Fil 2, 3-11 (kar III., vázlat)

   Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; 

4 és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. 

5 Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: 

6 aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, 

7 hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; 

8 megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. 

9 Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, 

10 hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; Ézs 45,23 

11 és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. 

   Karácsony nagy ösztönzése: törekedjünk a jóra, a szeretetre (1Kor 14,1/ 1 Thessz 5,15).  Krisztus születése (ő volt az egyetlen, aki azt tudatosan vállalta), egész szolgálata erre tanít. 

    Erkölcsi intésekkel kezdődik ez az igeszakasz, amelyikben aztán – mintegy érvelésként – megfogalmazódik a gyönyörű Krisztus –himnusz. Semmit nem tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból… Karácsony az önzetlenség isteni gesztusa. A megalázkodás legmagasabb foka. Nincs nagyobb távolság, mint a menny és a föld közötti, ezt hidalta át Krisztus önmagát megalázva, lemondva mennyei dicsőségéről a mi érdekünkben. 

   Akkor hát nekünk is ezt kell tennünk! Ő nekünk született, nekünk szolgált, nekünk halt meg, hogy mi neki éljünk. Úgy, hogy egymás javát keressük szeretetben. Sokszor elmondtuk: ha Krisztusnak akarunk élni, akkor annak ez az egyetlen módja. Jócselekedetünk célpontja, feltétele a másik ember. A szolgálat krisztusi modellje tehát az önzetlenséget, egónk nagyravágyásának, „kivagyokiságunknak” a megfékezését követeli meg tőlünk. (Megfigyelhetjük: az önérzetünkön esett sérelem az egyik legerősebb motivációs erő bennünk.) Nulla tolerancia ebben a kérdésben, sugallja az apostol: semmit ne tegyetek, vagyis magatokkal szembeni engedmények nélkül… Mert Krisztust követitek. 

    Senki ne a maga hasznát nézze… Lehet, hogy valamilyen konkrét esetre utal itt Pál, ami Filippiben megtörtént. Köztünk is történnek hasonlók. A világon. Az emberiség történelme az önzésről, a nyereség kíméletlen hajszolásáról szól. Krisztus önfeláldozó szeretete sokszor feledésbe merült és merül. (Tipikus eset: Jézus készül a kereszthalálra, a tanítványok pedig azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb, kinek van igaza.)  

  Nem könnyű ezt az utat járni, ilyenképpen viselkedni. Nem megy magától, magunktól. A karácsonyi történetben ott van a buzdítás: el kell jutnunk Krisztushoz. Ő segíthet egyedül abban, hogy szerinte éljünk. A jeruzsálemi bölcsek a könyveiket bújták, és nem indultak el, nem érkeztek meg ahhoz, akiről a próféták szóltak. Nem részesültek karácsony örömében, békességében. Ők tudták az igazságot, de nem ismerték. Csak az Úr Jézus indulatával leszünk képesek a mások javára élni, tudjuk betölteni küldetésünket, csak, ha megérintett az ő szeretete. Valami nagy változás kell történjék bennünk, bennem.

  Kérdés, hogy cselekedhetünk-e egyáltalán másként? Sajnos, igen: megtagadva, semmibe véve Krisztus értünk mindent odaadó áldozatát. Mindig ezt tesszük, ha nem is vagyunk tudatában, valahányszor önzők, önteltek, egymás lenézők vagyunk. Egyetlen módja van annak, hogy Isten tetszésére éljünk: ha elsajátítjuk, átvesszük szent Fia indulatát. Úgy, hogy személyesen befogadjuk őt, belépünk az ő közösségébe. 

  Pál leírja, hogy milyen ez a krisztusi indulat… Krisztus örökkévaló létéből indul ki, aki nem tekintette zsákmánynak, azaz feladni nem kívánt privilégiumnak azt, hogy ő egyenlő az Istennel. Nem tekintette örök előjognak azt, hogy ő az Atya kebelében kimondhatatlan boldogságban élt. És elindult felénk, a nyomorba, a bűnbe, a szenvedésbe, mert megindult a szíve rajtunk. Az isteni szeretet nagy, megérthetetlen, megfejthetetlen titkánál vagyunk. A természetben alaptörvények érvényesülnek, amiket Isten hatalma képes felfüggeszteni. Ezek a csodák. A lélek világában is vannak törvények… A szeretet legyőzi, átlépi azokat. Ez a kegyelem.

  Önmagát megüresítette. Krisztus nem másokra ruházta át a mi megváltásunk megbízatását, hanem teljességgel magára vállalta… a legnagyobb, a legképtelenebb lépést megtéve. Megüresítette magát. Nemcsak lehajolt hozzánk, hanem beköltözött a mi emberi létünkbe, nyomorúságunkba, erőtlenné, kiszolgáltatottá vált. Nemcsak szánakozásra indult rajtunk, hanem átvette helyünket a halálraítéltek padján. (Mondják, valakinek úgy megesett a szíve egy gályarabon, hogy kiváltotta őt a rettenetes körülmények közül, mégpedig úgy, hogy beült helyette az evezők mellé. A szeretet saját élettel fizető, abszolút, visszavonhatatlan döntése ez.) Karácsony története ez, mennyei oldalról nézve: ebben benne van a próféták jövendölése, Mária, József, az istálló, a kereszt… Minden. Ez a kiindulópont és a cél: Krisztus messzemenő irgalma. 

   Alázatos, szolgai formát vett fel. Gyönyörű, elbírhatatlan tartalmat hordozó kifejezések ezek. Gondolunk a jászolra, szegénységre, amit Urunk vállalt. Embertelenségeinket elviselő emberi mivoltára. Gondolunk a nyomorra, számkivetettségre, éhezésre, üldözésre, igazságtalanságra, ami jelen van világunkban. Gyakran kérdezzük: „Uram, hát nem látod mindezt?”.  Az igéből ki kell hallanunk a választ: „Sőt, veletek együtt hordozok, szenvedek mindent.” 

  És emberként élt. Nagy kaland ez. A végtelenség és a mulandóság érzését, elragadtatást és csalódást, égi vágyakat és földi kísértéseket átélni, mások részéről szeretetet és gyűlöletet tapasztalni. Köztünk lakott. Egészen mindennapi módon. Evett és éhezett, dolgozott és elfáradt, sírt és nevetett, kapott kedvességet és bántást, boldog volt és szenvedett. Betegségeinket is hordozta, írja Ézsaiás. 

   Engedelmes volt, alávetette magát az emberi törvényeknek, társadalmi szabályoknak, de különösen mennyei Atyja, tőle vett küldetése iránt volt engedelmes, hiszen megváltani jött minket. Alázatos engedelmességében kitartott a keresztfa haláláig. Végigjárta az áldozat útját, nem torpant meg azon, nem mondta: ez már sok, ennyit nem vállalhatok, ennyit nem érdemelnek meg. Meddig megy az ő szeretete? A legszélső pontig, a keresztig. A mérhetetlen emberi gonoszság és a végtelen isteni jóság határa ez: a legmagasztosabb kegyelem és a legalantasabb bűn találkozása…

   Isten felmagasztalta őt. Az alázatban végigjárt út után. Születését angyalok hirdették, feltámadását hasonlóképpen. A menny dicsősége keretezte földi, szolgai, szolgáló éltét. Azóta tudjuk: a mienket is.

És azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb… csodálatos, felbecsülhetetlenül drága nevet. A legkisebbé váló a legnagyobbá lett. Az Augusztus császár által elrendelt népszámláláson talán be sem írták a nevét a mennyei jövevénynek, ha igen, akkor talán csak egy melléklistára került fel, „származása bizonytalan” megjegyzéssel… Mégis a legtündökletesebb, a legszentebb név az övé. A földi nevek feledésbe merülnek, a Krisztusé örökké ragyogni fog. A mi nevünk az övéért lesz értékes. 

   A 10. versben egy gyönyörű kijelentést találunk. Valósággal térdre kényszerít. Soha nem tudom meghatódottság nélkül olvasni, hallgatni. Ismerjük Gyökössy Amit mindenki megért c. írását.

  Minden nyelv vallja… Születésekor angyalok, pásztorok dicsőítették. Vajon te vallod-e? Vagy szégyelled őt („a gonosz és bűnös nemzetség előtt”), némán hallgatsz róla? Uradról, Megváltódról. Akire mindig számíthatsz. Aki akkor is melletted lesz, a mikor elhagynak azok, akiknek a kedvéért megtagadod őt. Másról szól, harsog az életed? Ne feledd: egyszer egyetlen név marad, aki előtt mindenki térdet hajt. 

Tedd meg már most szent hódolattal, hálaadással, elismerve, hogy ő Úr és Krisztus, a te Üdvözítőd is, és magasztald az ő gyönyörű, csodálatos, dicsőséges, megváltó nevét, ahogy majd egykor kimondhatatlan

örömben az ő örökkévaló színe előtt. Ámen.