1 Krón 29, 10-15  (temetés) 

10 Dávid ekkor áldotta az Urat az egész gyülekezet előtt. Ezt mondta: Áldott vagy te, Uram, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké! 

11 Tied, Uram, a méltóság, a hatalom és a tisztelet, a hírnév és a fenség, bizony minden, ami a mennyben és a földön van! Tied, Uram, az ország, magasztos vagy te, mindenség fejedelme! Zsolt 96,6; Mt 6,13; Jel 4,11; 5,13 

12 Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen. A te kezedben van az erő és a hatalom, a te kezed tehet bárkit naggyá és erőssé. 2Krón 20,6 

13 Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet. 

14 Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ennyit adakozni? Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk! Zsolt 50,9-10; 1Kor 4,7 

15 Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint a múló árnyék.

   Dávid király élete végén mondja el ezt a himnuszi szépségű, magasztaló imádságot. A fejezet záró sorai már az ő haláláról tudósítanak, hogy ti. meghalt késő vénségében, betelve az élettel. Hálás, megelégedett emberként. A történészek szerint 73-74 éves lehetett. Persze, mondhatjuk, neki azért a szó valós értelmében királyi élete volt, de tapasztalatból tudjuk, hogy nem a rang, a gazdagság teszi széppé az életet. Testvéreim, az Istenhez tartozás, a benne való bizalom ad igazi tartalmat, mélységet, értelmet annak. Isten kegyelme által lesz teljes földi életünk (akkor is, ha sok küzdelem van benne): érjen az véget 81 esztendő után, netán hamarabb, esetleg később. Mi, újszövetségi emberek azt hisszük és valljuk, hogy a földi életünk csak a bevezető, igazi része ezután, az Isten országában következik. 

  Olyan megható, hogy Dávid – készülve arra, hogy letegye az ő földi szolgálatát – először az Urat áldja. Áldott vagy te, Uram, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké!  Áldott vagy Te, tesszük hozzá, mert szent Fiadban megváltottál minket, az üdvösségre hívtál el. Velünk voltál és vagy harcainkban, küzdelmeinkben, és tőled a halál sem tud elszakítani.  Csodálatos így Istenre nézve, az ő ragyogásával betelve búcsúzni a mulandó világtól. 

   Dávidot nemcsak az foglalkoztatja, amit itt hagy, hanem főként az, ami várja. Testvérünk is készült… érezte gyengeségét, erőtlenségét, és neki is ugyanaz lehetett a reménysége, mint Dávidnak: Isten örökkévaló irgalma. Aktív emberként nehezen szokta meg azt, hogy egyre kevesebbet képes dolgozni, hogy fárad, és mondogatta (nem panaszkodva, csak tényszerűen sorolva bajait), hogy neki lassan menni kell. „Ahány öreget csak ismertem gyermekkoromtól kezdve, azok mind meghaltak”, mondta egyszer a maga kesernyés humorával. „Ez a mi sorsunk.” Valóban, egyszer le kell tenni minden munkát (Jézus azt mondja: munkálkodjatok, míg nappal van), de élő Urunkban élő reménységünk van. Jézus azt mondja a tanítványainak: akarom, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.

   Dávid király Isten dicsőségét, nagyságát, tündöklő felségét dicsőíti csodálatos szavakkal, és ha mi nem is tudunk ilyen szépeket mondani, a lelkünk mélyén ugyanez bizonyosság lakik: nagy és dicsőséges Istenünk van, aki élet és halál Ura, aki feltámasztotta Krisztus, és benne minket is új életre kelt…

   Ki vagyok én, kérdi Dávid. Honnan volt erőnk ezt elvégezni? Dávid itt konkrétan a jeruzsálemi templom építésére begyűlt adományokról szól, de ebben a kijelentésben benne van egész életének a kiértékelése. Honnan volt erőm győzni, talpon maradni, bűneim ellenére is kitartani! Értitek a kérdést, gyászoló testvérek! Honnan is volt ereje drága hozzátartozótoknak mindazt elvégezni, amit véghez vitt? Honnan volt lelki, erkölcsi ereje a gyermekkori hányattatások ellenére becsületes, jószívű, segítőkész embernek maradni, honnan volt ereje nehéz munkáját teljesíteni, családját rendezni, a problémák közt megőrizni hitét, bizodalmát, sőt, jókedvét is? Honnan volt ereje öregkori gyengeségeit hordozni? 

   Tudjátok, honnan? Istentől. Aki megsegítette, feljebb, semhogy emberileg remélhette volna. Aki erőt adott neki is, mint minden gyermekének, a kereszthordozásban, a szenvedésekben, az élet bajaiban és megpróbáltatásaiban, mert könyörülő és irgalmas Úr ő, hatalmas, aki mindig meg tud segíteni. „Mivelhogy ezt megcselekedheti, mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya” – mondjuk a Kátéban. Ez a mi erőforrásunk, ez a mi biztos alapunk. 

Elhunyt testvérünk élete is ezt példázta. (Életrajz…)           

    Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk! Mert mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint a múló árnyék. Igen, ilyenek vagyunk, így néz ki a mi emberi bizonyítványunk. Jövevények, zsellérek – Dávid mondja, aki király volt: híres, gazdag, győzedelmes. De most mi maradt számára? Lejárt élete, küszködéseinek emléke, elmúlt napjai? Isten nemcsak ennyit ígér! 

  A ti munkálkodásotok nem hiábavaló az Úrban, olvassuk az 1 Kor 15-ben… Lejár az életünk, de Isten, aki velünk volt minden napon, nem enged ki a kezéből. Ez a mi hitünk, reménységünk szeretteinkre nézve, aki előrementek, és magunkra nézve is. Érdemes fáradozni, mert Isten megáldja munkánkat, és elvesszük annak jutalmát az ő országában. 

    Vegyetek búcsút reménységgel, halljátok meg, halljuk meg az Ige biztatását: Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül (Fil 3,20). Ámen.

Urunk, örökkévaló mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, bár szomorúság van a mi szívünkben testvérünk távozása miatt, és osztozunk a gyászolók fájdalmában, mégis velük együtt – igédre figyelve – először hálát adunk neked, mert hatalmas, dicsőséges, megtartó Istenünk vagy. Mert sokszor csodálatosan megmutattad gondviselő jóságodat elköltözött testvérünk életében, ebben a 81 esztendőben: annak sok fáradozásában, küzdelmében és áldásában. És különösen azért magasztalunk téged, mert Krisztusban megváltottál, az üdvösségre hívtál el. Nemcsak születünk és meghalunk, de a te országodban örök élet vár reánk. Ez lehetett elhunyt testvérünk reménysége is. 

   Visszatekintve az ő küzdelmes életére, valóban azt kérdezzük: honnan is volt ereje elvégezni munkáját, rendezni családját, és az utóbbi időben hordozni betegségeit, gyengeségeit? A választ a te igédben találjuk meg: az erő, a segítség tőled van, mennyei Atyánk, aki ígéreted szerint velünk vagy minden nap a világ végezetéig, aki egyszülött Fiadban megajándékozol a te békességeddel, és te örökkévaló közösségedbe fogadsz minket. 

   Igen, földi napjaink olyanok, mint a múló árnyék, de nekünk meghívónk van a mennyek országába. Megváltó Urunk megfizette annak árát. Köszönjük, hogy ez lehet vigasztalásunk most a búcsúzás alkalmával is. Ezzel a reménységgel erősítsed gyászoló testvéreinket, a hűséges szívű, és most egyedül maradó özvegyet, a ragaszkodó gyermekeket, unokákat… Kérünk, Urunk, te pótold a hiányt, az ürességet, kegyelmeddel gyógyítsd lelküket, és őrizd őket oltalmadban, megtartó jóságodban. Áldd meg életüket, munkájukat, és vezesd a hit, a szeretet, az üdvösség útján! Könyörülj gyülekezetünkön, adj nekünk megmaradást itt és a te országodban! Ámen.         

Zsolt 60, 3-7. 13-14  (virrasztó)

3 Ó, Isten! Elvetettél, szétszórtál bennünket! Megharagudtál ránk, állíts helyre minket! 

4 Megrendítetted, megrepesztetted a földet. Gyógyítsd be sebeit, mert megindult. 

5 Szörnyű dolgokat láttattál népeddel, bódító borral itattál minket. 

6 De jelt adtál az istenfélőknek, hogy megmeneküljenek az íj elől. (Szela.) 

7 Segítsen jobbod, és hallgass meg minket, hogy megmenekülhessenek kedveltjeid! Zsolt 108,7-14 

13 Adj nekünk mégis segítséget az ellenség ellen, mert az emberi segítség mit sem ér! 

14 Isten segítségével hatalmas dolgokat viszünk véghez, ellenségeinket ő tapossa el. 

  Ezen a virrasztón – amire egyáltalán nem készültünk - egy ún. panasz-zsoltárt hallottunk.  Panasz, kesergés, megdöbbenés van a szívetekben, gyászoló testvérek. Valaki hirtelen távozott a családból. Mintha egyből minden bizonytalanná válna. Ennyi az élet? Ennyi a halál? Egy rossz mozdulat? 

   Elvetettél, szétszórtál, mondja a zsoltáros. Valósággal a mi érzéseiknek ad hangot. Jaj, mi történik velünk, ha a megtartó, irgalmas Isten megvonja tőlünk kegyelmét, és ránk méri ítéletét? A zsoltáros keresi a magyarázatot.  Megharagudtál ránk, állapítja meg. Igen, erre mindig szolgáltatunk okot. De azt is olvassuk: Isten hosszútűrő és kegyelmes, nem haragszik örökre, kész megbocsátani. Még a nehézségekben is keres, magához akar vonni. Az Újszövetségben még hangsúlyosabb ez: a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka az örök élet. Mert Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által (1 Thessz 5,9). Megváltó Urunk egész küldetése ezt bizonyítja. (Valaki azt mondta: a bűneim perében komoly dokumentációt tudok letenni Isten elé: az evangéliumokat. És egy koronatanút tudok hívni a mentségemre: Jézus Krisztust. ) 

    A keserű panasz után rögtön elhangzik a kérés is: állíts helyre. Valami megingott az életünkben... Ez a haláleset, testvérünk tragikus távozása egy családot, egy egész gyülekezetet rendített meg… Állíts helyre, Urunk, hogy egyedül benned bízzunk, hogy felocsúdjunk, és hozzád térjünk! Erősíts meg, vezess tovább! Mert benned reménykedünk. Egyre világosabban látjuk: senki és semmi másban nem érdemes. 

   A zsoltáros úgy tapasztalja, Istennek a bűnök elleni ítélete még a földet is sújtja. Még a földön is sebek keletkeznek, azoknak is gyógyulni kell.  Megtelt a föld erőszakkal, olvassuk az özönvíz történetében.   „Szörnyű dolgokat láttattál velünk, haragod bódító borát adtad.” Nem könnyű szembenézni tetteink következményével, Isten számon kérő igazságával. 

   Mégis feltűnik a kegyelem, kisüt a nap a sűrű, homályos felhők mögül. Mindazáltal jelt adtál az istenfélőknek. Ó, milyen jó, hogy ismerhetjük Istent, félhetjük őt, mennyei Atyánknak nevezhetjük! Talán sokszor nem követjük akaratát, mint a dacos, engedetlen gyermek, ám végül mégis hozzá térünk, mert belátjuk, hogy a javunkat, a megmentésünket akarja. Senki sincs, aki önzetlenebbül szeretne. Figyeljünk a jelekre! Vegyük komolyan azokat! Az irgalom, a kegyelem jeleit, az élet mulandóságának intő, jóra ösztönző jeleit. Nem áll korlátlan idő a rendelkezésünkre. Lehetőségeink lejárnak. 

   A következő vers a menekülésről szól: Segítsen jobbod, és hallgass meg minket, hogy megmenekülhessenek kedveltjeid! Eszünkbe jut a Hiszekegy megfogalmazása: ül a mindenható Atya Isten jobbján… Krisztus, aki szabadítónk, megmentőnk lett… Oltalmazónk ő földi veszedelmek közt is, de legnagyobb ellenségünk, a halál ellen is képes megtartani. Csak ragadjuk meg az ő kinyújtott kezét, csak halljuk meg hívását, csak térjünk hozzá!

   Az utolsó két versben az ellenségről hallunk, és az Isten segítségéről annak fenyegetésével szemben. Ellenséges világban élünk. Egyre több a veszélyforrás. Annyi mindenre vigyázni kell! Lelki értelemben is. A hit pajzsára van szükségünk, hogy a Sátán minden tüzes nyilát megolthassuk. A lelkünk közepét célozza,  a szívünk kell neki, az értelmünk… Amikkel Istent kellene szolgáljuk (hogy hangzik a parancsolat: teljes szívvel, teljes elmédből, minden erődből?) Nem vagyunk ehhez elég erősek. De az Úr segítségével diadalmaskodunk. 

  Gyászoló testvérek, nagy terhet kell elviselnetek, nagy gyászt kell feldolgoznotok, szerettetek elvesztése súlyos csapás számotokra. Bizakodva reméljük azt, hogy Isten segítségével el fogjátok hordozni. Ő legyőzi félelmeiteket, aggodalmatokat, gyógyítja sebeteket, elkísér titeket… csodálatos módon megmutatja jelenlétének vigasztaló áldását. Ebben higgyetek, ezt kérjétek, így induljatok tovább megpróbált élettel, veszteséggel, mégis napról napra megújulva, békességet találva Isten hatalmas kegyelmében! Ámen.

   Urunk, Istenünk, mindenható mennyei Atyánk, szomorúsággal, megdöbbenéssel állunk meg mindnyájan előtted, és mi a távolabbiak csak sejtjük, hogy mekkora lehet a megrendülés gyászoló testvéreink szívében. Úgy éreztük az igét hallva, hogy a zsoltáros helyettünk mondta ki: elvetettél minket, megharagudtál ránk. Ha magunkra nézünk, akkor ezer okot találunk erre. Be kell látnunk, hogy nem tudtunk és nem tudunk szent akaratod szerint élni, sokszor fordulunk el tőled és vagyunk engedetlenek, sokszor nem azt az igaz utat követjük, amit egyszülött Fiadban mutattál meg nekünk, és amely az életre visz. De jó volt azt is meghallani, hogy nem haragszol örökre, könyörülő és irgalmas Isten vagy, aki nem bűneink szerint cselekszel velünk. Hatalmaddal beleszólsz az életünkbe, de nem ítéletre, hanem megtartatásra, hogy hozzád térjünk. Ó, Urunk, állítsd helyre minket, gyógyítsd meg sebeinket, és azokat a sebeket is, amiket talán mi okoztunk környezetünknek!

   És segíts, hogy komolyan vegyük a jeleket! A te irgalmad jeleit, a Krisztus kereszthalálának drága, szent jelét, ua. az élet mulandóságának jeleit is, szeretteink vagy ismerőseink távozásában. Hadd értsük meg azt, hogy amíg időnk van, addig kell jót tennünk egymással, mert elvétetnek tőlünk az alkalmak, mert megszűnnek a lehetőségek. Amíg tart földi pályafutásunk – és soha nem tudjuk, mikor ér véget -, addig igyekezzünk megmutatni szeretetünket, addig legyünk a békesség eszközei. 

   Hálát adunk elhunyt testvérünk életében mindazért, ami abban szívből, szeretetből fakadt, ami áldás volt övéi számára: munkája, fáradozása, ragaszkodása. Hadd maradjon meg gyászoló testvéreink szívében a jó, az, ami felfele mutat. Te légy oltalmazójuk, védelmezőjük, hatalmas kézzel vedd őket körül, és őrizd őket szeretetben, békességben! Most, amikor ez a súlyos veszteség érte őket a férj, az édesapa, a nagyapa, a testvér elvesztésében, te állj mellettük irgalmaddal, hogy el ne csüggedjenek, el ne veszítsék reménységünket, hanem tőled kapott békességgel induljanak tovább, rád bízva életüket, naponta megtapasztalva erődet, Krisztusban a félelmek, aggodalmak feletti győzelmet. Könyörülj mindnyájunkon, hadd legyünk Krisztusban a te megváltott, megtartásra való, jó cselekedetre igyekvő néped, akik az életet szolgáljuk és az üdvösség fele haladunk. Az ő nevéért. Ámen.       

Jn 11, 5-13 (temetés)

5 Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt. 

6 Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, még két napig azon a helyen maradt, ahol volt, 

7 de azután így szólt a tanítványaihoz: Menjünk ismét Júdeába! 

8 A tanítványok ezt mondták neki: Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és ismét oda mégy? 

9 Jézus így válaszolt: Nem tizenkét órája van a nappalnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világ világosságát, 

10 de ha valaki éjjel jár, megbotlik, mert nincs világossága. 

11 Ezeket mondta, azután így szólt hozzájuk: Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem. 

12 A tanítványok ezt felelték: Uram, ha elaludt, meggyógyul. 

13 Pedig Jézus Lázár haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomba merülésről szól.

    Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt… Megható mondat ez, különösen egy temetésen. Benne cseng az emberi ragaszkodás is, gyászolók és az elhunyt hozzátartozó közti kapcsolat értékelése (hát nem ez, a szeretet marad a legfontosabb, végső soron az egyetlen, amire hivatkozhatunk?). De különösen kihallatszik ebből a mondatból Urunk feltétlen szeretete mindnyájunk iránt.  Tragikus módon elhunyt testvérünk iránt is. Ezt kell először kimondanunk, meghallanunk. Ezt kell megéreznünk. Nektek, is gyászoló testvérek.  Isten szereti a ti megpróbált családotokat… Magához ölel, veletek együtt sír, vigasztal titeket. (A történet folytatásában az emberek is elmondják a Lázár sírjánál könnyező Jézusról: lám, mennyire szerette őt.)

   Jézus szerette a betániai testvéreket, Lázár mégis beteg lesz… Betánia neve jelképes jelentést hordoz: nyomorúság háza. Földi életünk nem mentes a bajoktól, bűnöktől, gondoktól, veszteségektől. Lázáron erőt vesz valamilyen testi erőtlenség. Súlyos állapotba kerül. Nem tudjuk, mi volt, mi lehetett a diagnózis. Vannak elkerülhetetlen betegségek, és vannak elkerülhetőek is. Vannak ránk mért terhek, és vannak, amiket mi veszünk magunkra. De egyformán megterhelik az életet. Hisszük, hogy a mi megváltó Urunk ezek között is szeret minket, és könyörülni akar rajtunk. 

  Jézus meghallotta, hogy Lázár beteg. Ő ismeri testi-lelki problémáinkat. Jobban, mint mi magunk. Akár egy jó orvos. Jézus látszólag mégis tétlen marad. Miért nem indul el, miért nem cselekszik azonnal? Kérdések ébrednek bennünk. Vannak érthetetlen titkok az életünkben. De felénk is elhangzik egy kérdés: engedjük-e, hogy szeretetének hatalmával valóban beavatkozzék az életünkbe, gyógyítson, békességet ajándékozzon?  Rá tudjuk-e bízni magunkat életünkben és halálunkban? ()

    Jézus mégsem feledkezik el betániai ismerőseiről. Szívében hordja a sorsukat, mindnyájunk sorsát.  Azt mondja a tanítványoknak: menjünk Júdeába… ahol baj, betegség, bánat van. Jézus nem kerüli el a nehéz helyzeteteket, nyomorúságunkban mellénk áll. Az Újszövetség arról szól, hogy vállalta mélységeinket, hogy életét kockáztatva, sőt, feláldozva magára vette a mi sorsunkat. Júdeában a Jézust követő Mária és Márta házában gyász van… de sokak szívében visszautasítás is. Meg akartak kövezni ott téged, emlékeztetik a tanítványok Jézust. Sokaknak nem kell Jézus békessége, szelídsége. Más törvényekhez, szabályokhoz igazodnak. Nem a betlehemi gyermek jósága, hanem a világ keménysége áll közel a lelkükhöz… Végül mégis a kirekesztett Jézusra szorulunk. (Egy mai tékozló fiú ment el úgy otthonról, hogy azt mondta a szüleinek: soha nem akarlak látni. Aztán amikor súlyos balesetet szenvedett, rokkant lett, édesanyja ápolta élete végéig.) 

   Jézus egy általános igazságot idéz a tanítványoknak. 12 órája van a nappalnak… Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világ világosságát. Elsődleges értelemben itt a Napról van szó, legfőbb fény- és energiaforrásunkról, földi létünk fennmaradásának feltételéről. De Jézus éppen a János evangéliumában magát nevezi (lelki értelemben) a világ világosságának. Látni Krisztust, és az ő világosságában járni. Igen, így – ezt a belső világosságot követve - könnyebb kikerülni a buktatókat, a kísértéseket. Nem tanácsos elfordulni ettől a világosságtól, mert akkor elhomályosodik minden bennünk és körülöttünk… Éjjel, a sötétségben hamar megbotlik az ember. Ez jelképesen, de szó szerint is igaz: elhunyt testvérünk tragikus esete is ezt bizonyítja. Sokszor láttam őt kerékpárral közlekedni a forgalmas úton, mindig belém villant, hogy milyen veszélyes, milyen kockázatos ez (a mi közlekedési viszonyaink mellett), de íme, mégis ez a rövid út vált végzetessé számára. 

   Testvéreim, keresnünk kell a világosságot, engednünk, hogy az beragyogjon, betöltsön… Annak fényénél külső életünkre is jobban tudunk vigyázni. De tudnunk kell: egyszer minden külső világosság kihuny körülöttünk… A Krisztusé azonban soha. A katolikus temetési liturgiában van egy gyönyörű mondat: az örök világosság fényeskedjék neki. Krisztusról tesz bizonyságot, benne való reménységünkről. 

   Isten azt akarja, azért küldte el egyszülött Fiát a mi sötét világunkban, hogy őt követve hazaérjünk (földi otthonunkba is, szeretteinkhez, amíg Isten időt ad nekünk), és hazaérjünk a mennyei hazánkba (ha eljön a végső óra). Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Kövessük Krisztust, az ő példáját, hogy azon az úton járjunk, és oda érkezzünk meg, ahova Isten vezetni akar. 

   Jézus azt mondja: Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem. Ő másként látja életünket és halálunkat, mint mi. Mi emberi módon, ő Isten Fiaként. Tudjuk, Lázárnak egy különös csodában volt része… halála után még egyszer visszatérhetett ebbe a földi világba. Biztos másként élt azután. Jézus a Lázár halálán és feltámasztásán keresztül mutatta meg az ő isteni hatalmát, és vetítette elő az örök életre történő feltámadás nagy eseményét. Persze, mondjuk, Lázár kiváltságos helyzetben volt… Jézus barátja volt. Mi is azok lehetünk. Ti az én barátaim vagytok, hangzik az evangéliumban. Senkiben nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Van-e ennél nagyobb ajánlat? Készek vagyunk-e elfogadni? 

   Biztos, ez az ajánlat szólt elhunyt testvérünknek is. Istennek sok áldása mutatkozott meg az ő életében, születésétől kezdve. (Életrajz…)

    Jézus a halálban is az életről beszél a tanítványoknak, és nektek is. Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővelkedjünk. Meg akarja áldani földi életünket, de az üdvösség bizonyosságát is adni akarja nekünk. Vele túl tudunk nézni azon, ami lezárult, vele el tudjuk hordozni azt is, ami nehéz… 

   Földi halálunk elkerülhetetlen, de nem az utolsó stáció. Krisztusban új élet vár ránk. Az élet álom, hirdeti egyik híres verses dráma címe. Jézus azt tanítja: a halál az álom. Átmenet, tanítja Káténk is. Az élet az igazi valóság… ez a mulandó, földi is, amelyben a szeretet, a szolgálat alkalmait, a hozzá térés lehetőségeit kínálja fel nekünk a mi Urunk, és amaz örökkévaló, ahol nem lesz változás, sírás, bűn, csalódás, megkötözöttség… ahol kibeszélhetetlen örömben, Krisztus dicsőségében leszünk együtt mindazokkal, akik az övéi. 

   Ezt az evangéliumi vigasztalást elfogadva vegyetek búcsút. Hálákat adván az Atyának, ki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban; A ki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába; Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata. Ámen.

Mindenható mennyei Atyánk, kegyelmes Istenünk Jézus Krisztusban, megrendülve állunk meg előtted a veszteség nagy fájdalmát, sötét keserűségét hordozó gyászoló testvéreinkkel együtt, és téged kérünk, hogy szólj hozzánk, hozzájuk irgalmasan, szeretettel. Hadd érezzék meg azt, ami az ige első üzenete volt, hogy te szereted őket. A te szeretetedtől senki és semmi el nem tud szakítani minket. Bár könnye, kínja van az életnek, és nehéz kereszteket kell néha hordoznunk, mégis az ének szavaival együtt valljuk: a tied vagyunk, és egyre jobban azok akarunk lenni. Sok mindent nem értünk, veszteségeinkben, bajaink, betegségeink közt kérdezzük, hogy miért engedted meg, de hadd legyen nekünk elég igéd vigasztaló üzenete: te nyomorúságunkban mellénk állsz, nem kerülöd el nehéz helyzeteinket. Krisztus teljesen vállalta sorsunka a halálig menően, hogy nekünk bocsánatot, igazságot és üdvösséget szerezzen. Köszönjük, hogy figyelmezettél is, hogy figyeljünk a te világosságodra, engedjük, hogy annak belső fénye vezessen, hogy útjaidat kövessük, akaratodat cselekedjük, hogy Krisztus közelében maradjunk. Ne engedd, hogy másfele vonjon a szívünk, mert te vagy az élet forrása. Hisszük, így akarsz minket megőrizni, így akarsz megáldani egymás javára. Hálát adunk minden áldásért, amiben elköltözött testvérünket részeltetted, és amit általa adtál elsősorban az övéinek: velük együtt megköszönjük munkáját, fáradozását, segítőkészségét, a szép családot, amivel megajándékoztad, és aminek igazán örülni tudott, felesége odaadását, gyermekei összetartását, unokái kedvességét. Ó, milyen rendkívüli ajándék volt ez számára! És hálát adunk Krisztusnak, ami Urunknak minden emberi gyarlóságot, vétket eltörlő kegyelméért, áldozatáért, amit számára is felkínáltál. Mert benne van a mi váltságunk az ő vére által, bűneik bocsánata. Add, hogy elfogadjuk, és hálából életünket neki szenteljük. Erre hívtál, erre rendeltél mindnyájunkat. Hadd ne legyen hiábavaló szent akaratod mibennünk!

   Könyörülj gyászoló testvéreinken, vigasztald, bátorítsd őket, kísért, őrizd útjaikon, vedd őket körül szeretetteddel, és add, hogy hűséges gyermekeidként éljenek, Krisztus drága példáját követve, hogy áldásod eszközei lehessenek! 

   Tartsd meg közösségünket a hitben, őrizz a kísértésektől, hogy tőled senki és semmi el ne szakíthasson, hanem a tieid maradjunk itt és az üdvösségben! Ámen.       

Zsolt 77, 2-16 (virrasztó)

   2 Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám. 

3 Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni. 

4 Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. (Szela.) 

5 Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom. 

6 Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön. 

7 Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem: 

8 Vajon végleg eltaszít az Úr, és kegyelmére többé nem számíthatok? 

9 Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre? 

10 Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag? (Szela.) 

11 Az az én bajom – gondoltam –, hogy megváltozott a Felséges jóindulata. 

12 Emlékezem az Úr tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. 

13 Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon. 

14 Szent a te utad, Istenem! Van-e olyan nagy Isten, mint a mi Istenünk? 2Móz 15,11 

15 Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel. 

16 Megváltottad hatalmaddal népedet, Jákób és József fiait. (Szela.) 

   Egy mély érzelmeket kifejező, nagy megpróbáltatásokról, vívódásokról tanúskodó zsoltárt hallottunk… A zsoltáros nem csendes, békés imádságban, hanem erős lelki felindultságban, egyenesen  kiáltozva fordul Istenhez… Valósággal kitör belőle a panasz, a keserűség. Nem is próbálja magát visszafogni. Ez a bizalomról is vall. Akkor kiáltunk, ha segítségre van szükségünk, vagy ha már elviselhetetlen a szenvedés, és azok előtt, vagy azok fele, akik közel állnak hozzánk. Valaki azt mondta: Isten a legközelebbi hozzátartozóm. Drága asszonytestvérünk is ilyen személyes kapcsolatban élte meg hitét.   

   A zsoltáros úgy sorolja Istennek gondját, baját, nyomorúságát, mint aki tudja: igen, ez rá is tartozik. Uram, a te gyermeked vagyok, arra biztatsz igédben, hogy minden gondomat adjam át neked, tekints hát rám, terheimre, nehézségeimre, és könyörülj rajtam! Kihez járulhatnék máshoz, ha nem hozzád: mint teremtő, mint könyörülő, irgalmas Istenemhez? 

   Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom… Testvérünk egész élete folyamán sok nehézséggel, kihívással, próbatétellel kellett megküzdjön. Sokszor élte át a „kívül harcok, bent félelem” állapotát. Háború, kommunista diktatúra, kollektivizálás, tulajdonelkobzás, betegség a családban, és közben rengeteg, szinte erején felüli fáradozás. És aztán az utolsó nagy harc saját betegségével, a gyilkos kórral, erőtlenségével, leépülésével, az elmúlással… Valóban, nagy nyomorúságon kellett átmennie, de hittel, bizalommal hordozta… Nyilván, volt öröm, elégtétel is az ő életében: munkában, családban, gyermekeiben, hitében, a közösségben. Megint egy éneket idézek, mert ismerte és szerette őket (sokszor eszébe jutottak, vigaszt, békességet merített belőlük): „rám-rám derült ismeretlen utamon egy kis öröm”. 

    A szentíró az Úrhoz folyamodik, Istenre gondol, róla elmélkedik… és mégis elcsügged lelke, csak sóhajtozik, nem tud megvigasztalódni. Van, amikor olyan nagy a kísértés, a megpróbáltatás, hogy hitünket valósággal beárnyékolja. Olyan nagy a vihar, hogy nem látjuk tőle a szabadító Urat. Olyan nagy az aggodalom, hogy nem vesszük észre mennyei Atyánk gondviselő jelenlétét. Nem az Isten hatalma a kérdés, hanem annak a megtapasztalása, nem az ő kegyelme, de annak az átélése. Tudom, hogy erős, dicsőséges Istenem van, de én csak saját erőtlenségemet érzem.

    Milyen hiteles mondat ez: szótlanul hánykolódom! Mennyire ismerjük ezt az állapotot, mennyire ismerte elköltözött testvérünk is! Mindent a szívére vett. Isten érzékeny lélekkel áldotta meg, és mindig a nehezebbjét vállaló lelkiismeretességgel, felelősségtudattal. A család minden gondja az övé volt. Minden terhet magára vállalt.     

    Olvastunk arról is, hogy a zsoltáros Isten előtti imádságában a régi napokat, hajdani esztendőket eleveníti fel. testvérünk is sokat beszélt (még most, az utolsó látogatások alkalmával is) a múltról, a régi családról, nehéz, állandó elfoglaltságban eltöltött, és mégis sok áldást nyújtó gyermekkoráról, a szülőkről, a népes testvéri közösségről, sok küzdelméről. „Nekem csak a munka jutott”, mondta, és hozzátette: „de az Úristen megsegített.”   

    Ebben a múltidézésben súlyos kérdések vetődnek fel: vajon eltaszít az Úr, elfogyott szeretete, megvonja irgalmát? Sokszor átéltem szabadítását, irgalmát, de most nagy mélységbe jutottam. Mi lesz tovább? Vajon haragszik rám az Isten, megfeledkezett örök kegyelméről?  Mennyit vívódunk mi is ezekkel a kérdésekkel életünk csalódásaiban, szenvedésben, betegségben! A zsoltáros őszintén elmondja kétségeit.  Jézus is így kiáltott a kereszten: én Istenem, én Istenem… 

   Megszületik egy emberi válasz is: az a bajom, azért van annyi bajom, mert megváltozott a Felséges jóindulata. Az övé voltam, támogatott, sok mindenen átvezetett, de történt valami az ő szívében. Kiestem kegyeiből. Persze, nem is érdemlem meg, mert egy senki vagyok. Hányszor jutunk erre a következtetésre. 

   De a zsoltáros nem áll meg itt: sejti, hogy nem ez a végleges igazság. Újból és újból végiggondolja az Úr dolgait, az Isten tetteit, felidézi csodáit. Lehetetlen, hogy Isten, aki végtelenül szeret, sorsomra hagyna! Nem vethet el az Úr, ha kiválasztott, nem engedhet elveszni, ha egyszülött Fiában megváltott.

   Aztán személyes hangra vált át az imádság, élő vallomás, bizonyságtétel lesz belőle: szent a te utad, Istenem.  Sok mindent nem értek, de tudom, hogy végül mindent jóra fordítasz. Ezt önmagamban nem, csak a veled való közösségben vagyok képes megérteni. 

   Szent a te utad, és annak része az is, amit én kellett megtegyek. A sok nehézséggel, betegséggel. És közben te velem jártál, felemeltél, erőt adtál. És Krisztusra nézve – akiben megváltottál - azt is hiszem és vallom, sőt, bizonyos vagyok felőle, hogy ez az út a mennybe visz. Mert te vagy az Isten, aki megváltottad szereteteddel népedet és engem is. Hisszük, ez volt testvérünk vallomása, legyen ez a mienk is! Ámen.     

2 Tim 2, 3-13  (temetés)

      3 Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. 

4 Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta. 

5 Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez. 

6 A fáradozó földművesnek kell először a termésből részesülnie. 1Kor 9,7.10 

7 Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts. 

8 Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, 

9 amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve. 

10 Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel. 

11 Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. 

12 Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Mt 10,33; Lk 12,9; ApCsel 14,22; Róm 8,17 

13 Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja. 

   A halál mindig kapcsolatokat szakít el… Elveszítünk valakit, aki hozzánk tartozott. Nélküle kell folytatnunk földi útjainkat. (Ezt érzitek most át ti is, gyászoló testvérek.) Azonban mennyei Atyánkkal való kapcsolatunk soha nem szűnik meg, és a benne való hit és reménység által közösségben maradunk azokkal is, akik előre mentek. Az egyszülött Fiú, Krisztus ennek a hitnek és reménységnek a kezese. Benne már most megkezdjük az örök életet, amiben majd részünk lesz az Isten országában.  Semmi sem lehet tehát fontosabb számunkra, mint hűségesen ragaszkodni hozzá, őt követni. 

    Erről beszél az apostol is az igében. De vajon kívánatos életprogram-e az, amiről itt hallunk? Ki szeretné ezt az utat járni? Drága ígéretek hangzanak el, de azzal kezdődik az egész, hogy „vállald velem együtt a szenvedést”… Ki akarja ezt magának? Pedig emberi sorsunkhoz és keresztyéni küldetésünkhöz hozzá tartozik ez is. Ha küldetésről beszélünk, akkor az önkéntes vállalást is jelent… Nemcsak ránk méretik, hanem magunkra vesszük… Teréz anyától kérdezték meg: miért a legnyomorúságosabb, a leglepusztultabb helyeket választotta szolgálata helyéül? Mert ott többet tudok segíteni – hangzott a természetes válasz. 

       Elköltözött testvérünk is a küldetés nehezebb oldalára állt, mint Istennek hűséges gyermeke, Krisztusnak jó katonája (ahogy az Ige fogalmaz). Neki vállalnia kellett a mindennapi élet gondjait is, a családért való küzdelmet, de nemcsak a mulandókért fáradozott, jutott ideje, figyelme az imádságra, Isten Igéjére, másokra, a közösségre. Komolyan vette azt, hogy nem vagyunk mi magunkéi. 

   Nem volt versengő, nagyravágyó vagy lázadó típus, megelégedett azzal, ami feladatként elébe került.  Bár már gyerekkorban kitűnt tehetségével, éles eszével, memóriájával, mégis övéi mellett maradt, a munka terhét hordozva.  Azonban a lelki küzdelemben nem hagyta alább, a legmagasabbra törekedett: becsületességben, megbízhatóságban, lelkiismeretességben, szolgálatkészségben…  Pál apostol szavaival a Krisztus követésének szép futása ez, ahol nem egymás megelőzése, hanem egymás segítése a cél, nem a gőg, hanem az alázat, nem saját kényelmem, érdekem, hanem a másoké. Krisztusi törvények ezek - a jutalom pedig az örök élet koronája. 

   A fáradozó földművesnek kell először a termésben részesülnie… Aki a munka terhét hordozza, az megérdemli a fizetséget, az elismerést. Az emberektől nem mindig kapjuk meg, de hisszük, hogy Isten nem feledkezik el rólunk. Egy könnycseppet sem hullathatunk úgy, hogy ő számon ne tartaná, egy pohár vizet sem adhatunk úgy, hogy ő fel ne jegyezné… Igen, testvérünknek végül – a kor kényszere is volt ez - földműves élet jutott. A kemény küzdelem a termésért, a megélhetésért, és a hála, hogy Isten mindig megadta az áldást. Ott áll az Igében egy jelző. A fáradozó földműves. Ezért a jelzőért választottam ezt az igét, nagyon találónak éreztem, de az üzenet sokkal gazdagabb lett… Isten többet el akar nekünk mondani ennél, nemcsak testvérünk életéről, de a mienkről is, és az ő üdvözítő tervéről!

   Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts– írja az apostol fiatal munkatársának. Egyszer minden kiderül, napvilágra jön, mindennek feltárul az értelme, a fájó titkoknak is, életünk végéig hordozott csalódásoknak. Már itt, de ott az Úr színe előtt végképpen…

  Az Ige emlékeztet is: arra mindenekelőtt, hogy Krisztus feltámadt. Igen, minden temetés egyben emlékezés is… Elhunyt testvérünk közösségi, másokért sokat fáradozó ember volt, sokan sok szép emléket őriznek róla: volt munkatársak, kedves szomszédok. A legtöbbet, a legszemélyesebbet ti, a családtagok: hitvestársi elkötelezettségéről, az ő édesanyai áldozatos életéről, testvéri hűségéről… De nemcsak erre emlékezünk most, hanem mindenek fölött arra, hogy Krisztus feltámadt. Ez az igazság mindnyájunk számára új távlatot nyit. Átértékeli küzdelmeinket, betegségünket, életünket, halálunk is… Benne reménységre rendelt emberek vagyunk. 

   Pál ezért az az örömhírért még a bilincseket is szívesen viseli… Isten Igéje azonban nincs bilincsbe verve. Voltak nehéz idők, amikor tiltották a hit gyakorlását – testvérünk generációja átélte ezt -, ám lassan megint ott tartunk. Most belső bilincsek szorítanak: közömbösség, elidegenedés… A Sátán nem tudja meg nem történtté tenni a mi megváltásunk tényét, mert Krisztus azt elvégezte, éppen ezért megpróbálja agyonhallgatni, elfojtani bennünk.

  Minden elviselek a választottakért… Talán van ennek egy evilágibb olvasata is. Elköltözött testvérünk valóban keményen küzdött az övéiért, sokat törte magát értük, hogy mindenük meglegyen, ami szükséges, hogy előbbre jussanak, érvényesüljenek. De a legfontosabb az, amiről Pál ír: hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.  Ez a mi célunk. Ez a mi rendeltetésünk, elhívatásunk. Mindent megtenni, elviselni, odaszentelni, hogy lelki útkészítőkké váljunk. Valakiről azt mondták: élete térkép volt a mennyország fele.  Ha ezt tartjuk szem előtt, akkor egyéb is megadatik, akkor földi szolgálatunkban minden egyensúlyba kerül.

   Igaz beszéd ez. Az apostol nyomatékosításként írja ezt le. Aztán három kijelentés következik.

a. Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Földi életünk befejezésekor sarkalatos jelentőségűvé válik a kérdés: kiben bíztunk, kit szolgáltunk, kivel jártunk, és kivel halunk meg. Aki csak az anyagiaknak, mulandó dolgoknak, evilági sikereknek élt, az azoknak, azokkal együtt hal meg. Az mindent elveszít. De Krisztusban van folytatása a mondatnak: ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Vele, Benne üdvösség vár reánk. 

b. Ha vele együtt tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. A tűréssel kapcsolatban szeretném elhunyt testvérünk életrajzát röviden ismertetni. A fáradozás mellett a tűrés volt a másik nagy erénye… Nemcsak természetéből fakadt ez, de lelki igyekezetéből is. Valósággal törekedett arra, hogy türelmesen hordozzon mindent. Istentől kért erőt ehhez. (Életrajz…)            

    Ha vele együtt tűrünk, hallottuk, vele együtt fogunk uralkodni is… Testvérünk nem volt uralkodó hajlamú: szolgáló lélek volt. De Isten őt is szent akarata szerint – az ő választottaival együtt - uralkodásra rendelte. Az ő országában a szelídek, az irgalmasok, a tiszta szívűek fognak uralkodni. 

c. Igeszakaszunk végén figyelmeztetést is hallottunk: ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. A magunktól eltaszított kéz nem tud felemelni, a visszautasított szeretet nem tud segíteni. Vigyázzunk, szívünk legyen és maradjon mindig nyitott Megváltó Urunk kegyelme előtt! Ne zárjuk ki őt az életünkből! Hiszen egyedül benne van a mi megtartatásunk. Ennek az intő mondatnak van egy kiegészítése is: ha hűtlenek vagyunk, ő akkor is hű marad. Azt jelenti, hogy Urunk mindig kész nekünk megbocsátani, ő mindig vár minket, szívesen, kegyelemmel fogad, akárhonnan jövünk is. 

   Ebben a hűséges Istenben bízzatok, az ő hatalmas kezébe kapaszkodjatok, és Krisztusra tekintő reménységgel induljatok tovább, gyászoló testvérek!

   Hadd zárjuk istentiszteletünket igénk drága üzenetével: emlékezzetek meg arról, hogy Krisztus feltámadt a halottak közül, és a benne hívőket Isten üdvösségben részesíti örök dicsőséggel együtt. Ámen.

Zsolt 49, 6- 16 (virrasztó)

   Miért féljek a gonosz napokon, ha körülvesz az alattomosok bűne, 

7 akik vagyonukban bíznak, és nagy gazdagságukkal dicsekszenek? Mt 16,26 

8 Hiszen senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek. 

9 Mert olyan drága az élet váltsága, hogy végképp le kell tennie róla, 

10 még ha örökké élne is, és nem látná meg a sírgödröt. 

11 Pedig meglátja! Meghalnak a bölcsek, a bolond és ostoba is elpusztul, és másokra hagyják vagyonukat. 

12 Azt képzelik, hogy házuk örökké megmarad, lakásuk nemzedékről nemzedékre, földeket neveznek el róluk. 

13 De a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak. 

14 Ez a bolondok sorsa, és követik őket azok, akiknek tetszik beszédük. (Szela.) 

15 Mint juhok kerülnek a holtak hazájába, a halál lesz a pásztoruk. Alakjuk eltűnik a holtak hazájában, nem lesz lakásuk. Reggelre a becsületesek uralkodnak. 

16 De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni. 

    Egy egyszerű, istenfélő ember hitvallását hallottuk a 49. zsoltárból. Tiszta, bátor szembenézés ez a megpróbáltatásokkal, az elmúlással, a halál egyetemes, minden földön élőre kiterjedő hatalmának a megállapítása, és mindezek fölött Isten megtartó kegyelmének elismerése. Úgy gondolom, ez a bizonyságtétel jellemezte testvérünk életét, gondolkodását. Egyszerű, istenfélő személy volt ő is. Nem vágyott többre, mint amit Isten adott neki. Volt része nehézségben, küzdelemben bőven. Bölcsen szembe tudott nézni ezekkel, az emberi élet végességével, és hitt Isten megtartó irgalmában. 

   Miért féljek a gonosz napokon? Szinte önmagát biztatja a zsoltáros. Vannak gonosz napok egyének, ua. közösségek és nemzetek életében is. Betegség, nehézségek, vagy magasabb szinten: gazdasági-társadalmi krízisek, világméretű problémák, háborúk. A szentíró nem esik kétségbe, az Úrba veti bizodalmát. Tudja, hogy a bajok hozzátartoznak emberi mivoltunkhoz. De azok közt az Úr megőrzi az övéit. Pál apostol sem arról beszél, hogy nem lesz ínség, üldözés a hívő ember életében, hanem arról. hogy mindezek el nem szakíthatnak Isten szeretetétől. 

   Bölcs megállapítás az is, hogy senki sem válthatja meg magát. Nincs az a pénz, amivel a bűnt kilehetne egyenlíteni, a halált le lehetne fizetni.  Elhunyt testvérünk sokszor beszélt a gyermekkori nélkülözésekről, fiatal évei robotmunkájáról, és mindig hozzátette: az Úristen átvezetett ezeken. Néha azt is megjegyezte a maga tárgyilagos stílusában: sokan voltak, akik többel indultak, s azok sem jutottak előbbre. És - emberileg szólva - végül mind egy helyre érkezünk 

  Bizony, Istennek mi nem adhatunk váltságdíjat sem bűneinktől, sem a haláltól való szabadulásért. Milyen jó, hogy bizonyosak lehetünk afelől, hogy ezt a váltságdíjat valaki mégis megfizette: a mi Urunk Jézus Krisztus! Aki a feltámadás és az élet számunkra.

   A zsoltáros még fokozza is ezt az igazságot: akkora az élet (értsd: az üdvösség) váltsága, hogy ha valakinek nem is kellene meglátnia a sírgödröt, akkor sem tudná megfizetni. De – hangzik nyomban az igében – mindenki meglátja! A bölcsek és a gazdagok, a tudósok és ostobák – egyszer mindent itt kell hagyjanak. Pedig azt képzelik, úgy viselkednek, mintha házuk, vagyonuk, földjük örökre megmaradna.

Egyik híres hadvezér síremlékére írták: birodalmából ennyi maradt neki.  Jézus figyelmeztetése jut eszünkbe az egyik példázatból: te esztelen, az éjjel elkérik a lelkedet. „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Nemrég hallottuk a Máté evangéliumából: gyűjtsetek kincseket a mennyben… 

   Érdekes, szomorú kép az, ahogy a zsoltár (kissé gúnyosan) a földi javakban bővelkedők, a láthatókban bízók hirtelen elmúlásáról beszél: mint a juhok kerülnek a holtak hazájába, a halál lesz a pásztoruk.

Áldott legyen Isten neve, hogy nekünk ennél jobb pásztorunk van, Krisztus, aki életét adta az ő juhaiért, akinek a kezéből senki ki nem ragadhat minket. Eltűnnek a gonoszok, a gőgösek, a másokat eltiprók, és reggelre már a becsületesek uralkodnak. 

   Olyan szép a záró vallomás:  de Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni. Hisszük, hogy testvérünk hosszú, majdnem 90 évnyi vándorút után ezzel a reménységgel távozott ebből a földi életből. Ez legyen a ti vigasztalásotok is, gyászoló testvérek, és mindnyájunk élő reménysége Krisztusban! Ámen. 

1 Pt 2, 20-25 (temetés)

        Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. 

21 Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek: 

22 ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, Ézs 53,9 

23 mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Ézs 53,7

24 Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Ézs 53,5 

25 Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.

   Idős, beteg testvéreink halálát követően halljuk a hozzátartozók panaszát: az is hiányzik, hogy nincs, akit ápolni, rendezni. Az ember valóban gondoskodásra szoruló teremtménye Istennek. Kivált életünk elején és végén vagyunk ráutalva másokra, szeretteinkre. A gondoskodás, a törődés „isteni ösztön” bennünk. Elhunyt testvérünk hosszú életét viszonylagos egészségben töltötte, de utolsó éveiben szüksége volt – testi értelemben is – támaszra, segítségre. Lelki értelemben, mint mindnyájunknak, minden nap szüksége volt Isten irgalmára. 

   A tegnap hallottuk a virrasztóban, hogy minket – ha majd befejezzük földi pályánkat - nem a halál fog őrizni, megtartani magának, mert életünk Krisztusban elrejtve, mert ő a mi jó pásztorunk. Ehhez az üzenethez kapcsolódik – szinte folytatásként – a mai ige.

   Először a jónak a cselekvéséről hallunk. Mindennapi küzdelmeink, a megélhetésért folyó harcunk mellett ez a legfontosabb feladatunk, megbízatásunk: Istennek tetsző módon élni, a háládatosság gyümölcsét teremni, egymásnak javára lenni. Ez adja igazi értékünket, mutatja hitünk valódiságát, teszi hitelessé bizonyságtételünket.

     A jót véghez vinni nem könnyű. Nem megy magától… Nemcsak erőfeszítéssel, hanem – ami még nehezebb - önmegtagadással jár. Pál ír erről az állandó harcról: nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat cselekszem, amit nem akarok… Isten Szentlelke szülhet újjá, újíthat meg gondolkodásunkban, magatartásunkban. Péter apostol az igében egyenesen a jó cselekvése miatti szenvedésről beszél.

   Bizony, a jó sokszor nem részesül elismerésben. Egy gonosz világban szemet szúr az, aki a jót képviseli. Az első keresztyénekről pogány írók ismerik el, hogy becsületesek, lelkiismeretesek voltak munkájukban, segítőkészek voltak másokkal, tisztelték a törvényt… és mégis üldözték, irtották őket. Tisztaságuk, jóságuk szinte bosszantotta környezetüket. A náci hatalom idején az üldözöttek rejtegetése (akár ártatlan gyerekek vagy öregek életmentése) halálos bűnnek számított. Ma sem könnyű igazságosnak, gerincesnek, őszintének lenni. Nem ez a divat. A régebbiek, testvérünk nemzedéke számára a becsületesség, megbízhatóság, szavahihetőség még fontosnak számított. 

   A Krisztus példája van előttünk. A legnagyobb jót vitte véghez, és a legnagyobb szenvedés jutott neki. Benne ti is erre hívattatok el, írja Péter apostol. Nem a szenvedést ajánlja az ige, hanem a jónak a követését, annak minden következményével. A tanítvány Mestere nyomdokában kell járjon. Vajon Krisztus mindent jóváhagyna, amit teszünk? Ne felejtsük, Krisztus értünk szenvedett. A mi bűneinkért, a mi megváltásunkért. Ezt a szenvedést mi nem hordozhatjuk volna el. Nem adhatunk váltságot önmagunkért, hallottuk az este is. De tartozunk engedelmességgel, hogy meghalva bűneinknek, egyre jobban neki éljünk.

    Péter apostol – mint szemtanú – kitér Jézus szenvedéseire, megváltó halálára. Böjti időben vagyunk, különösen időszerű nekünk erre figyelni. Úgy is fogalmazhatnék: háborús időben vagyunk. Sok szenvedés van ezen a világon: egyének és népek életében… Minden emberi nyomorúságot Krisztus megváltó gyötrelmeinek az összefüggésében kell látnunk.

   Ő nem tett bűnt, nem beszélt álnokságot, hamisságot. Akkor miért kellett szenvednie? Mert egy bűnös, álnok és hamis világban élt. Káténk jól fogalmaz, hogy egész földi élete során, mind testében, mind lelkében szenvednie kellet. Minden helyzetben, minden mélységben közel érezhetjük őt magunkhoz. Voltak próbák, szenvedések drága hozzátartozótok életében is… kivált az utolsó időben… Hisszük, hogy Krisztus mellette volt. 

   Az Úr nem volt bosszúálló, nem adta vissza kölcsönkenyeret: gyalázták, de ő nem viszonozta, kínozták, de nem fenyegetőzött. Megtehette volna, hiszen Isten Fia volt. A kárhozatba küldhette volna ellenségeit. Ő azonban imádkozott érettük: inkább ő száll alá a poklokra, hogy nekünk ne kelljen a kimondhatatlan gyötrelmek helyére kerülnünk. Alázatos volt, mint a juh… (És 53). Nem könnyű azonosulni a szenvedő Jézussal (könnyebb a dicsőségessel), de vele a kereszt útját is végig kell járnunk. Elhunyt testvérünk nem volt felettébb panaszkodó, vagy másoknak rosszat kívánó lélek. Volt benne valami irigylésre méltó, ráhagyatkozó bizalom. Valami olyasmi, miről az igében hallunk: majd az Úr elintézi. Hagyta az igazságosan ítélőre… Az utolsó napot elsősorban Krisztusért várjuk, de azért is, hogy benne végleg győzelemre jusson az igazság.

  Milyen szép ez a mondat: bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg! Szép és őszinte. Beszél a mi bűneinkről (abból bőven van mindnyájunknak), de arról is, hogy azokat valaki testében felvitte a fára. Magára vette azok erejét, mérgét, átkát. Isten Fia belehalt a mi bűneinkbe. Hát akkor ne ragaszkodjunk azokhoz, vetkőzzük le, éljünk az igazságnak. És ne felejtsük: az ő sebeivel gyógyultunk meg. (Egy legenda arról szól, hogy a régi időben egyik városban lakott egy szentéletű szerzetes. A város urát nagyon zavarta a jelenléte, az, hogy az emberek annyira tisztelik. Többször minden ok nélkül megkínoztatta, végül száműzte a városból. Azonban nemsokára ennek a zsarnok uralkodónak a fia súlyos betegségbe esett, és legidősebb tanácsosa azt mondta neki: csak akkor gyógyul meg a fiad, ha bekenik a homlokát az elűzött szent könnyeivel. A király követeket küldött hozzá, és könyörögve kért tőle segítséget. A szerzetes egy kis korsóban valóban elküldte összegyűjtött könnyeit, ezzel az üzenettel: bántalmazásaid miatt hullattam őket, de szívemből kívánom, hogy szolgáljanak most fiad gyógyulásra.)

   Mert olyanok voltatok, mint tévelygő juhok… Ez a hasonlat - ha nem is a leghízelgőbb – hű képe a mi emberi életünknek. Sok vándorlás, keresés, igen, tévelygés is van benne. De benne van a jó Pásztor gondoskodása, nyájába fogadó kegyelme, hazavezető szeretete. A jó Pásztor aláhajló törődése mutatkozott meg elköltözött testvérünk életében is. (Életrajz…)

   A juhaiért életét adó jó Pásztor kegyelmébe ajánlva őt, és a feltámadott Úr Krisztus segítségét kérve vigasztalódásokhoz, tovább indulástokhoz, vegyetek búcsút tőle.

   Az Ige így vigasztal: Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből (Jn 8,12).  Ámen.

Örökkévaló Istenünk, irgalmas mennyei Atyánk,

mindig hiánnyal, fájdalommal maradunk, ha valaki eltávozik a családból, a közösségből, mégha idős korban is. Életünk igazából veszteségek sorozata. Milyen jó mégis reménységgel megvallanunk, hogy az Úr a mi nyereségünk. Tőle senki és semmi el nem szakíthat. Köszönjük, hogy elődeink hitét is, de kiváltképpen a Krisztus példáját állítod elénk a jónak cselekvésében, a neked való engedelmességben, egymás javának a munkálásában.  Benne valóban ezekre hívattunk el. Bocsásd meg nekünk, ha elfeledkezünk erről, ha saját útjainkra térünk, csak magunkkal törődünk.

   Hallottunk Krisztus szenvedéseiről is, és eszünkbe jut a sok emberi nyomorúság, nehézség, ami egyének és közösségek, nemzetek életét nyomasztja. Köszönjük, hogy a legsötétebb, a legfeketébb helyzetben sem vagyunk magunkra, mert mellettünk áll a mi Urunk, aki magára vette fájdalmaikat, erőtlenségünket, betegségeinket és bűneinket, és felvitte testében a keresztfára. Akit gyaláztak, de ő néma maradt, akit bántottak, de ő nem fenyegetőzött, hanem imádkozott az ellenségeiért.  Valóban, az ő sebeivel gyógyulunk meg.  Az ő kegyelme által nyerünk bocsánatot, hatalma által életet.

   Hálát adunk elköltözött testvérünk életéért, az ő sok fáradozásáéért, családja iránti szeretetéért, azért, Urunk, hogy oltalma és bizodalma voltál hosszú élete során. Köszönjük azokat az áldásokat, amit általa adtál övéinek, másoknak. És azért a reménységért, amiről az igében hallottunk, hogy ti. ha megtérünk lelkünk pásztorához és gondviselőjéhez, akkor Benne üdvösségünk van. 

Add ezt a reménységet, vigasztalást a gyászoló testvéreknek, a közelállóknak, a rokonoknak, és egész gyülekezetünknek! Urunk, kérünk légy és maradj jó Pásztorunk nekünk, akinek tovább kell menni, őrizz hit által, és adj nekünk és ennek a háborgó, sok szenvedést hordozó és sokszor okozó világnak békességet!  Ámen.     

Jn 12, 20-27 (temetés)

   20 Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. 

21 Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni. 

22 Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak. 

23 Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. 

24 Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Róm 14,9 

25 Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Mt 10,39; 16,25 

26 Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. 

27 Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Zsid 5,7 

    Ünnepeink Krisztusra mutatnak. Ez a mai nap is, amikor virágvasárnap van, de most egy emberileg szomorú alkalomra: temetésre gyűltünk össze. Amikor a virágok másra emlékeztetnek. De az Úrra nézünk, akkor ebben a sötétségben is felcsillan számunkra a reménység.

    János evangéliumában az igében leírt eseményeket, tanításokat a jeruzsálemi bevonulás története után találjuk. Virágvasárnaphoz nemcsak az ünneplés tartozik hozzá, hanem az áldozat vállalása is, nemcsak a találkozás, hanem az elválás is, nemcsak az emberi váradalmaknak, hanem Isten megváltó akaratának a beteljesedése is. A de. a konfirmandusok a Káté szavaival azt vallották meg, hogy „akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem a Krisztusé vagyok”, és ezt komolyan kell vennünk magunkra és szeretteinkre nézve, nemcsak a mondat első feléig jutva… mert akkor csak a gyász fájdalma marad, hanem továbbfolytatva azt, mert akkor vigasztalás van. 

   Az igében hallottuk, hogy máshonnan érkezők is jelen vannak Jeruzsálemben az ünnepen, és bizonyára hallanak ott Jézusról, az ő csodatetteiről, tanításáról.  Az egyik tanítványhoz, Fülöphöz mennek azzal a kéréssel: látni szeretnénk őt… Nekünk is nagy kérdésünk ez, akkor is, ha talán ezt így szó szerint nem fogalmazzuk meg. Annyi vágy kíséri földi életünket, és mégis ez marad a legfontosabb: meglátni, megismerni Jézust, az Isten Fiát, benne életünk célját, örömét, békességét, a szeretet titkát, az üdvösség boldog reménységét. A Jn 6, 40-ben olvassuk: aki látja…   

   Istenfélő, az Urat kereső emberként az Úrban megpihent testvérünknek is ez volt a nagy belső kívánsága és hisszük, a nagy lelki élménye: meglátni az Urat. Akiben bízni lehet, akire rá lehet támaszkodni, akitől segítséget lehet várni a legreménytelenebb helyzetben is. Aki életét adta értem, és aki feltámadt az én üdvösségemre. Gyászoló testvérek: ezt a Krisztust keressétek, és benne vigasztalást, élő reménységet nyertek ti is Istentől! Ő az, akiben szabadítónkat ismerhetjük fel, aki a halál hatalmából is kivált minket. (A török háború idején működött Mo-n egy szerzetesrend, akiknek tagjai arra vállalkoztak, hogy foglyokat, főként nagycsaládos édesapákat váltsanak ki… úgy, hogy ők maradtak fogolyként a kiváltottak helyében. )

    Kedves, megható mozzanat, ahogy Fülöp odamegy Andráshoz, és együtt fordulnak Jézushoz. Egymást támogatnunk kell a hit útján, kivált a lelki próbák között, ahogy külsőképpen is sokszor rászorulunk egymásra. A ti drága hozzátartozótokat az utóbbi időben gondoznotok kellett, de alázata, hite révén ti is kaphattatok tőle biztatást, békességre intő ösztönzést. Nekünk együtt, egymást felkarolva kell az Úrhoz járulnunk a családban, a gyülekezet közösségében. Együtt kell megújuljunk a reménységben. Vannak csüggedők, vannak erőtlenebbek (és nem fizikai értelemben beszélek erről)... 

   Jézus válasza meglepő. Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Embernek Fia. Jézus itt az ő megváltó haláláról beszél, ami emberileg nézve megaláztatás volt, kín és szenvedés, és ő azt mégsem vereségnek, kudarcnak, hanem megdicsőülésnek nevezi. Mert mennyei szempontból tekint reá. Mert a cél felől látja az utat. Jó lenne ezt a krisztusi látást magunkévá tenni, ezzel nézni mindenre, ami velünk történik. Megérteni azt, hogy akik Isten szeretik, azoknak minden a javukra van. A nehézségek, a megpróbáltatások is. Jézus megdicsőülésében benne volt a Golgota rettenetesen nehéz útja is, a kereszt gyötrelme, gyalázata, amiből – Isten csodálatos hatalma által – a világ legragyogóbb győzelme fakadt. Őrizd meg a szívedben, testvérem, ennek a győzelemnek a fényét a legnagyobb sötétségben is! 

  Egy nagyon szép, erőteljes, kifejező hasonlatot, példát hallunk a földbe vetett gabonamagról… Ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Milyen egyszerű és milyen megdöbbentő ez a kép! Mindennapi életünk része, és mégis mennyire elfeledkezünk annak igazságáról. Melyik gazda az, aki ott őrizgeti a hombárban a búzát, mert sajnálja azt elvetni? De ha ezt teszi, akkor új termés sem lesz. Akkor nem lesz aratás sem. Emberi, közösségi tapasztalataink is erről szólnak: elődeink, szüleink fáradozásának, odaadásának, ádáz küzdelmének köszönhetjük azt, hogy vagyunk, hogy értékekkel rendelkezünk… Földi létünk alapelve ez, de a mennyei jövőnké is… 

   Magyarázza is Jézus: aki szereti az életét, elveszti azt. Az önzésről van szó, az öncélú életről. Jézus tanítása szerint akkor tudunk áldássá válni, ha készek vagyunk lemondani saját akaratunkról, kicsinyes, szűkkeblű érdekeinkről… ha készek vagyunk odaszánni magunkat Isten akarata szerint másoknak a szeretetben, szolgálatban. A mi Urunk itt elsősorban a saját áldozatáról beszél, ami által megváltotta a világot. Ennek a megváltói gesztusnak azonban nemcsak haszonélvezői vagyunk, hanem cselekvői is kell legyünk. A jó hír ua. intés is számunkra… Nézzétek, a magának való ember kinek van hasznára? Egygenerációs gondolkodásnak nevezik ezt mostanában. A gabonamag önmagában is értékes, de valóban áldássá, rügyező életté csak azáltal válik, ha odaadja önmagát… 

    A Jézus önfeláldozása, és ezt követve önmagunk megtagadása, átadása Istennek, küldetésünk vállalása, a szeretteinkért való önzetlen szolgálat nemcsak földi áldásokkal jár, hanem a mennyei örökség elnyerésének a feltétele is. Aki lemond az életéről, az az örök életre őrzi meg azt. Bár előttünk van a gabonamag esete, ezt mégis olyan nehezen tudjuk ezt elfogadni. Földi gondolkodásuk ezzel ellentétes irányba mozog. Isten világának törvénye: az a mienk, amit odaadunk, azt tudjuk megőrizni, amiről Krisztusért lemondunk. Nagy titkok sejlenek fel itt. Életünk akkor bontakozhat ki, ha letesszük azt az Isten kezébe. Kicsinyes horizontunk így szélesedhet ki és kerülhet a kegyelem örök összefüggésébe. 

  Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is… A szolgálat követést jelent. Engedelmességet. Ahol én vagyok - ott lesz az én szolgám. Krisztussal maradni itt a földön és az örökkévalóságban. Nem lehet nagyobb vágya az embernek. Aki Krisztussal jár, az a helyén van.

   Talán ez volt elköltözött testvérünk életének egyik legszebb jellemzője. A helyén volt. A maga csendes módján betöltötte küldetését. Ebből fakadt az ő alázata, békessége. Pedig sok minden nem úgy alakult életében, ahogy tervezte vagy emberileg szerette volna, és mégis mindig el tudta végezni szolgálatát.

(Életrajz…Nem panaszkodott, de látszott, hogy ezt a földi küzdelmet már készül feladni, reménységét az örökkévalók fele fordítva. A betegség legyőzte, április 7-én beteg szíve megszűnt dobogni…) 

    Az igében hallottuk: ott lesz az én szolgám. Krisztust követve, hozzá ragaszkodva lesz szép, áldásos az életünk, és benne érjük el a célt is. Világosan megszólal az az ígéret is: ott leszünk vele, ahol ő van. Elmegyek, helyet készítek: kereszthalála, feltámadása, megdicsőülése a garanciája ennek.

   Azt megbecsüli az Atya. Persze, jó, ha emberek is értékelnek… de a mi végső méltóságunk abban van, amit Isten mond ki felettünk Krisztusért. Drága kijelentés ez. Minket, önmagunkban gyarló embereket, Isten maga részesít abban a kiváltságban, hogy örökké vele legyünk. Vállalja a mi társaságunkat, családjába fogad, az örök ünnepen asztalához ültet.

   Jézus is azt mondja (bár ő mindezeket biztosan tudja): most megrendült a lelkem. De végig kell járni a nehéz utat. Ez a küldetésem… Megrendült lélekkel bár, de Krisztus megváltó áldozatára és feltámadására tekintve vegyetek búcsút, és az ige drága vigasztalásával induljatok tovább:  mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon (Jn 6,40). Ámen.

2 Kor 4, 7-18 (virrasztó) 

Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: 1Kor 1,27; 2Kor 12,9 

8 Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; 

9 üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; 

10 Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. 

11 Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. 

12 Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. 

13 Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. Zsolt 116,10

14 Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. 

15 Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére. 

16 Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. 

17 Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, Róm 8,18

18 mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.

   Egy testvérünk virrasztójára jöttünk el, akinek földi élete falunkban, Mezőbergenyében vette kezdetét a II. világháború kitörésének esztendejében (amely családjukban is tragédiát okozott), és aki szülőföldje iránti hűségéről tanúskodó végakarata szerint ide érkezett vissza, hogy rokonai mellett helyezzük őt nyugalomra.

   Bár földi létünk a bölcső és a koporsó közt a mindenség nagy időtávlataihoz képest csupán egy szempillantás, mégis rendkívül értékes, mégis Isten kegyelmét és áldásait, sőt a megváltás révén az üdvösségnek az ígéretét hordozza. 

  Igénk is kincsről beszél, ami cserépedényben van. Közismert, hogy az 1940-es évek végén a Holt-tenger mellett pásztorok cserépkorsókban elrejtve régi, nagyon értékes tekercseket találtak, amikről kiderült, hogy tkp. az Ószövetség legrégebbi fennmaradt kéziratai. Cserépedény, ami drága kincset, üzenetet tartalmaz. Törékeny emberi sors, ami mégis Isten kegyelmének, szeretetének drága bizonysága és közvetítője.

   Az ige általános üzenetét így vonatkoztatjuk elhunyt testvérünkre, akinek földi élete Isten áldását hordozta számotokra. Az ő beteg testének cserépedénye eltörött, de a kincs marad: Isten előtt és a ti szívetekben is. Mulandóságunk épp arra emlékeztet, hogy ne magunkban bízzunk, ne magunkkal dicsekedjünk, hanem Isten hatalmát, megtartó erejét hirdessük.

   Egy nagyon szép, személyes vallomást hallottunk, amit Pál fogalmaz meg először itt a második korinthusi levélben, de amivel könnyen azonosulunk, amit minden bizonnyal vallott a mi elköltözött testvérünk is (8-9. vers).

Az ő nehéz gyermekkorára, sok küzdelemmel terhelt sorsára, megpróbáltatásaira, és kivált élete végén egyre súlyosabbá váló betegségére gondolunk, és arra, hogy Isten vele volt, szorongattatásaiban kiutat mutatott (felfele mindig lehet menekülni), kétségeiben reménységet adott, hogy el ne veszítse bizodalmát, vereségeiben felemelte, gyengeségeiben megerősítette. Valljuk mi is, hogy ilyen Istenünk van! 

  Gyönyörű mondat, Krisztus-szerű sorsunkról tanúskodik: magunkban hordozzuk az Úr halálát, hogy az ő élete is nyilvánvalóvá legyen bennünk. Részesülünk Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsőségében is részünk legyen. Nyomorúságainkon, erőtlenségeinken Krisztus önfeláldozásának ismertető stigmái válnak láthatókká, hogy lelki csatáinkban halál feletti győzelmének jelei is megmutatkozzanak. Nagy kísértésekben, igen, halálunkban is az ő halála ábrázolódik ki, de egészen bizonyos, hogy mindig életének reményteljes ígéretét is hordozzuk. Ő azért vállalta sorsunkat a keresztig menően, hogy életünk minden helyzetében, állapotában - mélységekben és magasságokban - jelen legyen. 

  Tudjátok-e testvéreim, hogy drága hozzátartozótok erőtlenségében, betegségében Krisztus önmagát megüresítő, szenvedéseinket vállaló alázata tükröződött, hogy halála is a Krisztus megváltó haláláról tanúskodik, és Krisztus feltámadásáért ő is – minden megváltott emberrel együtt - az örök életre rendeltetett? Életünk, halálunk elválaszthatatlan Krisztustól. 

   Mivel megvan ez a hitünk, azért szólunk, azért mondhatunk egymásnak az ige alapján vigasztaló szavakat, ezért beszélhetünk békességről, élő reménységről.

  Egy nagyon fontos mondat hangzik el a 14. versben: mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.Vajon, valóban valljuk-e ezt? Nem magunktól, nem egy általunk kitalált, vagy akár megtalált igazság ez, hanem Isten kijelentése, Krisztusban testet öltött kegyelmi, megváltó munkája. Aki feltámasztotta az Úr Jézust, általa minket is… Kálvin mondta: ha él a fő, akkor a tagok is élni fognak. (Valaki mesélte a világot lebénító, sok áldozatot követelő járvánnyal kapcsolatban: én nem hittem benne, amíg egyik barátom – kisportolt, makkegészséges ember – 3 nap alatt meg nem halt ebben a betegségben… De nekünk nem halálban kell hinni, hanem az életben, Krisztusra nézve, aki 3 nap alatt – ha fogalmazhatok így – feltámadt.) 

 Maga elé állít veletek együtt… Elhunyt testvérünket nagyon szerettem, kedves, halk szavú természetét, és hasonlíthatatlanul jobban ti, akik családja köréhez tartoztatok. Azt üzeni nekünk az ige: Isten maga elé állít. Nem végleges búcsú ez, csak a földi élet tekintetében. Itt többet nem találkozunk, ám az Úr szíve előtt igen.

  Ezért nem csüggedünk… Az apostol nem távolságtartó tanácsként mondja ezt, nem is csak jószándékú empátiával, hanem személyes bizonyságként, mint aki maga is ismeri a gyász terhét, de a vigasztalás felemelő erejét is. Sok minden lehúz, sok minden fáj, sok minden üres marad, de nem csüggedünk, mert az Úrra bízzuk életünket, bajainkat, hiányosságainkat! És a legnagyobb félelmünk sem vesz erőt rajtunk, ti. az, hogy külső emberünk megromlik. Ez nem jó hír, de egy nagyon jó követi: a belső napról napra újul. Hitünkben, bizodalmunkban erődösünk, növekszünk. Utolsó látogatásunkkor mondtam testvérünknek: jó irányba haladunk. Mindent tudóan mosolygott, és azt suttogta: igen. 

  17-18. versek. A szenvedések kövek a dicsőség fele vezető úton. Nem a láthatókra nézünk. Látjuk azokat is, tudjuk, hogy a láthatóban élünk, itt vannak feladataink, szóval látjuk azokat is, de nem azokon csügg a mi tekintetünk, nem azokat tekintjük végső célnak. Az ideig való is drága, fontos. De az csak a cserépedény, ami egyszer összetörik, hogy kincsünk – megváltott életünk – megmaradjon mindörökké. Ez legyen a ti hitetek, reménységetek is! Ámen.

Urunk, örökkévaló Istenünk, a mulandóság, a veszteség nyomasztó érzésével állunk meg előtted itt testvérünk ravatala körül. Könnyeink között is igazat adunk a te igédnek: valóban cserépedény a mi földi életünk, amibe azonban drága kincset helyeztél: kegyelmed, szereteted, a megváltás hordozójává tetted azt.

Hálát adunk elhunyt testvérünk testi életéért is, ezért a 83 esztendőért. Sok mindenben meg kellett tapasztalja a földi lét törékenységét, sebezhetőségét: árvaságában, küzdelmeiben, elhatalmasodó betegségében, de köszönjük, hogy mindezekben megtapasztalhatta megtartó, könyörülő, felemelő kegyelmedet, segítségedet is. Ő is vallhatta az apostollal együtt: kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, mert erős bizodalmunk van az Úrban. Add, hogy ez legyen a mi bizonyságtételünk is.

Drága üzenet volt számunkra, hogy akármi történjen velünk, örömben és szenvedésben, életünkben és halálukban is megváltó Urunk megváltó munkája ábrázolódik ki. Nehéz észrevenni a betegségben Krisztus velünk közösséget vállaló jelenlétét, nehéz meglátni az földi élet befejezésében az örökkévalónak a kezdetét, mégis adj nekünk hitet, hogy Krisztusra nézve ezt meg tudjuk tenni mind magunkkal, mind szeretetteinkkel kapcsolatban.

  Annyi biztatás csendült ki az igéből: mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Ez a legfontosabb, mennyei Atyánk, hogy lássuk, hogy higgyük a te hatalmadat, hogy elfogadjuk Krisztus áldozatát és az ő halált lebíró győzelmét. Adj nekünk erős, kitartó hitet, hogy ez soha ne legyen kétséges számunkra! Hogy ne csüggedjünk, ha meghanyatlik, megromlik külső emberünk, ha a betegség jelentkezik egyéni életünkben, családunkban, ha szeretteinket kell elengednünk. 

  Taníts arra, hogy a mulandón, a földi életen túl (ami szintén a te drága ajándékod) meglássuk az örökkévalót, az üdvösséget, amit Krisztusban készítettél számunkra!

Így vigasztald gyászoló testvéreinket, segítsd, hogy kegyelmedre, Krisztus megváltó szeretetére tudják  bízni drága hozzátartozójukat, legyenek hálásak mindenért, amit általa kaptak, és azért, amit ők tudtak adni ragaszkodásban, gondoskodásban, hitvesi, gyermeki, testvéri szeretetben.

Kegyelmeddel, jóvoltoddal kísérd tovább őket, és mindnyájunkat, és taníts bölcsen, akaratod szerint, Krisztust követve élnünk, hogy az ő érdeméért hozzád érkezhessünk. Ámen. 

Zsolt 34, 2-23 (temetés)

    2 Áldom az Urat mindenkor, állandóan őt dicséri szám. 

3 Az Úrral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek. 

4 Hirdessétek velem az Úr nagyságát, magasztaljuk együtt az ő nevét! 

5 Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem. 

6 Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul az arcuk. 

7 Kiáltott az elesett, az Úr meghallgatta, és minden bajából kiszabadította. 

8 Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket. Zsolt 91,11 

9 Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül. 1Pt 2,3 

10 Féljétek az Urat, ti, szentjei, mert nem szűkölködnek az istenfélők. 

11 Az oroszlánok is sínylődnek és éheznek, de akik az Úrhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót. 

12 Jöjjetek, fiaim, hallgassatok rám, megtanítalak benneteket az Úr félelmére. 

13 Ki az az ember, akinek tetszik az élet, és szeretne jó napokat látni? 1Pt 3,10-12 

14 Vigyázz, hogy nyelved ne szóljon rosszat, és ajkad ne beszéljen csalárdságot! 

15 Hagyj fel a rosszal, és cselekedj jót, törekedj békességre, és kövesd azt! 

16 Az Úr szeme látja az igazakat, füle meghallja kiáltásukat. 

17 Az Úr a gonosztevők ellen fordul, emléküket is kiirtja a földről. 

18 Akik az Úrhoz kiáltanak, azokat meghallgatja, és kimenti őket minden bajból. 

19 Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti. 

20 Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az Úr. Jób 5,19 

21 Megőrzi minden csontját, egy sem törik el közülük. 

22 Halálos veszedelem éri utol a bűnöst, megbűnhődnek, akik gyűlölik az igazat. Péld 5,22 

23 Az Úr megváltja szolgái életét, és nem kell bűnhődnie senkinek, aki hozzá menekül.

   Nehéz, félárvaságban, nélkülözésekben eltöltött gyermekkor, küzdelmes ifjúság, áldásokat, a család örömét, munka sikerét hozó felnőttkor, békében telő nyugdíjas évek, majd a betegség egyre súlyosabb megpróbáltatását hozó öregkor után testvérünk befejezte földi harcát, és megpihent az Úrban. (Minden emberi élet érték, az övé – a krisztusi szelídség, jóság jegyeit hordozva – példaszerűen az volt.)

  Vajon, lehet-e hálát adni valaki elvesztésekor, lehet-e Isten nevét magasztalni? A zsoltár háromszoros igennel válaszol. A) Áldom az Urat… Ebben a kijelentésben benne van a hála az életért, Isten gondoskodó és megváltó kegyelméért,  a bajok közt megnyilvánuló segítségéért. Mindenek fölött Krisztusban az örök élet reménységéért. Jóbbal együtt mondhatjátok: az Úr adta (és általa sok támogatást, szeretetet), az Úr vette el (magához emelte e földi élet nyomorúságából), áldott legyen az ő neve…

B) Őt dicséri szám. Ez a dicséret szívből fakad. Abból a meggyőződésből, hogy mind jó, amit Isten tesz, ha néha fájdalmas is. A javunkra való. Mert irgalmas hozzánk az Úr, mi pedig az ő megváltott gyermekei vagyunk. Lépten-nyomon megtapasztaljuk szeretetét, életünkben és halálunkban is megtartó hatalmát.

C) Az Úrral dicsekszik lelkem. Elköltözött testvérünk nem volt elért eredményeivel, megvalósításaival kérkedő ember… de mindenki előtt, öntudatosan felvállalta lelki értékeit: sokat jelentett számára a hit, a hűség, az egyenesség. Valójában legfőbb dicsekvésünk az lehet, hogy a Krisztuséi vagyunk, hozzá tartozunk. 

   Az Isten nevét magasztaló, hálaadó hitvallás másokat is buzdít, bátorít. Az, hogy ti is el tudjátok mondani: elhunyt szerettetek által sok jót, sok áldást kaptatok, és ezt szívetekben őrzitek, és reménységgel indultok tovább, most már nélküle, de az Úr közösségében.

     Hirdessétek velem, szólít fel a zsoltáros, hadd hallják az alázatosak…  A szelídség, alázat krisztusi jellemvonás, és aki azt viseli, az látszólag kiszolgáltatott, esélytelen ebben az erőszakos világban. Az Úr mégis megtartja, mert kedves az ő szemében. Ilyen volt elköltözött testvérünk is. Jámborsága, csendes alázata valósággal hatása alá kerítette a vele találkozókat.

    A zsoltáros Isten szabadításának konkrét eseteire hivatkozik saját és ismerősei életéből. Isten kegyelme nem mese. Ez a 83 év is azt bizonyítja. Sok mindent említhetnénk elhunyt testvérünk életéből, de mindenkinek vannak személyes történetei. Jó, ha ezekkel bátorítjuk egymást. 

  A zsoltárt olvasva egy szép, drága üzenetet közvetítő kép kerül elénk: az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett. Az ő angyalainak parancsol. Nem valahol távol tőlük. .. Sokszor kerülünk veszélybe. Naponta a halál révén állok, írja Pál apostol. Isten személyesen törődik velünk… És hisszük, hogy a legnagyobb küzdelmünkben sem hagy magunkra…

    Egy felkiáltás hangzik el: érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Jó lenne ezt mindig érezni, ezt mindig látni. Sokszor csak a nehézségeket, a szenvedéseket, bajokat, sötétségeket vesszük észre. De hisszük, hogy ezeken túl, ezek között is igaz marad, hogy jó az Úr. Boldog az az ember, aki naponta hozzá menekül, aki végül hozzá érkezik.

   Hallunk Isten gondviseléséről is. A testben járva földi javakra is szükségünk van. E világon való életünk evilági feltételektől függ. Ezek is Isten hatalmában vannak. Elköltözött testvérünk életében volt nélkülözés, volt küzdelem, de volt bővelkedés is: szép család, tisztességes munkahely, megbecsültség … A 37. zsoltárban olvassuk: az igaz nem lesz elhagyatott, és nem válik kenyérkéregetővé gyermeke. A háborúban maradt édesapa emléke, a hívő édesanya példája is erre tanította. 

    Egy szép, kifejező, a természetből vett hasonlat még egyszer alátámasztja ezt a megállapítást: az oroszlánok is éheznek, sínylődnek, de az Úr gyermekei nem…

    A 12. verstől intelem, tanítás hangzik el a következő nemzedék számára. A leglényegesebb dologról szól ez, az Úr félelméről… Egyik hívő édesanya mondta otthonról messze elkerülő fiának: „A hitedet soha ne hagyd el! Minden reggel vidd magaddal a munkába, és mindig legyen veled… fontosabb az irataidnál, a bankkártyádnál, az autókulcsodnál.”

   Ne szóljon a nyelved rosszat…  Testvérünk, akinek koporsója körül állunk, halk szavú ember volt… Nem beszélt fölöslegesen. A sok beszédben elkerülhetetlen a vétek. Talán ezt a természetet örökölte, bizonyára az élet is tanította… (Illett rá Reményik: Ne ítélj c. verse.)

    Hagyj fel a  rosszal… A jó életünkben ezzel kezdődik. Tudatosan kell kerülnünk a kísértéseket, és keresnünk azt, ami tiszta, tisztességes, ami épít, ami a békességet szolgálja.

  Ígéret hangzik el: az Úr szeme az igazakon van… És tovább: közel van az Úr a megtört szívűekhez. (Amíg a szívünk kemény, Istent hamar visszautasítjuk, de ha összetört, akkor könnyebben adjuk át neki, hogy gyógyítsa, kötözze.)   

   A gonoszak szerencséseknek látszanak, de ne irigyeld őket! Megkapják jutalmukat. Igazságérzetünk is ezt mondatja. Isten teljességre juttatja az ő igazságát. Wass Albert írja ismert versében:

„Likasztják már az égben fönt a rostát/s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok./És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:/megméretik az embernek fia,/s ki mint vetett, azonképpen arat.“

   Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az Úr… Elköltözött testvérünk élete jelmondataként is hallgathatjuk ezt az igeverset. (Életrajz…) 

   Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az Úr. És itt Jézus Krisztusról is szól ez az ige, aki egyetlen igazként magára vette bajainkat, bűneinket… Az evangéliumok a szenvedéstörténetben idézik is ezt a zsoltárt: csontjai nem törettek össze… Krisztus, Isten tökéletes áldozati Báránya megváltott minket, hogy semmiféle földi baj, de semmiféle bűn, sőt még a halál se szakíthasson el tőle. Drága reménységünk ez.

  Ez szólal meg az utolsó versben is: az Úr megváltja szolgái életét, és nem kell bűnhődnie senkinek, aki hozzá menekül. Mennyi biztatás, reménység van ebben a mondatban! Az Úr megváltja övéi életét. Nem egy sírba hulló emberi sors miatt kesergünk most, hanem egy megváltott embertársunktól búcsúzunk, aki nemcsak elment, de meg is érkezett… Jézus mondja: akarom, hogy ahol én vagyok, az enyéim is ott legyenek. Hisszük, hogy Isten eleget tesz egyszülött Fia akaratának, aki szeretetének legnagyobb áldozatát hozta meg értünk. 

  Fogadjátok el ti is ezt a megváltó akaratot, bízzátok rá eltávozott szeretetteteket, és saját életeteket is, 

Az ige így biztat titeket: Minden, aki Istentől született legyőzi a világot. És az a győzelem, ami legyőzi a világot, a mi hitünk. Ámen.

Örökkévaló Istenünk, aki teremtettél, életet ajándékoztál nekünk, aki szent Fiad által megváltottál, hogy tőled se bűn, se halál el ne szakítson, hanem az örök üdvösségben a tieid maradhassunk, ezzel a bizalommal, és mégis megsebzett szívvel állunk meg előtted, és kérjük Szentlelked vigasztaló erejét. 

   Bár hitünkkel az örökkévalóra nézünk, mégis fáj a mulandó, fáj az elválás, a veszteség. Köszönjük, hogy élő, igaz igéd által tanítottál minket, és vigasztaltad kiváltképpen gyászoló testvéreinket.

Emlékeztettél arra, hogy a gyász sötétségében is vegyük észre kegyelmed világosságát, és szeretteink elvesztésében is lássuk meg azt, amit áldásul adtál nekünk bennük, elsősorban életükben megmutatkozó szereteted által, ami soha el nem múlik. Hadd tudjunk könnyeket hullatva is hálásak lenni ezért, és tudjuk magasztalni szent nevedet, mert te jó vagy, és örökkévaló a te irgalmad! Mert Krisztusban elhívott, örök életre rendelt gyermekeid vagyunk. Olyan megnyugtató így elengedni egymást, így rábízni egymást a te megtartó kegyelmedre. Hisszük, hogy akármi történik velünk, életünk el van rejtve Krisztusban, hogy majd nyilvánvalóvá legyen az utolsó napon. 

   Hálát adunk a te gondviselő kegyelmedért, amely megmutatkozott elköltözött testvérünk életében is: a nehéz, félárvaságban eltöltött gyermekkorban, ifjúkori útkeresésében, munkájában, a család áldásában, de betegségében, testi leépülésében is. Vallhatta ő is együtt az apostollal: amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős, mert az Úr felemel, hordoz, támogat. Köszönjük, hogy közel voltál hozzá, hisszük, végső földi tusájában is. 

   Hallottuk, hogy sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti őt az Úr. Ennek bizonysága volt testvérünk földi élete, a 83 esztendő nehézségeivel és szabadulásaival, küzdelmeivel és győzelmeivel,

félelmeivel és örömeivel. Hálát adunk minden áldásért, amiben része volt, minden áldásért, amit tovább adott szeretteinek, hitvestársának, gyermekeinek unokáinak, testvéreinek, embertársainak, minden kimondhatatlan áldásért, amit félretettél számára a mennyben. 

  Téged kérünk, hogy vigasztald, kísérd tovább kegyelmeddel gyászoló testvéreinket, hadd bízzák rád életüket. Te vezesd őket tovább békességben, egyetértésben, hitben, reménységben, szeretetben, és adj nekik engedelmes szívet, hogy akaratodat cselekedve kiáradjon rájuk gazdag kegyelmed itt a földön és majd a te országodban!

   Légy mindnyájunkkal, akik eljöttünk erre az alkalomra, tarts és őrizz minket testünkben – lelkünkben, munkáld megmaradásunkat, áldd meg fáradozásunkat, taníts a Krisztus útjára, hogy őt követve a szeretet és a békesség eszközei legyünk, és majd utunk végén hozzád érkezzünk, ahol végtelen örömben lehetünk együtt azokkal, akik előre mentek! Ámen.   

Zsolt 86 (virrasztó)

   Szép ez a zsoltár, pedig van szó benne nyomorúságról, szegénységről, az ellenség támadásáról is. De mindent felülír, túlhalad az Isten szabadító kegyelme. Elhunyt testvérünk életében is sok nehézség, küzdelem volt gyermekkorától kezdve, mégis szép életút zárul most több mint 88 esztendő után, mindenekelőtt azért, mert jelen volt abban Isten megtartó jósága, kegyelme. 

   Dávid először őszintén elősorolja nehézségeit (szegény és nyomorult vagyok). Bár Izrael királya, így látja magát Isten előtt. Önmagával egyikünk sem dicsekedhet. Csak azzal, amivel Dávid folytatja imádságát: a te szolgád vagyok, benned bízom. Mi még hozzátesszük: megváltottál egyszülött Fiadban. Ez a mi reménységünknek a biztos alapja. A maga egyszerű módján, de mély meggyőződéssel ezt a hitet vallotta testvérünk is. Előszeretettel idézte a Kátét, szívesen ismételte az egyházi énekeinkben megfogalmazott bizonyságtételt. 

   A zsoltáros kérésekkel fordul Istenhez: légy kegyelmes, örvendeztesd meg szolgád lelkét, hallgass imádságomra. Nem tudjuk, hogy Dávid milyen gondokkal küszködött, de ez a fohászkodás az örök emberi vágyakozásról vall Isten kegyelme után. Adventben vagyunk, amikor ez különösen hangsúlyos. 

Ezt a sóvárgást még inkább felerősítik a gondok, betegségek. Ez a fohász sokszor megfogalmazódhatott testvérünk szívében is. Említettem, sok küzdelemben volt része, és életének utolsó éveiben különösen átélte a földi sors mélységeit: erőtlenségében, ágyhoz kötöttségében. Mégsem a keserű panaszt hallottuk tőle, hanem a hálás megelégedést. Megbékéléssel fogadta el helyzetét, sorsát.

   A zsoltáros magasztalja Isten nevét: mert jó vagy, megbocsátasz, szereted azokat, akik hozzád kiáltanak, nincs hozzád hasonló, nagy vagy te, csodákat teszel. Milyen megható ez a vallomás, milyen jó így meglátni Isten hatalmát, de irgalmát és szeretetét is! Mi, Istennek újszövetségi népe, még meg tudjuk toldani ezt a dicséretet azzal, hogy ő Jézus Krisztusban megváltott minket, üdvösségre hívott el. Aki így tudja áldani az Istent, aki meg tudja látni erőtlenségei között is az ő dicsőségét, az boldog ember. Az teljes szívéből ebben az Úrban hisz és neki igyekszik engedelmeskedni. 

  Taníts engem utaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak. Higgyétek el, hogy ez számít egyedül! Sokfele eljuthatunk útjaink során, sok mindent megvalósíthatunk, de az marad igazi érték, amit Isten igazsága szerint cselekedtünk. Mi általában az emberek előtt keressük a tiszteletet, az elismerést – és sokszor kiderül, hogy az mennyire bizonytalan, tünékeny dolog. Híres emberek kerülnek a feledés árnyékába, és még meg sem kell haljanak ehhez. Az egyetlen biztos elismerés, jutalom az, amit Isten előtt keresünk, amit tkp. tőle kapunk Krisztus érdeméért. Azt senki el nem veheti tőlünk, az nem időfüggő, hanem örökkévaló.

  A zsoltáros még egyszer hálát ad Istennek… és a legnagyobb tettére hivatkozik. Mert szeretsz és kimentettél a sír mélyéből. Dávid itt valójában hit által Krisztusra néz. Benne igaz ez a kijelentés. Persze, lehettek olyan tapasztalatai a szentírónak, hogy Isten halálos veszedelemből szabadította meg. 

Elhunyt testvérünket is számtalan veszélyen vezette át hosszú élete során („naponta a halál révén állok”, írja Pál apostol). De ennél többről van szó: az üdvösségről, az örök életről… Ez pedig - bár személyesen ránk vonatkozik -, mindenekelőtt Isten kegyelmét, hűségét hirdeti. 

  A végén hallottunk az ellenségről, aki erősnek képzeli magát, aki fenyeget, ránk ijeszt, de Isten megmutatja hatalmát, megalázza, elűzi a minket nyomorgatókat. Nemcsak külső támadásokra gondolunk itt, hanem lelki kísértésekre is, amik között Isten tud megoltalmazni minket.  Ő a legnagyobb ellenségünket is legyőzte. Ezért olyan sokatmondó az utolsó vers: te megsegítesz és megvigasztalsz engem. 

  Jó nektek, gyászoló testvérek, és jó mindnyájunknak ezzel a biztatással, ezzel a szilárd reménységgel indulni tovább. Az Úr vezessen, őrizzen, áldjon titeket! Ámen. 

Mal 3, 13-21  (temetés) 

    13 Vakmerően beszéltetek ellenem – mondja az Úr. Ezt kérdezitek: Mit beszéltünk ellened? 

14 Azt mondtátok: Hiábavaló az Istennek szolgálni, mi haszna, hogy teljesítettük, amit elrendelt, és hogy gyászban jártunk a Seregek Ura előtt? Zsolt 73,13-14

15 Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek. Zsolt 73,3-12

16 Amikor erről beszélgettek egymás között azok, akik félik az Urat, az Úr figyelt, és meghallotta. És beírták egy könyvbe az Úr előtt emlékezetül azokat, akik őt félik és megbecsülik nevét. Zsolt 69,29

17 Az én tulajdonommá lesznek – mondja a Seregek Ura – azon a napon, amelyet elhozok. Könyörületes leszek hozzájuk, amilyen könyörületes az ember a fiához, aki tiszteli őt. 2Móz 19,5; Mal 1,6

18 Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Isten tisztelői és az őt nem tisztelők között. 

19 Eljön az a nap, amely olyan lesz, mint az izzó kemence. Olyan lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pelyva, és elégeti őket az az eljövendő nap – mondja a Seregek Ura –, nem marad sem gyökerük, sem águk. 

20 De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak. Úgy ugrándoztok majd, mint a hizlalóból kiszabadult borjak. Lk 1,78 

21 Úgy széttapossátok a gonoszokat, hogy porrá lesznek talpatok alatt azon a napon, amelyet elhozok! – mondja a Seregek Ura. Zak 10,5

   Az Ószövetség utolsó könyvéből hallottuk az igét. Malakiás próféta adventi várakozással áll az Újszövetség határán, és közvetíti az Isten üzenetét a sokféle belső-külső nyomorúsággal viaskodó nép felé… Az embereknek mindig kérdései voltak Isten akaratával, tervével kapcsolatban… Miért így történt, miért engedte meg Isten, miért nem másként alakult? A kérdezésből néha számonkérés, vagy éppen vakmerő zúgolódás lesz.

   Elhunyt testvérünk nem volt lázadozó természetű ember, elfogadta sorsát úgy, ahogy Isten rá mérte. Pedig voltak abban nehézségek, mélységek, megpróbáltatások. Úgy gondolom, ebben mindenképpen példaként állt előttünk. 

   Izrael népe arra a következtetésre jut, hogy nem érdemes az Úrnak szolgálni… Hiába tartottuk meg az ő rendeléseit, jártunk alázatban előtte, mert nem gondtalan élet lett az osztályrészünk, és azt látjuk, hogy a kevélyek boldogulnak, a gonosztevők gyarapodnak, az Istent kísértők érvényesülnek. Ismerjük ezt a megkeseredésnek ezt a lelkiállapotát: gyakran mi is megfogalmazzuk magunkban, ha nem is mondjuk ki ezeket az Istennek célzott, vádaskodó mondatokat. A zsoltáros is panaszkodik arra, hogy az istentelenek virágoznak, bőségben élnek, míg Isten gyermekei nehézségek, szenvedések közt senyvednek. 

  Olyan vigasztaló, biztató az igében az a megjegyzés, hogy Isten figyeli azokat, akik így beszélgettek maguk között. Isten hallja néha megkeseredett panaszainkat, látja megfáradásunkat, hitünk ingadozását, ismeri szívünk kétségeit és értetlenkedéseit. Ezért reményteljes a helyzetünk. Isten tud rólunk, és arról, hogy a problémák sokszor annyira lehúznak, hogy nem látunk túl azokon.

   Ismerte az Úr elköltözött testvérünk életét is, az ő külső és belső harcait, kérdéseit. Rendelt számára egy utat, amelyen vezette, és rábízta azokat a döntéseket, amiket neki kellett az ő utasításai szerint meghoznia. Vannak rajtunk kívül álló körülmények, és van, ami rajtunk múlik. A legfontosabb, hogy ezek között egyensúlyt keresve, soha ne rendüljön meg a bizalmunk Istenben. Ő megígérte, hogy soha nem hagy el, azt is, hogy a szeretetétől senki el nem szakíthat… Ebben erősen kell kapaszkodnunk hit által, dilemmáinkkal, kétségeinkkel is megharcolva. (Ismerjük a verset: Lábnyomok… Uram, itt magamra hagytál… Nem, ölemben hordoztalak.) 

  Van egy mozzanat az igében, ami még inkább erősíti ezt a bizalmat. Olvastuk: beírták egy könyvbe azokat, akik félik az Úr nevét… Ez azt jelenti, hogy Isten nem feledkezik el rólunk, hogy számon tartja kis életünket, és szent Fia érdeméért megadja jutalmunkat. Isten soha nem téved. Senkit nem hagy ki az ő kegyelméből. Igaz ez földi életünkre, de üdvösségünkre is… Elfeledkezheti-e az anya gyermekéről? Ha elfeledkeznék is, én terólad el nem feledkezem. A jobboldali gonosztevő is ezt kéri: emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban… (Az ortodox temetési liturgiában visszatérő motívum ez az isteni megemlékezés). Tudjátok, miért nem feledkezik el Isten rólunk? Mert megemlékezik az ő kegyelméről, arról az áldozatról, amit értünk hozott. Elfelejtheti-e ő azokat, akikért egyszülött Fiát adta?

    Igen, nekünk sok negatív emberi tapasztalatunk van arról, hogy elfeledkeznek rólunk, vagy mi feledkezünk el másokról. Az idősek kivált érezhetik azt, hogy ők már nem sokat tudnak tenni, hát senki számára már nem fontosak… () 

  Aztán szép, a lelkünket simogató, gyógyító kijelentések hangzanak el: tulajdonommá lesznek (ugyanezt mondja ki a HK is: ha Isten tulajdonai vagyunk, akkor törődik velünk, akkor drágák vagyunk számára… Így kell tekintenünk magunkra. Isten tulajdonjogát a halál sem függeszti fel. Mi elveszítjük egymást, ő nem veszít el minket.) Könyörületes leszek. Végül is ez megtartatásunk alapja, garanciája. Nem a mi jóságunk, értékes mivoltunk, teljesítményünk. 

   (Élettörténet…) Elköltözött testvérünk élete is Isten irgalmasságáról szólt. Csodálatra méltó volt, hogy soha nem panaszkodott. Sőt, egyenesen hálás volt, hogy mindene megvan, hogy gondoskodnak róla, és ő ezt az Úrnak köszöni. Nyomorúságában is megelégedett ember maradt. A kegyelem ajándéka, jele volt ez is életében. Így jutott el földi útja végéhez… 

   Egy határozott üzenettel zárul az ige, ami a második adventre vonatkozik. Eljön az ítélet és a megkegyelmezés napja. Az ítélet a szembeszegülőknek, kevélyeknek, magukban bízóknak, és a megtartatásé azok számára, akiknek az Úrban van bizodalmuk. A hitetlenek pelyvává lesznek, minden, amit olyan sokra tartottak, értéktelenné válik. Felragyog majd az igazság napja számotokra (személyes ígéret: akik az Úréi vagytok)… És olyan szívet melengető volt hallani: sugarai gyógyulást hoznak. És olyan szép a kép: a hizlalóból kiszabadult borjak vidáman, önfeledten, felszabadultan ugrálnak. Elérkezik a gyógyulás, a minden testi-lelki megkötözöttségtől való szabadulás ideje. Mert eljött Jézus Krisztus erre a világra, megváltott minket, és vissza fog jönni értünk hatalommal és dicsőséggel.

  Ezzel a második adventre néző reménységgel vegyetek búcsút hozzátartozótoktól, rokonai… Vegyen búcsút a végtisztességet tevő gyülekezet is.  De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak.  Ámen. 

  Irgalmas Istenünk, szerető mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, kérdező és sokszor zúgolódó gyermekeidként állunk meg most is előtted, akik sok mindent nem értünk, akik életünk fájó titkait, rejtélyeit néha erőszakkal próbáljuk megoldani. Köszönjük, hogy te meghallgatsz minket kételyeinkben, értetlenkedő, vádaskodó kérdezéseinkben is, és válaszként rámutatsz a te türelmedre, kegyelmedre, a megváltás drága igazságára, amit Krisztusban vittél véghez. Valóban drága vigasztalás ez számunkra.

Add, hogy szívünkbe fogadjuk, és valóban azzal a meggyőződéssel éljünk a megpróbáltatásokban is, nehézségek között, betegségek terheit hordozva, hogy minket tőled senki és semmi el nem választhat. 

Köszönjük, hogy ezt a bizonyosságot adtad elköltözött testvérünk szívébe is. Hálát adunk az ő békésebb természetéért, és rád hagyatkozó hitéért, amivel el tudta fogadni élete hiányosságait, keresztjeit. 

Magasztalunk téged a csodálatos ígéretért, hogy te rólunk el nem feledkezel, hiszen annyira drágák és fontosak vagyunk neked, hogy egyszülött Fiadat adtad értünk. Megváltó Krisztusunk, a bűnbánó gonosztevővel együtt kérünk: emlékezzél meg rólunk, amikor eljössz a te dicsőségedben úgy, mint a te tulajdonaidról, akiket nem aranyon vagy ezüstön, hanem, drága véreden váltottál meg. Hadd tekintsünk így magunkra és másokra is! 

    Örökkévaló Istenünk, áldunk téged, mert irgalmas vagy hozzánk.  A te kegyelmednek jeleit megmutattad elhunyt testvérünk életében is: ahogy megsegítetted őt gyermekkorától kezdve késő öregségéig, veszedelmekből, nyomorúságokból kimentetted, erőt, türelmet, hitet adtál számára a kísértések között, és emberi támaszt, gondoskodást rendeltél számára magatehetetlenségében.  Az Ige szavával valljuk, hogy van különbség a benned bízók és a hitetlenek között, és ez nyilvánvalóvá lesz kiváltképpen ama napon, amelyik tűzzel jelenik meg. Amikor a kevélyek semmivé lesznek, de a téged félőkön a te gyógyító, örömet, üdvösséget ajándékozó világosságod ragyog fel. Lelked által erősítsd bennünk ezt a reménységet!

   Vigasztald gyászoló testvéreinket, és vezesd őket a te oltalmadban, áldásaidban tovább a neked való engedelmesség, az egymással való egyetértés, békesség, a szeretet útján. Oltalmazd egész gyülekezetünket, áldd meg adventünket, és készíts minket a második adventre, Krisztus Urunk visszajövetelére, aki minket „az ő választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához általvisz”. Ámen. 

Zsolt 70 (virrasztó)

 1 A karmesternek: Dávidé, emlékeztetőül. 

2 Istenem, ments meg engem, Uram, siess segítségemre! 

3 Szégyenkezzenek és pironkodjanak, akik életemre törnek! Riadjanak vissza, és érje gyalázat azokat, akik bajomban gyönyörködnek! 

4 Távozzanak megszégyenülve, akik hahotázva beszélnek rólam! 

5 Örüljenek és örvendezzenek benned mindazok, akik téged keresnek! Akik szabadításodra vágyódnak, hadd mondhassák mindig, hogy nagy az Isten! 

6 De én elesett és szegény vagyok, siess hozzám, Istenem! Te vagy segítségem és megmentőm, Uram, ne késlekedj! 

    Testvéreim, a halálra soha nem lehet teljesen felkészülni. Ha mondják is az orvosok, hogy nincs remény, hogy számítani lehet a legrosszabbra, akkor is váratlanul ér és megdöbbent a hír: valaki, aki életünk része volt, talán hitvestárs, szülő, testvér, barát, végleg eltávozott ebből a földi életből… Ez éltétek át ti is, gyászoló testvérek, drága hozzátartozótok elvesztésével. A halál azt is jelenti, hogy hirtelen minden földi kapcsolatunk megszakadt szeretteinkkel (valójában a hit mégis összeköt… Krisztus azt tanítja: én élek, ti is élni fogtok.)

   Egy adott személyt illetően, legyen az közeli családtag, vagy ismerős, nincs tapasztalatunk a halálról… 

Úgy általánosságban tudjuk, hogy az élet véges, és mindenkinek meg kell halni, de mi egymást mint élőt ismerjük, akik találkozunk, beszélünk egymással, együtt vagyunk, ezért valaki hozzánk közelállónak az elhunyta irreálisnak, felfoghatatlannak tűnik. Aztán ha értelmünk lassan el is fogadja a megmásíthatatlan igazságot, a halál tényét, szívünk olyan nehezen hangolódik rá a hiányra, az ürességre. Nektek is nyomasztóan hiányozni fog a férj, az édesapa, nagyapa, testvér. Jó meghallanotok az ige szavát (1 Thessz 4): ne szomorkodjatok, mint azok, akiknek nincsen reménységük… Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.    

    Ezt a rövid zsoltárt Dávid emlékeztetőül írta. Valójában saját magát emlékezteti életének egy nehéz időszakában, krízisében az Isten kegyelmére, segítségére, amire mindig számíthat. Életünk ilyen módon (igen, a maga rövidségében – visszatekintve milyen kevés 70 esztendő!) emlékeztető is, hármas értelemben. 1)Elsősorban minket emlékezet arra, Isten, aki életet ajándékozott nekünk, egyszülött Fiában elhívott, megváltott, sőt, örök életre rendelt. Jézus azt mondja az övéinek: akarom, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. (Egy anyuka kérdezte meg nagyobbik gyermekét: hol van a kistestvéred. Az azt felelte: nem tudom pontosan, de apával van.) 2) Aztán életünk emlékeztető mások számára, hiszen az a küldetésünk, hogy bizonyságot tegyünk Isten szeretetéről, Krisztus megváltó áldozatáról. Erőt kaptok, és tanúim lesztek, mondja Jézus. 3) Harmadszor pedig földi pályafutásunk annak végeztével áldott emlékké kell váljon (Péld 10,7 - az igazak emlékezete áldott). Ha valóban Isten igazságát követtük, ha cselekedeteink az ő jóságát hirdették, akkor életünk halálunk után is üzenet, példa, ösztönzés tud lenni a hátramaradottak számára. Hiszem azt, hogy elhunyt testvérünk életében is voltak ilyen értékek, drága mennyei ajándékok, amik számotokra áldott emlékként, erőforrásként megmaradnak. 

  A zsoltáros segítségért kiált… Aki máshoz folyamodik, az beismeri gyengeségét, kiszolgáltatottságát. Emberek előtt nehezen vállaljuk be ezt, de Isten előtt mindenképpen meg kell tennünk. A nehézség, ami meghalad minket nemcsak a betegséget, a fizikai erőtlenséget jelenti, hanem sokkal inkább a lelkit: a hit harcában való megfáradásunkat, csüggedésünket. A süllyedő Péter apostol alakja jelenik meg előttünk, aki így kiáltott: ments meg, Uram. Milyen jó, ha tudjuk, kihez kell fordulni. Sokat jelent az emberi segítség, szeretteink gondoskodása, az orvosok tudása, de végső menedékünk az Úr.   

   Aztán beszél Dávid az ellenségeiről. Nem nevezi meg őket, csak körülírja: akik az életemre törnek. Gondolhatunk itt emberi rosszindulatra, gyűlölködésre, de sokkal inkább arra, amiről Péter apostol így ír (1 Pt 5,8): az ördög mint ordító oroszlán szerte jár, és keresi, akit elnyeljen. A HK így fogalmaz: a mi esküdt ellenségünk a Sátán, a világ és a mi tulajdon testünk… Testvérünknek nem sok földi ellensége volt, de neki is – mint minden embernek - meg kellett harcolnia a belső kísértésekkel: kételkedéssel, kicsinyhitűséggel, aggodalommal, a bűn terhével. Biztatásként hangzik az igéből: az Isten Fia azért jelent meg, hogy a Sátán munkáit lerontsa (1 Jn 3,8)… Győztes Urunk van. Aki benne bízik, az nem szégyenül meg. Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszük, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. (Zsid 10,39)

   Dávid áldást kér azokra, akik Istent keresik, akik az ő szabadítására vágynak. Azt kívánja, hogy azok mindig láthassák az Isten nagyságát, hatalmát. Sokszor csak a viharokat látjuk, a bajokat, betegségeket, amik fölénk nőnek, legyűrnek minket, de arra tanít az Ige, hogy lássuk meg Isten szabadító hatalmát ezek fölött. Van egy szép énekünk: ne nézd az ellenség hatalmát, hanem nézz föl, és meglátod Isten vigyázó, megmentő kezét. Ha Krisztusban hiszünk, akkor még a halálban is az üdvösség reménysége csillan fel számunkra. Hisszük, ez volt elköltözött testvérünk bizodalma is.

    A zsoltáros még egyszer magára néz, megállapítja, hogy „elesett és szegény vagyok”, hogy aztán Istenhez forduljon, és boldog hittel vallja meg: te vagy segítségem és megmentőm. Testvéreim, egyszer minden testi erőnk elhagy, minden földi vagyonunk kiesik a kezünkből (teljességgel igaz: elesett és szegény vagyok), de megsemmisülésünkből, a halál nullpontjáról Isten megváltó irgalma emel fel… Krisztus érdeméért. Ő azért jött, hogy kijelentse: Isten valóban segítségünk és megmentőnk akar lenni. Ő átélte erőtlenségünket, a halált is megkóstolta értünk, és váltságok szerzett, hogy legnagyobb mélységekben is kézen fogjon, és az üdvösség örök világossága felé vezessen. Ámen. 

Örökkévaló Istenünk, először a mi megdöbbenésünket hozzuk eléd, mint mennyei Atyánk elé, emberi értetlenségünket a halál sötét, keserű tényével kapcsolatban, fájdalmunkat hozzuk, gyászunkat, mert mindig sebet ejt az a lélekben, ha valaki eltávozik közülünk, kivált, ha az közelálló volt. Ezek az érzések szorongatnak minket most is, eltávozott testvérünk ravatalánál megállva. Ugyanakkor – ahogy Igéd  tanított rá - emlékezünk is: emlékezünk a drága hozzátartozóra, a férjre, édesapára, nagyapára, testvérre, rokonra, gyülekezeti tagra, és hálát adunk minden áldásért , amit benne elsősorban övéinek adtál, hálát adunk munkás életéért, segítőkészségéért, családjához való ragaszkodásáért, szeretetéért, hitéért. És megköszönjük kegyelmedet, amellyel az ő életét is körülvetted, kísérted, hogy vele voltál örömben és bánatban, egészségben és betegségben, életében és halálában, hogy mindenen át megtartsd és üdvözítsed őt. Megváltó Urunk ígérete erősít ebben a reménységünkben: én élek, ti is élni fogtok. 

Arra is emlékeztetett a te Igéd, Istenünk, hogy a Sátán szüntelenül ostromol, hogy e testben járván kísértéseknek vagyunk kitéve, de győztes Urunk van, aki megadja a kimenekedést is, hogy meg ne hátráljunk, hanem kitartsunk a hitben, hűségben. Azt is hallottuk, hogy önmagunkban elesettek és szegények vagyunk, de erős és gazdag vagy te, irgalmas Atyánk, aki segítségünkre sietsz, és a legnagyobb nyomorúságból is kimentesz. Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa elveszett életünket, és minket gyermekeiddé tegyen, akiket tőled senki és semmi el nem választhat: sem jelenvalók, sem következendők. 

   Ezzel a reménységgel, kegyelmedben bocsátjuk el elköltözött testvérünket, és bízzuk rád magukat, holnapunkat, jövőket. Nem tudjuk, milyen út vár ránk, de azt tudjuk, hogy te fogsz hordozni, hogy Krisztus jár előttünk, és célba érkezünk. Vigasztald a gyászolókat, erősítsd őket élő hitünkben, egymás iránti szeretetükben! Tarts meg mindnyájunkat örök kegyelmedben! Ámen.   

2 Thessz 2, 13-17 (temetés)

13 Mi pedig hálával tartozunk Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. 

14 Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében. 

15 Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok. 

16 Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, 

17 vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben. 

    Temetésre gyűltünk össze, és ez mindig felkavaró esemény elsősorban a család, ua. az egész közösség számára, kivált, ha valaki idejekorán távozik közülünk, amiképpen most is, mégha testvérünk el is érte az ún. bibliai életkor (a sokat idézett 70-80 esztendő) alsó határát. Szomorúság, hiányérzet és bizonytalanság szorongat. Persze, magyarázni, racionalizálni próbáljuk, soroljuk a halált kiváltó tényezőket, hivatkozunk a betegségre, az emberi sorsra, az földi élet mulandóságára, mégsem tudunk napirendre térni fölötte, mégis fáj a veszteség. „Éget, sajog a seb” – ahogy énekeltük… Mária és Márta hittek Jézusban, a feltámadásban, mégis megtört lélekkel siratták elhunyt testvérüket, Lázárt, sőt, maga az Úr is könnyekre fakadt az ő sírjánál. 

   Pál apostol mindkét thesszalonikai levélben beszél a halál témájáról, és vigasztalja a gyászolókat, ill. mindazokat, akiket ez a kérdés nyugtalanít. Nem szeretnénk, testvéreink (írja első levele 4. fejezetében), ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok (vagyis úgy szomorkodnátok), mint a többiek, akiknek nincs reménységük. A hívő ember is sír, gyászol, de reménységgel. Megpróbáltságában, szomorúságában is feldereng számára a Krisztus világossága, megtapasztalja az Isten békességét.

    Mi pedig hálával tartozunk… Egy temetésen is lehet erről beszélni. Igaz, hogy fáj az elválás, szerettetek eltávozása, de most azt is számba vehetitek, megköszönhetitek Istennek, amit benne, általa kaptatok: gondoskodását, fáradozását, törődését, segítőkészségét, kedvességét, amit feleségként, gyermekként, unokaként vagy akár testvérként, ismerősként átéltetek… Ami igazi érték volt, az megmarad Isten előtt, és a ti szívetekben is. Vagy akár az ő életútjára gondolva, hálát adhattok Isten gondviselő kegyelméért, amellyel hordozta, őrizte őt (70 év mennyi veszedelmet is jelent, testi-lelki fenyegetettséget), segítette munkájában, megáldotta családjában, vele volt betegségében, és hisszük, hogy a végső földi harcban sem hagyta magára. Ti nem lehettetek mellette, de megváltó Ura egészen közel volt hozzá. 

   Mi pedig hálával tartozunk… ebben a többes számban benne vannak mások is, nem-családtagok, szomszédok, ismerősök, egykori munkatársak, akik részesültek segítségében, vagy egyszerűen emberi odafordulásában. Valóban, jobban meg kell tanulnunk örülni egymásnak, egymást értékelnünk nemcsak a végén, hanem végig. 

   Pál azonban nem csak ezekre mutat rá, hanem azt nevezi a hálaadása legfőbb indítékának, hogy szeret az Isten, és kiválasztott egyszülött Fiában az üdvösségre, és ezt meg is erősítette bennünk a Lélek megszentelő munkája, az igazságba vetett hit által. Hát nem ez a legfontosabb? Nem ez életünk legnagyobb értéke, nyeresége, legnagyszerűbb ténye, igazi kiváltsága! Szeret az Úr… Mint szülő a gyermekét, érdemtelenül is. Ez a kijelentés elsősorban nem rólunk szól, értékeinkről, teljesítményünkről, hanem Isten örök kegyelméről. Ezt kell meglátnunk önmagunkban és feltétlenül egymásban is. Ez a megmagyarázhatatlan mennyei vonzalom kell minket is szeretetre indítson. Visszatérve a betániai történetre: hogy üzen a Lázár állapotáról a két lánytestvér Jézusnak? Uram, íme, akit szeretsz… És ez mindnyájunkra vonatkozik. 

  Isten az ő szeretetét kiváltképpen abban mutatta meg, hogy Krisztusban – az ő áldozatáért, az ő érdeméért - kiválasztott az üdvösségre. Nem emberi erényeink, kiválóságunk alapján, hanem kegyelméből. (Mi, emberek, a jobbat szoktuk kiválasztani, Isten a gyengét, a nem tökéletest is, amilyenek mi vagyunk... Egy apa a kislányának megígérte, hogy kiskutyát vásárol neki, egy hirdetés alapján elmentek egy címre, ahol 5 kiskutya közül választhattak, a kislány a legélhetetlenebbet szemelte ki, még a gazda is próbálta lebeszélni őket, de a kislány váltig hajtogatta: neki ez kell, ez a legaranyosabb. És az apa – gyermeke kedvéért – azt fizette ki.) Istennek nem rövidtávú tervei vannak velünk (nemcsak ideig-óráig akar tudni rólunk), hanem örökkévaló közösségébe, az üdvösségre hív. Nemcsak áldott földi életet ígér – higgyétek el, hogy e mulandó világban is a legcsodálatosabb cél Krisztust követni –, hanem ezen felül üdvösséget. Egy sorral lentebb Pál még visszatér erre a gondolatra (soha nem lehet eleget beszélni erről), és azt írja: arra hívott el Isten, hogy részesüljünk a Krisztus dicsőségében. Ezt nem lehet szebben kifejezni. Részünk van Megváltónk szenvedéseiben, keresztjében, de az ő győzelmében, megdicsőülésében is. Krisztus osztozott sorsunkban, hogy mi is osztozhassunk az övében. 

   Ezt a kegyelmi tényt Szentlelke által pecsételi meg bennünk. Ez belső bizonyosságot, ua. a ragaszkodás, engedelmesség kifele megnyilvánuló cselekedeteit jelenti. Mert ha Krisztus meghalt érettünk, akkor mi nem élhetünk magunknak. A forrás csak tisztul azáltal, hogy vizét szüntelenül tovább ajándékozza. 

   Hallottuk azt is, hogy Isten megismerteti velünk az igazságot. Szent, megváltó akaratának drága igazságáról van szó. A napokban olvastuk a Filippi levélből: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján. Milyen jó, hogy nem a mi igazságunkról kell beszélni! Nem is elhunyt testvérünk igazságáról. Persze, mi el tudunk vitatkozgatni, hogy kinek volt vagy van igaza, de Isten előtt szertefoszlik minden igazságunk, akár a harmat a tűző napsütésben. A mi igazságunk a Krisztusé. Egyedül rá tekintve vagyunk bizonyosak afelől, hogy van bűnbocsánat, békesség, van feltámadás. 

   Ezért biztat az ige: álljatok szilárdan… Erősen ragaszkodjatok megváltó Uratokhoz, akkor lesztek erősek. Sok minden megpróbál, megrostál minket: gondok, bajok, félelmek. Bizonytalan világban élünk, és mégis meg lehet nekünk szilárdan állni. Ki lehet tartani a hitben, Krisztusba lehet kapaszkodni. „Ha a föld mind romba dőlt, Jézus maga áll őrt.” Ő megtart minket. Átment a halálon. 

    Sok küzdelme volt elhunyt testvérünknek is. Bár látszólag nem voltak nagy drámák az életében, de minden bizonnyal volt része belső vívódásokban, lelki megrendülésekben. Ezek között igyekezett emberileg is talpon maradni, és hitében is kereste a biztos fogódzót, a biztos alapot. 

   (Élettörténet…) Szíve fokozatosan gyengült, az elmúlt hetekben már felkelni is alig tudott, élete utolsó napjait kórházban töltötte. (Mondta is, érezve erőtlenségét: én már nem jövök haza. Valóban nem jött haza, hanem haza ment…) Az orvosok minden erőfeszítése ellenére megfáradt szíve feladta a harcot. Nagypénteken Krisztus szíve is utolsót dobbant a kereszten, hogy a halál útját megjárva értünk, nekünk megváltást és üdvösséget szerezzen.             

    Az utolsó versekben vigasztalás fogalmazódik meg… Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg.

Több ez emberi biztatásnál… Isten, az élet örök forrása, aki szeretett – ezt újból hangsúlyozza az apostol, hogy el ne felejtsük most, a koporsó mellett sem-, és Krisztus, a feltámadott Úr áll mellétek. Ő a mi reménységünk kiindulópontja és kiteljesedése. 

   Tőle kéri az apostol, vele együtt mi is: vigasztalja meg szíveteket… Ajándékozzon meg élő bizonyossággal, és emeljen fel titeket, vezessen tovább hitben, szeretetben, és erősítsen meg a jó cselekedetben. Szeretteink eltávozása nem azt üzeni nekünk, hogy akkor mindent fel kell adnunk, nem érdemes tovább menni, ellenkezőleg, példájuk, küzdelmük, hitük arra buzdít, hogy tovább vigyük a harcot, nemcsak a külsőt, hanem a lelkit is, tegyük azt, amit ránk bízott az Isten. 

   Hittel vegyetek búcsút, és maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben. Ámen.