük és kifosztjuk egymást. És közülünk valók a közömbös arra járók. Vajon az irgalmas samaritánus is? Vagy ő a második Ádám? Értjük: benne vesz fordulatot ez a történet. A mienk is, a világé. El kell kezdjünk hasonlóképpen cselekedni. Egymással, felebarátainkkal.   

  De ki az én felebarátom? Döntő kérdés, fontos kiindulópont. A végére Jézus nemcsak megválaszolja a kérdést, hanem át is fogalmazza azt. Az igazi válaszok a kérdést is átírják. Ki az én felebarátom? Ki az, akivel szemben érvényesítenem kell mindazt, amit Jézus nekem parancsol (vagy egyenesen kötelességem ezt megtenni): hogy hordozzam a terhét, hogy megbocsássak neki, hogy békességben éljek vele? Vajon az a kiállhatatlan szomszéd is, akivel nem lehet tárgyalni (akkor minek forszírozzam), az a csúfondáros munkatárs, aki nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy bántson, az az arrogáns főnök, aki mindig lekezelően viselkedik, az az ellenséges indulatú ember, aki megfojtana egy kanál vízben?  Csak nem? Észrevesszük magunkban azt a hajlamot, hogy próbáljuk nagyon leszűkíteni a felebarátok körét, hogy a nem rokonszenves személyeket kihúzzuk a listáról. Majdnem mindenkit.

   Diakóniai munkánk elején nehéz volt akárkit is találni, megnevezni, mint támogatásra jogosultat, mert az egyik, aki szóba került, elitta az eszét, a másik lusta, a harmadik arcátlan, a negyedik… Nincs kin segíteni. Senki nem érdemli meg a jóindulatot, legalábbis az enyémet nem. 

  Illetve csak azok, akiktől kaptam valamit, vagy várhatok ill. várok valamit. Mit tanít Jézus a Hegyi beszédben? „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok. Nem ugyanazt teszik-e a vámszedők is?” Ennyi a mi szeretetünk. Nézzétek meg a vallásokat!  Nagy konfesszionális hévvel a pokolra, a kárhozatra, Armaggedon pusztulásába küldözgetjük egymást csak azért, mert a többiek nem úgy hisznek, ahogy mi. (Elméletileg ugyanazt a Jézust tartjuk Üdvözítőnknek, nem?) Nem a hitlevek a fontosak (egyre kevésbé érdekli az embereket), hanem a krisztusi életforma. Nem tudjuk, hogy az irgalmas samaritánus mit vallott a nyelveken szólásról, a keresztségről, egyebekről… Csupán annyit (és ez a legtöbb!), hogy segített a bajban jutottnak.

   Én úgy gondolom, hogy a „mindenki az én felebarátom” egy túl általános, ezért félrevezető, és semmire sem kötelező megfogalmazás. Akinek nincs szüksége a segítségemre, vagy aki gőgösen, akár lebecsülő módon visszautasítja azt, annak nem kell segítenem. De ha valaki rá van utalva odafordulásomra, ha valakit felemelhetek, ha valakit támogathatok, akárki is legyen (akár az előbb említett kategóriából is), annak a felebarátjává tesz az Isten. Vajon vállalom-e ezt a felebaráti státuszt, szolgálatot? Éber, készenléti, aktiválható állapotban vagyok-e? 

   Egyik nagy visszatartó erő a csalódás, és az annak a következtében kialakuló közömbösség. Annyiszor visszaéltek a jóságommal (mi is a másokéval), hogy egy általános bizalmatlanság (lelki immunitás) alakult ki bennünk. Nem érdemes, mondogatjuk a sok mindent tudók bölcsességével. Ne vállalj semmit senkiért, miért érdekelne a mások sorsa! Nem a te dolgod. Ráismerünk, ez korunk „hitvallása”. Nem tudjuk, hogy voltak-e negatív tapasztalatai a samaritánusnak. Lehettek. Istennek mindenképpen vannak velünk kapcsolatban. De ő nem adja fel. Újból és újból szól hozzánk, szüntelenül keres minket, mindig kész nekünk megbocsátani.(Történet: egy király ellen fellázadt a hadvezére, a lázadókat leverték, a hadvezér súlyosan megsérült, a király megbocsátott neki, saját orvosaival gyógyíttatta.)         

   Egy másik kérdés, ami élesen tevődik fel ebben a példázatban az, hogy vajon észreveszem-e azt, aki rám szorul, akinek testvérévé kell legyek a nyomorúság idején. Meglátom-e, nemcsak a szememmel, hanem a szívemmel is? Nem az történik ebben a drámai jelentben, hogy a bajba jutott segítségért kiált, könyörög, előadja a baját… Tehetetlenül, ájultan fekszik ott. A felebarátot nem mindig könnyű észrevenni, beazonosítani.  Az igazi nyomorúság néma és láthatatlan… 

   Vagy belső szelektáló programunk kirostálja. Ez egy izraeli, nem baráti nép fia, egy ilyen, egy olyan. A szenvedésnek – szoktuk mondani - nincs nemzetisége, mégis… Nem tudjuk meg a példázatból, hogy az áldozat milyen ember volt. Az biztos, hogy nem volt tökéletes. Voltak hibái. Ha a tökéletes felebarátot keresed, aki ártatlan, tisztalelkű, angyali természetű, aki mindig hálás lesz, stb., akkor soha nem fogod megtalálni. Ilyen csak a mennyben van, de a mennyben nem lesznek rablótámadások. A felebarát hozzánk hasonló, gyarló ember. 

   Valójában két felebarát találkozik. Egy segítségre szoruló és egy segítő. Mindig a belső hozzáálláson múlik, a szívünkben dől el, hogy felebarátként, vagy ellenségként találkozunk egymással. Nem teszi fel a samaritánus azt a kérdést sem, hogy vajon a másik fordított esetben mit tenne. Nem előítélettel, hanem szeretettel mérlegel. Ha nem ezt tenné, akkor nem lenne példaértékű az, amit tesz. 

Ua. áldozatot hoz. Ahhoz, hogy segítsünk az áldozaton, áldozatot kell hoznunk… Ki kell mozdulnunk kényelmünkből, talán pénzt kell költenünk, időt rászánnunk. Krisztus még tovább ment: áldozattá lett értünk, az áldozatokért. 

   Valójában az ő szenvedő arcát kell felismernünk az elesett emberen. Közömbösségünk, akár haragunk is szeretetté kell átalakuljon. Olvastam egy kis történetet egy KGB-ügynök megtéréséről, aki egy vallatás során megpofozott egy öregasszonyt, akinek ráncos, szomorú, mégis jóságos, gyengéd tekintetében hirtelen édesanyja vonásait ismerte fel. Rádöbbent arra: azt gyalázta meg, ami a legszentebb a világon. És összetört a lelke. Meglátta a Krisztus arcát egy emberi arcban. 

  Képzeljük el az irgalmas samaritánus példázatának mai változatát ugyanazon a helyszínen, Jeruzsálem és Jerikó között. Megy egy palesztin kereskedő… meglát egy pórul járt, talán balesetet szenvedett zsidó férfit, leszáll, hozzá megy, könyörül rajta, elsősegélyben részesíti, kórházba viszi, kifizeti a kezelése költségeit. Szinte abszurd. Pedig nem a bűn, a bosszú kérlelhetetlen vaslogikája, hanem szeretet abszurditása mentheti meg ezt a világot. És képzeljük el az irgalmas samaritánus példázatának mai változatát a mi szerepünkben, a mi útjainkon. 

   Te is akképpen cselekedjél! Légy felebarátja a felebarátnak, annak, akin segíthetsz, talán egy jó szóval (mert most össze van törve a lelke, lehet, hogy előtte bántott téged), egy látogatással (mert reménytelenül magányos lett, lehet, hogy évekkel ezelőtt kilökdösött az udvaráról), anyagi támogatással (lehet, hogy valamikor kárt okozott neked). Vedd észre a néma felebarátokat is, akik szótlanul is könyörületedet koldulják, a nyomort, ami mellett naponta elmentél, mert nem a te dolgod. Nagy-nagy változásra, szemléletváltásra van szükség. Valójában arra, hogy Krisztus szeretetét kezdjük el érvényesíteni. Tégy gesztusokat, légy kész, nyitott a jóra, légy bátor, kezdeményező! Vállalj áldozatot! 

    Mert, nemde, ezt jelenti keresztyénnek lenni. Szülőnek lenni nem abból áll, hogy előadásokat tartasz a gyermeknevelésről, és dicsekszel a gyermekeiddel. Hanem, tudjátok… 

Kérjük mai témánk szavaival: Uram, nyisd meg szívüket egymás fele, azok iránt is, akiket nem vettünk észre, akiktől elfordultunk. Urunk, add nekünk a te szeretetedet, indulatodat, hogy így forduljunk egymáshoz! Hadd legyen emberségesebb, szebb, krisztusibb a világunk! Ámen. 

6. nap  (Urunk, alakítsd egyházainkat „fogadóvá”, ahol szívesen fogadják a

szükséget szenvedőket.)

Lk 10,34: Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte. 

  Ezen a héten – talán nem először – rácsodálkozhattunk arra: az evangélium, Jézus tanítása, de akár csak az irgalmas samaritánusról szóló példázat is egy kiaknázhatatlan kincsesbánya. Mindig újabb és újabb hangsúlyokat fedezhetünk fel benne. A változó világban üzenetének újabb és újabb jelentéseit ismerhetjük fel. A Krisztus által elénk állított modell, valójában az ő személyes példája újabb és újabb formában és módon válik életmentő magatartásformává. Örök kihívás: meglátni a bajba jutott embertársat, akinek segíthetek, akinek segítenem kell. Kétezer év után is sorsdöntő kérdés ez. Állítólag egyik izraeli kolostorban minden nap felolvassák a világ számos nyelvén, köztük magyarul is. Vajon az illető nyelveket beszélők „hasonlóképpen cselekszenek” is?   

   A beszélgetés, amelynek során Jézus elmondja ezt a példázatot, ún. vallásos kontextusban hangzik el. Bibliai szövegek, parancsolatok környezetében. Jézus azonban nem akar egy teológiai vitába belemenni. Nem egy gyönyörű, magasröptű eszmefuttatásban fejti ki véleményét. Kiviszi a felvetett témát a mindennapi életbe. A gyakorlatba. A keresztyénség vagy praxis, vagy szemfényvesztés. Jézus nem Mózest idézi, hanem elmond egy történetet, ami – mutatis mutandis (változó körülmények között) – mindenkivel, mindenkor, mindenütt megeshet. A történetbe belekerül az egyház is, eléggé negatív szerepben. A példázat végkifejlete valójában már profán környezetben zajlik. Egy fogadóban.  Isten kegyeleme munkájának színtere az egész világ. Mi egyházként nem keretet biztosítunk annak (mintha határait is megszabhatnánk), hanem csupán a szolgálatába állunk. Készenléti állományban. Az egyháznak különleges megbízatása van erre nézne. A megbízatásban van a mi többletünk. 

   Ilyen értelemben idézem a mai nap gondolatát: „Urunk, alakítsd egyházainkat „fogadóvá, ahol szívesen fogadják a szükséget szenvedőket”. Isten tehát a gazda, fogadó az egész világ, de az egyháznak különösen azzá kell lennie. A mi magyar nyelvünkben a fogadó szó evangéliumi tartalmakat is idéz: „akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (Jn 1,12).  Akkor válunk az oltalmat, gyógyulást, felüdülést keresőket befogadó fogadóvá, ha befogadtuk Jézust. Ha nem, akkor csak a név utal küldetésünkre, csak a megtévesztő cím: Krisztus egyháza… 

   Hadd említsük meg, hogy a fogadó régebb olyan vendéglátó hely ill. ház volt, ahol a betérők ennivalót és szállást is kaphattak (sőt általában italmérés is volt). Modern változata a panzió. Mivel a fogadó a kliensekből él, ezért mindenki előtt nyitva áll. Nem tudom, hogy ez a kép mennyire illik a mi gyülekezetünkre? Olyan bezárkózók, olyan belterjesek lettünk! Megszoktuk, kialakítottuk szertartásainkat, a jóleső, megnyugtató szokásrendet, és nem szeretjük, ha azt valami, valaki felborítja. Mennyire alkalmasak, nyitottak közösségeink a befogadásra? (Valami gond van ezen a területen, gondoljunk csak híveink egy részének kézzel-lábbal kapálózó ellenállására, amikor a közösségbe próbáljuk behívni őket.) Olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus a vámszedőkkel, bűnösökkel együtt étkezett, napszámosok, halászok társaságában élt… Hiába hozunk létre egy elit, exkluzív, látszólag jól működő egyházat, ha éppen Jézus társaságát, és ezzel együtt őt magát zárjuk ki.

   Tudom, nem könnyű ezt a kérdést bölcsen átlátni, nem egyszerű a példázatban szereplő metaforát, allegóriát lefordítani a valóság nyelvére, de a lényeget értjük. Mit várunk el egy fogadótól? Legyen tiszta, biztonságos, legyenek kedvesek a kiszolgálók. És főleg: legyen nyitva… Az őszintén keresők számára meg kell nyíljon az ajtónk, a közösségünk. Nyilván, egy fogadóban vannak viselkedési szabályok, de azok semmiképpen nem lehetnek személyválogatók, kirekesztők. Egy vendégház helyet biztosít azoknak, akiknek oltalomra, védelemre van szükségünk. Nem kér erkölcsi tanúsítványt a betérőktől…  

  Hogy jut a samaritánus és a pártfogásába vett, félholtra vert ember a fogadóig? Csupán az igék felsorolásával el tudjuk mondani, azokból fel tudjuk ismerni a történetet: odaért, meglátta, megszánta, odament, öntött, bekötötte, feltette, elvitte, gondját viselte. Értitek? Az igék (cselekvéseink) jellemeznek minket (bárcsak bibliai vonatkozásban is igaz lenne!). Az, amit teszünk. Nem a bankszámlánk, nem diplomáink, nem nagyotmondásaink… 

   A samaritánus tehát meglátta, könyörületességre indult: vagyis a szívével is észrevette, átérezte a sorsát, állapotát, megsajnálta, helyet tudott cserélni vele. Elgondolta: ha a testvérem lenne, a legjobb barátom, a gyermekem, én magam. Mennyire hiányzik ez a lelkület: oroszok és ukránok között, zsidók és palesztinok között, és sokszor magyar és magyar között: akár családjainkban, gyülekezetünkben is! Kritizálunk, megszólunk másokat, holott az ige azt tanítja: fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére (Róm 15,7)… A válaszfalat nem nagyon sikerül lerombolni egyik részről sem: sem belülről, sem kívülről,  valamiképpen (ellenkező módon, mint a Déva vára) mindig visszaépül. (Majdnem így történt a valóságban is: egy idősebb férfi ment át a másik utcába a testvéréhez, bezárva találta a kaput, pedig mindig nyitva szokott lenni, megsértődött, azt gyanította – teljesen alaptalanul -, hogy biztosan észrevették, azért zárták be, pedig az ott vendégeskedő kisunoka miatt történt így… Többet soha nem látogatta meg a testvérét. Azt hajtogatta, hogy oda nem lehet bemenni…) A szívünkben dől el az, hogy szeretettel vagy ellenséges indulattal közeledünk egymáshoz. Onnan indul ki minden háború, de minden jó történet is. A legjobb pedig az Isten szívéből. 

   Odament hozzá… Ezt a lépést nem lehet megspórolni. Ez több mint együttérzés. Közösségvállalás. Odahajlás, rész-vétel (átveszünk egy részt a mások gondjából, bajából). Krisztus gesztusai ezek. Aki emberré lett. Alázatos, szolgai formát vett fel, ahogy – utolérhetetlen szépséggel - Pál apostol ír erről a Filippi levélben. (Egyik jólelkű patrícius találkozott ismerősével az úton, aki nehéz szekeret húzatott a rabszolgájával. Miért terheled agyon, kérdezte. Csak nem sajnálod, kérdezett vissza a másik. De igen, felelte a jólelkű barát. Mennyire, kérdezte az tovább gúnyolódva.  Erre emberünk nem szólt semmit, hanem odaállt a rabszolga mellé, és elkezdte vele együtt húzni a szekeret.)   

    Olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte azokat. Egymás gyógyítói vagyunk vagy megsebesítői? A sebek nemcsak fájdalmasak, hanem veszélyesek is: elvérezhet az áldozat, vagy ha befertőződnek a sebek, akkor az érintett szintén életveszélyes állapotba kerül. (Lelki értelemben is így van.) Ez a samaritánus nem volt orvos, mégis tudta, mit kell tenni. Nem vagyunk pszichológusok, nem vagyunk közgazdászok, de tudunk segíteni. Az emberi közelség, jóindulat nagyon sokat jelent. Egy jó szó, barátságos gesztus, annak megerősítése, hogy törődünk a másikkal. Ha ez meglenne, úgy gondolom, kevesebb szomorú, akár depressziós ember lenne közülünk. (Tudjátok, miért hűl ki bennünk a szeretet? Egyre távolabb húzódtunk egymástól, és a szeretet tűzhelyétől, a Krisztus szívétől.)  

   Feltette saját állatára… Az igazi segítségnyújtás egyik kulcsszava ez: saját. A saját, amit nem sajátítunk ki. Nem a fölöslegből, nem csak úgy odadobva, nem a selejtest adni, hanem a sajátunkat. Önmagunkat. Személyünket, figyelmünket… Egy darabot a szívünkből, a kényelmünkből, az időnkből, a vagyonunkból. Mi lenne, ha ezt a példázatot valóban elkezdenénk gyakorolni? Krisztus is a saját életét adta: nem angyalokét, nem az emberekét. A helyettes áldozathoz nem keresett helyettesítőt. Amit magadból, a magadéból adsz, az az igazán értékes. Az is benne van, hogy közben a samaritánusnak gyalog kellett menni. A segítség fáradsággal jár, a másik érdekében történő lemondással. Meg kell érezd, hogy segítettél… Valaki azt mondta: úgy kell segítsünk a bajban levőkön, szenvedőkön, hogy az nekünk is fájjon!

   Elvitte egy fogadóba… A fogadó témáját már részben érintettük. Íme, mindenki számára helyet biztosít. Igen, a samaritánusnak is. Segítőnek és segítségre szorulóknak.  Így tölti be rendeltetését. Újra kellene tervezni ezt a világot, igen, az egyházat is. Egy nagy fogadóvá kellene alakítani. Ahol helye van mindenkinek, ahol megértés, őszinte odafigyelés van. Romantikus ábrándozás ez, vagy Krisztus akaratának a megvalósulása lenne? (Egy tanító történet szerint egy király nagy vacsorát szervezett, ahova legelőkelőbb urakat és a koldusokat is meghívta. A gazdagok azt mondták: ha jönnek a szegények, mi nem megyünk, nem ülünk velük egy asztalhoz, van mit együnk otthon is. A szegények azt gondolták: hogy nézünk mi ki a fényes társaságban? Ki tudja, odamegyünk, és szégyenszemre kitessékelnek. Ismerjük mi az urakat! És bár minden jótól roskadoztak az asztalok, senki nem jött el, és nem lett ünnep, nem lett öröm.) 

  Irigyeljük a fogadót, mint olyat, mert természetes módon fogadóként működik: nekünk plusz elvárásaink, kritériumrendszerünk van… Feltételeket állítunk. Gyanakvás, bizalmatlanság van bennünk: egymás iránt is, és főként idegenek iránt: be kell-e fogadnunk őket, hogyan kell viszonyulnunk hozzájuk.  Van valami elhatárolódás, valami elutasítás bennünk. (Ismerhetjük Gyökössy kocsmás történetét… Egy nagy, mackós termetű, egyedül élő, már nem egészen fiatal emberről szól, akinek meghalt az édesanyja, kegyeletből elment a templomba, ahova édesanyja gyakran eljárt… Ünnep lévén éppen sokan voltak, a pár szabad hely bent volt, a padok közepe fele. Tétován elindult középen, de senki meg sem mozdult, senki nem mosolygott rá, mintha nem örültek volna neki… Tanácstalanul nézegetett jobbra, balra, majd megfordult, zavartan kiment a templomból, hazafele betért egy kocsmába, bár oda sem szokott járni. Alighogy belépett, valaki rákiáltott: gyere haver, ülj közénk… A kocsma előnye a templommal szemben az, mondta valaki, hogy ha ott ha megvernek, akkor is visszamész, itt elég egy rossz szó, és többé soha nem teszed be a lábad…)   

   Kellenek a szabályok, de azok nem a kirekesztésre, hanem a befogadásra kell tekintsenek. Ha nem így viszonyulunk egymáshoz, akkor még nem értettük meg igazán, hogy mi is befogadottak vagyunk. Nem értettük meg igazán, hogy Isten mit tett velünk Krisztusban. (Érdekes történetet hallottam: valaki Kínában volt kiküldetésben, egy nagyobb munkaközösségben dolgozott, egyszer könnyebb munkabalesetet szenvedett, valaki a csoportból nagyon készségesen segített, elsősegélyre vitte, amíg ellátták, a munkáját is végezte helyette, de mivel emberünk számára annyira egyforma volt mindenki, másnapra már nem ismerte meg jóltevőjét, így a csoportban mindenkivel igyekezett kedves lenni.) Nem tudjuk, hogy Krisztus kiben jelenik meg nekünk. Mindenkiben… 

   Annak is tudatában kell lennünk, hogy nincsenek előjogaink, még a földön sem. A mennyben aztán egyáltalán. Vámszedők, bűnösök simán megelőznek. Semmi gőg nem lehet bennünk. (Egy sportoló mondta: arra vagyok büszke, hogy egy olyan csapatban játszhatom, ahol mindenki jobb, mint én.) A fogadó védett, inspiráló környezet kell legyen. Ahol mindenki pozitív ösztönzést kap, oltalomra lel. Ahol nem néznek ki senkit. Ahol egymás javáért fáradoznak…   

  A samaritánus ott a fogadóban gondját viselte ennek az összetört testű és lelkű embernek. Ápolta, etette, bátorította. Átvette, hordozta a terhét, a baját… Már nem csak a sebesült keresztje volt az. Nem nyomta agyon, mert valaki mellé állt. Igaz, ezekből az igékből, a samaritánus megnyilvánulásaiból Krisztusra, az ő szeretetére ismerünk? Az az indulat kell bennünk legyen, ami őbenne volt. És abban a bizalomban kell éljünk, hogy ő soha nem hagy magunkra. Van, akivel megosztanunk csalódásunkat, testi-lelki terheiket. Van, akire boldog hálával tekintenünk. 

   A törvénytudó elméleti vitát akart nyitni, és Jézus konkrét magatartásról beszél. A szolgálat, a cselekvő szeretet a legmeggyőzőbb érv.  Nem az okoskodásban, hanem a jó cselekvésében, az alázatban kell versengenünk. Képzeljétek el, ha ilyen bírósági végzések születnének: aki több jót tesz az ellenlábasával, az nyeri meg a pert. Aki bebizonyítja a másik igazát, annak lesz igaza… Aki jobban szereti a másikat, az mentesül minden vád alól. Aki könyörül a másikon, az cselekszik helyesen. Isten biztos ezt akarja. Akarjuk, tegyük mi is ezt! Ámen. 

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztus által, a Szentlélek közösségében,

hálát adunk ezért az imaheti alkalomért, mindenkiért, aki eljött, a találkozásért egymással és szent Igéddel, jelenlétedért, kegyelmed, irgalmad kiáradásáért, Krisztus Urunk tanításáért, vérrel megpecsételt szeretetének megtartó, felemelő igazságáért. Köszönjük, hogy a mi valós helyzetünkben szólított meg, és valóságosan megérintett, elgondolkoztatott a te igéd üzenete. Te ismersz minket, szívünk gondolatait is, azt is tudod rólunk, hogy mi tanításoddal szemben sokszor a kifogásokat keressük, nem akarjuk őszintén neked szentelni az életünket. Hogy a mi szeretetről való beszédünk sokszor csak üres szavakat jelent, és egymással való kapcsolatainkba annyira belevegyül az önzés, az irigység, vagy éppen a felelősséget nem vállaló közömbösség.

   Mennyei Atyánk, azt értesd meg velünk először, hogy lelki értelemben mindannyian bajba jutottak vagyunk. Sebezhetőek, tehetetlenek és kiszolgáltatottak. Ha te nem könyörülsz rajtunk, akkor menthetetlenül végünk van. Köszönjük, hogy először a fölénk hajló Megváltónk arcát ismerhetjük fel, az ő végtelen jóságát, irgalmát, megbocsátó, meggyógyító szeretetét. Kérünk, Lelked által indíts arra minket, hogy másokon is meglássuk az ő vonásait: azokon, akik bajba jutottak, akiket megaláztak, félrelöktek, kisemmiztek, vagy akik valamiért, valamiképpen nehéz helyzetbe kerültek, akik segítségre, jó szóra, biztatásra, támogatásra szorulnak. Hadd legyünk felebaráttá számukra! Hadd vegyük észre közvetlen környezetünkben, talán családunkban azokat, akik odafigyelésre, megértésre vágynak, akiket fel kell emelnünk, hogy újból erőre kapjanak. És tedd szívünket, tedd gyülekezetünket, egyházunkat fogadóvá, ahova betérhetnek a megfáradtak, ahol megértés és szeretet fogadja azokat, akik kirekesztettnek érzik magukat, ahol biztonságra, krisztusi jóságra találnak az elhagyottak, az evangélium vigasztalására a szomorkodók, gyógyulásra a lelki betegek. Rontsd le a válaszfalakat, győzd le a bizalmatlanságot, hadd jusson uralomra közöttünk a Krisztus indulata! Hadd legyen ő a középpontban, hadd érezzék meg az emberek szolgálatunkban is az ő jelenlétét, gyógyító kegyelmét!   

  Könyörülj, mennyei Atyánk, ezen a gyülekezeten, faluközösségen. Fohászkodunk a gyülekezet vezetőiért, lelkipásztorét, gondnokért, presbiterekért és házuk népéért, minden családért, gyermekekért, fiatalokért, felnőttekért, hadd legyen nyilvánvalóvá itt a te Krisztusban megjelent dicsőséged, hatalmad, áldásod. Tedd erőssé ezt a közösséget a hitben, a reménységben, szeretetben, szolgálatban! Imádkozunk, gyógyító, vigasztaló, bátorító kegyelmeddel légy közel a betegekhez, szenvedőkhöz, fohászkodunk a gyászolókért, a veszteség fájdalmát hordozókért, légy vigasztalójuk Szentlelked által.  Most különösen azokért könyörgünk, akik segítségre szorulnak, akik elesettek, akik bajban vannak, és talán nincs emberük. Rendelj irgalmas szívű felebarátokat számukra! 

   Hadd kérjünk, Urunk, ezen az alkalmon, hogy a te határtalan kegyelmeddel könyörülj azon az afrikai országon, ahol az imaheti programot összeállították. Te ismered szegénységüket, ínségüket, nélkülözésüket, nyomorúságaikat, az őket félelemben, rettegésben tartó fenyegetést, az üldözést, a rájuk zúduló erőszakot. Adj nekik szabadulást, hozd el számukra a békesség és bőség esztendeit, és ott élő gyermekeidnek adj hitet, kitartást, bátorságot a szolgálatban, egymás gyámolításában, felkarolásában. Hogy Krisztus világossága ragyogjon fel a szívekben ott is, itt is, és mindenütt ezen a világon, most, és mindörökké. Ámen.