Jn 3, 31-36 (virrasztó)

 

 Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.

31 Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről való, földi az, és földiekről szól. Aki a mennyből jön, az felette van mindenkinek: 1Kor 15,47

32 arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott, de bizonyságtételét senki sem fogadja el.

33 Aki befogadja bizonyságtételét, az pecsétet tesz arra, hogy Isten igaz.

34 Mert akit Isten küldött, Isten beszédeit szólja, mert annak ő bőségesen adja a Lelket.

35 Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent. Kol 1,19

36 Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta. 1Jn 5,12

 

     Testvéreim, a múló idő sok mindent elvesz tőlünk. Alig kezdtük meg ezt az új esztendőt, máris valakinek távozni kellett közülünk. Olyan jó lenne csak reményteljes hírekről hallani: születésekről, gyógyulásokról, találkozásokról, problémák megoldódásáról, de földi életünkhöz hozzá tartoznak a nehézségek is. Ezt látjuk Keresztelő János esetében, ezt példázza elköltözött testvérünk életpályája is. De mi nemcsak a földit ismerjük, hanem a mennyeit is. Nemcsak erre az életre vonatkozóan van reménységünk, hanem az üdvösségre nézve is.

   Földi utunk lassabban vagy gyorsabban lefele halad. A fiatalságot felváltja az öregség, az erőt az erőtlenség, az egészséget a betegség. De Krisztussal közben egy másik utat is járunk - a hitét, a reménységét - amely a menny fele tart.

   Neki növekednie kell, nekem alább szállnom. Keresztelő János Krisztusra mutatva vallja ezt önmagáról. Tudjuk, hogy Krisztus vállalta sorsunkat, erőtlenségünket, szenvedéseiket, megalázta, megüresítette magát, hogy nekünk bocsánatot, igazságot, mennyei örökséget szerezzen. Az ő követése minket is alászállásra, alázatra tanít. Isten akaratának egyre mélyebb megértésére. Béketűrésre, elfogadásra, készülésre a mennyei hazába. 

   Ezt az alászállást élte át elköltözött testvérünk is. A gyermekkor, az ifjúság éveit követően, a családalapítás, munka, gyermeknevelés, az egyháznál végzett szolgálat után elérkezett a gyengélkedéskorszaka. Ő, aki mindenkinek segített, el kellett fogadja másoknak, elsősorban szeretteinek a segítségét. El kellett sajátítsa a ráhagyatkozás, az Istenben elcsendesülő bizalom lelki tudását. És valóban türelemmel, bölcsességgel járta ezt az utat, és ha néha panaszkodott is, mindig hozzá tette: a jó Isten mérte ezt rám, és erőt is kapok hozzá. És valóban minden napra kikerült az erő, a reménység, a belső békesség. És kikerült a mellette levők törődése, gondoskodása, türelme, szeretete.   

   Keresztelő János arra tekint, aki felülről jött, aki feljebb való mindenkinél. Mi földiek vagyunk, porba húznak bűneink, nyomorúságaink. Testi létünk véges. Minden napunk emlékeztet erre, ha meg is próbáljuk elfeledni. Sátorházunk elbomol. Krisztus azonban a mulandókról az örökkévalókra irányítja a figyelmünket. Vele minden átértékelődik.

   Milyen drága ez a bizonyságtétel, milyen jó, hogy ismerhetjük azt, hogy élő hitünk lehet a mi Urunkban!  Ismerte elhunyt testvérünk ezt az igazságot, a megváltás jó hírét, reménységét, kapta ő is a vigasztalás, a bátorság, a fiúság Lelkét. Istennek nem tökéletes, de áldott eszköze tudott lenni családban, gyülekezetben. Ez a mi legfőbb küldetésünk ezen a földön.

    A mi életünk nem rólunk kell szóljon, hanem Arról, aki élete árán megváltott minket. Akinek az Aya mindent átadott. Mi is az övéi vagyunk akár élünk, akár halunk. Így nyer értelmet létezésünk.

  Krisztusban értjük meg azt, hogy az élet több annál, mint amit látunk, mint amit években le tudunk írni vagy mérni, legyen az 81 esztendő, amennyi testvérünknek adatott, annál kevesebb vagy valamivel több.

   Aki hisz a Fiúban, örök élete van. Tudom, hogy sok mindent megtettetek drága hozzátartozótokért, hogy minél több ideig még köztetek lehessen. De egyszer lejár az időnk, elfogynak napjaink. Megváltó Urunk nem hosszú, hanem örök életet ígér, amelyiknek nincsen vége. Üdvösséget, ahol nincs könny, betegség, sírás, jajszó, sóhajtás. Ahol – hisszük - minden kiigazodik, ami fájdalmas volt földi életünkben, ahol igazán olyanok leszünk, amilyennek Isten teremtett: Krisztushoz hasonlóak, teljesek a szeretetben, az örömben.

   Hálásak vagyunk a földiért - köszönjétek meg Istennek a hűséges férjet, a jó édesapát, a kedves nagyapát, a testvért, rokont, az ő fáradozását, szeretetét -, de hittel a mennyeire tekintünk.

Így búcsúzzatok a mennyei viszontlátás reményében, aminek beteljesedését várjuk Krisztus, az egyszülött Fiú érdeméért. Ámen.   

     

       Urunk, Istenünk, szomorú alkalomra gyűltünk össze az új esztendő második napján, hiszen egy családjáért, gyülekezetünkért sokat fáradozó embertársunk távozott közülünk ebből a földi életből. Bár régóta betegeskedett, mégis övéi közt volt, mégis ragaszkodtak hozzá szerettei, akiknek szívében most fájdalom, üresség van. Te vigasztald őket Igéd drága üzenetével, Lelked erejével! Hadd tudják hit által kimondani, hogy bár szerettük elvétetett tőlük, de a Krisztusé maradt. A mi Urunk azért szállt alá, azért alázta meg magát, azért vette fel a mi emberi testünket, hogy nekünk bocsánatot, megváltást és üdvösséget szerezzen. Hisszük, hogy minden alászállásunkban, erőtlenségünkben, elhagyatottságunkban ő van mellettünk, ő ad erőt, és vezet a menny dicsősége felé. Ezt élhette át tapasztalhatta meg elköltözött testvérünk kivált az ő betegségében, elesettségében, és végső harcában is. Köszönjük, hogy most nemcsak a halálról, nemcsak a gyászról, a fájdalomról beszélhetünk, hanem Krisztusra nézve a vigasztalásról, az élő reménységről, a megtartatásról is. Mert mi földiek vagyunk, de ő mennyei, és azért jött el értünk, hogy minket önmagához vigyen. Olyan drága volt az ige üzenete: aki hisz a Fiúban, annak örök élete van. Add most ezt a hitet gyászoló testvéreinknek! Töröld le könnyeiket, vigasztald őket, és indítsd hálára minden jóért, szépért, amit drága hozzátartozójuk által adtál nekik: az ő munkájában, gondoskodásában, szeretetében!

És segítsd, hogy a mulandók között az örökkévalókra figyeljenek, arra az üdvösségre, amelyet az Úr készít azoknak, akik szeretik őt és engedelmeskednek neki! Hisszük, hogy Fiad érdeméért ezt a jövőt szánod nekik, nekünk. Hadd éljenek, éljünk ehhez méltóan: Krisztust követve, egymásnak szolgálva.

Míg elfogy az út, és nekünk is mennyben nyitsz kaput. Ámen.           

 

 

Jn 5, 19-24 (temetés)

 

Megszólalt tehát Jézus, és ezeket mondta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya, mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mt 11,27

20 Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz. És ezeknél nagyobb tetteket is mutat majd neki, hogy ti csodálkozzatok.

21 Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. 5Móz 32,39

22 Az Atya nem is ítél meg senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, 1Jn 2,23

23 hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldte.

24 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.

 

    Az idei év első temetésén vagyunk együtt. Minden haláleset veszteség, fájdalom, hiány. Ezt érzitek most, gyászoló testvérek, szívetekben, családi közösségetekben. Az új évet általában úgy köszöntjük, hogy jókívánságokat fogalmazunk meg egymás fele: az egészséggel, jóléttel, bőséggel, sikerrel, örömmel kapcsolatban. Azonban tudjuk, hogy nem csak ezekben van és lesz részünk. Jön betegség, nehézség, gyász, bánat is. Azokról már nehezebb beszélnünk, azok között már nehezebb egymásnak valamit is mondanunk.

   Igénk azzal kezdődik, hogy megszólal Jézus. Ő nemcsak leszól nekünk a mennyből, mert eljött közénk, hozzánk hasonló lett, magára vette szenvedő emberi testünket. Elhordozta bűneinket. Hangját egész közelről halljuk. Jó rá figyelnünk! Többet mond minden emberi beszédnél. Sokat jelenthet az is: szeretteink, barátaink, hozzánk közel állók jó szándékú, együtt érző, bátorító üzenete.  Tudom, gyászoló testvérek, sokat biztattátok drága hozzátartozótokat az ő betegségében, hogy egyék, erősödjék, ne keseredjen el: az őt odaadással ápoló felesége, az édesapáért sokat törődő lánya, fia… Kedvesség, ragaszkodás, szeretet jutott ebben kifejezésre, de mi csak emberi szavakat tudunk mondani egymásnak.

  Jézus szól, akinél örök élet beszéde van. Neki a halállal szemben is van mondanivalója: nemcsak annyi, hogy ez a mi sorsunk, hogy ebbe bele kell törődni, hanem nekünk, mulandóságban élőknek, az örökkévalóról tesz bizonyságot. Hogy szeretetétől senki nem tud elszakítani. Úgy teszi ezt, mint aki megkóstolta értünk a halál keserűségét. Mint aki szörnyű kínok között meghalt a Golgotán, eltemették, de harmadnapra eltámadt. Fáj szeretteink eltávozása, de milyen vigasztaló azt tudni, hogy az élő Úr, a Krisztus közösségében vannak! Immár nem a mieink ők, de a Krisztuséi. 

   Jézus az Atyával való kapcsolatáról beszél. A Fiú nem magától cselekszik, hanem azt teszi, amit az Atyától látott. Jézus a mennyből jött, mennyei élményekkel, küldetéssel és felhatalmazással. A megváltás véghezvitelének megbízatásával. Ha ő Istenre figyelt, mennyivel inkább ezt kell tennünk nekünk. Az Atyával való örök szeretetközösség belső titkairól hallunk. Az Atya szereti a Fiút… mégis értünk adta. Megváltásunk hátterében ez az érthetetlen isteni szeretet áll. Jézus ezt a szeretet hozta, ennek nagyságát ismertette meg velünk.

   Vajon mi kitől tanulunk, kinek a példáját követjük? Meghatározó, amit a családban élünk át, szülőkkel, testvérekkel kapcsolatban. Így szoktuk mondani: a családi minta. De mi egy lelki családnak is a tagjai vagyunk. Elhunyt testvérünk nagycsaládból származott, ahonnan hozott magával bizonyára szép és nehéz emlékeket is. De Isten családjához is oda tartozott, az is nyilvánvaló lett életében, amit a mennyei Atyától tanult. Krisztus erre a mennyei mintára tanít minket. Az atyai ház tisztaságára, békességére, örömére. Annyi minden elvonja a figyelmünket… sokszor a tékozló fiú útját választjuk, de milyen jó, hogy mindig visszavár a kegyelem!

   Jézus itt az ő Atyjától kapott hatalmáról beszél: az Atya feltámasztja a halottakat, a Fiú is életre kelti azokat. Van ennek e kijelentésnek egy lelki értelme is. Krisztus az, aki szeretetével megújít minket, felébreszt lelki halálunkból, közömbösségünkből, a bűn halálos kómájából: új látást, új indulatot, gondolkodást, új célt ad nekünk. Pál írja: halottak voltunk a bűn miatt, de életre keltünk, hogy Istennek szolgáljunk. Krisztus legyőzi a lelki halált.

   De igaz az ige testi halálunkra nézve is. Krisztus megjárta ezt a mélységet, hogy nekünk reménységet ajándékozzon. Valakitől hallottam: hiszem az örök életet, de a feltámadást nem tudom elfogadni. Emberi értelmünkkel képtelenek is vagyunk arra… Nemrégiben olvastam: a halál a Sátán leghatásosabb megfélemlítő eszköze. Az életünket nem tudja elvenni, mert az az Istené, mert azt Krisztus megváltotta, ezért megpróbálja a reménységünket elrabolni. Hogy megrendüljön hited abban, aki Úr mindenek felett, akinek a kezéből senki nem tud kiragadni téged. Hogy kételkedni kezdj Krisztus dicsőséges győzelmében!  Ne a halál sötétségére nézz, hanem Isten világosságára, az ő végtelen hatalmára és szeretetére, az ő diadalára! Nézz Krisztusra, a Feltámadottra, és kérdezd együtt az apostollal: halál, hol a fullánkod. Érezzük szúrását, fájdalmát, de tudjuk: egy legyőzött ellenség.  

  Hallottuk: Isten Krisztuson át néz ránk. Nem ítél el senkit, az ítéletet a Fiúnak adta. (A királyi udvar egyik nevelőjét, akit a királyfi nagyon szeretett, összeesküvéssel vádolták meg, ez halálos büntetést jelentett. Közeledett az ítélet kihirdetésének a napja, amikor a királyfi azzal fordult az apjához: nemrégiben azt ígérted, hogy akármit kívánhatok tőled, azt megkapom. Igen, válaszolt a király. Egyetlen dolgot kérek hát - mondta a fiú -: a nevelőm kihallgatásakor én üljek a trónon.) Értitek, testvérek, az a Krisztus ül a trónon a mi ítéletünkkor, aki annyira szeretett minket, hogy jászolbölcsőben született meg, és a kereszten halt meg  értünk.

   Olyan szép, vigasztaló az igevers: Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. A Krisztus szájából hangzik, az ő bizonyságtétele ez: ő tud minket meggyőzni. Jézusnak küldetése volt: az örök életet megszerezni nekünk. Nekünk is küldetésünk van: azt elfogadni, annak reménységében élni.

   Ez a küldetés adatott elköltözött testvérünknek is (élettörténet).

   Igénk azzal a mondattal zárul: átment a halálból az életre. Ez legyen – Krisztusra tekintve – a ti reménységetek, így vegyetek nemcsak búcsút, de vigasztalódást is Isten kegyelméből.

   Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Ámen.

 

 

Jn 4, 10-14 (virrasztó)

 

10 Jézus így válaszolt: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet. Jn 7,37-38 ; Jel 21,6

11 Az asszony így szólt hozzá: Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet?

12 Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is?

13 Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik,

14 de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.

 

   Olyan sok kérdésünk van nekünk ilyenkor! Sokat imádkoztunk elhunyt testvérünkért. Nagyon szerettük volna, veletek együtt, gyászoló testvérek, ha még egy időre visszatérhet közénk. Jóravaló, ártatlan természete, nehéz sorsa, súlyos betegsége mindenkit együttérzésre indított. Isten másként végzett. Hisszük, hogy jobb helyre érkezett. Fáj az elválás, de nem elkeseredés, hanem reménység van a szívünkben. Isten az alázatosakat felmagasztalja.

   A samáriai asszonynak is – akiről az igében hallottunk – sok kérdés van a szívében. Nem lehetett könnyű élete, testi-lelki sebeket hordozhatott. És Jézus válaszol belső, talán ki sem mondott vívódásaira. Nekünk is rá kell most figyelni! Az ő szavát kell meghallani! Nemcsak egy kis vigasztalást, egy kis lelki balzsamot kapunk tőle, hanem az örök élet beszéde van őnála. 

    Megváltó Urunk az Isten kegyelméről, ajándékáról beszél. Tudjuk, a legnagyobbat, legdrágábbat éppen egyszülött Fiában, Krisztusban adta nekünk. Aki megszületett értünk, meghalt bűneinkért, és feltámadott a mi üdvösségünkre. Földi vonatkozásban is mindennek, amit értéknek nevezhetünk (legyen az vagyon, siker) csak akkor lehet értelme, ha élet van. Szoktuk mondani olyan emberi kapcsolatokra, amelyekben szeretetlenség, meg nem értés uralkodik, hogy nincs ott élet. Jézusban az életet, annak teljességét kapjuk Istentől. Mennyei Atyánk Jézusban olyan élő vizet kínál nekünk, ami betegségünkben, minden nyomorúságunkban is felüdíti a lelkünket, békességgel tölti el. Vajon tudjuk-e ezt? Sokféle szomjúságunkban ez után vágyakozunk-e? 

   Az asszony először testi oldalról próbálja megközelíteni a Jézus kijelentését. Uram, merítő edényed sincs, honnan vennéd a vizet? Igen, mi sokszor csak ennyit tudunk: csak a földieket látjuk, azokból indulunk ki. A maguk szintjén azok is lényegesek, de van azoknál magasabb valóság is. Csak a magunk lehetőségeit látjuk, a halált, ami elválaszt, és nem vesszük észre hit által az életet Krisztusban, ami összeköt.

  A kút mély, teszi hozzá az asszony. Ha lelkiképpen értelmezzük ezt, akkor a csalódások, a bajok, nehézségek, az emberi nyomorúság mélységéről kell beszéljünk. Kijutott ezekből elhunyt testvérünknek, drága hozzátartozótoknak is. A mindennapi gondok kimerítő küzdelme, nehéz terhe, a rá szakadó felelősség keresztje, a már régóta jelentkező, elhatalmasodó betegség félelmetes ereje, aggódása a családért, az utolsó hetek súlyos állapota. Ó, milyen nagy, emberi lehetőségeket meghaladó mélységek ezek!

   Valóban, nagyobbra van itt szükség emberi segítségnél. Nyilván, az is fontos volt, azért is hálás volt, amit ti nyújtottatok, elsősorban az ő családtagjai, de szomszédok és mások… Azonban az igazi problémáinkat emberi erővel csak enyhíteni, csak elodázni lehet… Biztatást, támogatást kapunk, tovább visszük terheinket, de aztán újból jelentkezik azoknak a súlya…  Elmondtam valakinek, hogy most lelkiismeretünk is vádol: talán jobban mellé lehetett/kellett volna állnunk. Ez az érzés mindig ott van bennünk, amikor elveszítünk valakit. Valóban, testvéreim, meg kell tennünk, ami ránk tartozik egymás iránti felelősséggel, de azt is be kell látnunk: a mi segítségünknek korlátai vannak. Gondoljunk csak a legnagyobbra, a halál kérdésére.

   Isteni hatalomra van szükség, arra az élő vízre, amiről Jézus beszél. Az ő bűnt legyőző erejére, mindent jóvátevő kegyelmére, megváltó szeretetére, az üdvösség élő reménységére. Hisszük, hogy ezek is megadattak elhunyt testvérünknek. Hisszük, hogy ezeket is el tudta fogadni…

    Soha többé meg nem szomjazik, hanem örök életre buzgó víz forrása lesz… Láttuk, tapasztaltuk ezt a mennyei áldást földi életében is: szelídségében, türelmében, jóságában. Ott buzgott lelkében ez a krisztusi forrás. Kiáradt rátok, áldás lett belőle! És hisszük, hogy ez valóban az örök életre táplálta őt, Krisztus, megváltó Urunk által. Elmondtátok, hogy éppen gyógyszerekkel, ivóvízzel indultatok volna hozzá, amikor kaptátok a szomorú hírt. Igen, arra már nem volt szüksége. De a Krisztustól kapott élő víz, az ő szent áldozata mindnyájunkat az örök életre vezet. Fogadjátok el ezt, gyászoló testvérek, megújulásotokra, vigasztalásotokra, reménységetekre! Ámen.

 

Urunk, irgalmas Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, a zsoltáros szavával kérünk, légy közel hozzánk, mert közel a nyomorúság. Egy olyan testvérünk koporsójánál állunk, aki valóban sokat szenvedett. Hisszük, mennyei Atyánk, hogy a legnagyobb mélységben is te voltál vele, te hordoztad, és kegyelmedtől senki és semmi nem tudta elszakítani. Köszönjük, hogy megváltó Urunk azért vette magára emberi sorsunkat, öltözte fel emberi testünket, hogy legnagyobb kísértéseinkben is tudjuk, hogy ő mellettünk van megtartó szeretetével. Sőt még a halállal szemben is reménységünk legyen, mert ő legyőzte annak hatalmát, és üdvösséget szerzett nekünk. Igen, van sírás, van küzdelem, „igen, Atyánk, öröm vagy bánat ér, akármi gyász”, de van vigasztalás, van reménység, van békesség. Te erőt adsz, te felemeled tekintetünket a te örökkévaló világosságod meglátására. Köszönjük, hogy Krisztus meggyőzte a világot, legyőzte a bűn hatalmát, és mi megváltó irgalmában élhetünk. Örök életre tápláló vizet kapunk tőle. 

Hálát adunk elköltözött testvérünk életéért, munkájáért, szeretetéért, amit megosztott övéivel, másokkal, hálát adunk azért, hogy alázatával, csendes természetével a te bizonyságod lehetett.

   Kérünk, vigasztald gyászoló testvéreinket, te légy támaszuk, szívüknek reménysége, áldd meg békességeddel, és segíts őket, hogy Igédre figyelve a Krisztus követésére igyekezzenek, mert ő az út, igazság és élet! Kegyelmedben, oltalmadban őrizz minket, és tarts meg a magad számára itt és az örökkévalóságban! Ámen.

 

 

Jn 6, 41-51 (temetés)

 

41 A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, mert ezt mondta: Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállt le.

42 És azt kérdezték: Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Akkor hogyan mondhatja: A mennyből szálltam le?

43 Jézus így válaszolt nekik: Ne zúgolódjatok egymás között!

44 Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.

45 Meg van írva a prófétáknál: „És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.” Aki az Atyára hallgatott, és tőle tanult, az mind énhozzám jön. Ézs 54,13 ; Jer 31,33-34

46 Nem mintha bárki látta volna az Atyát: csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. 1Tim 6,16

47 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz, annak örök élete van.

48 Én vagyok az élet kenyere. 1Kor 10,3-5

49 Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak.

50 De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon.

51 Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.

 

    Vízkereszt napja van, Krisztus Urunk megkeresztelkedésének, szolgálata elkezdésének ünnepe. Jó nekünk minden napunkat, minden helyzetünket a mi megváltó Urunkhoz szabni: örömünket, bánatunkat, életünket, halálunkat.

     Krisztus megjelenése által új, mennyei távlat nyílt számunkra… Ő kijelentette, sorsával kiábrázolta Isten megváltó, üdvözítő akaratát. Rá tekintve tudjuk, hogy több az élet a láthatóknál, több ennél a pár évnél, évtizednél… Krisztus érdeméért az örökélet várományosai vagyunk. Ezen a temetésen is nem csupán egy lezárult földi életről beszélünk, hanem arról a mennyei reménységről, ami ott volt elköltözött testvérünk szívében is. 

   Jézus tehát ezt hirdeti, erről tesz bizonyságot, és vannak, akik visszautasítással, zúgolódással fogadják az örömhírt. Megismétlik azt, de kételkedéssel: hogyan mondja, hogy én vagyok… Hát nem Jézus ez?

Igen, mi csak a földit látjuk, a kút mélységét, életünk erőtlenségeit, vagy éppen a bűn kísértéseit.  Emberi logikával közeledünk Isten titkaihoz. Sokan mondják: csak azt hiszem, amit látok, amit kezembe fogok. De Krisztusban éppen ez történt: láthatóvá, hallhatóvá, érinthetővé lett az Isten dicsősége. Amit szemeinkkel láttunk, füleinkkel hallottunk, kezeinkkel illettünk, az élet Igéjéről, írja János. Azonban hit nélkül a testté lett Igében sem ismerjük fel az Isten egyszülött Fiát.

   Csak a Szentlélek nyithatja meg értelmünket. Úgy tudjuk meglátni a mennyeit, az Isten hatalmát, ami felül van a mi tapasztalatinkon… Úgy látjuk meg Isten kegyelmét még a súlyos betegségben, a veszteségben is… A kereszt: út a dicsőség fele.

    Veletek együtt, gyászoló testvérek, sokan imádkoztak a gyülekezet közösségében is, hogy ő még visszaadassék nektek, és nehezen tudjuk elfogadni, hogy Isten mást végzett felőle. Mást, emberinél jobbat.

    Jézus a mennyeiről beszél… Ebből a nézőpontból minden egészen másként néz ki. Pár évvel ezelőtt jelent meg, és nagyon népszerűvé vált A viskó című könyv, amelyik egészen leegyszerűsítve arról szól, hogy egy házaspár elveszíti gyermekét, nem tudják feldolgozni ezt a szörnyű élményt, kivált az édesapa kerül mély krízisbe, és Isten egy különös élményben, mennyei látomásban részesíti őt, aminek folytán minden átértékelődik benne. Az üdvösség perspektívájában minden a helyére kerül, a fájdalmas dolgok is értelmet nyernek.

   Az Igéből azt értjük meg, hogy nekünk mindenképpen Krisztushoz kell eljutnunk. Nem vagyunk képesek magunkban megoldani az élet nagy dilemmáit… Krisztusban derül fény a sötét titkokra is, benne tárul fel az igazi cél. Ám csak az mehet hozzá, akit vonz az Atya. Érzitek, testvérek, hogy vonz minket az Isten? Hogy hív az ő Igéje által, megszólít életünk eseményeiben, néha suttogva, néha úgy, hogy belerendülünk. Tudod, hogy ő mindent megtett értünk? A mi bűnös életünk mellé oda rendelte egyszülött Fiát, hogy mi az ő érdemében részesüljünk. Vagy erősebb a bűneid vonzása, a hitetlenség ereje? Isten Krisztus fele akar elindítani: a mi Megmentőnk, Üdvözítőnk fele. Őt küldte a mi szabadulásunkra.

  Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon… Jézus itt nemcsak arról beszél, hogy ígérete szerint velünk van minden nap, bajok, szűkségek, nehézségek között is, hanem Istentől ajándékba kapott testi létezésünk végső célját, igazi rendeltetését nevezi meg: az örök életet. Nem azért részesülünk abban, mert megérdemeljük, mert rászolgáltunk, hanem azért, mert Krisztus – Isten örök üdvözítő akarata szerint, irántunk való érthetetlen szeretetéből – feltámaszt a vele való maradéktalanul boldog, bűnöktől, bajoktól mentes, soha véget nem érő közösségre.   

   Ez az a tudás, ez az a hit, amit Isten Szentlelke által felébreszt bennünk. Olvassuk: „Istentől tanítottak lesznek”. Ha csak emberi elmélet lenne, akkor nem lenne érdemes hitelt adni neki.

   Ez az a tudás, ez az a hit, amit megváltó Urunk kijelent nekünk. Ő úgy szól a mennyeiekről, mint aki a mennyből szállt alá. Az Atyától jött, hogy bizonyságot tegyen az ő dicsőségéről, szeretetéről, hogy felemelje tekintetünket a mulandókról az örökkévalók fele.

  Ez az a tudás, ez az a hit, ami minket ahhoz kapcsol, akitől örök életet nyerünk. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz, annak örök élete van. Vajon csak ebben a mulandó világban hiszünk, csak az anyagiakban? Csak a testi javak érdekelnek? Vagy keressük a lelkieket is.

   Jézus azt mondja: én vagyok az életnek a kenyere. A földi kenyér, ami Isten ajándéka, csak ideig-óráig táplál minket. Még azok is, akik csodaképpen a mannát kapták, meghaltak egyszer. Bár szükségünk van a földiekre is, de Isten annál többet akar nekünk adni. Egyszer a földiek mind fölöslegessé válnak. (Lp. látogatott meg egy súlyos, utolsó stádiumban levő beteget a kórházban, kiderült, hogy híres ingatlankereskedőről van szó. Azt mondta a lelkésznek: egy tucatnál is több házam van, a város legszebb zónáiban. A lelkész azt válaszolta: azokra már nem lesz szüksége. Van-e mennyei hajléka?) A halál nagy földrengésében minden földi összeomlik. De a mennyei ház soha meg nem rendül.

    A mennyből alászállt kenyér az örök életre táplál. Ennek áldását láthattátok, tapasztalhattátok az Úrban megpihent hozzátartozótok életében, csendes természetében, alázatos szolgálatában, béketűrésben, Istenre való ráhagyatkozásában.

(Életrajz)… Hisszük, hogy szenvedésében közel volt hozzá megváltó Ura, Krisztusa, akiben bízott.

   Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem – mondja Jézus. Igen, ő vállalt értünk testében minden kínt, minden gyötrelmet a golgotai kereszten, hogy szent, tökéletes áldozatában önmagát adva, nekünk bűnbocsánatot, igazságot, üdvösséget szerezzen. Hogy élő kenyér legyen számunkra, akit ha hittel elfogadunk, vele örökké élni fogunk. Vele, benne és általa.

Krisztus Urunknak az üdvösségre tápláló, megváltó kegyelmét, irgalmát elfogadva vegyetek búcsút szerettetektől!

   Az ige – Krisztus szavával - így erősít mindnyájunkat: Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem. Ámen.

 

Mennyei Atyánk, te a mindenségnek hatalmas Istene vagy, a mi életünknek ajándékozója, gondviselője, egyszülött Fiad által megváltója, Szentlelkeddel megszentelője. Szívünk fájdalmával, gyászunkkal jövünk hozzád, sok emberi kérdéssel, talán kételkedéssel, hitetlenséggel is. Annyi mindent nem értünk, másként képzeltünk el, másként kértünk – és olyan nehéz ráhangolódnunk atyai akaratodra, megértenünk azt, hogy az a legjobb, amit te adsz. Az volt a legjobb – bár alázatot, gyötrelmet és szenvedést jelentett –, hogy egyszülött Fiadat odaáldoztad a világ bűnéért, benne megváltottál. Segíts, hogy gyászunkkal is, életünk dilemmáival hozzá forduljunk, benne találjuk meg a feleletet, a megoldást.

Igen, fájnak a sebek, az elmúlás, az elválás, de nekünk megváltó Urunkban örök reménységünk van. Ő az az élő kenyér, aki a mennyből szállt alá, hogy nekünk, földi gyermekeidnek elhozza az üdvösséget. Hogy reménységgel, hittel, lelki erővel tápláljon minket nagy földi küzdelmeinkben, felemeljen csüggedésünkben, és megtartson minket mindenen keresztül.  Mennyei Atyánk, te nem holtaknak, hanem az élőknek Istene vagy.

Hallottuk az igéből, látjuk most újból ezen a szomorú alkalmon, hogy emberi létezésünkhöz, sorsunkhoz hozzátartozik a földi halál. Te vezetsz, te hordozol, megáldasz munkánkban, fáradozásunkban, sőt, csodákat cselekszel velünk, de egyszer le kell tennünk ezt a sátorházat… Köszönjük, hogy épületünk van, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben. Így voltál elköltözött testvérünkkel is élete harcaiban, vívódásaiban, betegsége keresztjének hordozásában, rendeltél segítséget, rendeltél erőt, és megmutattad áldásaidat általa is szerettei számára: szelídségében, tisztaságában, alázatában, hosszútűrésében. És hisszük, hogy a végső harcon át te vetted őt magadhoz a Krisztus érdeméért.

Add, hogy övéi hálásak legyenek azért, amit általa kaptak, szeretetben, szolgálatban, de főként azért a kegyelemért, amit Krisztusban mindnyájunknak ajándékozol. Így vigasztald, vezesd őket útjaidon, adj nekik engedelmes szívet! Áldd meg, őrizd meg gyülekezetünket, mindnyájunk életét, akik itt vagyunk, hogy Krisztust követve – amíg időnk van - tegyük a jót, és készüljünk a még jobbra, a te országodba! Ámen.   

 

 

Jn 8, 12-18. 25-29  (temetés)

 

   12 Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Ézs 42,6 ; 49,6 ; 60,1

13 A farizeusok ekkor ezt mondták neki: Te önmagadról teszel bizonyságot: a te bizonyságtételed nem igaz.

14 Jézus így válaszolt nekik: Még ha én önmagamról teszek is bizonyságot, akkor is igaz a bizonyságtételem, mert tudom, honnan jöttem és hová megyek, ti azonban nem tudjátok, honnan jövök, vagy hová megyek.

15 Ti test szerint ítéltek, én nem ítélkezem senki felett. *

16 De még ha ítélkezem is, igaz az én ítéletem, mert nem egyedül vagyok, hanem én és az Atya, aki elküldött engem.

17 A ti törvényetekben is meg van írva, hogy két ember tanúságtétele igaz. 5Móz 17,6 ; 19,15

18 Én önmagamról teszek bizonyságot, és bizonyságot tesz rólam az Atya is, aki elküldött engem. 1Jn 5,9

25 Megkérdezték tehát tőle: Ki vagy te? Jézus így válaszolt nekik: Az, akinek kezdettől fogva mondom magamat. *

26 Sok mindent kellene mondanom rólatok és ítélnem felőletek, de igaz az, aki elküldött engem, és én azt mondom a világban, amit tőle hallottam.

27 Ők nem ismerték fel, hogy az Atyáról szólt nekik.

28 Jézus tehát ezt mondta: Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok, és önmagamtól nem teszek semmit, hanem azt mondom, amire az Atya tanított engem. Jn 3,14 ; 5,19

29 És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves.

 

   Sok felőlről indultunk el erre a temetésre: Marosvásárhelyről, Mezőbergenyéből, Ódellőről,, Mezőbodonból, és a szülőfaluból, Mezőszengyelből,  és sok felőlről gondolnak ide ebben az órában: Angliából, Hollandiából, Németországból. Ez is mutatja: elhunyt testvérünk, drága hozzátartozótok élete gazdag volt a szolgálatban. Hálásak vagyunk ezért. Hisszük, hogy Isten jóságának, áldásának az eszköze tudott lenni, általa kicsit szebb, otthonosabb lett ez a világ. De fájdalom is van a szívünkben a búcsú miatt. Elfog a veszteség, az elmúlás szomorúsága, bizonytalansága. A halál tériszonya, ahogy egyik költőnk fogalmazott.   

    Jézus valami olyasmit mond, ami átértékeli szemléletünket, az életünket, sőt halálunkat is. Drága, élő reménységet ajándékozó isteni szó. Több minden emberi beszédnél. Persze, sokat jelent, ha egymást is vigasztalni, bátorítani tudjuk, de a mi szavaink olyan könnyen erőtlenné, ingataggá válnak, talán hamissá is. Jézus szava az életet hirdető, az üdvösségre utat mutató igazság. Jó nekünk rá figyelni ezen a temetésen is.

   Azt halljuk, hogy ő a világ világossága. Hatalmas kijelentés ez. A világosság a teremtésnek a kiindulópontja, az univerzum létezésének, az életnek a feltétele. Mindez benne, Krisztusban áll fenn minden. Ő a kezdet és a vég. Benne indul, benne érkezik célba az életünk. Vele járva tudjuk felismerni és betölteni küldetésünket.

   A világosság rendkívül fontos külső értelemben is. Hiányában elpusztulna minden élőlény. De ugyanilyen fontos a lelki világosság is. Isten reánk áradó kegyelme, irgalma, a hit, a reménység, a békesség. Mindez Krisztusban adatik nekünk. Olvassuk a Zsoltárok könyvében, hogy úgy várja lelkünk az Urat, amint az őrök a reggelt. Kimondatlanul is ott van ez a mély vágy bennünk. Elköltözött szerettetek e világon való élete utolsó estéjén azt mondta: bárcsak meglátnám még a reggeli világosságot. A földi virradatot már nem érte meg. Hisszük azonban, hogy számára immár az örök élet reggelje derült fel. Igen, sokszor körülvesz minket a gond, a gyász, a bánat, a betegség, a csalódás, egyedüllét, a halálfélelem sötétsége. Krisztus is megtapasztalta ezeket, hogy megpróbáltatásaink, kétségeink között mellénk álljon, nekünk győzelmet szerezzen, és megnyissa számunkra az eget, ahonnan mennyei fény árad reánk.

    Aki engem követ, az nem jár a sötétségben… Ha közel vagyunk Krisztushoz, akkor tükröződik rajtunk a világossága, akkor ránk hull kegyelmének sugara, akkor soha nem vagyunk sötétségben. A halál árnyékának völgyében sem.  E „mennyből jövő fénynél” meglátjuk, hogy bár földi életünk vége a sír, de Isten országában az élet világossága vár ránk, mert Krisztus helyet készít számunkra.

   Jó tudni azt is, hogy a földi éjszakák után - akármennyire sötétek, nyomasztóak azok - felsüt a Nap. Ez is kegyelem. Paniti nagyapám – aki 88 éves korában halt meg – mindig számolgatta, hogy hány napot ért meg. Összeadtam elhunyt testvérünk napjainak számát: 31. 580 lett az eredmény. Voltak nehéz, veszteséggel, gyásszal, bajjal, betegséggel, félelemmel, keserűsséggel terhelt napok, és voltak derűsebbek, amikor hála, és öröm fakadt a szívében. Emberi mivoltunkhoz tartozik, hogy minden nap jelentkeznek gyarlóságaink, bűneink, a kísértések is. De– így olvassuk a Bibliában - mindennap megújul rajtunk az Isten kegyelme. Szembe kell nézzünk azzal, hogy egyszer lejárnak, véget érnek napjaink. De hiszünk abban a Krisztusban, aki azt ígérte nekünk: én élek, ti is élni fogtok. És hisszük, hogy ő átvezet a halál sötét kapuján, hogy majd az örök élet tündöklő világosságába érkezzünk. Aki Krisztust követi, az hozzá, az ő mennyei otthonába érkezik.

    A farizeusok azt mondják: nem igaz. Hallunk ilyen véleményt ma is, sőt, néha a szívünkben is megszólalnak a kételkedés hangjai. Sokan azt tartják biztosnak, amit a kezükben tartanak, amit megszereznek. (Elmondtam már azt a történetet… valaki arról beszélt munkatársának, hogy számára Jézus a világosság, az csúfondárosan jegyezte meg: mi villannyal világítunk, erre emberünk visszakérdezett: ha szomorú vagy, csalódás ér, kétségbe vagy esve, akkor még több villanyt kapcsolsz fel?) Hiszünk-e Jézusnak?

  Ő azt mondja, hogy igaz a bizonyságtétele, mert tudja, hogy honnan jött és hová megy. Itt az Istennel való kapcsolatára, közösségére utal. Nekünk is az Istenhez tartozásunk a legbiztosabb pont az életünkben. Krisztus által hozzá kapcsolódva értjük meg, hogy kik vagyunk, mi a rendeltetésünk ezen a világon, és mi a végső célunk. Ennek a bölcsességét láttuk az Úrban megpihent testvérünk életében is. Gyakran elmondtuk róla a családban: tudja, hogy hol a helye. Nem akart más lenni, a maga egyszerűségében, istenfélelmében, segítőkészségében megtalálta élete nyugvó pontját, beteljesedését. Ezt a mennyei összeköttetést veszítik el sokan, azért van annyi nyugtalan, annyi célt tévesztett ember. Sokra jutottunk, de feladtuk ezt a kötődést, és azzal együtt békességünket.

   Mi is, miként a farizeusok, test szerint ítélünk, saját látásunk, saját korlátaink szerint. Csak a magunk kicsinyes, sokszor egyoldalú igazát látjuk. Azért van annyi viszály és harc közöttünk, ahogy Jakab írja. Egyik énekünk gyönyörűen beszél arról, hogy túl kell néznünk a magunk szűk körén: „Ó, de a hegyek magasak, tenger zúgó árja mély”… Isten kegyelme magasabb és mélyebb, hosszabb és szélesebb, mint elgondolnánk. És ez igaz ránk és másokra is. 

  Megdöbbentő, hogy Jézus azt mondja: én nem ítélkezem senki felett. Ő, akinek egyedül lenne joga ehhez. Aki bűntelen, aki tökéletes. Ki merne szót emelni az ő tulajdon vérével megpecsételt igazsága ellen? Jézus nem ítélkezik, hanem magára vesz a mi ítéletünket, eleget tesz a mi bűneinkért.

   Jézus végső érvként arra hivatkozik, hogy az Atya bizonyságot tesz róla, tanúskodik mellette. És hozzá teszi: Ő nem hagyott egyedül. Ezt a jézusi mondatot nagyon találónak érzem elhunyt testvérünk életére, földi pályájára nézve.  Sok kemény harc, küzdelem volt benne, voltak áldások és megpróbáltatások is, külső nehézségek, lelki vívódások, de mindezek között annak a bizonyossága vezette, hogy Isten vele van.

 (Élettörténet.)

 Gyakran mondta annak idején viccesen, özvegységére utalva: „én már csak a pap után megyek, amikor ő a fejemnél énekel”. Számára elérkezett ez. Pál apostol írja: elköltözésem ideje. Ahogy a hajó elindul a kikötőből… de biztos part fele tart. Minden nap kegyelem. De az igazi kegyelem az üdvösség, amit Krisztus szerzett meg számunkra. 

   Kik vagyunk mi? Mit jelent ez a 70-80, vagy éppen 86 év? Benne a sok munka, küzdelem, öröm és csalódás? Milyen jó, hogy nem önmagunkra nézve kell ezt a kérdést megválaszolnunk, hanem Krisztusra mutatva. Jézustól is megkérdezik: ki vagy te. Így válaszol: Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok, és önmagamtól nem teszek semmit, hanem azt mondom, amire az Atya tanított engem. Értitek, testvérek: Krisztus golgotai áldozatában ismerjük fel, hogy kik vagyunk, mennyit érünk az Isten szemében, és hogy mi is a mi igazi rendeltetésünk. 

  Nem a magunkéi vagyunk, hanem annak tulajdonai, aki megváltott minket. Ez határoz meg minket, ez teszi értékessé az életünket, és helyezi a teljesség, az üdvösség távlatába. Egyik hívő testvérünk mondta: „életünk töredékes, de Isten minden hiányt kipótol és jóvá tesz az ő országában, Isten kegyelmében minden elrendeződik, minden fájó titok megoldódik, minden szenvedés elmúlik.”

  Ebben a drága reménységben vegyetek búcsút.

    A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által (Róm 5,1). Ámen.

 

Urunk, örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztusban,

hálát adunk, hogy minden emberi beszéden túl a te örökkévaló igéd által vigasztaltál minket. Krisztus Urunk drága kijelentését hallottuk: én vagyok a világ világossága. Megvalljuk előtted, hogy sokszor borítja sötétség a mi lelkünket: gondok, bajok miatt, aggodalom és félelem miatt, veszteség és gyász miatt, a bűn és a halál miatt. És olyan erőtleneknek, kiszolgáltatottaknak érezzük magukat. Legyen áldott szent neved, hogy ebben az állapotunkban szólal meg a te győzelmes szavad.

Krisztusunk, te azért jöttél el sötét világunkba, azért vállaltad sorsunkat, azért vetted magadra terheinket, bűneinket is, hogy benned felragyogjon számunkra a bocsánatnak, a békességnek, az életnek, üdvösségnek a világossága. Segíts most minket is, hogy túl tudjunk nézni az elmúlás sötétségén, és meglássuk a te örökkévaló dicsőségedet! Köszönjük, hogy elköltözött testvérünk számára is te voltál a világosság, az út, az igazság és az élet, te hordoztad őt, emelted fel sokszor megfáradásában, vigasztaltad elkeseredésében, és adtál mindig erőt a továbbhaladáshoz, a munkához, övéiért és a másokért való szolgálathoz. Egészen az utolsó lépésig, amikor elfogyott a földi út… és hisszük, a mennyben nyitottál neki kaput.    

    Örökkévaló Istenünk, kérünk, hogy add nekünk Lelked világosságát, bölcsességét, hogy elfogadjuk a mi megváltó Urunknak a bizonyságtételét, és hittel az ő áldozatát, mert nincs más váltságdíj számunkra, egyedül az ő érdeme és elégtétele. Ő azért emeltetett fel a Golgota keresztjére és utána a menny dicsőségébe, hogy minket is magával vonzzon.  Vésd a szívünkbe, hogy életünk igazi értéke, hogy a Krisztuséi vagyunk, küldetésünk lényege, hogy őt szolgáljuk, az ő szeretetét képviseljük! Hálát adunk minden áldásért, amit elköltözött testvérünk által adtál az ő szeretteinek, másoknak, környezetének, a gyülekezeteknek, ahol élt. Hisszük, ami jó, ami szeretetből van, az megmarad teelőtted. Légy vigasztalója a gyászolóknak, kegyelmeddel, irgalmaddal, Lelkeddel vedd őket körül! Vezesd tovább a te békességedben, add erődet minden feladatuk teljesítéséhez! Légy mindnyájunkkal, akik együtt voltunk, könyörülj rajtunk, és tarts meg a te örökkévaló kegyelmedben! Áldd meg munkánkat, és koronázz meg az üdvösséggel, Krisztusért kérünk! Ámen.

 

 

Jn 21, 18-19 (prédikáció katolikus testvér temetésén)

 

18 Bizony, bizony, mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.

19 Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: Kövess engem!

 

    Az egyházi évnek ebben az időszakában különösen közel kerül hozzánk megváltásunk története, amely meghatározza egész az emberi sorsunkat. Különösen közel kerül hozzánk a bűn, testi-lelki nyomorúság, a halál gondolata, ugyanakkor a kegyelem, az élet drága örömhíre. Jézus értünk vállalt szenvedése a mi nyomorúságunkat ábrázolja ki, feltámadása pedig az üdvösség reménységét. Egyikből a másik fele tartunk.

2021. húsvét nagyhetén pihent meg földi szenvedéseitől drága hozzátartozótok, a mi idős testvérünk. Hosszú földi út adatott számára, abban sok küzdelem, bajlódás, gyász, fájdalom, de öröm és hála is Isten gondviselő jóságáért. Kedves, békés természettel áldotta meg őt az Isten, és csendes, ráhagyatkozó hittel.

   Én jóformán mint öreg nénit ismertem meg őt ezelőtt 25 évvel. Szomszédok lévén gyakran találkoztunk, beszélgettünk. Nemcsak panaszait sorolta, mindig volt egy bizakodó megjegyzése is, amit szelíd hangon, csillogó szemmel mondott el: Isten nem hagy el soha, ha adott nehézséget, erőt is ad hozzá. Biztos, sokat jelentett az ő hite, szeretete számotokra is, akik mellette éltetek.

   Igénkben a feltámadott Krisztus szól Péterhez. Élő Urunk van, akinek a mi mulandóságunkban is van mondanivalója számunkra. Aki a halállal szemben is reménységgel biztat. Húsvéti hitünk túltekint ezen a földi életen. Jó ezt most így meghallanunk.

   Amikor fiatalabb voltál…  Igen, van életünknek egy lendületesebb időszaka, amikor talán erősnek érezzük magunkat, azt gondoljuk, hogy miénk a világ. Egyik énekünk beszél erről a folyamatról: „ó, hogy volt idő, mikor még éltem csak magamnak én, hallám, amint hívsz szelíden, ámde így szólt büszke szívem: mindent csak én, semmit te.” De aztán rájön az ember, hogy korlátai vannak. Hogy egyre jobban Isten végtelenségébe kell kapaszkodnia. „Ó, de a hegyek magasak, tenger zúgó árja mély, ámde még nagyobb szerelmed, üle teljes győzedelmet: mindent csak te, semmit én.”

   Testvérünk is – sok megpróbáltatás során – eljutott erre a bölcsességre. És – vállalva azt, ami rábíztatott – rá tudott hagyatkozni Istenre, le tudta tenni saját gondjait, szerettei sorsát is Isten hatalmas kezébe.

Az utak – amiket végig kell járjunk - nem tőlünk vannak, hanem Istentől, és tőle van az erő is. Meg kell tanulnunk az engedelmességet. Aki szeret engem, az megtartja az én parancsolataimat, tanítja megváltó Urunk. A kinyújtott kéz a megadás, a segítségkérés mozdulata, de ugyanakkor a szolgálatkészségé is. Mondd, Uram, mit vársz el tőlem! Kész vagyok szavadat követni. Tudom, akkor lesz áldás mindenen, amit teszek – családomban, környezetemben -, ha neked engedelmeskedem. Ha igazi értékeket szeretnénk szolgálni, akkor az élő Úrra kell figyelnünk. Ha nemcsak mulandó javakat akarunk megszerezni, akkor hit által hozzá kell kapcsolódjunk.

  Jézus jelzi Péternek, hogy milyen halállal dicsőíti meg az Istent. A történelmi tényen túl, hogy Pétert szintén keresztre feszítették, mint Mesterét, azt értjük meg ebből az igeversből, hogy Krisztus nyomdokaiban járva a dicsőség fele haladunk. Ez a mi feladatunk, ez a mi küldetésünk: te kövess engem! (Egy idős hívő embertől kérdezte meg valaki gúnyosan: ha Krisztusban hisz, miért jár olyan kétrét görnyedve. „A hátam görbe, de az én Uram egyenes ösvényen vezet”- hangzott a válasz.) Ha az ő gyermekei vagyunk, akkor életünkben, halálunkban, szolgálatunkban, még erőtlenségeinkben is Isten nagysága tükröződik. Milyen szép, áldott dolog, ha valakiben megmutatkozik az Úr dicsősége!  Ott volt tagadhatatlanul elköltözött testvérünk életében is, és felragyog mindnyájunkon.

   De milyen csodálatos azt is kihallani ebből a mondatból, hogy sok küzdelem után egyszer megérkezünk a menny örök dicsőségébe. Krisztus ezért halt meg és támadott fel. Ezt a csodálatos reménységet, ajándékot szerezte meg számunkra. És ezt magunkévá téve, hittel elfogadva talán könnyebb elengedni egy édesanyát, nagymamát, dédmamát, anyóst, rokont, könnyebb vigasztalást venni húsvét nagyhetén, amely nemcsak gyászról, szenvedésről szól, hanem a feltámadásról, és arról az örök üdvösségről, amit Krisztusban nyerünk meg. Ámen. 

 

 

2 Tim 2, 8-13 (prédikáció ortodox testvér temetésén)

 

 8 Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom,

9 amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve.

10 Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.

11 Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is.

12 Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Mt 10,33; Lk 12,9; ApCsel 14,22; Róm 8,17

13 Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.

 

    Háborús időkből maradtak fel ilyen történetek: ha elhunyt valaki egy faluban, azt - függetlenül attól, hogy éppen melyik felekezethez tartozott - az a pap vagy lelkész temette el, aki elérhető volt: legyen református, katolikus vagy ortodox. Mert a halál nem ismer vallási határokat, és tudjuk, hogy Isten megváltó kegyelme sem. Úgy gondolom, hogy nemcsak járványügyi szempontból, de lelki értelemben is vészhelyzet van: olyan nagy a hitetlenség kísértése, az elidegenedés, a szeretet meghidegülése. Közel van az idő, amiről az Írás beszél: ezért nekünk nem hitvitákat kell folytatni egymást kárhoztatva, nem a különbségeket kell keresni, hanem egymást támogatva egyedül arra a Krisztusra figyelni, aki önmagát adta értünk, aki golgotai szent áldozatával megváltott bűneinkből (az ortodox egyházban a szenvedések hetét ünneplik most), és feltámadásával az üdvösség reménységét szerezte meg. Egyéni életünk nyomorúságai, a világ problémái vajon nem arra figyelmeztetnek-e: az egymás elleni vetélkedés helyett együtt kell nekünk az Úrhoz térni?  A vallási, nyelvi sajátosságok és eltérések az ideig való, a mulandó kategóriájába tartoznak… Egyszer kiderül, hogy mennyire átmeneti, mellékes volt az, amihez itt körmünk szakadtáig ragaszkodtunk…  A mennyben nem lesz vallás, és az angyalok nyelvét fogjuk beszélni.    

   Elhunyt testvérünk megmaradt végig ortodoxnak, de különös tisztelettel viseltetett református egyházunk iránt. Még évekkel ezelőtt mondta nekem: én a vallásomat nem hagyom el, de maga kell eltemessen. Akkor azt feleltem, hogy nem tudjuk az életet, hogy ki kinek a temetésére kell elmenjen, de íme, eljött a szomorú alkalom: búcsút kell venni az övéiért sokat fáradozó férjtől, édesapától, testvértől, megbecsült falus társtól, jó szomszédtól.

   A temetés az utolsó, amit mi emberek megtehetünk szeretteinkért, de nem az utolsó, amit Isten megtehet értünk. Mi csak eddig a pontig tudjuk kísérni egymást, de Isten az örökkévalóság Ura. A Krisztus sírja megnyílt – és ez a csoda az üdvösség minden emberi elképzelést felülhaladó reménységéről beszél. Most még csak tükör által, homályosan látunk, annyi minden eltakarja előlünk ezt a célt, - betegség, bajok, bűneink -, mégis fel-felcsillan annak ragyogása rajtunk akkor, amikor jók tudunk lenni, amikor szeretni tudunk. Egy jobb haza fele tartó vándorok vagyunk. Krisztus az út számunkra, és ő a megérkezés beteljesedése is. A halál feltámadásunk kezdete. 

   A vigasztaló igében is erről hallottunk: Emlékezz, hogy Krisztus feltámadt! Igen, arra is emlékezz, ó, ember, hogy mulandó vagy, hogy csupán arasznyi lét adatott neked, de ez az igazságnak csak az egyik, a kisebbik része. A nagyobbikat, az igazság egészét Isten az egyszülött Fiában mutatta meg. Velünk kapcsolatos megtartó akarata, irgalma és kegyelme abban teljesedett ki, hogy feltámasztotta Krisztust, hogy életünk legyen általa. Ha kimondod azt a szót, hogy halál, Krisztusban azt is ki kell tudnod mondani: feltámadás.

   Erről szól az evangélium. Ami örömüzenetet jelent még temetésen is. Az ember földi élete 70 vagy 80 esztendő, írja a zsoltáros… Milyen fájdalmasan igaz! És milyen gyorsan elszállnak ezek az évek! De Megváltó Urunk a mennyei boldog folytatást tárta fel előttünk. Jézus a mennyből jött le hozzánk, és a poklot is megjárta értünk… Ezért ő a hű tanúbizonyság… Van egy gonosz ellentanú, a Sátán, aki arról próbál meggyőzni, hogy nincs örök élet, vagy pedig arról: lehet, hogy van, de te úgy sem juthatsz oda. Igyekszik minket a hitetlenség láncával megbilincselni. Isten Igéje azonban nincsen bilincsbe verve, Krisztusban való hitüket (minden más önáltatás) semmi el nem veheti tőlünk. Egy győzelmes kiáltás ez. Pál fogolyként írja le, teljesen bizonytalan jövő elé nézve, vagy helyesebben fogalmazva: leszámolva a biztos halál tényével. Biztos, hogy nekünk sem lehet azt elkerülni. De az apostollal együtt Krisztusra, az élet Urára tekinthetünk…

   Ezért mindent elviselek, írja az apostol… egy őszinte, bátor vallomás ez. Pál valóban sok mindent elszenvedett az ő szolgálata során.

    Sok minden kellett elviseljen elhunyt testvérünk is. (Élettörténet.)

     Pál szenvedése, kitartása nemcsak önmagáért történik, hanem – így írja ő – a választottakért, hogy azok elnyerjék az üdvösséget. Két fontos üzenetet értünk meg itt az igéből: 1. nemcsak önmagunkért vagyunk felelősek. Isten másokat is reánk bízott. Jelenti ez a testi gondoskodást. Testvérünk mondta pár héttel ezelőtt: nem magamért aggódom, mert nekem menni kell, de két beteget hagyok itt, mi lesz velük? De lelki értelemben is kötelességeink vannak: hogy egymás javára éljünk, hogy a szeretet eszközei legyünk. 2. A másik üzenet: Isten akarata szerint végső rendeltetésünk az üdvösség. Minden arra nézve történik. Krisztus egész küldetése – szenvedése, feltámadása - arról szól. Ez az üdvösség Jézus Krisztusban van. Ő annak egyetlen feltétele, véghezvivője, beteljesítője.

Figyeljünk a kifejezésre: üdvösség örök dicsőséggel. Aminél nem lehet többet elképzelni… Amilyent szem nem látott, fül nem hallott… Lehet sokat veszítettél az életben, de ha megnyerted Krisztust, benne minden tied.

  Ha vele együtt haltunk meg… vele együtt fogunk élni is. Igen, meghalni a bűnnek, meghalni önzésünknek, minden hamisságnak, és éljünk Lrisztusnak, egyedül az érdemébe kapaszkodva. Ahogy a jobb oldali gonosztevő tette: emlékezzél meg rólam… Még ma velem leszel a paradicsomban…

Vele együtt fogunk élni. Ő hitünk garanciája. Ő mint győztes Úr, magához ölelve átment minket a halálon (ahogy szülő nagy veszélyen átviszi gyermekét).  „Jézus ölébe bizton”, énekeltük.

  Ha tűrünk, vele együtt uralkodni is fogunk… Soha meg ne tagadjuk Őt, soha ne kételkedjünk benne! Emberek elhagyhatnak, azokban is csalódhatunk, akikre támaszkodtunk, de Ő mindig hű marad, rá mindig, minden helyzetben számítani lehet. Erre az Úrra bízzátok rá magatokat, gyászoló testvérek, és az ő vigasztalását, az ő felemelő szeretetét tapasztaljátok meg.

   Vegyetek búcsút az ige vigasztaló feltétele alatt: Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz. (Zsolt 55,23)

  

   

Jeremiás 33,6 (temetés)

 

Én majd bekötözöm és orvoslom sebeit, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik, milyen kincs az igazi béke.

 

     Elhunyt testvérünk, drága hozzátartozótok, akinek Isten hosszú földi életet ajándékozott, nagyon szerette ezt az igeverset. Kivált betegségében nagyon közel került hozzá annak üzenete, bizonyára sokszor forgatta az ő értelmében, szívében. És sokat mondott neki egy temetési prédikáció, ami ennek az igeversnek az alapján íródott. Néhány gondolatot idézni fogok majd belőle.

    Különösnek találhatjuk, hogy valaki temetési prédikációt olvas, és talán az elhatalmasodó betegség, a halál közeledtével számoló készülődés számlájára írjuk, pedig Isten Igéje (ha egy temetésen hangzik is el) valójában az életről szól. Nemcsak egy lezárult földi pályafutást értékel ki, hanem a mindeneken túl megmaradó hitre, reménységre és szeretetre mutat rá.

   A Biblia gyakran beszél arról, hogy Isten ismeri a mi szükségeinket, nyomorúságainkat, és azok között segítségünkre siet. Az Ószövetségben olvassuk, Isten azt mondja az ő népének: én vagyok az Úr, a te gyógyítód. A Zsoltárok könyvében pedig a szentíró Istenről úgy tesz bizonyságot, mint aki a gyámoltalan támasza, az üldözött oltalma, az éhezőnek táplálója. Vizet öntök a szomjazóra, erőt adok a megfáradtnak, hirdeti Ézsaiás is az Úr szavát. Jézus ezzel a prófétai üzenettel kezdi meg a szolgálatát: az Úrnak Lelke van rajtam, mert elküldött, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, a foglyoknak szabadulást hirdessek, a vakok szemeinek megnyílását.

   Ó, mennyi testi szüksége, hiánya van a mi emberi életünknek, és ezekből mennyi mindent átélt elköltözött testvérünk is! Milyen jó ezek között hinni, és megtapasztalni Isten gondviselő jóságát, törődését!

   És aztán ott vannak lelki terheink: szomorúság, gyász, csalódás, csüggedés, megkeseredés, félelem, vereség. Kihez fordulhatunk ezekkel? Olyan drága dolog meghallani Megváltónk hívását: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztallak titeket. Van vigasztalás, van szabadulás, van békesség Krisztus által. Talán soha nem aktuálisabb református köszönésünk, mint éppen gyászban, krízisekben: békesség Istentől. Az említett prédikáció utal arra, hogy a prófétai szó elhangzásakor a választott nép fogságban, elkeseredett állapotban volt, ezért nagyon nyitott volt a szívük az Isten üzenetére. Talán mi is fogékonyabbak vagyunk, amikor fájdalom, veszteség tölt el.

   Én majd bekötözöm és orvoslom sebeit… Igaz, ebben a mondatban megérezzük nemcsak a szenvedő ember kiszolgáltatottságát, elesettségét, hanem Isten odahajló szeretetét, könyörületét is. És eszünkbe jut az, hogy Isten egyszülött Fia vállalta a mi sebeinket, a mi fájdalmainkat, terheinket, hogy az ő sebeivel meggyógyítson, áldozatával megmentsen. Elköltözött testvérünket több hónapon át kötözni kellett. Egy rosszindulatú seb miatt egyik kezét el is veszítette, és a műtétek, az orvosok erőfeszítése, szerettei gondoskodása ellenére nem javult állapota, nem gyógyult a sebe. Minden napját, minden percét meghatározta ez a betegség, és lélekben egyre inkább az Úrtól várta a szabadulást, a megoldást. Egyre inkább rábízta magát mind testestől mind lelkestől az áldott Orvosra. Pál apostol szava lett igaz az életében: külső emberünk romlik, a belső napról napra újul. Egyre gyengébbek a mi lábaink, kezeink, és egyre erősebben ölel magához a mi Urunk, egyre inkább érezzük megtartó erejét.

   Súlyosabb sérüléseknél életmentő a kötözés… súlyosabb betegség esetében az orvosi beavatkozás. Isten szeretete az életünket védi. Jézus Krisztus gyakran beszél arról, hogy az ő küldetése az, hogy nekünk életünk legyen. Igen, a földi halálon túl is. Hisszük, hogy Isten hatalma mutatkozik meg a földi, a testi orvoslásban is, a gyógyszerek hatásában, de kiváltképpen lelkünk gyógyításában, bűneink eltörlésében, hitünk megerősödésében. Szerettetek részesült a mindennapi értelembe vett orvosi ellátásban, de hit által a mennyei segítségben is.  

   Meggyógyítom őket… A beteg mindig gyógyulásra vár. Ez a legnagyobb óhaja, vágya, kívánsága. Ennek érdekében igyekszik minden lehetőséget kihasználni, igénybe venni. Isten ajándékai ezek is. Azonban tudjuk, hogy a földi gyógyír csak ideig-óráig használ.

   Amikor Isten gyógyulást ígér, akkor ennél többről beszél. A mi gyógyulásunk a szó legteljesebb értelmében a megváltást jelenti. Elhívásunkat, felkészülésünket arra az életre, ahol nem lesz fájdalom, kiáltás, kórház, temető. Ahol mindörökre teljes boldogságban együtt lehetünk Krisztusban, Krisztussal.

   Megmutatom nekik… Ez drága, személyes ígéretként hangzik. Nem emberi szó csupán, Isten maga áll a kijelentés mögött. Hisszük, hogy az ő kegyelme kísér földi útjainkon is, minden lépésünkben. Ez látszott elköltözött testvérünk, drága hozzátartozótok életében is.

   (Életrajz)

  És megmutatom nekik, milyen kincs az igazi béke. Gyönyörű ez a mondat. Valóban nagy kincs a békesség. Földi értelemben is. Ha békesség van a szívünkben, a családunkban, gyülekeztünkben, országunkban. Valósággal az élet feltétele ez. Békesség nélkül csak sínylődni, vegetálni lehet.

Még nagyobb kincs és érték a lelki békesség. Az, amiről így ír Pál apostol: Krisztus megbékéltette velünk az Istent. Kifizette adósságunkat. Bizodalmunk van még az ítélet napjához is. Azt is tudjuk, hogy reánk bízatott a békesség szolgálata: hogy környezetünkben a békesség emberei legyünk.

   Ezt a Krisztustól kapott békesség igazi, olyan kincs, amit a rozsda és moly meg nem emészt, a tolvajok el nem lophatnak. Ami megmarad. Isten békességében élhetünk már most. Az üdvösséget már e földi életben elkezdjük.

   Megint az említett prédikációt idézem. „Így szól hozzánk az Úr ebben a szomorú órában: Én majd bekötözöm és orvoslom sebeit, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik, milyen kincs az igazi béke. Isten vigasztalni akar minket, titeket, gyászoló testvérek. Egyedül Isten hozhatja a gyógyító balzsamot Jézus Krisztus által. Az áldott Orvos be akarja kötözni a gyászoló szíveket is: a kegyelem és a Szentlélek hófehér kötésével.”

   Mindig nehéz a búcsúvétel, mégha idős korban távozik is valaki közülünk, mellőlünk. Krisztus feltámadásának világossága tudja elűzni gyászunk sötétségét, vagy éppen kételkedéseinket. Én élek, ti is élni fogtok.  Erre a vele járó, áldásait elnyerő, megosztó, és hozzá érkező életre hív el mindnyájunkat a mi Urunk.

   Ezzel a hittel, ebben a békességben vegyetek búcsút. Isten Igéje így vigasztal: Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. (Jn 6,40). Ámen.

 

 

Mk 10, 32-34  (temetés)

 

32 Mikor pedig a Jeruzsálembe vezető úton mentek, Jézus előttük haladt. Akik vele voltak, álmélkodtak, akik pedig követték, féltek. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és beszélni kezdett nekik arról, ami vele történni fog:

33 Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak,

34 kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de a harmadik napon feltámad.

 

   Régóta nem volt temetés gyülekezetünkben, és éppen az elmúlt napokban gondoltam arra: milyen jó lenne, ha ez sokáig így tartana… Nyilvánvalóan emberi elképzelés ez. Mivel mi csak a láthatókat ismerjük, azokat szeretnénk - tökéletlenségükben is - fenntartani, toldozni-foltozni. Isten rendelésében benne van a testi halál, de benne van az örök élet is Krisztus által. És ha fáj is szeretteink távozása, tudnunk kell, hogy Isten valami jobbról gondoskodott számukra.

   Bibliaolvasó kalauzunkban 2021. augusztus 17-re, arra a napra, amelyen testvérünk elhunyt, a felolvasott újszövetségi igeszakasz volt kijelölve. Jó Isten igéje fényében látni életünket, de halálunkat is. Eszünkbe jut Káténk tanítása: „a mi halálunk nem bűneinkért való megfizetés, hanem meghalás a bűnre nézve és átmenetel az örök életre”. Mert valaki eleget tett értünk, megnyitotta az utat számunkra az Isten országába. Tudjuk, hogy azért kötődhet, kapcsolódhat a mi sorsunk a Krisztuséhoz, mert előbb ő vállalta a mi emberi állapotunkat, sőt, bűneinket és halálunkat is, hogy nekünk az ő életében és dicsőségében legyen részünk. Ezért teljességgel az ő személye kell meghatározza magatartásunkat, cselekedeteinket, jelenünket és jövendőnket.

   Az igében is azt hallottuk, hogy Jézus előttük haladt. Amikor magunkról beszélünk, igen, gondjainkról, bajainkról, betegségeinkről is, vagy amikor most elhunyt testvérünk földi pályafutására gondolunk, akkor először az előtte és előttünk járó Jézusról kell szóljunk. Küzdelmeinknek, fáradozásainknak úgy van értelme, ha őt követjük, ha az övével összefonódik az életünk, ha szeretetéhez, alázatához, tisztaságához igazodunk.

   Nem akadálymentes ez az út, nem felhőtlen séta. Tudjuk, hogy mi várt Jézusra és a tanítványokra Jeruzsálemben. Tudjuk, hogy mennyi nehézség volt elköltözött testvérünk életében is. Vajon előre ismerve annak minden könnyét, kínját, vállalta volna-e valaki ezt a sorsot? És mégis mennyi áldás volt ezen az úton, mennyi szeretet, odaadás, kedvesség, segítőkészség, hála… Mert Jézus haladt elöl. Vele érdemes szembemenni a nehézségekkel, átmenni a halál árnyékának völgyén, a betegségek megpróbáltatásán, vele érdemes a kereszt kálváriáját is végigjárni, mert a földi Jeruzsálem szenvedésein át a mennyei Jeruzsálem fele vezet minket a mi Urunk.

   Azt hallottuk az Igében, hogy akik Jézussal vannak, akik őt követik ezen a vészterhes úton, álmélkodnak és félnek. Sok mindent nem értenek, és elfogja őket a félelem. Emberi megnyilvánulások ezek. Íme, Jézust követve is előjönnek, megmutatkoznak. Énekeljük is egyik énekünkben: „Ha elfog utamon félelem, fájdalom, fogd kezemet.” Ismerjük jól ezeket az érzéseket. Vajon ezt a bizalmat is? Hallottam olyan keménykedő véleményt, amely szerint „a hívő ember nem sír, nem aggódik”. Ez nem igaz. Krisztus maga is könnyekre fakadt a Lázár sírjánál. Megérintette az emberi mulandóság, szeretteink elvesztésének a fájdalma. A golgotai áldozatra készülve pedig – így olvassuk - gyötrődött az ő lelkében.

  Van félelem, van gyász, vannak kérdéseink – de van bizalom, reménység és békesség abban a Krisztusban, aki mindezekben mellénk áll, felemel, bátorít. Ezt tapasztaljátok meg ti is, gyászoló testvérek!

  Egy kedves mozzanat az igében az, amikor Jézus ezen a nehéz, félelmetes úton maga mellé veszi a tizenkettőt. Még szorosabban maga köré gyűjti. Ha nő a kísértés, a próba, akkor még közelebb kell hózódnunk Krisztushoz. Még jobban rajta kell csüngnünk. Még inkább rá kell figyelnünk. Jézus arról beszél nekik, ami rá vár, igazából arról, amit ő vállal értük. Ami a Jézus életében történt, az mind értünk volt. És ami velünk történik, annak mind köze van Krisztushoz. Úgy is mondhatnánk: az mind az ő megváltó hatalma alá tartozik.

  Így tekintünk elköltözött testvérünk földi pályafutására is.

(Életrajz). 2 napi gyengélkedés után csendben megpihent. „Pihenni térhetsz gyermekem, és Jézusod megláthatod.”

    Igen, Jézus is beszél szenvedéseiről, a rá váró megpróbáltatásokról (szorongó szívvel olvassuk/halljuk, nem kellemes ez a felsorolás), ám kijelentése ezzel a mondattal végződik: de a harmadik napon feltámad. Ez mindent átértékel. Ez mindent jóvá tesz. Ez mindent eltölt élő reménységgel. Ez a végső cél, ez az Isten akarata, hatalmának, kegyelmének a munkája. Jézus azért azonosult velünk nyomorúságunkban, hogy dicsőségében is részesüljünk. „Én élek, ti is élni fogtok.”

    A halál szomorú tényén túl ezt az életet kell meglátnunk, amit Krisztus szerzett meg számunkra áldozatával és feltámadásával. A mi életünk önmagában csak annyi, amennyit látunk belőle, csak ez a pár évtized, ami olyan gyorsan elrepül, de Krisztushoz kapcsolódva az üdvösség várományosai vagyunk. Gyászoló testvérek, legyetek hálásak drága hozzátartozótok földi életéért, segítségéért, amit kaptatok benne és általa, és azért, hogy Krisztusra nézve reménységgel búcsúzhattok tőle: a feltámadás, az örök boldogság bizonyosságával. Így vegyetek búcsút. „Igaz  beszéd  ez:  ha  vele  együtt  haltunk  meg,  vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is.” (2 Tim 2)

Az Úr vigasztaló, megtartó kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen. 

 

 

Zsolt 84, 2-13  (virrasztó)

 

     Az Isten közelébe, az Úr gyülekezetébe, templomába vágyakozó, ott békességet találó embernek a vallomása ez a gyönyörű zsoltár. Elhunyt testvérünk élete is ennek a zsoltárnak az igazságát képviselte. Mily kedvesek a te hajlékaid, ó, seregek Ura! Mennyire szeretett jönni, közösségben lenni, Igét hallgatni! Valósággal lelki otthona volt a gyülekezet. És mi, akik maradtunk, azt is el kell mondjuk: érezzük a távozása nyomán támadt ürességet. Elsősorban ti, a családtagok, de egyházunk templomos népe is… (Ma is eszembe jutott: a múltkori úrvacsoraosztáskor még ott volt…) A zsoltáros látja, ahogy a madarak is fészket találnak az Úr oltáránál. Mennyivel inkább oltalomra lel az ember, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett.  

   Boldogok, akik házadban laknak… Arra gondolunk, hogy az istenfélő ember számára valóban nagy öröm az Úr földi anyaszentegyházához tartozni, Igéjét hallani, őt magasztalni, de arra is, hogy Isten Krisztus által végső soron a mennyei hazában készített helyet számunkra… igazi, teljes öröm oda megérkezni.

   Boldog az az ember, akinek te vagy ereje. Sok küzdelemmel, harccal, feladattal, kihívással kell nekünk szembenéznünk ebben az életben. E világon nyomorúságotok lesz, mondja Krisztus Urunk az ő tanítványainak. De bízzatok, én meggyőztem ezt a világot. Istenben bízni, Krisztusra tekinteni: ez az erő titka. Elhunyt testvérünk 80 évnyi földi élete is ezt példázta. A próbákat, a nehézségeket, és végül a betegség terhét is bizakodva hordozta. Nem volt panaszkodó típus. Azt vallotta: „Kirendeli az Úr minden helyzetben, amire szükségünk van.” Még a siralom völgyében is, ahogy a zsoltárban olvastuk. A Siralom-völgye egy veszélyes szikla-szoros volt, kietlen, kopár hely, ahol a zarándokoknak át kellett haladni, de jelképesen jelenti a földi vándorutat, ahol az a reménység vezeti Isten gyermekeit, hogy az Úr, akinek színét keresik, velük van, megsegíti, és célba érkeznek.  Sőt, ezen a próbás, nehéz úton még áldást is kapnak, amit tovább tudnak adni másoknak. Isten kegyelméből a siralom völgye források helyévé lesz, ahol élet fakad.  Így tudott áldást továbbadó eszköz lenni elhunyt testvérünk, drága szerettetek is: a családban, a gyülekezetben…Isten gyermekeinek ez a feladata: Krisztus világosságát továbbsugározni. Mi temetéskor nem gyújtunk gyertyát, de szívünkben kell ott égjen a hit bizonyságtevő lángja. Isten szeretetre, szolgálatra hív el. Előttünk járók példája is erősít ebben: így vállaltak családot, építettek templomot, ápolták a közösséget. Emberileg ezért vagyunk még. És még inkább erősít Krisztus Urunk áldozata és húsvéti győzelme.

   Újult erővel… szükségünk van erre a belső megújulásra, reformációra. Sokszor elbizonytalanodunk, kétségbe esünk. Elköltözött testvérünk életében is voltak lelki hullámvölgyek, de megtapasztalta azt is, hogy Isten kegyelme megújul az életében. Hisszük, rövid, súlyos betegsége hordozásában is kapott segítséget felülről. Ti nem lehettetek mellette, de Krisztus az ő ígérete szerint, ami már testvérünk földi pályafutása elején, a kereszteléskor elhangzott felette, vele volt megváltó, megtartó irgalmával…

    Míg megérkezünk a Sionra. A Sion Jeruzsálemben a templom hegye volt, de az Isten országát is jelképezi. Az a végső célunk. Tudjuk, hogy földi sátorházunk elbomol. Cserben hagy a testünk. Befejezi szolgálatát. Néha ez drámai hirtelenséggel történik. Mostanában, ebben a járványos időben sok ilyen megdöbbentő esetről hallunk. 

   De nap és pajzs az Isten: kegyelmet és dicsőséget ad. És itt már nem földi dolgokról beszél az ige. Milyen dicsőségünk van nekünk? Az, amit Krisztus megszerzett számunkra. Az, aminek fénye fel-felragyog rajtunk földi vándorlásunkban is, szeretetünkben, a jóban, de amiben teljeséggel az Isten országában lesz részünk. Áldott az Isten, aki az ő örök dicsőségére hívott el Krisztusban! Ámen. 

 

Urunk, örökkévaló, irgalmas Istenünk, tehozzád jövünk minden veszteségünkkel, erőtlenségünkkel, hozzád fordulunk vigasztalásért, erőért, világosságért. Bár tört reménnyel állunk meg előtted, mégis az bizalom van a szívünkben, hogy Krisztusban megváltottál, és nem engeded, hogy tőled akármi vagy akárki is elszakítson.  Jó a te közeledben, szent Igéd tanításában felismerni, hogy te vagy a kegyelem forrása, nálad van a megtartatás. Hálát adunk ezért a drága üzenetért, amely elköltözött testvérünk számára is sokszor adott erőt, reménységet, segített az élet terheinek hordozásában, az övéinek való szolgálatban. Hisszük, hogy Igéd és Lelked ereje, feltámadott Urunk szeretete volt vele a végső földi harcban is. Szomorúságunkban is ki kell mondjuk együtt az Ige szavával: boldog az az ember, akinek te vagy bizodalma. Még a halál árnyéka völgyén is megsegíted azt, hatalmas kézzel vezeted, sőt megáldod, hogy az mások számára is áldás legyen. Ezt mutattad meg elhunyt testvérünk életében: családja körében, de a gyülekezet közösségében is. Legyen áldott neved minden segítségéért, minden szolgálatáért. Drága volt a te Igéd tanítása, hogy te a Sion fele vezetsz minket, mennyei otthonunk fele, ahol a mi Urunk helyet készít számunkra. Nap és pajzs vagy a tied számára, oltalom, biztos segítség, és megtartatás. Kegyelmet és dicsőséget adsz a te megváltott gyermekeidnek. Köszönjük, hogy ennek fénye tükröződhet már most a mi életünkön, és egyszer majd teljesen felragyog rajtunk a te országodban. Köszönjük, hogy ezzel a reménységgel engedhetjük el szeretteinket a végső földi búcsúzásban.

   Imádkozunk a gyászolókért, erősítsed, vigasztald őket Lelked által, könyörülj gyülekezetünkön, azok helyébe, akiket elszólítottál már közülünk, állíts hűséges szolgákat. Adj nekünk hitbeli megújulást, lelki reformációt, hogy Krisztus drága áldozata, eleink fáradozása ne legyen hiábavalóvá köztünk! Tarts meg minket a Krisztus iránti hűségben, aki által a te örök dicsőségedre hívtál el! Ámen. 

 

Tit 2, 11-14   (temetés)

 

11 Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek,

12 és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban,

13 mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését,

14 aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.

 

  Minden haláleset – mégha idősebb korban is történik, mégha sok betegség is előzi meg – fájdalmas kérdéseket vet fel. Úgy hozzá tartozik az életünk integritásához, kerekségéhez, hogy velünk vannak szeretteink, amikor pedig elvétetnek tőlünk, akkor éppen ez a megszokott rend omlik össze gyászt, bizonytalanságot szülve. Ez az érzés szorongatja most a ti szíveteket, gyászoló testvérek.

    A mi keresztyén hitünk szerint Isten akarata megelőzi azt, ami ér bennünket. Eleve elrendelésnek nevezi ezt a Szentírás, a reformáció tanításában különösen hangsúlyossá vált. Mindenekfelett a mi megváltásunkra vonatkozik.

   Erről hallunk az igében is: megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Isten örök szeretetéből minden időknek előtte kiválasztott az üdvösségre. Krisztusban lett ez nyilvánvaló, benne lett személyes valósággá.  Ez a tény minket teljesen hozzá kapcsol: születésünktől kezdve minden percünk, életünk minden mozzanata, sőt a világból való eltávozásunk, halálunk is rá utal. Reá tekintve bízvást mondhatjuk: nem véletlen és nem hiábavaló az életünk, nem csupán külső körülmények függvénye. És nem értelmetlen a halálunk. Istennek terve van velünk. Mindent úgy rendel és igazgat, hogy üdvözítő kegyelme bennünk is teljességre jusson.

    Mielőtt tehát magunkról beszélnénk,  akár egy lezárult földi életpályáról, előbb erről kell szólnunk: hogy megjelent Isten üdvözítő kegyelme Krisztusban. Nem egy elvesztett, hanem egy megváltott élettől búcsúzunk.

    Kegyelemből van ez. Sola gratia. Nincs jogunk a dicsekvésre, és nincs okunk a kétségbeesésre. Kegyelem volt elköltözött testvérünk számára ez a 80 év, benne a sok munka, fáradozás, küzdelem, de a testi és lelki áldások is, a család közössége. Kegyelem volt az, hogy Isten őt nektek adta férjként, apaként, nagyapaként.  De legnagyobb kegyelem az, hogy Krisztus által mindnyájan Isten gyermekei lehetünk. Az ő irgalma mindenkit átölel.  Testvérünk is ezt a bizonyosságot vallhatta, élhette meg.

   Ez a kegyelem kötelez miket. Aki felismerte, elfogadta, az nem élhet többé magának, saját akarata szerint. Nem önmagamé - mondjuk ki az ismert hitvallási tételt. A kegyelem arra tanít, hogy elfordulva az Istent kirekesztő, önző gondolkodástól, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban. Bölcsen tehát, Krisztus igazságát képviselve és szeretetét gyakorolva. Kinek sikerül ez? Tökéletesen senkinek. Töredékes a mi hitünk, a mi szeretetünk. Krisztusban van a teljesség. Minél jobban rá figyelünk, annál inkább hasonlítani fogunk hozzá.

   Miközben őt így igyekszünk követni őt, várjuk a mi boldog reménységünket. A halál – az ige szerint – nemcsak szomorúság, nemcsak gyász, hanem boldog reménység távlatainak a megmutatkozása is. Vajon nem azért vagyunk sokszor úgy belekeseredve bajainkba, gondjainkba, mert hiányzik szívünkből ez a boldog, biztos reménység? Drága gyászolót testvérek, elmondtátok, hogy hozzátartozótok az utolsó időben – érezve gyengeségét - nyíltan beszélt az ő eltávozásáról. Nem rettegő lélekkel, hanem – istenfélő ember lévén - bizonyára ennek a reménységnek a vigasztalásával. Egy hívő atyafi mondta: ha azt kérdezik tőlünk, hogy honnan jöttünk, akkor földi származásunkról kell számot adjunk, de ha az a kérdés, hogy hova megyünk, akkor mennyei célunkról kell tudjunk bizonyságot tenni. A földi eredet és a mennyei elhívás kettőségében kell látnunk elköltözött testvérünk életét is.

    (Életrajz.)

  Ez röviden a külső élettörténet. A belsőt Isten látta, ismeri. Vívódásait, magában elmondott fohászait, Krisztusban való hitét. Hermán István tiszteletes úr idejében - fiatal házasemberként - lesz presbitert, hosszú évekig viseli ezt a szép szolgálatot, amit később a fiának ad át.  Hűséges, szinte szenvedélyes templomba járó volt, amikor csak lehetett, mindig jelen volt az istentiszteleteken. Teste, lelke kívánkozott, ahogy ezt ő maga mondta. Betegsége előtti vasárnap is gyülekezetünk közösségében volt… Tőlünk immár elvétetett, helye üres marad, de hisszük, hogy Krisztus érdeméért Isten szeretetétől és közösségétől senki el nem szakíthatja…

  

  Az ige utolsó mondata biztatás nektek, gyászoló testvérek, és mindnyájunknak, mint hátramaradottaknak. Mi is abban Krisztusban hiszünk, akiben elődeink: aki önmagát adta értünk, és örökéletet szerzett nekünk. Megváltott, megtisztított gyermekei vagyunk, akiknek megbízatása, hogy jó cselekedetekre igyekezzünk. Erre törekedjetek ti is elsősorban egymás iránt a családban, de munkátokban, embertársaitok között, a gyülekezetben is. Istennek öröme telik ebben, és erősödik, vigasztalódik a ti lelketek is.     

   Hitvalló emberekként reménységben élünk. Így engedjük el azokat, akiket elszólít az Úr közülünk ebből a világból. Ez a cselekvő reménység kísérjen titeket is, gyászoló testvérek! Ezzel a Krisztus megváltó szeretetét elfogadó hittel, reménységgel vegyetek búcsút.

Az Ige így vigasztal, bátorít mindnyájatokat: „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4, 13).

   Isten áldjon meg titeket békességgel, állhatatossággal. Járjatok szeretetben - Krisztust követve - az üdvösség útján! Isten megtartó kegyelme legyen mivelünk! Ámen. 

 

   Urunk, irgalmas mennyei Atyánk, a mi szívünkben is van panasz, van kesergés. Olyan szomorú az, hogy el kell engedjük azokat, akik hozzánk tartoztak, mégha idős korban is… Úgy felborul életünk rendje. De tudjuk, hogy elvégezett dolog, hogy az embernek egyszer meg kell halnia, amint az is elvégezett dolog, mennyei Atyánk, hogy egyszülött Fiadban megváltottál, és az üdvösségre hívtál el. Benne megjelent a te üdvözítő kegyelmed. Add nekünk a gyász szorongatottságában is ezt az élő reménységet, bizodalmat!

    Köszönjük Igéd erőt adó biztatását, és azt, hogy emlékeztettél a mi keresztyéni megbízatásunkra is. A te kegyelmed elkötelez minket, arra indít, hogy neked szolgáljunk hűséggel, lelki bölcsességgel, odaadással. Hálát adunk azért, hogy ennek jele, bizonysága ott volt elköltözött testvérünk életében is: az ő munkájában, hűségében. 

   Gyászoló testvéreink nevében is hálát adunk elhunyt testvérünk életéért, minden áldásért, amit benne és általa adtál. Sok nehézség, küzdelem is volt az életében, de kegyelmedből volt siker és áldás is, szeretet és törődés, áldozatkészség és odaadás is.  Köszönjük, hogy te voltál oltalma, te voltál segítsége munkája végzésében, övéiről való gondoskodásban, könyörgéseiben meghallgattad, bajból, nehézségből kivezetted, megpróbáltatásaiban erősítetted.

   Köszönjük, mennyei Atyánk a hit biztos kőszikláját, amit Krisztusban ajándékoztál ennek a világnak, mindnyájunknak. Benne van megtartatásunk, békességünk, üdvösségünk. Ő volt és marad legfőbb vigasztalásunk akár élünk, akár halunk. Add, hogy rá tekintsünk, megváltó halálának és feltámadásának példája adjon erőt a gyász elhordozásához, a megvigasztalódáshoz, a továbbinduláshoz szeretetben, a jónak cselekvésében.

   Hálát adunk, hogy Krisztus a mi királyunk, győzelmes Urunk, aki Igéjével és Szentlelkével kormányoz, és akiben el van rejtve az életünk, hogy majd nyilvánvalóvá legyen. Vigasztald gyászoló testvéreinket, légy mindnyájunkkal! Ámen.       

 

 

Zsolt 77, 2-16 (temetés)

    2 Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.

3 Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni.

4 Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. (Szela.)

5 Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom.

6 Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön.

7 Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem:

8 Vajon végleg eltaszít az Úr, és kegyelmére többé nem számíthatok?

9 Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre?

10 Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag? (Szela.)

11 Az az én bajom – gondoltam –, hogy megváltozott a Felséges jóindulata.

12 Emlékezem az Úr tetteire, visszagondolok hajdani csodáira.

13 Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon.

14 Szent a te utad, Istenem! Van-e olyan nagy Isten, mint a mi Istenünk? 2Móz 15,11

15 Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel.

16 Megváltottad hatalmaddal népedet, Jákób és József  fiait.

 

   A kiáltás, a sóhaj, amiről az Ige is beszél: a fájdalom, szenvedés, a kétségbeesés, a belső vívódás megnyilvánulása, olykor pedig az együttérzésé. Sokat sóhajtott, kiáltott elhunyt testvérünk is életének utolsó éveiben, hosszas, az őt testi-szellemi létében megtámadó, fokozatosan legyűrő betegsége alatt. Kevés emberre méretik ilyen súlyos teher. És sok - talán magatokba fojtott – szánakozó, tehetetlen sóhajtás szólalt meg a ti szívetekben is, gyászoló testvérek.

    A zsoltáros Istenhez kiált. Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom… Minden mélyről fakadó kiáltás a magasba irányul. Az érthetetlen, súlyos, fájó kérdések, titkok az Úr elé állítanak.

   Kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul. Az esdeklés, az imádság intenzitásáról vall ez a kifejezés. A szenvedések közt hánykódó, vergődő ember képe jelenik meg előttünk, aki nem csillapodó nyugtalanságával, vigasztalanságával Istenhez fordul, és leplezetlen nyíltsággal tárja fel előtte elesettségét, baját, bánatát. Ki elé vihetnénk életünk terheit, terhes életünket, ha nem Ahhoz, aki alkotott, aki megváltott, aki kiszabta a mi földi utunkat, és meghatározta mennyei célunkat? Akiben megbízhatunk, mégha sokszor nem is látjuk az értelmét annak, amit megengedett az életünkben.

   Ebben az odafolyamodásban kérdések vetődhetnek fel: miért ilyen súlyos ez a nyomorúság, miért nem enyhül, vagy miért tart ilyen sokáig? Ezek a kérdések végső soron az Isten kegyelmére, és talán az embertársak jóindulatára apellálnak. Arra a tényre mutatnak rá, hogy felülről mégis erőt nyerünk napról napra az elhordozhatatlan elhordozásához, és azt tapasztaljuk: emberek állnak mellénk, szeretteink, barátaink, akiktől közelséget, segítséget, megértést kapunk tőlük. Minden rossz a jónak a próbája. 

  Milyen őszinte a zsoltáros!  Elmondja: Istenre gondolok, Igéjéről elmélkedem, őt kérem, valósággal ostromlom az egeket, és mégis elcsügged az én lelkem. Mert lehúz a szenvedés, mert összetör, megnyomorít a betegség. Milyen jó, hogy beismeri ezt a zsoltáros, hogy kimondja ezt Jézus Krisztus a kereszten: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet. Ebben a mélységben, melynek könnyét, kínját viselem, igen, belefáradva, sokszor feladva reményemet és bizodalmamat, érthetem meg, élhetem át azt, hogy elhagyatottságomban valaki hordoz, hogy a kereszt erőforrássá, áldássá válik.

  Virrasztásában, gyötrődésében a zsoltáros a régi napokra gondol, az egykorvolt esztendőkre, hajdani csodákra… Ezt tesszük mi is elköltözött testvérünkkel kapcsolatban, akinek Isten adott szép, áldásos időket is: az ifjúság, a családalapítás, a gyermeknevelés, a munkálkodás éveit.

    (Életrajz)

Eszembe jutnak énekeim, hallottuk a zsoltárban.  Az Urat dicsérni elboruló elmével is: megrendítő dolog… Egyszer majd - megszabadulva minden földi nyomorúságtól - tiszta szívvel, értelemmel és lélekkel ezt fogjuk tenni az Isten országában.

   A kérdések, dilemmák sokáig elkísérnek, újra és újra felélednek. A zsoltáros is küszködik velük. Vajon végleg eltaszít az Úr, és kegyelmére többé nem számíthatok? Végképp elfogyott szeretete? Megváltozott jóindulata? Az Ige azt tanítja: Uram, a te kegyelmed örökkévaló (136.zsoltár). Még határozottabban az Újszövetség: semmi el nem szakíthat az Isten szeretetétől. Túlvezet minket minden betegségen, kísértésen, még a halálon is.

  Érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre? Nem, feleljük, először ennek az ígéretnek a földi vetületére tekintve, most konkrétam elhunyt testvérünkre gondolva: hiszen ebben a 90 évvel ezelőtt elindult életben nemcsak az utolsó évek megpróbáltatása volt benne, hanem a népes család csodálatos ajándéka, gyermekei, unokái… Másodszor pedig – együtt Pál apostollal -  az örök élet Krisztus Jézusban beteljesülő ígéretéről kell bizonyságot tegyünk. 

  A zsoltáros a kérdések után még egyszer végiggondolja az Úr tetteit, csodáit, segítségét. Mi még tovább mehetünk, eljutva a Krisztus keresztjéig. Azon meglátva, hogy mit tett Isten értünk. Hogy a legnagyobb szenvedés is a megváltás igazságával kapcsol össze minket.

   És megszólal a bizonyosság: szent a te utad, Istenem. Sokszor nem értem. Sokszor könnye, kínja van. De ilyen volt a Krisztusé is. Ő azért jött, hogy út, igazság és élet legyen számomra. Ő vezet, hordoz, akkor is, amikor már nincs erőm menni, még gondolkodni sem. Rábízhatom magam. Ő áll mellém, ha jön a vész, ha a csata elviselhetetlenül hevessé válik. „Bízzatok, mert Jézus eljő, ő a fővezér!” 

  Az utolsó mondat határozottan erről beszél: megváltottad népedet. Nem egy elveszett, egy megváltott élettől búcsúzunk. Nem elveszett, hanem megváltott emberekként. Ezzel a tudattal, hittel, reménységgel élünk, munkálkodunk, szolgálunk, és haladunk Krisztus nyomdokain az üdvösség felé.   

    Így búcsúzunk, és valljuk mindannyian hittel: Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel. Megváltottad hatalmaddal népedet. Jézus Krisztusban. Ámen. 

 

Urunk, mindenható Istenünk, nem hangos jajszóval, de belső sóhajtással állunk meg előtted. Életünk sok gondja, baja, betegsége, és kivált a halál olyan súlyos kérdéseket vet fel bennünk. Kihez fordulhatnánk azokkal, minden nyugtalanságunkkal, ha nem tehozzád, aki temetőnk és alkotónk vagy, és megváltó Istenünk egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban.

   Ó, Jézusunk, hálát adunk neked, hogy te azért vállaltad a mi sorsunkat, annak minden mélységét elmenve a golgotai kínhalálig, hogy mi minden nyomorúságunkban, gyötrelmünkben, kísértésünkben tudhassuk, átérezhessük azt, hogy te mellettünk vagy, átölel, hordoz a te irgalmad. Köszönjük, hogy még a mi csüggedésünkben is osztoztál, amikor így kiáltottál fel a kereszten: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet. Együtt érzel velünk, amikor mi is ezt éljük át, és talán ki is mondjuk. És ebben mélységben szólal meg a te biztatásod: jöjjetek énhozzám… A fájó titkokat rád tekintve tudjuk elhordozni, sebeink sebeid által gyógyulnak.

   Nagy mélységeken, megpróbáltatásokon ment át elhunyt testvérünk is, és vele együtt az övéi. Hisszük, hogy te adtál erőt neki is, miközben megfogyatkozott teste, elborult értelme, és te adtál erőt, türelmet az őt gondozóknak. Segítsd őket most Lelked által, hogy hálával tudjanak gondolni a szép, áldott időkre is. Mindarra, amit szerettük által ajándékoztál nekik, kivált egészségében, de betegségében is. Jóságára, hitére, szolgálatára. És segítsd őket, hogy reménységgel tudjanak előre tekinteni, arra az üdvösségre, amit Krisztus szerezett meg számunkra. Nem aranyon, vagy ezüstön, hanem drága vérén. Ahova várod, és ahova befogadod a tieidet: ahol nem lesz betegség, kiáltás, fájdalom, halál, hanem tiszta öröm, teljes békesség és hiánytalan szeretet.

   Segíts mindnyájunkat, hogy már most ezeket az örökkévaló értékeket keressük, kövessük! Hisszük, hogy megtartó ígéreted beteljesedik nemzedékről nemzedékre. Áldd meg az unokákat és családjaikat, egész gyülekezetünket! Krisztusért kérünk. Ámen. 

 

 

2 Kor 5, 1-10 (temetés)

 

    A bibliaolvasó ember számára jól ismert igeszakaszt olvastam fel. Gyakran választjuk temetési textusként is. Megfogalmazódik benne a hívő ember vívódása az elmúlás, a halál gondolatával, ugyanakkor nagyon határozottan megszólal az Istenben való reménység is az üdvösségre nézve. Az apostol végig többes számot használ, arra utalva erre, hogy amit leír, az nemcsak mások számára szóló tanítás, hanem az ő személyes lelki tusakodása, és szívből fakadó vallomása is.

    Mindnyájunknak szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy napjaink elfogynak. Minden haláleset a sajátunkra emlékeztet. Ebben az érintettségben nem elég csak a „születtünk, meg kell halnunk” emberi bölcsességig eljutnunk, hanem hit által addig a meggyőződésig, hogy Isten Krisztusban az örökkévalóságra rendelt minket.  

   Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorházunk összeomlik… Igen, ezt mindenki tudja, mégha nem is akar róla tudomást venni. Szemléletes a sátor képe, ami létezésünk külső, testi keretét jelképezi. A sátor lakóhelyül szolgál, de nem állandó hajlék, hanem felállítják, aztán el kell bontani, tovább kell költöztetni.

  De a sátorház ideiglenességére vonatkozó megállapítás csak a kijelentés első része, valójában mellékmondata. Ha összeomlik, hallottuk, akkor Istentől készített, örökkévaló házunk van. Ez a folytatás már a hit felismerése, bizonyossága. A ház stabil építmény, amiben biztonságosan lehet lakni. A földi világon túl, amelyben „változás és romlás dúl mindenütt”, ismerjük a mennyeit is, ahol nem lesz halál, gyász, kiáltás, fájdalom (Jel 21, 4), ahol állandóság van. Ahova utat számunkra Krisztus készített.  

   Az ige beszél a sátorban való lakozásunk nehézségeiről. Kétszer is megismétli az apostol: sóhajtozunk. A sóhajtásban, nyögésben testi-lelki fájdalmunknak, az elfáradásunknak, vagy éppen a tehetetlenségünkben adunk hangot. Kinek az élete telik sóhajtás nélkül?   Persze, van részünk örömben, sikerben is… de gyakran megmutatkoznak a sátor hiányosságai, fogyatkozásai. Sok minden megterhel: betegség, veszteségek, csalódások… Voltak ilyen terhei elhunyt testvérünknek is. Olyanok, amiket mások is láttak és észrevettek, és olyanok is, amikről nem tudott a környezete. Nem a tökéletesség, a teljesség állapotában élünk. Hitben járunk, nem látásban, írja le később az apostol. Az azonban világos, hogy Isten nem sátorlakóknak teremtett. Földi életünk egy ideiglenes állapot. Fontos szakasza létezésünknek, de nem a végleges.

   Van, aki arra rendezkedik be, mintha a látható, a kézzelfogható örökké tartana. Csak ezt ismeri. Az ilyen ember minden fáradozása, törekvése a sátorért, az evilágiakért, mulandó földi életéért történik. Azonban tudjuk, hogy minket sem vagyon, sem hatalom, sem hírnév nem tarthat meg. Krisztus Urunk ezért figyelmeztet: munkálkodjatok azért, ami megmarad az örök életre. Miközben annyi fáradozunk, törjük magunkat a mulandókért, vajon a lelkiekről nem feledkezünk-e el?

   Érdekes párhuzam az Ószövetségből: a pusztai vándorlás idején a választott népnek nem volt, nem is lehetett alapokra épített temploma, hiszen állandóan vándoroltak, útban voltak az ígéret földje felé. A szent sátorban tisztelték az Istent… Akárhol éljünk is - persze, nagy áldása Istennek, hogy van földi otthonunk – csak jövevények vagyunk.  Jövevény volt testvérünk is, aki pedig tősgyökeres bergenyeinek számított, itt életek szülei, nagyszülei – és erre büszke is volt. Dicséretes erény a szülőföld szeretete, de mi csak egy darabig élünk ott, ahol lakóhelyet, hazát rendelt számunkra az Isten. (Szerzetes történet… átutazóban vagyunk.) Ennek a tudata nem könnyelművé tesz, hanem éppenséggel arra késztet: vegyük nagyon komolyan: amíg időnk van, amíg világosság van, tegyünk meg mindent az Isten ügyéért és egymás javára.     

    Mi, akik hisszük, és tudjuk, hogy Isten valami jobbról gondoskodott számunkra, mi is ragaszkodunk, kapaszkodunk ehhez az élethez. Nem szeretnénk levetni… kötődünk hozzá. Toldozzuk-foltozzuk sátrunkat.  Tápláljuk, ápoljuk, védjük, kényeztetjük, kúráljuk földi testünket.  Ez természetes is. Isten plántálta belénk az élni akarás ösztönét. Egy bölcs tanítás szerint: teljes erőddel dőlj neki evilági feladataidnak, és teljes szívvel higgy az üdvösségben!  Sátorban lakásunk a szolgálat időszaka, a szereteté, a családunkért való fáradozásé, a közösség építéséé. Ki kell használnunk! Sátor-létünk Isten kivételes, egyszeri ajándéka. Nem mindegy, hogyan töltjük! Azonban tudnunk kell, hogy egyszer összeomlik, egyszer le kell tennünk. A mennyi házba nem lehet sátrastól beköltöznünk.

   Igen, a végső harc ádáz csatája… Elhunyt testvérünk is nagyon félt ettől. Szeretnénk azt megspórolni. Szeretnénk nem megkóstolni a halál keserűségét. Valaki szellemeskedve azt mondta: nem szeretnék ott lenni, amikor meghalok. Halandó mivoltunkkal egyből a múlhatatlan életbe szeretnénk átlépni. De nem tehetjük… Nem lehet kikerülnünk, ám hisszük azt, hogy Isten az, aki átvezet. Krisztus ezt a nehéz utat is megjárta előttünk. Ezért bizodalmunk van.

   A láthatók elmúlását nem reménytelenséggel szemléljük. Isten a Lélek zálogát adja. Vigasztaló, bátorító erejét. Készít, erősít, reménységet gyújt. Át kell menjünk a halál sötét kapuján (Ravasz László), de nem a sötétségbe érkezünk. Nem a nagy semmi vár, hanem – Krisztus által hihetjük ezt – Isten örökkévaló dicsősége. 

   Az apostol másodszor is hangsúlyozza: ezért mindenkor bizakodunk (kétszer hangzott el a sóhajtozunk is). Jó, ha ezt mi is el tudjuk mondani. Jó, ha tudatában vagyunk, hogy Krisztus velünk van minden napon, bár még nem nála lakunk. A János evangéliumában olvassuk: elmegyek, hogy helyet készítsek… és majd ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket.  Advent van, őt várjuk, a mi megtartó Urunkat. Közben tesszük azt, ami reánk van bízva. Közben tudjuk, hogy ki van jelölve a helyünk, a feladatunk. Hűséggel, odaadással kell végeznünk, soha nem feledkezve meg arról: a mi végső célunk az Isten országa. Oda szól a mi végleges személyi igazolványunk. A mi hazánk az Úrnál van… Hozzá készülünk, ezért igyekszünk neki kedvesek lenni. Mit tennénk, ha valaki megajándékozna egy gyönyörű új házzal? Bizonyára nagyon örülnénk, és hálásak lennénk az illetőnek. Krisztus örökkévaló, kibeszélhetetlen szépségű mennyei házzal, élettel ajándékoz meg. Ez arra késztet, hogy neki engedelmeskedjünk… Szó szerint így hallottuk: Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. Ez az igazi bölcs hozzáállás…  

 (Életrajz.)

   Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat – hallottuk az utolsó versben. Figyelmeztetés és biztatás is ez egyben. Úgy éljünk, úgy számláljuk múló napjainkat, hogy majd az igaz Bíró elé kell állnunk leplezetlenül. Ott egyedül az ő kegyelme, a neki való engedelmesség ruhájával takarózhatunk. Fogadjuk el ezt a kegyelmet, tegyük a jót, amíg időnk van: azaz kövessük Krisztus példáját, legyünk jóságának, tisztaságának képviselői, hogy tőle kapjuk meg az üdvösség jutalmát, ajándékát!

    Ezt a biztatást, tanítást meghallva, a Krisztusban való élő reménység előtt megnyitva szíveteket, és annak erejével szolgálva a családban, a közösségben vegyetek búcsút a ti hozzátartozótoktól.

    Isten Igéjének biztató üzenetét vigyük magunkkal mindnyájan: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.”  Ámen. 

 

Urunk, mindenható Istenünk, mi is sóhajtozással állunk meg előtted. Életünk sok gondja, baja, betegsége, és kivált a halál olyan súlyos kérdéseket vet fel bennünk. Kihez fordulhatnánk azokkal, minden nyugtalanságunkkal, ha nem tehozzád, aki teremtőnk és alkotónk vagy, és megváltó Istenünk egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban.

   Ó, Jézusunk, hálát adunk neked, hogy te azért jöttél el testben közénk, azért vállaltad a mi sorsunkat, annak minden mélységét, elmenve a golgotai kínhalálig, hogy mi minden nyomorúságunkban, megpróbáltatásunkban, kísértésünkben tudhassuk, átérezhessük azt, hogy te mellettünk vagy, átölel, hordoz a te irgalmad. A mi csüggedésünkben így szólal meg a te biztatásod: jöjjetek énhozzám… És adod nekünk te Lelked erejét, vigasztalását.

   Köszönjük, hogy elhunyt testvérünknek is te voltál oltalma, segítsége. Hisszük, hogy te adtál erőt neki munkái, feladatai végzésében, családjáért való fáradozásában, a kísértésekkel való harcban.  Te bocsátottad meg bűneit, ajándékoztad meg békességeddel. Te voltál vele a végső harcban is.

Te légy most gyászoló testvéreinkkel! Segítsd őket most Lelked által, hogy hálával tudjanak gondolni mindarra, amit szerettük által ajándékoztál nekik, és arra is, amit ők tudta adni! Segítsd őket, hogy reménységgel tudjanak előre tekinteni, arra az üdvösségre, amit Krisztus szerezett meg számunkra! Nem aranyon, vagy ezüstön. Ahova várod, és ahova befogadod a tieidet: ahol nem lesz betegség, kiáltás, fájdalom, halál, hanem tiszta öröm, teljes békesség és tökéletes szeretet.

   Segíts mindnyájunkat, hogy már most ezeket az örökkévaló értékeket keressük, kövessük, hogy úgy éljünk, úgy viszonyuljunk egymáshoz, hogy az kedves legyen neked! Hisszük, hogy megtartó ígéreted beteljesedik nemzedékről nemzedékre. Áldd meg a hátramaradottakat: özvegyet, gyermekeket, unokákat és családjaikat, egész gyülekezetünket! Krisztusért kérünk. Ámen. 

 

 

Zsolt 130 (virrasztó)

 

   Egy adventi tartalmú zsoltárt olvastam fel… egy zarándokéneket, ahogy a feliratból kiderül. Azonban nemcsak a Jeruzsálemi templom fele igyekvő zarándokok vágyairól, érzéseiről szól ez a zsoltár, hanem tulajdonképpen az emberi életről, amely Istentől indul, az ő oltalma alatt áll, és feléje halad. Közben nagy mélységeket jár be. Elhunyt testvérünk lezárult földi pályájára is illenek ezek a megállapítások.    Először a 127. zsoltárt akartam választani erre az alkalomra, ott a nagycsalád áldásairól beszél a szentíró, arról, hogy az anyaméh gyümölcse jutalom. Igen, ezt is meg kell említenünk. A modernebb korban már nem sok ilyen népes család volt Bergenyében, mint tietek, gyászoló testvérek. Ez elsősorban édesanyátok áldozatvállalásáról szól.  Nem volt könnyű, de mindnyájan tisztességes, becsületes emberek lettetek… Ágyban fekvőként is könnyezve mutogatta a fényképeket gyermekeiről, unokáiról. Minden emberi élet áldás. Egy kicsit átfogalmazva az egyik zsoltár szavait: a meg nem születettek nem dicsérhetik Istent. Mindnyájan azért vagyunk itt, mert valaki vállalt, valaki kihordott a szíve alatt, nevelt, gondoskodott rólunk.

    Úgy láttuk, valóban sok teher adatott neki, nagy mélységeket kellett megjárnia. Nem tudjuk, miért… Egyszer ebből a nyomasztó titokból drága igazság lesz. De azt is láttuk, hogy keresztjeit mély hittel, istenfélelemmel hordozta. Megmaradtak bennem a beszélgetések kis konyhájában, vagy későbbről, amikor már lányánál lakott… Szerette Isten igéjét, bizalommal fogadta szívébe, sokat imádkozott, fohászkodott. Nagy megpróbáltatásokban sokszor kellett letegye az életét, szeretteinek sorsát az Isten kezébe.  

   Életének egyik nagy mélysége, csapása férje korai elvesztése volt… A veszteség fájdalmán túl rá szakadt a nagycsalád minden gondja. Hogy is bírta ki?- kérdezzük.

Aztán ott voltak a rendre jelentkező, elhatalmasodó betegségek: asztmája, szívproblémái, magas vérnyomása, cukorbaja… Évtizedekig hordozta ezeket a töviseket.  Ideköltözésünk első éveiben még néha el-eljárt a templomba, aztán később már nem tudott elmozdulni otthonról… Az utóbbi 7 évet ágyban töltötte, rászorulva lánya hűséges gondozására.

   A zsoltáros a bűnök mélységéről beszél.  Ez a lelki nyomorúság mindnyájunk életét megviseli. Karácsonyra készülve ki kell mondjuk: Krisztus azért jött, hogy ebből a mélységből, amiből soha ki nem jutottunk volna, kimentsen. Mi az ő megváltott gyermekei vagyunk.  „Ha a bűnöket számon tartod, ki marad meg?” – kérdi a zsoltáros, de rögtön hozzáteszi: nálad a bocsánat. Testvérünk – nagy emberi szenvedései között, amikben Krisztusnak is része volt – hittel fogadta el megváltó Urunk bűnt eltörlő áldozatát. 

    A zsoltár második felében a bűnbocsánatot nyert ember fohászát halljuk: várom az Urat, várja lelkem, és bízom ígéretében. A hívő ember nem a véget várja, nem a halált, hanem az Urat… Ígéretünk van arra, hogy ő velünk van, hogy a halál sem szakíthat el tőle: hisszük, hogy Isten soha nem szegi meg egyetlen szavát sem. Nagyon személyesen hangzik ez a fohász. Nemcsak áldását, segítségét várom - azt is, néha epekedő szívvel – de annál többet: őt magát, teremtő Istenemet, megváltó Krisztusomat.  Egy hasonlat is elhangzik: jobban, mint az őrök a reggel. Az őrök a sötét bizonytalanságában, a félelmetes kiszámíthatatlanságában, amikor az ellenség akármikor rajtuk üthetett, valóban feszülten várták a hajnali derengés... 

   De mi nemcsak földi nappalokat várunk, hanem Isten kegyelmét, a bűntől való teljes szabadulást, szenvedések levetkőzését. Krisztust, a világosságot, aki kisgyermekként eljött, aki Megváltóként mellettünk áll, aki átvezet a halálon át az üdvösséget, ahol nem lesz halál, kiáltás… ahova az Úr várja az őt szeretőket.

 

 

1Pt 1, 17-21 (temetés)

 

    17 Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, szent félelemmel éljetek földi vándorlásotok idején,

18 tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből,

19 hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.

20 Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek,

21 akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen.

 

   Az a tény, hogy mulandók vagyunk, egymás mellé állít minket. Amikor összegyűlünk egy-egy temetésre, akkor abban nemcsak az együttérzés jut kifejezésre, hanem közös sorsunk megrendítő élménye is. Az a tény, hogy Isten Krisztusban a mi mennyei Atyánk lett, összeköt minket. Azokkal is, akik már előrementek. Mert mindenek élnek Istennek. Az övéi halálon innen és túl hozzá tartoznak. Aki hisz énbennem, ha meghal is él, tanítja Krisztus Urunk. 

    Istent mennyei Atyánként hívjuk segítségül, vagyis bizalommal, reménységgel, előtte nem szégyellve, őszintén beismerve erőtlenségeinket is. Hiszen jól ismer minket, Fiában osztozott a mi sorsunkban. Végigjárta életünk mélységeit. Velünk vándorol. (Egy zsúfolt városban egy idős bácsi egy magasra pakolt kézi szekeret húzott nagy erőlködéssel a járdán, egy fiatal, jóindulatú autós közelhajtott hozzá, leeresztette az ablakot, és azt kérdezte: segíthetek? Csak ha leteszed az autót, fiam, és megfogod itt mellettem a másik fogantyút, válaszolta az öreg. ) Karácsony erről szól. Nagypéntek ezt bizonyítja. Krisztus mellénk áll. Ő volt a társa, erőssége, bizodalma elköltözött testvérünknek is…  Ti is hozzá fordulhattok, gyászoló testvérek, a veszteség keserűségét tapasztalva. Az ő szava indíthat tovább békességben, az ő szeretete gyógyíthatja sebeiteket.      

    Mennyei Atyánk, aki Fiában hozzánk hajolt, személyválogatás nélkül ítél, hallottuk. A hangsúly nem az ítéleten van, hanem azon, hogy Isten igazságos. Nem a mi személyünkre, társadalmi rangunkra, gazdagságunkra tekint, hanem egyedül szent Fia érdemére. Nem azt nézi, amink nekünk van, hanem azt, akit ő ajándékoz nekünk. Krisztuson áll vagy bukik a mi megítélésünk, a mi megkegyelmezésünk. Rajtunk annyiban, hogy elfogadjuk-e őt vagy nem, Krisztus szerint élünk-e vagy nem. Beszédemmel, cselekedeteimmel vállalom-e őt, aki teljesen vállalt engem?

      Szent félelemmel éljetek földi vándorlásotok idején. Azaz nem könnyelműen. Komolyan véve életünket, küldetésünket. Felelősen és lelkiismeretesen szolgálni a családban, közösségben, ahova Isten helyezett. Engedelmeskedni, a jót keresni, hűségesnek maradni, kitartani földi vándorlásunk idején… Érdekes kifejezés. Nem feltétlenül a költözésekre, a helyváltoztatásra utal. Elhunyt testvérünk régóta nem tudott kimozdulni, mégis teltek vándorlása napjai, szinte azt mondhatnánk, történelmi korok maradtak el mögötte… Arra is utal ez a kifejezés, hogy tkp. semmi sem a mienk. A vándor vagyona annyi, ami rajta van. Csak a lelki kincseink maradnak! Isten nem azt nézi, mi van a kezedben, hanem azt, ami a szívedben van.

    Ez a mondat, úgy érzem, nagyon talál testvérünk immár lezárult földi életére, küzdelmeire. Talán sorsának alakulása, sok szenvedése, a nagycsalád felelőssége, de személyes hozzáállása is komollyá tette őt. A szó jó értelmében szívére vett mindent. Hitének megélését, Istennel, emberekkel való kapcsolatát, gyermekei sorsát… Nem hiába töltötte vándorlását. A lelki értékek voltak az elsők számára.

(Élettörténet.) Két nappal ezelőtt hosszas szenvedés után letette lelkét Isten örökkévaló kezébe.            

   A jövevénységünk idejét meghatározó szent, engedelmes félelem alapja az, hogy tudjuk, nem veszendő holmin váltattunk meg. Valaki az életét adta értem. Élet árán kapott életünk van… Akkor nem lehetünk felületesek. Valaki, akinek édesanyja belehalt a szülésbe, amikor őt világra hozta, azt mondta: két életre kell vigyáznom… az anyám rám bízta a sajátját is… Krisztus ránk bízott életét is hordozunk. (Élek többé nem én…) Megrendítő igazság: nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltatunk meg. Az is szép gesztus, ha valaki anyagiakat áldoz. De aki életéből ad, vagy aki életét adja, az a legtöbb. Ti is kaptatok édesanyátok életéből egy-egy darabot… De Megváltótok életét is. Így fonódik össze a földi és a mennyei.

   Megváltásunk - mert erről van szó – a hibátlan és szeplőtelen Bárány vérével, áldozata által történt.  Ő az Egyetlen, a Szent és Szeretett. Isten a legdrágábbat adta. Ez a Krisztus született meg értünk, hogy születésünknek, földi vándorlásunknak, de halálunknak is egészen más értelme legyen. Tusonban mondta el valaki: náluk egy idős ember istállóban lakott, a jászolban halt meg… Isten kezében halunk meg, Isten kezében ébredünk az örök életre.

     Megrendítő ez az isteni terv. A világ teremtése előtt kiválasztatott Krisztus értünk. Általa és benne mi életünk is belekerült Isten üdvözítő tervében… Az idők végén megjelent… Karácsonyra, a testet öltés betlehemi csodájára gondolunk. Nagypéntek áldozatára, húsvét győzelmére. Mindennek fénye rávetül életünkre, sőt halálunkra is.  Krisztus a kapocs közöttünk és Isten között, ég és föld között, a mulandóság és az üdvösség között. Részt vállalt gyalázatunkból, hogy részünk lehessen az ő dicsőségében. 

   Hogy hitünk reménység is legyen. Édesanyátok fölött rég kimondták az orvosok: nincs remény… És Isten még napokat, éveket adott, amíg köztetek lehetett. Az ő kegyelme, a ti ragaszkodásotok életben tartotta őt minden emberi reményen felül. Igen, ez a ti szeretetetek, türelmetek próbája is volt. De az igében többről van szó. Nemcsak néhány ajándékba kapott plusz évről, hanem az üdvösségről. Hitünk a halállal szemben is reménységséggel biztat minket. Isten szeretete, irgalma túlmutat a halálon.

   Reménység, hit: ezekkel az ajándékokkal induljatok tovább, vigasztalódjatok, éljetek egyetértésben és békességben!

Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek, akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen. Ámen.

 

Urunk, Istenünk, örökkévaló mennyei Atyánk Krisztusban, köszönjük, hogy megszólíthatunk, hogy hozzád jöhetünk minden nyomorúságunkkal, bánatunkkal, gyászunkkal, kérdéseinkkel, és te atyai kegyelemmel fogadsz, te megvigasztalsz, és újból megerősítesz abban a hitünkben, hogy egyszülött Fiad szerelméért gyermekeid lettünk, akiknek nemcsak földi, mulandó javakat adsz, hanem örökkévaló, mennyeieket is. Köszönjük, hogy bár úgy érezzük, hogy sok igazságtalanság ér minket, te mégis igazságos vagy, aki nem érdemeink, de örökkévaló irgalmad szerint cselekszel velünk.

   Igédben is tanítottad, és ez a koporsó is arra emlékeztet minket, hogy közös emberi sorsunk az elmúlás. Tudjuk ezt, és mégis fáj az elválás, azoknak elengedése, akik hozzánk tartoztak, akiktől szeretet kaptunk. De azt is hallottuk, hogy te az élők Istene vagy, halálom innen és túl örökkévaló kegyelmed szerint Krisztusban van elrejtve az életünk. Ő azért született, hogy mi reménységre szülessünk, azért halt meg, hogy ne kelljen féljünk az ítélettől, és azért támadt fel, hogy az örök életet ajándékozza nekünk. Köszönjük, hogy élet árán szerzett, megváltott életünk van, és a halál sem képes minket tőled elszakítani. Hálát adunk, hogy ez volt a bizodalma elköltözött testvérünknek is sok szenvedése, betegsége, nyomorúsága közt. Magasztalunk téged, hogy te hordoztad, és érezhette közelségedet, oltalmadat. Gyászában vigasztaltad, erőtlenségében támogattad, családjában megáldottad. Köszönjük az ő szeretetét, jóságát gyermekei iránt, de gyülekeztünk iránti ragaszkodását is. Hisszük te voltál vele az utolsó nagy küzdelemben is, amikor lelkét reád bízhatta, mint Megváltó Urára. Olyan drága a te Igéd tanítása: nem aranyon, vagy ezüstön. Megrendítő igazság ez. Karácsony titka van ebben, nagypéntek végtelen áldozata, húsvét győzelme. És a mennyei ünnep öröme is. Dicsértessék szent neved örökké, mennyei Atyánk, az értünk küldött, odaszánt hibátlan, szeplőtelen Bárányért, Krisztusért! Benne reménykedünk életünkre, halálunkra nézve.

Légy a gyászolókkal, vigasztald őket Szentlelked által, az ige igaságával, Krisztus kegyelmével! Áldd meg családjaikat, hadd vigyék tovább a lelki örökséget! És segítsd őket, és minket mindnyájunkat, hogy valóban hitben és reménységben éljünk, szeretettel szolgáljunk egymásnak, mert ezt bíztad reánk. Mert Urunk ezért lett testvérünkké. Őbenne áldd meg ünnepünket itt s majd a te országodban! Ámen.