Jn 8, 21-29 (temetés)

21 Majd Jézus ismét szólt hozzájuk: Én elmegyek, és keresni fogtok engem, de meghaltok bűnötökben: ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. 

22 Erre ezt mondták a zsidók: Csak nem akarja megölni magát, hogy azt mondja: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek? 

23 Ő így folytatta: Ti lentről valók vagytok, én pedig fentről való vagyok; ti e világból valók vagytok, én nem e világból való vagyok. 

24 Ezért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben. 2Móz 3,14; Ézs 43,11; 45,5.18; 46,9; 48,17 

25 Megkérdezték tehát tőle: Ki vagy te? Jézus így válaszolt nekik: Az, akinek kezdettől fogva mondom magamat. 

26 Sok mindent kellene mondanom rólatok és ítélnem felőletek, de igaz az, aki elküldött engem, és én azt mondom a világban, amit tőle hallottam. 

27 Ők nem ismerték fel, hogy az Atyáról szólt nekik. 

28 Jézus tehát ezt mondta: Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok, és önmagamtól nem teszek semmit, hanem azt mondom, amire az Atya tanított engem. Jn 3,14; 5,19 

29 És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves. 

   Nem volt könnyű textust választani. És végül mégis: a mai újszövetségi igerészt olvastam fel. Egy nem mindennapi temetési istentiszteleten vagyunk együtt, szolgálatom alatt még nem volt ilyenben részem: talán egyetlen hozzátartozó nincs jelen. Elhunyt testvérünknek nem voltak közeli rokonai.  Nemcsakhogy kívül lakott a falun, hanem valahogy mintha örök kívülálló maradt volna. Nomád körülmények közt élt, elvadulva, de senkinek nem ártva, idegenként, mégis a faluközösséghez tartozva. Köztünk élt, itt dolgozott, a mi utcáinkat rótta sokszor céltalanul mint településünknek egyik fura, kissé habókos alakja. Vitán felül áll (az imahéten végig erről hallottunk): a felebarátunk volt. Bár sokszor kérdezgettük, hogy milyen élet az övé, halála mégis megérintett.   

    Néha olyan keménynek tűnik a Jézus beszéde. Tudjátok, miért ilyen? Mert Megváltó Urunk az igazságról szól. Nem az a jó orvos, aki egészségről beszél ott, ahol betegség van, nem az a jó barát, aki hízelgésből jónak nevezi a nyilvánvalóan rosszat is, hanem az, aki szembesít a valós helyzettel, az igazsággal. Éppen azért mert szeret, mert segíteni akar, meg akar menteni.

  Sokan ellenségesen viszonyulnak Jézushoz. Nem hisznek benne, mert a láthatókban bíznak, emberi célokat ill. érdekeket követnek. A világ, az énük kívánságait. Azt mondja Jézus nekik (nekünk is meg kell hallanunk): keresni fogtok engem, de nem találtok, és meghaltok bűneitekben, mert nem jöhettek oda, ahová én megyek. Csak azok lehetnek, maradhatnak mindig együtt Jézussal, akik hisznek benne… Aki nem találja meg Jézust, az bűneiben hal meg. Akkor is, ha külsőképpen minden rendben van az életében, ha látszólag tisztességes ember. 

   Elhunyt testvérünket – ha őszintén szólunk - nem soroltuk ebbe a kategóriába… Külsőképpen nagyon elhagyta, elhanyagolta magát, belemerült a testét, lelkét, értelmét leépítő szenvedélybe. Másfelől nem bántott senkit, együgyű természetében nem lakott rosszindulat.  Vajon nála többre kell tartanunk azt a makulátlanul elegáns politikust, államfőt, vezetőt, aki a világ legelitebb köreiben forgolódik, aki nagyravágyásból, haszonlesésből háborút indít, tízezreket küld halálba, mérhetetlen szenvedést okoz, nem kímélve gyermekek, fiatalok és öregek életét? Semmiképpen nem. A mi ítéletünk mindig torzít. Nem szeretnék bírálni vagy felmenteni senkit, csak arra akarok rámutatni az ige alapján, hogy – akárkik legyünk is - Jézusra van szükségünk. Az ő szabadító, megújító, szeretetre ösztönző kegyelmére. 

   Mi magunknak soha nem tudjuk megszerezni azt, amit csak ő adhat, saját erőnkből nem mehetünk, nem érkezhetünk el oda, ahova ő ment. Az Isten országába. Krisztus nélkül minden emberi próbálkozás, hogy megváltsuk magunkat, kudarcra van ítélve. (Néha nagyon mély csalódásokat kell átélnünk „önboldogító” kísérleteinkben.) Ezért mondja Jézus az övéinek: elmegyek, hogy helyet készítsek néktek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Egyedül csak általa lehetséges ez. 

  A zsidók nem értik a Jézus beszédét. Egészen megbotránkoztató dolgot mondanak: csak nem akarja ez megölni magát, mert ugye, akkor oda már nehéz őt követni. Annyiban igazuk van: Jézus vállalta a kínos, erőszakos halált is, a golgotai keresztet, hogy minket megmentsen. Megrendült szívvel elfogadod-e az ő áldozatát? Hiszed-e, hogy ő számodra is bűnbocsánatot, igazságot és üdvösséget szerzett? 

   Igen, ő felülről, a mennyből való, mi földiek vagyunk. Annyi minden kötődik földi mivoltunkhoz: külső gondok, bajok, küzdelem, elesettség, belső félelmek, atyáinktól örökölt hiábavaló természetünk, gyarlóságaink, bűneink, egymással való vitáink, önzésünk. Igaz, mennyi negatív dolog! Persze, van áldás is életünkben: egészségünk, erőnk, munkánk gyümölcsei, emberi kapcsolataink, az adott és kapott szeretet, tisztelet, a közösség megélése. Vajon mi van túlsúlyban? 

    Feltesszük ezt a kérdést elhunyt testvérünkkel kapcsolatban is. Sok nyomorúság, ínség, nélkülözés, megkötözöttség, talán nemtörődömség, könnyelműség is volt abban. Az este a virrasztóban is elhangzott: sok hátránnyal indult az élete, sok terhet hozott a családból, sok minden visszahúzta, nem sok támogatást kapott, de – mindezek ellenére - másként is alakulhatott volna a sorsa. Két gondolatot hangsúlyoznék: 1) vannak, akik elesett embertársaikhoz képest összehasonlíthatatlanul jobb körülmények közt élnek, összemérhetetlenül többre jutnak munkájukkal, mégis – az ige alapján – hiábavaló minden fáradozásuk, mert csak magukkal törődnek. Senkinek semmi haszna „sikeres” életükből. 2) A legnyomorultabb, a legmélyebbre jutó emberek életében is vannak értékek, amiket Isten elrejtett az „ilyenek” szívében is. Bárcsak bűnöktől, szenvedélyektől megtisztulva tudnának mutatkozni azok!

  Életrajz. (Erős, szívós természete volt. Pár nappal ezelőtt jártam nála… Rácsodálkoztunk a borzalmas állapotokra… Nem nagyon tudott, tudtunk változtatni rajta. Tragikus halála, amit egy szerencsétlen mozdulat okozhatott, megérintette a falut.)           

   A világ, hallottuk az Igéből, a maga mulandó értékeit kínálja, azokkal kötöz meg. Még emberi szempontból is leszűkíti, lezülleszti, megnyomorítja az életünket. Híres emberek csúsznak le, válnak szánalomra méltó hajléktalanokká. De a látszólagos sikerek mögött is sokszor belső üresség, kiégés, rossz lelkiismeret van. Jézus mást kínál. Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek (Mt 11,29). Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya (Jn 12,26). Mit választunk?

  Ha nem hiszitek, hogy én vagyok… meghaltok bűneitekben. Mit hiszünk Jézusról? Tudjuk-e, hogy ő a mi Megváltónk, elfogadjuk-e kegyelmét, átadjuk-e az életünket, hozzá igazítjuk-e gondolkodásunkat, magatartásunkat? Ki akar meghalni a bűneiben? Egy halállal tartozunk, de igaz, nem szeretnénk rendezetlen bűneinek átkával, Krisztus nélkül Isten ítélőszéke előtt megállni? Ha Isten Krisztusban Atyánk lett, miért tagadnánk meg ezt a kapcsolatot, mennyei protekciót? Miért ne térnénk Krisztushoz, hogy megtartassunk általa? 

   Tudjátok, miben lehet Krisztust, az ő irántunk való jóságát felismerni?  Abban, hogy ő felemeltetett értünk. A kereszten felmutatott áldozatáról van itt szó, ami által nekünk – méltatlan embereknek – bocsánatot szerezett, megbékéltetett minket Istennel, és megszerezte nekünk az üdvösséget. Lehetünk-e olyan vakok, lehet-e lelkünk annyira megkötözve, csábíthat-e akármivel is a Sátán, hogy ekkora kegyelmet visszautasítsunk!? 

    Jézus azt mondja: az Atya, aki őt elküldte a mi megváltásunkra, mindig vele van. Ragaszkodjunk ehhez a Krisztushoz, maradjunk mellette, kövessük őt, cselekedjük az ő akaratát, hogy benne megnyerjük Isten megtartó kegyelmét, felemelő erejét, üdvözítő irgalmát! Az Úr így vigasztaljon minden szomorkodót! Ámen. 

2 Kor 4, 13-18 (temetés)

   Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. Zsolt 116,10

14 Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. 

15 Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére. 

16 Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. 

17 Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, Róm 8,18 

18 mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. Róm 8,24-25

   Nehéz megszólalni, akármit is mondani… Elhunyt testvérünk távozásával egy megindító emberi sors, életút zárult le, aminek utolsó évei testi vakságban, világtalanságban teltek, és aminek a végét egy váratlanul jelentkező, kíméletlen gyorsasággal lezajló betegség hozta el. Ki az közülünk, aki megrendülés nélkül áll itt? És ez a fájdalom titeket, gyászoló testvérek, sokszorosan, közvetlenül, mélyen, személyesen érint. 

  Van-e olyan biztatás, tanítás, ami megnyugtatna, enyhítené a szomorúságot, vagy ami abban a helyzetben, amibe testvérünk jutott, reményt, vigasztalást adhatott volna? Ő maga volt az igenlő válasz erre a kérdésre, mert azt láttuk, hogy megpróbáltatási között nem esett kétségbe, sikerült erőt, derűt merítenie (ugyanolyan kedves, mosolygós marad). Betegségét méltósággal, sőt öntudatosan hordozta, és földi élete lezárulásával is józanul, békességben, bizalommal nézett szembe. (Lelkészének mondta néhány nappal halála előtt: mindenre felkészültem, szándékosan soha senkinek nem ártottam, tiszta lelkiismerettel távozom ebből a világból... Bizonyára így, Krisztus érdemében bízva állt meg az Isten színe előtt.) 

   Milyen jó, testvérek, amikor életünk példázza az ige igazságát, és milyen jó, amikor az ige értelmezi az életünket: „hittem, azért szóltam”! Minket is egyedül a hit tehet képessé, és egyedül a hit jogosít fel arra, hogy beszéljünk, bizonyságot tegyünk. Hiszünk az élet Urában, Krisztusban, azért szólunk, azért merjük kitátani a szánkat a halál kegyetlen tényével szemben is. Mert Valaki utat nyitott számunkra az üdvösségre, Valaki elhordozta emberi sorsunkat, feláldozta magát értünk, Valaki legyőzte a halált. És ez a győzelem a mienk is. Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Milyen diadalmas, sziklaszilárd ez a Krisztusra néző hitvallás!

    Ez a tudás hitünk alapja, ereje, realitása. Az apostol másféle tapasztalatairól is beszélhetne. Arról - és ezt mi is meg tudjuk erősíteni -, hogy mennyi baj van ezen a világon, mennyi betegség (orvosok beszélnek arról, hogy drámai módon emelkedik a kivédhetetlen, kezelhetetlen daganatos betegségek száma), hogy mennyi háború, mekkora bizonytalanság, hogy mennyire veszélyeztetett lett az élet. De Pál itt a legfontosabb ismeretről beszél: tudjuk, hogy Krisztus, aki a legnagyobb rosszat élte át értünk, a legnagyobb jót hozta ki belőle a mi javunkra. Boldog ember az, aki ezt hiszi, ennek valóságában él.

  A tegnap a virrasztóban hallottuk: Jézus Pártfogót ígér a tanítványoknak. A hit a Lélek ajándéka, nem a mi erényünk. Legyen áldott az Úr neve, hogy látható módon ott volt ez az ajándék elköltözött testvérünk életében is! Mert – hallottuk - minden értünk van. Hogy van ez? Sokszor úgy tűnik, mintha minden ellenünk lenne. Valóban, látszólag sok minden van ellenünk, de ha Krisztuséi vagyunk, akkor minden – a rossz is - érettünk valóvá lesz. 

    Gyászoló testvérek, értetek volt, javatokra adatott drága hozzátartozótok élete, az ő szolgálata, fáradozása, jósága, valamiképpen betegsége is (ami, igaz, még fontosabbá tette ragaszkodásotokat, egymásra figyeléseteket). Nehéz kimondani, de halála is… amit Isten lelki értelemben javatokra akar fordítani. Pedig tagadhatatlanul fájdalmat hozott számotokra, gyászt, egyedülvalóságot (felesége mondta: olyan üres lett a lakás!), ám mindezek között Isten kegyelme akar sokasodni rajtatok. Minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.Hadd támasszuk alá az igének ezt az emberi logikánkat meghaladó bölcsességét elhunyt testvérünk esetével. Ki kíván vakságot magának? És tudjátok, mit mondott egyszer a feleségének? „Biztos azért kellett vakká legyek, hogy sokaknak segíteni tudjak. Azért adta Isten nekem ezt a nehézséget, hogy másoknak javára lehessek.” Senkinek nem volt joga ezt helyette kimondani, de ő megtehette hitelesen, egy felsőbb szempont alapján. 

  Hogy a kegyelem sokasodjék… Ó, mennyi kegyelemre van szükség gyászunkban, betegségeinkben, tanácstalanságainkban, csüggedésünkben! Vajon ismerjük-e a kegyelem forrását, nyitva van-e a szívünk annak befogadására? Készek vagyunk-e a kegyelem eszközeivé válni mások számára? 

  Ezért nem csüggedünk… Elhunyt testvérünk megható, lenyűgöző élettörténetében a legtöbbet mondó az, hogy nem csüggedt el. Voltak hullámvölgyek az életében, de mindig megtalálta a motivációt, a belső és felső ösztönzést, a továbbvivő utat. Sokat jelentett számára a mellette levők szeretete, gondoskodása, törődése, megértése, sokat jelentett békés alaptermészete, sokat jelentett hite… 

    Akkor sem csüggedünk, nem esünk kétségbe, ha a mi külső emberünk megromlik, azaz gyengül, erőtlenné válik… Elveszíteni szemünk világát, leépülni egy gyors lefolyású rák következtében - van-e súlyosabb tapasztalat ennél? Mindenki életében vannak megpróbáltatások, de némelyeknek kivételesen nehéz kereszteket kell elhordozniuk. Külső emberünk megromlik, de a belső megújul napról napra. Van egy belső emberünk, van egy lelki egyéniségünk, személyiségünk, ami újul, erősödik. Egyre inkább mélyül az Isten kegyelmével kapcsolatos tapasztalatunk. Mihez kell nagyobb lelki erő: jólétben, egészségben gondtalanul élni, vagy a nehézségek közt is kitartani, bizodalmunkat nem feladni? Hogyan könnyebb helyt állni az élet küzdelmeiben, nem elkeseredni, derűs maradni: látóként vagy nemlátóként? Értitek, testvéreim: belülről, hitünkben, reménységünkben egyre erősebbek lehetünk. 

   Az apostolnak az a nagy reménysége a megpróbáltatások között: hogy az átélt nyomorúságokat örök dicsőség követi. Ehhez képest nevezi Pál azokat (pedig volt része bennük bőven) pillanatnyinak és könnyűnek. Pedig emberi mértékeink szerint hosszú 8 év, amit elköltözött testvérünk teljes nem-látóként töltött, hosszú a két hét fél hónap harc a halálos betegséggel, hosszú, nehéz és kibírhatatlan lehet egyetlen nap is. 

  Nem a láthatókra nézünk… Testvérünk nem is tudott azokra nézni, nem látta a láthatókat. És egyre jobban látta a láthatatlanokat, Isten dicsőséges világát, kegyelmét… Valamiképpen nekünk, testileg látóknak is ezen a lelki úton kell elindulnunk. „Ó, add, üdvöd keressük, ne a mulandót lessük, ne kössön fénye meg”, énekeljük egyik esti énekünkben. Mi az, amit lesünk, amire figyelmünk irányul, ami betölt? Csak a mulandók csillogása? A láthatók ideigvalók, a láthatatlanok örökkévalók. A most láthatók semmivé lesznek, köddé foszlanak, a most láthatatlanok láthatóvá válnak, örök értéknek fognak bizonyulni. A megváltottak Isten csodálatos dicsőségét fogják szemlélni. Hisszük, testvérünknek is ez a minden földi gyönyörűséget meghaladó mennyei látás adatik meg.

   Életrajz. (Tudatosan készülve, tiszta lelkiismerettel távozott ebből a látható világból… a láthatatlanba. Húsvétkor találkoztunk utoljára, és hiszem, és majd a feltámadott, megdicsőült Úr jelenlétében fogjuk újra látni egymást.) 

      Az Úr vigasztaljon mindnyájatokat szent igéje által, amint hallottuk is: Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk,

mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. Ámen.    

2 Thessz 2, 13-17 (temetés)

 13 Mi pedig hálával tartozunk Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. 

14 Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében. 

15 Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok. 

16 Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, 

17 vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben. 

   Szeretteink halála emberi létünknek, hitünknek talán legnagyobb krízise, megpróbáltatása. A veszteség fájdalma, az üresség érzése tölt el. Minden sötétté, bizonytalanná válik. És rádöbbenünk arra, hogy mi magunk is mennyire sebezhetők vagyunk. Mennyire kiszámíthatatlan minden. Ebben a helyzetben különösen vágyunk valamire, amiben meg lehet kapaszkodni. Jól esik az emberi szó is, akkor is, ha érezzük annak erőtlenségét. Talán magunkban is keressük a fogódzókat. Választ a kérdésekre. Milyen jó, ha túl tudunk nézni az emberi lehetőségek körén! Ha nyitott a mi szívünk a mennyei vigasztalásra. 

    Sokszor nem könnyű az út az elfogadásig, a megbékélésig. Ebben a folyamatnak nagyon fontos része a hálaadás. Különösen hangzik, és mégis így van. Jóbra gondolunk, aki mindenét, és a legdrágábbakat, gyermekeit is elveszíti. És amikor – látszólag - semmije nem maradt, azt mondja: „az Úr adta, az Úr vette el”, és hozzáteszi: „áldott legyen az ő neve”. „Hálát adok, hogy ebben a helyzetben is te vagy az Istenem”. Nem maradt semmije, de maradt valakije, akiben még a halállal szemben is bízhat. Akivel megoszthatja bánatát, hiányait, keserűséget. Akitől élő reménységet kap. „Tudom, az én Megváltóm él…” Szinte emberfeletti ez a bizalom. Kis, anyagi veszteségek is mennyire kiborítanak. Pedig tudjuk, sokszor halljuk: az Úréi vagyunk. A legnagyobb kincset senki el nem veheti tőlünk… 

   A mai igeszakasz is hálaadással kezdődik. Hálával tartozunk értetek, testvéreim…, hogy ismerünk titeket, hogy egy közösséget alkotunk, és főként azért, mert szeret az Úr. Ez tesz minket értékessé. Mit mondanak a zsidók, amikor Jézus könnyekre fakad a Lázár sírjánál: íme, mennyire szerette őt! Jézus bebizonyítja, hogy a szeretetről soha nem lehet múlt időben beszélni. A megváltás ténye soha nem válik múlttá. Jézus követőire halálunkban sem lehet azt mondani, hogy az övéi voltak. „Soha senki ki nem ragadja őket az én kezemből”. Szeret az Úr. Földi életünknek is az az igazi tartalma, hogy szeretnek, hogy szeretünk. A mi szeretetünk véges (bár annak áldásai megmaradnak), de az Isten szeretete örökkévaló. Így az is, akit ő szeret. Mert értelmetlenné válna az Isten szeretete, ha nem lenne kit szeretnie. 

   Szeret az Úr. Belső meggyőződésünk kell legyen. Krisztusban kell/lehet ezt személyesen felismernünk. Mi általában külső tényezők alapján ítéljük meg ezt a kérdést: egészség, jólét, siker. Ha ezek megvannak, akkor hiszünk az Isten jóságában, ellenkező esetben kétségbe vonjuk azt. Tisztáznunk kell: nem kényeztető, hanem megtartó szeretet az Istené. Két gyermek beszélget: engem nagyon szeretnek a szüleim, mindent megengednek, amit csak akarok. A másik: engem még jobban szeretnek, csak azt engedik meg, ami nem jó nekem. 

  Isten szeretete abban mutatkozott meg, hogy kiválasztott az üdvösségre. Ebben benne van földi életünk is. Emberi sorsunk. Elköltözött testvérünk esetében is pl. az a tény, hogy édesapja csodával határos módon hazaért hadifogságból, az a tény, hogy jövendőbelije megvárta, hogy családot alapítottak, a nehézségek ellenére gyerekeket vállalták, akiket hűséggel nevetek. És benne vannak a lelki történések is: hogy halhatta Isten igéjét, hogy megismerhette az ő kegyelmét, hogy megnyithatta a szívét. 

   Kiválasztott az üdvösségre. Ebben a távlatban más hangsúlyt kap az egész életünk, és halálunk is. Üdvösségre rendeltek vagyunk… Milyen boldog cél áll előttünk! Ehhez képest szinte mellékes minden egyéb. Nem tűnnek el a gondok, a bajok… de könnyebbnek tűnnek. Relatívvá válnak az üdvösség nagy valóságához képest. Akármi történjen velünk, a világ legszerencsésebb emberei vagyunk: Krisztusban megnyertük az üdvösséget. 

   A kegyelem – tudjuk - ingyen van, de el kell kezdődjék, meg kell mutatkozzék annak munkája bennünk. A napokban olvastam, hogy vannak rendkívül drága virágok, olyanok is, amiből egyetlen növény több ezer dollár is lehet. Képzeljük el, kapunk valakitől egy ilyen drága virághagymát, de ha nem ültetjük el, akkor nem fog megmutatkozni a kivételes szépsége, sőt, kárba is fog menni… 

   Isten munkálkodik bennünk az ő Lelke által, és erőt ad, hogy megtegyük, ami ránk tartozik: hogy ti. – így fogalmaz az ige - az igazságba vetett hitben járjunk. Az apostol tisztázza, hogy az evangélium igazságáról van szó, ami a megváltásunkat hirdeti. Azt ti., hogy Krisztus vállalta sorsunkat, bűneinket, osztozott elesettségünkben, és – ugyancsak az apostol írja -, nekünk is sokszor részünk van az ő szenvedéseiben, keresztjében, de részünk lesz az ő dicsőségében is. Krisztussal hordozzuk betegségeinket, akár lábunk elvesztését, fogyatékosságunkat, erőtlenségünket, de vele együtt fogunk majd örülni a mennyben, ahol nem lesz csonkaság, nem lesz fájdalom, jajszó. 

  A dicsőség szó, amiről itt mint Krisztusban elnyert jutalomról hallunk, mintha nem illenék hozzánk. Sokkal inkább a nyomorúság, gyarlóság… És elhívásunk mégis erre a dicsőségre jogosít fel. Csodálatos biztatás ez!

   Ezért lehet nekünk bizonyosságban élni, szilárdan állni. Elköltözött testvérünk lábproblémái jelentkezése óta nem tudott biztosan állni, kivált az amputációt követően nehezen tudott felkelni, és az utóbbi hetekben már egyáltalán. És lankadozott, roskadozott olykor hite, bizodalma, reménysége is. Ilyenek vagyunk, mi emberek. De kapott erőt: sokat jelentett neki a mellette levők biztatás, és sokat jelentett Istenre való ráhagyatkozása. Ez jellemezte egész életét. (Életrajz. Három napja hirtelen rosszul lett, és alig egy óra alatt csendesen kiadta lelkét, a családtagokkal együtt még elmondtuk halálos ágya fölött a Miatyánkot.) 

    Az utolsó két vers titeket szólít meg, gyászoló testvérek. És megint hallunk arról, ami mindnyájunknak egyetlen vigasztalásunk életünkben és halálunkban: hogy szeret az Isten, és megváltott Jézus Krisztusban. Ő az, aki örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékoz meg. Erre van szükségetek, és szükségünk mindnyájunknak. Örök vigasztalás… ez a kifejezés azt hirdeti: a szomorúság, a gyász mulandó, vége lesz egyszer. A vigasztalás örök. Már itt átéljük annak valóságát, és majd a maga teljességében az Isten országában. Az Ige szavával kívánjuk: az Úr vigasztaljon meg titeket, és erősítsen meg minden jó cselekedetben és beszédben. A jónak, szeretetnek legyetek az eszközei, azt tegyétek, ami épít, azt szóljátok, ami biztat, ami simogat. 

Így bátorít titeket az ige: minden gondotokat őreá vessétek, neki gondja van reátok.

   Az Úr vigasztaljon, és vezessen az örök élet útján, és tegyen késszé minket minden a jónak cselekvésére, és a mi Urunk színe előtt való megállásra. Ámen. 

Fil 3, 20-21 + 4, 5 (temetési beszéd róm. kat. testvérünk ravatalánál)

   Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, 

 aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket. 

A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel!

    Testvéreim, az ige nekünk, halandó földi embereknek nemcsak a földiekről, hanem a mennyeiekről is beszél. Nekünk, akik sokszor csak az evilágit látjuk, azt ismerjük, ahhoz kötődünk. Pedig minden, ami ehhez a látható, anyagi világhoz tartozik, az változó, mulandó, egyik pillanatról a másikra odalesz. Nyilván, amíg ezen a világon élünk, ennek gondjait is hordoznunk, rendeznünk, intéznünk kell, nem elfeledkezve arról, ami örökre megmarad.

   Elhunyt testvérünk a múlt napokban még járt a faluban, eljött a parókiára is iratokat fénymásoltatni, mert készült arra, hogy véglegesítsék a nyugdíját. Utolsó napján is dolgozott még otthon a ház körül. Ezt is kellett tennie, mert nem tudta, mennyi ideje maradt még hátra, úgy, ahogy mi sem tudjuk, hogy meddig tart földi életünk. 

   De a múlt vasárnap templomban is volt, a misékre is rendesen járt, mert azt viszont biztosan tudta, hogy a sok fontos intéznivaló mellett mi az egyetlen szükséges dolog, amit minden elfoglaltság elé kell helyezni. Ahogy Jézus mondta Mártának: Mária a jobb részt választotta, amely el nem vétetik tőle.  

   Az ige azt tanítja, hogy nekünk a mennyben van örökös polgárjogunk. Az is igaz, hogy mi mindnyájan, akik megszülettünk, egy (vagy akár több) földi országnak is a polgárai vagyunk, de csak ideig-óráig. Elhunyt testvérünket már a világ egyetlen országa sem tartja az állampolgárának. Rendre minden nyilvántartásból kihúzzák a nevét, már csak mint egy elhunyt személyt fogják számon tartani. De aki hisz Krisztusban, az mindig Isten országának tagja marad. Annak nevét senki sem törli ki az élet könyvéből. Ez a polgárjogunk soha meg nem szűnik, ezt semmi nem tudja hatályon kívül helyezni, mert ennek érvényességét nem emberi hatalom, hanem feltámadott Urunk garantálja. „Az ő ereje minket is új életre támaszt”, mondjuk hitvallásunkban, és ő részletet az ő uralmának, úrságának dicsőségében. 

    Milyen reménység ezt hittel vallani: a mi polgárjogunk a mennyekben van, ahonnan Jézus Krisztust várjuk üdvözítőül! Nem a halált várjuk, nem a világ végét, hanem Jézus Krisztust, mégpedig a mi Üdvözítőnket, aki életét adta értünk. Aki minden áron meg akar minket tartani, őrizni önmagának. A mi Urunk azt mondta a tanítványainak: elmegyek, hogy helyet készítsek, és majd eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Reménységünk, várakozásunk Krisztushoz kötődik. A halál véget vet földi életünknek, végül legyőzi mulandó testünket. Láttuk ezt a folyamatot elköltözött testvérünk esetében is: ahogy fogyott, gyengült napról napra, ahogy leépült, és a betegség felőrölte életerejét. Ő maga nem vette komolyan ezt az állapotot, betegsége súlyosságát. (Mi ezt a viszonyulását csak emberileg tudjuk megítélni vagy esetleg elítélni, de ha mindenképpen mennie kellett, akkor talán kegyelem volt számára, hogy nem aggódásban, félelemben teltek utolsó napjai, hanem reménykedve, Istenben bízva tekintett földi, és hiszem, még inkább mennyei jövőjére, és – amíg ideje volt – tette azt, amit még megtehetett.) 

   Valaki azt mondta. mi emberek az éveket méricskéljük, de Isten az örökkévalósággal számol, és ahhoz képest valóban minden viszonylagos. Életünk mindenképpen töredékes marad itt ezen a földön, az üdvösségben fog kiteljesedni. Persze, ez nem a könnyelműségre ösztönöz, hanem arra, hogy – amint az apostol írja - amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenkivel… 

    A mi győztes Urunk a maga dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja gyarló testünket. Amikor az ige alapján a feltámadásunkról beszélünk, akkor nem erre a gyarló, betegségektől gyötört, megcsúfolt testnek valamiféle megújulására kell gondolnunk, hanem annak a Krisztus dicsőséges testéhez hasonló teljes átváltozására. Hitünk nem a sírig tart csupán, mert valljuk azt, hogy az igazi folytatás a mennyben lesz. 

  Krisztus ő megváltó szeretetével, erejével viszi ezt véghez… mert ő maga alá vethet mindeneket. Úgy értem ezt, hogy mindent, ami rossz, ami fájdalmat okoz. Mindent, ami bűn, ami a halált szolgálja, hogy ezeket legyőzve az élet jusson diadalra. 

   Ha ezt várjuk, ezt hisszük, ebben a reménységben és bizonyosságban élünk, akkor tényleg már most Krisztus példája szerint kell járjunk...  Hallottuk: a ti szelídségetek ismert legyen minden ember előtt. Ilyennek ismertük elhunyt testvérünket: nem hangoskodott, nem szidott, nem bántott senkit, nem lázadozott. Nyugodt volt, szelíd lélekkel elfogadta azt, amit Úr neki rendelt, és igyekezett hasznossá válni a közösségben. Bár nem alapított családot, de nagyon szerette unokatestvérei családjait, különösen keresztlányát, Dórit, és szívvel-lélekkel részt vett a katolikus és református közösségi életben. Nagyon fog hiányozni, üres marad a helye. Bárcsak rendelne az Úr hasonló indulatú embereket! 

  Szelídségünkkel az embereknek szolgálunk, de a Krisztus dicsőségét hirdetjük, aki közel van. Kettős értelemben: 1) közel van hozzánk utolsó óránkon, pillanatunkban, 2) és egyre közelebb van az ő visszajövetele is… 

    Egy kedves történet szerint a szülőknek el kellett menni valahová, a két gyereket otthon hagyták, és azt mondták nekik: hamar visszajövünk, még ki sem fog hűlni a kilincs, amit megfogunk most, távozáskor, és már újból megfogjuk azt, amikor hazaérkezünk. A kisebbik testvér kis idő múlva már aggódva kérdezte a nagyobbiktól: nem hűlt ki még a kilincs? Az azt felelte: ne félj, én melegen tartom. Tartsuk melegen szívünk ajtaján a kilincset, hogy Urunk mindig készen találjon, és örömmel fogadjuk őt, örömmel érkezzünk meg hozzá. Ámen.