Ef 5, 15-20  (pünkösd II.)

    Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Kol 4,5 

17 Éppen ezért ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata. 

18 Ne részegedjetek meg bortól, amelyben pusztulás van, hanem teljetek meg Lélekkel, 

19 mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, Kol 3,16-17 

20 és adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.

    A pünkösdhöz – hallottuk - hozzátartozik az intés, a figyelmeztetés: “jól vigyázzatok tehát”. Nem bábok vagyunk, hanem értelemmel, felelősséggel felruházott gyermekei Istennek. Sok minden rajtunk, döntéseinken múlik. Mindennapi ügyeinkben, de hasonlóképpen a lelkiekben is. Külső életünk dolgait illetően általában vigyázunk, a belsőt elhanyagoljuk. Olyan ez, mintha valaki minden szabad idejét háza javítgatásával, szépítgetésével, modernizálásával töltené, és nem törődne a házban élőkkel, családjával.

   Hogyan éltek? Minket ennek a kérdésnek főként az anyagi, szociológiai vetülete foglalkoztat. Általában panaszkodni szoktunk az alacsony fizetésre, magas árakra, drágulásra, de valójában nem nélkülözzük az alapvető javakat. A legszükségesebbek – hála Istennek - kikerülnek. De vizsgáljuk meg a kérdés lelki oldalát is! Hogyan élünk? Hogyan élnek a mezőbergenyei reformátusok? Békességben, szeretetben, hitben, egyetértésben, összefogásban, jó közösségben? Mert ez - a magunk körében – rajtunk múlik. Az anyagi jólétért való fáradozás mellett vigyázunk-e a lelki életminőség fenntartására a családban, a gyülekezetben? Igyekszünk-e Krisztus tanítására figyelni, teret adni Isten Szentlelke munkájának?  Mert hiába van meg mindenünk, ha nincs jó dolga a lelkünknek… ha békétlenség, önzés uralkodik bennünk, ha széthúzás van közösségeinkben. 

  Miből adódhat a minőségi változás, a lelki életszínvonal növekedése? Az ige szerint abból, ha nem esztelenül, hanem bölcsen élünk. Tudatosan, Isten Lelkére figyelve. Krisztus értékrendjét követve. Nagy versengésünkben, akarnokságunkban, ügyeskedésünkben sokszor esztelenül viselkedünk, mert a leglényegesebbeket háttérbe szorítjuk. A tárgyak és élmények halmozásának a lázában figyelmen kívül hagyjuk a helyes fontossági sorrendet, mint az ostoba sakkjátékos, aki csak a levett bábukat számolja, és közben elfeledkezik a királyáról. 

   A bölcsesség azt is jelenti, hogy kihasználjuk az alkalmas időt. Nem gazdasági szemfülességre tanít az apostol, a piaci konjunktúra, kedvező pillanat meglovagolására. Azt is nyakon lehet csípni, abból is nyereséget lehet kihozni… És ez nem baj önmagában. De kihasználjuk-e az alkalmakat a lelkünk javára? Sajnos, aki nem keres, az soha nem talál alkalmas időt… Persze, nem ítélkezem, Isten látja – de sokan híveink közül egész évben nem jutnak el a templomba. Pünkösd úgy múlt el, hogy gyülekezetünk 80%-a tudomást sem szerzett róla. És ez az arány csak romlani fog. Az új nemzedék életéből egyre inkább kimarad Isten Igéje, a hit, a közösséghez tartozás tapasztalata. Fellazulnak, elszakadnak a horizontális és a vertikális szálak. Nincs vágyakozás, nincs belső indíttatás, nincs otthoni ösztönzés. Annyi mindenre jut idő. Erre nem. 

   Úgy látom, hogy egyre nagyobb mértékű lesz a közömbösség, az elidegenedés… A mi felelősségünk is, ha engedjük, hogy ez a folyamat tovább tartson. Nem tudom, amikor rendre mindnyájunknak lejár a földi ideje, milyen mérleg, mennyei bizonyítvány készül az életünkről. Kamatoztattuk az áldást, amit Isten reánk bízott, vagy eltékozoltuk, szerinte használtuk ki a lehetőségeket, amiket számunkra adott, vagy csak önző céljainkat, kicsinyes kedvteléseinket követtük?   

   Az idők gonoszak – állapítja meg az apostol. Próbára teszik éberségünket, józan ítélőképességünket. Annyi minden lefoglalja a figyelmünket, és a legfontosabb sokszor kimarad. (Történet. Valaki nagy örökséget kapott, amit határidőre át kellett vennie. Az ügyvédje, akire rábízta a hivatalos intéznivalókat, húzta- halogatta az időt.  Azt mondta a kliensének: nem kell elsietni, minden rendben, addig is élvezze az életet, bátran vehet fel kölcsönt, lesz miből visszafizetnie.  Aztán lejárt a határidő, az örökség az ügyvédi irodáé lett! Gonoszság ez, igaz? A Sátán ezt műveli velünk.)

    Gonoszak az idők, mert elmúlnak. Nem lehet visszahozni őket. Keményszívű az idő, nem ad vissza semmit, egyetlen másodpercet sem. A világ leghatalmasabb embere sem tud visszahozni egy pillanatot sem, még csak a tegnapi napból sem. Tényleg megfontoltnak kell lennünk. 

„Egy tanulmányban kimutatták, hogy az átlagos hetvenéves ember huszonnégy évet alvással, tizennégy évet munkával, nyolc évet szórakozással, hat évet a megterített asztalnál, öt évet utazással, négy évet beszélgetéssel, három évet tanulással és két évet kutatással és olvasással tölt. Újabb négy évét vegyes foglalkozásokra fordítja. Ebből a négy évből negyvenöt percet tölt a gyülekezetben vasárnaponként, és öt percet fordít imádkozásra mindennap. Ez összesen nem valami hosszú idő, mert csupán öt hónap, amit életének hetven évéből Istennek szentel.” Elgondolkoztató. Egyenesen döbbenetes. Ilyen kevés jut Isten dolgaira?  

  Gonoszak az idők, mert tele vannak kísértéssel. A világ idejéről van szó. A Sátán hatalmaskodásáról. Történelmünk nem a jóság töretlen térhódításáról szól. Mennyi kegyetlenség, hamisság tört elő, és tör elő az ember szívéből mindegyre! Egyéni életünkben is ugyanezt látjuk. Az idő ezt a gondot nem oldja meg, sőt, súlyosbítja. Magunktól nem leszünk jobbak, úgy, ahogy magától nem lesz tisztább a lakásunk.   

   Az idő tehát veszélyes adottság önmagában - de ha Isten közelében, Lelkére figyelve töltjük, akkor áldás lesz. „Lásd, itt van a kellemes idő, itt van az üdvösség napja!” (2 Kor). A bűneink miatt ellenünk dolgozó időt a javunkra kell fordítanunk, meg kell töltenünk Isten akarata szerinti tartalommal. A kezünkben ártalmassá váló időt – mert azt elvakult önzésünkben önmagunk és mások ellen fordítjuk – Istennek kell szentelnünk, hogy a jónak, a szeretetnek a keretévé váljon.     

   Legyetek meggondoltak, és értsétek meg az Úr akaratát! Tudatosságra, összeszedettségre, ráhangoltságra, egyszóval a Lélek irányítására van szükségünk ahhoz, hogy megértsük Isten örök, szent, megtartó akaratát, és annak cselekvői legyünk. Hogy életünk kegyelmi idővé váljon. Ahogy az orvos – ideális esetben – a legjobb értelemben véve a testi javunkat akarja, hogy egészségesek legyünk (és komolyan kell vennünk tanácsait, tudatosan, következetesen követnünk kell azokat), úgy Istennek a mi teljes értelemben vett testi-lelki boldogulásunk a célja, ezért teljes szívvel figyelnünk kell rá, rá kell hangolódnunk Lelkének vezetésére. 

   Az apostol egy negatív példát villant fel, hogy szemléltesse: mi fenyeget az említett meggondoltság és Isten akarata megértése nélkül... Ne részegedjetek meg bortól… A részegség öntudatlan állapot (ezért társul annyi tragédia hozzá), a testi és lelki önkontroll elvesztése. Lehet, hogy kikapcsolódás, de sajnos, az embert a család életéből, a munkából, a szolgálatból is kikapcsolja… Lehet, hogy ellazulás, de általában sötét indulatainkat szabadítja fel. Elrabolja az időnket szeretteinktől, önmagunktól. A részeg ember önkívületben van – amit pedig magunkon kívül töltünk, az nem a miénk: elvesztegetett idő tehát. (A haragtól is lehet valaki magán kívül – ugyancsak saját kárunkra történik).

   A borban pusztulás van. Persze, más igéket is elővehetünk, ahol a Szentírás megengedőleg beszél a bor fogyasztásáról… Ez igaz, de egyetlen igehely sem hagyja jóvá a mértéktelenséget. A borban valóban pusztulás van, ha valaki elmerül benne. Népünk romlásáról is beszélhetünk. Az alkohol sokkal több áldozatot szedett közösségeinkben, mint a két világháború összesen, nem beszélve a közvetett veszteségekről: elzüllött, családot nem alapító fiataljaink, stb. 

  Hanem teljetek be Szentlélekkel. Az ige – így is mondhatjuk – az ön- és közösségpusztító kicsapongás helyett szent mámort, lelkesedést kínál nekünk. Olyat, ami tiszta örömmel, repeső ujjongással tölt el, ami a szó nemes értelmében feldob, felpörget, a jóra ösztönöz. Amitől ragyog az arcunk, hevesebben dobog a szívünk, ami felszabadulttá, boldoggá tesz. Valósággal megittasulunk Isten kegyelmétől, megszédülünk szeretetétől, és valami belső, megrendítő szenvedélyes érzés fog el, ami dicséretre, szolgálatra indít. És nem pajzán nóták, hanem lelki énekek törnek elő a szívünkből, nem a szesz, hanem Isten Lelke hangol jó kedvre, mennyei derűre, visszatarthatatlan hálára. (Szilágyi Sándor bácsi – évekig volt börtönben. Büntető cellába zárták. A többiek aggódva várták: hogy telt? ÚGY éreztem magam, mint a menyasszony a vőlegény ölében. Részeg volt ez az ember? Igen, Isten szerelme szorongatta, a Szentlélek elragadtatott öröme töltötte be.)       

    Dicsérjétek örömmel, önfeledten az Urat! Ne magatokon kívül legyetek, hanem az Úrban, ittasodjatok meg a Lélektől, legyetek bolondok az Úrért, rajongjatok a jóért! 

    Adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Mennyire szép ez a felhívás! A Lélek általi személyes megérintettségre, tiszta látására van szükségünk, hogy meglássuk, megértsük, hogy mit tett velünk az Isten, mit vállalt értünk Krisztus. És akkor szívünk mélyéből fakad a hála: mindenkor mindenért.  „Kegyelmedért, türelmedért, újjászületett lelkemért köszönetet s hálás mondok, hogy újra tied vagyok.” Ámen.