1Pét 1, 17-21  (temetés)

17És ha Atyának hívjátok őt, a ki személyválogatás nélkül ítél, kinek- kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét:18Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből;19Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén:20A ki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek,21A kik ő általa hisztek Istenben, a ki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben.

   Életünk kríziseiben, megpróbáltatásaiban támaszt, oltalmat keresünk. Emberinél többet, erősebbet, mert „emberekben lehetetlen a mi reménységünk”. Uram, kihez mehetnénk, teheti fel a kérdést a gyászoló család, a megrendült gyülekezet … De folytathatjuk együtt a Péter felismerésével: örök életnek beszéde van tenálad. Ezzel vigasztal most minket megtartó Istenünk.

   A felolvasott igének már az első mondata bizalmat akar ébreszteni megindult, megrettent szívünkben: „ha  A t y á n a k  hívjátok őt.” Ha az örökkévaló Istent, mennynek és földnek teremtőjét, életünk forrását, elhívónkat, gondviselőnket, Krisztusban megváltó Urunkat mennyei Atyánknak nevezzük, akkor meg kell gondolnunk, hogy mi az ő gyermekei vagyunk, akiket végtelenül szeret, akiket üdvözítő hatalmában tart annyira, hogy tőle senki és semmi el nem szakíthat. Ha minden összeomlani is látszik, ez az igazság biztosan megáll.

   Krisztus Urunk is erre emlékeztet, amikor így tanít minket imádkozni: Mi Atyánk. 

„Igen, Atyám, mert így kedves előtted, öröm vagy bánat ér, akármi gyász, kezed megáld mosoly, borút vagy könnyet, s a lelkem békén, csendben rád vigyáz”-  hangzik egyik énekünk mély tanulságú vallomása.

Nem céltalan, vak vándorlás az életünk, nem értelmetlen küzdelem, mert valakiéi vagyunk: lényegileg mennyei Atyánkhoz tartozunk. Ő pedig, mint jóságos szülő a gyermekét, ismer minket, tud esendőségünkről, törékenységünkről, megemlékezik rólunk, múló életünkről és örökkévaló irgalmasságáról. 

   Az igének ebből az első üzenetéből kisugárzó biztatás Isten végtelen  s z e r e t e t é r ő l  beszél. Ez a szeretet helyet rendel számunkra a világ, az idő, a történelem nagy kiterjedésében. Kik vagyunk, mi is valójában az életünk? Kicsoda volt elhunyt testvérünk, aki a Kr. u. után húsz évszázaddal élt, éppen itt, ebben a közösségben munkálkodott? Erre a kérdésre sokféleképpen válaszolhatunk, a legfontosabb mégis a kétségbevonhatatlan tény: Isten őneki is mennyei Atyja volt.

   „Aki személyválogatás nélkül ítél” – hallottuk tovább az igéből. Ez a megjegyzés Isten   i g a z s á g á r ó l szól. Isten nem származásunkat, nem emberi képességeinket, megvalósításainkat nézi – azok mind ajándékok, amiket Tőle kaptunk, hogy egymás javára és az ő dicsőségére használjuk, fordítsuk -, nem a mi személyünkre, hanem egyetlen Fiára, Jézus Krisztusra tekint. Ha őt meglátja bennünk, akkor ítélete a megbocsátást jelenti számunkra. „Ha a Bárány vérét Isten rajtunk látja, életünk sok vétkét szíve megbocsátja”, énekeljük egyik hitvalló énekünkben.

   Aztán hallunk a  c s e l e k e d e t e k r ő l  is. Az igeszakasz elején a kegyelemre mutat rá határozottan az apostol („tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus hoz nektek, mikor megjelenik”). Tudjuk, valljuk, hitvallásaink is hangsúlyozzák: minden kegyelemből van hit által, ami cselekedetekben lesz nyilvánvalóvá, ui. a hit holt cselekedetek nélkül. Mert Isten kegyelme azt műveli, hogy cselekedeteink által dicsőítsük Őt, mennyei Atyánkat.  „Az ő cselekedeteik követik őket”, tanítja az ige (Jel 14, 13). A végső szó az Istené.

   Elköltözött testvérünk rengeteget dolgozott, a gyülekezetért is sokat vállalt.  Aktív, munkás, segítőkész, maga után nyomot hagyó ember volt. Ilyen családból származott. Már szülei szorgalmas, igyekvő, a közösség iránt is elkötelezett emberek voltak. Elhunyt testvérünk egyszer azt mondta: amit teszek, nem magamért, hanem egyházamért, Krisztusomért teszem. Az marad meg, amit Érette tudunk tenni.

   „Félelemmel töltsétek jövevénységetek idejét” – folytatódik az ige. Megütközhetünk ezen a kifejezésen: jövevénység ideje. Vajon nem lebecsülése ez emberi életünknek, amit mindenképpen értékesnek, drága lehetőségnek tartunk, és a Szentírás is ilyen értelemben beszél róla?

   Két eligazítást kapunk az iménti kérdéssel kapcsolatban.

1. a) Először is azt hallottuk, hogy félelemmel kell töltenünk ezt az „átmeneti” időt, azaz komolyan, lelkiismeretesen, Istenre vigyázó tekintettel, felelősséggel. Valóban páratlanul, egyedi módon értékes, kivételes jelentőségű ajándék az életünk. Mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Krisztus is emberré lett. Akkor hát isteni megbízatásunk van, krisztusi feladataink vannak e földi életben egyénileg és közösségként is! Halálosan komolyan kell vennünk ezt az életet: erőnk, tudásunk, hitünk teljes odaadásával igyekezve betölteni küldetésünket ezen a világon. Fogyó napjaink súlyos terhét hordozva. Élve a kegyelem napról napra adott egyszeri alkalmaival. Mint megbízott sáfárok.

„Mert jövevények és vándorok vagyunk ezen a földön.” Ha tovább olvassuk az igeszakaszt, a 24. versben ez áll: „Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága”.

   Testvérünknek bő hat évtized adatott.  Ennyi volt az ő földi jövevénységének ideje: ősök, nagyszülők, szülők nyomába, hitvalló elődök pászmájába állva így kapta ő is Istentől a megbízatást, az emberi, családi és közösségi léptékű feladatokat. Hisszük, hogy az előbb említett szolgák sorának elején és végén Isten életet ajándékozó jósága és üdvösséget szerző kegyelme áll Jézus Krisztusban.

1. b) Mert a jövevénységünk ideje kifejezés másodszor arra utal: ez a földi élet egy nagy célnak van alárendelve: felkészülés az örökkévalóságra. Itt jövevények vagyunk, de Isten országában biztos és örök otthonunk van. Ezért nem hiábavaló, nem fölösleges, nem értelmetlen a mi munkálkodásunk az Úrban. Még a földi jövő is a múltra épül, mert elődeink fáradozása, hite elkötelező örökség, példa és erőforrás számunkra, amiképpen mi is felelősek vagyunk ebben az értelemben is az utánunk következő nemzedékért. De keresztyén bizodalmunk több ennél: „megmarad a hit, a remény és a szeretet”. Amit hitből, reménységből és szeretetből teszünk, az megőriztetik Isten országa számára. Ez a mi életünk igazi értéke, el nem múló kincse.

   „Mert nem veszendő holmin, aranyon vagy ezüstön …”  Arannyal, ezüsttel nem lehet  megváltást szerezni. Arannyal, ezüsttel, pénzzel, földi javakkal sok mindent el tudunk intézni, meg tudunk oldani, a bűnbocsánat, az igazi békesség, az üdvösség kérdését viszont nem.

Élet árán szerzett életünk van! Ajándékba kaptuk, nem kezdhetünk vele azt, amit akarunk. A Heidelbergi Káté nagyon találóan fejezi ezt ki: Krisztus tulajdonai vagyunk. „Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére bére.” Ami a másé, arra különösen vigyáznom kell. Kifizetett élet. Az enyém és embertársaim élete is. „Hibátlan és szeplőtlen bárány.” Testvérek, életünk értékét nem is az mutatja, amit mi elérünk, vagy ami úgymond bennünk van, hanem az, amit Krisztus fizetett értünk. Ilyen sokat érő, drága a mi életünk Isten szemében: egyszülött Fia, a hibátlan és szeplőtlen Bárány vére árán váltott meg minket. 

   Ő – tudjuk meg az igéből - eleve el volt rendelve nékünk. Látjátok, testvérek, mulandó életünk perspektívája, távlata mennyire kiszélesedik! Isten örök terve, akarata szerint Krisztusban megváltott emberek vagyunk, Isten dicsőségére elhívva. Istennek ez az örök terve, akarata jelenik meg, ölt testet Krisztusban a véges időben, hogy minket az idők végén az örökkévalóba vezessen.

   „Akik ő általa hisztek Istenben”. Hogyan másként? Van-e más reménységünk, lehet-e más bizodalmunk, mint az a Krisztus, akit Isten feltámasztott a halálból, dicsőséget adott neki, aki előtt egyszer minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.

    Amilyen biztató üzenettel indult ez az igeszakasz, hogy ti. Isten a mi gondviselő, megtartó mennyei Atyánk, ugyanolyan drága, vigasztaló mondanivalóval zárul az.

Bárcsak megtapasztalnátok azt, gyászoló testvérek, és mi mindannyian, hogy elég ez arra („elég néked az én kegyelmem”), hogy bizalmas szívvel, Istennél Krisztusban békességre találva, abban napról napra megerősödve induljatok, induljunk tovább, Urunk nyomdokaiban, az előttünk járók példájára is figyelve.

   „Hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben.”   Mert mi nemcsakhogy rendületlenül hiszünk Istenben, hanem élő reménységünk is van, hogy megáld, megtart itt ezen a földön, és általvisz ő szerelmes Fiának országába.

    Ezzel a rendületlen hittel és élő reménységgel vegyetek búcsút, gyászoló testvérek, de erőt, biztatást, reménységet és vigasztalást is ahhoz, hogy egymást támogatva, békességben, szeretetben járjatok a mennyország felé vezető zarándokúton! Ámen.

                                                                                                                       

1 Pt 1,3-7               (temetés)

3Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által,4Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, a mely a mennyekben van fenntartva számunkra,5A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, a mely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.6A melyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között,7Hogy a ti kipróbált hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor;                            

   Testvéreim, nem könnyű kimondani – mert könnyes a szem, fáj a lélek – a Jób vallomását: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Áldott a mi Urunk Atyja, hallottuk az igében. Nem könnyű kimondani: igen, Atyám, mert így volt kedves előtted. És Isten Igéje mégis erre tanít: a legnagyobb gyászt és fájdalmat is tegyük le mennyei Atyánk kezébe, ezek között is az ő békességét kérjük és fogadjuk el.

Az ő nagy irgalmában vagyunk elrejtve életünkben és halálunkban. Az irgalom éppen Istennek a szenvedő, nyomorúságban levő iránti szeretetét jelenti. Erre van szükségünk, erre van szükségetek.

   Nemrég ünnepeltük a pünkösdöt, és most egy pünkösdi üzenetet hallunk: újjá szül minket élő reménységre. Ez a reménység nem emberi, nem belőlünk származik. Nyilván, vannak emberi reménységeink is, amik fontosak lehetnek. Nem becsülhetjük le azokat. Bizonyára ti is - és elköltözött testvérünk is - reménykedtetek a gyógyulásban. A földi reménység mindig eljut a végpontig, amikor szertefoszlik. Meghaló, véget érő reménység tehát. Az ige ezzel szemben élő reménységről beszél, amivel egyedül Isten Lelke tud megajándékozni. Lelki látásra, hitre van szükségünk, hogy ezt a reménységet elfogadhassuk, hogy Istenben meglássuk örökkévaló mennyei Atyánkat, Krisztusban a mi megváltó, élő Urunkat, és az ő ajándékát, az üdvösséget.  Ez a hit azt jelenti, tudom, kinek hittem, tudom, kihez tartozom, tudom, merre tart az életem.

   Ennek a reménységnek a biztos alapja – az Ige is hangsúlyozza – Krisztusnak a halálból való feltámadása. Amiképpen hitünk Krisztusban nemcsak a keresztig lát, hanem az ő feltámadásáig, azonképpen reménységünk sem csak a földi élet végéig, nem a sírig tart. Krisztus önmagát adta értünk, de legyőzte a halált. Dicsőséges Urunk van, „aki minket igéjével és lelkével kormányoz, és a nekünk szerzett váltságban oltalmaz és megtart.”

   Pál apostol külön szól arról a dicsőségről, amit Krisztus megszerzett nekünk, ahova utat nyitott számunkra Krisztus megváltó halála és feltámadása.

Örökségnek nevezi – mennyei jussunknak. Milyen jogon a miénk? Isten gyermekeiként vagyunk az ígéretek birtokosai. Részeltet – azaz nem teljesítményünk, eredményeink alapján kapjuk, hanem az egyszülött Fiú érdeméért, aki örököstársaivá fogadott minket. Ő nem kizárni akar, hanem befogadni, megáldani.

   Az apostol sorolja is e dicsőség jellemzőit:

El nem múló. Akkor értjük meg, mit jelenthet ez, amikor tapasztaljuk az elmúlás fájdalmát. Ady Endre írja már nagy betegen egyik versében: „valamiképpen el nem múlni, valamiképpen létezni még”.   Ez a „még” könyörgés egy kis halasztásért, időért. Isten nem halasztást ígér, nem is még egy kis időt, hanem el nem múló, szeplőtelen, azaz tökéletes életet az ő országában, amit a bűn nem fog többé megrontani.  Hervadhatatlan, mert nem veszít az értékéből, ragyogásából, vonzásából.  Földi dolgok úgy megkopnak, megfakulnak. Sikereknek is az elején örülünk, megvalósításaink is csak egy ideig töltenek el elégtétellel. A menny öröme mindig friss, üde, lelkesítő marad.

   Fenn van tartva – senki nem veheti el tőlünk a helyet, amit Krisztus számunkra készít. Isten maga kezeskedik ígérete beteljesüléséről. Az ő hatalma őriz hit által. Nemcsak az üdvösségünk, hanem mi magunk is biztos kezekben vagyunk.

   Istennek ebben az ígéretében benne van a földi élet is, elköltözött testvérünk földi életpályája is, ez a … esztendő. Azokban minden munka, küzdelem.

   (Életrajz…)

   Hit által, hangsúlyozza az Ige. Hitben járunk, és az üdvösség fele haladunk. Tudatosítanunk kell: nem a temető, nem a megsemmisülés, hanem Krisztusban Isten országa felé. 

   Készen van, és majd nyilvánvalóvá lesz az utolsó időben. Már most érezzük szívünkben. Abban is, ahogy kiárad Isten áldása ránk földi életünk során. Ahogy kegyelme hordoz és felhasznál a családban, közösségben, mindabban, amit szeretetből tudtunk végezni.  Miként azt elhunyt testvérünk életében is láttuk. A hit, a reménység valóságos erő.  

   Isten üdvözítő akarata azonban teljessé, nyilvánvalóvá majd az ő országában lesz.  A Szentírás arról tanít, hogy a teremtett világ az utolsó idő fele halad. Isten gyermekei számára az idő vége az üdvösség kezdete. Krisztussal élünk, Krisztust várjuk, vele fogunk lenni mindörökké.

    Ebben örvendezni lehet még a megpróbáltatások között is. Vannak szomorúságaink, kísértések, nehézségek. Van betegség, van szenvedés, van elválás, bánat. Ezek a terhek elkísérnek földi vándorlásunkban, de hit által több erővel, reménységgel tudjuk ezeket hordozni, és – akár az arany a tűzben – közben tisztul az életünk, fogékonyabb lesz a lelkünk Isten dolgaira.

   Olyan szép gondolat az, hogy azt olvassuk az Igében: megpróbált hitünk dicséretre, tisztességre és dicséretre méltó. Ezek a kifejezések a Bibliában általában Istenre vonatkoznak. Isten nekünk tulajdonítja, ajándékozza, Krisztusért ezt látja rajtunk.

   A földi életet is lehet (és kell is) értékelni, méltányolni, hiszen Istennek kivételes, drága ajándéka az: a szeretet, a szolgálat lehetőségét jelenti. Szép és példaértékű, ha valakinek a munkájáról, tevékenységéről dicséretes dolgokat lehet mondani, de boldog az az ember, akinek a hitével kapcsolatban hangzik el ez a kijelentés– nem emberek ajkáról.

   Gyászoló testvérek, adja az Úr, hogy hitetek, bizodalmatok erősnek bizonyuljon most ebben a megpróbáltatásban is, további utatokon és a Krisztus érdeméért való, biztos megérkezésetekben. Ámen.

 

 

Zsolt 102, 13-19                     (temetés)

13 De te, Uram, örökre megmaradsz, nemzedékről nemzedékre emlegetnek.

14 Indulj irgalomra Sion iránt, mert ideje, hogy megkegyelmezz neki, itt van már az ideje! Jer 29,10 ; Ezsd 1,1

15 Még a köveiben is gyönyörködnek szolgáid, a porán is szánakoznak.

16 Félik majd, Uram, nevedet a népek, és a föld királyai dicsőségedet, Mal 1,11

17 amikor felépíti Siont az Úr, és megjelenik dicsőségesen. Ezsd 6,15-16 ; Neh 7,1

18 Törődik a gyámoltalanok imádságával, nem veti meg imádságukat.

19 Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek, hogy dicsérje az Urat az újjáteremtett nép.

 

   Az elmúlás és változás világában élünk, és mi is részesei vagyunk ennek a világnak. A 12. versben a zsoltáros világosan kimondja: „napjaim olyanok”. Milyen hiteles, mély értelmű, személyes hangon megfogalmazott hasonlat ez! A nap lehanyatlása előtt megnyúlnak az árnyékok, és a folyamatot nem lehet visszafordítani: megállíthatatlanul közeledik az este. És a fű is száraz, lesz, ha eljön az ideje, nincsen olyan csodaszer, amivel ezt a folyamatot meg lehetne akadályozni. Zöldellt, virágzott, a természet, az élet szépségét hirdette, de megszáradt, elveszítette életképességét.  Ezzel a tapasztalattal élünk, még ha sokszor menekülünk is a szembesüléstől, hamis módon le is tagadjuk magunk előtt, és együtt mondjuk, hazudjuk az ismert film címével: sose halunk meg.

   Isten gyermekeinek azonban van egy másik hitbeli tapasztalata. De te, Uram, örökké megmaradsz. Istenben nincs változás, és kegyelme mindig megmarad. Ő a teremtője mindennek, a fényes napnak, a zöldellő és majd elhervadó fűnek: a mi életünknek is.  Téged emlegetnek nemzedékről nemzedékre. Úgy tűnik, a zsoltáros Isten folytonos magasztalásában látja népe jövőjét és megmaradását: Isten dicsőítésében valamiképpen odakapcsolódni az ő örökkévalóságához. Ha Isten örökkévaló, akkor az ő tisztelete is az. Szép gondolat. De ennél sokkal személyesebb a mi Krisztusra alapozó hitünk: Isten benne megváltott, és nem a mi megmaradni akarásunk, hanem az ő megtartó akarata szerint ajándékoz meg minket mennyei Atyánk az Egyszülött érdeméért üdvösséggel.

   Mit kérhetünk ebben a mi mulandó, sokszor megpróbált, küzdelmes helyzetünkben, emberi sorsunkban? Mit kérhettek ti, gyászoló testvérek? Azt, amit a zsoltáros is megfogalmaz: indulj irgalomra. Urunk, te örökkévaló vagy, és kegyelmed is az, hát tekints nyomorúságainkra, szenvedéseinkre! Annyira nyomaszt minket mindenféle gond, baj, betegség, bánat, könyörülj rajtunk, tölts el békességeddel, adj nekünk élő reménységet a mi megváltó Urunkban! Emlékezz meg arról, hogy mulandóak vagyunk, és hogy a te irgalmad soha véget nem ér! Végy be minket soha el nem múló szereteted szövetségébe!

   Itt az ideje … sokszor sürgetnénk Istent, sokszor érezzük úgy, most ennek vagy annak sikerülnie kell, meg kell történnie, el kell jönnie, most már nem bírjuk tovább, most már eleget kértünk, imádkoztunk. Az idők – de a mi életünk is – Isten kezében van. Olyan jó lenne a történések fölött meglátni és elfogadni az ő kegyelmi munkáját! A bajban, a veszteségben, a testi-lelki szenvedések között is. Mert Istenben való hitünk, bizodalmunk nem azt jelenti, hogy ezek teljesen elkerülnek. „Bár könnye, kínja van”, énekeljük.

   A zsoltárosnak is fáj Sion pusztulása. Kövek és por. A múlt, az emlékezés: mi csak ennyiben tudjuk megőrizni egymást, azokat, akiket elveszítünk. Gyászjelentésekben lehet olvasni: „szíveinkben örökké élni fogsz”. De meddig élnek ezek a szívek? Meddig él az emlékezet? Kő és por. Isten kegyelme több ennél. Isten nekünk többet ígér szép hírnévnél, emléknél: igazi megtartatást Jézus Krisztusban. Üdvösséget. Ez a mi élő, a halál árnyéka völgyében is felragyogó reménységünk.

   Felépíti az Úr Siont. Van ennek az ígéretnek egy külső, földi vonatkozása is, és ez is Isten kegyelmének az áldása: ha van épülés, gyarapodás, ha egy család, egy közösség növekedni tud, ha a nemzedékek hosszú sorai tudják Isten magasztalni, ha van talpra állás, megerősödés. Ennek áldott bizonysága volt elhunyt testvérünk élete is. De ennél többről van szó. A mennyei Sionról, Jeruzsálemről, Isten országáról, az ő megváltott népéről, akihez mi is tartozunk. Isten felépíti az ő népét, megmutatja rajta dicsőségét. „Íme, az Isten e dicsőségbe minket is felvett…”

   Az egésznek az indoklásáról is olvasunk a zsoltárban. Hogy van ez? Miért, minek alapján, mivel érdemeltük ezt meg? Mit tettünk ezért? Nos, nem mi, Isten tett ezért. Krisztus vállalta ezért a megváltó áldozatot. Mert olyan Istenünk van, aki törődik a gyámoltalan imádságával. A leverettetésben, a letiportságban is életet sarjaszt. A reménytelenségben is utat mutat. A halállal szemben is megtartatással biztat.

   Hisszük, elköltözött testvérünk is sokszor élte át imádságai meghallgatását, Isten felemelő kegyelmét.

    (Életrajz…)

   Az Újszövetségben azt olvassuk: Krisztus könyörög érettünk. Érte biztos célba érkeznek imádságaink. Biztos célba érkezünk mi magunk is. Ott lehetünk, ahol Megváltó Urunk van.  

    Meg kell írni a jövő nemzedéknek! A bizonyságtételnek is nemzedékről nemzedékre kell szállnia. Olvastam valahol a meglepő mondatot: mi vagyunk a keresztyénség utolsó nemzedéke. Azaz: Isten reánk bízta a hit megvallását gyermekeink, unokáink, az utánunk következő generáció előtt. A jövő nemzedék most ti vagytok, fiatal családtagok, akiket Isten vigasztal, és meg is bíz hitetek, reménységetek felvállalásával. A hit összekapcsol minket. A Kálvin János bűnvalló imádságában mondjuk: „egybegyűltünk itt az angyalok és idvezült lelkek társaságában”. Halálon innen és túl Krisztusban van elrejtve az életünk, hogy majd nyilvánvalóvá legyen. Éljen ott ez a bizonyság a szívetekben, éljetek a hitben, szolgáljatok az Úrnak! Ez a hit és reménység vezessen tovább!

Csodálatos: az ige újjáteremtett népnek nevez. Már most a megváltó szeretet által újjáteremtett, Szentlélek által megújított nép vagyunk, hogy hitben, békességben éljünk, a szeretet eszközei legyünk, és a végtelen Szeretet részesei az Isten országában. Ámen.

 

 

Jn 6, 35-40  (temetés)  

 

35 Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.

36 De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek.

37 Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el;

38 mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem.

39 Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.

40 Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.

 

   Az Ige által Jézus szól hozzátok, mindnyájunkhoz… Valóban, kevés lenne most az emberi biztatás. Ő az élet Fejedelme. Minket tanít, akiket sokszor lesújt a bánat, veszteseknek érezzük magunkat, akik fájdalmat hordozunk. Titeket, gyászoló testvérek, akik szomorú szívvel, megrendülten álltok e koporsó mellett.

   Krisztus magára mutat: én vagyok.  Jó lenne rá tekinteni, engedni, hogy szeretetével vigasztaljon, erősítsen, felemeljen. Krisztus áldásul, megtartatásul jött erre a világra: hogy út, igazság, élet legyen számunkra. Hogy benne felismerjük igazán azt, hogy Isten gyermekei vagyunk, akiket szeret, akikkel törődik, és akikre fontos feladatokat bíz. 

    Az igében azt hallottuk, hogy ő az élet kenyere. A kenyér fő élelmiszernek számít, ugyanakkor azoknak a földi javaknak a gyűjtőfogalma, amikre alapvetően szükségünk van. A megélhetésért, a családért való küzdelmünkre azt mondjuk, hogy az a mindennapi kenyérért való munkálkodás. Elhunyt testvérünk, drága hozzátartozótok is sokat fáradozott azért, hogy biztosítsa övéinek a legfontosabbakat.

   Azt is tudjuk azonban, hogy a kenyér, és legyen akármi kézzel fogható, pénzben mérhető érték nem elég önmagában. A lelkünk többre éhezik és szomjazik. Szükségünk van megértésre, szeretetre, békességre, reménységre, szükségünk van végső soron Istenre. 

   A kenyér mint elfogyasztható eledel valóban táplálja testi, biológiai életünket, de a halállal szemben nem tud erőt adni. Krisztus az örök életre táplál… Milyen jó volt hallani: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. De már most, földi létünkben erőforrás, bátorítás, vigasztalás az ő szava, ha hittel elfogadjuk. Boldogok, akik hisznek benne.

   Sokan kételkedéssel, hitetlenül viszonyulnak hozzá. Láttok, mégsem hisztek, mondja nekik Jézus.  Amit látunk magunk körül, az sokszor nem szívderítő, ellenkezőleg szorongató, elszomorító, kétségbeejtő. Ti most azt látjátok, hogy valakinek üres maradt a helye otthonotokban, valaki hiányzik. A hit több annál, amit szemeink látnak: messzebbre, mélyebbre tekint. Meglátja a próbákban is az Isten kezét, a földi élet végében az örökélet kezdetét. Higgyél, és igazán látni fogsz: megnyílt egeket, meglátod Isten kegyelmi munkáját!

   Jézus az Ige által megváltásunk titkáról beszél nekünk: akit nekem ad az Atya, az hozzám jön. Kiket ad az Atya a Fiúnak? A megváltottakról van szó. Isten minket is Krisztus megváltó szeretete alá rendel. Az ő drága vére értünk is hullt. Jöjjünk hozzá, mert ő nem vet el minket! Annyi visszautasításban lehet részünk emberi életünk során, bántásban, megaláztatásban… Tudjuk, mit jelent. Tapasztalhatta ezt elköltözött testvérünk is. De bizonyára átélte azt is, hogy az emberi keményszívűséggel szemben milyen csodálatos a Krisztus befogadó irgalma. Ő nem küld el, amint vagyunk, jöhetünk hozzá…    

   Hallottunk arról, hogy Krisztus nem a maga akaratát, nem a maga érdekeit, kényelmét, dicsőségét kereste, nem egyéni elképzelését jött megvalósítani ezen a földön, hanem engedelmes szeretetből annak megtartó akaratát, aki elküldte őt. És egészen világos, félreérthetetlen, egyértelmű kijelentésben hallunk az örökkévaló Isten, a mennyei Atya akaratától: hogy semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. Ő mindenkit meg akar tartani. Minket is. Ki az, aki megakadályozhatja Isten tervének végbemenetelét? Kicsoda szakaszthat el minket az ő szerelmétől?

   Értitek, testvéreim: az üdvösség nem a mi vágyálmunk, képzelgésünk, nem a mi továbbélni akarásunk, hanem a mindenható Isten örök elhatározása, szent Fiában véghezvitt szándéka. Jó nekünk megvallani magunkra nézve, elköltözött testvérünkre nézve is, hogy az egyszülött Fiú tökéletes áldozatáért mi is benne vagyunk ebben az üdvözítő akaratban. Felvétettünk Isten örök életet ajándékozó projektjébe. Ezt senki és semmi nem érvénytelenítheti. Sem élet, sem halál.

 Hisszük, Istennek ez az akarata vezette elköltözött testvérünk életét születésétől kezdve. Én nem ismertem őt, de a búcsúzatóban sok kedves dolgot jegyeztetek fel róla. Persze az élet sokkal több és gazdagabb néhány sornál, néhány mondatnál, még ha a legszebb szavakkal vannak is megfogalmazva… Isten ismer minket igazán. Azt is, amit mások, a legközelebbiek sem tudnak rólunk. 

(Életrajz.)  

    A Szentírás egyik legszebb kijelentése hangzik el az utolsó igeversben: Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. A szívünket érinti meg, nyitogatja és vigasztalja. Nem maradhatunk közömbösek. Látni a Fiút és hinni benne. Nem vakon, bizonytalanságban élve, hanem lélekben látva, megtapasztalva Krisztus közelségét, jóságát, átélve bocsánatát, megértve ebből azt, hogy ő a világ Üdvözítője. Az enyém is. Aki azért jött, azért halt meg a Golgotán és azért támadt fel, hogy örök életünk legyen.

  Siratjátok elveszített hozzátartozótokat, mert földi élete olyan hamar véget ért. Mert szükség lett volna még rá. Mert nehezebb, hiányosabb lesz az életetek nélküle. De tudjatok hálát is adni mindazért, amit benne adott Isten nektek, a családnak, közösségnek, és különösen azért, mert Isten Krisztusban őt is az örök életre hívta el.

    Isten háromszor ajándékoz meg minket élettel: amikor megszületünk, amikor hitben elindulunk a Krisztusban való új életre, és amikor az üdvösség részeseivé tesz.

   Gyászoló testvérek, legyen életeteken Isten áldása, legyetek erősek a hitben, kitartóak Krisztus követésében, reménykedők az ő várásában, és legyetek részesei az üdvösségnek Krisztus érdeméért mindazokkal együtt, akik az Úréi voltak és lesznek a világ végezetéig!

   Vegyetek búcsút szerettetektől hittel és reménységgel, szeretetben indulva tovább. Ámen.

 

 

2Kor 4, 7-14          (temetés)

 

7 Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: 1Kor 1,27 ; 2Kor 12,9

8 Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;

9 üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk;

10 Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.

11 Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.

12 Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek.

13 Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. Zsolt 116,10

14 Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.

 

   Szeretteink, ismerősök, barátok elvesztésekor döbbenünk rá, testvéreim, hogy Istennek milyen nagy ajándéka emberi életünk. Milyen rendkívüli csoda, titok, kincs az: önmagában is, egymással való kapcsolatunkban is, de még inkább Istenhez tartozásunkban, az ő kegyelmében való részesedésünkben.

   Isten önmagára nézve teremtett minket. Nem véletlen, éppen ezért nem céltalan az életünk. Egy nagy isteni terv részesei vagyunk. Ez már itt, földi életünkben nyilvánvalóvá lesz. Feladatunk, küldetésünk van, családdal, közösségekkel, egyházzal szemben.

   Ám Isten üdvözítő akarata – melyet az ő Fiában, Jézus Krisztusban jelentett ki – nem vall kudarcot földi életünk végével. Gárdonyi Géza írja egyik versében: „egy ajtó bezárul itt-lenn a földön, s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen”. Isten dicsősége, mely már most ránk ragyog, de amit olyan sok minden el is homályosít itt, majd teljessé lesz számunkra az ő országában. Akik hiszünk benne, akik szeretjük őt. Ebből a reménységből fakadóan a szomorúság mellett helye van a hálának is a szívetekben, gyászoló testvérek.

   Szeretteink, ismerősök, barátok elvesztésekor döbbenünk rá arra is, hogy földi életünk valóban cserépedény. Érzékeny, mulandó, esendő. Könnyen megcsonkul, beteg lesz, ütött-kopottá válik, és olyan könnyen teljesen és véglegesen összetörik. Erős férfiak válnak szemünk láttára semmivé, fiatalokat ragad el a halál, közösségek tűnnek el a történelem színpadáról. Így tört össze elköltözött testvérünk cserépedény- élete is.

   Azonban a kincs értékét nem befolyásolja a cserépedény minősége. Sőt, annak megsemmisülése sem. Az a fontos, hogy kincs legyen benne. Hogy legyen, amit megosszuk egymással, és legyen, amit megőrizzünk az örök élet számára. Azért megmarad a hit, remény, szeretet, tanítja az ige. Igaz, átérzitek, miről van szó?

   Az apostol arra int, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben. A rendkívüli, megtartó erőt neki tulajdonítsuk. Ő tudja a mi törékeny, önmagában erőtlen életünket felhasználni, ő tud áldássá, a szeretet eszközeivé tenni egymás javára és az ő dicsőségére. Hihetetlen, emberi elképzelést felülhaladó, csodálatos módon.

   Életünk hit által összekapcsolódik a teremtő Istennel és Megváltó Urunkkal: ezért értékes az. És ezért nem szakíthat el tőle sem élet, sem halál. Gyászoló testvérek, bízzatok ti is ebben az örökkévaló, kegyelmes Istenben, bízzátok rá utatokat, és fogadjátok el az ő békességét!

   Az apostol elősorolja a kiállt próbákat, küzdelmeket, s az azok között megtapasztalt szabadulást, hogy a fenti igazságot hangsúlyozza és szemléltesse. Nem magáról, hanem személyes története által Isten munkájáról beszél. Mindnyájunk élete bizonyságtétel: hol meggyőzőbben, hol – gyarlóságaink miatt - erőtlenebbül vall Isten hatalmáról, jóságáról.  Szorongatnak, de nem szorítanak be, írja Pál apostol. Ellentétpárokban beszél arról, hogy miként hordozta őt a kegyelem megpróbáltatásokkal teli útjain.

   Egy küzdelmes emberi élet, szolgálat sűrűsödik ezekben a szavakban. Bajokban válik nyilvánvalóvá, hogy milyen kicsik és erőtlenek vagyunk, és milyen nagy Istenünk van … Elhunyt testvérünk élete is bizonyságtétel volt. Voltak az ő életében is harcok, volt vereség és felemeltetés is, volt testi-lelki erőtlenség és felülről való erő, panasz, de hálaadás is. Így járta végig az utat Istentől kapott békességgel, tőle kapott erővel, áldásokkal.

   (Életrajz…)

   Olyan szép gondolat az igében: Jézus halálát hordozzuk testünkben, hogy élete is nyilvánvalóvá legyen bennünk. Nagyon konkrétan hangzik. Krisztusról kell szóljon már ez a földi, mulandó életünk is. A mindennapokban is. Mindabban, amit teszünk, elvégzünk, ahogy szólunk. Mindenben ő kell kiábrázolódjék: az ő áldozata és az ő dicsőséges élete.  Rá mutató jel kell legyünk. Ez életünk rendeltetése, igazi célja, beteljesedése. Ha így szolgálunk egymásnak, akkor Isten akaratát visszük véghez.  Akkor nem hiábavaló. Az is benne van: még erőtlenségünkben, még a halállal szemben is tudhatjuk: Krisztus mellettünk van, mert ő vállalta sorsunkat.

   Mennyire igaz: szüntelenül a halál révén állunk! Tkp. minden napunk küzdelem a halállal. De néha egészen valóságosan halálos veszedelemmel kell szembenézzünk. „Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk.” Minden napunk kegyelem. Bizony, a halál munkálkodik földi életünkben: tapasztaljuk, amikor lezárul egy-egy életszakaszunk, tapasztaljuk a veszteségben, egy-egy betegségben. 

   De vajon igaz-e az is, mit az apostol hozzátesz: Jézusért. Hogy küzdelmeink egyben a hit harcát is jelentik, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.  Mennyire látható Krisztus élete, mennyire van jelen indulata, jósága, szelídsége bennünk? Vajon az ő útját járjuk-e? Mulandó életünk az örökkévaló kegyelem és a megváltó szeretet hirdetője kell legyen. Halandó életünk hirdeti Krisztus szeretetét, amellyel megváltott, az üdvösséget, melyet megszerzett.

   Ha nem lenne reménységünk, akkor igazából hallgatni kellene, mint kiknek nincs mondanivalónk… Csak a múltról tudnánk beszélni. Ami eltelt. Egyik gazdag pesti ügyvéd az 1800-as évek elején végrendeletében meghagyta, hogy sírkövére csak négy betűt véssenek: Fuit.  Latin szó. Az jelenti: volt. A halál elnémít.

   De – halljuk az igében -  hit által van értelme beszédünknek. Te voltál és te vagy, erős Isten, énekeljük. Jézus nemcsak volt, hanem van. Tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Általa van reménységünk a jelenre, sőt a jövendőre nézve is.

   Ez a reménység szólal meg abban a csodálatos versben, amivel az igeszakasz zárul. Mert tudjuk: nemcsak hisszük. Több ez annál. Biztos ismeretünk van, ami Istenre vonatkozik. Aki feltámasztotta az Úr Jézus, Jézussal együtt minket is feltámaszt, maga elé állít. Csodálatos tudás, magasságos, nem érthetem. Krisztusért mégis igaz. Mindazokra nézve, akik hisznek benne.

   Ezzel a tudással, hittel, reménységgel vegyetek búcsút szerettetektől. Ámen.

 

Örökkévaló Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, akiéi vagyunk mind testestől, mind lelkestől akár élünk, akár halunk.

Legyen áldott a te neved nagy ajándékodért, földi életünkért, abban minden tőled való áldásért, jóért, szépért. Legyen áldott a te neved családunkért, szeretteinkért, mindazért, amit bennük ás általuk kaptunk és kapunk. De legyen áldott neved különösen azért, hogy Krisztusban megváltottál, és tőled sem jelenvalók, sem következendők, sem élet, sem halál el nem szakíthat.

Tudjuk, hogy földi életünk valóban olyan, mint a cserépedény, olyan könnyen megreped, megcsonkul, és egyszer teljesen és végleg összetörik. Ezt látjuk most elköltözött testvérünk esetében is. De köszönjük a kincset, amit ebben a cserépedényben hordozhatunk, a hit, remény, szeretet drága, soha el nem múló értékeit.

Segíts, hogy ne magunkban bízzunk, hanem lássuk csodás erődet, munkádat, amelyet bennünk is megmutatsz. Te tudod önmagában gyenge életünket áldássá tenni. Köszönjük mindazt az áldást, amit elhunyt testvérünkben adtál övéinek, gyülekezetnek, faluközösségnek. Köszönjük, ha az ő élete is bizonyságtétel tudott lenni. Ebben segíts minket, hogy Krisztusról szóljon az életünk, magatartásunk. Hogy kiábrázolódjék az ő szeretet, áldozata, megtartó jósága. Ezzel tudjunk egymásnak szolgálni szent akaratod szerint, megmaradásunkra és a te dicsőségedre. Adj nekünk, akik állandóan a halál révén állunk, erős hitet, élő reménységet, hogy „megálljunk utaidban, ne csüggedjünk harcainkban”, és arra a Krisztusra nézzünk, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, akiben örök életünk van! Add nekünk azt a drága, erőt adó, vigasztaló tudást, hogy általa minket is feltámasztasz! Ezzel az igazsággal vigasztald a gyászoló testvéreket, ebben erősíts mindnyájunkat, hogy tudjuk azt, hogy munkálkodásunk nem hiábavaló a Krisztus Jézusban! Őérette hallgass meg, és maradj velünk! ÁMEN.

 

 

Jn 5, 24-30         (temetés)

 

24 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. 1Jn 3,14

25 Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.

26 Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. 1Jn 5,20

27 Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Dán 7,10 ; Mt 25,31

28 Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, 1Tim 4,16

29 és kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. Dán 12,2 ; Róm 2,6-10

30 Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.

 

    Az ige által Jézus, a mi megváltó Urunk szól hozzánk. Emberi szavakkal nem lenne érdemes megtörni a fájdalom, a gyász csendjét. A halál, az elválás olyan érthetetlen, fájó titok, amit nem tudunk magyarázni, aminek tényével szemben valósággal elnémulunk. Földi élete utolsó napjaiban testvérünk már nem figyelt környezete üzenetére. Vannak olyan élethelyzetek, amikor sem másoknak, sem magunknak nem tudunk semmi igazán vigasztalót, biztatót mondani. Hisszük, Isten akkor sem hagy magunkra. Néhány évvel ezelőtt temettük el a fiatalon elhunyt feleséget, édesanyát … Most sokat szenvedett testvérünk koporsójánál állunk, és emberi biztatásnál nagyobb vigasztalásra vágyik a lelkünk, vágyik a lelketek, gyászoló testvérek.

   Az élet sokszor úgy elbonyolódik körülöttünk, kísértések, bajok, betegség, ezerféle nyomorúság, gond szakad ránk …, és az ige olyan egyszerű dologról beszél: „aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött, örök élete van.” Közben „míveli dolgát a fájdalom”, „könnye, kínja van” az életnek, harcolni, küzdeni kell, de ez a kijelentés, ez az ígéret biztos sziklaként áll.

   Egy más valóságba, Isten országának összefüggésébe emeli életünket. Amíg minden rendben van, amíg az irányítást a kezünkben tudjuk, talán nem is érdekel, de ha elveszítjük a talajt a lábunk alól, akkor értjük meg, mennyire fontos az.

   Halljátok meg  szívetekkel az Igét! És higgyetek Istenben, aki végtelen kegyelméből olyan Megváltót küldött nekünk, aki szenvedéseinket, betegségeinket, bűneinket hordozta.  Akitől még a halál sem tud elszakítani. Aki üdvösséget szerzett számunkra. Ezt most még csak tükör által, homályosan látjuk, de egyszer majd színről színre.

   „Az nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életre”.  Tudom, különösen a megpróbáltatásokra, szenvedésekre nézve gyakran feltesszük a nehéz kérdést: miért van mindez az életünkben.  Nem tudunk mindent megválaszolni. A tikok az Úréi … Azonban jó meghallani, megérteni az Igéből: Isten gondolata Krisztusban nem az ítélet, hanem a halálon keresztül is az élet. Megváltó Urunk is ezt az utat járta végig. Bűneink ítéletét magára vette, meghalt értünk, de feltámadott, megszerezve számunkra Isten országát.

   Olvastuk tovább, hogy eljön az óra, hogy a halottak meghallják Isten Fiának hangját. Két dologról szól ez a tanítás: először arról, hogy a lelkileg halottak hallják meg a Jézus szavát. Akik Istentől távol élnek, akik nem ismerik az ő Krisztusban megjelent igazságát. Benne és általa – legyőzve a bűn, hitetlenség halásos erejét - új életre, reménységre kapnak elhívást. És azt jelenti másodszor, hogy Krisztus diadalmas szavától az utolsó napon feltámadnak a halottak, mert ő az élet Ura.

   Neki élete van önmagában, hangzott az igében… Nekünk nincs életünk önmagunkban. Mi Istentől kaptuk földi életünket szüleink által, Krisztusban pedig az örök életet. A mi életünk ajándék, és Istennek tartozunk számadással.

(Életrajz…)

   Ne csodálkozzatok, mondja Jézus az Igében …, és a folytatásban a feltámadás evangéliuma hangzik el. Vajon ezt csak úgy egyszerűen el lehet fogadni? Olyan érthetetlen! A sír emberi gondolkodásunk számára a végső állomás. A sír a múltról beszél, egy-egy lezárult életpályáról. Amikor megállunk szeretteink sírjánál, sok emlék tolul fel bennünk. Igen, ez is életünk része. De jusson eszünkbe, nektek is gyászoló testvérek, az is, amit az Ige tanít: az üdvösség, az örök élet! A sír csak földi életünk végét jelzi, de Krisztusért az Isten országa örökösei vagyunk.

   A Krisztus szava életet teremtő szó. Már most az életre szólít, vezet, és majd az örök életre fog felkölteni.

    A figyelmeztetést is meg kell hallanunk: akik a jót tették (vagyis akik hittek Krisztusban és szerinte éltek), az életre, üdvösségre támadnak fel. Akik vele jártak, vele érkeznek célba is. Akik a rosszat tették – aki visszautasították Krisztust, megtagadták szeretetét – azok ítéletre jönnek elő. Isten igazsága szerint a rossz megítéltetik. Krisztus a jónak az alapja, nála nélkül a gonosz hatalmában, azaz ítélet alatt maradunk. Kövessük Krisztust, tegyük a jót, amíg időnk van, éljünk az üdvösség reménységében!

    A mennyei Atya akarata ez. Testvéreim, ahogy születésünkre, úgy halálunkra is vonatkozik: Isten végzése ez. Földi életünk korlátok közé szorított. De a mennyei Atya akaratában benne van a mi üdvösségünk, örök életünk is. Krisztus Urunk annak akaratát cselekedte, aki elküldte őt. Mi is Istentől kaptuk az életet, a küldetésünket. Cselekedjük az ő akaratát, hogy megtartassunk! Ámen.

  Örökkévaló Istenünk, irgalmas mennyei Atyánk,

megrendüléssel, lelki szomorúsággal állunk meg előtted, Urunk, és téged kérünk, légy közel vigasztaló szereteteddel gyászoló testvéreinkhez. Te ismersz minket mennyei Atyánk, és tudod, milyen erőtlenek vagyunk a vigasztaláshoz. Köszönjük, hogy örökkévaló Igéd által te szólsz hozzánk, és jelented ki azt, hogy aki hisz benned, és Krisztusban, akit elküldtél, örök élete van.

   Te irányítsd most gyászoló testvéreink tekintetét az elmúlásról Krisztusra, az élet Urára, aki magára vette bűneinket, keresztünket, hogy bocsánatot, igazságot és üdvösséget szerezzen számunkra. Köszönjük, hogy ő letette életét megváltásunkért, de feltámadt, hogy minket új életre vezessen, hogy utat nyisson számunkra a te országod felé! Köszönjük, hogy ez lehetett legfőbb reménysége elköltözött testvérünknek is, és ezzel erősíted most a családtagokat, mindnyájunkat. 

   Kérünk, adj hitet nekünk, te állj mellettünk földi küzdelmeinkben, hogy el ne csüggedjünk, hogy kitartással haladjunk a biztos cél felé. Te segíts minket, hogy a te szent akaratodnak cselekvői, Krisztus Urunk követői legyünk, és emlékeztess szüntelen arra, hogy a te megváltott gyermekeid vagyunk.

   Ebben a bizalomban, békességben őrizd meg gyászoló testvéreinket, öleld át őket atyai irgalmaddal, és cselekedd, hogy az üdvösség reménységével tudják elengedni hozzátartozójukat, mint édesapát, testvért, rokont. És taníts mindnyájunkat Krisztusban bízni, az ő kegyelmében megmaradni most és mindörökké. Ámen.

 

 

Róm 8, 28. 31-39   (temetés)

 

28 Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.

31 Mit mondjunk tehát ezekre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?

32 Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?

33 Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít.

34 Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk.

35 Ki választana el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?

36 Amint meg van írva: „Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.” Zsolt 44,23

37 De mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Jn 16,33

38 Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak,

39 sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.

 

   Tudjuk pedig, hallottuk az ige első mondatában. Mit tudunk valójában, testvéreim? Az utóbbi évtizedekben az emberi ismeret határai nagyon kiszélesedtek a tudomány minden területén. Az ember bámulatos felfedezéseket tett, a technikai fejlődés hihetetlen eredményeket mutat fel. Gondoljunk arra, hol tartott a civilizáció 1933-ban, amikor elköltözött testvérünk született! Mennyi minden megváltozott azóta!

   Mégis, vajon az élet alapvető kérdéseiben közelebb jutottunk-e a válaszhoz? Jobban tudjuk-e, hogy mi életünk igazi lényege, küldetése, célja? Vajon mennyit ér a mi tudásunk akkor, amikor a halállal, szeretteink elvesztésével kell szembenézzünk? Amikor súlyos betegség, gyász tesz mindent egyik pillanatról a másikra bizonytalanná! Úgy semmivé lesz minden okosságunk, úgy értékét veszti minden, ami mulandó és emberi!

   Egyetlen tudás marad, amiről az ige is beszél: az, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.

      Ennek a kijelentésnek van egy fontos előzménye, éspedig az, hogy Isten előbb szeretett minket. Ő ajándékozta nekünk ezt az életet, és szent Fiában ő váltott meg minket az üdvösségre. Ő rendelt arra, hogy gyermekeiként éljünk ezen a világon, keressük szent akaratát, szeressük őt és embertársainkat. Ez a Krisztusban kijelentett igazság nem változik soha, ugyanaz marad az idők végezetéig.

   Testvéreim, ez a tanítás személyes tudássá, biztos ismeretté, belső meggyőződésé kell legyen bennünk. Ezt a bibliai igazságot vallotta elköltözött testvérünk is.

    Nem egyszerű tétel! Mert könnyű, szinte természetes dolog Istent szeretni a jóban, az áldásban, de a bajok, nehézségek között, a megpróbáltatásban, a betegségben, a csonkaságban, a testi világtalanságban olyan nehéz kimondani: „igen, Atyám, mert így kedves előtted”. Nehéz elfogadni a keresztet, nehéz felismerni: az által mennyei Atyám még közelebb vonz engem magához, még jobban oda köt megváltó Uramhoz, aki a bűn, az ítélet, a kárhozat keresztjét hordozta el értem.

   A javukra, a javamra szolgál – döbbenetes üzenet. A szenvedés, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség is. És ha javamra szolgál, akkor el kell fogadnom Istenem kezéből. Akkor még hálát is tudok adni mindezért. Testvérünket meglátogatni mindig élmény volt. Nem panaszkodott, ellenkezőleg gyakran hálálkodott, sajnált másokat, akik tragédiákat éltek át, gyakran mondta, tudja az Úr, mit mi miért ad, ő mindig bölcsen cselekszik. Nem volt talán senki a faluban nagyobb testi nyomorúságban, de különös hittel áldotta meg őt az Úr. Igaz az ige: hit által bizonyára javára volt ez a nehéz út, és nektek is, akik mellette voltatok, és példa gyanánt mindannyiunk számára.

   Mit mondunk ezekre?  Talán azt, amit Pál sok vívódás után: Mert ha Isten velünk van, akkor ki lehet ellenünk (Róm 7,25)? Ez a drága bizonyosság azért áll itt kérdés formájában előttünk, mert mi sokszor kétségeskedünk … Sokszor látjuk nagyobbnak az ellenség, a kísértés, a nyomorúság hatalmát. A válasz Isten örök kegyelméből fakad, és Jézus Krisztusban jut kifejezésre. Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem őt mindnyájunkért odaadta … Egy kimondhatatlanul nagy áldozat áll Istenhez tartozásunk, lelki békességünk, megváltásunk, üdvösségünk hátterében, a Krisztusé, akiben Isten mindent megad nekünk. Akié Krisztus, az benne mindent megnyert („nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség”).

   Ki vádolna, ki ítélne el minket? Mert vannak vádak, van ítélet. Isten megigazít, Krisztus meghalt, feltámadott értünk, Isten színe előtt esedezik értünk. Csodálatos hallani, hogy Isten maga lépett közbe, hogy Krisztus Urunk tulajdon szent, isteni életét áldozta fel, és feltámadott, dicsőséges mivoltában is értünk esedezik. 

   Ki választana el minket Krisztus szeretetétől? Sorsdöntő kérdés. Előbb induljunk az emberi szintről, és azt kérdezzük meg, hogy ki választhat el egymás szeretetétől? Elválaszthat szeretetlenségünk, emberi gyarlóságunk, elválaszthat külső körülmény, valamilyen kényszer, végül elválaszt a halál. Ezzel szemben Krisztusban azt mondja Isten nekünk, hogy ő irgalma, kegyelme, szeretete soha nem változik irántunk.

   A keresztségben az az Ige hangzik el mindnyájunk élete fölött: nekem adatott minden hatalom. Nincs semmi, ami felülhaladná ezt a hatalmat. Megváltónk halált legyőző Úrként ígéri megtartó szeretetét. Ebben van elrejtve a mi életünk, még akkor is, ha földi vándorlásunk során nagy nehézségekkel kell megvívjunk. Elszorul a szívünk a felsoroláson: nyomorúság, üldözés. Elszorul a szívünk, ha arra gondolunk, hogy elköltözött testvérünk milyen megpróbáltatások tüzén ment keresztül.

   (Életrajz…)

   Hadd mondjam még el, amíg tudott járni, hűséges látogatója volt az istentiszteleti alkalmaknak, bibliaóráknak, de ágyhoz kötöttségében is számon tartotta a gyülekezet életét, és gondolt másokra is, gyakran kaptunk tőle jelentős adományokat. Életén, szenvedésében valóban megmutatkozott Isten hatalma.

   Az által diadalmaskodunk, aki szeret minket. Isten szeretete ad ilyen erőt, győzi le bűnt, szabadít meg a kárhozattól. Istennek ez a roppant szeretete vezet diadalmasan ezer veszély között is, és juttat el az üdvösségre. Másról most sem beszélhetünk.

   Meg vagyok győződve … Mondjuk most együtt, ahogy ez a szép ige sokaknak hitvallása volt az előttünk járók közül!  Sem halál (ezzel kezdi az apostol, a legnagyobb ellenséggel, hogy világos legyen: Krisztustól, feltámadott Urunktól, aki ezt az utat is megjárta előttünk, nem választhat el ez a legfélelmetesebb hatalom  sem), sem az élet kísértései, magasságai, mélységei, sem földi, sem mennyei hatalmasságok, egyszóval senki és semmi.

   Megmaradásunk, jövendőnk, hitünk, reménységünk, kitartásunk, üdvösségünk alapja Istennek ez a mindenen felül álló, minden akadály legyőző szeretete Jézus Krisztusban.

Ezt a megtartó szeretetet szívetekben őrizve, hit által Krisztusra nézve vegyetek búcsút a nemes harcot immár befejező hozzátartozótoktól! Ámen.

Hatalmas Istenünk, irgalmas mennyei Atyánk,

megérintett lélekkel állunk meg előtted, Urunk, ezen a szomorú alkalmon, és Jóbbal együtt valljuk, hogy bizony mulandó a mi életünk, olyan gyorsan tovaröpülnek az évek, és az idő ösvényén nem tudunk megfordulni, és az elmúlásból nincs visszatérés ebbe a földi létbe. Így távozott el testvérünk is a minden élő útján, és ő, aki néhány nappal ezelőtt még övéi közt volt, immár nincsen többé velük. Napjaink peregnek, és – akármennyire nehéz kimondani, elfogadni – a temető vár előbb-utóbb mindnyájunkat. Igen, ez olyan reménytelenül, kétségbeejtően hangzik, de légy áldott mennyei Atyánk, hogy bár mi emberi értelmünkkel csak eddig látunk, te ennél többet mutatsz meg szent igéd által, és hit által mi is tudhatjuk, hogy él a mi Megváltónk. Él a mi Urunk, aki meghalt érettünk, de feltámadott, hogy velünk legyen életünk minden napján, és a mennyország kapuit feltárja előttünk. Köszönjük, hogy ezzel a drága tudással, bizodalommal vigasztalod most gyászoló testvéreinket, és hogy ezzel a hittel vértezel fel mindnyájunkat, hogy ne csüggedjünk küzdelmeinkben, hanem reménységgel, hálaadással végezzük munkánkat, feladatainkat, amiket reánk bíztál. Tudjuk, hogy a mi fáradozásunk, munkálkodásunk nem hiábavaló Krisztusban.

    Hálát adunk, hogy ez volt legfőbb vigasztalása elköltözött testvérünknek is. Kérünk, légy a gyászolók vigasztalója, és tarts meg mindnyájunkat kegyelmedben, áldd meg életünket, családjainkat, anyaszentegyházunkat, és vezess az üdvösségre minket, Krisztus Jézusért! Ámen.  

 

 

Zsolt 90, 1-6.12. 17  (temetés)

 

1 Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.

2 Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!

3 A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek! 1Móz 3,19

4 Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. 2Pt 3,8

5 Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: Jób 14,1-2 ; Ézs 40,6-7 ; 1Pt 1,24

6 reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.

12 Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!

17 Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá! 1Kor 15,58

 

    Testvéreim, a földi életből olyan gyorsan eltávozott rokontól, embertárstól búcsúzni, egymást bátorítani gyűltünk össze, de mindenek fölött Istenhez kiáltani, segítségét kérni, igéjére figyelni, imádkozni. Mózes is – mélyen átérezve élete mulandóságát, a rá nehezedő sokféle terhet – Istenhez fordul könyörgésével. Isten emberének nevezi őt az Ige, és tudjuk, hogy mindannyian az ő gyermekei vagyunk Jézus Krisztusban. Ez a mi bizodalmunk alapja, ez a mi vigasztalásunk, reménységünk, akár élünk, akár halunk.

   Mózes először Isten roppant hatalmát, dicsőségét és örökkévaló létét csodálja és magasztalja. Isten teremtő hatalmában benne vannak a hatalmas hegyek, a föld és az egész világ. Ő pedig – mint mindezeknek az alkotója - öröktől fogva van, uralkodásának nincs kezdete és vége.

   Ez a fenséges Úr hajlékunk, otthonunk, oltalmunk nemzedékről nemzedékre, vallja az Ige. Milyen csodálatos felismerés, hitvallás ez! A mindenható Isten arra méltat, hogy hozzá tartozhatunk, hozzá menekülhetünk, nála békességet, megtartatást nyerhetünk mi és minden nemzedék. Testvéreim, ha az élet vonalán visszamegyünk, szüleink, nagyszüleinken át sok-sok generáción keresztül a kezdetekig, akkor eljutunk Isten örökkévaló, teremtő szeretetéhez, és rácsodálkozunk arra, hogy Isten milyen különös kegyelme volt az, hogy az élet ajándékát mi is megkaphattuk.

   És ha ebben a mi személyes történetünkben meglátjuk a Krisztus megváltó áldozatát, akkor nemcsak  földi életünkért tudunk hálát adni, hanem az üdvösségért, örök életért is, amelyre mennyei Atyánk szent Fiában elhívott.

   Azután Mózes az emberi élet mulandóságát tekinti meg. Megható, szívszorító, ahogy erről beszél az ige. Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy ahogy földi életünk kezdete, úgy annak a vége is egy nagy titok. Fájdalmas és érthetetlen. „Visszatéríted a porba.” Milyen súlyos szavak ezek, hány szeretteit, hitvestársát, szüleit, testvérét, talán gyermekét elveszített gyászolónak kellett ezzel szembesülnie!

   Isten az időknek az Ura, ezer esztendő annyi előtte, mint a tegnapi nap, mint egy őrváltásnyi idő. A mi időnk pedig határok közé szorított, kimért, kiszabott … És ha lejár a földi pályafutás, akkor olyanok leszünk, mint reggelre az álom: megfoghatatlan,  szertefoszló emlék, és mint a reggel növekvő és virágzó fű, amely estére megfonnyad, elszárad: aminek pompája, szépsége a letűnő nappal együtt odalesz.

   És mennyire nem tudjuk az időt megállítani, visszaforgatni, nem tudjuk megmagyarázni, hogy miként is van ez … Csak mondogatjuk, magunk elé meredve: ez a sorsunk. Valaki, aki a miénk volt, aki mellettünk élt, akire lehetett számítani, aki szeretett, az már nincs többé.

   Ez az érzés szorongatja most a ti szíveteket is gyászoló testvérek, veletek együtt ezt éljük át mi is, hiszen testvérünk nagyon aktívan jelen volt a falu, a gyülekezet életében. Minden közmunkán részt vett, akár a templom javításáról, gyülekezeti ház, diakóniai központ és e ravatalozó építéséről volt szó. Egy ideje tudtuk, hogy súlyos beteg, de nem tudtuk elfogadni, hogy meghal.

   Minden haláleset, legyen szó fiatalról, vagy idősebb testvérünkről, Istentől rendelt sorsunkra emlékezet. A mulandóságra, a porba való visszatérés törvényére. Egyetlen valaki halála tud ennél többet mondani. A Krisztusé. Aki magára vette, és beteljesítette emberi sorsunkat, de aki isteni hatalmával legyőzte a halált, nekünk – a halálra nézve is – új reménységet ajándékozott. Aki hisz a Fiúban, örök élete van. Az utat végig kell járni, ha megkezdtük, annak végezetét sem kerülhetjük le, de Isten kegyelméből a Krisztus győzelme a mienk is: általa a mennyei örökség várományosai vagyunk, és majd részesei leszünk.

   Erre vonatkozik a 12. vers tanítása: taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.

   Ez a bölcs szív jelenti a földi élet helyes kihasználását, életünknek, családunknak, Isten áldásainak megbecsülését, a szerinte való, Krisztus példáját követő, rá figyelő, mértékletes életet, de jelenti a lelki értékek keresését, hit által Krisztus megváltó szeretetének elfogadását, a neki való szolgálatot. Ebben a múló időben, ami rendelkezésünkre áll. A tegnap elmúlt, a holnap fölött nem rendelkezünk, Isten azt várja, hogy ma engedelmeskedjünk neki, ma kövessük Krisztust. Pál apostol írja az 1Kor 3-ban: ki-ki a maga jutalmát veszi a maga munkája szerint.

    Ha elköltözött testvérünk életének immár lezárult pályájára, letűnt napjaira tekintünk, akkor azonban feltétlenül meglátjuk Isten kegyelmének munkáját.

     (Életrajz …)

    Az ige utolsó sora a földi élet végére tekintő ember könyörgését tartalmazza. Legyen velünk Istenünknek jóindulata, kegyelme. Velünk és gyermekeinken. Isten kegyelme nemcsak a földi életben megmutatkozó segítséget, áldást jelenti, hanem a Krisztusban a bűnbocsánatot, az üdvösséget is. Kegyelemből tartattok meg, olvassuk az Újszövetségben.

Kezeink munkáját tedd maradandóvá: igen, úgy szeretnénk, ha maradna valami utánunk. Elköltözött testvérünknek munkáját, szolgálatát sok minden őrzi, sok nyoma maradt hátra.  A tegnap hallottuk, hogy ami igazán megmarad, az a szeretet. Azt kell nekünk tovább adni.

   De elsősorban az Isten szeretete az, ami megmarad és megtart. Az ő kegyelme munkája Krisztus érdeméért az üdvösséget építi bennünk. Legyen nyitott a mi szívünk! Engedjük, hogy – a Káté szavaival élve - az Úr végezze Szentlelke által a maga munkáját bennünk. És akkor – amint énekeltük - bár szétomol e porhüvely, de vár a mennyben fenn a hely.

Ez legyen vigasztalásotok, gyászoló testvérek! Ámen.

 

Urunk, Istenünk, irgalmas mennyei Atyánk,

csüggedésünkkel, gyászunkkal jövünk hozzád, megfáradva és megterhelve, és köszönjük, hogy neked van bátorító, békességet ajándékozó üzeneted számunkra. Köszönjük, hogy mint gyermekeidre tekintesz ránk, akik bár a bűn miatt a mulandóság törvénye alá vagyunk vetve, de akiket szent Faidban mégis az örök életre hívtál el.

Te tudod, mennyei Atyánk, hogy mennyire fáj az elmúlás, az elválás, milyen erőtlennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.  Kérünk, te emelj fel, vigasztalj, erősíts! Vigasztald a gyászoló testvéreket, akik a férjet, az édesapát, a testvért, nagyapát siratják, akik üresnek érzik az életüket! Te töltsd be őket kegyelmeddel, és Lelked által értesd meg velük, mindnyájunkkal, hogy bár földi utunk véget ér egykor, nálad örök hazánk vár Krisztusért, a mi megváltó Urunkért!

  Hálát adunk mennyei Atyánk elköltözött testvérünk életéért, minden áldásért, amit benne ajándékoztál az övéinek, minden segítségért, amit mások kaptak tőle, a közösségért vállalt szolgálatáért is, és minden jóért, amiben őt részeltetted. Köszönjük mindazt, ami szeretetből fakadt a szívéből, mert a szeretet az, ami igazán épít, és ami megmarad. Hisszük és valljuk, hogy mindenekelőtt a Te szereteted marad meg, kegyelmes mennyei Atyánk, az a szeretet, amelyet kijelentettél és megmutattál Krisztusban, a mi Urunkban, akiben megváltottál, az örök életre hívtál el.

   Rá tekintve taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk, hogy szerinted éljünk, Krisztust kövessük és vele érjünk célba! Benne adj megtartatást számunkra itt a földön és majd a te országodban!

    Benne és általa vigasztald, erősítsd gyászoló testvéreinket, segíts őket, hogy egymást támogatva, szeretetben élve, bölcsen szent akaratodat cselekedve legyenek dicsőséged hirdetői itt ebben az életben, és egykor annak részesei a mennyben!

   Áldd meg, tartsd meg, őrizd gyülekezetünket, anyaszentegyházunkat, Jézus Krisztusért! Ámen.