Mt 2,2 (imahét, hétfő – 2022.febr.28.)

  

Hol van a zsidók királya, aki most született?

 

   Mai igénk egy rövid kérdés. Kérdések áthatolhatatlan dzsungelében élünk. Életünk útja olyan (és ez a tudomány korában sem változott), mint a hegyi túra: minden hegycsúcs után újabbak tűnnek fel. A „minden titkot feltárunk, minden problémát megoldunk” optimizmusát már rég a hátunk mögött hagytuk. A bizonytalan kérdéseknél csak a nagyokos, túl magabiztos emberi válaszok a rosszabbak. Amik mindent megmagyaráznak, mindennek ismerik az okát és a célját. Az evangéliumokban gyakran olvassuk, hogy Jézus felelt. Jézus nem legyinti le vívódásainkat, nem tartja rangján alulinak, hogy válaszoljon.  Egész élete egy nagy kijelentés a bűn, igazság, kegyelem nagy felvetéseire.

  Sok kérdés lehetett az imaheti program összeállítóinak a szívében is. Sok mindent átéltek az utóbbi években, miként elődeik is az elmúlt évszázadokban, évezredekben: háborúkat, üldözést, vagyonelkobzást, elnyomást, nyomorúságot. Közel-Kelet keresztyénei (mert róluk van szó) a felszámolódás szélén állnak. Szemléltetésként említem: Irakban néhány év alatt 1,5 millióról 300.000-re csökkent a keresztyének száma. Moszulban a szélsőségesek terrorja után a 15 ezerből 40 keresztény maradt. Igaz, mennyivel könnyebb nekünk, és ezt a könnyűt sem vállaljuk.

   Néhány nap óta kezdjük sejteni mi is, mit jelent a fenyegetettség egy brutális háború árnyékában, ami akármelyik pillanatban globális mérteket ölthet. Sok nyugtalanító kérdés ébred bennünk is: ha a biztosnak, stabilnak hitt nemzetközi szerződéseket, egyezményeket ilyen egyszerűen semmibe lehet venni, ha egy megalomániás vezető ilyen könnyen fel tudja forgatni a világ rendjét, ha ennyire törékeny a béke, akkor milyen garanciák vannak egy biztonságos, kiszámítható életre, akkor milyen jövő vár ránk, gyermekeinkre?          

   Hol van a zsidók királya, aki most született? Kell-e nekünk ez a mennyei király? Tudjuk, hogy abban a korban a király személyén állt vagy bukott egy ország sorsa, jóléte, békessége, biztonsága. (Egy későbbi példa a mi szűkebb hazánk történelméből: 1540-ben Szapolyai János fiának, János Zsigmondnak - II. János magyar királynak - a megszületése jelentette a garanciát arra nézve, hogy Erdély – legalábbis egy jó ideig - független maradhatott. Alig féléves, amikor apja, Szapolyai János meghal, de a Habsburgok az 1538-as békeszerződés alapján örökösnek ismerték el. ) Kell-e nekünk a mennyei király, vagy a magunk feje szerint akarunk boldogulni, saját útjainkon járni? A királlyal nem olyan egyszerű a dolog: uralkodni akar. Sámuel azt mondja Izrael fiainak, akik királyt kérnek tőle: Nyájaitokból tizedet szed, ti pedig a szolgái lesztek (1 Sám 8,17).

   Jézust elfogadjuk, körülrajongjuk, talán még meg is hatódunk tőle, amíg a jászolban van… A gondok akkor kezdődnek, ha át kell adjuk neki életünk kormányzását,  irányítását. Ha az ő szent akarata érvényt követel magának. Mert a király törvényeket hoz, hogy megfékezze az önzés, az irigység, a gonoszság elharapódzását. Hát nem könnyebb és kényelmesebb törvény nélkül? Egy bölcs tanítás szerint két elviselhetetlen állapot van: ha a törvények nincsenek tekintettel az emberekre, vagy ha az emberek nincsenek tekintettel a törvényekre. Az egyik végletet a diktatúrák képviselik, a másikat szép lassan mi magunk.

   Milyen királyt akarunk? Aki lehengerlő hatalommal lép fel, akinek a legmodernebb technikával felszerelt, legyőzhetetlen hadserege van, aki zsíros koncot juttat kiszolgálóinak? Vagy olyat, aki az alázat útját járja, aki a keresztre megy, aki nem népétől vár áldozatot, hanem saját magát áldozza fel?   

   A bölcsek nem azt kérdezik, hogy hol van a kicsi király. Teljes jogú és hatalmú királynak nevezik, bár csak most született. Mekkora hit kell ehhez! Ebben a gyermekben meglátják a menny és föld Urát, a világ Megváltóját. És majd - megtalálva őt - leborulnak előtte. Felismerik rajta Isten végtelen dicsőségét. Úgy megromlott a lelki látásunk! Kicsi Jézusunk van, akit tetszésünk szerint teszünk-veszünk. A magunk képére formáljuk, sötét vonásainkat ruházzuk rá, akár Nyírő József jézusfaragó embere. Tanítását átköltjük, kimagyarázzuk. Nevében háborúkat indítunk, embereket átkozunk ki az Isten közösségéből. Mintha Jézus az alattvalónk lenne. Pedig azért jött, hogy a királyunk legyen, hogy megtanítson legyőzni önmagunkat, Isten akaratát a sajátunk fölé rendelni, egymást úgy szeretni, mint önmagunkat, és békességben élni. Az alázat útján magasra jutni.

    Király ő, akiben elközelített Isten királysága, úrsága, azaz országa. Örök emberi probléma az úrság, a hatalom gyakorlása. Kíméletlenül másokra rontó birodalmakra gondolunk, de a mi szintünkön is ez zajlik: egymás elleni harc, állandó, kibékíthetetlen vita, hogy kinek van igaza, hogy kinek az akarata érvényesül, hogy ki kerekedik a másik fölé.

Hogy történhet ez meg, kérdezzük értetlenkedve a pár napja kirobbant háborúval kapcsolatban. Pedig a magyarázat bennünk van, emberi természetünkben. Nem tudom, itt nálatok van-e olyan, hogy testvérek, rokonok valamilyen örökségért évekig perelnek, és oda jutnak, hogy már nem is beszélnek egymással, van-e olyan, hogy szomszédok, munkatársak közt megromlik a viszony, és igazából megfojtanák egymást egy kanál vízben? Hála Istennek, hogy nincs a kezünkben fegyver, vagy nem mi kezeljük a rakéták indítógombját! 

   Jézus ereje és hatalma nem a leigázásban, hódításban mutatkozik meg, hanem az önfeláldozásban, a szolgálatban… Az ellenállhatatlan szeretetben és jóságban. Nem fenyegető, büntető intézkedései, nem félelmetes hadserege, hanem irgalma kényszerít térdre. Ilyen királyod van, aki melléd áll, hozzád hajol, aki utánad megy, aki magadra veszi terhedet, kifizeti adósságodat… „A világ tele van urakkal, egy szolgája van csak: Krisztus.” A pislogó mécsest nem oltja el… Szelídsége által kiengesztel egymással. (Az örményországi Megvilágosító Gergelyről szól egy legenda, akit a király keresztyén hittéért válogatott kínzásoknak vetett alá, és egy mély verembe dobatott. Egy szegény asszony jóvoltából – aki évekig ennivalót juttatott neki – sikerült túlélnie ezeket a megpróbáltatásokat.  Közben a király súlyos betegségbe esett, és az egyik bölcs közölte vele, hogy csak az a szent ember segíthet rajta, akivel ő olyan kegyetlenül bánt. Amikor elhozták a palotába, Megvilágosító Gergely szemrehányás nélkül a király fejére tette a sok szenvedéstől eltorzul kezeit, megáldotta őt, és az nemsokára valóban meggyógyult.)   

   Ez az alázat falakat dönt, hangzik a mai üzenetben. Milyen választófalakat kellene lebontani? Nem tudom, nektek mivel van gondotok? A magatokban levő magaslatokkal, okoskodásokkal, kételkedő gondolatokkal amiről Pál apostol ír? (2 Kor 10,5) Hitetlenséggel, közömbösséggel, önzéssel, békétlenséggel, összeférhetetlenséggel, megkötöző szenvedélyekkel? Körülbástyázzuk ezekkel magunkat, és védjük önző énünket. Vagy haragból, gyűlöletből épülnek rideg falak a családtagok és a családok közé? Világszinten a felekezetek, kultúrák, népek közé. Annyi a gyanakvás, a bizalmatlanság! Képzeljétek el, süllyed egy hajó, amelyen mindenféle nemzetiségű és vallású ember van együtt, és jön egy mentőcsónak: beszállnál abba együtt egy arabbal, egy buddhistával (ennél közelebbi és elviselhetetlenebbnek ítélt társaságot is említhettem volna)? Hát persze, és együtt vagytok boldogok, hogy megmenekültetek. Akkor miért harcolunk egymás ellen? Megmondom: gonoszságból, mert nem lettünk teljesek a szeretetben. Mert jogtalanul használjuk a Krisztus nevét. Vagy nevet, vagy magatartást kell változtatnunk. Jelent-e erkölcsi, jellembeli többletet az, hogy valaki keresztyénnek mondja magát? Komoly kétségeim vannak… Sok csalódást okoztunk a világnak. Miattatok káromoltatik az Isten neve (Róm 2,24)…

   A Krisztus szeretetét, jóságát kell gyakoroljuk, és akkor omlani fognak a falak. Ha ugyanazt adjuk vissza, amit kapunk, mivel vagyunk jobbak? Csak a jóság erejével. (Ismerhetitek Tolsztojnak – az orosz kultúrában nagy értékek is vannak – egyik novelláját. Arról szól, egészen leegyszerűsítve, hogy egy szívtelen földesúr húsvét első napján is kihajtja földjeire a parasztokat szántani. Közöttük egy mélyhitű idős muzsikot is. Amikor a hazatérő intézőt a földesúr megkérdi, hogy ez az öreg dolgozik-e, akkor azt a választ kapja: igen, de az eke fogantyújára oda helyezett egy égő gyertyát. Ez a hír felkavarja a földesurat, kilovagol, hogy megnézze, a lova elkap, ő pedig halálosan megsebesül.)  Csak a jóság erejével. Persze, kérdés, hogy mi van, ha mások gonosz falakat emelnek ellenünk, körénk, ha „erővel, fegyverrel és sok csalárdsággal” törnek ránk. Mit tegyünk? Ha Jézust kihagyjuk a számításainkból, akkor van néhány tippem. Ha bevesszük őt, akkor csak egy marad: az ő útja, a hité, hűségé.

   És szeretettel épít. A zsidók királya, akik a keleti bölcsek keresnek, aki az egész világé lett (mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…) építő, békességet hozó fejedelem. Építeni kell a közösséget, a bizalmat. Baj van az egész világon ezekkel. Ezért van fegyverkezés, ezért van háború.

(Volt egy kísérlet: a gyerekeket elvitték egy szép nyaralóközpontba, amit több épület, gyönyörű udvar és kert alkotott. 3 csoportra osztották őket, és azt mondták: egész nap a tietek itt minden, vegyétek birtokotokba, ahogy gondoljátok, és élvezzétek. A gyerekek csoportonként szétoszlottak, igyekeztek minél nagyobb részt elfoglalni a többiek elől, minél több mindent az ellenőrzésük alá vonni, aztán határokat jelöltek ki, hogy „ti eddig meg eddig, a többi a miénk”, a felállított határokat védték, megpróbáltak egymástól még ezt-azt elvenni, meghódítani, valóságos elkeseredett küzdelem alakult ki közöttük… Este, amikor a felnőttek visszajöttek, teljesen kimerülve találták őket. Pedig mindent használhattak volna együtt lazán, boldogan, harc nélkül…) Isten nem azért teremtett sokfélének, hogy egymás ellen forduljunk; hanem hogy egymás mellé álljunk. Nemcsak a genetikánk, a lelkünk is közös. És nem mindegy, hogy ki uralkodik fölötte.

   Ez a király eljött hozzánk. Vállalta a mi sorsunkat, azt a küldetést, hogy minket megváltson. Hogy életünk legyen, és bőségben részesüljünk. Személyes ügyünk, örömünk ez. Amikor halljuk, hogy valaki megszületett a családunkban, a gyülekezetünkben, akkor az valahogy reménységet ébreszt bennünk. Az élet üzenetét jelenti számunkra. Krisztus azért jött el, hogy jóvátegye a múltunkat, megáldja jelenünket, reményteljessé tegye jövőnket. Hogy megbocsássa bűneiket, áldásaiban részesítsen, és üdvösségre vezessen. 

   Hol van a zsidók királya, aki most született? Igaz, itt van köztetek? Igaz, ismeritek őt? Igaz, engeditek őt uralomra jutni egyéni életetekben, közösségetekben? Az az indulat van bennetek, ami őbenne, követeitek őt, és nem a sötétségben jártok, hanem tietek az élet világossága, az üdvösség reménysége. Az ő békessége ragyog be titeket, és azt adjátok tovább. Látszik rajtatok, hogy az ő országának a polgárai vagytok. Az ő szeretet sugárzik rólatok. Bárcsak utat, teret, szívet nyitnánk előtte, hogy ő töltsön be minden áldással, és vezessen győzelmesen az üdvösségre! Királlyá Jézust koronázzátok!  Ámen.

 

 

Mt 2,3 (imahét, kedd – 2022. február 8.) - Krisztus jelenléte megfordítja a világ szokásos rendjét.

 

Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. 

 

    Az idei imaheti programot Közel-Keleten élő keresztyén testvéreink állították össze, akiknek az utóbbi időkben sok megpróbáltatásban - háborúkban, üldözésekben, menekülésben - volt részük. Akiknek lerombolták házaikat, felrobbantották, felégették templomaikat, sokakat közülük bebörtönöztek, megölték családtagjaikat. Nyomorúságuk nem most kezdődött, az ő esetükben valójában – Himnuszunkat parafrazálva - két ezredévnyi szenvedés kér életet vagy halált, tanúskodik mártíromságig menő küzdelmükről. Louis Raphael Sako bíboros, bagdadi érsek, iraki káld pátriárka mondta a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson Budapesten: A Nyugat nincs tisztában a közel-keleti keresztyének helyzetével, félelmeivel. Ők őrzik a keresztyénség gyökereit, ezért jelenlétük a világ valamennyi keresztyén egyháza számára alapvetően fontos. Úgy fogalmazott: a káld egyház "karizmája a vértanúság", hiszen megalapítása óta üldözték a perzsák, az arabok, a mongolok, a törökök, az utóbbi időben pedig a muszlim szélsőségesek, az al-Kaida és az Iszlám Állam. Irakban néhány év alatt alatt 1,5 millióról 300.000-re csökkent a keresztyének száma. Moszulban az iszlám szélsőségesek rémuralma után a 15 ezerből 40 keresztény maradt.

    Közel-keleti testvéreink a témaválasztásban egy kicsit magukról is beszélni akartak (hiszen a keleti bölcsek valahonnan az általuk lakott területekről indultak el, vagy ott haladtak át, bizonyos értelemben az ő elődeiknek tekinthetőek), és főként Krisztusról, akikben reménységük van. Akiben – őseikhez hasonlóan - a Szabadítót, a Királyt imádják.

    Igazából a napkeleti bölcsek Jeruzsálemben érkezése és kérdezősködése dobja be akkor és ott a köztudatba, hogy megszületett a Messiás. Hol van a zsidók királya? Igaz, milyen érdekes: a messziről érkezők kérdik ezt a közel levőktől, a pogányok a választottaktól. Jeruzsálem el van foglalva a maga mindennapi dolgaival, gazdasági intézkedéseivel, hatalmi intrikáival… A messziről érkezők teszik közelivé ezt a létfontosságú kérdést.  

    Ha ma hozzátok érkeznének meg ezek a különleges férfiak, és kérdeznék meg ugyanezt, mit válaszolnátok?  Hol van a Gyermek, aki értetek is megszületett, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett? Hogyan viszonyultok hozzá, milyen helyet biztosítotok számára? Naggyá lett, uralkodik közöttetek, megmutatkozik az ő igazsága, szeretete, vagy azt mondjátok: nincs szükségünk rá! Majd mi elintézzük dolgainkat nélküle is.  

   A bölcsek bizonyossággal érkeztek: láttuk az ő csillagát, hát akkor itt kell lennie. Ha feltűnt a fény, akkor annak forrása is van. Ha megjelent a kegyelem, akkor az Isten személyes munkájáról vall: valaki elhozta számunkra. Ha szeretetet tapasztalok, akkor az valaki részéről megnyilvánul. Mennyivel biztosabb lehet a mi hitünk, hiszen nemcsak a kezdetet ismerjük, hanem a kiteljesedést is. Nemcsak Jézus születését, de életét, megváltó munkáját! De ott van-e a hit bizonyossága bennünk? Tényleg meg vagyunk győződve, ahogy Pál apostol írja? 

   Ezek a mágusok – látjuk - nem elégszenek meg a jellel. Igazából otthon is elsóhajthattak volna egy hálaadó imát. Személyes találkozásra vágynak… És ezért sok mindent vállalnak. Sok mindent kockáztatnak. Ezer akadályt győznek le. Külsőket, de belsőket is. (Tegyük fel: csúnyán megromlott a kapcsolatod valakivel, aki a legközelebb állt hozzád, barátoddal, hitvestársaddal, gyermekeddel – van ilyen -, és ez nagyon bánt, nincs egy jó napod, és akkor meghallod, hogy van valaki, aki biztosan segít… csak el kell menni hozzá. Valahol Indiában… Vállalnád? Ezer viszontagsággal, a lelkedben felébredő rengeteg bizonytalansággal kellene szembenézz.  Vajon igaz az információ? Vajon nem fogok csalódni? Megéri? Le tudnád ezeket küzdeni?)

   Nem is csak azt mondják, hogy látni szeretnénk, hanem imádni akarjuk. Azért jöttünk! Imahetünk fő üzenete: imádni. Magasztalni Istent, mert jó, mert örökkévaló a kegyelme. Mert megváltott, kegyelmébe fogadott, az üdvösségre hívott el. Áldani őt felkeltedben és lefekvésedben, munkád végzése közben és befejezésében… Akkor is, ha nem úgy sikerül valami, ahogy tervezted, ha veszteség, ha bánat ér.  Mi mit szoktunk tenni ilyenkor? Jobb erről nem is beszélni. Mennyit vállalunk az Isten dicsőségéért? A saját dicsőségünkért sokat…

   A bölcsek kérdése, az abban megfogalmazódó nagy hír – ami örömet, kitörő lelkesedést, könnyes hálálkodást kellett volna kiváltson – zavart kelt Jeruzsálemben. Nem ünneplés lesz belőle, hanem felháborodás. Csodálkozunk? Pedig ha őszintén magunkra tekintünk, rögtön megértjük ezt a reakciót. Akarunk-e egy mennyei királyt az életünk felett, vagy a saját uralmunkat szeretnénk gyakorolni? Akarjuk-e az ő békességét, amikor nagyon ragaszkodnánk a mi haragunkhoz, sérelmünkhöz? Akarjuk-e az ő tisztaságát, amikor annyi hamisság tölt be minket? Kell-e az új élet, ha megszoktuk a régit? (Egy súlyos csípőficamos, betegnyugdíjas, középkorú személy Magyarországra került kezelésre, ott mondta neki egy orvos: meg tudjuk műteni magát, akár munkaképes is lehet. Emberünk valósággal megijedt: 50 év fölött hogy kezdjek el én dolgozni?)

   Máté evangélista külön ráélesít Heródes királyra. Érzitek az ellentétet? Hol van zsidók királya? – kérdik a bölcsek, és megjelenik előttük Heródes. Sokan pályáznak a Krisztus királyságára. Saját énünk is. A bűneset óta azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, mint az Isten.  Ezt a rögeszmét belénk ültette a kísértő. Minden nyomorúságunk, kudarcunk ellenére saját életünk urának képzeljük magunkat. Mi elirányítjuk, megszervezzük, tudjuk, hogy mit kell tennünk, nem kell megmondja nekünk senki. Efelől mindenki meg van győződve. Bűneinkben, életünk szennyében is királyoknak tartjuk magunkat önmagunk felett.

   Isten tényleg királyokká tett, de nem saját erőnkből, nem a saját útjainkon érjük el ezt a méltóságot. Krisztus által. Nekünk ajándékozott királyságságunk van. Mi pedig meg önhatalmúlag akarjuk megszerezni. Miért vált ki nyugtalanságot a messiás megszületésének örömhíre?

Először is: a trón már foglalt. Heródes érthető módon „pánikol”: itt vagyok én, milyen királyról beszélnek ezek? Ki akarja feladni uralkodó pozícióját? Nehéz Isten akarata alá rendelni a sajátunkat (inkább kimagyarázzuk), nehéz Krisztus igazságának magunkban érvényt szerezni. Nehéz visszalépni, beismerni, bűnbánatot tartani. (Kapaszkodunk süllyedő trónunkba).    

Másodszor: félünk a változástól. Inkább fenntartjuk a rossz helyzetet, ahol megmelegítettük a helyünket, mintsem hogy kimozduljunk. Kivált, ha látszólag még előnyöket élvezünk, ha nyereségesnek tűnik. Foggal-körömmel ragaszkodunk a mi megszokott, nem éppen Isten akaratához igazodó, nem éppen helyes, erkölcsös és igazságos életformánkhoz – ha nincs is a javunkra. Akár a kisgyermek a késhez, amit keményen markol. Amivel megsebezheti magát. De neki az kell, mert megszerezte… Ragaszkodunk önzésünkhöz, ha közben boldogtalanok is vagyunk, és környezetünket is azzá tesszük… Szenvedélyeinkhez, amik tönkretesznek. Akaratosságunkhoz, indulatosságunkhoz. Makacsul ragaszkodunk szokásainkhoz, ha azok akadályok is lelki fejlődésünkben. Pál azt írja: kárnak és szemétnek ítélek mindent. Pedig tudós farizeus volt: ez pedig vagyonnal, pozícióval, elismertséggel, ranggal járt. De mindezt veszni hagyta Krisztusért, hogy benne mindent megnyerjen.  

Harmadszor: Jézus leleplezi a mi bűneinket. Ezt pedig nem akarjuk. Hősiesen védjük hamisságunkat. Pedig igazi bátorság a beismeréshez kell.  Még takarózunk is azzal, hogy ilyen vagyok, ilyen a világ.  Nehogy most valaki le akarja leplezni az egésznek a hamis, álszent, képmutató mivoltát! Ezért jut olyan nehezen érvényre a krisztusi értékrend egyéni, családi, közösségi olykor még egyházi életünkben is, nem beszélve társadalmunkról, világunkról. A Jézusról szóló evangélium ma is botránkozás. Amíg csak írva van a prófétáknál, addig rendben van, de ha megjelenik békességével, alázatával, tisztaságával…

   Valami alapvető baj van a hozzáállásunkkal, ha Krisztussal való találkozás nyugtalanságot vált ki belőlünk. Vajon nem kívánatos, kellemetlen a fogságban levőnek a szabadulás, a betegnek a gyógyulás, az adósnak az elengedés híre? A jó hír rossz érzéseket kelt bennünk? Valami baj van velünk: önzésünk, akaratosságunk, keményszívűségünk miatt. (Történet az apa és a drogos fia.) Valamit fel kell adni… ezért nehéz. Valamit félre kell tenni, valamiről le kell mondani.

  Akarjuk-e a Krisztus királyságát? – ez a döntő kérdés.  Mivel jár az? Szeretetének az érvényre jutásával, a megbocsátás kötelességével, békesség küldetésével… És reménységgel, örömmel. Karácsony, húsvét, és pünkösd minden ajándékával, isten minden drága ígéretével, az üdvösség bizonyosságával. Kell-e ez nekünk, vagy ragaszkodunk a mi gyarló akaratunkhoz, kicsinyes, eltorzult gazságunkhoz, hamis sikereinkhez és örömünkhöz.   

Egyik faluban jártam itt a környéken, egy idősebb, teljesen ismeretlen férfi szólított meg, és szinte minden bevezető nélkül elkezdte nekem szapulni a testvérét, hogy az semmit nem segített a szülőknek, az örökség bezzeg kellene neki, de abból semmit nem kap. Nagyon rámenős volt, mindenképpen igazolást várt tőlem. Hivatkoztam a Jézus esetére a két vitatkozó testvérrel („ki tett bíróvá engem köztetek?”), és azt a választ kaptam: a Biblia mondhat, amit akar, itt egy konkrét helyzetről van szó. Igen, valóban: konkrét irigységről, konkrét önzésről, konkrét elvakultságról és rosszindulatról… Ezeket feladjuk, vagy nem adjuk fel? Ezekbe engedünk beleszólást vagy nem? Engedjük-e, hogy az Úr kimozdítson merev álláspontunkról, hogy felforgassa, átértékelje gondolatainkat?  Adunk-e esélyt Jézusnak?

  Mert ha nem… akkor csak hitünk csak külsőség, csak szokás, csak költészet. Szép, andalító szavakat jelent, hóhullást, gyertyafényt, és aztán minden megy tovább… Az élet – mondjuk - másról szól. Igen, Krisztus nélkül a haragról, gyűlölködésről és a halálról.  De vele: a békességről, hitről, reménységről, szeretetről, megbocsátásról, megmaradásról, életről. Válasszuk ezeket, válasszuk Krisztust, örömmel, hálával, imádattal, kitárt szívvel fogadjuk az ő királyi megérkezését az életünkbe! Ámen.

 

Felséges Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, hálát adunk ezért az alkalomért, találkozásért, az imahét üzenetéért, a ma esti igéért, amelyben elhangzott a drága hír: király született nekünk, aki az egész világ megváltója lesz. Ó, bárcsak öröm, hála fakadna a mi szívünkben ezért, azért, mennyei Atyánk, mert te örök szeretetedből kiválasztottál egyszülött Fiadban, hogy gyermekeid legyünk, benne megbocsátottál nekünk, békességeddel, igazságoddal ajándékozol meg, és az üdvösségre vezetsz. Milyen boldog bizonyosság ez! Bocsásd meg, ha öröm helyett háborog a mi lelkünk, ha hála helyett lázadás van bennünk, mert nem akarjuk feladni a mi uralmunkat, a mi kis, önző igazságunkat, nem akarunk lemondani bűneinkről, szenvedélyeinkről. Heródeseknek képzeljük magunkat, akiknek nincs szükségük tanácsra, vezetésre, bölcsességre. Mi majd elkormányozzuk életünket, mi majd megtaláljuk a célt, mi majd boldogulunk. Ezért van annyi lelki erőtlenség és közöttünk, annyi zűrzavar, bizonytalanság bennünk és a világban is. Ó, mennyi baj származik abból, ha az ember a saját akaratát akarja érvényesíteni, saját hatalmát akarja gyakorolni: kis körben és magasabb szinten is, egyének és világbirodalmak esetében! Értesd meg velünk azt, mennyei Atyánk, hogy Krisztus nélkül nincs igazság, nincs szeretet, nincs valódi békesség, nincs megtartatás. Hadd engedjük, hogy te benne és általa felforgasd a mi bűnös, önző, kapzsi rendünket, és teremtsd meg közöttünk és bennünk a te isteni értékrendedet, amelyben Krisztus jósága, tisztasága, szentsége, békessége uralkodik. Ahol szeretetben, megértésben tudunk egymás mellett élni, egymást támogatva, bátorítva, egymásnak segítve, ahol mindnyájan egyek vagyunk megváltó Urunkban. Hadd kiáltsuk ki őt királlyá, fejedelemmé, akire rábízzuk életünket, akinek hűségesen engedelmeskedünk.

     Áldd meg ezt a gyülekezetet, az itt szolgálatot végző gyermekeidet, lelkészt és családját, a presbitériumot, minden egyes személy és családot! Te ismersz mindenkit, mindenkinek gondját, baját, erőtlenségét, erősítsd itt élő népedet a hitben, a reménységben, tedd gazdaggá a szeretetben, hogy hirdessék a te hatalmas dolgaidat, aki csodálatos világosságodra hívtál el. Légy gyógyító kegyelmeddel közel a betegekhez, vigasztaló lelked által a gyászolókhoz, emeld fel az elesetteket, segítsd a bajban levőket, és add a te békességedet mindenkinek! Imádkozunk keresztyén testvéreinkért, akik különösen kicsiknek érzik magukat, akiket üldöznek, háborgatnak, éppen Közel-Keleten is. Mutasd meg diadalmas, megtartó hatalmadat nekik, őrizd, tartsd meg őket! Könyörülj mindnyájunkon! Ámen.                                

             

 

 

Mt 2,6 + Lk 12,32 (imahét, szerda, 2022. február 2.)

 

 Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.””
                

Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!

 

 „Bár kicsik vagyunk és szenvedők, semmiben sem szenvedünk hiányt.” Ez a mai nap prózában megfogalmazott üzenete. „Kicsik vagyunk és szenvedők” - nem tudom, hogy könnyen azonosulunk-e ezzel a megállapítással, minősítéssel? Vállaljuk-e kicsinységünket, és azt, hogy sokszor kell szenvedést hordozzunk? Azt, hogy jelentéktelenek és sebezhetők vagyunk. Hogy gyakran éljük át a kitaszítottságot? Bátorság, lelki nagyság kell ennek beismeréséhez. A gyermekek nem azon versengenek, hogy ki a legkisebb vagy ki a legszegényebb. Nem abban licitálják túl egymást, hogy kinek vannak a legegyszerűbb szülei. Ellenkezőleg. Valahogy – akár a gravitáció - a kiválóság, a nagyság, az erő bűvöl el, az vonz mindnyájunkat.

   Mindent megteszünk azért, hogy azt bizonyítsuk: nagyok, kemények vagyunk. Hősök. Eszembe jut Juhász Gyula egyik ismert verse: Himnusz az emberhez. „Nézzétek: napba törtetően /Mint épít büszke kupolát,/ Egekbe lendül lelke, karja, /Kőhomloka, ércakaratja/ Győzelmesen lendül magasba /És mélységekbe száll tovább! ” Tényleg, bámulatos eredményeket ért el az ember. Az első, ember alkotta űrszonda elérte a Nap külső korongját… hiperszonikus rakéták röpködnek a fejünk fölött… már a gének titokzatos világába is beavatkozunk… Mindezek ellenére egy kis vírus sarokba szorította világunkat. Nagyratörő vágyaink mellett a kicsiség, a földhöz ragadottság is hozzátartozik emberi mivoltunkhoz… A legnagyobb tudósok, a legbefolyásosabb vezetők, a leggazdagabb mágnások is halandó, nyomorult emberek. Odalesznek, mint a mező virága, írja a Biblia. Ez az Isten rendje…

   A kérdés az, hogy mit kezdünk csekélységünkkel, törékenységünkkel? Próbáljuk kétségbeesetten, lázadva demonstrálni az ellenkezőjét? Vagy Istenhez fordulunk, aki kicsiségünkben is meg tud tartani. Krisztus vállalta alacsony sorsunkat. Otthagyta a menny kimondhatatlan dicsőségét. A lehető legszerényebb helyen, a lehető legszegényebb körülmények közt született meg. Megüresítette önmagát. Ő kicsi akart lenni, hogy minket nagyságában, isteni méltóságában részesítsen. Benne átértékelődik minden. Megfordul a sorrend. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel – vallja Mária dicsőítő énekében (Lk 1, 52). A kicsiség reménykeltő állapot: a segítség célpontjai vagyunk.

    Krisztus követőiként talán hangsúlyozottan szembesülünk ezzel a kisebbségi helyzettel.  Azt írja Pál az 1 Kor 1,28-29 verseiben: azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. Értitek, testvérek? Nem a mi érdemeink, hanem Isten végtelen kegyelme. ( Egy neves uralkodóról jegyezték fel, hogy tanácsosai közül mindig a leggyengébb testalkatút küldte el béketárgyalásra. Akik nem vették komolyan, azoknak hatalmas hadseregének a megsemmisítő csapásával kellett szembenézniük.)

   Gondoljunk Közel-Kelet keresztyénjeire, akik tényleg maroknyian, ellenséges környezetben, iszlám tengerben küzdenek a túlélésért, hitük megőrzéséért. Azért, hogy „a keresztyénség bölcsője ne legyen koporsó”, ahogy az ammáni (Jordánia) püspök fogalmazott. Csak ebben az országban egy generációval ezelőtt a lakosság 20%-a volt keresztyén, mára ez az arány alig 3-4 %. Irakban 1,5 millióról 300.000 -re csökkent a keresztyének száma. Más okokból a mi szabad Európánkban sem sokkal fényesebb a helyzet. Egy dolgot azonban hangsúlyoznunk kell: a kisebbségi lét nem jelent egyet a kisebbségi tudattal. Nekünk hatalmas Istenünk van, mi egy diadalmas Urat követünk, mi a Lélek erejének a birtokosai vagyunk. Drága ígéreteink vannak, és csodálatos hitbeli tapasztalataink. Nem félek sok ezernyi néptől sem, amely köröskörül felállott ellenem - vallja Dávid a 3. zsoltárban. Bárcsak megnyílna értelmünk, hitünk és szemünk, és meglátnánk – a legnagyobb szorongattatásban is, amit Géházi (Elizeus szolgája) is meg: többen vannak velünk, mint ellenünk! (2 Kir 6).

   Erőnk, ellenállásunk hatékonysága nem abban van, hogy összeszedjük magunkat, hogy merészen szembeszállunk minden támadással – hanem abban, hogy bízunk Istenben, aki minden emberi reménységet vagy reménytelenséget megszégyenítő módon cselekszik. Aki teremtette az eget és a földet, akié minden, aki hatalmas kézzel őriz minket hit által, aki nem kímélte tulajdon Fiát, és vele együtt mindent megad nekünk. Életen és halálon keresztül. (Egy búnyós fiúcska került az egyik osztályba, csatlakozott a hasonszőrűekhez, akik provokálták, meg-meglökdösték a gyávábbakat. Ám azt vette észre, hogy az egyik, talán a legvéznábbnak látszó gyerekhez nem mernek hozzányúlni a többiek. „Csak nem féltek ettől a nyeszlett alaktól?” – kérdezte. „Tőle nem”, válaszolták, „csak felsős testvérétől, aki a legerősebb az iskolában.” )   

  Igénkben biztatás hangzik Betlehem, a kis júdeai városka fele. Semmiképpen sem vagy a legkisebb. Lehet, hogy annak tartanak. Lesajnálnak. De Isten mondja ki a végső szót. Az ő értékelése a döntő. Az ő kezében a kicsi is naggyá lesz. Betlehem nemcsak településként volt kicsi (ma is az, 28 ezres lakosságával), hanem valahogy a kisemberek története fűződik hozzá. A Betlehembe vezető úton született Benjámin, Jákón legkisebb fia (édesanyja, Ráhel bele is halt a szülésbe), itt élt Naómi, és ide tért vissza mindenét elveszítve, szegényen Ruth-tal, hűséges menyével együtt, itt nőtt fel Isai idősebb, szálasabb fiai közt Dávid is, a legkisebb. De Isten bámulatos módon megáldotta, kiemelte a felsorolt személyeket. Mert bevonta őket kegyelmi projektjébe.

   Azt hisszük az Ige és hitvallásaink alapján, hogy Isten Krisztusban minket is felvett az ő üdvözítő tervébe, és dicsőségében fog részesíteni. Isten szándéka, üdvözítő akarata nem változott, sőt, kiteljesedett egyszülött Fiában. Pál ezért írja: Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette  (Róm 8,30). Értitek, testvérek, az a döntő, amit Isten tervez velünk. Tudjátok, mit üzen nekünk Isten Jeremiás által?  Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. (Jer 29, 11) Ezzel az isteni biztatással bátran tovább lehet indulni, szembenézni betegséggel is, mindennapi gondokkal, kihívásokkal, megpróbáltatásokkal, mert áll az Isten szava. Sokszor mondjuk (napjainkban mintha még sűrűbben hangoztatnánk a világjárvány, a gazdasági válság, a politikai instabilitás, a háborús készülődés és fenyegetés árnyékában), hogy teljesen bizonytalan a holnap. És azt halljuk Isten szájából: reményteljes jövő. Erős, kegyelmes Istenünk van.

   A második igeversben is ez hangsúlyozódik: Ne félj, te kicsiny nyáj! Nem a gőgösöket, nem az önmagukban bízókat, nem a biztos lábakon állókat szólítja meg az Úr. Nem a harcias farkas falkát. Ha nyájról hallunk, akkor arra gondolunk, hogy csak a jó pásztor szólhat így. Aki legelteti az ő népét. A nyájra nézve mindenki más veszélyt jelent. Nem a nyáj felkészültsége, edzettsége, ügyessége, jól választott stratégiája, hanem a pásztor személye a döntő. Aki a kicsi nyájat, a keveseket, a világ nemtelenjeit és megvetettjeit is képes győzelemre vezetni. Emlékszünk, Gedeon hazaküldi a harcosokat, csak 300 kell (Bírák 7). Még magukkal dicsekednének. A kicsiny nyáj nem alapozhat magára. Persze, jó, ha együtt van, ha összetart, ha egymást biztatja, támogatja, de alapvetően a jó Pásztorban lehet reménysége. Ezt ne felejtsük el!

    Értjük, hogy rólunk van szó… Kicsi nyáj vagyunk (nemzeti, egyházi, gyülekezeti mivoltunkban). A kérdés az, hogy bízunk-e abban, aki összegyűjthet, aki megtarthat? Készek vagyunk-e hittel rá hagyatkozni, neki engedelmeskedni?   

    Mert úgy tetszett a ti Atyátoknak… mert fejedelem származik. A kettő szorosan összetartozik. Tetszett Istennek, hogy elküldje az ő egyszülött Fiát, hogy szabadító, győztes fejedelmet rendeljen… Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!  És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! (Jel 5, 12-13) Ahol Isten harcol, ott van a győzelem.

   Figyeljünk a birtokos nyelvtani formákra: „legeltetni fogja én népemet”, „tetszett a ti Atyátoknak”. Arra emlékeztetnek: valakihez odatartozunk, valakihez teljes bizalommal fordulhatunk, valaki név szerint ismer, magáénak tart, valakit mi Atyánknak szólíthatunk. Nem vagyunk senkiháziak. Bár a világ gyakran gúnyol, nevet. Istennel ilyen szoros, személyes, rokoni kapcsolatban vagyunk. Döbbenetes kijelentés. Nem egy megközelíthetetlen Úr ő. Hanem olyan, aki megtekintette parányiságunkat, közénk jött, Krisztusban megváltott, hogy részesüljünk végtelen dicsőségében.

    Ökumenikus üzenete is van ennek: akkor nem harcolhatunk egymás ellen… Szereti-e a szülő, ha a gyermekei panaszkodnak, acsarkodnak egymásra? Hát nem akkor vagyunk boldogok, ha törődnek egymással? Egy házból valók vagyunk, akik ismerjük az Atyát, és azt, akinek érdeméért befogadott, adoptált minket... Mi pedig gyakran kiutasítjuk egymást. Te nem vagy közénk való, veled nem közösködünk. Kinek adta át az Atya az ítélkezés jogát? A Fiúnak (Jn 5,22). Egyedül neki lenne meghatalmazása kitessékelni minket az Istennel való közösségből. De ő nem teszi. Sőt így hív: jöjjetek énhozzám.

   Az Atya tetszése az, ha szeretetben élünk… Ő abban gyönyörködik, ha Fia lelkületét, vonásait fedezi fel bennünk. A Jn 6, 22-ben hangzik el a Jézust hallgatók kérdése: mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk. A válasz: higgyetek abban, akit ő küldött. Benne minden a miénk. Mérhetetlenül gazdag Istenünk van. Nem szenvedünk szükséget… A legdöntőbb kérdések elintéződtek. (Nagy Sándorról egy történet… egyik katonája megmentette az életét, azt ígérte neki, hogy hazaérve bemehet a kincsesházába, és annyi kincset vihet el, amennyit tud… A katona nem volt rest, levetette a köpenyét… telerakta arannyal, drágakövekkel. A kincstár megbízottja azt mondta Nagy Sándornak: ez szemtelenség! A hadvezér azt válaszolta: nem, ez megtiszteltetés, tudta, hogy gazdag uralkodó vagyok.)  

   Itt arról hallunk, hogy az az Isten tetszése, úgy döntött jókedvéből, irgalmából, hogy nekünk adja az országot. A kicsiknek, a nincsteleneknek. A Hegyi beszédben az ország a szelídeknek ígértetik. A kicsik fegyvere az Isten békességére alapozó szelídség, a fegyvernélküliség (Ghandi). Ezen a világon a hadi technikával rendelkezőké, az erőszakosoké az ország. Nagyhatalmak feszülnek egymásnak területek, érdekzónák megszerzéséért… „Erővel, fegyverrel és sok csalárdsággal.” Nekünk tudni kell: az igazi gazdagságot nem kicsikarjuk, hanem ajándékba kapjuk, mert valaki megszerezte azoknak, akik az ő kicsiny nyájához tartoznak.

   Ország, uraság… Krisztus szeretete irányította boldog, hálás élet. Bennetek van, tanítja Megváltónk. Bennetek van-e? Ha igen, akkor annak ereje meglátszik már földi életetekben, családjaitokban, tanulásotokban, munkátokban. És teljessé lesz az üdvösségben. Ámen.  

 

Urunk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, valóban méltó vagy, hogy végy áldást és tisztességet, mert a tied minden hatalom, erő és dicsőség! És végtelen, kiapadhatatlan a te kegyelmed, jóságod. Így választottál el magadnak minket, a kicsiket, az erőtleneket, és tettél a te gyermekeiddé egyszülött Fiad által. Így emelsz fel, vezetsz minket küzdelmeinkben győzelemre! Köszönjük, hogy odateszed a te nagyságodat a mi kicsiségünk mellé, segítségedet a mi elesettségünk mellé, és boldog felismerésre nyílhat meg a mi szemünk is: valóban többen vannak velünk, mint ellenünk. Valóban a megpróbáltatásokban, nehézségek közt is megtartó kézzel hordozol. Veled ezer akadályon is átjutunk. Ezer szükségünkben is megoldást adsz.  Kicsiny nyáj vagyunk, de győzelmes Pásztorunk van, aki önmagát, drága isteni életét adta értünk, hogy dicsőségben részesüljünk.

   Nem világhírű hely ez a gyülekezet, mégis látható módon munkálkodik közöttünk a te világot fenntartó kegyelmed, mégis tapasztaljuk segítségedet, megújító csodáidban van részünk. A világ nagy lármájában szól a te gyógyító, vigasztaló igéd, emberek találják meg Krisztusban életük célját, értelmét, békességét! Add, hogy ne csüggedjünk, ne a bajok, az akadályok nagyságára nézzünk, hanem a te szabadító hatalmadra. Mert te mindenen keresztül véghez viszed üdvözítő akaratodat. Tőled valóban senki és semmi el nem szakíthat. Lelked által segíts, hogy ebben egy pillanatra se kételkedjünk.

Hogy hit által atyai kezedbe kapaszkodjunk, mint a gyermek, hogy rád bízzuk jelenünk kihívásait, és holnapunk aggodalmait.

  Köszönjük, hogy nekünk ígéred a te országodat. Annyit harcolunk, küzdünk mulandó dolgokért, add, hogy a te legnagyobb ajándékodat elfogadjuk Krisztusban. Mert benne minden a miénk.

  Áldd meg ezt a gyülekezetet, az itt szolgálatot végző gyermekeidet, lelkészt és családját, a presbitériumot, minden egyes személy és családot. Te ismersz mindenkit, mindenkinek gondját, baját, erőtlenségét, erősítsd itt élő népedet a hitben, a reménységben, tedd gazdaggá a szeretetben, hogy hirdessék a te hatalmas dolgaidat, aki csodálatos világosságodra hívtál el. Légy gyógyító kegyelmeddel közel a betegekhez, vigasztaló lelked által a gyászolókhoz, emeld fel az elesetteket, segítsd a bajban levőket, és add a te békességedet mindenkinek. Imádkozunk keresztyén testvéreinkért, akik különösen kicsiknek érzik magukat, akiket üldöznek, háborgatnak, éppen Közel-Keleten is! Mutasd meg diadalmas, megtartó hatalmadat nekik, őrizd, tartsd meg őket! Könyörülj mindnyájunkon! Ámen.