Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

Temetések (2023)

Temetési prédikációk


2023.00.24

Domahidi Béla

Jel 3,7-8.10-11 (virrasztó)

 

   7 A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél Dávid kulcsa van, és amit kinyit, senki nem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki: Ézs 22,22Jób 12,14 

8 Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet. 

10 Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak. 

11 Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat. 

 

     A tegnap testvérünk halálával kapcsolatban hozta az Úr elém ezt az igét vigasztalásként. Milyen jó nekünk Isten szavára figyelni! Sok emberi biztatás is elhangzik felétek ezekben a nehéz napokban, de egyedül Krisztusnál van az örök élet beszéde. Ő tud a halállal szemben, a vesztességben is élő reménységet ajándékozni.

    Hallottuk a levél címzésében: más időben, más helyen hangzott el először ez az üzenet, de most személyesen minket szólít meg… Krisztus szól hozzánk, a mi Megváltó Urunk, aki ismer minket, aki mellettünk áll. Ő a Szent, az Igaz - talán félelmet keltenek bennünk ezek a jelzők, mert mi méltatlan bűnösök vagyunk… De tudjuk, hogy ez a Szent és Igaz emberré lett értünk, felvette hús-vér testünket, vállalta sorsunkat, megismerte szenvedésünket, elhordozta bűneinket. Még a halált is megkóstolta értünk. Nincs létezésünknek olyan mélysége, nincs olyan elhagyatottság, félelem, ahol ne érezhetnénk őt magunk mellett.

   Nála van a Dávid kulcsa… Dávid Izrael legnagyobb földi királya volt, és mint ilyen a Krisztus előképe, aki örökkévaló király, és akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, aki nem egy földi országba akar befogadni, hanem a mennyeit nyitja meg nekünk… 

    Amit kinyit, senki nem zárja be, amit bezár, senki nem nyitja ki… Az Úr elhunyt testvérünk számára is nyitott utakat: először akkor, amikor földi életet ajándékozott neki (és általa számotokra is, akik az ő leszármazottai vagytok), utat nyitott, megoldást adott sok döntésében, a családalapításban, gyermeknevelésben, unokák, sőt, dédunokák gondozásában, az ő munkájában, szolgálatában, övéi iránti ragaszkodása megélésében. Drága lehetőségek ezek! És hisszük, nyitogatta az Úr az ő szívét is szavának meghallására, kegyelmének elfogadására. 

   És közben zárultak is a földi ajtók, életszakaszok: a gyermekkoré, az ifjúkoré, a gyermeknevelésé, szűk három évvel ezelőtt a férjével járt közös úté, fokozatosan az egészségé, és végül bezárult a földi életösvény kapuja is. Ezeket a bezárult ajtókat, kapukat – akármennyire fájdalmas is számunkra - valóban nem tudjuk többé kinyitni. Néha tehetetlenül, sírva állunk a mozdíthatatlan ajtók, kapuk előtt. 

   És bár ezek a földi lehetőségek lezárulnak, tudjuk, hogy Isten azért nyitotta meg a menny kapuját az első karácsonykor, azért törte fel isteni hatalmával egyszülött Fia sírját, hogy nekünk utat nyisson az ő országába, az üdvösségre. Amikor most minden külső jel a bezárulásról, befejezésről szól, akkor látnunk kell hit által a megnyílt egeket, Krisztust, a mi dicsőséges Urunkat, aki helyet készít számunkra az ő országában. 

   Azt üzeni nekünk a mi Urunk, hogy tud a mi cselekedeteinkről, és arról is, hogy kevés az erőnk. Énekeljük egyik énekünkben, hogy „teelőled elrejtenem semmit nem lehet”. Isten előtt nyitott könyv az életünk… Ez intés, figyelmeztetés is: úgy kell számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. De olyan jó volt azt is hallani, hogy Urunk tud arról is, hogy kevés a mi erőnk. Hogy gyarló emberek vagyunk: testi, lelki bajokkal, fogyatkozásokkal. Hogy bár igyekszünk, de nem tudunk mindenben megfelelni az ő szent akaratának. Sokszor nem volt és nincs elég hitünk arra sem, hogy belépjünk az általa megnyitott ajtókon, nincs elég bátorságunk feltétlenül engedelmeskedni neki. 

   Szükségünk van arra, hogy Isten kegyelme kipótolja hiányosságainkat. Ez a mi reménységünk. Ez volt, ez lehetett a reménysége elköltözött testvérünknek is. Nem dicsekedett lelki erényeivel, de láttuk, hogy törekedett a Krisztus útján járni. Isten Igéjét olvasó, imádkozó asszony volt. 

Megtartottad igémet, nem tagadtad meg az én nevemet. Krisztus nem várt el sokat a Filadelfiai gyülekezettől, csak ennyit: figyeljen az ő szavára, maradjon hűséges, bízzon rendületlenül benne. Néha valóban nem teszünk világra szóló dolgokat, talán be is látjuk, hogy többet is vállalhatnánk, és bizonyára több áldásban is részesülhetnénk, de ha az Igéhez ragaszkodunk, ha hűségesek maradunk, akkor Isten megtart az ő kegyelmében.

  Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged. Isten erős kézzel fog minket, de nekünk is kapaszkodnunk kell az ő erős kezébe. Meg kell tartanunk az ő drága igéjét, hogy abból megtanuljuk hinni, reménykedni. Hogy abból megismerjük az ő megváltó szeretetét… Egy 7-8 éves gyereket iskolai táborba vittek egyik távoli városba, ahol egy internátusban volt a szálláshelyük.  Még soha nem volt ilyen hosszú ideig elmenve otthonról, szorongva készült, induláskor édesapjától kapott egy levelet azzal a meghagyással, hogy csak akkor bontsa ki, ha nagyon el van keseredve. A gyerek a hét közepén kibontotta a levelet, amiben ez állt: az internátus vendégszobájában vagyok. Ha szükséged van segítségre, keress meg… Az üzenet, ami megnyugtat - mert vannak kísértések, nehézségek személyes életünkben, a világban. Jó tudni, hogy mennyei Atyánk közel van hozzánk. Egy kiáltásnyira, egy sóhajtásnyira. A halálban sem hagy magunkra…

   Krisztus szól: eljövök hamar, tartsd meg, ami nálad van. Időnk fogy, de a kegyelem ideje fele haladunk. Őrizzük meg, amit Isten reánk bízott! A tőle kapott drága lelki kincseket.  Őrizzétek ti is szívetekben Isten vigasztaló szavát, az élő reménységet, azt hitet, hogy Krisztus üdvösséget szerzett nekünk! Ámen.  

                        

   

 

2 Tim 2, 8-11 (temetés)

 

8 Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, 

9 amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve. 

10 Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel. 

11 Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is.

 

   Emlékezésre szólít fel az ige. A temetések az emlékezés alkalmai. Felidézünk egy életutat, a közeli hozzátartozók személyes, meghitt élményeket. Letűnt, történelmi korok elevenednek meg gondolatainkban, és abban szeretteink egyéni sorsa. Rég volt 1943, amikor elhunyt testvérünk született, amikor Európa-szerte fegyverek ropogtak! Újból háború dúl a világon. Milyen szívszorító ez a párhuzam… Íme, az emlékezés útján visszakanyarodunk a jelen gondjaihoz.

  Az emlékek hozzátartoznak emberi életünkhöz. Ha nem lennének, nem tudnánk összerakni életünk epizódjait, nem tudnánk hálásak lenni azért, amit Isten kegyelméből kaptunk – éppen a hozzánk közelállók által.

   Sok mindenre emlékeztek ti is, családtagok, és mindazok, akik ismerték, szerették elhunyt testvérünket. Vele kapcsolatos események, találkozások benyomásai kelnek életre bennetek. Vannak derűs, és vannak szomorú emlékek. Eszetekbe jutnak azok, akiket még előtte elveszítettetek.   

   De az Ige elsősorban nem ilyen földi emlékezésre buzdít, hanem annak a tudatosítására, hogy Krisztus feltámadt. Olyan esemény ez, ami bár a távoli múltban történt, de eleven hatása van a jelenünkre és a jövőnkre is. Hajlamosak vagyunk az élet gondjai közt, bánatunkban, szomorúságunkban elfelejteni ezt a győzelmes igazságot, ezért serkentget az Ige emlékezésre. 

   Jusson eszedbe, hogy Jézus Krisztus, Dávid utóda, feltámadt! A mennyei király, aki vállalta földi sorsunkat. Aki a halál útját is megjárta értünk. Nincs olyan helyzet, ahol ne tudna velünk együtt érezni. Éhezett Júdea pusztájában, könnyekre fakadt a Lázárt sírjánál, megrendült lélekkel sírt Jeruzsálem fölött, haláltusát vívott a golgotai kereszten. Nincs olyan helyzet, amelyben ne sietne a segítségünkre. 

   Ne felejtsük soha, hogy feltámadott Urunk van. Igen, a földi élet véget ér, testünk egyszer feladja a harcot, de megváltott emberek vagyunk. Életünk el van rejtve Krisztusban. Hallottuk a tegnap este: ha itt minden lejár,ha  minden földi lehetőség lezárul, valaki ajtót nyit nekünk. (Egyik énekünk szépen vall erről, és hozzáteszi: „szólok, ezt Jézus tette mind”…) Ez a hit átértékeli egész életünket, születésünket, küzdelmünket és halálunkat, átértékeli minden szomorúságunkat, gyászunkat. Fáj az elválás, de mi a találkozás reménységével engedjük el szeretteinket, akik Isten gyermekeiként éltek.

  Erről szól az evangélium. Ez temetéskor is örömüzenet. Az első keresztyének szeretteik elvesztésekor hálaénekeket zengedeztek, mert a hiábavaló, sok kísértéssel, nyomorúsággal terhelt világból valaki megérkezett az Atya kebelére. Aranyszájú Szent János mondta (aki 347?-407 között élt): mi keresztyének a halált alvásnak tartjuk. A feltámadás ténye mindent gyökeresen átminősít. Új távlatokat nyit, és szeretteink elvesztése miatti szomorúságunkban is világosságot gyújt számunkra.

    Ennek a reménysége erő az élet nehézségeinek hordozásában… Pál apostol e sorok leírásakor fogságot szenved, bilincset visel. És még sincs elkeseredve. Tudja, hogy nem ez a végső állapot. Isten, aki kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát, a juhok életében is mindent jóvá tesz… Még az üldözés, a bántás, az igazságtalanság is értelmet nyer. Még a halál sem a véglegesen lezártat jelenti. Elhunyt testvérünknek is voltak harcai, nehézségei: külsők, és belsők. Milyen jó tudni azt, hogy ezek az ő életében is Isten üdvözítő akaratának voltak alárendelve! 

   Az Ige nincs bilincsbe verve. Legyünk hálásak a drága, vigasztaló üzenetért, hogy ismerhetjük Isten megtartó akaratát, Krisztus megváltó áldozatát, és személyes bizodalmunk lehet az, hogy „Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz”.

   Mivel feltámadt Krisztus, mivel az örök élet várományosai vagyunk, ezért sok mindent elviselünk. Nem céltalan, nem értelmetlen és nem kilátás nélküli az, ami velünk történik. Ha van folytatás, ha van jutalom, akkor egészen más megvilágításba kerül az egész. Legyen ez számotokra is, gyászoló testvérek, igazi erőforrás a továbblépéshez, a munkához, szolgálathoz!  (Egyik hívő ember megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg. Azt mondta barátjának: a földi projektjeim lassan lejárnak, ezután a mennyeire kell koncentráljak.) 

   Pál azt tartja a legfontosabbnak, hogy a választottak elnyerjék az üdvösséget Krisztusban örök dicsőséggel. Benne mindnyájan elhívottak vagyunk. Milyen csodálatos ezt tudni! Adott esetben földi származásunk is meghatározó tud lenni (az, hogy honnan jövünk), de mennyei rendeltetésünk (az, hogy hova megyünk) fölötte áll mindennek. 

   Örök dicsőséggel – gyönyörű ez a kifejezés. Kivált, ha meggondoljuk, hogy ránk, gyarló, mulandó emberekre vonatkozik. Énekeljük: „Ó, mily dicső lesz az idő…” A Dsida Jenő síremlékén olvasható versnek két utolsó sora így hangzik: „Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását”. A földi megromlik, az idő, a betegség úgy megvisel… De dicsőséges mennyeit kapunk helyette. 

   Igaz beszéd ez… Az apostol fontosnak tartja ezt kihangsúlyozni. És újból rámutat reménységünk alapjára: ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Érdekes sorrend… Pál itt már a földi élet végére tekint, maga is közel lévén ahhoz. Jézussal együtt meghalni ua. azt is jelenti, hogy vele járunk, neki szolgálunk, és kitartunk mellette hűségben mindvégig. Mi az emberi sorsot csak a halálig tudjuk követni, de milyen csodálatos, az ige tovább vezet… Egy életrajz a két dátum, a születés és a halál éve közti eseményekről számol be, de hitünk túltekint ezen az emberi határon arra a Krisztusra nézve, aki végigjárta ezt a szakaszt a születés és a halál között, de utat nyitott nekünk az örökkévalóságba. 

    Így, az üdvösség távlatára tekintve számolunk be elköltözött testvérünk földi életről.(Életrajz)… Hisszük, hogy nemcsak a földön igyekeztetek mindent megtenni, hanem a mennyben is mindent megtettek érte, megtesznek értünk, mert Krisztus azt ígérte, hogy helyet készít számunkra, és az Atya színe előtt közbenjár érettünk.               

   Vele együtt fogunk élni is, hallottuk. Ezért már most kezdjük el ezt az életet, figyeljünk Urunk szavára, keressük, cselekedjük akaratát, járjunk békességében és szeretetében, vigyázzunk, hogy soha meg ne tagadjuk őt, tartsunk ki hűséggel, hitben mellette, aki mindig hű marad hozzánk. 

   Az üdvösség reménységében vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól…

Hadd ismételjem meg mai igénk két mondatát: Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. 

   Ez az igaz beszéd legyen a mi vigasztalásunk, reménységünk, erőnk a továbblépésben. Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, aki a halottak közül az elsőszülött, az Alfa és Ómega, az üdvösség megszerzője és beteljesítője. Hittel, bizakodva, mégis szomorúsággal, fájdalommal a szívünkben állunk meg előtted mint gyászolók és mint velük együtt érzők. Nálad keresünk vigasztalást, mert kevés most minden emberi jó szó, akár biztatás. Köszönjük, hogy emlékezhetünk azokra, akiket nekünk ajándékoztál, akik által sok áldásban, szeretetben részesítettél minket, azokra, akik már nincsenek velünk, akiket régebben, vagy akit éppen most veszítettünk el. Emlékezhetünk, és hálát adhatunk szolgálatukért, munkájukért, odaadásukért, ragaszkodásukért, azért, hogy a te gondviselő kegyelmed eszközei tudtak lenni számunkra, igen, elköltözött testvérünk is édesanyaként, nagymamaként, rokonként. 

   De köszönjük, hogy ezen felül emlékezhetünk arra, hogy Krisztus feltámadt a halálból. Hogy legyőzte annak félelmetes, minket rettegésben tartó hatalmát, és utat nyitott nekünk az üdvösségre. Mert ő ezért jött, ezért vállalta sorsunkat, vette fel a keresztet, bűneinket. Köszönjük, hogy az ő diadalma a mi győzelmünk, a mi reménységünk is. Hálát adunk, hogy ezzel az evangéliummal vigasztalsz, így gyógyítod gyászoló testvéreink szívét. Hallottuk szent igédből, és láttuk elköltözött testvérünk életében is, sőt, saját sorsunkban is tapasztaljuk, hogy sokféle bilincs szorongat, sok nehézség, küzdelem terhel meg minket. Tele vagyunk kísértéssel, bajokkal, de ezek között kapjuk a te erődet, és adsz nekünk áldást, örömet is, és azt az élő, vigasztaló reménységet, hogy te mindenen keresztül megtartasz. A te igéd nincs bilincsbe verve, a te üdvözítő akaratodat senki fel nem tartóztathatja. Minket senki és semmi el nem szakíthat tetőled. 

   Hadd legyen számukra is az a legfontosabb, hogy akaratodat cselekedjük, és elfogadjuk azt a kegyelmet, amit Krisztusban ajándékozol nekünk. És soha ne veszítsük szem elől az igazi célt: az üdvösséget, annak örök dicsőségét. Köszönjük, hogy így munkálkodtál kegyelmeddel elhunyt testvérünk életében is. Magasztalunk téged, hogy megtartottad őt 80 éven át, hogy megáldottad őt családjában, munkájában, szeretetében, hitében. Köszönjük az emberi eszközöket, elsősorban szerettei törődését, ragaszkodását, akik gyengeségében hűségesen gondozták őt. És azt mindenekfelett, hogy te voltál támasza, békessége. Hálát adunk, hogy az ő életére is ráragyogott, és halálát is meghatározta az a drága igazság, hogy Krisztussal járva, mellette végig kitartva, vele együtt fogunk élni. 

Ebben a reménységben vigasztald a gyászolókat és mindnyájunkat. Hadd legyen a Krisztus igazsága megtartó erő számukra és számunkra, és indíttatás arra, hogy a jót cselekedjük, hűségesen végezzük a reánk bízott feladatokat, hitben járjunk és szeretetben éljünk.  

  Áldd meg az itt jelenlevőket, őrizz minket testünkben-lelkünkben, és tarts meg a te örökkévaló kegyelmedben! Ámen. 

 

Zsolt 51, 3-10 (virrasztó)

 

 Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! 

4 Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem! 

5 Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. 

6 Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted. Róm 3,4

7 Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem. Jn 3,6

8 Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem. 

9 Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó. 

10 Engedd, hogy vidámságot és örömöt halljak, és megújuljanak tagjaim, amelyeket összetörtél. 

 

   Gyakran választok zsoltárt életkor szerint. Egyik legszebb, legmélyebb értelmű bűnbánati zsoltárból hallottunk néhány igeverset. Az 51. a Zsoltárok könyvének második harmadának a legelején található, években pedig az emberi élet derekának számít. Testvérünk egészsége régóta megtört, az utóbbi időben különösen gyenge volt. 

   Halálunk mindig előhozza a mulandóság, ua. a bűn kérdését is. Azért is, mert a Biblia halálunk okának nevezi azt (bár az orvosi papírokon más halálokok szerepelnek), de nem büntetésnek, ua. az Isten színe előtti megállásra készülésünk is bűneinket juttatják eszünkbe. Kicsoda az, aki önmaga érdemeire hivatkozhat? Ha számon tartod a vétket, kicsoda állhat meg színed előtt (Zsolt 130)?  Aztán a folytatásban olvassuk: ám nálad van a bocsánat.  

   Nyilván, voltak elhunyt testvérünknek is bűnei… Talán nyilvánvalóbbak is, mint mások esetében, elsősorban súlyos szenvedélybetegsége miatt. Őt immár, ahogy hitvalló elődeink fogalmaztak, Isten kegyelmére kell bízzuk.

    Könyörülj rajtam… ezzel a mondattal indul a zsoltár, csak így jöhetünk Istenhez, akárkik legyünk. Előtte nincs helye a dicsekvésnek: ha ki tudtuk kerülni a Sátán nekünk állított csapdáit, az Úr kegyelme cselekedte azt, ha nem buktunk el a kísértésekben, az ő hatalma őrzött meg.

   Töröld el hűtlenségemet és álnokságomat… Bűneinkre nincs földi gyógyszer, terápia, nem adhatunk csúszópénzt… Lelkünk szennyét csak Isten törölheti le, ő moshatja, tisztíthatja meg… Krisztus áldozatáért. Benne van a mi váltságunk az ő vére által. Egy belső folyamat ez, aminek mi is részesei vagyunk… Engednünk, kérnünk kell.

  Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van… Dávid konkrét bűnére, kihágására gondol, de mindnyájunk lelkét terheli valami. A megoldás (még a pszichológia szerint is) nem az elfojtás, nem a tagadás, hanem a szembenézés. Ami fájdalmas, akár egy sebnek a kitisztítása, de gyógyuláshoz vezet.

  Mennyire igaz: egyedül ellened vétkeztem! Minden bűnünk, hamisságunk Isten ellen irányul, az ő igazságát sérti meg. Engedetlenségünk, mulasztásunk soha nem magánügy, bár gyakran hivatkozunk erre. Általában emberek is érintettek, de Isten mindenképpen… Az ő atyai szívét sebezzük meg. A tékozló fiú is ezt mondja: ellened és az ég ellen…

   Dávid így folytatja: igazad van, ha szólsz, jogos az ítéleted. Ez a belátás a bűnbánat fontos lépése. Elrontottam valamit, eltékozoltam a lelki ajándékokat, látom nyomorúságomat, és igazat adok Istennek. Kezemet a szájamra teszem, és hallgatok… Nem magyarázkodom, nem mentegetőzöm, hanem Isten tiszta, feddő, de megmentő beszédét hallgatom. Egyszer egyetlen igazság marad: az övé. Ó, bárcsak elfogadnám, engedném, hogy ő megigazítson! Bár vádol a szívem, mégis tudom, hogy Krisztusért megbocsát nekem, és megajándékoz az ő igazságával, békességével.

    A zsoltáros eredendő és elkövetett bűneire emlékezik. Károli fordításában így olvassuk: bűnben melengetett engem az anyám…Hozzuk ilyen-olyan hajlamainkat, talán nehéz természetünket, amikre aztán rátevődnek a csalódások, traumák, nyomorúságok, szenvedélyek, rossz beidegződések. Egy ördögi kör ez, amit Isten irgalma tud áttörni. Nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok, írja Pál apostol… Ó, én nyomorult ember! De aztán hozzá teszi: de látok egy másik törvényt is, a kegyelemét. Áldott legyen az Úr neve!

  Igen, Isten az igazságot kedveli, arra tanít minket, arra mutatott nekünk példát egyszülött Fiában. Ezt kell nekünk felismerni, elfogadni… A bűn labirintusában a kegyelem ajtaját nyitja meg nekünk. Életünk sok fájdalmas titka mellett ez a bocsánat, a békesség nagy misztériuma.

   Szinte könyörög a zsoltáros, megízlelve Isten bocsánatának édességért: tisztíts meg. Fehérebb leszek a hónál… Sok szenny tapad a lelkünkhöz, Isten atyai szeretete tisztára mos. 

   Engedd, hogy vidámságot és örömöt halljak, és megújuljanak tagjaim, amelyeket összetörtél. … Sok szenvedése, nyomorúsága, testi –lelki erőtlensége volt testvérünknek. Szívet tépő volt látni az ő gyötrődését, csont-bőrre fogyását, fájdalmait, vergődését. Nem sok öröm, nem sok derűs nap jutott neki. Emberileg szólva ebben neki is volt felelőssége. 

  Isten örömet akar láttatni velünk, meg akar szabadítani, gyógyítani. Hisszük, földi életünk korlátai között is, de mindenképpen az üdvösségben. Krisztus azért jött, hogy megváltson, az örök élet részeseivé tegyen. Ott nem lesz jajszó, sírás, gyötrelem, bánat… Ragadjuk meg a kegyelem lehetőségét, hogy békességet nyerjünk, áldás legyen az életünk, és az üdvösség részesei legyünk! Ámen. 

 

 

Jn 3, 16-21 (temetés)

 

  16 Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. 1Jn 4,9

17 Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. 

18 Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében. 

19 Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. 

20 Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. 

21 Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat. 

 

 Életünk legnagyobb ajándéka a szeretet, legnagyobb nyomorúsága annak hiánya. A szeretet élet és halál kérdése. Ezen a temetési istentiszteletnek az alapigéjében a Szentírás egyik legismertebb verse is elhangzott: úgy szerette Isten e világot… Ez a kijelentés úgy mutatja be Istent, mint aki szeret (maga a szeretet), a világot pedig (és benne minket), mint akik részesülünk Isten szeretetében. Ez a legnagyobb, a legboldogítóbb igazság. Ezt soha nem szabad kizárnunk a szívünkből. Azt is el kell mondanunk itt, hogy Isten szeretete nemcsak egy bibliai tétel, hanem valóságos, irgalmas hozzánk hajlás. Isten irántunk való szeretetét abban juttatta kifejezésre, úgy bizonyította be, hogy egyszülött Fiát adta. Ennél nagyobb áldozatot nem hozhatott volna értünk. 

   Ezt az igeverset elhunyt testvérünk is bizonyára hallotta, hiszen gyerekkorában az egyház szolgálatában levő édesapját elkísérve el-eljárt a templomba, sőt bizonyára meg is tanulta, hiszen – ahogy kortársai elmondták – az egyik legügyesebb konfirmandus volt. Az életére vonatkozó legdöntőbb tényt ismerte tehát, hisszük, hogy tapasztalta is. Az ő felelőssége volt (úgy, ahogy minden emberé), hogy mit kezd ezzel a drága kinccsel, isteni felajánlással. Isten szeretetét hit által fogadhatjuk el. Hit által látjuk be azt is, hogy önmagunkban elveszettek vagyunk.

   Így hallottuk: hogy aki hisz benne, el ne vesszen (mert különben elvész). Kidolgozhatjuk saját, külön bejáratú túlélési- és boldogság- stratégiánkat: Krisztus nélkül célt fogunk téveszteni. Egyedül benne van a megtartatás és az örök élet.  Isten nemcsak ideig-óráig fogad gyermekeivé, hanem örökre. Valóban örökbe fogad.   

   Isten végtelen, könyörülő, megváltó szeretetével szemben a mi emberi szeretünk korlátolt. Sok csalódásunk kötődik ehhez a területhez: talán éppen a legközelebb állókkal, szüleinkkel, testvéreinkkel, barátokkal, körülöttünk levő emberekkel kapcsolatban. Mert nem azt kaptam, amit elvártam, és nem tudtam azt adni, amit mások vártak el tőlem… Valahol összekuszálódtak ezek a szálak, és már nehéz eldönteni, hogy azért bántok-e, mert bántottak, vagy azért bántanak, mert én bántottam. A Biblia szerint az ó-emberünkkel való állandó, önmagában reménytelen küzdelem ez. Tegnap is idéztük Pál apostolt: nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit valójában nem szeretnék, és mégis kényszeresen azt ismétlem. Önmagam foglya vagyok. Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg! Igen, vádol a saját szívem is, és én is vádolok másokat.

   Milyen jó meghallani azt, hogy Krisztus nem azért jött, hogy elítélje a világot, pedig neki egyedül - a tökéletesen Szentnek, Igaznak – joga lett volna hozzá. Nem azért jött, hogy pálcát törjön szánalomra méltó, bűnbe keveredett életünk felett, hanem azért, hogy üdvösséget hozzon. Milyen szép ez a kifejezés: benne cseng az üdül szavunk is, benne van a békesség, és az Úrban való belső öröm.  Ám tudjuk, hogy bár ott van bennünk ez az élő reménység, és hit által érezzük szívünkben az örök élet kezdetét (HK), mégis földi életünk sok próbát, nehézséget tartogat számunkra. Betegséget, szenvedést, szomorúságot, sokszor elhagyatottságot, megkeseredést, gyarlóságaink, vétkeink, kísértéseink megújuló támadásait. Ezek között kell kitartanunk, erőt kérnünk, bíznunk abban, hogy az Úr megtart minket mindenen át a maga számára. Sőt, mindent a mi javunkra fordít. Drága bizonyosság ez!

    Beszél az Ige arról is, hogy aki hisz Krisztusban, az nem jut ítéletre, de aki nem hisz, az máris ítélet alatt van, és ott is marad. Világos tanítás ez. Az ítélet kérdésében nem mi mondjuk ki a végső szót magunkról, nem is mások rólunk, hanem az a Krisztushoz való viszonyunkban dől el. Ha hiszünk benne, ha engedelmeskedünk neki, akkor kegyelmet nyerünk, ha visszautasítjuk, és kemény szívvel megtagadjuk őt, mindazt, amit értünk tett, akkor hitetlen magatartásunk alapján ítélet alatt maradunk.   Az Ige tanítása szerint: ha hiszünk Krisztusban, akkor vele már most elkezdjük – minden bajunk, betegségünk, nehézségünk ellenére – az örök életet, ha nem hiszünk benne, akkor nélküle már most elkezdjük – akár látszólagos sikereink mellett is – a kárhozatot.

  Van egy kemény mondat, amit meg kell hallanunk elsősorban magunkra nézve: az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Isten kegyelmet kínál, az életet akarja, az üdvösségünket, az ő világosságában akar vezetni, mindent megtett és megtesz a mi javunkra, és mi mégis a sötétséget választjuk. Igen, vannak rendezetlen, zűrzavaros dolgaink, érzéseink, kudarcot vallott próbálkozásaink, hibáink, szenvedélyeink, azokkal inkább a sötétségben akarunk maradni. Pedig a világosság a megoldás, nem az, hogy elrejtőzünk, hogy takargatjuk bűneinket és lelki hiányainkat, hanem az, ha Krisztushoz visszük azokat. Ő meg tud szabadítani. (Történet: egy gyerek barátjától kapott a kis kölyök rókát, hazavitte, nem szólt szüleinek, szobájában elrejtve tartotta, etette, egyre nagyobb lett, kezdett agresszívvé válni, de akkor sem mondott semmit a szülőknek, restellte, szégyellte, félt a szidástól, míg egyszer egy éjszaka a róka halálosan meg nem sebesítette.) Tudjuk, hogy miről szól ez a történet! Rólunk, és embertársainkról körülöttünk. Mennyi áldozata van a különböző megkötözöttségeknek, káros, pusztító szenvedélyeknek, az alkoholbetegségnek, vagy – más értelemben - a haragnak, szeretetlenségnek, gyűlölködésnek, közömbösségnek is! Testvéreim, ha élni akarunk, akkor ki kell lépnünk a világosságra, kell engednünk, hogy Krisztus előtt lelepleződjék minden tisztátalanságunk, elhibázott cselekedetünk, hamis próbálkozásunk, függőségbe menekülésünk, hogy ő vegyen kézbe az ő gyógyító, megbocsátó, megújító kegyelmével! Miért vesznétek el, ó, Izrael háza?!

    Aki az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy nyilvánvaló legyen: Isten szerint él. Isten szerint, azaz Krisztus által, őt követve, az ő lelkületét hordozva. Az igazság nem a mi tulajdonunk és tulajdonságunk. Krisztustól kapjuk. A mi emberi igazságunk részleges. Ilyen részleges, töredékes lesz ez az életrajz is, ami most felolvasok elhunyt testvérünkről… (Életrajz.)

Vegyetek búcsút tőle… akik a régi család emlékét hordozzátok, talán nemcsak szépeket, de nehezeket is. Engedjétek őt el bocsánattal a szívetekben, Isten mindent jóvá tevő kegyelmében bízva… “És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is”. (1 Jn 2,2)  

 

Zsolt 42, 2-12 (virrasztó)   

 

  2 Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! 

3 Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt? 

4 Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Zsolt 22,8-9 

5 Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot. 

6 Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért! 

7 Istenem, elcsügged a lelkem, azért terád gondolok a Jordán földjéről és a Hermónról, a Micár-hegyről. 

8 Örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjában, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. 

9 Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az Úr, imádságot életem Istenéhez. 

10 Ezt mondom Istenemnek, kőszálamnak: Miért feledkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség? 

11 Mintha csontjaimat tördelnék, amikor gyaláznak ellenfeleim, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? 

12 Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek! 

 

     Ismert, kedves, szívünkhöz nőtt zsoltár hangzik el ezen a virrasztón. Gyakran idézzük is, kivált az imént felcsendült ének sorai által: „Mint a szép, híves patakra… A szuggesztív, kifejező természeti kép, amivel a zsoltár indul, a mi lelki világunkról szól, Isten utáni vágyakozásunkról. Elhunyt testvérünk nagyon szerette ezt az éneket, mert abban szíve áhítozását, belső sóvárgását érezte megfogalmazódni. Amíg tehette, valóban ott volt a gyülekezetben. Sokszor beszélt könnyeivel küszködve arról, hogy mennyire kívánkozik, de már nem tud jönni erőtlensége miatt. Régóta üres a helye a templomban, most már a ti otthonotokban, szívetekben is. De élő hitünk szerint Isten kegyelméből őt is készen várja az a másik, csodálatos hely, amelyet megváltó Urunk készített az őt szeretőknek. Eszünkbe jut Krisztus Urunk tanítása is: aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha meg nem szomjúhozik.   

   A zsoltáros arra panaszkodik, hogy bántják, csúfolják az ő hitéért. És kihívóan, provokálva kérdik: hol van a te Istened: betegségedben, bajodban, elesettségedben. „Bár a világ gúnyol, nevet”… A hit útján is vannak megpróbáltatások,  számolnunk kell kísértésekkel, és gyakran szólalnak meg vádaskodó vélemények, sőt, még a kétely hangjai is bennünk. Jó ilyenkor az Úrra tekintenünk, az ő kegyelmében megerősödnünk!

   A zsoltáros is ezt teszi éppen azáltal, hogy emlékezik - a szép, felemelő alkalmakra. Amikor ujjongással, hálaénekkel állt meg az Úr házában az ünneplő sokaság körében. Elhunyt testvérünknek is voltak ilyen élményei, erőforrásai. De nemcsak ilyen fennkölt emlékeink vannak, hanem naponkénti hitbeli tapasztalatunk arról, hogy Isten jelen van kegyelmével az életünkben: a betegágyon, az erőtlenségben is. Ő az, aki az erőtlen erejét megújítja, a csüggedő hitét megszilárdítja. Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja. Teljesíti az istenfélők kívánságát, meghallja kiáltásukat, és megsegíti őket – olvassuk a 145. zsoltár 18-19 verseiben. 

    A szentíró is ezzel bátorítja magát: Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért! Talán a testi felépülésben is reménykedik, sorsa jobbra fordulásában, de mi – újszövetségi emberek – benne halljuk ebben a vallomásban az üdvösség reménységét. 

   Bár megvan bennünk ez a reménység, az élet küzdelmei között mégis el-elcsügged a lelkünk, megfáradunk. Megterhelve sóhajtozunk, ahogy Pál apostol írja. Ez is az út része… Örvény, habok, hullámok teszik próbára a mi hitünket és hűségünket. De megfigyeltük, hogy fogalmaz a zsoltáros? A te zuhatagjaid, a te hullámaid – ezzel azt hangsúlyozza, hogy ezek az Isten kezében vannak, az ő hatalma alá vannak rendelve. Semmi sem történhet velünk akaratán kívül. Mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia, mondjuk a HK szavaival… Igen, van gyász, van ellenség, van fájdalom, van megrendülés (volt ezekben része elköltözött testvérünknek is), de semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől: sem betegség, sem nehézségek, sem félelmek, sem élet, sem halál. A világon nyomorúságotok lesz, tanítja a mi Urunk, és hozzáteszi: de bízzatok, én legyőztem e világot. 

   A meglankadás, a próbatétel,  a gyengeség még jobban odairányítja figyelmünket Istenre. (Egy férfitestvér mondta el: az volt az életelvem, hogy nekem soha senki nem kell segítsen. Aztán leestem a lábamról, és megtanultam: nem lehetek meg szeretteim segítsége és Isten kegyelme nélkül.) Milyen jó, hogy tudjuk, hogy kihez kell fordulnunk! Elcsüggedek, de rád gondolok… és újult erővel, bizalommal lépek tovább.

   Megható a vallomás: nappal szeretetét rendeli mellém (Isten szeretete az én állandó gondozóm), éjjel éneket ad számba, imádságot életem Istenéhez. Ő hordoz, ő támogat engem, és Lelke által erőt ad arra is, hogy dicsérjem őt, megtapasztalva jóságát, kegyelmét. Az én életem Istene… Figyeljünk erre a megfogalmazásra! Nemcsak földi éveinkre vonatkozik, hanem Krisztusban örök életünkre is… Ha az Úré vagyok, akkor az ő tulajdonjogát fölöttem a halál sem szüntetheti meg, hiszen az is az ő hatalma alá van vetve. A halál sem ragadhat ki engem az ő kezéből.   

   És bár újra és újra előjönnek a kérdések, hogy miért ér gyász, baj, de mindezeken diadalmaskodik a bizonyosság: ő az én szabadító Istenem, aki megtart minden keresztül az ő örök irgalmában, és engem az dicsőségébe önmagához általvisz. Még hálát adok neki: itt, s egykor az ő szíve előtt.  

  Gyászoló testvérek, adjatok hálát hozzátartozótok földi életéért is, mindazért, amit tőle kaptatok, de a hit drága ajándékáért és azért a reménységért is, hogy Krisztus helyet készített nekünk az ő országában. Ámen. 

 

 

Zsid 10, 19-24 (temetés)

 

    19 Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, 

20 azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; 

21 és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: 

22 járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 3Móz 8,30Ez 36,25 

23 a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. 

24 Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. 

 

    Testvéreim, régóta mondogatom, és egyre inkább úgy érzem: valójában minden alkalommal, amikor a hívek közül valakit elkísérünk utolsó útján, családtagokat temetünk. Egy embertársat a közösségből, aki nélkül hiányosabb lesz az életünk, akivel éveken, évtizedeken át összefonódott a sorsunk gyülekezeti élmények révén, szomszédként, Istenhez tartozásunkban. És ezzel valamennyien így vagyunk. Ám hisszük azt, hogy miközben itt ritkulnak soraink, gyarapodik a mennyben az idvezült lelkek társasága. 

   Bízhatunk abban… Miben bízhatunk, milyen reménységünk van most a koporsó mellett, amikor lezárult egy élet, amikor az orvosok ezelőtt három nappal kimondták a végső szót, a hatóságok kiállították az utolsó okiratot? De már előtte is, látva testvérünk fokozatos gyengülését, emberileg elveszítettük a bizodalmunkat, reménységünket. A földi élet törvénye ez… 

    Az ige mégis bizakodásra buzdít. Nem magunkra, hanem Krisztusra tekintve, nemcsak a földi életre nézve, hanem azon túl az üdvösségre, az örök életre vonatkozóan. Pál apostol így fogalmaz a Timóteushoz írt levelében: elérkezett elköltözésem ideje (2 Tim 4,6). Aki költözik, az nem tűnik csak úgy el, hanem megy valahova: egy jobb, egy szebb, boldogabb helyre… 

Bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe… A jeruzsálemi templomban a szentélybe csak a főpap mehetett be évente egyszer. Nem sok embernek adatott meg tehát ez a lehetőség. De itt a mennyei szentélyről van szó, Isten csodálatos országáról, ahova Isten mindnyájunkat elhívott. Nem a mi érdemünk és teljesítményünk alapján, mert akkor nagy kétségek közt élnénk. Kiben vagy biztosabb, testvérem: magadban vagy Istenben, a te érdemeidben vagy az ő irgalmasságában?  Testvérünk bibliás asszony volt, gyakran elmondta: egyedül az Isten kegyelmében bízom… „Egyedüli reményem, ó Isten, csak te vagy”… Milyen jó tudni azt, hogy Krisztus – Isten szent, tökéletes Báránya - eleget tett értünk.

Az ő vére által… Húsvét és nagypéntek előtti időszak ez. Amikor itt ezt halljuk, Krisztus váltsághalálára gondolunk, aki drága, isteni életét adta oda a mi bűneinkért. A leghibátlanabb, legmakulátlanabb áldozatot. A főpap is csak úgy léphetett be a szentélybe, hogy maga előtt szétszórta egy bárány vérét… Értjük: Isten Fiának ártatlan halála eltörölte a bűneinket, megszüntette minden békétlenségünk okát. Hadd szűnjön meg az a mi szívünkben is! 

  A mi Urunk új és élő utat nyitott… Földi útjaink jutnak eszünkbe, elköltözött testvérünk pályafutása, ez a 75 év, abban a sok küzdelem, munka, szolgálat, fáradozás. Mindezek egyszer régiek lesznek, múlttá válnak, egyszer végleg megfáradunk, elerőtlenedünk… Isten új és élő utat nyit. Igen, naponta megújul kegyelme rajtunk, de itt többről van szó: az üdvösségbe érkezésünkről. Furcsa ez a kifejezés: élő út. De eszünkbe jut az ismert igevers a János evangéliumából: én vagyok az út, igazság és élet, és máris értjük, hogy kire utal a szentíró. Krisztus követve már most rálépünk arra az útra, amely Isten országába vezet. Élő út ez, mert ő hordoz, szeretetével támogat, biztat… 

  Őreá nézve valóban kijelenthetjük: nagy papunk van, igazi közbenjárónk, aki megszerezte nekünk Isten jóindulatát. Általa Isten házának, Isten családjának a tagjai vagyunk. Milyen jó odatartozni!  Igaz, testvéreim, ti is ezt valljátok? Szoktuk mondani: az embereknek a pap (a lelkész) végzi el az utolsó szolgálatot. Ha a temetési szertartásra gondolunk, akkor valóban igen… De a mi mennyei  Főpapunk, aki megváltott, aki legyőzte a halált, ennél sokkal többet tud tenni érettünk: általvisz az ő örökkévaló országába.   

    Járuljunk tehát hozzá igaz szívvel és hittel… Ezt a lépést nekünk kell megtennünk. Krisztus mindent elvégzett, Isten benne mindent nekünk adott, de ki kell nyújtanunk a kezünket, meg kell nyitnunk a szívünket. Más utak is csábítanak, de látjuk, hogy minden földi út lezárul egyszer. Járuljunk a mi Megváltó Urunkhoz, belé kapaszkodjunk, benne higgyünk, bízzuk rá magunkat! Nem akárhogyan, hanem igaz szívvel, teljes hittel, odaadással, tőle kérve ehhez is a segítséget. Még az ő követéséhez is ő erejére van szükségünk. (Valahogy úgy vagyunk, hogy mint az a személy, aki felhívta az egyik barátját, hogy fogadja be az otthonába egy ideig, mert lakás nélkül maradt, a barát beleegyezett, akkor a segítségért folyamodó azt mondta: kérlek, utalj át valami pénzt is, hogy odautazhassam hozzád.) Fogjad kezem, hogy követhesselek!   Igazítsd ki sokféle igazságtalanságomat, és a te jelenlétedben tisztítsd meg rossz lelkiismeretemet!

   Mert, testvéreim, vádol a mi szívünk. Kivált, ha búcsúzni kell, mert valakit végképp elveszítünk, vagy éppen nekünk kell menni, úgy előjönnek ezek a kérdések: vajon megtettem azt, amit Isten reám bízott azokkal szemben, akikkel egybekapcsolta az életemet. A számítás soha nem pozitív, hiszen gyarló emberek vagyunk. Sokat vétünk Isten és egymás ellen, ezért olyan bátorító hallani: ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért… Van bocsánat, van lehetőség a megbékélésre. Engedjük, hogy Krisztus elvegye lelki terheinket, adjuk át neki, és induljunk tovább tiszta lélekkel!  Ne hagyjuk, hogy a Sátán megbocsátott bűnökkel sakkban tartson minket!

  És ragaszkodjunk a reménység hitvallásához… Mi az életünk hitvallása? Az, hogy csak a saját boldogulásom érdekel? Az, hogy úgy élek, ahogy akarok? Vagy az, hogy Isten akaratát keresem. Csak evilági céljaim vannak, vagy ismerem az igazi reménységet? Az pedig, tudjuk, Krisztushoz kötődik. Hű az, aki az ígéretet tette. Ragaszkodásra buzdít az ige, ua. emlékeztet: megtartatásunk alapja valójában Isten hűsége.

   Isten hűsége, jósága, kegyelme volt jelen elhunyt testvérünk életében is… (Élettörténet)Nem jött haza, hanem haza ment. Ama végső harcon Istenre bízta magát, hiszem, szeretteit is…   

   Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk… Elköltözött testvérünk csendes, alázatos, szeretetben szolgáló élete is példa ebben számotokra, szerettei, és mindnyájunk számára. Valóban, ezek életünk legfontosabb értékei. Ha ezeket kivesszük, akkor semmi szép nem marad abban. Ezekkel az áldásokkal gazdagítson az Úr titeket, gyászoló testvérek, és mindnyájunkat, erre indítson az ő Lelke által! A szeretet, a jócselekedet feladata bízatik reánk, akiknek tovább kell mennünk. Ezt tegyük egymás javára, Isten dicsőségére! Ámen.

 

Örökkévaló Istenünk, szerető mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a Szentlélek vigasztaló közösségében, elbizonytalanodva, kérdésekkel a szívünkben, gyásszal, félelemmel állunk meg előtted, mint akik úgy érezzük, szegényebbek lettünk ismét. Vajon miben bízhatunk, ha ilyen mulandó az élet, ha annyi küzdelem, baj van benne, és minden, ami látható, véget ér? 

Magasztalunk azért, hogy ezen a temetési istentiszteleten mégis igazi bizalomról hallottunk a te szent igédből, aminek az alapja nem a mi teljesítményünk, hanem a te örökkévaló hűséged. Bízhatunk abban, hogy ha véget ér a földi harcunk, akkor bemehetünk a mennyei szentélybe Jézus vére, az ő áldozata érdeméért. Drága reménység ez számunkra. Segíts, hogy így engedjük el azokat, akiket elszólítasz mellőlünk! Hadd tegyék ezt most a mi gyászoló testvéreink is. Hálát adunk a földi utakért, elköltözött testvérünk életéért is, ezért a majdnem 75 esztendőért, abban minden áldásodért, oltalmadért, minden szeretetért, amit adni tudott, és amit ő kapott övéitől, a szolgálatért, amit vállalt, hűségéért, hitéért,

de az élő lelki útért is, amin ő is járhatott, és amit Krisztusban kínálsz fel nekünk. Hallottuk, hogy ez az út az életre visz. Köszönjük, hogy ő a mi áldott Orvosunk, a mi jó Pásztorunk, és ő a mi nagy Papunk is, aki testének áldozatával megváltott, előtted közbenjár érettünk, és bevezet minket a te országodba.

Hadd járuljunk hozzá igaz szívvel, teljes hittel, nem kételkedve, nem vonakodva, mert egyedül ő a mi megtartónk, a mi biztos reménységünk. Az ő szerelméért te tisztíts meg minket minden bűntől, minden hamisságtól! Valóban, mi gyarló emberek vagyunk. Kivált akkor, amikor búcsúzni kell, érezzük át mulasztásainkat, vétkeinket. Mennyei Atyánk, te fedezd el azokat! Őbenne engesztelj ki minket magaddal és egymással! Hisszük, hogy Krisztus áldozata elég bűneink eltörlésére. Köszönjük, hogy elköltözött testvérünk is ebben a hitben élhetett és halhatott meg. 

Taníts ragaszkodni a reménység hitvallásához! Gyászoló testvéreinket is ebben a reménységben vezesd tovább, áldd meg őket békességgel, egyetértéssel, erővel, hogy munkájukat végezni, egymást támogatni tudják. Kivált az anyai támasz nélkül maradt beteg lánytestvérünkért fohászkodunk, légy az ő erőssége, gyámola, bizodalma, és rendelj segítő szíveket támaszul számára. Áldd meg az unokákat, dédunokákat, hogy maradjanak meg a hitben, hűségben, és mindnyájunkat indíts arra, hogy ügyeljünk az egymás iránti szeretetre, és jó példával járjunk elöl egymás javára, épülésére, örömére, a te dicsőségedre! Ez a mi megbízatásunk, míg tart a földi út, míg a mennyben nyitsz majd kaput nekünk. Krisztusért hallgass meg minket! Ámen.         

 

 

Zsolt 40, 13-14. 17- 18 (virrasztó)

 

 13 Mert annyi baj vett engem körül, hogy megszámlálni sem lehet. Bűneim büntetése utolért engem, áttekinteni sem tudom őket, számosabbak hajam szálainál, és a szívem is elhagyott engem. 

14 Légy kegyelmes, Uram, és ments meg, Uram, siess segítségemre! 

17 Örüljenek és örvendezzenek benned mindazok, akik téged keresnek! Akik szabadításodra vágyódnak, hadd mondhassák mindig, hogy nagy az Úr! 

18 Elesett és szegény vagyok, de gondol rám az Úr! Te vagy segítségem és megmentőm, Istenem, ne késlekedj! 

 

  „Annyi baj vett körül”… a zsoltárnak ezt a mondatát szinte valamennyien elmondhatjuk. Persze, vannak örömök, áldások is az életünkben, de kijut nekünk a bajokból, küzdelmekből is. Ki él közülünk gondok nélkül, kinek nincsenek nehézségek, megpróbáltatások az életében? Kinek sikerül minden simán, elképzelései szerint? E világon nyomorúságotok lesz, tanítja Krisztus Urunk, és hozzáteszi: de bízzatok, én legyőztem a világot. Az idézett kijelentés különösképpen illik a mi elhunyt testvérünk immár lezárult földi életére… Mennyi baj, betegség, harc, veszély, megpróbáltatás volt abban a 85 esztendő alatt!

    Aztán vannak lelki bajaink, nyomorúságaink is. A zsoltáros ezeket egy gyűjtőfogalommal bűnnek nevezi, de ebben benne vannak tévedéseink, hibáink, rossz döntéseink, önző természetünk, engedetlenségünk. Nem vagyunk tökéletesek… Milyen jó meghallanunk, hogy Krisztus nem az igazakhoz jött, hanem éppen a bűnösökhöz! Csak ebben a felismerésben fogadhatjuk őt el Megváltónknak. 

   Egy súlyos kijelentés is elhangzik: a szívem is elhagyott. Nem tudjuk, pontosan mire utal itt a zsoltáros: talán valamilyen mély gyászra, nagy veszteségre, ami valósággal kitépte a szívét, valamilyen fájó hiányra, vagy reménysége, békessége elvesztésére. Amikor mi is ezt tapasztaljuk kívül és belül, akkor egyetlen kiút marad: Istenhez fordulni… Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké! (Zsolt 73,26) Milyen jó tudnunk azt: amikor úgy érezzük, hogy életünk közepe marad üresen, akkor is Isten a mi bizodalmunk. Kősziklánk és örökségünk. Megtartatásunk és reménységünk.

   Légy kegyelmes, Uram! – kéri a zsoltáros.  Csak erre hivatkozhatunk. Arra, hogy mennyei Atyánk Krisztusban megváltott… Hogy az övéi vagyunk. A kegyelem drága jelei voltak jelen elhunyt testvérünk életében is gyermekkorától kezdve: a szülők gondoskodása, családban talált öröm, munkája, betegségében szerettei gondoskodása, de a hit, a bizalom lelki erőforrásai is. Ments meg, Uram, és siess segítségemre! Nemcsak egy kis támogatásra van szükségünk, hanem Isten jelenlétére, az ő közelségére… Krisztusban ezt ajándékozta nekünk a mi Atyánk. Emberi életünk mélységeiben is tudjuk és valljuk: velünk az Úr. („Nappal s bús éjjelen velem van Istenem.”)

   Örüljenek és örvendezzenek benned mindazok, akik téged keresnek! Elhunyt testvérünk betegsége ellenére derűs, jó kedélyű ember volt, szeretett olykor tréfálkozni is. Az utóbbi időben azonban életkedve úgy meghanyatlott. Már nemigen figyelt a környezetére… A földi örömök egyszer elmúlnak, de az Úrban való öröm megmarad, sőt kiteljesedik a mennyek országában… Ezért jó nekünk erre törekednünk, mégpedig úgy, hogy Istent keressük. Mert az áldásokat valójában benne találjuk meg, úgy amiképpen azokat Krisztusban felkínálja számunkra. Benne minden nekünk adatik. Boldogulásunk, megtartatásunk az ő személyéhez kötött. Ezért buzdít az Újszövetség is: örüljetek az Úrban mindenkor… Gyászunkban, csalódásunkban is benne lelünk vigasztalást, békességet.

   Akik szabadításodra vágyódnak… Igen, sóvárgunk, fohászkodunk a betegségtől, egy-egy nyomasztó helyzettől, különböző nehézségektől való megszabadulásra is, de mindenekfelett a megváltásra sóvárog a mi szívünk. Kivált kilátástalan helyzetben, súlyos betegségben szembesülünk azzal, hogy már nincs tovább, nincs földi remény, és akkor tekintetünket a mennyeiekre emeljük… Pál apostol írja: de nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására (Róm 8,23). És ha arra gondolunk, hogy Krisztus a fiúság jogát megszerezte nekünk, akkor valóban azt mondjuk együtt a zsoltárossal: nagy az Úr. 

    Elesett és szegény vagyok, de gondol rám az Isten. Testvérünk évek óta nehezen mozgott, régóta nem is tudott egyedül járni… Isten gondoskodott emberi segítségről, és gondoskodott lelki reménységről is. Isten nem feledkezik el rólunk, hiszen megváltott gyermekeiként drágák vagyunk neki. Nemcsak számon tart, nemcsak nyilvántartásába vesz, hanem az élet könyvébe írja be nevünket. Krisztusban megment minket a legnagyobb veszedelemtől is, és nekünk örök életet ajándékoz… Ez legyen a ti reménységetek is! Ámen. 

 

 

Zsid 12, 1-3, 12-14 (temetés)

 

    1 Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. 1Kor 9,25Fil 3,12-142Tim 4,7-8 

2 Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. 

3 Gondoljatok rá, aki a bűnösöktől ilyen szidalmazást szenvedett el, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek. 

12 Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, Ézs 35,3 

13 és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon. 

14 Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.

 

    Ritkulnak soraink, a sok mindenen átment öregjeink rendre eltávoznak közülünk ebből a földi életből. Gyülekezetünk egyik legidősebb tagja koporsójánál állunk. Vajon miről tudunk bizonyságot tenni: csak az élet mulandóságáról, csak arról, hogy ez mindnyájunk sorsa, hogy akinek bölcsője volt, arra koporsó vár, vagy ennél többről: hitről, megváltásról, üdvösségről? Csak a földi élet küzdelmeiről, terheiről tudunk beszélni, vagy a hit állhatatosságáról, az örök élet boldog reménységéről is? 

    Bizonyságtevők fellege vesz körül… Az előző fejezetben a hit hőseiről olvasunk. Nagy neveket találunk a felsorolásban Ábrahám, Mózes, Dávid… de ott vannak a le nem írt folytatásban a nagyszülők, szülők, hívő embertársak, akiken Krisztus arcvonásait fedezhettük fel, akik Isten kegyelmének a képviselői voltak számunkra.

    Mire buzdít az ő példájuk? Arra, hogy vállaljuk a hit harcát, hogy menjünk bátran azon az úton, amit Isten kijelölt nekünk. Ahhoz azonban előbb le kell tennünk a terheket… Nem az Istentől nekünk rendelt keresztekről van szó, hanem olyan lelki koloncokról, amiket fölöslegesen cipelünk, amik akadályoznak hitünk megélésében, Krisztus hűséges követésében. Nem könnyű ezektől megszabadulni. Sokszor fontosaknak látjuk őket, megszoktuk, életünk részének képzeljük, amikkel összenőttünk. Szabaddá kell lennünk az aggodalom, a kicsinyhitűség, a közömbösség nehezékeitől, a bűnnek a bénító nyűgétől, ami az Istennek való szolgálatban elvonja figyelmünket, elszívja energiáinkat. 

   És el kell induljunk, hogy megfussuk a pályát… kitartóan, állhatatosan. Igaz, milyen drága üzenet ez életünkre, és annak földi befejezésére nézve is: nem véletlenül születtünk, nem vakon, gazdátlanul bolyongunk ezen a világon. Mindnyájunknak Istentől való küldetésünk van. Isten abban akar minket megáldani és célba juttatni. Testvérünknek is volt ilyen hivatása: családjával, gyülekezetével, embertársaival kapcsolatban, sőt, Krisztus megváltó szeretetére vonatkozóan. Énünk nem mindig akar engedelmeskedni a felülről kapott megbízatásnak, de Isten lélekben szabaddá akar tenni, hogy a pályánkon maradjunk. Gyakran másokat is felhasznál ebben. (Egy fiatalember mély belső válságba jutott, felhívta az egyik lelki telefonszolgálatot, és valaki nagyon a lelkére beszélt, erőt öntött belé. Rendbe jött, egyensúlyba került az élete. Elhatározta, hogy felkeresi jóltevőjét… Megbeszélték a találkozást, elment a stúdióba: egy tolókocsis férfi fogadta. Betegen is lehet egészséges lélekkel élni, másokon segíteni.)

  Nézzünk fel Jézusra! Lelki futásunkban ő kell legyen a támpont. Jézus a hitünk alapja és célja. Fontos, hogy mire, kire irányul az életünk, hiszen az határozza meg magatartásunkat, cselekedeteinket. Van, aki csak magára néz. Magunkban azonban nem találunk biztos fogódzót, bizodalmat. Van, akik világi kincsekre néz. Aztán kiderül, hogy mennyire bizonytalan az értékük. Nézz Krisztusra, az ő keresztjére, húsvéti győzelmére! Ha gondjaid is vannak, nézz rá, mert ha őt látod, akkor betölt az ő békessége, akkor felismered benne megtartódat. Aki látja a Fiút és hisz benne… (Jn 6,40). Tudjuk, hogy ő nem a könnyebbet választotta, nem a dicsőséget (arról önként lemondott), hanem – az Atya iránti engedelmességből, irántunk való szeretetből - az alázatot, a szenvedést, sőt, vállalta a kínos halált is (húsvét előtt vagyunk), és diadalt vévén Isten trónjának a jobbjára ült… Ilyen Urunk van, és benne van reménységünk! „ Krisztust követve nem kerülheted el a kereszthordozást, de biztos nem fogod elvéteni a mennyet sem.” 

   Gondoljatok rá, aki elviselte a szidalmazást, a gyalázást is érettünk… Érezzétek meg, hogy ő mellettetek van! Krisztus közel van a szenvedőhöz. Jelen van a betegségeinkben, gyötrelmeinkben… Valaki azt mondta: amikor úgy érezzük, hogy elfeledkezett rólunk az Isten, valójában mi feledkeztünk el róla. A jobb oldali lator azt kéri Jézustól: emlékezzél meg rólam, de most az ige arra biztat minket: emlékezzünk Krisztusra, gondoljunk arra, amit ő értünk tett. Gyászoló testvérek, ne csak az elmúlásra gondoljatok, figyelmetek ne rekedjen meg a halál tényénél, hanem hit által lássátok meg Krisztust, és benne az életet, a mennyei folytatást!

   A lankadt kezeket, megroskadt térdeket erősítsétek meg! Mintha olyasmire biztatna az ige, amit képtelenek vagyunk megtenni. Az erőtlennek nem tud erős lenni, a beteg pedig nem tud egészségessé válni, a sánta ugrálni, a vak látni, a szomorkodó örülni. Igen, erőtlenségünk lehúz, testünk cserben hagy, külső emberünk megromol, de a belső újul. Lelki talpra állásra, összeszedettségre buzdít az ige, arra, hogy Isten végtelen ereje által legyünk erősek. Sok testi gyengeség volt elköltözött testvérünk életében… nem volt könnyű 35 évet, egy fél emberi életet tölteni betegségben (3 év híja volt a bibliai 38-nak). A fia mondta el a beszélgetés során: én úgy emlékszem rá, hogy mindig beteg volt.

   És mégis: erősítsétek meg a lankadt kezeket, a megroskadt térdeket – lelki értelemben: hitben, bizalomban, reménységben… Az erő nagy volta Istentől van (Pál apostol).

    Ez az erő volt jelen testvérünk életében, az ő testi erőtlensége ellenére (élettörténet). 

   Járjatok az egyenes ösvényen, másokat is bátorítva. Nemcsak magunkért vagyunk felelősek, hanem egymásért is: szülő a gyermekéért, testvér a testvérért, mindenki mindenkiért… A jó példa erősít, gyógyít. Vajon milyen üzenetet hordoz az életünk? Vajon nem azért van annyi lelki probléma közösségünkben, mert nincsenek gyógyító, jóra ösztönző példák? És ha lelkileg betegek a családok, beteg lesz a társadalom is, ha a közömbösség, hitetlenség, a panasz, a kicsinyhitűség lelki vírusát terjesztjük, akkor mindnyájan erőtlenebbek és örömtelenebbek leszünk. Értjük, mire indít az ige: igyekezzünk – Krisztust követve, a Lélek lendületével – jó példával elöl járni. Istentől kapott feladatunk és egymás iránti felelősségünk ez. 

   Az utolsó mondat így hangzott: törekedjetek a békességre, a szent életre, ami nélkül senki sem láthatja meg az Urat. Kettős üzenete van ennek a kijelentésnek: van egy földi megbízatásunk, ami összekapcsolódik a mennyeivel. Békességben, szent élettel kell végezzük szolgálatunkat (családban, gyülekezetben, a világban), és ebben Isten irányít és áld meg minket, ua. ez az üdvösség útja is egyben. A Krisztus követése a békesség szolgálatát, Isten akaratának a cselekvését jelenti, és ezek nyomvonalán, valójába Krisztus nyomdokain érkezünk az üdvösségbe. Nem lehet csak úgy odatévedni. Az üdvösséget nem véletlenül kapjuk… Annak nagy ára volt, és azért mi hálás engedelmességgel tartozunk. Azt Krisztusban hittel meg kell ragadnunk, és meg kell élnünk. Hogy már e földi vándorlásban lássuk az Urat, tapasztaljuk meg segítségét, érezzük meg közelségét, szeretetét,  és egykor majd színről színre.

   Az elhangzott vigasztalást, biztatást szívetekbe fogadva vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól. Ámen.    

 

Zsolt 33, 13-22 (virrasztó)

13 Letekint a mennyből az Úr, és lát minden embert. 

14 Lakóhelyéből rátekint a föld minden lakójára. 

15 Ő formálta mindnyájuk szívét, ismeri minden tettüket. 

16 Nem a nagy sereg segíti győzelemre a királyt, nem a nagy erő menti meg a hőst. 

17 Csalódik, aki lovaktól vár segítséget, mert nagy erejük nem ment meg. 

18 De az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak. 

19 Megmenti őket a haláltól, éhínség idején is megtartja életüket. 

20 Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk. 

21 Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. 

22 Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk! 

 

   Teljes egészében Istenéi vagyunk, az ő oltalma alatt élünk. Az ő örök akarata szerint indult el testvérünk élete is 1936-ban… Négy rendszert ért meg sorban: a királyi Romániában született, gyermekkorának egy részét a négyéves „magyar világban” töltötte, hivatalos alkalmazottként a kommunizmus évtizedeiben dolgozott, és ebben a mi átmeneti korunkban volt nyugdíjas… Akárki volt uralmon, neki mindig keményen dolgozni kellett… Isten letekint a mennyből, olvastuk, sőt, eljött hozzánk egyszülött Fiában. Fontosak vagyunk neki. Ő minden embert ismer, hallottuk. Nemcsak külső élettörténetünket, hanem a belsőt is: lelkünket, gondolatainkat is. 

   Ő formálta mindnyájunk szívét… Minden tettünk nyilván van előtte. Isten a szívünkbe lát. Előtte – szoktuk mondani – nyitott könyv az életünk (139. zsoltár).  Ez azt is jelenti, hogy számot kell adnunk arról, amit cselekedtünk. Ezt hallva félelem ébred bennünk, mert nem minden cselekedtünk állja meg a helyét előtte… Ki szeretné, ha minden kitudódna róla? Isten azonban máris mindent tud. Vannak jó és rossz döntéseink, mulasztásaink. Elköltözött testvérünk életében is így volt. Nem vagyunk tökéletesek. De miközben vádol a mi szívünk,  jó meghallanunk: Krisztus engesztelő áldozat a mi bűneikért. Elébe hozhatjuk, letehetjük, megbánhatjuk azokat. Ő hű és igaz, hogy megbocsássa minden hamisságunkat. Ahogy a szülő a gyermekének. Ez a mi reménységünk Krisztusban.   

   Aztán arról hallottunk, hogy Isten nem emberi mérték szerint mér és ítél, nem emberi lehetőségek szerint cselekszik. Nem a nagy sereg ad győzelmet… Mi annyira az emberi, földi keretekben gondolkodunk! Meg kell tanulnunk észrevenni Isten mindennél nagyobb kegyelmét. Amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt (Zsolt 103,11). Mi a halált is saját szempontunk szerint minősítjük. A mi emberi logikánk szerint az a véget jelenti. Földi útjaink valóban véget érnek,  de Krisztusban mennyei távlatok nyílnak számunkra. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van. Húsvét előtt – Megváltónk halálára, feltámadására nézve – ezt hinnünk kell. 

   Persze, nem a mi erőnk ment meg. Az elfogy… Elköltözött testvérünk nagyon erős, szívós ember volt, kemény munkát végzett, de aztán megtört az egészsége… Az Úrban van a mi bizakodásunk. Az ő ereje mindenre elég. Nem a harci eszközök tartanak meg, nem a gazdagság, vagyon, nem a hírnév. A halállal szemben mindezek semmit sem érnek, de Isten előtt sem. Egyetlen tényre hivatkozhatunk: arra, hogy Krisztus megváltott miket.

  Olyan szép az igevers: az Úr ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak… Mi annyit aggódunk egymásért: gyermekeinkért, beteg, öreg szüleinkért, stb., pedig itt egyszer el kell engedjük egymás kezét.  Rá kell bízzuk magunkat és szeretteinket is az Isten örök irgalmasságára. Arra az Istenre, aki úgy szeretett és szeret, hogy egyszülött Fiát adta…

   Megmenti őket a haláltól, éhség idején is megtartja életüket. Testvérünk még ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik valóban éhségeket, megpróbáló nélkülözéseket élt át. Isten mindezek között megőrizte őt, sőt, hosszú élettel áldotta meg. De ennél többet üzen ez a kijelentés: Krisztusra tekintve kihalljuk belőle az üdvösség ígéretét. 

   Mi sok mindent várunk: betegségben a gyógyulást, háborúságban a békességet, távol az otthontól azt, hogy hazamehessünk, de a legfontosabb az Urat várni, lelkünket feléje irányítani, betelni az ő jelenlétével.  Segítségünk, pajzsunk ő, benne van szívünk öröme. Ez minden helyzetben igaz: földi küzdelmeinkben, kísértésekben, és életünk végére tekintve is. A földi örömök elmúlnak, az Úrban való öröm megmarad… 

  Azt kérjük mi is, hogy maradjon velünk kegyelme, szeretete, mert benne reménykedünk Krisztus által. Nem(csak) a mulandókra, hanem az örökkévalókra nézve, megragadva benne Isten legnagyobb áldását, az üdvösséget. Ámen. 

 

 

 

Jn 12, 23-26 (temetés)

 

 Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. 

24 Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Róm 14,9

25 Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Mt 10,3916,25 

26 Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. 

 

    Testvéreim, mi temetéseken elsősorban nem a meghalt, közülünk eltávozott embertársunkról beszélünk, hanem a feltámadott Úrról. Nyilván, megemlékezünk a földi útról is, mert Isten ebben a látható, mulandó életben kínálja fel nekünk örökkévaló kegyelme megismerésének, elfogadásnak a nagy lehetőségét, de ua. rámutatunk a mennyeire is, mint futásunk igazi céljára. Gyülekezetünk legidősebb férfitagjának temetésén is Jézusról szól a bizonyságtétel. A de. istentiszteleten is hallottuk: őt kell mindenben keresnünk. Őbenne, a mi Urunkban nyer értelmet életünk, és kerül a reménység távlatába a mi halálunk is. Tudjuk, valljuk: ő vállalta sorsunkat, elhordozta bűneinket. Valójában földi küldetésünk és mennyei rendeltetésünk is hozzá kötődik, benne teljesedik ki. Milyen jó úgy tekinteni életünkre, mint ami Jézushoz kapcsolódik, mert akkor halálunkra is úgy nézhetünk, mint ami az ő győzelmének a jegyében áll! 

  Jézus így válaszolt nekik… Sok kérdésünk van, gyakran el is bizonytalanodunk, kételyek ébrednek bennünk. Akármilyen hosszúra is nyúlik földi életünk, egyszer eljutunk annak végső pontjához, és szembesülünk kell az elmúlás nagy dilemmájával. Mi az értelme küzdelmeinknek, mi az, ami megmarad belőlük? Jó nekünk Jézus válaszára figyelnünk… Örök élet beszéde van nálad… Ő tud megtanítani helyesen élni, és reménységgel meghalni. 

   Eljött az óra… Jézus itt az ő feláldoztatásának, kereszten való váltsághalálának elérkezett idejéről beszél. Szenvedés, gyötrelem volt számára, és megváltás a világnak. Isten a történelem évezredeibe, a teremtett univerzum évmilliárdjaiba beletervezte ezt a legfontosabbat történést: a mi megváltásunkat. Kis életünkben is vannak kijelölt pillanatok, jelentős mozzanatok születésünk és a végső óra között. Vajon, hogyan használjuk ki az alkalmakat? Vajon, bölcsen, Istenre figyelve, Krisztusnak engedelmeskedve számoljuk-e óráinkat? Elhunyt testvérünk életében is sok meghatározó fordulat volt: születése, gyermek- és ifjúkora, nősülése, gyermekük születése, munkahely megválasztása, nyugdíjba vonulás, öregkor, és a végső harc. És közben azok az események ő belső emberében, amikről mi nem is tudunk beszámolni: Isten kegyelmének őt is megszólító, elköteleződésre hívó munkája. 

Jézus azt tanítja, hogy addig kell munkálkodnunk, amíg nappal van. Tudjuk, minden nap 24 órából áll, ez egy évben 8.760, 10 évben 87.600, 80 évben 700.800 órát jelent. Amennyi adatik nekünk, abban kell kihasználjuk az alkalmakat a jóra, szeretetre, szolgálatra. 

   Arra is utal Jézus, hogy az a mi küldetésünk, hogy az Isten dicsőségére éljünk. Küzdelmeinkben, keresztet hordozva, megbízatásunkat végezve – mindenben ez kell tükröződjék. Kérdés, hogy így van-e, vagy pedig a saját dicsőségünket keressük? Aki nem velem gyűjt, tékozol – tanítja Jézus… Amit Istennek felajánlunk, az marad meg. Valaki azt mondta: mennyei bankkártyánkon annyi van, amennyit adtunk - megértésben, segítségben, szeretetben, hitben.

   Jézus saját példájára, váltsághalára utal: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad… Mély értelmű tanítás. Dani bácsi vérbeli földmíves ember volt, neki valóságos szenvedélye volt a mezőgazdálkodás, szinte együtt lélegzett a természettel, ott érezte jól magát. Utolsó látogatásunkkor is még az udvarról, a kertből jött be, beszéltünk arról, hogy közeledik a tavasz (neki a 88. volt), ki lehet járni, az embernek más az életkedve… Ennek a várt földi tavasznak a kibontakozását már nem érte meg. Az ő természetszeretete azonban nemcsak szemlélődést, a zsendülő vetésekben, vagy érett gabonatáblákban való gyönyörködést, hanem szakadatlan fáradozást jelentett. Tudta, hogy aratás csak akkor lesz, ha volt vetés. Ha az ember sajnálja a földbe tenni a vetőmagot, vagy kicsinyhitű, és kételkedik abban, hogy kikel a mag és termést hoz, akkor nem lesz áldás. Amit odaadunk, Isten azt fogja megáldani… Krisztus nem tartotta meg magának az életét, nem a saját kényelmét kereste, hanem feláldozta önmagát.

    Ha meghal a gabonamag, sokszoros termést hoz… A feltámadás igéjében is hallunk erről: nem azt a tested veted el, amely majd kikel, hanem puszta magotaz Isten pedig teste ad annak… Isten csodája az új élet. A világ összes laboratóriumában (még) nem tudnak csíraképes, önmagát reprodukáló magot előállítani. És az milliószám terem a mezőkön Isten teremtő hatalmát, bölcsességét hirdetve. Isten így ad mennyei, lelki testet az ő gyermekeinek a feltámadáskor… A gabonamag el kell haljon, hogy új élet fakadjon belőle. Jézus önként vállalta a keresztet, hogy nekünk életet szerezzen… A természet rendje is a megváltásra emlékezet, hiszen ugyanannak az Istennek a kézjegyét viseli, aki egyszülött Fiát értünk adta… 

   De ez a jézusi tétel vonatkozik életünk egészére is… Aki szereti az életét, az elveszíti. Aki csak magával törődik, aki nem figyel Istenre, akinek kemény marad a szíve embertársai fele – annak éppen az élet lényege, tartalma csúszik ki a kezei közül, az személyes küldetését tagadja meg. Aki gyűlöli az életét e világon, azaz kész lemondani Isten ügyéért, másokért, aki saját önző akarata, érdeke elé helyezi azt, amit Isten vár el tőle, aki hűségesen sáfárkodik a rábízott értékekkel, az az örök életre gyűjt kincseket. Az Ige arra biztat: legyünk készek odaadni magunkat, odatenni a szívünket Krisztusért, embertársainkért, szeretteinkért. 

   Hogy lehet ezt a szolgálatot végezni? Egyedül Krisztust, az ő példáját követve, nyomdokaiban járva… Az ő szeretetével, jóságával. Az üdvösségre nem vezetnek külön utak, egyedül a Krisztusban adott ér célba. Szolgálatunk is hozzá kell kötődjék. Aki neki szolgál, az őt követi, és az vele az ő mennyei országába érkezik. Nekünk nem is az üdvösséget kell lesni, vadászni, hanem napról napra Krisztust követni, neki engedelmeskedni, példája szerint élni, és ez az üdvösség biztos irányát jelöli ki nekünk.       

   És ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. Nagyon szép mondat ez. Hogyan érdemelnénk ki, hogy Isten nemcsak elfogadjon, hanem egyenesen megbecsüljön? Megint azt halljuk: Krisztusért, az ő érdeméért. Mert ő előbb szolgált értünk, minden szolgálatunk csak válasz, csak hála lehet. 

    Övéiért végzett szolgálat, munka jellemezte elköltözött testvérünk életét is… (Élettörténet) Három nappal ezelőtt sokat fáradozó szíve megszűnt dobogni.

    Az ige drága biztatását elfogadva, búcsúzzatok tőle…  Ámen. 

 

 

Zsolt 32, 1-7 (virrasztó)

 

 1 Dávid tanítókölteménye. Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Róm 4,6-8

2 Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság. 

3 Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Zsolt 31,11

4 Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben. (Szela.) 

5 Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem. (Szela.) Péld 28,13Ézs 38,171Jn 1,9

6 Ezért hozzád imádkozzék minden hívő, amíg megtalálhat. Ha nagy vizek áradnak is, nem érik el őt. 

7 Te vagy az oltalmam, megóvsz a bajtól, körülveszel a szabadulás örömével. (Szela.) 

 

   Az utóbbi napokban sokat járunk a ravatalozóba. Rendre távoznak közülünk embertársaink, akiket különböző nehézség, betegség, nyomorúság közül szólított el az élő Isten. A halál ténye a közel 70 éves korában elhunyt testvérünk esetében is immár vitathatatlan, életének, cselekedeteinek megítélése pedig az Isten joga. Mi csak azt mondhatjuk, ami az Igében van: ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek, illetve: törekedjetek a jóra és békességre, ami nélkül senki sem láthatja meg az Urat. Ez bízatott ránk, nekünk erre kell igyekeznünk. Isten a jót akarja földi életünkben, és azon túl is. 

   Isten minden által tanít minket: Igéje, mulandó létünk eseményei, és egymás élete által is. Egy tanító költeményt hallottunk, hogy abból megértsük azt, amit Isten a szívünkre akar helyezni. 

   A zsoltáros boldognak nevezi azt, akinek vétke eltöröltetett, bűne megbocsáttatott. Nem azt, aki tökéletes, aki semmi rosszat nem tett, mert ilyen ember nincs, hanem azt, aki elfogadta az Isten megbocsátó kegyelmét. Mindnyájunknak szükségünk van erre. Saját érdemében senki sem bízhat: Isten színe előtt egyikünknek sincs más, amire hivatkozni, mint Krisztusunk megváltó szeretete.

  Amíg elhallgattam, írja Dávid, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett… Úgy vélem, itt a zsoltáros a lelki fájdalmakról beszél, és a testi kínokhoz hasonlítja azokat. Elhunyt testvérünknek is volt része ezekben, az utóbbi időben sokat jajgatott, erős fejfájásra panaszkodott. Valóban, szívszorongató volt a szenvedéseit látni. Talán mégsem vettük egészen komolyan. Még súlyosabbak a lelki kínok, amikor bűneink, rossz lelkiismeretünk gyötör. Rám nehezedett kezed: Isten ítéletét jelenti ez. 

   Dávid abban talált kiutat, hogy megvallotta Istennek az ő vétkeit. Nem tagadta, nem takargatta. Előttünk is ott áll ez a lehetőség Krisztusban: ő hű és igaz, és megbocsátja minden bűnünket. Ha bűneink skarlátpirosak is, hófehérek lesznek… Vajon, engedjük-e, akarjuk-e, hogy az Úr megtisztítson, hogy új életet adjon? Vagy makacsul kitartunk azon a sehova se vivő úton, amit mi törünk magunknak? (Történet.). Adjuk át neki lelki terheinket, kérjük a gyógyulást! A külső bajok-gondok talán maradnak, de a belül szabadok leszünk. Sok külső problémája volt koporsóban nyugvó testvérünknek is: betegsége, magárahagyatottsága, megkötözöttsége. A belső úgy rejtve maradt előttünk.

  Azt mondja a zsoltáros: ezért hozzád imádkozzék minden hívő. Ti is, gyászoló testvérek, mi is mindnyájan ezt kell, hogy tegyük, mert az Úrnál van bocsánat, szabadulás, oltalom, erő. Addig kell segítségül hívjuk, amíg megtalálhatjuk őt, amíg ő megtalál. Jézus példázata jut eszünkbe: a jó pásztor elindul, hogy megkeresse az elveszett bárányt… Ne fussunk el előle, még mélyebbre a hitetlenség sűrűjébe! Engedjük, hogy megtaláljon, az ő nyájához vigyen. Ha az Úr karjaiban vagyunk („Nappal, s bús éjjelen…”), akkor a kísértések nem ragadnak el, a nagy vizek sem lepnek el. 

  Szép vallomással zárul ez a szakasz: te vagy oltalmam… Ha van oltalmazónk, akkor ne éljünk úgy, mint vesztesek, mint elveszettek. Ha őhozzá fordulunk, ő megvéd a bajtól, és körülvesz szabadítása örömével… Hisszük, már itt ezen a földön ad nekünk szabadulást bűnökből, betegségekből, de majd megszabadít ennek az életnek minden terhétől, és az ő örökkévaló országába visz. Ez nemcsak egy szép, vallásos szöveg, Krisztus példája hitelesíti igazságát, aki azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Jöjjünk hozzá, kövessük őt, a mi jó Pásztorunkat, hogy megmaradjunk az ő útjain és hozzá érkezzünk! Ámen.     

 

 

Róm 3, 22-26 (temetés)

 

Mert nincs különbség, mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét, 

Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által. 

Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. A korábban elkövetett bűnöket ugyanis elengedte 

türelmében, hogy e mostani időben megmutassa igazságát: mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.

 

    Sok esetben mondjuk egy-egy nyomorúságban levő, betegséget hordozó embertársunk halálával kapcsolatban: jobban járt így. Véget értek szenvedései, és azoknak is megnyugvás, akik napról napra látták vergődését. Mégis minden körünkben történő haláleset fájdalmat, hiányérzetet kelt bennünk, hozzátartozókban, és a nagyobb közösségben is, és ott feszül bennünk a kérdés, hogy vajon tehettünk-e volna többet értük, alakulhatott volna-e másként a sorsuk. Ezekkel a kérdésekkel az elhunytnak és vele kapcsolatban levőknek a felelősségét boncolgatjuk. Isten sok mindent ránk bízott, az ő szava pedig mindenképpen a jóra, megtérésre, életünknek az ő akaratához igazítására tanít. “Most pedig, Izráel, mit kíván tőled Istened, az Úr? Csak azt, hogy Istenedet, az Urat féld, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből” (5 Móz 10, 12). Vagy az Újszövetségben: A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben (Gal 6,9-10).

   Igaz, mennyire nem sikerül így élnünk? A bűn éppen az az állapot, amikor elvétjük az Isten által számunkra rendelt célt. Ebben az önmagunk és mások miatti vívódásunkban halljuk azt, hogy nincs különbség… Ki-ki a maga útjára tértünk (Ézs 53), nincs, aki jót cselekedjék (14. zsoltár). Nem a jóra, hanem a rosszra vagyunk hajlandók. Persze, emberileg nézve nagy különbségek mutatkoznak, de önmagunkban mindnyájan Isten akarata ellen élünk, békétlenségben, önzésben, elvakultságban, sokszor egymás ellen, szenvedélyek rabságában… 

  Mindenki vétkezett, és nélkülözi az Isten dicsőségét. Isten az ő képére teremtett, az ő szentségét helyezte ránk, a vétek pedig elfordít tőle, és már nem látszik rajtunk az ő dicsősége, nem tükröződik az ő szeretete, jósága. Nem ragyog az arcunkon, a szívünkben a Krisztus világossága, pedig erre hívattunk el. Tetteinkben nem lesz nyilvánvaló az, hogy Isten gyermekei vagyunk, nem az ő szabadságában élünk. A Sátán megcsúfol minket testünkben, lelkünkben. Mondjuk a Kátéban: első szüleinknek…, igen, hoztuk már születésünk pillanatában, aztán életünk folyamán bántások, csalódások, frusztrációk bénító tapasztalatát gyűjtjük össze, és minderre még rárakunk engedetlenségünkkel… Egy ördögi körnek tűnik mindez.

   De milyen jó, hogy Isten nem engedi ezt a kört bezárulni, nem ezzel kell befejezzük ezt a prédikációt, hogy akkor menthetetlen bűnös emberek vagyunk, így élünk, így halunk meg. Nagyon reménytelen volna ez mindnyájunkra nézve. 

   Hanem azt halljuk, hogy Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztusban lett váltság által. Valaki mellénk áll, és nemcsak egy kis bátorítást, nem egy kis alamizsnát kínál (ezt adjuk sokszor egymásnak), hanem megtartó kegyelmét, valójában az ő isteni, felemelő, mindent jóvá tevő irgalmát Jézus Krisztusban. És ez az ajánlat nemcsak egyeseknek szól, nem azoknak, akik híres családból származnak, akik diplomával rendelkeznek, akiknek pénzük van. Ingyen adatik, és hittel, bizalommal kell megragadni. Senki sem mondhatja, hogy „én olyan szegény, olyan bűnös, olyan elesett, olyan erőtlen, elcsüggedt vagyok, hogy ez az ígéret nem vonatkozik rám”. Nincs különbség a kegyelem kiáradásában sem, Isten azoknak adja, akik elfogadják. Krisztus által. Olyan jó, hogy úgy lehet terveznünk, intéznünk az életünket, hogy Krisztus mellénk áll. Önmagunkban nem sokat érünk, mezítelenek vagyunk, de ha a Krisztus mellénk áll, ha nekünk ajándékozza az ő igazságát, akkor értékes, drága lesz az életünk. Többet ér a legbűnösebb ember Krisztussal, mint a legigazabb ember önmagában. (Egy keresztyén ember egyszer azt álmodta, hogy a mennyország kapujába érkezett, és magára nézve látta, hogy egyáltalán nincsen rendben a ruhája, nincs rendben a szíve, nem fogják beengedni a fényes angyalok, ott állt szégyenkezve, szorongva, ágról szakadtan, amikor Jézus jelent meg, kézen fogta, és azt mondta: ez az ember velem van.)

  Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik hisznek. Nagypéntek, húsvét előtt vagyunk, és érezzük ennek az igei tanításnak a mélységét, a döbbenetes igazságát. És Krisztus keresztjére nézve megértjük, hogy Isten nemcsak őt rendelte el, hogy megváltsa a világot, hanem minket is arra, hogy megváltottak legyünk. Isten megtett mindent értünk, odaadta egyszülött Fiát, akkor nekünk is meg kell tenni azt, hogy elfogadjuk ezt a kegyelmet, megnyitjuk szívünket Isten könyörülő jósága előtt. Akik hisznek, ez a feltétel. Testvérek, mondjunk igent az Isten minden képzeletet felülhaladó ajánlatára! Adjuk át neki életünket, úgy ahogy van! Ő mindnyájunkkal tud kezdeni valamit. Mindnyájunkat meg tud, és meg akar áldani, fel akar használni.

   Vajon igazságtalan Isten, hogy mindenkit hív, mindenkinek megbocsát, aki hozzá fordul, mindenkit gyermekévé fogad, aki hisz egyszülött Fiában? Mi így gondolkozunk. A mi igazságérzetünk alapja az emberi értékrend. Isten mindent Krisztushoz, az ő keresztjéhez mér. Ő a legnagyobb szeretetből a legnagyobb áldozatot hozta meg, megfizetett mindenkiért. Az ő igazságát senki nem vonhatja kétségbe. Ha Krisztus tesz eleget az emberért, akkor abban nem lehet hibát, hiányt találni. Ha ő egyenlíti ki tartozásunk számláját, akkor az valóban rendezve van. Semmi kárhoztatásuk nincsen azoknak, akik benne vannak. Bár vádol minket a mi szívünk magunkra nézve, talán ítélkezés fogalmazódik meg bennünk másokra tekintve, de Isten mindent a Krisztus áldozatán keresztül lát. Ez azt jelenti, hogy Krisztus a mi egyedüli oltalmunk, menedékünk. Belé kell kapaszkodnunk, benne kell bíznunk. Aki hisz a Fiúban, örök élete van, aki nem hisz, az nem látja meg az életet.

   Ennek a bibliai tanításnak a fényében szólunk elhunyt testvérünk életéről is. (Élettörténet)

   Isten kegyelmében bízva vegyetek búcsút tőle. Ámen. 

 

 

2 Tim 2, 8-11 (temetés)

 

8 Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, 

9 amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve. 

10 Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel. 

11 Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. 

 

   Újra temetésre szóltak a harangok. És szívünkben is konganak a gyász, a veszteség harangjai. A családjáért szívét-lelkét adó, a szomszédokért, a gyülekezetért sokat fáradozó asszonytestvérünktől búcsúzunk, akit több hónapnyi súlyos betegségből szólított el az Isten.

   Emlékezésről beszél az ige… Sok emlék tör rátok, gyászoló testvérek. Régiek, gyermekkoriak, szívszorítóan kedvesek: édesanyátok titeket szólító hangja, rátok derülő arca, meghitt mozdulatai, ahogy sürgött-forgott körülöttetek, ahogy örült nektek, magához ölelt, aztán későbbiek, ahogy mindig várt innen-onnan, kérdezett, asztalt terített, felpakolt… Aztán az utóbbi hónapokból a fájó, nyomasztó emlékek a rettenetes betegségéről, leépüléséről, tehetetlenségéről. Igen, a szép vagy szorongató emlékek maradnak, elkísérnek, erőt is adnak, biztatnak, motiválnak… Sok emléket őrzünk mi is róla, ahogy mindig szerényen, lelkiismeretesen végezte egyházi szolgálatát, ahogy szelíden, jóságosan mosolygott, amikor találkoztunk, ahogy aktívan, figyelmesen ott volt mindig a gyülekezeti alkalmakon, betegsége jelentkezése előtt 3 nappal is. Az igazak emlékezete áldott, olvassuk az Írásban. De nemcsak emlék marad belőlünk... Isten nemcsak azt ígéri, hogy megőrzi az emlékünket, hanem azt, hogy örök életet ajándékoz nekünk egyszülött Fiában.

   Mert így hallottuk: emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, aki vállalta sorsunkat, aki magára vette testünket, genetikánkat, betegségeinket, szenvedéseinket, még bűneiket is, feltámadt a halottak közül… A halál, egymás elvesztése olyan döbbenetes élmény, hogy szinte megbénít, úgy leállunk ennél a ténynél, és szinte öntudatlanul mondogatjuk: ez az élet... Itt a koporsó mellett is emlékezzetek, jusson eszetekbe, ébredezzen a szívetek: élő Urunk van, aki üdvösséget ad azoknak, akik hisznek benne. Húsvétra, Urunk győzelmének ünnepére készülünk… Van pusztulás, van halál, de van új élet is. Krisztus a példa, aki feltámadt a halottak közül. Olyan mozdulatlanul függött a kereszten, olyan élettelenül fektették sírba, amilyennek halottainkat látjuk… De Isten örökkévaló, fenséges hatalma által legyőzte a halált, úgy, hogy az rajta többé már nem uralkodik. Könnyes szemeinkben felragyog a hit fénye, és így valljuk: „a mi testünk is Isten hatalma által feltámasztatván lelkünkkel ismét egyesül, és Krisztus dicsőséges testéhez hasonlatos lesz”. Kálvin: ha életre kelt a Fő, a tagok is életre fognak kelni. 

    Erről szól az evangélium, ez az örömüzenet lényege… Ha ez nem lenne, akkor csak a halálról, elmúlásról kellene/lehetne beszélni, mint mindnyájunk végső sorsáról. Akkor az ige szavaival minden embernél nyomorultabbak lennénk. Akkor  – a tegnap így hallottuk a 102.zsoltárból – végképp csak por és hamu maradna belőlünk. Igaz, érzitek, testvérek, hogy több ennél az az élet, amit Istentől kaptunk ajándékba: szolgálatra, szeretetre? 

  Az apostol ezért az örömüzenetért bilincseket visel, üldözést szenved, de mindent felülír a benne levő reménység, öröm, hogy Isten kegyelmes, megtartó akarata diadalmaskodni fog. Az ő szava megáll, be fog teljesedni. Az ég és a föld elmúlnak, de Isten beszédei örökre megmaradnak. (Egy németországi gazdag, istentagadó polgár még életében betonból és márványból egy hatalmas, robusztus kriptát építtetett magának, és a Szentírás szavaival dacolva ezt íratta fel rá: ez a síremlék nem nyílik meg az utolsó trombitaszóra se… Aztán halála után néhány évvel egy kőrisfa magva behullt az egyik repedésbe, és ott növekedni kezdett, míg végül szétfeszítette, valósággal szétnyitotta a kriptát. Isten még az utolsó ítélet előtt megmutatta az ő igazságát.)

   Isten üdvözítő tervét nem lehet bilincsbe verni, azt bennünk sem akadályozhatja meg semmiféle kísértés, próbatétel, annak nem vethet gátat a legszörnyűbb betegség sem. Isten, aki Krisztusban elkezdte a jó dolgot ezen a világon (tudjuk, éppen a Golgota véres keresztje által), véghez viszi üdvözítő tervét. Mindent elveszíthetünk, ki tudja, vagyonunkat, egészségünket, még értelmünket is, de a nekünk ígért, szívünkbe fogadott kegyelmet senki el nem veheti tőlünk. Minket senki ki nem ragadhat mennyei Atyánk kezéből. Testünk megemésztetik, de életünk el van rejtve Krisztusban. Az orvosi papírokon feltüntetik, hogy milyen betegségben hal meg valaki, de boldog az az ember, akinek mennyei nyilvántartásban a neve után azt írják: az Úrban halt meg. Ezért az Úrban fog élni. 

  Minden elviselek a választottakért, írja az apostol nagyon öntudatosan… Nem egy önző harc ez, nem az, hogy mindent megteszek, hogy előbbre jussak, többet szerezzek, hanem mások javáért, üdvösségéért vállalt önfeláldozó küzdelem. Igen, sok minden elviselünk, sok mindent vállalunk szeretteinkért: fáradozást, nélkülözést, áldozatot. Elhangzott a beszélgetésben: édesanyátok az életét is odaadta volna értetek. De lelki értékeket is igyekezett átadni nektek… Hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel – írja az apostol. Az üdvösség Isten ajándéka, Krisztus szerezte meg az ő váltsághalálával, de Isten áldott eszközöket használ fel, hogy az üdvösség ismeretére elvezessen minket: talán szülőket, tanítókat, embertársakat. Legyünk hálásak értük! 

   Nem az érdemeink, nem a jóságunk általi, hanem a Krisztusban való üdvösségről beszél az ige. Az egyedül hozzá kötött. (Ismerhetjük a történetet: gyerekek játszanak az udvaron, egy nagy követ kerülgetnek, rendre próbálják megmozdítani, de egyiküknek sem sikerül. A legkisebb is nekifeszül, a többiek kacagnak: akármit csinálsz, nem tudod felemelni. A kicsi felkapja a fejét: azt mondjátok, hogy akármit csinálhatok? Igen, mondják a többiek. A fiúcska gyorsan elszalad, és néhány perc múlva izomkolosszus édesapjával jelenik meg, aki könnyűszerrel felemeli a hatalmas követ.) Az üdvösség garanciája nem a mi vékony, törékeny érdemünk, hanem Megváltónk erős, mindent lebíró szeretete. 

  Örök dicsőség – ízlelgetjük ezt a kifejezést. Eszünkbe jut: a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk. És testvérünk szenvedésére, a mellette állók emberfeletti szolgálatára gondolva szinte tiltakozva mondjuk: nem pillanatnyi, hanem nagyon hosszúnak, véget érni nem akarónak tűnő volt, csoda, hogy bírta, hogy bírtátok, és nem volt könnyű, hanem gyötrelmes, könnyes, kínos.  De az örökkévalósághoz, az üdvösséghez mérve mégis igaz az ige…       

Ó, bárcsak megsejtetné, megéreztetné velünk Isten ezt a nagy dicsőséget! Egy bizonyságtételt olvastam… Egy utolsó stádiumba került hívő kisgyermek mondta a szüleinek: „Ne sírjatok, jobb helyre megyek, az Úrhoz, nála foglak várni titeket, és ott mindig boldogok leszünk… Jézus, az áldott orvos végleg meg fog gyógyítani.”  Talán legyintünk: egy gyermek vallomása.  Az apostol azt írja: igaz beszéd ez. Nem hamis vigasz, nem csalóka tapasz a lelki sebekre… Krisztus igazzá tette az ő kínos, kereszthalálával és ragyogó feltámadásával. 

   Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt élünk is. Először azt halljuk ki belőle, hogy részesülnünk kell a Krisztus halálában. A bűnbánatot, az ő megváltó áldozatának az elfogadást jelenti ez, és életünk odaszánását neki. Másodszor azt üzeni az ige, hogy úgy kell hitben járnunk, az Urat követnünk, hűséggel kitartanunk, hogy vele, benne és neki haljunk meg. Mert akkor vele együtt élünk is.

Már itt ezen a földön… Elköltözött testvérünkről – betegségében, sőt halálhírét hallva is – nekem az élet jutott eszembe. Ő az élet szolgálatában állott. Annak az eszköze volt a családban, a közösségben, a gyülekezetben. Szavai, cselekedetei az életről tettek bizonyságot… amit Istentől kaptunk, amivel neki kell elszámoljunk, és amit az ő kezébe kell letegyünk… Azt mondta ez első műtéte előtt, hogy „amikor meghallottam a diagnózist, annyit sírtam, hogy teljesen kimerültem, aztán megnyugodtam: rábíztam az Úrra. Nem tudom, mennyi időt kapok még, néhány hete, hónapot, esetleg évet, de azt fogadom el, amit ő ad.” Isten néhány hetet adott neki, amíg még beszélni tudott övéivel, néhány hónapot, amit öntudatlan állapotban töltött… és hisszük, hogy örök életet.

(Élettörténet.)

   Az igében hallott „vele együtt élünk is” kijelentés ezt jelenti. Ez a mi reménységünk. Így engedjük el őt, így megyünk tovább Krisztusra nézve, akiben meghalunk, de aki által élni is fogunk. 

Ezzel a hittel vegyetek búcsút tőle. Ámen.       

                                         

    Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban… gyászunkkal, fájdalmunkkal a te szent színed előtt megállva először arról emlékezünk meg, amit Igéd is tanít, hogy por vagyunk, hogy napjaink olyanok, mint az átfutó árnyék. De megemlékezünk a te örökkévaló kegyelmedről is, amely által minket, mulandó földi gyermekeidet elhívtál, Krisztusban megváltottál, és az ő áldozata és győzelme által az üdvösségre rendeltél. Jó nekünk ezzel a hittel tekinteni veszteségeinkre is. 

És emlékezünk elhunyt testvérünkről, az ő anyai jóságáról, szeretetéről, szolgáló, hívő életéről, segítőkészségéről, gyülekezetünkért, közösségünkért vállalt fáradozásáról, és mindezért neked adunk hálát. Hisszük, hogy az ő szívében a te szeretetedet lehetett felismerni. Köszönjük, hogy te adtál türelmet neki és szeretteinek, hogy ezt a nehéz időszakot végigküzdjék. Segítsd gyászoló testvéreinket Lelked által, hogy sem most, a koporsó mellett állva, sem később, a hiány fájdalmát hordozva, el ne feledkezzenek arról, hogy Krisztus – aki magára vette sorsunkat, bűneinket – feltámadott, és nekünk megszerezte az örök életet. Benne legyen reménységük, bizodalmuk, a szomorúságban is ez az örömhír töltse be őket.

   Tudjuk, hogy munka és szolgálat bízatik reánk, ahogy bízatott elköltözött testvérünkre is. Add, Urunk, hogy azt engedelmes szívvel, készséggel vállaljuk, végezzük, mégha terhe is van… Az apostolnak bilincseket is viselnie kellett, és még a mártírhalált is elszenvedte. Tőlünk talán nem vársz ilyet, de adj nekünk bölcsességet, hogy a magunk körében hűséggel végezzük feladatainkat, és legyünk tudatában annak, hogy munkálkodásunk nem hiábavaló, annak biztos jutalma lesz. Hálát adunk, hogy az üdvösség Krisztusban adatik, ő annak garanciája, és nem a mi emberi erőfeszítéseink, de minket is elküldesz, hogy országodat építsük, terjesszük. Tudjuk, mennyei Atyánk, hogy útjaidon járva is, Krisztust követve is szembesülünk nehézségekkel, nagy, olykor emberi képességeinket meghaladó próbákkal, keresztekkel, de hisszük, hogy kapjuk a segítséget is hozzá, a mennyei erőt, biztatást, és a próbák, kísértések, a halál árnyékának völgyében is felragyog rajtunk a te dicsőséged, hogy majd annak örökkévaló világosságába érkezzünk. 

  Mert, hallottuk, ha Krisztussal együtt haltunk meg, vele együtt élünk is, ha neki szenteljük magunkat, akkor őbenne megtartatunk, az üdvösség kimondhatatlan boldogságának részesei leszünk. Reád bízzuk gyászoló testvéreinket, vigasztald, hordozd, vezesd őket, hadd legyenek- az előttük járók példáját is követve – hűséges, engedelmes, áldott életű gyermekeid, és adj nekik jó előmenetelt dolgaikban, munkájukban, a hitben, szeretetben. 

Könyörülj gyülekezetünkön, faluközösségünkön, munkáld – Krisztus érdeméért, minket is felhasználva – megmaradásunkat, békességünket, jövendőnket itt és a te országodban! Ámen.   

 

 

Kol 1, 12-22 (temetés)

   

12 Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. ApCsel 26,18; 1Pt 2,9 

13 Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, 

14 akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata. Ef 1,6-7

15 Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. 

16 Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. 

17 Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. 

18 Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. Ef 1,22-23

19 Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, 

20 és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Ef 1,10; 2,16 

21 Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, 

22 most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. 

 

    Testvérünket földi élete 90. évében, gazdag szolgálat és hosszas betegség után szólította el az Úr. Amíg gyülekezetünkben lakott, egy-két alkalmat leszámítva, minden istentiszteleten jelen volt. Nem sokan hallották igehirdetéseimet annyiszor, mint ő. És most az ő temetésén ugyanarról kell beszéljek, mint amiről bizonyságot tettem az ő élete során, ami közös hitünk volt és marad, mindannyiunk reménysége, bizodalma, a halálon túl is. 

    A Kolossé levélnek ez a pár verse, amely a bibliaolvasó kalauzban ezekre a napokra volt kijelölve, Krisztusról szól, és mivel elhunyt testvérünk élete szorosan őhozzá kötődött, ezért közvetve őróla is. Az igeszakasz hálaadással kezdődik. Titeket is erre szólít fel az ige, gyászoló testvérek: a veszteségben, drága hozzátartozótok súlyos betegségére gondolva is, a ti életetek nehezebb szakaszaira visszaemlékezve is. Hála legyen az Istennek, hogy életet ajándékozott neki, és általa nektek, akik közvetlen leszármazottai vagytok, hála legyen az ő szeretetért, amiben részesültetek, a kedvességért, amit kaptatok, édesanyai, nagymamai ragaszkodásáért… Azért is, hogy élete hiányait Isten kegyelme pótolta ki. Hála legyen odaadó hitéért, áldozatkészségéért, diakóniai elkötelezettségéért, bizonyságtevő lelkületéért, hitvalló hűségéért. A család, az ismerősök, gyülekezeti tagok, az általa látogatottak, vigasztaltak hálaadásába én személyesen is bekapcsolódom: igazi munkatárs volt, aki alázatával, mély bölcsességével, tiszta, önzetlen hozzáállásával igyekezett valóban a legjobbat adni önmagából… És hála, hogy nem végleg kell búcsúznunk. Mi, akik hiszünk Krisztusban, soha nem utoljára látjuk egymást. 

    Erről beszél az apostol is: Isten alkalmassá tett, hogy szentek örökségében, a világosságban részesüljünk. Bár földi életünk során sokszor a gondok, bajok, bűnök, a betegség, a gyász sötétsége vesz körül, Krisztusban mégis mennyei világosság ragyog ránk, és az örökélet reménysége gyúl fel szívünkben. 

  Ennek a benne nekünk ajándékozott örökségnek nagy ára volt, nagypéntek előtt különösen tudatában vagyunk ennek, minket – mert elveszettek voltunk - meg kellett szabadítania a Sátán minden hatalmától, nem aranyon, vagy ezüstön… Így lettünk az ő tulajdonai, és általa az üdvösség részesei. Ezt az utat, igazságot és életet ismerte fel testvérünk már fiatal korában Krisztusban, neki lett követője, odaszánt képviselője, tanítványa…  

    Akiben van a mi megváltásunk… És amikor felidézi az apostol ezt a gyönyörű nevet („Jézus, te égi szép, tündöklő fényű név” – testvérünk nagyon szerette ezt az éneket, még a fülünkben cseng tiszta, erős hangja), amikor a megváltás csodájáról beszél, akkor mennyei magasságokba szárnyalnak a szavai. Egy elragadtatott vallomás, dicsőítő himnusz csendül fel Jézusról…

   aki képe a láthatatlan Istennek, az elsőszülött minden teremtmény között („született, hogy meg ne haljunk, született, hogy feltámadjunk, született, hogy szülessünk, hogy új életet nyerhessünk”- gyakran énekeltük ezt is.) Mert benne teremtetett minden, általa és reá nézve. Isten mindent az egyszülött Fiúért alkotott, mint gyermekét szerelmesen szerető szülő, neki ajándékozott mindent: a végtelen univerzumot és a mi véges életünket is… És Krisztus minket, bűnös embereket a szívébe fogadott, és megszánt elesettségünkben, és életét adva megváltott. Rendeletetésünk szerint az övéi vagyunk, és ha meg akarjuk érteni életünk értelmét, célját, akkor egyedül benne kell keresnünk. Nélküle tévelyegni fogunk. Minden őbenne áll fenn, rajta kívül a semmi van… 

  Ő a feje a testnek, az egyháznak, amelyik belőlünk, gyarló emberekből áll, akik tele vagyunk hibával, gyarlósággal, de mivel az egyház a Krisztusé, mivel drága neki, ezért azt nekünk is szeretnünk kell, ezért fáradoznunk kell érte, ahogy tette - míg egészsége, értelmi ereje engedte – az Úrban megpihent testvérünk is. 

  Az egész Teljesség benne lakott… Benne tehát a teljességben, Isten örök közösségében van részünk.  Matematikailag is így van: ha egy végtelen kis számot egy végtelen naggyal adunk össze, akkor az eredmény végtelen nagy lesz, nem a kicsi csekélysége fogja csorbítani a nagy terjedelmességét, hanem az veszi be a kicsit a maga teljességébe. 

  Általa békéltetett meg önmagával… A tegnap elhangzott a beszélgetésben: testvérünk a békesség embere volt… Boldogok, akik békességet teremtenek. Gyakran tusakodtunk együtt, ha a gyülekezetben harag, neheztelés ütötte fel a fejét, valósággal szenvedést okozott az neki, ugyanúgy a saját életében tapasztalt békétlenség is. Mindig igyekezett megtalálni a megbocsátás, kiengesztelődés útját övéivel, embertársaival. Azt halljuk az igében, hogy Krisztusban békélhetünk meg. Ő békességet szerzett nekünk úgy, hogy kiegyenlítette tartozásainkat. És amit Isten egyszülött Fia kifizet, annak nincsen híja… Hozzá teszi az apostol: kereszten kiontott vére által. Valaki egészen személyesen megszenvedett a mi lelki adósságunkért, és ez minket is megbocsátásra kell indítson…

  Minket, akik ilyenek és olyanok voltunk. Súlyos szavak hangzanak el (elidegenültek, ellenséges gondolkozásúak, gonosz cselekedetekben járók). Tudjuk, hogy igaz az ige. Vannak az életünkben foltok, árnyékok. Még közülünk a legjobbak is meg kell küzdjenek esendőségeikkel.  (Egyszer valaki a lelkészének egy füzetecskét adott át, és azt mondta: 10 éve jegyezem a hibáit, tévedéseit… A lelkész átfutotta az írást, és azt mondta: ez nagyon hiányos, ez csak töredéke az egésznek, ennél sokkal több bűnöm van, de hiszem, hogy Isten megbocsátott, ezért ha ő félretette, már nem terhel engem.) 

  Megbékéltetett, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket… Értitek, testvérek? Nem könnyű felfognunk. Ezek lennénk mi? Nem - önmagunkban, és mégis igen - Isten kegyelme által. Ez a „mégis” látszott meg elköltözött testvérünk bizonyságtevő, a felülről kapott szeretetet továbbadó életében. Általa bizonyára szebb, krisztusibb lett ez a világ.            

   A mi megváltó Urunk, aki megbékéltetett minket, így állít majd az ő színe elé… Ez a kegyelem mi megtartatásunk, üdvösségünk biztos garanciája. Így fogad be minket Isten – egyszülött Fia érdeméért - az ő örökkévaló, megtartó közösségébe már itt, és majd az ő országában.

   Ennek a kegyelemnek a drága jelei mutatkoztak meg elköltözött testvérünk életében is. (Élettörténet.)

Búcsúzzatok húsvéti hittel, az örök élet reménységével. Így vigasztal mindnyájatokat az Úr: most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ámen.    

 

Zsolt 38, 1-10 + 22-23 (virrasztó)

 

Dávid zsoltára. Emlékeztetőül. 

2 Uram, ne feddj meg felindulásodban, ne ostorozz lángoló haragodban! 

3 Mert nyilaid belém hatoltak, és rám nehezedett kezed. Jób 6,4

4 Nincs ép hely testemen haragod miatt, nincs sértetlen csontom vétkem miatt. 

5 Mert bűneim összecsaptak fejem fölött, súlyos teherként nehezednek rám. 

6 Megbűzhödtek, elgennyesedtek sebeim oktalanságom miatt. 

7 Elcsüggedtem, meggörnyedtem nagyon, úgy járkálok egész nap, mint aki gyászol. 

8 Derekam égő fájdalommal van tele, nincs ép hely testemen. 

9 Kimerültem, végképp összetörtem, szívem gyötrelmében kiáltozom. 

10 Uram, előtted van minden kívánságom, nincs rejtve előtted sóhajtásom. 

22 Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem! 

23 Siess segítségemre, Uram, szabadítóm! 

 

      Testvérünk, akinek virrasztójára összegyűltünk, hosszú éveket, évtizedeket töltött egyedül és betegségben. Ez a nehéz élethelyzet el is szigetelte őt a nagyobb közösségtől, bár alapjában véve vágyott az emberek társaságára, szeretett találkozni, beszélgetni, és rokonaival, szomszédjaival igyekezett jó kapcsolatot fenntartani. 

   A zsoltár felirata: emlékeztetőül. Isten emlékeztet minket először az ő Igéje által: teremtettségünkre, küldetésünkre, megváltásunkra, az üdvösség reménységére, és emlékeztet életünk eseményei, emberi kapcsolataink által is arra, hogy tanítása szerint, szeretetben, felelősen éljünk, a jót kövessük mindenki irányába.

  A zsoltáros először arra kéri Istent, hogy szűnjön meg, enyhüljön a csapás, amit életére mért. Vannak, akiknek nagy, súlyos keresztet kell hordozniuk, testi-lelki szenvedést, nehézségek garmadát. Valóban, Isten enged meg próbákat az életünkben. Testvérünk számára is sok jutott ezekből. Hisszük, hogy – amint az apostol írja - a próbatétel kitartást szül. Isten nem a kárunkat, hanem a javunkat akarja (Jer 29,11), azt, hogy a nyomorúságban még közelebb kerüljünk hozzá, még jobban megerősödjék a benne való bizodalmunk. 

   Dávid felsorolja testi szenvedéseit… Még hallgatni is nehéz, valósággal összeszorul a szívünk. Sajgó, nyilalló csontokról, sebekről, fájdalom szaggatta derékról, összetörtségről, kimerültségről hallunk. Rám nehezedett kezed – írja a zsoltáros, aki a próbákban Isten feddését, figyelmeztető, nevelő szándékát véli felfedezni. Másfelől az ő bűneinek tulajdonítja mindezt: bűneim súlyos teherként nehezedtek rám. Az Újszövetség arról ír, hogy Krisztus elvette bűneink súlyát, átkát: benne van a mi váltságunk az ő vére által, bűneink bocsánata (Kol 1, 14).  A tövis marad, de tudjuk, hogy az nem büntetés, hanem próbatétel, ami hitünket mélyíti. Nem keménnyé, hanem befogadóvá akarja tenni a szívünket.     

   Megható olvasni: elcsüggedtem (mert a testi az mindig lelki probléma is), meggörnyedtem, mint aki egész nap gyászol. Az egészség elvesztése valósággal a gyász érzését váltja ki az emberekből. „Nincsen ép hely a testemen”… Aztán jelentkeznek a meglankadás tünetei. Elhunyt testvérünk is sokszor panaszkodott, hogy belefáradt a sok bajba, betegségbe, erőtlenségbe. Valóban, csak az Úrnál találhatott segítséget. Ő is mondhatta, együtt a zsoltárossal: szívem gyötrelmében kiáltozom. Egyedül maradtam nyomorúságaimmal, csak Istenre számíthatok.

   A zsoltár végén, a testi nyomorúságok leírása után mégis megszólal a bizalom, a reménység hangja: 

Uram, előtted van minden kívánságom, nincs rejtve előtted sóhajtásom.  Te ismersz, te alkottál, te küldtél erre a földi életre, ismered problémáimat, mert személyesen az én Istenem vagy. Te megértesz, gyámolítasz engem elesettségemben is.

   Aztán kérés hangzik el: ne hagyj el, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem. Bizalmas kérés ez. Maradj velem… Isten irgalmában lehet reménységünk: egészségünkben, betegségünkben, örömben, bánatban, jó és rossz sorsban, életünkben, halálunkban. Jó tudnunk, hogy könyörülő Istenünk van, aki egyszülött Fiában közel jött hozzánk, megváltott. Krisztus megismerte emberi életünk mélységeit, szenvedését, nyomorúságát, magára vette bűneink büntetését, még a halál keserűségét is megkóstolta értünk, hogy feltámadásával élő reménységet ajándékozzon számunkra. 

  Rá tekintve bízva kérhetjük a legnagyobb vívódások, gyötrelmek között is: siess segítségemre, Uram, szabadítóm. Húsvét után a legnagyobb szabadulásra gondolunk. Arra, hogy Jézus megtörte a halál hatalmát, és az nem tarthat már fogva minket. Mert nekünk élő, minket az üdvösségre vezető Urunk van. Benne legyen bizodalmunk, reménységünk, vigasztalásunk! Ámen. 

 

 

1 Thessz 5, 1-6. 8-11  (temetés)

 

1 Ennek idejéről és órájáról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, 

2 mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Mt 24,43Lk 12,392Pt 3,10 

3 Amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra, és nem fognak megmenekülni. 

4 Ti azonban, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lephetne meg titeket. 

5 Hiszen valamennyien a világosság és a nappal fiai vagytok, nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Róm 13,12-14 

6 Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! 

8 Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját és mint sisakot, az üdvösség reménységét. Ézs 59,17; Ef 6,13-17

9 Mert Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által, 

10 aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk. 

11 Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is. 

 

    Soraink drámai módon ritkulni kezdtek. Régebbi és újabb generációk képviselői távoznak közülünk. Minden haláleset elgondolkoztat. Nemcsak a földi életünkre nézve kell nekünk levonni a következtetéseket, hanem az üdvösségre tekintve is. Ebben az összefüggésben tanít minket Isten Igéje.

   Az Úr napjáról hallottunk. A prófétai tradícióban ez a kifejezés a számonkérés, a büntetés, az utolsó ítélet napját jelenti, amikor Isten végleg érvényt szerez igazságának. Az Újszövetség Jézus második eljövetelére vonatkozóan használja ezt a szókapcsolatot, amikor Krisztus majd Úrként, Szabadítóként fog megjelenni. Ugyanakkor az Újszövetségben ez a fogalom jelöli a feltámadás napját is. Jó most, közvetlenül húsvét után arra gondolnunk, hogy élő, megtartó Urunk van. Nem bizonytalanságban és reménytelenségben élünk. Koporsók mellett sem feledkezhetünk el erről! Veszteségeinkben is emlékeznünk lehet és kell Urunk győzelmére. 

   Pál apostol Jézus tanítására utalva írja le: az ítélet napja tolvajként jön el. Azaz váratlanul... Aztán alább azt olvassuk: de ti nem a sötétségben éltek, hogy az a nap tolvaj módjára lepne meg. Ti Krisztusban való hitben éltek, az ő világosságában jártok. Felemelt fejjel, bizalommal várjátok őt. Milyen jó, hogy bár nem tudjuk a napot, az órát, mégis fel lehetünk készülve! Nekünk Krisztusban örökélet - biztosításunk van. Mi nem a világvégét, hanem megváltó Urunkat várjuk, és benne üdvösségünk kezdetét. Ez a mi személyes reménységünk.

   Hallunk arról is, hogy hogyan érkezik meg az Úr napja a hitetlen világ számára: amikor azt mondják, hogy békesség és biztonság… Most talán nem ezt látjuk. Háborúk, hatalmi harcok dúlnak. A helyzet nem sok jót ígér. Ennek ellenére sok embernek egyedül a földiekben van reménysége. (Egy egyedülálló milliomost megkérdeztek: mit tenne, ha tudná, holnap meg kell haljon. Azt válaszolta: természetesen, megpróbálnám a tőzsdén a legnagyobb profitot megszerezni.) A példázatbeli gazdag hozzáállása ez: most én lelkem, örülj. Megvalósítottam ezt és azt az álmomat. De vajon mennyei dolgaim rendben vannak? Vajon, reménységgel készülünk mennyei otthonunkba? 

   Az igében Jézus hasonlatai jönnek elő: hirtelen tör rájuk a veszedelem, mint a fájdalom a szülő asszonyra… A gyermek érkezését nem lehet pontosan kiszámítani, de számítani lehet rá. Egy bölcs várandós asszony készül, csomagol… Vajon lelkileg készülünk-e? Nem kérdés, hogy előbb-utóbb mennünk kell. Gyülekezetünkben a sok temetés döbbenetesen bizonyítja ezt. Akár én is lehetek a következő. Földi halálunk kikerülhetetlen, akármennyire szeretnénk odázni, és kikerülhetetlen az is, hogy meg kell állnunk az Isten színe előtt. De előtte odaálltunk-e már bűnbánattal, elfogadtuk-e a Krisztusban felkínált kegyelmét? Mert a mennyei trón előtt semmi másra, egyedül erre hivatkozhatunk. 

  Ti nem vagytok a sötétségben… Ismeritek a világosságot. Krisztust. Benne hisztek, őt követeitek, aki az út, igazság és élet számotokra. Bárcsak igaz lenne az ige reánk nézve is. Akkor boldog emberek vagyunk, mégha sírunk, mégha lelki (vagy testi) értelemben szegények is vagyunk. Aki Krisztusban van, annak nem kell félni. Azt a halál sötétségében is az ő világossága fogadja. Ismered-e Jézust, személyes Megváltódat, vagy nélküle élsz, nélküle akarsz szembenézni a halállal, az ítélettel? 

  Az ige figyelmeztet: ne aludjunk, azaz járjunk hitben, ennek a Krisztusnak szolgálva… A lelki alvás a hitetlenséget szemlélteti… Az éberség, józanság  - igen, egy kívánatos életforma is ez - itt a lelki nyitottságot jelenti, Istenre figyelést, akaratának cselekvését, Krisztusnak való szolgálatot.   

  Isten kegyelmére, kegyelmi ajándékaira van ehhez szükségünk. Nem a mi teljesítményünk, ügyességünk. Autót vezető személyek tudják: ha nagy kimerültség esetén a kormány mellett rájuk tör az álmosság, azt nem lehet csak úgy legyőzni. Az ember erőlködik, de aztán váratlanul kapcsol ki az agya. Sok baleset történik így. Elhunyt testvérünk életét is egy baleset pecsételte meg, nem tudom, mi volt az oka, de ha nem is a gépkocsivezető álmossága, a figyelmetlensége biztos, hogy szerepet játszott.   

  Gyámolító, támogató erőre van szükségünk: fel kell öltözni a hit, szeretet páncélját. Hit és szeretet. Ahogy Istenhez és egymáshoz viszonyulunk… Vigyáznunk kell mennyei és földi kapcsolatainkra, és Isten erejét kell kérjük ebben. Az üdvösség reménységét sisak gyanánt. A sisak életmentő. Most már sok munkahelyen is kötelező. Vannak lelki veszélyek is, amiket el kell kerülnünk, meg kell előznünk: csüggedés, elszakadás Istentől, lemondás… Az üdvösség reménysége hatalmas belső erőforrás számunkra, bajok, nehézségek között is: tudjuk, hova készünk, tudjuk, kiben bízunk, és ez megvéd minket, fejünket, értelmünket, szívünket, hogy el ne veszítsük a helyes irányt. Terveinkbe kalkuláljuk bele az üdvösséget, és másként fogunk látni mindent - több örömmel, reménységgel. Ha ez kimarad, akkor a legfontosabb szempontot hagyjuk ki, a legfontosabb célt vétjük el (Egy történet arról szól, hogy Amerikában egy dúsgazdag ember egyik híres építkezési cégnél rendelt egy luxusházat: elmondta a feltételeit, hogy ti. a ház legyen pazar, a ráfordított összeg nem számít, ám a telek legyen olcsó, legyen abszolút csendes zóna, napsütéses terület, és ezen felül mindent rájuk bízott. A cég a nevadai sivatagban építette fel a házat.) Hova tervezem a jövőmet?

  Halljuk, és annyi szeretet, jóság, irgalom szólal meg a záró versekben: Isten nem haragra rendelt. Krisztusban megváltott, egyszülött Fiát adta, hogy elnyerjük az üdvösséget…  aki meghalt értünk, hogy akár éberen vagyunk, akár aluszunk (ez az apostol szóhasználatában a halált jelenti), vele együtt éljünk. Itt és az örökkévalóságban. Isten erre hívott el, ezért ajándékozott nekünk földi életet, hogy abban megismerjük, elfogadjuk az ő kimondhatatlan kegyelmét. Ez létezésünk értelme… Krisztussal élni, vele járni, szeretetét cselekedni, hozzá érkezni. Káténkban is elmondjuk – elhunyt testvérünk meglepő memóriával sok kátékérdést tudott idézni - nem önmagamé vagyok, hanem az övé, nem vagyok magamra utalva, nem magamnak élek, mert Krisztus sem magának élt, hanem nekem, nekünk, hogy bocsánatot, békességet, üdvösséget szerezzen. 

   Azzal zárja az apostol, hogy vigasztaljátok egymást…Így vigasztal titeket is, gyászoló testvérek. Ez volt, ez lehetett a vigasztalása elköltözött testvérünknek is, akinek nem volt könnyű sorsa. (Élettörténet)

  Az ige vigasztaló üzenetében azt hallottuk: Krisztus azért áldozta magát értünk, azért támadt fel, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele éljünk.  Isten a halálban is az életről beszél nekünk, immár nem a földiről, hanem arról, ami ott nála folytatódik. Ezzel az élő reménységgel vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól. Ámen. 

 

 

Zsolt 143, 5-11 (virrasztó)

 

 5 Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain. Zsolt 119,52 

6 Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld. (Szela.) 

7 Siess, Uram, hallgass meg, mert odavan a lelkem. Ne rejtsd el orcádat előlem, mert olyan leszek, mint a sírba leszállók! 

8 Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem. 

9 Ments meg ellenségeimtől, Uram, nálad keresek oltalmat! 

10 Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!

11 Tartsd meg életemet nevedért, Uram, hozz ki engem a nyomorúságból a te igazságodért! 

 

   Nagy bajba, nyomorúságba jutott ember imádságát hallottuk. Nagy bajokat, nyomorúságokat járt meg elköltözött testvérünk is 53 évnyi földi útja során, kivált annak utolsó szakaszában… 

A zsoltáros felidézi a régi napokat, amikor még minden rendben volt az életében. Ti is ezt teszitek, gyászoló testvérek, és veletek együtt mi is. Vannak, akik gyermekkorára is emlékeznek, csendes, visszafogottabb természetére, ifjúkorának éveire, aztán családalapítására, kedves, derűs, szolgálatkész lelkületére, talpraesettségére, pedáns munkájára, övéi iránti szeretetére. Sok kedves emlék, ami Isten szemében valóság marad. Ami szeretetből fakad, az soha el nem múlik.

  Isten áldása volt mindez. Amit kapott, amit el tudott végezni, amit szolgálni tudott családjának, amit ti adtatok neki. Azt írja a zsoltáros: végiggondolom minden tettedet. Áldott legyen Isten neve minden jóért, amiben része volt, vagy amit ő tudott megosztani másokkal! 

   Aztán beszél a zsoltáros arról, hogy életére bajok, nyomorúságok törtek, hogy olyanná lett, mint a kiszikkadt föld. Bánat szakadt rá, elveszítette életkedvét. Talán betegség emésztette erejét. Odavan a lelkem. Súlyosak lehetnek a testi bajok is, de a legrettenetesebb az, amikor a lelkünk törik össze.

Ebben a helyzetben nem marad más reménység, mint az Istenhez fordulás. Hallgass meg, …, ne rejtsd el orcádat előlem. Ebben a rettenetes harcban, amit testvérünk vívott élete problémáival, a testén, értelmén elhatalmasodó betegséggel, a lelkét elöntő szomorúsággal, sok imádság, sok könyörgés hangzott el: saját életéért, amikor úgy érezte magát, mint a sírba leszállók, és övéiért, akiknek szintén jutott az ő keresztjének terhéből.

   Olyan megható az igében az a megfogalmazódó vágy, ami így hangzik: hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy. A bajban vergődő ember ezt akarja megtapasztalni: Isten hűségét, közelségét, segítségét. Hisszük, hogy ez sokszor megadatott elköltözött testvérünknek. Istenfélő, hívő asszonyként gyakran beszélt is erről a bizodalmáról, és már súlyossá vált állapotában is megnyugvás volt ez neki. Ua. sokat jelentett a mellette levők hűsége, akik földi támaszai voltak. Mennyire fontos ez! Valóságos mennyei megbízatás: egymás felkarolása, vigasztalása, egymás terhének hordozása. Az, hogy Isten jóságának eszközei legyünk az elesettek számára. 

  Ismertesd meg velem az utat, amelyen járjak – kéri a szentíró. Testvérünknek nehéz földi pálya adatott. De hisszük, hogy közben járt egy lelki utat is, ami őt egyre közelebb vitte megváltó Urához. Mert hozzád vágyódik a lelkem - olvastuk. A lelkünk tudja, hogy hol van igazi békessége, otthona… Minél elkeseredettebb a földi küzdelem, annál erősebb ez a sóvárgás. De a mindennapi élet elfoglaltságaiba merülve sem feledkezhetünk el erről a mennyei kötődésünkről.

    Ezért kéri Dávid: taníts akaratod teljesítésére, a te jó lelked vezessen az egyenes úton… Ez volt a kijelölt feladat elköltözött testvérünk számára is, az ige most minket tanít, figyelmeztet, akiknek maradnunk kell még, akikre még szolgálat bízatott. Isten szent akaratát cselekedni erőnk szerint. A jónak, az életnek az eszközei lenni, egymásért megtenni azt, ami rajtunk múlik. Ez az egyenes, a helyes út, ha „könnye, kínja” van is. 

   Az utolsó versben elhangzott a kérés: tartsd meg életemet a te nevedért… Van egy evilági hangsúlya is ennek. Igen, ha komoly betegség gyötör, ha szeretteink sínylődnek valamilyen végzetes testi bajban, ezt kérjük Istentől. Ezért harcoltatok ti is, gyászoló testvérek: szerettetek egészségéért, aztán puszta létéért. Igen, ő is ezt akarta… Valahányszor szóba került állapota, az érte aggódó családja, megeredtek a könnyei.

   De ebben a mondatban többről van szó ennél… Húsvét után vagyunk. Ilyenkor még erőteljesebb, még világosabb a feltámadás üzenete. Testvérünk halála is a húsvéti történések összefüggésében áll. Amikor Isten igéje az életről beszél, akkor végső soron annak kiteljesedésére, az üdvösségre mutat rá. Jézus mondja: én élek, ti is élni fogtok… És ez az ígéret nem pluszban kapott egy-két évre, évtizedre vonatkozik. Lehet, hogy nagy mélységeket kell bejárnunk, mindenünket, egészségünket, értelmünket is elveszíthetjük, de Isten, aki egyszülött Fiát adta értünk, nem hagy minket megsemmisülni. Nem enged át a halálnak, aminek a hatalmát legyőzte. Drága áron, Krisztus vérén megváltott gyermekei vagyunk. Testvérünk is az volt, és az marad. Földi életét elveszítette, de a mennyeit a maga tejességében fogja visszakapni. „Lelkem tisztán és egészen egyesüljön teveled”… 

   Hozz ki engem a nyomorúságból a te igazságodért. Igaz, értjük, hogy itt megváltó Urunkról, Jézus Krisztusról van szó, az ő nekünk ajándékozott igazságáról, az ő győzelméről, amelyben – ha befejezzük földi futásunkat – részeltet minket örök szeretetéből. Ámen. 

   Mindenható Istenünk, kegyelmes, irgalmas mennyei Atyánk, az értünk szenvedő, életét áldozó, de húsvétkor feltámadott Urunk Jézus Krisztus által, a Szentlélek minket gyámolító, szomorúságunkban vigasztaló közösségében. Fájdalommal, a veszteség nyomasztó tudatával, érzésével fordulunk hozzád

idejekorán elhunyt testvérünk ravatalánál. Olyan erőtlenek, üresen konganak a szavak, amivel vigasztalni próbáljuk a gyászoló családtagokat, a gyermekeket, a férjet, a testvéreket, rokonokat, közelállókat. Valóban, kevés itt az emberi beszéd, kevés a régi emlékek felidézése, akármennyire szépek és bátorítóak is azok, a te élő Igédre van szükségünk, amely rámutat a halottak közül feltámadott Urunkra, aki velünk van most is, és az elmúlásban is az életet hirdeti nekünk, amit ő szerzett meg számunkra az ő húsvéti győzelmével. Az ő békességét kínálja nekünk, ami erőt ad a továbblépéshez, és élő reménységgel ajándékoz meg, hogy ne hulljunk a csüggedésbe, hanem bizalommal tudjuk végezni munkánkat, szolgálatunkat, mert az soha nem hiábavaló őbenne.

  Hallottuk, mennyei Atyánk, hogy te hűséges vagy. Köszönjük, hogy tudhatjuk, hogy nem hagytad magára testvérünket a legnagyobb nyomorúságában, a rettenetes betegséggel vívott küzdelmében, és haláltusájában sem. Ígéreted szerint hordoztad és megőrizted őt a magad számára Krisztus érdeméért. 

Hálát adunk mindazért a jóért, szeretetért, amit adtál neki élete során, ebben az 53 esztendőben, és azokért az áldásokért, amit kegyelmedből ő tudott továbbadni: családjának, szeretteinek, ismerőseinek, gyülekezetünknek, embertársainak. 

  Legyen áldott neved, mennyei Atyánk, hogy bár búcsúznunk kell, de nem végleg. Krisztusban beteljesedő Igédben az életről, az üdvösségről hallottunk. Hadd vigyék magukkal ennek reménységét gyászoló testvéreink, akiknek sokáig üres marad elveszített szerettük helye otthonukban, szívükben.

Könyörülj mindnyájunkon, légy megtartónk kegyelmedből itt és az örökkévalóságban! Ámen.             

 

 

Zsolt 142, 1-8 (virrasztó)

 

 1 Dávid tanítókölteménye. Imádság abból az időből, amikor a barlangban volt. Zsolt 57,1 

2 Hangosan kiáltok az Úrhoz, hangosan könyörgök az Úrhoz. 

3 Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat. 

4 Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat. Tőrt vetettek nekem az ösvényen, amelyen járok. 

5 Tekints jobb kezem felé, és lásd meg, hogy senki sem akar észrevenni! Elveszett minden menedékem, senki sem törődik velem. 

6 Hozzád kiáltok, Uram, és ezt mondom: Te vagy oltalmam, te vagy osztályrészem az élők földjén. Zsolt 16,5 

7 Figyelj esedezésemre, mert igen elesett vagyok! Ments meg üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálam! 

8 Hozz ki engem a börtönből, hogy magasztalhassam nevedet! Körém sereglenek majd az igazak, amikor jót teszel velem. 

 

   Újra virrasztunk, újra búcsúzunk. Egy sokat küzdő, sok bajjal, betegséggel viaskodó rokon, felebarát, gyülekezeti tag ravatalánál vagyunk együtt. Fájdalom van a szívünkben, és félelem is. A halál feljött ablakainkra. Közösségünket, családjainkat sok veszteség érte az utóbbi időben. Isten kegyelmét látom abban, hogy ez a sok temetés húsvéti időszakra esett. Ilyenkor talán erősebb, nyomatékosabb az ige üzenete. Persze, mindig élő kell legyen számunkra. Akár élünk, akár halunk, az Úrban kell legyen bizodalmunk. 

     Egy egész zsoltárt olvastam fel. A felirata: Dávid tanítókölteménye. Testvérünk második neve – bár nemigen használtuk - a Dávid volt. Minden emberi élet tanítás, tanulság.

   A szentíró azért írja le ezt az imádságát, hogy mások is okuljanak belőle, erősödjenek hitükben, reménységükben. Ez a fohász nehéz, próbára tevő időben született. Amikor Dávid a barlangban volt. Ezt magunkra vonatkoztatva jelképesen is érthetjük. Amikor szorongás, kilátástalanság, menekülés, fenyegetettség jelentkezik az életünkben. A Himnusz egyik szakasza nagyon hitelesen, drámai erővel írja le ezt: „Bújt az üldözött, s felé/ kard nyúl barlangjában,/ szerte nézett, s nem lelé/ honját a hazában”. 

  Ebben a helyzetben nem marad más, csak az Úrhoz kiáltás, a könyörgés, a panaszaink elsorolása az ő szent színe előtt. Elhunyt testvérünk közlékeny, kitárulkozó természetű, ember volt, őszintén, szabadon elmondta véleményét, legszemélyesebb panaszait is. Ami a szívén, az a száján is. Bizonyára így állt meg Isten színe előtt is könyörgéseiben… 

  Amikor elcsügged lelkem, te ismered útjaimat… Sokszor belebonyolódunk az élet dolgaiba, problémáiba, elveszítjük az irányt. Kivált a csüggedésben hajlamosak vagyunk arra, hogy borúlátón nézzünk előre. Vagy kijelentsük, hogy nincs is tovább. Ha sűrű ködben érkezünk egy idegen helyre, és semmit nem látunk, akkor nagyon jól fog, ha valaki, aki ismeri a környéket, elindul előttünk. Isten tudja, hogy mi van csüggedéseink hátterében, de azt is, hogy mi van előttünk, még halálunk sötétségén túl is. 

    A zsoltáros úgy érzi, hogy ezen az ismeretlen, sok nehézséget rejtő úton még tőrt is vetettek neki. Még emberek is visszahúzzák, bántják, hátráltatják. Sokszor ez a benyomásunk, talán alaptalanul is neheztelünk egymásra, másokat okolunk. Lehet, hogy tényleg találkozunk rosszindulattal, gáncsoskodással. Elveszett minden menedékem, senki nem törődik velem. A magárahagyatottság mély, keserű élménye ez. Emberi kálváriámon elmaradoznak mellőlem… Elhunyt testvérünk, bár megnyilvánulásaiban harsány is tudott lenni, de érzékeny lelkű ember volt. Küzdelmeiben sokszor érezte úgy, hogy egyedül maradt, akkor is, ha voltak mellette családtagok, barátok, akik próbáltak segíteni neki… Ez a talán nem is egészen valós felismerése az utóbbi időben egyre jobban nyomasztotta… 

  A zsoltáros szívének ezzel a terhével is Istenhez fordul. Ez a legjobb döntés. Ez a békesség megtalálásának kegyelmi lehetősége. Uram, amikor nem látok emberi segítséget, akkor is te maradsz egyetlen bizodalmam. Vannak életszakaszok, amiket magunkra kell megharcolnunk… Vannak utak, amiket egyedül kell végigjárnunk. Jézus senkit nem vitt magával a pusztába, Illésnek is egyedül kellett elindulni Hóreb hegye felé. Meg kell tanulnunk a teljes ráhagyatkozást Istenre… 

   Már ebben az Úrnál megtalált bizalomban fogalmazódik meg a vallomás: te vagy oltalmam, osztályrészem az élők földjén… Benne van ebben a mondatban az evilági reménység is. Visszavezetsz az élők földjére. Ez később is megszólal: hozz ki engem a börtönből, a szorultságból, betegségből, hogy magasztalhassam nevedet, hogy még szolgálhassak neked, még végezhessem munkámat... Testvérünk sok nehéz helyzetből szabadult élete során. Nem tudjuk, hogy utolsó, végzetes balesete után mennyire volt tudatában állapotának, de a családtagok, mi még reménykedtünk: hiszen annyi mindent kibírt… Ez azonban az utolsó megpróbáltatás volt számára. 

   De az idézett mondatban megszólal a húsvéti reménység is: Isten egy másik életet készített nekünk, ahol nem lesz sírás, elválás, nem lesz betegség, fájdalom, csalódás. Ezt ígéri azt őt szeretőknek. Körém sereglenek az igazak… Olyan szép ez a kép. Nem egy földi ünnepet ábrázol, hanem ez a mennyei összesereglés immár, ahol véget nem érő örömben vannak együtt az igazak, vagyis azok, akiket Krisztus megigazított. Valljuk mi is: „hiszem, hogy ennek a seregnek én is élő tagja vagyok, és mindörökké az maradok”. Ámen. 

 

 

 

Jn 11, 25-44 (temetés)

 

25 Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; 

26 és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt? Jn 5,24

27 Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba. Mt 16,16

28 Miután ezt mondta, elment, és titokban szólt a testvérének, Máriának: A Mester itt van, és hív téged. 

29 Ő pedig, amint ezt meghallotta, gyorsan felkelt, és odament hozzá. 

30 De Jézus még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen volt, ahol Márta találkozott vele. 

31 A zsidók, akik Máriával voltak a házban, és vigasztalták, látták, hogy hirtelen feláll és kimegy. Utánamentek tehát, mert azt gondolták, a sírbolthoz megy, hogy ott sírjon. 

32 Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt, meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. 

33 Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült. 

34 Megkérdezte: Hova helyeztétek őt? Azt felelték: Uram, jöjj és lásd meg! 

35 Jézus könnyekre fakadt. 

36 A zsidók ezt mondták: Íme, mennyire szerette! 

37 Közülük néhányan pedig így szóltak: Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg? 

38 Jézus – még mindig háborogva magában – a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta. 

39 Jézus így szólt: Vegyétek el a követ! Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. 

40 Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? 

41 Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. 

42 Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. 

43 Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! 

44 És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni! 

 

   Súlyos veszteség ért egy családot, egy közösséget: egy édesanya, feleség, testvér, presbiterasszony távozott közülünk. Nehezen tudunk megszólalni. Mit mondjunk azért ezekre, kérdi Pál apostol is? Kezemet a szájamra teszem, és hallgatok, vonja le a következtetést Jób. Döbbent elnémulásunkban, tanácstalan hallgatásunkban, elfojtott sírásunkban szólal meg Jézus: én vagyok. Arra érdemes most figyelni, aki legyőzte a halált, aki győztes Úrként tud felelni szorongó kérdéseinkre. 

  Halált, veszteséget látunk magunk körül, és azt mondja megváltó Urunk: én vagyok a feltámadás és az élet. Ezt kell felismernünk benne - nektek is, gyászoló testvérek –: a feltámadást és az életet… Szenvedésen, megaláztatáson, agónián, haláltusán keresztül Jézus diadalt aratott. Az ő szava hiteles, neki van hatalma. Mi a koporsót látjuk, amiben elhunyt testvérünk gyötrelmektől megviselt teste pihen, de Krisztusban felragyog az élet.

    Aki hisz bennem, ha meghal is él. Jézus nem tagadja a halál tényét, nem szépíti meg azt, nem legyint a mi fájdalmainkra. Nagyon komolyan veszi, hiszen magára vette azokat, elhordozta. De ezekkel szemben az életről beszél, a folytatásról. Ha meghal is, él… Ellentmondásosan cseng a mi fülünkben. Mi azt mondjuk: ha meghalt, akkor nem él… De Isten az élők Istene. Hiszed-e ezt?

   Mária nem azt mondja: igen, Uram, hiszek a feltámadásban, hanem egy szép vallomásban azt, hogy hiszek benned. Tudom, hogy te vagy a Krisztus. (Egy történet szerint egy gyűjtőtáborból elszökött néhány fogoly. Azt, aki kidolgozta a szökési tervet, és kivitte a többieket, elkapták, lelőtték, de társai megmenekültek. Egyikül mondta el később: tudtuk, hogy képtelenség onnan elszökni, a szökésben nem hittünk, de barátunkban igen. Teljesen megbíztunk benne. És ez volt a helyes döntés…) 

  Márta elment, és szólt testvérének, Máriának. Elhunyt testvérünk is ezt a nevet kapta szüleitől. Szép, bibliai név, több bibliai személy viselte, a leghíresebb közülük a Jézus anyja. Ez a név nem a felhőtlen boldogságról szól, mert azt (is) jelenti: keserűség. Igen, sok keserűség jutott elköltözött testvérünknek is… kivált az utóbbi években, egyre súlyosabbá váló betegségében, testi, szellemi leépülésében. 

   A Mester hív téged… A keserűségben is örömüzenet: Jézus hív, vár, megtartó közelében lehetünk… Ó, be jó lenne letenni minden terhünket, be jó lenne mindig úgy élni, ahogy testvérünk is énekelte annak idején a marosvásárhelyi ifin: „búban úgy, mint jó napokban add erőd, szíved neki”! 

  Mária Jézus elé siet. Ahogy meghallja, hogy ott Mester, félretesz mindent. Otthagyja a vele együtt virrasztókat, az őt vigasztalni próbáló zsidókat… Jézushoz menekülni. Oltalom, békesség van nála…

Leborult Jézus lábainál, és azt mondja neki: Uram, ha itt lettél volna… Súlyos mondat ez: vajon Jézus valóban nem volt ott, elkésett, hamarabb kellett volna érkeznie? Ott volt-e Jézus testvérünk mellett, amikor a rettegett betegség első tünetei jelentkeztek, vagy ahogy fokozatosan romlott az állapota és elveszítette józan ítélőképességét is, amikor szerettei növekvő aggodalommal kísérték figyelemmel a tünetek súlyosabbá válását?  Jézus fizikailag nem volt ott Betániában, de vajon nem volt-e a beteg Lázárral és testvéreivel az ő szeretete, kegyelme? 

  Mária zokogni kezd Jézus előtt. Szívet tépő volt sírni látni elköltözött testvérünket. Igen, a ti Máriátoknak is gyakran eredtek el a könnyei. Mintha nem is a szeméből, hanem a szívéből fakadnának azok.  Sírt saját tehetetlenségét tapasztalva, sírt, ha látta gyermekeit, unokáit, mert érezte, hogy nem tudja megtenni értük azt, amit szeretne, ha látta férjét, mert sejtette, hogy itt kell hagynia, menyét, aki szeretettel gondozta, mert nem akart teher lenni, ha testvérei látogatták meg, mert eszébe jutottak a régi, gondtalan idők. Pár héttel ezelőtt találkoztam vele utoljára, első pillanatokban nem ismert fel, de aztán fény gyúlt a tekintetében, és ömleni kezdtek forró könnyei. Egy egész falu helyett sírt, és vele együtt ti is, akik mellette voltatok… 

  Azt olvassuk, hogy Jézus megrendült a lelkében. Pedig ő az Isten Fia, és tudta, hogy lesz vigasztalás, hogy lesz jóvátétel, örök élet, de a pillanat fájdalma mégis megérinti a szívét. Mi is tudjuk, hogy Isten egykor letöröl minden könnyet a szemünkről, hogy lesz boldog, hálás találkozás, de most megrendülünk a lelkünkben. Megváltó Urunkat meghatja a mi szenvedésünk, kétségbeesésünk. Olvastuk, hogy Jézus könnyekre fakadt. Jézus sírásában benne volt a világ összes fájdalma, nyomorúsága, elesettsége, vergődése. Elköltözött testvérünké is.

   Megjegyzik a zsidók: lám, mennyire szerette. Igen, az igazi könnyek szeretetből fakadnak. Van, aki bosszúságában, van, aki megszégyenülése, vagy mulandó javak elvesztése miatt sír, de az igazi könnyhullatás hátterében a szeretet van. Észrevételüket emberi megközelítésben,  múlt időben fogalmazzák meg. A mi szeretetünk valóban csak a sírig tud elkísérni valakit. Ezért addig kell szeretnünk egymást, amíg együtt vagyunk… De Jézus szeretete nem ér véget a halálunkkal. Ő nemcsak szerette Lázárt, hanem szereti. Nemcsak szerette drága hozzátartozótokat, hanem szereti. Értitek: Jézus szeretete összeköti mulandó életünket az örökkévalóval. A halál sem tudja felfüggeszteni azt. 

   Mi az emberi oldalt látjuk. Néhányan megkérdik: ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tehette volna meg, hogy ez ne haljon meg? Talán gyötri a ti szíveteket is ez a kérdés. Istennek mindenre hatalma van… De látjuk, hogy a halálban is Isten dicsősége mutatkozik meg, mert annak célja a feltámadás. Lázár különös kegyelemben részesült: Jézus őt ebbe a földi életbe hívta vissza egy időre, de hisszük, hogy minket is feltámaszt az örökkévalóságra. 

  Jézus tudja, hogy ez következik. Az ő könnyein az örökkévalóság tündökletes dicsősége csillan meg. Megkérdi: hova helyeztétek. Testvéreim, a sír átmeneti pihenőhelyünk… Nem végső állomás. Nem kell eltúlozzuk a jelentőségét. Jézus megrendült lélekkel a sírhoz megy, és így szól: vegyétek el a követ. Pedig azt a követ végleg helyezték oda.  A halál köve az. Jézus mégis elvéteti. A gyász, a szomorúság számunkra mozdíthatatlannak tűnő köveire is gondolhatunk, amik az ő szavára félretétetnek (úgy, ahogy húsvét hajnalán történt). 

   Mártában megszólal a kicsinyhitűség, valójában a megfellebbezhetetlen emberi tapasztalat: nincs értelme, sorsa lezárult már, teste bomlásnak indult, megfordíthatatlan folyamat ez, nem lehet őt visszahozni. Isten előtt nincs elveszett élet. Különös csoda, Jézus messiási küldetésének egy kivételes jele volt az, hogy Lázár visszatért ebbe a földi életben, de ez már az Úr feltámadását ábrázolta ki, az övé pedig a miénket… Meghalásunk célja a feltámadás… Aki hisz bennem, ha meghal, is él… Soha nem esünk ki az Isten kezéből. Mi elveszítjük egymást, Isten nem veszít el minket… Ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét…

  Jézus hálát ad, és kéri, hogy Isten mutassa meg hatalmát. Ez számára nem kérdés, de hadd hallja, lássa ezt mindenki. Isten előtt nincs akadály. Aki megváltott egyszülött Fiában, az nem enged a halál fogságában maradni minket. 

     Lázár, jöjj ki! - teremtő, életre hívó szó ez. Világosan mutat rá arra a boldog reménységre, amiről Pál apostol így ír: életünk – halálunkban is – el van rejtve a Krisztusban (Kol 3,3). Nekünk nem adatik meg a Lázár sírjánál végbement csoda, de hisszük azt, hogy Krisztus minket is előhív: immár nem erre a mulandó életre, hanem az üdvösségre. Lázárra még földi utak vártak, elköltözött szeretteinket a mennyei úton kell hagyjuk elmenni,  Isten örök kegyelmére bízva őket. (Élettörténet.)

   Testvérünk földi élete lezárult. De a mennyei folytatódik. Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. (2 Kor 4,14)

   A feltámadott Úrra tekintve, az általa megszerezett üdvösség reménységével vegyetek búcsút szerettetektől… Hadd szóljon mindnyájunkhoz megváltó Urunk drága, vigasztaló üzenete: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Ámen.                

   

   Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk a mi élő Urunk, Jézus Krisztus által, a Szentlélek megvigasztaló közösségében. Hálát adunk, hogy amikor most megdöbbenésünkkel, bánatukkal, a veszteség fájdalmával, a gyász könnyeivel jövünk hozzád, akkor megváltó Urunk az élet, a feltámadás drága, bátorító üzenetével fogad. Nem csak azt mondhatjuk el, hogy mi kik vagyunk, igen, mulandó, sokszor a betegség terheit hordozó, nyomorúságban vergődő emberek, hanem meghallhatjuk azt is, hogy kicsoda ő számunkra: út, igazság és élet. Cselekedd, Urunk, Lelked által, hogy valóban higgyünk benne, és az ő halált legyőző hatalmának fényében tekintsünk azok elvesztésére is, akiket elszólítottál közülünk! Hadd hallják meg gyászoló testvéreink is az ő szavát: jöjjetek énhozzám mindnyájan… Lehet, nyugtalanító, talán lázadó kérdések ébrednek bennünk: Uram, ha itt lettél volna, Uram, te megtehetted volna. Sok mindent nem értünk, sok fájó titok van az életünkben, de azt bizton tudhatjuk, hogy te szeretsz minket. A szereteted soha nem ér véget, attól semmiféle nyomorúság, veszedelem, baj, betegség, még a halál sem tud elszakítani, hanem a te szereteted összeköti mulandó életünket az örökkévalósággal. És azt is tudjuk, és valljuk igéd alapján, hogy halálunk célja a feltámadás. Nem büntetés az, hanem átmenetel az üdvösségre. Most erősítsd gyászoló testvéreink szívét, hogy így tekintsenek szerettük elmenetelére is. Igen, ők elveszítették hozzátartozójukat itt ezen a földön, de a te kezedből, megtartó kegyelmedből nem esett ki ő, és nem esik ki egyetlen gyermeked sem. 

    Hálát adunk, Krisztusunk, hogy az őket körülvevő emberi együttérzés mellett testvéreink átérezhetik a te irgalmas közelségedet is, megláthatták az Igében a te könnyeidet, amiben benne van elköltözött hozzátartozójuk minden szenvedése, és az ő személyes szomorúságuk, mindnyájunk fájdalma is. Köszönjük, hogy te magadra vetted minden terhünket, teljességgel vállaltad sorsunkat annak minden mélységével. Hisszük, Urunk, hogy te fogod kísérni őket a gyász nehéz útján, és te fogod elvenni szívükről az emberileg mozdíthatatlannak tűnő köveket, hogy benned békességet találva tudjanak tovább haladni, tudják végezni munkájukat, feladataikat, amiket rájuk bíztál. Külön imádkozunk az özvegyen maradt férjért, az anya nélkül maradt gyermekekért, akik különösen érezni fogják a hiányt. Te pótold azt végtelen kegyelmedből, őrizd, áldd meg őket.

   Hadd köszönjük meg neked, mennyei Atyánk, mindazt a jót, szeretetet, szolgálatot, amit elköltözött testvérünkben adtál övéinek, közösségünknek, és azt is, amiben őt részeltetted. Hisszük, te hordoztad őt súlyos, emberi erőt meghaladó keresztje elviselésében, és te adtál türelmet a mellette levőknek. 

  Kérünk, kegyelmeddel vezess tovább mindnyájunkat, oltalmaddal végy körül, és tarts meg minket közösségedben, hogy betöltsük hivatásunkat, hogy a te erőddel megvívjuk a hit harcát, és hozzád érkezzünk! Krisztusért. Ámen.                           

                   

 

 

Jn 12, 44-50 (temetés )

 

44 Jézus pedig hangos szóval ezt mondta: Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem; 

45 és aki engem lát, az azt látja, aki elküldött engem. 

46 Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben. 

47 Ha valaki hallja az én beszédeimet, de nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. 

48 Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. 5Móz 18,19

49 Mert én nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. 

50 Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogyan az Atya mondta nekem. 

 

   Ez a sok haláleset belekiált, beleharsog az életünkbe… Valósággal megrendül a lelkünk, elfog az emberi kicsinyhitűség, bizonytalanság érzése… Pár hónap alatt eltemettük gyülekezetünknek majdnem 3%-át. Időseket, de fiatalabbakat is, akik előtt – a mi számításaink szerint - még évek lettek volna. 

Milyen jó, hogy Jézus is belekiált a szívünkbe, igen, az események által is, amik velünk történnek, de kiváltképpen az ő minket megszólaló igéje által: hogy felrázzon, elgondolkodtasson, magához fordítson. Úgy kell számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Tényleg be kell látnunk: rövidre van szabva az időnk, azért amíg alkalmunk van, addig kell az Úrhoz térnünk, addig kell szeretetben szolgálnunk. Egy hívő ember mondta: „minket nem is a mi halálunk, hanem Krisztus feltámadása kell döntésre, az ő követésére indítson.”

   Jézus pozitív üzenettel szólít meg: aki hisz bennem. Milyen jó lenne, ha ebben a lelki helyzetben lennénk! Ő a mi Megváltónk, a mi feltámadott Urunk. Ha nem benne hiszünk, akkor bizonytalan alapra építünk… Az előző temetésen hallottuk: aki hisz bennem, ha meghal is él. Annak érvényes marad az mennyei életbiztosítása halála után is. Földi értelemben halálunk pillanatában minden jogunk megszűnik. Legfeljebb a temetkezéshez való jogunk marad meg… Jézus mennyei örökségünkről beszél, Isten örökkévaló akaratára mutat rá. Megváltónk nem egyéni karriert építeni jött el erre a világra, nem hírnevet szerezni, hanem Isten üdvözítő tervét beteljesíteni… 

    Krisztusban értjük meg, hogy mi a teremtő Isten akarata velünk, mi életünknek rendeltetése, végső célja: az ő alázatában, az ő engedelmességében, az ő áldozatvállalásában. Nézz Jézusra, és tudni fogod, hogy mi a küldetésed, hogy hogyan kell élned! Benne gyönyörködik az Isten, és bennünk akkor, ha szerinte élünk. Minél krisztusibb az életfolytatásod, beszéded, cselekedeteid, annál inkább megfelel Isten akaratának, tőle kapott rendeltetésednek. Megismerszik-e ez rajtunk?

   Jézus elmondja, hogy ő világosságul jött… Születésekor mennyei fényesség gyúlt fel az éjszakában, de feltámadását is mennyei ragyogás hirdette… Aki a világosságban jár, aki azt követi, az tudja, hogy merre kell haladnia. Tőle biztos tanácsot kapunk szolgálatunkat, feladatainkat tekintve. De világosság ő lelki sötétségeinkben, csüggedéseinkben is, és végül a halállal szemben… Nálunk a gyász színe a fekete, és ez arra utal, hogy a halál mindent sötétségbe borít. Nagymamám nagybeteg volt, egyik este sokáig beszélgettem vele a szobájában, aztán elköszöntem tőle, és távozóban lekapcsoltam a villanyt, utánam szólt, és azt mondta: hagyjad égni, amíg lehet, legyek világosságban… De Krisztus minket mennyei világossággal vár. Nem fogunk sötétségben maradni… Keressük, kövessük már most a Krisztus világosságát, hogy annak ragyogásába érkezzünk földi utunk végén!

  Egy különös kijelentés hangzik el: ha valaki hallja beszédemet, de nem fogadja be, és nem cselekszi, én nem ítélem el, mert nem ítélni jöttem, hanem megtartani. Krisztus az ő igazságával nem ledorongolni, nem megsemmisíteni akar minket, hanem megtérésre hívni. Ha ő nem ítél, akkor nekünk sincs jogunk hozzá. Pedig úgy a zsigereinkben van. Szeretünk kritizálni, élőkről, holtakról elmarasztaló véleményt megfogalmazni. Vannak tagadhatatlan tények, de a minősítés nem a mi dolgunk… Krisztus akarata az, hogy megmentsen. Egy orvos feladata nem az, hogy leszidja a beteget, hogy miért nem vigyázott magára, hanem az - ha már elment hozzá a páciens –, hogy gyógyítsa. 

  Krisztus megmentő szeretetének a jegyében kell nézzünk önmagunkra, másokra. Ezt láthattuk elhunyt testvérünk életében is: az ő sok küzdelmében, harcában, élni akarásában, szorgalmában, aktív tevékenykedésében. 

  Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. Komolyan kell vennünk a Krisztus tanítását, mert annak alapján ítéltetünk el. Olykor nagyon gyarló, erőtlen emberek által szólít meg a mi Urunk. (Egy király egyszer egy gyereket küldött el, hogy összehívja tanácsosait, fontos, országos ügyet kellett megtárgyalni, a nagyurak közül sokan sértésnek vették, hogy nem díszes követ, hanem egy szolgagyerek kereste fel őket, és nem menetek el a gyűlésre, őket a király kizárta a tanácsból, és elvette tőlük méltóságukat.) A hírnöknek vannak fogyatkozásai, de a küldő tökéletes. Vegyük komolyan Jézus beszédét: ő nemcsak tanított, hanem élete példájával pecsételte meg azt az igazságot, amit hirdetett. Jézus az Isten akaratát tökéletesen jelentette ki, aki őt elutasítja, az Isten üdvözítő kegyelméből zárja ki magát. Egyik lelkész írta: „életünk és halálunk is Jézus beszédétől, az evangéliumtól függ. Élet számunkra, ha elfogadjuk, halál, ha visszautasítjuk.” Ha megkeményítjük szívünket Isten hívásával szemben, akkor visszautasításunk ítélet lesz számunkra. Világosan hangzik az Ige: Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében. (Jn 3,18)

  Olyan sokatmondó: Isten parancsolata az örök élet… Sokat lázadozunk Isten parancsai ellen, pedig az ő megtartó szándéka mutatkozik meg azokban. Isten az életre akar kényszeríteni minket azok által. Krisztushoz vezetni, akiben megtartatásunk van. Isten azért tanít, parancsol, hogy életünk legyen… Parancsai az életre mutatnak (Zsolt 119, 81). (Történet: egy idegenvezető felkészítőt tartott egy nehéz túrára készülő csoportnak, és azt mondta: most egyet érthetnek azzal, amit mondok, vagy éppenséggel nem, de ha kimegyünk a terepre, élet-halál kérdése lesz, hogy engedelmeskedjenek.) 

   Isten parancsának mindenekelőtt Krisztus tett eleget, amikor vállalta megváltásunkat, hogy valóban az örök élet részesei legyünk. Nekünk rá kell figyelnünk. „Krisztus azért halt meg, hogy megváltson, mi azért halunk meg, hogy ebben a váltságban részesüljünk.”

    Elhunyt testvérünk életéről is ennek az örökéletnek a távlatában beszélünk. (Élettörténet.)

  A földi út véget ér, de Isten parancsa, akarata az örök élet. Így vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól. Isten így vigasztal mindnyájatokat: Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogyan az Atya mondta nekem. Ámen.  

 

Zsolt 93 (virrasztó)

 

1 Uralkodik az Úr! Fenségbe öltözött, felöltözött az Úr, erőt övezett magára. Szilárdan áll a világ, nem inog. 2Móz 15,18Zsolt 47,8-9 

2 Szilárdan áll trónod ősidők óta, öröktől fogva vagy te. 

3 Zúgnak a folyamok, Uram, hangosan zúgnak a folyamok, zúgva morajlanak a folyamok. 

4 A hatalmas vizek hangjánál, a tenger fenséges morajlásánál fenségesebb az Úr a magasságban. 

5 Amit megmondasz, igen megbízható. Templomodat szentség ékesíti, ó, Uram, időtlen időkig! 

 

    Megfigyelhette a gyülekezet: virrasztó alkalmával gyakran választok zsoltárt, és néha elhunyt testvérünk életkora szerint. Ritkán került sorra a 93. zsoltár. Gyülekezetünk legidősebb tagjának ravatalánál gyűltünk most össze. Az ő esetében is érezzük, elsősorban ti, gyászoló testvérek, hogy a magas életkor nem teszi kisebbé a gyászt, a veszteség fájdalmát. Az Úr vigasztaljon titeket!

    Ez a zsoltár az Isten uralmáról szól. Testvérünk 1930-ban, I. Mihály román király idejében született, majd 10 éves koráig II. Károly uralkodása alatt élt, a következő 4 évet Horthy kormányzása alatt, később Petru Groza, Ceausescu diktatúrájában, és a fordulat után különböző államelnökök vezetése alatt, de a felsorolt személyek csak a külső, változó, mulandó emberi hatalmat képviselték, mert ő igazából születésétől kezdve az Isten uralma élt. És ez mindnyájunkra vonatkozik. Milyen jó ezt tudnunk, és milyen jó arra gondolnunk, hogy elköltözött testvérünknek ez volt a hite, reménysége: mind testestől, mind lelkestől Isten egyszülött Fiához, Krisztushoz tartozik! 

   A zsoltáros bemutatja Isten dicsőségét, aki fenségbe öltözött, erőt övezett magára. A földi hatalmak is szeretnek nagynak, erősnek, legyőzhetetlennek mutatkozni, de – amint ez előbbi felsorolásból is kiderült - csak ideig-óráig való, árnyék-hatalmuk van. Mivel Isten uralkodik az ő igazságával, kegyelmével, ezért szilárdan áll, nem inog a föld. Mi pedig sokszor – a változó körülményekre, saját erőtlenségünkre tekintve - olyan bizonytalannak érezzük a rajta zajló életet. Persze, az ige is tanítja, hogy az ég és föld elmúlnak, itt azonban azt hangsúlyozza a zsoltáros, hogy az Isten terve ezzel a világgal végbe megy. Azt senki nem tudja megakadályozni. Az ő üdvözítő akaratát – amit Krisztusban jelentett ki – megvalósítja. Azt a halál sem tudja azt megfellebbezni. Szép ez a hitvallás: öröktől fogva vagy te. Mi ebben az örökkévaló, és minket is az ő örökkévalóságába elhívó Istenben, mennyei Atyánkban bízunk.

  A 3. vers a mi életünk megpróbáltatásairól szól. Háromszor hangzik el: zúgnak a folyamok. Sok vihar, kísértés ér minket. Nehéz lenne elsorolni ennek a 93 évnek csak a külső nehézségeit, megpróbáltatásait is, hát még azokat a harcokat, amit testvérünk az ő bensejében, az ő szívében vívott meg. Igen, sokszor zúgnak, tombolnak körülöttünk a folyamok, a gondok áradata ellep minket, gyász, betegség, küzdelem, próbatételek. Ki ne ismerné ezeket?

  De a vizek hangjánál, a tenger fenséges, félelmet keltő morajlásánál fenségesebb az Úr magasságban. Hatalmasabb, erősebb ő mindennél. Kegyelme felülhalad mindent, szeretete az égig ér, irgalma végéremehetetlen. Semmi nem tesz túl azon. (Ezzel a rácsodálkozással beszél Pál az Isten szeretetének hosszúságáról és szélességéről, mélységéről és magasságáról.) Abba minden belefér, az mindent legyőz, az mindenen átvezet. A halálon is. Ebbe a minden értelemet felülmúló kegyelembe kell nekünk megkapaszkodnunk, erre kell rábízzuk magunkat, és azokat is, akik eltávoztak közülünk. 

  Amit mondasz, az igen megbízható. Isten most így vigasztal, biztat titeket. Hinnetek kell az ő szavának. Krisztus nemcsak kijelentette az Isten akaratát, szeretetét, hanem meg is mutatta, be is bizonyította azt a golgotai kereszten élete odaáldozásával. 

   Az utolsó mondatban a templomról hallunk. Igen, hálásak vagyunk a földi templomért is… Jolán néni, amíg tudott, szívesen volt együtt a gyülekezettel a templomi közösségben. Hisszük, áldás, erőforrás volt számára a későbbiekre nézve is. De itt a mennyei templomról van szó… amelyet valóban betölt Isten szentsége időtlen időkig, ahol Krisztus érdeméért végtelen örömben leszünk együtt mindazok, akiket ő megváltott, és elhívott az üdvösségre. Ámen. 

 

Örökkévaló, teremtő és megváltó Istenünk Jézus Krisztusban, életnek, halálnak és üdvösségnek Ura! A mi szívünk fájdalmával, gyászával jövünk hozzád, veszteségünkkel, és azzal a keserű érzéssel, tudással: földi sorsunkat a halál uralja. Olyan jó volt meghallanunk a te igédből, hogy emberi tapasztalataink ellenére te uralkodsz, a te kegyelmedé, megtartó irgalmasságodé az utolsó szó. A halál nem végső valóság, hanem –hitvallásunk tanítása szerint – átmenet az örök életre. Köszönjük, hogy ezt tanítod nekünk igédben, és ezt látjuk a Krisztus példájában is. Pünkösd ünnepére készülve kérjük lelked világosságát, vigasztalását, hogy ezt megértsük, ebből a hitből erőt merítsünk. Így bátorítsad, biztassad most gyászoló testvéreinket is.

Velük együtt hálát adunk elköltözött testvérünk életéért, abban minden áldásért, amit kapott, és amit tovább tudott adni övéinek, hálát adunk, hogy sok földi uralkodó idejében valójában te uralkodtál élet fölött, te hordoztad őt… te adtál neki erőt munkája végzéséhez, hitet a lelki harcok megvívásához. Igen, sokszor zúgtak a folyamok körülötte is, voltak kísértések, megpróbáltatások, nehézségek az életében, de te őrizted szívét és gondolatait Krisztus Jézusban, hogy el ne csüggedjen, hogy megmaradjon a te közeledben. 

  Magasztalunk téged, hogy te hatalmasabb vagy minden problémánknál, betegségünknél, gyászunknál, a kárhozatnál és a halálnál is, hogy te egyszülött Fiadban megváltottál, és az üdvösségre rendeltél minket. Add, hogy igaz hittel elfogadjuk a te kegyelmedet, és kitartsunk a Krisztus követésében! Mert benne van a mi megtartatásunk. Add, hogy áron is megvegyük az alkalmakat, amikor szavadat hallhatjuk, megbecsüljük a földi lehetőségeket, a gyülekezet közösségét, a templomot, a te szent igédet, és hit által, élő reménységgel készüljünk a mennyei templomba, ahol a te választottaiddal együtt időtlen időkig, örökké dicsérhetjük szent nevedet! Lelked által ajándékozd már most nekünk, gyászoló testvéreinknek ezt a bizodalmat, reménységet, vigasztalást és lelki békességet! Krisztusért kérünk. Ámen. 

 

 

Jak 5, 7-11 (temetés)

 

  7 Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. 

8 Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van. 

9 Ne panaszkodjatok, testvéreim, egymásra, hogy el ne ítéltessetek! Íme, a bíró az ajtó előtt áll. 

10 Vegyetek példát, testvéreim, a szenvedésben és a türelemben a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak. 

11 Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr.

 

  Gyülekezetünk legidősebb tagjának a temetésén vagyunk együtt. Régi korok tanújától veszünk búcsút: ti, hozzátartozók, és mi, akik eljöttünk erre az alkalomra.

    A halál mindig természetellenes. Hiába mondjuk, hogy ez az élet rendje, születtünk, meg kell halnunk, hiába látjuk súlyos betegségben szenvedő, egyre erőtlenebb hozzátartozóinkon, hogy annak a nehéz állapotnak, amiben vannak, vége kell lennie, mégis nehéz elfogadni eltávozásukat, hiányukat. Azt a tényt, hogy nincsenek velünk, hogy már semmit nem tudunk tenni értük. Egy lelki harc ez, amit meg kell vívnunk akkor is, ha közeli hozzátartozónkat fiatalon, vagy éppen idős korban veszítettünk el.

  Ebben a nehéz tusakodásunkban siet segítségünkre Isten Igéje, a Szentlélek vigasztaló ereje, Krisztus Urunk kegyelme, váltsághalálának és feltámadásának példája. A fájdalom nem tűnik el, de elhordozható lesz, a szomorúság sokáig elkísér, de ua. reménység gyúl szívünkben, mert nem csak azt látjuk, ami elmúlt, hanem azt is, ami megmarad, nem csak azt, ami lezárult, hanem azt is, ami folytatódik. 

   Így tanít most Isten Igéje titeket, gyászoló testvérek, és mindnyájunkat. Minden veszteség megkérdőjelezi az értékeinket, egyáltalán életünk értelmét… Legyetek türelemmel, hallottuk az igéből, az Úr eljöveteléig. Nemcsak lecsendesedésre biztat ez az üzenet, nemcsak beletörődésre, hanem türelmünk, kitartásunk célját is megnevezi. Nem hiába várunk, nem hiába küzdünk, mert Isten egy biztos irányt jelölt ki számunkra. Neki örökkévaló terve van velünk. Ezt a célt, amit Isten rendelt számunkra, a halál sem tudja bizonytalanná tenni…

   Legyetek türelemmel az Úr eljöveteléig… Igaz, milyen jó nekünk azzal a hittel dolgoznunk, fáradoznunk, rendeznünk dolgainkat, végeznünk feladatunkat, szeretetben megélnünk kapcsolatainkat, elengednünk elhunyt szeretteinket, hogy Isten üdvözítő akaratába tagolódik be

az életünk! Milyen jó abban a meggyőződésben lennünk, hogy kegyelemre születtünk, mert Isten Fia testet öltött értünk, hogy áldás van munkánkon, mert ő bízott meg minket a szolgálattal, hogy békességben halhatunk meg, mert ő életét áldozta bűneinkért, és feltámadott a mi megigazulásunkért! És milyen jó abban a reménységben megerősödnünk, hogy minket ő az örök életre választott, és majd visszajön, hogy a számunkra megszerzett üdvösséget nekünk ajándékozza!  Aki így várja a Krisztus eljövetelét, az reménységgel tudja elfogadni szerettei eltávozását.

   Egyik kollégámtól hallottam a következő történetet: egy árvaházban az iskolás gyerekek számára minden hétköznap délután foglalkozást tartottak, ez volt az az időszak, amikor (nagy ritkán) egyik-másik gyereket meglátogatta valamelyik rokona, ismerőse. Akárhányszor nyílt az ajtó, minden gyermek sóvár szemmel fordult oda, remélve, hogy talán őt keresik, de legtöbbjükhöz soha senki nem jött. Egyszer azt mondta nekik a nevelő tanár: gyerekek, ti ne az ajtót nézzétek, hanem az ablakot, az égre emeljétek tekinteteteket, mert Krisztus egyszer biztos mindnyájatokhoz eljön.

     Jakab a földműves példáját említi, aki elvégzi a vetést, és türelemmel várja a termést, a föld drága gyümölcsét. Elköltözött testvérünk is szerette a földművességet, szeretett dolgozni (amíg tehette) a kertben, a mezőn, gyakran kaptunk is tőle a friss termésből. Ismerte a természetnek ezeket a törvényeit, amikről Jakab beszél. És ismerte azokat a lelki igazságokat is, amikre az apostol rá akar mutatni. A földműves nem látja, hogy mi történik a maggal a földben, de türelmesen várja a késői és korai esőt (aminek az irányítása nem az ő hatalmában áll, azt rá kell bíznia Istenre), és tudja, hogy lesz aratás. 

   Lehet, hogy sokszor elcsüggedünk, kicsinyhitűség vesz erőt rajtunk, türelmetlenkedünk, nem értjük az Úr útjait, nem tudjuk, miért jönnek viharok, betegségek, megpróbáltatások… de soha ne kételkedjünk abban, hogy az Úr elvégzi az ő munkáját, és nem fog elmaradni az áldás. Senki el nem veszi tőlünk a mi jutalmunkat, az üdvösséget. Isten bőven kárpótol minket. Jó lenne ebben a tudatban, ezzel a látással élni!

    Jakab megismétli, nyomatékosítja: legyetek türelemmel, erősítsétek meg szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van. Minden napunk azt hirdeti, a világ minden eseménye azt jelzi, minden jel azt mutatja. Isten nem késik, de kegyelméből hosszan tűr érettünk. A megváltás munkája elvégeztetett Krisztusban, nekünk csak hit által el kell fogadnunk azt. Változó, mulandó világunkat beragyogja a közelgő üdvösség fénye. Erre nézve születnek gyermekeink, ebben a reménységben távoznak azok, akiket elszólít az Úr közülünk. 

  Ez a hit, ez a tudat, ez a várás meg kell határozza mindennapjainkat, egymáshoz való viszonyunkat is. Magatartásunkat nem lehet kettéosztani egy lelki és egy testi oldalra. Az a tény, hogy Krisztust várjuk, meg kell mutatkozzék abban, ahogy beszélünk, ahogy munkánkat végezzük. 

   Ne panaszkodjatok egymásra, hogy el ne ítéltessetek! Mert a Bíró az ajtó előtt van. Másként viselkednek a gyermekek, amikor tudják, hogy a szülők keze már a kapukilincsen van, hogy nemsokára betoppannak a lakásba. Igyekeznek gyorsan rendet teremteni, egymás bosszantását abba hagyni. Közel az Úr hozzánk, ezért nekünk igyekezni kell békességben élni, az ő igazságát követni, szerinte cselekedni. Minden napunkat úgy kell kezdjük, úgy kell rendezzük dolgunkat Istennel és egymással, hogy talán már ma az Úr színe elé kell állnunk. Ez a felismerés szeretetre indít, megbocsátásra, arra, hogy egymásnak jót akarjunk.

    És ez a felismerés a szenvedések között is türelmessé tesz minket. Mert hisszük, hogy Isten mindent jóra fordít.  Ezt az Úrra hagyatkozó, benne bízó, őt váró türelmet láttuk elköltözött testvérünk életében is. Hosszú élete során sok mindent el kellett viselnie, sok megpróbáltatással kellett szembenéznie, sok küzdelme volt bajokkal, nehézségekkel, talán saját természetével is… de kapott hitet, erőt az Úrtól. 

(Élettörténet…) Így távozott ebből a földi életből 93 évnyi hosszú út végéhez érkezve. 

   Az igében az írja Jakab: boldognak mondjuk, akik tűrni tudnak a szenvedésben… És Jób példáját említi, akit valóban elképzelhetetlenül sok csapás, szenvedés ért, de akinek sorsát Isten jóra fordította. Krisztusban ugyanezt valljuk mi is magunkra, és minden hívő emberre nézve, immár nem földi vonatkozásban, hanem a mennyei jutalomra tekintve. Mert igen irgalmas és könyörületes az Úr. Nem a mi érdemünkért, nem a mi igazságunkért, nem a mi jóságunkért, mert mi nem vagyunk tökéletesek, hanem egyedül kegyelemből, Krisztusért, Isten örökkévaló irgalmából és könyörültéből.

   Ebben bízzatok ti is, gyászoló testvérek! Úgy hallottuk: Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van. Ámen.

 

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, azzal a szomorúsággal állunk meg előtted, hogy megint eltávozott valaki közülünk. Ez a haláleset a hozzátartozók szívében fájdalmat, gyászt okozott, de egész közösségünket szegényebbé tette. Testvérünknek hosszú földi élet adatott, kevesen érik meg az ő korát, és ebben is te kegyelmed mutatkozott meg. Köszönjük, hogy az évek mellé adtál erőt, egészséget is számára, kitartást a munkában, családja szolgálatában, adtál türelmet is testi és lelki értelemben. Taníts minket erre a rád hagyatkozó, benned bízó, Krisztust váró türelemre!  Hadd várjuk mi is türelemmel, jó reménységgel – mint a földműves az esőt, a termést – a te áldásaidat, és az üdvösséget, amit megígértél a téged szeretőknek. Annyi minden lefoglal, nyugtalanít, elveszi békességünket: hadd éljünk abban a tudatban, bizalomban, reménységben, hogy közel van a mi Urunk eljövetele! Ez a felismerés indítson minket hűségre a szolgálatban, józanságra, békességre, megbocsátásra egymás iránt. Segíts Szentlelked által, hogy ne panaszkodjunk egymásra, inkább legyünk hálásak egymásért, meggondolva azt, hogy milyen rövid ez a földi élet, meggondolva azt, hogy Krisztus a békéltetés feladatát bízta reánk.

   Legyen áldott neved elköltözött testvérünk életéért, abban minden jóért, áldásért, amit kapott tőled, amit meg tudott osztani övéivel, családjával, másokkal. Hálát adunk munkálkodásáért, fáradozásért, és azért, hogy erőtlenségében rendeltél gondoskodó, odaadó segítséget számára az ő gyermekeiben. Vigasztald őket, áldd meg békességgel, egyetértéssel, a hit erejével, az üdvösség reménységével! Hadd tudjanak immár a te engedelmes gyermekeid lenni. Könyörülj gyülekezetünkön, légy megtartónk, őrizőnk, oltalmazónk, adj nekünk jövendőt itt a földön és a te országodban! Köszönjük, hogy irgalmas és könyörületes vagy, ezért bízhatunk benned. Ámen.  

 

2 Kor 4, 7-18  (virrasztó)

 

 7 Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: 1Kor 1,272Kor 12,9 

8 Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; 

9 üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; 

10 Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. 

11 Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. 

12 Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. 

13 Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. Zsolt 116,10 

14 Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. 

15 Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére. 

16 Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. 

17 Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, Róm 8,18 

18 mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. Róm 8,24-25 

 

    Drága igéket hallottunk. Meg sem tudjuk köszönni, hogy Isten kijelentette ezeket mi javunkra, hogy vigasztalást merítsünk belőlük. Ha megkérdeztük volna 3-4 nappal ezelőtt testvérünket, aki istenfélő asszony volt, hogy hiszi-e azt, amit itt üzen nekünk az Isten, minden bizonnyal azt válaszolta volna: igen, hiszen az ő minden szava igaz… És igaz is marad. Az a kijelentés, hogy „Isten szeret”, nem válik soha múlt idejűvé. Ő nem csak szerette, hanem - így kell fogalmaznunk – szereti elhunyt testvérünket: ezt az isteni irgalmas odafordulást nem szünteti meg a halál. A kegyelem örök, abban nincsenek szünetek, kihagyások.

  Arról hallunk először, hogy a kincsünk cserépedényekben van. Igen, törékenyek, sérülékenyek vagyunk: sok baj, betegség, küzdelem ostromolja, koptatja, csorbítja földi életünket, ami aztán egyszer végképp eltörik. Sok baja, nyomorúsága, testi erőtlensége volt elhunyt testvérünknek is, nyilvánvalóvá lett rajta is az ige megállapítása. Ez pedig azért van, hallottuk, hogy a megtartó erőt Istennek tulajdonítsuk. Mert az ő kegyelme az, hogy vagyunk, hogy gyengeségünk ellenére valóban rendkívüli dolgokat tudunk elérni, megvalósítani, hogy áldás lehet az életünk. Nem a miénk az érdem, a dicséret, hanem egyedül az Istené. 

   Beszél az ige a sokféle külső és belső támadásról is. Törékeny, érzékeny életünk számos kísértésnek van kitéve. Szorongatnak, üldöznek, letipornak, és mindezek között kétségeskedünk is. Kívül harcok, bent félelem – énekeltük. Az apostol (és az ige első olvasói) biztos, hogy sokkal nehezebb helyzetben voltak, mint mi. És mégis meggyőződéssel jelenti, jelentik ki: de nem szorítanak be, nem vagyunk elhagyatottak, és nem veszünk el. Nem esünk kétségbe… Mert nem a meghátrálás emberei vagyunk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. (Zsid 10,39)

   A Krisztus példájára hivatkozik Pál, ami kiábrázolódik övéi sorsában is: ő halálra adta magát, hogy megszerezze az életet. A Krisztus halálának a jelei megmutatkoznak mulandó testünkben, de az ő életének a nyilvánvaló bizonyítékai is. Minden, amit szerinte tudunk tenni testi létünkben (jóság, szeretet), az az életet hirdeti.

   Az ószövetség bizonyságtevőjét idézi az apostol, akivel együtt ugyanazt a Lelket kapta, és ugyanazzal a hittel, sőt, ugyanazon szavakkal vallja: hiszünk, azért szólunk. Mintha azt mondaná: azért merem ezt hirdetni, ezt tanítani, mert hiszek az örökkévaló Istenben, aki rendkívüli kegyelemmel és hatalommal hordoz minket, aki szent Fiában megváltott. Reménységünk nem rólunk szól, nem érdemeinkről, nem arról, hogy ilyen-vagy olyan jót tettünk, hanem Isten végtelen irgalmáról, amely Krisztusban jelent meg. 

   Mindennek ő az alapja, az oka és a célja: Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Kérdés az, hogy tudjuk-e? A Krisztus váltságmunkája, győzelme igaz marad úgy is, ha mi nem veszünk tudomást róla, de érdemes-e ekkora vigasztalásról lemondani? Ez az igazság teljességgel Krisztushoz kötődik. Így hallottuk: vele együtt minket is feltámaszt… A Krisztus feltámadásának igazsága ragyogja be mindnyájunk halálát.

  Ezért nem csüggedünk… Akkor sem, ha külső emberünk megromlik, szétesik… Általános törvény ez itt a földön. Egészségének fokozatos romlását tapasztalta testvérünk is egészen a végső óráig. De milyen csodálatos a folytatás (nem csak annyi, hogy „ez van, ebbe bele kell törődnünk”): a belső emberünk mégis megújul napról napra. Hitünk, bizodalmunk egyre mélyebb lesz. Istenhez hanyatló árnyék, írta Ady Endre. Egyre közelebb kerülünk Istenhez. „Ahogy halványodik földi életem napja, úgy látom egyre fényesebben derengeni a mennyei nap világosságát. A vég valójában egy csodálatos új kezdet.”

    Ez a reménység erőt ad a pillanatnyiak hordozásához, bölccsé tesz, hogy azokat helyesen - az örökélet kontextusában - tekintsük, becsüljük (mert értékesek!). Nem a láthatókra nézünk (nem azokra összpontosítunk), hanem azokat a láthatatlanok perspektívájában szemléljük. Így kap igazi hangsúlyt földi fáradozásunk is, és teljesedik be mennyei reménységünk.  Így nyeri el jelentőségét ez a 77 év is az üdvösség végtelenségével összekapcsolva.

    Az Úr vigasztaljon, erősítsen, és adja meg nektek a hitnek ezt a Krisztuson megpihenő látását. Ámen. 

 

 

1 Pt 1, 3-9 (temetés)

 

   3 Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, 

4 arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. 

5 Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. 

6 Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, 

7 hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre. 

8 Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, 

9 mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.

 

   Bár sok bajjal, betegséggel küszködött, testvérünk halála mégis váratlanul ért minket. Annyira erősnek, elsősorban lelki értelemben strapabírónak, ellenállónak ismertük őt. Egy törődő édesanya, nagymama, rokon, hűséges, kedves egyháztag távozott el benne.

   Lehet-e azt mondani egy temetésen, szeretteink elvesztésekor, hogy áldott az Isten? Bizonyára igen, ahogy Jób tette ezt súlyos csapások után, leírhatatlan nyomorúságában. De nemcsak neki, akinek hitéhez nem mernénk mérni a magukét, hanem nekünk is lehet így fohászkodni, mert a megváltás, az üdvösség bizonyosságban búcsúzunk. Lehet áldanunk Istent, kivált akkor, ha egy áldott élet fejeződött be. Igaz, gyászoló testvérek, családtagok, a sírásban, a veszteségben is magasztalni tudjátok Isten nevét a sok szeretetért, segítségért, amit drága hozzátartozótokban kaptatok?  És mi is, gyülekezeti tagokként azért, mert sok kegyelemben, áldásban részesültünk együtt ővele. Igaznak érezzük az egyik énekünkben megfogalmazott, megváltó Istenünkről szóló bizonyságtételt: „sok baj között ő erőd volt és örömöd”… 

   Áldott az Isten, hogy gondviselő irgalmát abban is megmutatja, hogy szerető szíveket rendel számunkra, hogy bennük és általuk sok jót kapunk, amit tovább őrizhetünk, tovább vihetünk, de mindenekfölött azért, hogy Isten újjá szült minket élő reménységre Jézusnak a halottak közül való feltámadása által. A halálból (Krisztus megváltó áldozatából) tehát születés származik. Sőt, a mi halálunk is erről a születésről szól. Krisztus vállalta sorsunkat, járta útjainkat, hordozta betegségünket, átélte testi mivoltunk minden mélységét egészen a halálig, de feltámadott a halottak közül (tudatos fogalmazás ez!), hogy élő reménységet ajándékozzon, mennyei távlatot nyisson nekünk.

  Élő reménység – ez nem pillanatnyi helyzetünk, nem testi létünk, állapotunk függvénye. Megmarad akkor is, amikor lezárul földi utunk. A vagyont nem nevezhetjük élőnek, sem a sikert, sem a hatalmat (azoknak azonnal véget vet a halál). De a reménység, a hit, a szeretet valóban élők, mert az örökkévaló Istenhez kapcsolnak minket.   

  El nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Isten a cselekvő, Krisztus az érdemszerző, nem a mi teljesítményünk ez… Így áll az igében: fenn van tartva számotokra. Nem mi szorongatjuk a kezünkben, nem mi őrizzük azt kétségbeesetten, a körmünk szakadtáig. Krisztus szerezte meg, Isten tartja fenn számunkra. Ez így a legbiztosabb. A halál készületlenül ér, de a mennyben minden készen van számunkra… 

   Mi következik ebből? Azt írja az apostol: abban a tudatban, békességben élhetünk, hogy Isten hatalma őriz hit által erre az üdvösségre. Addig is, amíg ebben a testben járunk, feladatunkat végezzük, családunkról gondoskodunk: Isten hatalma őriz. Ez teljes körű védelmet jelent. Isten hatalmát semmiféle erő, szándék, esemény nem kérdőjelezheti meg. Van valami személyesség is ebben. Az az Isten hordoz minket megtartó hatalmában, aki szeret: aki teremtett, aki elkísér minket földi utunkon, és „kitárt karjával” vár annak a végén… Aki egyszülött Fiában mindent nekünk adott. Tőle tudjuk: még egy hajszál sem eshet le a fejünkről. Nem kiszámíthatatlan történéseken múlik a teljesség értelemében vett életünk, sorsunk, üdvösségünk. Nem egy elinduló vérrögön. Valami biztosabb, „feljebb való” tervezés áll a háttérben. Jó ezt így látni! 

   Hangsúlyos az az igében, hogy hit által… Igen, hittel kell elfogadnunk, megragadnunk, eszünkbe vésnünk, szívünkbe zárnunk: hogy ti. ez az üdvösség biztosan készen áll. Ez a reménység kell vezessen, kell felülemeljen a csüggedéseken, átsegítsen a gyászon. (Gyerekét elveszítő édesanya mondta el: fokozatosan tanultam meg, hogy gyermekemet át kell engednem másoknak. Kis korában munkám miatt sokat volt a nagyszülőknél, aztán beteg lett, hetekig az orvosokra kellett bíznom őt, most pedig végül teljesen át kellett őt adnom Istennek. Fáj a hiánya, de tudom: az Úrnál van.)

   Ebben örvendeztek is. Nem tudom, mennyire jellemző ránk ez a hálás, reménységben való örvendezés. Elköltözött testvérünk természetéből (de hitéből) faladóan is optimista beállítottságú volt (sok baja ellenére). Volt valami belső derű benne, élni akaró lendület a magatartásában, élénkség a hangjában. Pedig sok keresztet kellett hordoznia: gondoljunk csak férje korai elvesztésére, a család rá szakadó gondjára, sokat vállaló fáradozására, özvegységének sok kínlódására, küzdelmére, a sok aggodalomra, ami egyéni és családi életével kapcsolatban nyomasztotta, anyai féltésére, nyugtalanságára, amikor lánya volt súlyos beteg, vagy gondoljunk fia sokféle testi nyomorúságára, aminek terhét valósággal együtt hordozták, és saját egészségügyi problémáira, szaporodó, súlyosbodó diagnózisaira…

  Megszomorodtatok. Mindezek között nem volt elkeseredve, de néha megkörnyékezte a szomorúság. Nem omlott össze, de olykor roskadozott. Reggeltől estig sírhatott volna, de ő valami felső, felülről kapott bizalommal ment előre az úton, amíg járnivalója volt. 

  Az igében újból a hitről hallunk, mégpedig a megpróbált hitről. Ami, akár a tisztított arany, értékes. Ha egy szabadtéri növényt a szobában tartunk, akkor az csenevész lesz. Az időjárás viszontagságai edzik egészségessé. Éppen így nem elég, ha szobai, ha templomi hitünk van, a mindennapokban kell annak dinamikája megmutatkozzék. Ezért próbál meg az Isten, hogy hitünk ne csupán elvont tudás,ismeret legyen, hanem állhatatos, szolgáló, megtartó erő. Ez a hit értékesebb a földi javaknál. Többet ér a hit minden gazdagságnál, a szeretet a legnagyobb sikernél… 

    Úgy gondolom, ebben az értelemben volt értékes elhunyt testvérünk élete is. (Életrajz)

   Az ige utolsó soraiban újból a Krisztus megjelenésére hivatkozik az apostol. Számolnunk kell ezzel. Számítanunk kell rá. Milyen jó, hogy bekalkulálhatjuk a mi terveinkbe!  

    Mit tanít az ige nekünk, hátramaradóknak? Azzal zárul, hogy (így írja az apostol): őt szeretitek, bár nem látjátok… Igen: szeretetben élni, járni. Elsősorban Krisztus iránt, aki megváltott, aki az üdvösségre hívott el, és őriz meg minket. Aki velünk van, velünk vándorol, és velünk marad, míg hozzá érkezünk. Öröm, vigasztalás, hála fakad ebből. És egymás iránt is ezt a szeretete gyakorolni,  jó szándékkal lenni, békességben élni. Mert ha az üdvösségre készülünk, akkor annak lelkülete kell megmutatkozzék magatartásunkban, egymáshoz való viszonyunkban, cselekedeteinkben. Úgy élünk itt ezen a földön, mint akik a menny fele tartunk.

   Ezt a krisztusi utat járjátok ti is, gyászoló testvérek! Így vigasztaljon az Úr! Ekképpen vegyetek búcsút drága szerettetektől.

   Így hallottuk az igében:  Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Ámen.

 

Mennyei Atyánk, megváltó Istenünk Jézus Krisztusban, Vigasztalónk a Szentlélek által! Szomorúsággal, elnémult lélekkel állunk meg előtted, és kérjük a te vigasztaló kegyelmedet. Úgy le tud sújtani a veszteség, annyira el tud fogni a kicsinyhitűség és félelem! Te állj mellénk, és adj erőt, adj hitet, hogy ki tudjuk mondani könnyes szemmel is, a kételyeket legyőző belső meggyőződéssel: áldott legyen a te neved. Áldott legyen azért, mert megváltottál egyszülött Fiadban, mert nem vagyunk kiszolgáltatva a vak sorsnak: a te kegyelmed hordoz és őriz minket hit által az üdvösségre. Add meg nekünk a mélypontokban is ezt az élő, mindenen túltekintő reménységet! Tudjuk, hogy ennek alapja a te végtelen irgalmad, Krisztus bűnt eltörlő, örök kegyelmet szerző áldozata. Köszönjük, hogy azt tanítod nekünk szent igédben, hogy amikor minden földi érték kihull a kezünkből, akkor is bizonyosak lehetünk afelől, hogy a mennyei jutalom fenn van tartva számunkra. Tőled kapjuk azt meg szent, igaz ígéreted szerint. Taníts minket bölcsességre, bizalomra, hálaadásra, akkor is, ha olykor megszomorodunk különféle nehézségek és kísértések között. Hallottuk, hogy te ezek által a próbák által akarod erősíteni, ellenállóvá, értékessé tenni a mi hitünket. Hálát adunk elköltözött testvérünk életéért, ezért a 77 esztendőért, abban az áldásokért és a próbákért is. Köszönünk minden erőt, támaszt, amit a nehéz időkben adtál neki, köszönjük a sok szeretet, segítséget, odaadást, áldozatot, amit ő tudott adni az övéinek, köszönjük hitét, optimizmusát, derűs természetét, amivel közösségünket is gazdagította. Te légy gyászoló testvéreinkkel, bátorítsad, hordozzad őket! Hadd tudjanak még inkább összetartani egymással, még inkább ragaszkodni tehozzád. Hadd tapasztalják meg azt, hogy nálad erő van és bizalom, békesség és megtartatás. Krisztus szeretetével áldd meg őket, hogy így tudjanak egymáshoz is viszonyulni, tudják munkájukat végezni! 

  Könyörülj gyülekezetünkön, faluközösségünkön, mindazokon, akik itt vannak! Áldd meg családjainkat, adj nekünk bölcs és értelmes szívet, hogy meggondoljuk, hogy hogyan kell élnünk: józanságban, szeretetben, hűségben, és Krisztusunk reményteljes várásában! 

Az ő érdeméért hallgass meg minket, tartsd meg itt és az örökkévalóságban! Ámen.  

 

2 Kor 5, 1-10 (virrasztó)

 

      1 Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Ézs 38,12 

2 Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, Róm 8,231Kor 15,51-53 

3 ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. 

4 Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. 

5 Isten pedig, aki minket erre felkészített, a Lélek zálogát adta nekünk. 

6 Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; 

7 mert hitben járunk, nem látásban. 

8 De bizakodunk, és inkább szeretnénk elköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Fil 1,21-23 

9 Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. 

10 Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat. 

 

   Megdöbbentő, fájó eset hozott össze most minket: drága hozzátartozótok, barátunk halála. Értetlenség, tanácstalanság, fájdalom van a szívetekben, mindnyájunk szívében. De azon túl hála is egy tevékeny, értékes, szolgálatkész, tartalmas életért, abban sok testi-lelki áldással övéi és mások számára. 

  Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik… Igen, ezt mi is tudjuk, mégis sokszor mintha nem akarnánk tudomást venni róla, ha pedig hozzánk közelállók életében következik be, akkor olyan nehezen fogadjuk el, olyan nehezen törődünk bele. Pedig e változó világ törvénye az, hogy testi létünknek egyszer vége szakad. Néha hosszas szenvedés, betegség után, néha egészen hirtelen. Olyan nehéz ezt beépíteni a gondolkodásunkba. Egész lényünk tiltakozik ellene. Annyira ehhez a látható világhoz kötődik minden tapasztalatunk. De az apostol igazából nem is az elmúlásra való emlékezés fontosságát hangsúlyozza, hanem azt, hogy – mivel az kikerülhetetlenül bekövetkezik – tudnunk kell (ez a tudás a lényeges), hogy van Istentől készített hajlékunk. 

   Elköltözött testvérünk szakmai tudásából ill. szorgalmából adódóan rengeteg családi otthon, földi lakóhely építésénél munkálkodott. Nemrég készült el új, gyönyörű lakóházuk. Nemrég fejeztük be együtt a szálteleki kis templom építését. De hisszük, hogy vallotta együtt az apostollal, hogy ezek átmenetiek, az örökkévalót, a mennyeit ajándékba kapjuk, kegyelemből, Krisztus érdeméért.

   Testi mivoltunkhoz – halljuk az igében - hozzátartozik a sóhajtozás: bajok, gondok, csalódások, betegségek, erőtlenségek miatt. Testvérünket – bár voltak kisebb-nagyobb egészségügyi vagy egyéb gondjai – nem nagyon hallottuk panaszkodni. Bizonyára – mint minden embernek – voltak belső küzdelmei is. Azokat is hittel, reménységgel, derűs lélekkel hordozta. Pál nem is a testi nyomorúságokat ecseteli itt, hanem arról ír, hogy leginkább azzal viaskodunk (minden ádáz lelki tusakodásunk hátterében ez áll), hogy nem akarjuk levetni - bár sokszor nehéznek érezzük - a földit, hanem legszívesebben felvennénk erre a mennyeit. A halál nagy dilemmája, próbája az életünknek. Egyik énekünk a „végső harcnak” nevezi. A Biblia pedig utolsó ellenségnek. Valójában egész életünk a halál árnyékában, annak fenyegetésében zajlik. Mindegyre szembesülünk ezzel: szeretteink, ismerőseink elvesztésében, igazából minden betegségben, az idő múlásában, a világ változásában. Valaki azt mondta: minden napunk eltöltésével meghalunk egy kicsit. Testvérünket Isten megkímélte a hosszas gyötrődéstől, kínoktól, álmában szólította el.

   Mi azt szeretnénk, mondja az apostol, hogy a halandót elnyelje az élet… Pedig azt látjuk, és azt tapasztaljuk keservesen, hogy ennek az ellenkezője történik: az élőt nyeli el a halál. Családi közösségeket csorbít meg, emberi utakat, terveket tör derékba, szíveket tör össze, tölt meg gyásszal. Mi ezt látjuk, ti, gyászoló testvérek, ezt élitek meg szerettetek távozásában. De más a bibliai sorrend. A Krisztus feltámadásának világosságában másféle igazságra derül fény. A testi halál halandóságunk végét is jelenti, és hitünk szerint az örök élet kezdetét. „Már most (sok félelem, gyász között) érzem szívemben az örök élet kezdetét, ez élet után pedig oly tökéletes boldogságom lesz…” 58. kérdés). Hogy szerette, hogy ismerte testvérünk ezt a szép, régi hitvallást! 

  Isten készít minket erre. Ő hangolja szívünket, értelmünket erre a reménységre. Testvérünk istenfélő ember volt. Már a szülői házból hozta ezt a lelki nyitottságot. Édesanyja mélyhitű asszony volt, de ő maga is gyakran és szívesen hallgatta az ige vigasztalását otthon, Bergenyében, vagy itthon, Segesváron. Igaz, visszatekintve, annál jobbat nem kívánhattunk számára, mint amit Isten igéje ajándékozott? Igaz, előre tekintve, ennél jobbat nem kívánhatunk számára, mint amit Isten ígér az ő igéjében az őt szeretőknek? 

   Isten a Lélek zálogát is adja. A Lélek erejét, vigasztalását, bölcsességét. Így tanít minket arra, hogy vegyük komolyan földi életünket (amíg időnk van), így tanít munkára, becsületre, hűségre, odaadásra, segítségre. Tanít emberi példák által is. Elhunyt testvérünket lelki embernek ismertük: mosolya, jószívűsége, ragaszkodása, hite sokat jelentett övéinek, mindnyájunknak. 

   Tehát mindenkor bizakodunk. Sokat mondó ez a kijelentés. Vannak földi bizodalmaink is, minden jó, minden áldás, amit itt kapunk, de vannak mennyeiek is, amiknek a reménységét hordozzuk… Pál erről beszél, arról a hitben birtokolt ígéretről, hogy ha itt sátorházunk elbomlik, hazaköltözünk az Úrhoz. Szíven üt ez a kifejezés. Testvérünk nemrég búcsúzott ki (megható alkalom volt gyülekezetünkben) és költözött el végleg a szülőfaluból, hogy övéi közelében legyen, akik a legfontosabbak voltak számára. És ilyen gyorsan következett a nagy költözés a földi világból a mennyeibe. Még úgy szerettétek volna, úgy szerettük volna, hogy köztünk legyen, úgy hívott, hogy akármikor erre járunk, nyitva lesz a kapu, az ajtó, a szíve! Egy szűk hónapja látogattuk meg a bergenyei presbitérium jó néhány tagjával, és olyan boldogok voltunk, hogy olyan jó, csodálatos helyre költözött… Hisszük, hogy még szebb helyet készített számára megváltó Ura. 

  Arra kell törekedjünk, hogy akár itt lakunk még, akár költözőben vagyunk, akár sok, akár kevés időnk van itt még hátra,  neki kedvesek legyünk. Nem sok kedvesebb, tisztelettudóbb, szolgálatkészebb embert ismertem, mint őt. Tudatosan törekedett erre. A békességre, a tisztességre, az alázatra. Hisszük, hogy ezzel az Isten tetszését is szolgálta. (Mert csak úgy tudunk Isten kedvére cselekedni, ha egymás javára teszünk.) Így kell készülnünk az ő színe elől (merthogy előtte van minden percünk) az ő színe elé.

   Oda kell állnunk Krisztus ítélőszéke elé… De – újból a Kátét idézem - ő előbb odaállt helyettünk Isten ítélőszéke elé, rólunk minden kárhoztatást elvett (52. kérdés). Csak bízzunk benne, csak fogadjuk el kegyelmét! Akkor tudjuk a Krisztus példáját követni, nem a rosszat, hanem a jót cselekedni. És akkor a Krisztus érdemét fogjuk megkapni. Ámen.

 

 

1Pt 1, 17-25 (temetés)

 

17 Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, szent félelemmel éljetek földi vándorlásotok idején, 

18 tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, 

19 hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. 

20 Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek, 

21 akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen. 

22 Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, 

23 mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által. 

24 „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, Jak 1,11 

25 de az Úr beszéde megmarad örökké.”Ez pedig az a beszéd, amelyet hirdettek nektek. Ézs

 

    Drága gyászoló család, keresztyén testvéreim, megrendülve, valami nagy hiánnyal a szívünkben vagyunk most együtt drága hozzátartozótoknak, mindnyájunk kedves ismerősének a koporsója körül. Olyan aktívan, melegszívűen, jószándékkal, annyi mindent vállalva, annyi mindenben segítve volt jelen közöttünk, hogy távozását valóban nyomasztó ürességnek érezzük.

     Mi emberek kapcsolatokban élünk: családban, baráti körben, közösségben, gyülekezetben. És ha ezek a kapcsolatok megszakadnak (kivált egy közeli, szeretett személlyel), az nagy lelki fájdalmat okoz, bizonytalanságot szül. Bennetek is, drága gyászoló testvérek. Hirtelen megszűnik, félbeszakad a kommunikáció (nem tudunk már semmit elmondani egymásnak), derékba törnek a közös tervek. Mennyi mindent meg akartatok még együtt valósítani, mennyi mindent meg akartatok még beszélni, mennyi mindent át akartatok még élni! 

    Az ige arról beszél, hogy van egy másik kapcsolat is. A mennyei. Nem alanyi jogon jár nekünk, hanem Isten azt kegyelméből hozta létre velünk. Hallottuk, hogy őt Atyánknak hívhatjuk, aki nem egy idegen hatalmasság, valami távoli, felfoghatatlan szellemi lény, hanem aki saját képére és hasonlatosságára teremtett, Krisztusban közel hajolt hozzánk, emberré lett értünk, megváltott minket, közösségébe fogadott. Ebben az Istennel való személyes kapcsolatban érthetjük meg igazán életünk értelmét, rendeltetését, találjuk meg igazi célunkat és reménységünket. Ez a kapcsolat soha nem szakad meg. Milyen jó kimondanotok: férjem, édesapánk, nagytatánk az Úrnál van… Az övéi vagyunk akár élünk, akár halunk. (Róm 14,8)

  Ő személyválogatás nélkül ítél. Egyedül szeretetére tekintve. Igen, Isten mérlegre teszi az életünket. Önmagunkban menthetetlenül könnyűnek találtatnánk. De tudjuk, hogy életünk mellé (amiben vannak értékek és vannak gyarlóságok is) odakerül Krisztus áldozata, az ő kegyelme. Ez a mi nagy esélyünk. Ez a mi megtartatásunk garanciája.

   Ezért szent félelemmel éljetek földi vándorlásotok idején… Megérint ez a szó: vándorlás. Földi vonatkozásban is annyit jövünk - megyünk. Ilyen ez a világ. Nektek, családtagoknak is sok felőlről kellett a tragikus hírre összegyűlnötök. De gondolnunk kell a múló időre is: nincs megállás, telnek napjaink, gyermek- és ifjúkor, felnőtt- és időskor olyan gyorsan váltják egymást. „Homo viator”, mondták a régiek. Úton levő ember. Hála Istennek, hogy ebben a bolyongásban mégsem vagyunk gyökértelenek: van otthonunk, családunk, vannak barátaink. Elköltözött testvérünk nagyon, rendkívüli, példamutató módon ragaszkodott, kötődött övéihez, szeretteihez, szülőfalujához, egyházához. 

   Az ige szent félelemről beszél. Azt jelenti: nem könnyelműen, hanem komolyan véve az időt, az alkalmakat, egymást, a találkozásokat, Isten akaratát, Krisztus követését… Annál inkább, mert nem tudjuk, mennyi időnk van még hátra. 

  Annál inkább, mert tudjuk, meg is valljuk, hogy nem aranyon vagy ezüstön váltattunk meg. Megváltott életünk van. A veszteségben, a gyászban, a fájdalmas búcsúzásban is jó hír ez. A legnagyobb jó hír, ami egy koporsó mellett elhangozhat. Orvosok, tudósok, bölcsek itt már nincs, mit mondjanak, (ne értsük félre:) pszichológusok, papok, lelkészek sem, egyedül Isten igéje. Ha megváltott az életünk, akkor nem elveszett, akkor nem hiábavaló, nem a semmikbe hulló. Ha Krisztussal haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Reménységünk nem emberi elképzelésekhez, hanem feltámadott Urunkhoz kötődik. 

  Tudjuk, valljuk, hogy ennek nagy ára volt. Nem aranyon vagy ezüstön, nem földi vagyon által. Pedig az is sokat jelent. Ha valakit nagyon szeretünk, akkor azt mondjuk: mindent odaadunk érte. Gyermekeinkért, szeretteinkért. De vannak helyzetek, amikor a „mindennel” sem tudunk segíteni. Isten az emberi „mindennél” többet adott, az isteni „mindent”: egyszülött Fiát… Így hallottuk: hibátlan, szeplőtelen Bárány vérén. Krisztus az ő drága, isteni életét áldozta, vérét ontotta megváltásunkért, üdvösségünkért.

   Ismerte, hitte ezt a drága bizonyságtételt elköltözött testvérünk is, hiszen ha tehette, ott volt az istentiszteleteken. Szerette hallgatni az igét. Úgy magunk előtt lájuk őt robusztus alakjával (nem lehetett nem észrevenni), szelíd, figyelmes tekintetével megszokott helyén a templomban. Nyitott volt a szíve az Isten üzenetére. Ezt képviselte a családban is. Gyermekeit, unokáit is erre nevelte, ezt a hűséget oltotta szívükbe. Most vasárnap, halála után egy nappal családtagjai ott voltak a segesvári templomban, nagy megpróbáltatásukban Isten közelében kerestek vigasztalást. 

  Isten a világ teremtése előtt kiválasztotta Krisztust a megváltás elvégzésére, benne minket is az üdvösségre. Elhunyt testvérünket is. Bizonyára Istennél meg van határozva mulandó földi életünk is (és bár okoskodhatunk, hogy így vagy úgy lett volna jó, el kell fogadjuk az ő bölcs végzését), de még bizonyosabban meg van határozva örökkévaló mennyei üdvösségünk. Isten elköltözött testvérünket nemcsak 67 évre választotta el, hogy az ő gyermeke legyen, hanem az örökkévalóságra. 

    Az ige hozzáteszi: Krisztusban, aki felvette testünket, vállalta sorsunkat, megismerte nyomorúságainkat, aki szenvedett értünk, 33 évesen meghalt, de feltámadott… Évek óta minden húsvétra telefonüzenetet kaptam testvérünktől. Számára fontos volt ez az ünnep, felköszöntötte (hogyha lehetett személyesen is, a húsvéti öntözés régi hagyományát ápolva) ismerőseit, rokonait a feltámadás jó hírével. Koporsója mellett is feltámadott Urunkra kell tekintsünk, aki nekünk is életet ajándékoz.  

    Hogy hitetek reménység is legyen. Földi értelemben sokszor elfogy a remény. Odalesz, megsemmisül. Amikor szembesültetek drága szerettetek drámai hirtelenségű halálával, amikor meghallottuk mi a szomorú hírt – hiába tiltakozott értelmünk, szívünk -, tudtuk, hogy földi értelemben semmi remény. De az ige egy másik reménységről beszél, ami túlnéz a földieken, a halálon is, aminek alapja Isten örökkévaló hatalma, Krisztus győzelmes szeretete. 

    Ha ez a mi megtartó, bizonyos reménységünk, akkor hogyan kell azt megélnünk, hogyan kell egymáshoz viszonyulnunk? Gyönyörűen fogalmazta ezt meg az ige: tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek. Ha életünkben, halálunkban Istenben bízunk, akkor ezt az utat kell követnünk.

   Ezt a lelki utat igyekezett járni elköltözött testvérünk is. Ez jellemezte az ő földi életét. (Életrajz)

Így ismertük őt. Így szerettük. Így szerettétek. Hisszük, Isten mindnyájunknál jobban.

  Igaz az ige, testvérünk hirtelen bekövetkezett földi halála, mindnyájunk mulandósága ezt támasztja alá: mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull. Azonban nem ez az utolsó, amit az ige mond. Hanem az: de az Úr beszéde megmarad örökké. Ezt a vigasztaló, az üdvösségre mutató beszédet a szívetekbe fogadva vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól.

   Így vigasztalt az ige, és így indít tovább reménységben: akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen. Ámen.

 

 

Róm 5, 8-10 (ortodox testvér temetésén)

 

Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Jn 15,13; 1Jn 4,10.19

9 Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.

10 Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.

 

      Sokat szenvedett, sok nehézségen átment testvérünk koporsója körül állunk, akinek megrendítő volt a sorsa (fiatal apaként három kisgyerekét temette el egyszerre), és aki – talán éppen e tragédia hatására - új családjában támasz, segítség tudott lenni. Egy immár lezárult életútra tekintünk vissza, amiben a bajok, a küzdelmek, igen, az emberi gyarlóságok mellett sok jóindulat, segítőkészség, másokért végzett szolgálat is volt. Ti, az ő választott családjának a tagjai tudtok erről a leghitelesebben beszélni. 

   Arról hallottunk az Igében, ami a legfontosabb életünkben, halálunkban. Hogy ti. Isten megmutatta az ő szeretetét irántunk. Olyan személyesen hangzik! Mi ezt az isteni szeretetet hordozzuk a szívünkben. Ez földi életünk legnagyobb ajándéka és feladata. Aki ennek az eszköze tud lenni, az nem élt hiába, még földi értelemben sem. De ennél többről szól a mi hitünk: a mennyei jutalomról, amit megad Isten az ő szeretett gyermekeinek.   

    Hisszük, hogy ez a felülről származó szeretet, kegyelem mutatkozik meg születésünkben, földi vándorlásunkban (annak megpróbáltatásaiban is), de kiváltképpen abban, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk, hogy megváltson minket.  A bűn és a halál összetartoznak. A Biblia azt tanítja: a halál bűneink következménye. De Krisztus szétválasztotta a kettőt, felszámolta ezt a végzetes köteléket: engesztelést, bocsánatot szerzett bűneinkre, és feltámadásával legyőzte a halált. És bár önmagunkban bűnösök vagyunk („numai Tu, Doamne, esti fara pacat”), de Krisztusban megigazíttatunk. Ha hit által elfogadjuk, akkor az ő érdemével állhatunk az Isten színe elé. És bár meg kell halnunk, de az üdvösség reménységével tesszük le lelkünket mennyei Atyánk kezébe. 

  Halálunkban nagy vigasztalásunk, hogy Krisztus már meghalt érettünk. A mi halálunk nem megfizetés, nem meglakolás, nem bűnhődés… hanem átmenet az örök életre (HK). Ez az út a halálon át vezet… Itt elsősorban a Krisztus áldozatáról beszélünk. 

  Az utolsó igeversben hallottuk: már akkor könyörült rajtunk, amikor még nem is tudtunk róla, engedetlenek voltunk, tkp. az ellenségei… A kegyelem megelőzi minden mi tettünket, jócselekedetünket. Mennyivel inkább megtart minket most, hogy Krisztusban gyermekei lettünk! Milyen jó, hogy halálunkban sem szűnik meg hozzá tartozásunk! A földi kapcsolatok megszakadnak. Elköltözött testvérünk már nem lehet élettárs, sem nevelőapa, sem jó szomszéd. Ezek a viszonyok eddig tartottak. De ha hit által elfogadta a kegyelmet, akkor ő most is az Isten gyermeke. És az marad az örökkévalóságig. Mert ha Krisztus megváltott halála által, akkor üdvözíteni is fog az ő feltámadása, élete által. 

  Élő Urunk van. Halált legyőző, üdvösséget ajándékozó szeretetére bízzuk azokat, akik eltávoznak körünkből, és magunkat is, akiknek még megbízatásunk van itt ezen a földön. Mégpedig az, hogy ennek az isteni kegyelemnek az eszközei, gyakorlói legyünk a családban, gyülekezetben. Hittel, bizalommal végezve szolgálatunkat, és reménységgel tekintve előre Isten országára, ahová vár minket a mi Urunk minden ő megváltottjaival együtt. Ámen.   

 

 

 

 

Gal 4, 4-7  (temetési beszéd katolikus testvér ravatalánál)

4 De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, 

5 hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Róm 8,15-17 

6 Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” 

7 Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.

 

    Pár hónap alatt másodszor kell egy fogyatkozó kis családnak koporsó mellett megállnia. A kisebbik fiú után az idős édesapa is eltávozott ebből a földi életből. Isten vigasztaló, megtartó kegyelmét kérjük számokra, gyászoló testvérek, ebben a nehéz megpróbáltatásban. Erőt, bizodalmat a továbblépéshez.

    Mindig mondjuk, hogy az advent – igazi lényege szerint - nem karácsonyvárás, hanem a Krisztus dicsőséges megjelenésének a várása, aki – így fogalmaz az ige - elváltoztatja a mi halandó testünket…  Ez a lelki reménység mégis olyan erőtlen bennünk. Az apostol azt írja, hogy „eljött az időnek teljessége” (és itt nyilvánvalóan Krisztus által véghezvitt megváltásunkra utal), de mi nem ezt a beteljesedést látjuk, érezzük, hanem a hiányokat, a veszteségeket, a fájdalmat. 

    Mégis valljuk, hogy életünk – igen, ez a töredékes, mulandó – az Isten akarata szerinti cél fele halad. A halál tényével szemben is hinnünk kell ezt. Mi – Krisztusban hívő emberek - igazából a mennyei karácsonyra készülünk. Elköltözött szertetteinket nem a nagy megsemmisülésbe bocsátjuk el, hanem az élő Isten örök kegyelmére bízzuk, halálukat hazaérkezésnek tartjuk.

   Az Isten üdvözítő tervének ez a kibontakozása Krisztusban megy végbe. Mi általa kerülünk bele ebbe a történetbe. Olvastuk: ő asszonytól született, a törvénynek alávetve. Az asszonytól, anyától születni kifejezés mindnyájunk közös sorsára utal. „Mind, kit anya szült a földre, visszatér az anyaföldbe”. Ebben benne van esendőségünk, mulandóságunk, a szenvedések, megpróbáltatások, amiket hordoznunk kell. testvérünket is egy édesanya hozta világra 1940. október 21-én, és attól kezdve 83 éven át mennyi küzdelem, fáradozás, öröm, bánat, reménység és csalódás volt az életében! De mindenekfölött jelen volt az Isten kegyelme. Mert Krisztus azért vállalta sorsunkat, azért öltötte fel testünket, vette magára bűneinket, hogy nekünk ne elkeseredetten, reménytelenül kelljen élnünk, a bűn, a halál törvényének alávetve, hanem megváltottakként, Isten kiválasztott gyermekeiként. Abban a tudatban, abban a biztos meggyőződésben, hogy minket Isten hatalma őriz hit által, hogy a számunkra elkészített üdvösség részesei legyünk. Tőle senki és semmi el nem szakíthat. 

  Ez a gyermeki viszony jogosít fel arra, hogy Istenhez bizalommal forduljunk minden kérésünkkel. Hogy azt kiáltsunk neki: Abbá, Atyám!  Az Abbá kifejezés az arámi nyelvben az apa megszólításának a legközvetlenebb, legszemélyesebb, legbizalmasabb formája volt. Isten ilyen közel került hozzánk! Ilyen meghitt, családias kapcsolatban vagyunk vele. Az „Abbá, Atyám!” felkiáltás kifejezhet örömet is, csodálkozást, felbuzdulást. Amikor a kisgyermek lelkendezve azt mondja édesapjának: nézd, Apa, mit tudok csinálni!  Ugyanakkor segítségkérést, panaszt, kétségbeesést is: Apa, siess, segíts, nem bírom.

  Elköltözött testvérünk istenfélő ember volt, fohászaiban biztosan sokszor adott hálát övéiért, munkájáért, a lelki áldásokért, de sokszor sorolta el panaszait is, gondjait, nehézségeit, betegségének terheit. Kivált fia elvesztése okozott mély fájdalmat neki, ennek a keresztnek a hordozásához kellett erőt, békességet kérjen. És segítséget, hitet a mennyei Atyától, megváltó Urától a végső harcban. A Szentlélek támaszát, azt az élő reménységet, hogy Isten nem hagyja el az ő gyermekeit soha. 

  Az utolsó versben azt hallottuk – olyan drága ez a tanítás! -, hogy ha Isten gyermekei vagyunk, ha ilyen bizalommal fordulhatunk hozzá, ilyen közvetlenül szólíthatjuk meg őt és kérhetjük minden helyzetben az ő segítségét, ha ő Lelke által Krisztus áldozatáért és az ő halál feletti győzelméért a halállal szemben is élő reménységgel biztat, akkor azt is tudnunk kell, hogy örökösök vagyunk. Minden elhalálozás után tkp. hagyatéki tárgyalás kell következzék. Ez tudjuk mit jelent a földiekre nézve. De az ige a mennyei ügymenetről beszél, és kijelenti: Isten gyermekeinek Krisztus érdeméért megfellebbezhetetlen joguk van az üdvösségre. A legmagasabb fórumon meghozott kegyelmi végzés mondja ki ezt.

   A legdrágább, a legértékesebb örökség ez! Áldott legyen az Úr neve, hogy ez a miénk lett, és mindazoké, akik hisznek benne. Így vigasztalja Isten a ti szíveteket! Ámen. 

 

 

Ézs 25, 6-8  (temetés)

6 Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborral, zsíros, velős falatokkal, letisztult újborral. Zsolt 23,5; Mt 8,11; 22,2-14Lk 14,15; 22,16Jel 19,9

7 Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet. 2Sám 15,30; 19,52Kor 3,13-16

8 Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról, leveszi népéről a gyalázatot mindenütt a földön! – Ezt ígéri az Úr! 

9 Ezt mondják majd azon a napon: Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, és ő megszabadított minket! Itt van az Úr, benne reménykedtünk, vigadjunk és örüljünk szabadításának! Zsolt 48,15

 

    Elhunyt testvérünk lányától kaptam ezt a gyönyörű textust. Azt kell mondanunk - erre a temetési alkalomra, az adventi időszakra, de egész emberi életünkre, Isten előtti sorsunkra, küldetésünkre gondolva - hogy ezekben az igeversekben benne van minden, ami igazán fontos számunkra. Itt elsősorban nem rólunk, érdemeinkről, elért eredményeinkről van szó (), hanem Istennek mindent jóvá tevő, mindent célba juttató kegyelmi akaratáról.

   Készít majd a seregek Ura… Eszünkbe jut a nagy vacsora példázata. Emlékszünk, mit üzen a gazda a meghívottaknak?  Íme, minden készen van. Isten örök akaratában elhatározta, egyszülött Fiában pedig véghez vitte a mi megváltásunkat, elkészítette üdvösségünket. Mi már kész tények előtt állunk, nekünk csak el kell fogadni azt, meg kell nyitni a szívünket e kegyelem előtt. 

  Szoktuk mondani, hogy Isten könyvében minden előre fel van jegyezve rólunk. A Biblia is beszél arról, hogy Isten formált még az anyaméhben, elrendelte utunkat. Másfelől azt is tanítja az ige, hogy Isten döntéseket bíz ránk. De legfontosabb üzenete az, hogy Isten eleve elrendelte, próféták által kihirdette és leíratta, és végül beteljesítette azt, hogy Krisztusban örök szeretetébe fogad minket. Sorsunk ilyenképpen a Krisztuséhoz kapcsolódik: születésünk az ő születéséhez, keresztjeink az ő keresztjéhez, halálunk az ő halálához, minden hitünk, reménységünk az ő megváltó személyéhez. Feltámadásunk az ő feltámadásához. Így tekintünk elköltözött testvérünk életére is.

   Az Ézsaiás által megjövendölt események helyszíne egy hegy. Az Ószövetség szemléletében a Sion hegye ez, ahol a templom áll, ahol jelen van Isten, ahol mindent elsöprő módon megmutatkozik az ő csodálatos, szabadító hatalma. De többre kell itt gondolunk, mint csupán egy földrajzi környezetre. Isten Krisztusban megjelent, mindenütt jelenvaló kegyelméről van szó, ami megmutatkozott a Golgota hegyén, és megmutatkozik földi utunk mélységeiben és magasságaiban, megmutatkozik életünkben és halálunkban, kiváltképpen pedig az üdvösség dicsőségében. 

  Erről szól a lakoma hasonlata… Újból hivatkozom arra, hogy Jézus több példázatában hasonlította az Isten országának örömét egy lakomához, örömünnephez. Ebben a vendégségben a meghívottak a legfinomabb ételeket és italokat kapják. Jelképes beszéd ez, tudjuk, Isten országa nem testi evés és ivás (Róm 14), hanem lelki jóllakás, beteljesedés a kegyelem, a békesség, a szeretet legdrágább javaival. (Jézus ilyen értelemben beszél arról, hogy együtt eszik és iszik majd az övéivel.)

  Isten ezen a hegyen leveszi a leplet… amely ráborul a népekre. Pál írja (2 Kor 3): a lepel Krisztusban hull le. Azaz benne tárul fel Istennek megtartó, üdvözítő terve, örök kegyelemi akarata. Annyi titok kíséri a mi életünket. Akár életünk külső eseményei, fordulatai, amiket nem értünk, amik félelmet, bizonytalanságot szülnek bennünk. Elhunyt testvérünk lánya mondta el: édesapjától betegsége alatt, csak az utolsó időszakban is olyan dolgokat tudott meg, amiről eddig soha nem beszélt. De még mélyebbek a szív titkai. Ki ismeri azokat? Még sokszor mi magunk sem! Mennyi csalódás, fájdalom, rejtett vágy, darabjaira tört álom. Vagy lelki sejtelmek, Istennel való viaskodás, mint a Jákób esetében.

Ki tud ezekről számot adni, ki tudja ezeket felsorolni? És mennyi érthetetlen történés, esemény a világ életében, háborúk, diktatúrák, elnyomás, kiszolgáltatottság. Ki látja át ezeket?

  És azt halljuk az igében: egyszer minden kitisztul. Isten leveszi a takarót (ami egy vastag lepel, amin nem lehet átlátni) a nemezetekről, és nyilvánvalóvá lesz mindenki előtt, hogy a sok harc, küzdelem, zűrzavar, nyomorúság között (Jézus tanítja: e világon nyomorúságotok lesz…), vagy azok ellenére Isten megtartó, üdvözítő szándéka valósult meg, és jutott célba. Csodálatos, megkönnyebbítő felismerés lesz.

  Adventi kép ez: a népnek, amely sötétségben van, feldereng az Isten világossága. Minden a helyére kerül, félelmeink elcsitulnak, gyászunkban megvigasztalódunk. Olyan jó lenne ebben a reménységben, békességben megerősödni, megújulni napról-napra.

   És egy hatalmas erejű mondat hangzik el: Isten véget vet a halálnak örökre. Itt biztosan nem csak földi szabadulásról van szó. Az is fontos, azt is kérjük, sóvárogjuk: gyógyulás a betegségből, túllépés egy-egy nehéz helyzeten, megpróbáltatáson. Sokszor megtapasztalta ezt elhunyt testvérünk is, sokat beszélt is róla. Sok mindenen átment 86 év alatt.

   (Életrajz)

  Az ige azonban nemcsak földi szabadulásról beszél, nemcsak arról, hogy Isten végzetes veszedelmekből ment ki… Véget vet a halálnak örökre. Ezt csak az újszövetség felől tudjuk értelmezni. Csak Krisztus megváltó áldozata és dicsőséges feltámadása alapján. Őbenne lesz ez igazzá. Milyen jó, hogy megvan ez a rá néző reménységünk! Hisszük: hogyha vele halunk meg, vele fogunk élni is. 

  Még azt is olvastuk: az Úr letöröli a könnyet az arcukról. Úgy vehetjük, vehetitek, hogy ez hozzátok szól, gyászoló testvérek. Az előttünk járók már megharcolták csatáikat, elsírták könnyeiket. Az Úr minket, titeket biztat. Bízzátok szomorúságotokat, lelki terheiteket, emlékeiteket, de hálátokat is Istenre, és fogadjátok szívetekbe az ő drága vigasztalását. Advent van, Krisztust várjuk, dicsőséges Urunkat, aki elváltoztatja nyomorúságos testünket, és az ő dicsőségéhez hasonlóvá tesz minket. 

Ezzel a hittel, reménységgel induljatok, és az Úr áldása kísérje életeteket.

  Így vegyetek búcsú tőle…

   Isten igéje így bátorít mindnyájunkat: megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Áldott, Krisztust váró, benne és mindent rá bízó adventet! Ámen.