Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "

(Zsid 13,8)

Kereső

Heti ige


" Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. "(Zsid 13,8)

Temetések (2024)

Temetési prédikációk


2024.05.25

Domahidi Béla

Jn 8, 21-29 (temetés)

 

21 Majd Jézus ismét szólt hozzájuk: Én elmegyek, és keresni fogtok engem, de meghaltok bűnötökben: ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. 

22 Erre ezt mondták a zsidók: Csak nem akarja megölni magát, hogy azt mondja: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek? 

23 Ő így folytatta: Ti lentről valók vagytok, én pedig fentről való vagyok; ti e világból valók vagytok, én nem e világból való vagyok. 

24 Ezért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben. 2Móz 3,14; Ézs 43,11; 45,5.1846,948,17 

25 Megkérdezték tehát tőle: Ki vagy te? Jézus így válaszolt nekik: Az, akinek kezdettől fogva mondom magamat. 

26 Sok mindent kellene mondanom rólatok és ítélnem felőletek, de igaz az, aki elküldött engem, és én azt mondom a világban, amit tőle hallottam. 

27 Ők nem ismerték fel, hogy az Atyáról szólt nekik. 

28 Jézus tehát ezt mondta: Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok, és önmagamtól nem teszek semmit, hanem azt mondom, amire az Atya tanított engem. Jn 3,145,19 

29 És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves. 

 

   Nem volt könnyű textust választani. És végül mégis: a mai újszövetségi igerészt olvastam fel. Egy nem mindennapi temetési istentiszteleten vagyunk együtt, szolgálatom alatt még nem volt ilyenben részem: talán egyetlen hozzátartozó nincs jelen. Elhunyt testvérünknek nem voltak közeli rokonai.  Nemcsakhogy kívül lakott a falun, hanem valahogy mintha örök kívülálló maradt volna. Nomád körülmények közt élt, elvadulva, de senkinek nem ártva, idegenként, mégis a faluközösséghez tartozva. Köztünk élt, itt dolgozott, a mi utcáinkat rótta sokszor céltalanul mint településünknek egyik fura, kissé habókos alakja. Vitán felül áll (az imahéten végig erről hallottunk): a felebarátunk volt. Bár sokszor kérdezgettük, hogy milyen élet az övé, halála mégis megérintett.   

    Néha olyan keménynek tűnik a Jézus beszéde. Tudjátok, miért ilyen? Mert Megváltó Urunk az igazságról szól. Nem az a jó orvos, aki egészségről beszél ott, ahol betegség van, nem az a jó barát, aki hízelgésből jónak nevezi a nyilvánvalóan rosszat is, hanem az, aki szembesít a valós helyzettel, az igazsággal. Éppen azért mert szeret, mert segíteni akar, meg akar menteni.

  Sokan ellenségesen viszonyulnak Jézushoz. Nem hisznek benne, mert a láthatókban bíznak, emberi célokat ill. érdekeket követnek. A világ, az énük kívánságait. Azt mondja Jézus nekik (nekünk is meg kell hallanunk): keresni fogtok engem, de nem találtok, és meghaltok bűneitekben, mert nem jöhettek oda, ahová én megyek. Csak azok lehetnek, maradhatnak mindig együtt Jézussal, akik hisznek benne… Aki nem találja meg Jézust, az bűneiben hal meg. Akkor is, ha külsőképpen minden rendben van az életében, ha látszólag tisztességes ember. 

   Elhunyt testvérünket – ha őszintén szólunk - nem soroltuk ebbe a kategóriába… Külsőképpen nagyon elhagyta, elhanyagolta magát, belemerült a testét, lelkét, értelmét leépítő szenvedélybe. Másfelől nem bántott senkit, együgyű természetében nem lakott rosszindulat.  Vajon nála többre kell tartanunk azt a makulátlanul elegáns politikust, államfőt, vezetőt, aki a világ legelitebb köreiben forgolódik, aki nagyravágyásból, haszonlesésből háborút indít, tízezreket küld halálba, mérhetetlen szenvedést okoz, nem kímélve gyermekek, fiatalok és öregek életét? Semmiképpen nem. A mi ítéletünk mindig torzít. Nem szeretnék bírálni vagy felmenteni senkit, csak arra akarok rámutatni az ige alapján, hogy – akárkik legyünk is - Jézusra van szükségünk. Az ő szabadító, megújító, szeretetre ösztönző kegyelmére. 

   Mi magunknak soha nem tudjuk megszerezni azt, amit csak ő adhat, saját erőnkből nem mehetünk, nem érkezhetünk el oda, ahova ő ment. Az Isten országába. Krisztus nélkül minden emberi próbálkozás, hogy megváltsuk magunkat, kudarcra van ítélve. (Néha nagyon mély csalódásokat kell átélnünk „önboldogító” kísérleteinkben.) Ezért mondja Jézus az övéinek: elmegyek, hogy helyet készítsek néktek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Egyedül csak általa lehetséges ez. 

  A zsidók nem értik a Jézus beszédét. Egészen megbotránkoztató dolgot mondanak: csak nem akarja ez megölni magát, mert ugye, akkor oda már nehéz őt követni. Annyiban igazuk van: Jézus vállalta a kínos, erőszakos halált is, a golgotai keresztet, hogy minket megmentsen. Megrendült szívvel elfogadod-e az ő áldozatát? Hiszed-e, hogy ő számodra is bűnbocsánatot, igazságot és üdvösséget szerzett? 

   Igen, ő felülről, a mennyből való, mi földiek vagyunk. Annyi minden kötődik földi mivoltunkhoz: külső gondok, bajok, küzdelem, elesettség, belső félelmek, atyáinktól örökölt hiábavaló természetünk, gyarlóságaink, bűneink, egymással való vitáink, önzésünk. Igaz, mennyi negatív dolog! Persze, van áldás is életünkben: egészségünk, erőnk, munkánk gyümölcsei, emberi kapcsolataink, az adott és kapott szeretet, tisztelet, a közösség megélése. Vajon mi van túlsúlyban? 

    Feltesszük ezt a kérdést elhunyt testvérünkkel kapcsolatban is. Sok nyomorúság, ínség, nélkülözés, megkötözöttség, talán nemtörődömség, könnyelműség is volt abban. Az este a virrasztóban is elhangzott: sok hátránnyal indult az élete, sok terhet hozott a családból, sok minden visszahúzta, nem sok támogatást kapott, de – mindezek ellenére - másként is alakulhatott volna a sorsa. Két gondolatot hangsúlyoznék: 1) vannak, akik elesett embertársaikhoz képest összehasonlíthatatlanul jobb körülmények közt élnek, összemérhetetlenül többre jutnak munkájukkal, mégis – az ige alapján – hiábavaló minden fáradozásuk, mert csak magukkal törődnek. Senkinek semmi haszna „sikeres” életükből. 2) A legnyomorultabb, a legmélyebbre jutó emberek életében is vannak értékek, amiket Isten elrejtett az „ilyenek” szívében is. Bárcsak bűnöktől, szenvedélyektől megtisztulva tudnának mutatkozni azok!

  Életrajz. (Erős, szívós természete volt. Pár nappal ezelőtt jártam nála… Rácsodálkoztunk a borzalmas állapotokra… Nem nagyon tudott, tudtunk változtatni rajta. Tragikus halála, amit egy szerencsétlen mozdulat okozhatott, megérintette a falut.)           

   A világ, hallottuk az Igéből, a maga mulandó értékeit kínálja, azokkal kötöz meg. Még emberi szempontból is leszűkíti, lezülleszti, megnyomorítja az életünket. Híres emberek csúsznak le, válnak szánalomra méltó hajléktalanokká. De a látszólagos sikerek mögött is sokszor belső üresség, kiégés, rossz lelkiismeret van. Jézus mást kínál. Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek (Mt 11,29). Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya (Jn 12,26). Mit választunk?

  Ha nem hiszitek, hogy én vagyok… meghaltok bűneitekben. Mit hiszünk Jézusról? Tudjuk-e, hogy ő a mi Megváltónk, elfogadjuk-e kegyelmét, átadjuk-e az életünket, hozzá igazítjuk-e gondolkodásunkat, magatartásunkat? Ki akar meghalni a bűneiben? Egy halállal tartozunk, de igaz, nem szeretnénk rendezetlen bűneinek átkával, Krisztus nélkül Isten ítélőszéke előtt megállni? Ha Isten Krisztusban Atyánk lett, miért tagadnánk meg ezt a kapcsolatot, mennyei protekciót? Miért ne térnénk Krisztushoz, hogy megtartassunk általa? 

   Tudjátok, miben lehet Krisztust, az ő irántunk való jóságát felismerni?  Abban, hogy ő felemeltetett értünk. A kereszten felmutatott áldozatáról van itt szó, ami által nekünk – méltatlan embereknek – bocsánatot szerezett, megbékéltetett minket Istennel, és megszerezte nekünk az üdvösséget. Lehetünk-e olyan vakok, lehet-e lelkünk annyira megkötözve, csábíthat-e akármivel is a Sátán, hogy ekkora kegyelmet visszautasítsunk!? 

    Jézus azt mondja: az Atya, aki őt elküldte a mi megváltásunkra, mindig vele van. Ragaszkodjunk ehhez a Krisztushoz, maradjunk mellette, kövessük őt, cselekedjük az ő akaratát, hogy benne megnyerjük Isten megtartó kegyelmét, felemelő erejét, üdvözítő irgalmát! Az Úr így vigasztaljon minden szomorkodót! Ámen. 

 

 

2 Kor 4, 13-18 (temetés)

 

   Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. Zsolt 116,10

14 Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. 

15 Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére. 

16 Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. 

17 Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, Róm 8,18 

18 mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. Róm 8,24-25

   

   Nehéz megszólalni, akármit is mondani… Elhunyt testvérünk távozásával egy megindító emberi sors, életút zárult le, aminek utolsó évei testi vakságban, világtalanságban teltek, és aminek a végét egy váratlanul jelentkező, kíméletlen gyorsasággal lezajló betegség hozta el. Ki az közülünk, aki megrendülés nélkül áll itt? És ez a fájdalom titeket, gyászoló testvérek, sokszorosan, közvetlenül, mélyen, személyesen érint. 

  Van-e olyan biztatás, tanítás, ami megnyugtatna, enyhítené a szomorúságot, vagy ami abban a helyzetben, amibe testvérünk jutott, reményt, vigasztalást adhatott volna? Ő maga volt az igenlő válasz erre a kérdésre, mert azt láttuk, hogy megpróbáltatási között nem esett kétségbe, sikerült erőt, derűt merítenie (ugyanolyan kedves, mosolygós marad). Betegségét méltósággal, sőt öntudatosan hordozta, és földi élete lezárulásával is józanul, békességben, bizalommal nézett szembe. (Lelkészének mondta néhány nappal halála előtt: mindenre felkészültem, szándékosan soha senkinek nem ártottam, tiszta lelkiismerettel távozom ebből a világból... Bizonyára így, Krisztus érdemében bízva állt meg az Isten színe előtt.) 

   Milyen jó, testvérek, amikor életünk példázza az ige igazságát, és milyen jó, amikor az ige értelmezi az életünket: „hittem, azért szóltam”! Minket is egyedül a hit tehet képessé, és egyedül a hit jogosít fel arra, hogy beszéljünk, bizonyságot tegyünk. Hiszünk az élet Urában, Krisztusban, azért szólunk, azért merjük kitátani a szánkat a halál kegyetlen tényével szemben is. Mert Valaki utat nyitott számunkra az üdvösségre, Valaki elhordozta emberi sorsunkat, feláldozta magát értünk, Valaki legyőzte a halált. És ez a győzelem a mienk is. Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Milyen diadalmas, sziklaszilárd ez a Krisztusra néző hitvallás!

    Ez a tudás hitünk alapja, ereje, realitása. Az apostol másféle tapasztalatairól is beszélhetne. Arról - és ezt mi is meg tudjuk erősíteni -, hogy mennyi baj van ezen a világon, mennyi betegség (orvosok beszélnek arról, hogy drámai módon emelkedik a kivédhetetlen, kezelhetetlen daganatos betegségek száma), hogy mennyi háború, mekkora bizonytalanság, hogy mennyire veszélyeztetett lett az élet. De Pál itt a legfontosabb ismeretről beszél: tudjuk, hogy Krisztus, aki a legnagyobb rosszat élte át értünk, a legnagyobb jót hozta ki belőle a mi javunkra. Boldog ember az, aki ezt hiszi, ennek valóságában él.

  A tegnap a virrasztóban hallottuk: Jézus Pártfogót ígér a tanítványoknak. A hit a Lélek ajándéka, nem a mi erényünk. Legyen áldott az Úr neve, hogy látható módon ott volt ez az ajándék elköltözött testvérünk életében is! Mert – hallottuk - minden értünk van. Hogy van ez? Sokszor úgy tűnik, mintha minden ellenünk lenne. Valóban, látszólag sok minden van ellenünk, de ha Krisztuséi vagyunk, akkor minden – a rossz is - érettünk valóvá lesz. 

    Gyászoló testvérek, értetek volt, javatokra adatott drága hozzátartozótok élete, az ő szolgálata, fáradozása, jósága, valamiképpen betegsége is (ami, igaz, még fontosabbá tette ragaszkodásotokat, egymásra figyeléseteket). Nehéz kimondani, de halála is… amit Isten lelki értelemben javatokra akar fordítani. Pedig tagadhatatlanul fájdalmat hozott számotokra, gyászt, egyedülvalóságot (felesége mondta: olyan üres lett a lakás!), ám mindezek között Isten kegyelme akar sokasodni rajtatok. Minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.Hadd támasszuk alá az igének ezt az emberi logikánkat meghaladó bölcsességét elhunyt testvérünk esetével. Ki kíván vakságot magának? És tudjátok, mit mondott egyszer a feleségének? „Biztos azért kellett vakká legyek, hogy sokaknak segíteni tudjak. Azért adta Isten nekem ezt a nehézséget, hogy másoknak javára lehessek.” Senkinek nem volt joga ezt helyette kimondani, de ő megtehette hitelesen, egy felsőbb szempont alapján. 

  Hogy a kegyelem sokasodjék… Ó, mennyi kegyelemre van szükség gyászunkban, betegségeinkben, tanácstalanságainkban, csüggedésünkben! Vajon ismerjük-e a kegyelem forrását, nyitva van-e a szívünk annak befogadására? Készek vagyunk-e a kegyelem eszközeivé válni mások számára? 

  Ezért nem csüggedünk… Elhunyt testvérünk megható, lenyűgöző élettörténetében a legtöbbet mondó az, hogy nem csüggedt el. Voltak hullámvölgyek az életében, de mindig megtalálta a motivációt, a belső és felső ösztönzést, a továbbvivő utat. Sokat jelentett számára a mellette levők szeretete, gondoskodása, törődése, megértése, sokat jelentett békés alaptermészete, sokat jelentett hite… 

    Akkor sem csüggedünk, nem esünk kétségbe, ha a mi külső emberünk megromlik, azaz gyengül, erőtlenné válik… Elveszíteni szemünk világát, leépülni egy gyors lefolyású rák következtében - van-e súlyosabb tapasztalat ennél? Mindenki életében vannak megpróbáltatások, de némelyeknek kivételesen nehéz kereszteket kell elhordozniuk. Külső emberünk megromlik, de a belső megújul napról napra. Van egy belső emberünk, van egy lelki egyéniségünk, személyiségünk, ami újul, erősödik. Egyre inkább mélyül az Isten kegyelmével kapcsolatos tapasztalatunk. Mihez kell nagyobb lelki erő: jólétben, egészségben gondtalanul élni, vagy a nehézségek közt is kitartani, bizodalmunkat nem feladni? Hogyan könnyebb helyt állni az élet küzdelmeiben, nem elkeseredni, derűs maradni: látóként vagy nemlátóként? Értitek, testvéreim: belülről, hitünkben, reménységünkben egyre erősebbek lehetünk. 

   Az apostolnak az a nagy reménysége a megpróbáltatások között: hogy az átélt nyomorúságokat örök dicsőség követi. Ehhez képest nevezi Pál azokat (pedig volt része bennük bőven) pillanatnyinak és könnyűnek. Pedig emberi mértékeink szerint hosszú 8 év, amit elköltözött testvérünk teljes nem-látóként töltött, hosszú a két hét fél hónap harc a halálos betegséggel, hosszú, nehéz és kibírhatatlan lehet egyetlen nap is. 

  Nem a láthatókra nézünk… Testvérünk nem is tudott azokra nézni, nem látta a láthatókat. És egyre jobban látta a láthatatlanokat, Isten dicsőséges világát, kegyelmét… Valamiképpen nekünk, testileg látóknak is ezen a lelki úton kell elindulnunk. „Ó, add, üdvöd keressük, ne a mulandót lessük, ne kössön fénye meg”, énekeljük egyik esti énekünkben. Mi az, amit lesünk, amire figyelmünk irányul, ami betölt? Csak a mulandók csillogása? A láthatók ideigvalók, a láthatatlanok örökkévalók. A most láthatók semmivé lesznek, köddé foszlanak, a most láthatatlanok láthatóvá válnak, örök értéknek fognak bizonyulni. A megváltottak Isten csodálatos dicsőségét fogják szemlélni. Hisszük, testvérünknek is ez a minden földi gyönyörűséget meghaladó mennyei látás adatik meg.

   Életrajz. (Tudatosan készülve, tiszta lelkiismerettel távozott ebből a látható világból… a láthatatlanba. Húsvétkor találkoztunk utoljára, és hiszem, és majd a feltámadott, megdicsőült Úr jelenlétében fogjuk újra látni egymást.) 

      Az Úr vigasztaljon mindnyájatokat szent igéje által, amint hallottuk is: Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk,

mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. Ámen.