Lk 24, 1-12 (húsvét I./de.) 

       1 A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. 

2 A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, 

3 és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. 

4 Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. 

5 Az asszonyok megrémültek, és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? 

6 Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, 

7 hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. Lk 18,31-33

8 Ekkor visszaemlékeztek szavaira,

9 és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. 

10 A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, 

11 de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. 

12 Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és

és csodálkozott magában a történteken.

    „A Krisztus feltámadása óta a teremtett világot egy új, megtisztító fuvallat hatja át”, írja a mártírlelkész, Dietrich Bonhoeffer (akit majdnem napra pontosan 78 évvel ezelőtt végeztek ki).  Valóban, az első húsvéttal valami új kezdődött a földön és a mennyben. Ennek az újnak kell elkezdődnie a szívünkben is… Ehhez – az ige első ösztönzése ez - nekünk is ki kell mozdulni tehetetlenségünkből, el kell indulni. A nap felkel, de a sötét zsalukat nekünk kell kitárni. 

   Az asszonyok kora hajnalban indulnak… Alig várják, hogy virradjon: viszi a szívük, szeretetük, a kegyelet érzése, nekik most ez a legfontosabb. Vajon mi az első gondolat, amivel napjainkat kezdjük? Mi az a belső vágy, ami hajt, ami foglalkoztat? Vannak-e magasabb, lelki céljaid, törekvéseid? Ha csak földi értékeket keresel, akkor csak azokat fogsz találni! Húsvét azt üzeni: élő Urunk van, nem elégedhetsz meg kevesebbel, őt kell meglátnod, őt kell befogadnod, hogy békességed legyen.

   Az evangéliumban szereplő asszonyok a temetési ceremóniát akarják befejezni, a szeretett személy fele tiszteletüknek az utolsó gesztusát megtenni.  Húsvét azonban nem emlékezés, hanem találkozás. Viszik az illatszereket, amit elkészítettek, de Isten sokkal többet készített számukra: a feltámadás kimondhatatlan csodáját. Ő nem halálunkat, elmúlásunkat akarja megszépíteni, hanem életet akar nekünk ajándékozni. Krisztus feltámadása óta hisszük: nemcsak földi életünk, hanem halálunk is véget ér. 

  Az asszonyok számára az első meglepetés: a kő nincs a helyén. Lukács csak a puszta tényt rögzíti. De ez – az derül ki - nem megkönnyebbülés a Jézus sírjához látogatóknak, hanem bizonytalanságot szül, félelmet kelt bennük. Itt valami nincs rendben. Valóban, Isten nem az emberi elképzelés, tapasztalat szerint „rendezi” az eseményeket. Ezt olyan nehezen értjük meg, és olyan nehezen látjuk meg Isten munkáját a történések mögött. 

   Aztán bemennek a sírboltba, és nem találják a Jézus testét. Pedig az emberi elvárások szerint ott kellene lennie. Vajon mi zajlik itt? Rossz sejtelem ébred bennük. Tanácstalanul állnak. Emberekre gyanakszanak, pedig Isten cselekedett. Csúfolódó, gyalázkodó tettet vélnek felfedezni, pedig Isten csodáját kell majd felismerniük. Húsvét győzelme mutatja, hogy Isten előtt nincs semmi akadály terve végrehajtásában. Teljesen megbízhatunk benne, akkor is, ha nagyon bizonytalannak tűnik minden. Ez a hit - aminek biztos alapja, hivatkozási pontja a Krisztus feltámadása.

   Két férfi lépett melléjük… Lukács a Jézus születése leírásában is megemlíti az angyalokat, akik akkor (mintegy a távolban) „megjelennek” a pásztoroknak. Itt közel lépnek az asszonyokhoz. A Krisztus feltámadásában a menny egész közel kerül hozzánk: megértjük, hogy az Isten országa egy lépésre, egy karnyújtásnyira van tőlünk. Micsoda örömhír ez!

   Az asszonyok mégis megrémülnek… Ez az első reakciójuk. Földre szegezik tekintetüket, pedig a menny fele kellene nézzenek. Életünket a föld nem tartja immár törvényszerűen fogva…  Bár testi létezésünk egészen ide köt, terveink, gondjaink, félelmeink is a földhöz (földiekhez) kötődnek, de Krisztussal már a mennyeire tekintő reménységben járhatunk. Vele könnyebb lesz a földi küzdelmeket is megharcolni. 

   Egy sokatmondó, személyes formában feltett, ezért elgondolkodtató kérdés hangzik el: miért keresitek a holtak közt az élőt. Ebben benne van a húsvéti evangélium. A húsvéti győzelem felragyogó reménysége, és az azt észrevenni késlekedők kétkedése. A kérdés minket is szíven érint. Kit keresünk? Vajon csak holt betűk, hagyományok követői (élettelen javakat gyűjtők) vagyunk, így ünneplünk most is, vagy ismerjük az élő Urat, hiszünk benne, őneki szolgálunk?! Miért keresitek a holtak közt az élőt? Ez a kérdés mindent átrendez bennünk: másként kell nézzünk veszteségeinkre, csalódásainkra, félelmeinkre. Krisztusban, aki legyőzte a halált, minden munkánk, küzdelmünk, még halálunk is az élet fényébe kerül. (Egy régi katakomba feltárásánál a régészek a megtaláltak egy rejtett kijáratot, amit valószínű a keresztyének vájtak, hogy támadás esetén el tudjanak menekülni. Jelképes üzenetet hordoz: a halál állapotában van egy mennyei kijárat, ami az életre vezet.) 

   Nincsen itt, feltámadt. Lehetetlen volt neki a haláltól fogva tartatnia (ApCsel 2), és már nem igaz, hogy az a végső állomás. Mintha azt mondanák az angyalok: ezt el kell felejtsétek, és meg kell tanuljátok, hogy az üdvösség távlatában gondolkozzatok, tervezzetek. Mi sokszor megakadunk az „itt” -nél, a mulandó értékeknél… Ami itt van, az változó. De a feltámadott Úrban örök bizodalmunk, békességünk, megtartatásunk van. 

  Egy felszólítás is elhangzik: emlékezzetek… Ha ő feltámadt, akkor az ő szavai is új értelmet, tartalmat nyernek bennetek. Ha ő él, akkor minden igaz, érvényes, amit mondott… Nem egy híres, de aztán a történelem süllyesztőjébe került bölcs ember gondolatai ezek, hanem az élő Úréi, aki megjárta a halált, és megtörte annak egyeduralmát. A Krisztus győzelme átértékel mindent. 

  Az asszonyok visszaemlékeztek a Jézus beszédeire. Nemcsak felidézték magukban a szavakat, hanem tudatosodott, életre kelt bennük azoknak az üzenete… Megvilágosodott számukra azok értelme, igazsága (lassan a lelkekben is derengeni kezd húsvét világossága), és azt vitték, mondták tovább. Még nem találkoztak „fizikailag” a sírból felkelt Krisztussal, de már tudják, hogy feltámadt, és az ő szavai visszakapták bennük vigasztaló, bátorító erejüket, hatályukat. A Jézus tanítása új hangsúlyt nyert: életüket meghatározó igévé lett számukra.

  Az apostolok azonban üres fecsegésnek veszik az asszonyok bizonyságtételét, nem hisznek nekik. Hitetlenkedésük ténye belekerül az evangéliumba, mégpedig a húsvéti történetbe. Ettől hiteles és biztató az. Sok hitetlenség van bennünk is, hitünk állandó harc a kételkedéssel. Ha a tanítványok sem hiszik, hát akkor mi? Isten Lelke kell elvezessen a belső, élő felismerésre. Ma reggel azért imádkoztam, hogy amiképpen a tavasz rügyfakasztó melegét közülünk mindenki megérzi, úgy hassa át mindenki szívét húsvétnak a jó híre, lelki öröme, Krisztus élő jelenlétének a békessége. 

  Pétert furdalja a kíváncsiság és a lelkiismerete is. Nem sajnálja a fáradságot, elfut a sírhoz (Lukács nem említi Jánost) – valami szent nyugtalanság hajtja. Húsvét világossága kezd derengeni az ő lelkében is. Behajol, a lepedőket látja. Vajon a lepedők meg tudnak-e győzni minket (akár a torinói lepel) Krisztus feltámadásának univerzális igazságáról? Észérvek, racionális magyarázat? Úgy gondolom, nem…   Egyedül az élő Krisztus szeretete, kegyelme. Nyissuk meg a szívünket előtte, hogy betöltsön minket világossága, békessége, a tőle kapott reménység! Ámen. 

Kol 3, 1-11 (húsvét II./de.)

       1 Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül. 

2 Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel! 

3 Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben. 

4 Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben. 

5 Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, Gal 5,24; Ef 4,22-24 

6 mert ezek miatt haragszik Isten. 

7 Ti is ezeket tettétek egykor, amikor ezekben éltetek; 

8 most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást és szátokból a gyalázatos beszédet. 

9 Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, 

10 és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt. 

11 Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.

    Húsvét a legcsodálatosabb ünnepünk… A bocsánat, a szeretet isteni győzelmét hirdeti. Az Isten által teremtett, nekünk ajándékozott, megáldott élet diadalát. Azt, hogy a reménységnek, reménységünknek soha nem kell megszűnnie. Krisztus, aki meghalt a mi bűneinkért, a halált legyőzve feltámadt. Nem erre a földi, újból a mulandóság törvénye alá vetett létre, hanem örök, mennyei életre. Arra a dicsőségre, amiről lemondott, amikor megüresítette magát, testet öltött, és amit Isten hatalma által visszaszerzett.

„Az ő feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunk biztos záloga.” Azért osztozott sorsunkban a keresztig menően, legnagyobb erőtlenségünket is magára véve, hogy nekünk részünk legyen az ő győzelmében. „Diadalod diadalunk.” Azt olvastuk a tegnap a kalauzban: húsvétkor a Krisztus feltámadásával együtt a mi feltámadásunkat is ünnepeljük, annak drága bizonyosságát. A halál nem az utolsó állomás, csak átszállás.

    Ha felkel a nap, akkor nemcsak az egyre izzóbb égitestet látjuk, hanem az általa megvilágított tárgyakat, arcokat. Értitek: ránk ragyog, rajtunk is tükröződik a feltámadás fénye. Igen, a mi sokszor nagyon emberi, megfáradt, gondokkal küszködő életünkön. Feltámadtatok Krisztussal… egy hatalmas kijelentés ez. Pál nem azt sugallja ezzel a Kolosséban élő keresztyéneknek, hogy már túl vannak a feltámadáson, hogy az már megtörtént köztük, hanem azt, hogy annak bizonyosságában, reménységbeli valóságában élnek. Krisztus feltámadásával megnyitotta mennyei kaput, amin mi is belépünk egyszer.

  Ez az igazság pedig meghatározza, gyökeresen átalakítja gondolkozásunkat, hozzáállásunkat, áthatja magatartásunkat. Ha élő Urunk van, akkor ez élő kapcsolatot jelent vele: ráfigyelést, engedelmességet, szolgálatot. (Kisiskolások voltunk, a tanító bácsi el-el kellett menjen a faluba, néha egy-egy órára is magunkra hagyott… Gyakran mondta ilyenkor a fogasra akasztott kabátjára mutatva: úgy viselkedjetek, mintha a kabát rajtam lenne. Ez nem nagyon sikerült nekünk. Amikor azonban visszajött, újra megjelent az osztályban, mindig helyreállt a rend.) Krisztus nem az emléke által, hanem feltámadásnak ereje, „istensége, felséges volta, kegyelme és Szentlelke szerint” van velünk.  A tegnap hallottuk ifi órán, hogy Krisztus követői számára akkora élmény volt a feltámadás, hogy annak a ténye, az öröme áthatotta mindennapi életüket, szokásaikat: évszázados hagyományok változtak meg, alakultak át (páska - úrvacsora, szombat – a feltámadás napja), készek voltak üldözést, mártíromságot vállalni, mert hitték, vallották: halált legyőző Uruk van. 

   Így írja az apostol: akkor ti is azokat keressétek, amik odafent vannak, azokkal törődjetek... A földiek fontosak maradnak, de viszonylagossá válnak. Nem kell elkeseredett erőlködéssel mindent kicsikarnunk ebből a földi életből, mintha csak ennyi állna rendelkezésünkre, mert távlatok nyílnak számomra. Az örökélet perspektívái. Ilyen módon másként látom mindennapi feladataimat, másként élem át csalódásaimat és veszteségeimet is. 

   Ha Krisztus a mi sorsunk, akkor óhatatlanul részesülünk az ő életében, ua. az ő halálában is. Meghaltatok (Krisztussal), és életetek el van rejtve vele együtt (benne) Istenben. Mély üzenetű mondat, kijelentés ez!

    Azt jelenti először, hogy ha Krisztus meghalt a mi bűneikért, akkor nekünk is úgymond meg kell halnunk azoknak. Ha a keresztre nézve belátjuk, hogy milyen következménye van engedetlenségünknek, szeretetlenségünknek, akkor ez arra indít, hogy bűneinket „mindinkább gyűlöljük és kerüljük”. Krisztus halála meg kell ölje bennünk a bűn akarását, a kényszert annak szolgálatára. Tegyük fel, hogy egy gyermek minden tiltás ellenére gyufával játszik, és magára gyújtja a lakást, az édesanyja pedig – miközben menti őt és a legfontosabb értéktárgyakat - súlyos égési sérüléseket szenved. Nos, ha ez a gyermek a következő alkalommal megint ugyanezt tenné, azt mondván, hogy „anyám úgyis beveti magát, megoldja”, akkor ez a legnagyobb hálátlanság, sőt lelketlenség lenne a részéről. 

   Hanem mi, mivel megváltott életünk van, azt Krisztus szerint kell éljük, Isten dicsőségére, egymás javára. Azt a szeretet, jóságot képviselve, amilyennel Krisztus megmentett minket. Igaz, mi mindenképpen „meg akarjuk fizetni” – a kifejezésnek a negatív értelmében – másoknak azt, amit tőlük kaptunk, de Krisztusnak elfelejtjük visszaszolgálni azt, ahogy ő tett értünk – szeretetből.

    Másodszor van egy másik olvasata, mélyebb üzenete is ennek a mondatnak: az ti. hogy a mi életünk halálunkban is el van rejtve a feltámadott Krisztussal együtt Istenben, és amikor ő megjelenik, akkor mi is részesülünk abban az nem múló dicsőségben, amit ő szerzett meg nekünk. Akik az övéi, azok az övéi maradnak. Ő szívében hordoz minket, mint megváltott gyermekeit, és földi életünk végén ott rejt el, hogy majd előhozzon az örök élet kimondhatatlan boldogságára. A Krisztus által Istenben elrejtett élet – gyönyörű, vigasztaló tanítás ez. Jó így gondolnunk szeretteinkre is, akik már nincsenek közöttünk. 

    Valójában már most Krisztusban, az ő kegyelmében, szeretetében élünk. Hát akkor nem sérthetjük meg ezt a szeretetet, nem élhetünk vissza azzal! Tudnunk kell: nem egy átszellemült állapot ez, hanem állandó harc - önmagunkkal, kicsinyhitűségünkkel, önzésünkkel, emberi gyarlóságainkkal. Erről húsvétkor is kell beszéljünk. Húsvét valójában győzelmi ostromra szólít fel minket ezek ellen. Jézus példája mutatja: végül nem a gyűlölet, megalkuvás, árulás, hanem az Isten akarata szerinti jóság, békesség diadalmaskodik („megölhették őt hitvány zsoldosok…”): akkor nekünk ezeket az értékeket kell képviselni, és szembe kell menni, le kell küzdeni magunkban minden mást, ami visszahúz, egymás ellen fordít. 

  A felsorolás lesújtó, egyenesen felkavaró. Ennyi gonoszság van, lehet bennünk? (Másokra gyakran mondjuk, hogy „nem néztem volna ki belőle”, de van-e olyan bűnbánó mondatunk, hogy ezt vagy azt nem néztem volna ki magamból?) Mégis igénkben a reménység hangja dominál. Fel lehet venni a harcot. Krisztus győzelme erre ösztönöz. Ehhez ad erőt. Húsvét a jóság uralmát hirdeti – igen, ebben a gonoszságba feledkezett világban. Melyik oldalra állunk? A menny fuvallatai áradnak szét: hát ne ragaszkodjunk a régihez, a mulandóhoz, a pusztulóhoz! Krisztus feltámadása szabadulásunkat tette végérvényessé – hát éljünk ebben a szabadságban, ne engedjük magunkat megkötözni se saját vágyaink, indulataink, se a mások befolyása által. Ha Krisztus az Úr, egyedül őt kövessük! () Látszódjék meg rajtunk az ő életének szépsége, érezzék szeretetének illata!

   Amikor eljön a tavasz, arra reagál az egész természet, „megérzik a fényt a gyökerek”, ahogy Pilinszky írja.  Nem maradnak vegetáló állapotukban a növények, levetkőzik a téli rozsdát, és rügyezni, bimbózni kezdenek. Így kell életünk is kivirágozzék, és a mi felvirradt Napunk, Krisztus hatalmát, diadalát hirdesse! Megmutatkozik-e a lelki tavasz bennünk, közöttünk, van-e megújulás, van-e megtérés, bűnbánat, megbocsátás? Vessétek el, ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert, és felöltöztétek az újat. Krisztus triumfáló szeretete új ruhába kell öltöztessen, új életformát kell nekünk ajándékozzon. Húsvét után nem igenelhetjük, nem követhetjük, nem gyakorolhatjuk Júdás árulását, Péter tagadását, a főpapok gyűlölködő hamisságát, Pilátus megalkuvását, mert nincsen értelme. Mert okafogyott lett, hiábavalónak, életképtelennek bizonyult, mert megszégyenült. Isten más utat mutat, ami célba visz, amin ott van az ő áldása, Krisztus békessége.

   Új emberré kell legyünk, aki beismeri hibáit, tévelygését, de ua. felismeri Isten kegyelmét, Krisztus megbocsátó irgalmasságát, és minden gonoszt, halált, kárhozatot legyőző hatalmát. Új látással kell továbbmenjünk, új reménységgel, új elhatározással… Kívül sok minden marad, de belül megújulunk, megerősödünk, megtelünk bizalommal, hittel. Egyre jobban hasonlítunk arra, aki teremtett és megváltott minket. Nem ideálokat, nem eszméket, elméleteket követünk, hanem élő Urunkat, aki szól, aki vigasztal, velünk van. (Krisztus nem egy „szobor”, hanem élő modell számunkra.)

  Húsvét egymás mellé állít. Érvényen kívül helyez minden emberi elkülönülést. Több teremtéstörténetről is tudunk, de húsvéti történet csak egy van, amelyik Krisztusról szól. Benne van reménységünk, megtartatásunk mindnyájunknak. És hozzá tartozva nem vezethet immár emberi mérték, önzés, előítélet, mert számunkra minden mindenben Krisztus. Ámen.                                   

Lk 24, 36-49 (húsvét III.)

36 Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! 

37 Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. 

38 Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? 

39 Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. 

40 És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. 

41 Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? 

42 Ők pedig adtak neki egy darab sült halat. 

43 Elvette, és szemük láttára megette. ApCsel 10,41

44 Majd így szólt hozzájuk: Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. 

45 Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, 

46 és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, 

47 és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. 

48 Ti vagytok erre a tanúk. 

49 És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel. Jn 14,26; 15,26; 16,7; ApCsel 1,4.8 

   Titok és kinyilatkoztatás együtt van a húsvéti csodában… Emberi értelmünk sok mindent nem tud felfogni, megmagyarázni – innen a tanítványok értetlensége is. Mi, 21. századi emberek ugyanazon kérdések, dilemmák előtt állunk. Másfelől ott a bizonyosság: akit megöltek „hitvány zsoldosok”, aki érettünk vállalta a halált, az feltámadt, él – a szó legteljesebb, minden elképzelésünket meghaladó értelmében. 

   Lukács evangéliumából követtük végig a Jézus szenvedéstörténetét a nagyhéten, és nagyrészt innen olvastuk az ünnepen a húsvéti bizonyságtételt is. Hallottunk a húsvét hajnali eseményekről, az emmausi tanítványokról, mai textusunkban pedig Jézusnak a tanítványai körében történt megjelenéséről. 

  Róla, az ő feltámadásáról beszélgetnek.  Az előző versekben olvassuk: Kleofás és társa elbeszélik élményeiket, hogy hogyan ismerték fel (a felismerés kulcsszó a feltámadás-történetekben) Jézust a kenyér megtöréséről, és mégis, amikor most megmutatja magát közöttük, teljesen zavarba, mondhatnánk: pánikba esnek. Miért olyan nehéz felismerni a feltámadott Urat?

   Először: Jézus nem földi testben támadt fel… Egyértelmű a feltámadásról szóló beszámolókban, hogy a feltámadott Jézus megjelenései különlegesek: zárt ajtók ellenére bemegy oda, ahol együtt vannak a tanítványok, vagy hirtelen eltűnik a szemük elől. Pál apostol ismert tanításában (1 Kor 15) beszél a lelki testről (szóma pneumatikon), amely már nincs alávetve az anyagi, látható, mulandó világ törvényeinek. Ez a lelki test más (úgy mondanám: tkp. valóságosabb), mint a földi.   

   Másfelől olyan döbbenetes, letaglózó, olyan domináns számunkra a halál élménye, hogy értelmünk automatikusan kizárja a feltámadás lehetőségét. A tanítványok ezért vélik Jézust szellemnek, vagy ezért gondolnak arra, hogy csak látomás, valamiféle képzelgés az egész. Világképükben, tudatukban nem tudják elhelyezni a feltámadt Mestert.

  Olyan egyszerűen és meggyőzően írja az evangélium: maga Jézus állt meg. Lehet okoskodni, hogy milyen létformában, a valóság melyik dimenziójából, melyik párhuzamos világból lépett eléjük, és egyebek, de itt egyértelműen az áll: maga Jézus. Ugyanazzal a szeretettel a tanítványok iránt, ugyanazzal a jósággal, indulattal, odaadással, mint annak előtte. Ugyanazzal a viszonyulással. Ugyanazzal az identitással.  Az a Jézus, aki kész volt a keresztre menni értük, aki most kész megbocsátani nekik. Aki a legteljesebb mértékben azonos önmagával. 

  Köszönti őket, szól hozzájuk: békesség nektek. A feltámadott Úr üdvözlő szavai ezek. János evangéliumában is megtaláljuk (ott háromszor). A halált legyőző Krisztus első üzente övéinek: békesség nektek. Ne féljetek, most már igazán tudnotok kell, hogy Isten hatalma őriz hit által. Semmi sem szakaszthat el megtartó szeretetétől. Semmi olyan rossz nem történhet veletek, amiből Isten ne tudna jót kihozni. Aki hisz a feltámadott Úrban, annak békessége van – a sok külső zavaró körülmény ellenére is. Aki a legnagyobb ellenségünket legyőzte, az a kisebbekkel is el tud bánni, azoktól is meg tud óvni. Minden aggodalmunk hátterében végső soron a haláltól való félelem áll...

   A tanítványok először megrettennek… Ez a krisztusi békesség nem tölt be azonnal. Növekednie kell bennünk, félelmünket, szomorúságunkat lassan ki kell szorítania a szívünkből. Engedjük Krisztus békességét uralomra jutni magunkban!  Az apostolok azt hiszik, hogy valami szellemet látnak. Inkább ezt a képtelenséget hiszik, mint azt, hogy Jézus feltámadt. Úgy is mondhatnánk: inkább hisznek a hiedelmekben, mint abban, aki most a szemük előtt van. Inkább hisznek az irreálisban, mint a halál legyőzésének realitásában. 

  Jézus a szívükbe lát, és megértően, tapintatosan, gyöngéden rá akarja vezetni őket az igazi felismerésre. Miért ijedtetek meg, miért támadnak szívetekben kételyek, okoskodások? A feltámadás csodáját nem emberi értelmünk és tapasztalataink alapján kell megközelítenünk és megértenünk, hanem Isten hatalma felől. Hogy aztán az mégis csodálatos tapasztalás és biztos felismerés legyen.

   Nézzétek kezeimet és lábaimat! Ezzel a felszólítással, biztatással a sebek helyére utal, mutat Jézus. Önfeláldozó szeretetének örök stigmára. Jézus feltámadása nem azt jelenti, hogy elfelejthetjük, félretehetjük azt, ami a kereszten történt, hanem éppen azt, hogy váltsághalála ténye és igazsága elnyeri igazi jelentését. Húsvét fénye világítja meg igazán a kereszt titkát. 

   Tapintsatok meg, nézzetek meg jól! Hallotok engem, láttok, meg is érinthettek… Jézus valósággal feltámadt. Lelki testében is „kézzelfogható”, átölelhető… Ezek az erős, a testi érzékeléshez kötött élmények, amikben az őszinte szeretet, ragaszkodás jut kifejezésre, bár egészen másként, mint eddig, de átélhetők a tanítványok számára feltámadott Mesterükkel kapcsolatban. 

   Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. Megint kérdezünk: hogy van ez, hiszen Pál apostol azt írja, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát… Az (egyik) allegorizáló magyarázat szerint amint az áldozati állat vérét kiontották a vétekért, húsát és csontját pedig elégették az oltáron Isten dicsőségére, úgy Krisztus az ő áldozatának bemutatása után feltámadásával nem ideig, óráig, hanem örökre az Isten dicsőségét hirdeti. Ő a kiolthatatlan szeretet tüzében égő, jó illatú, élő áldozat, akiben Isten maradéktalanul gyönyörködik.    

   A másik magyarázat az, hogy Jézus feltámadása utáni megjelenéseiben egy különleges formát öltött fel, hogy a mennyei valósághoz tartozó lelki testét érzékelhetővé tegye a még földi tapasztalatokra utalt tanítványai számára.

    Érdekes megjegyzés: hitetlenkedtek örömükben… Nagyon találóan írja körül a mi húsvéti hozzáállásunkat. Igen, megérint az öröm, húsvét csodájának szent lelkesedése, betölt annak a reménysége, aztán mindegyre előtörnek bennünk hitetlenkedő, kételkedő gondolataink is. „Ha lenne még kételkedő, él a Jézus, meggyőzi ő” – énekeljük húsvéti dicséretünkben. Értjük: ez a mi nagy esélyünk, és szüntelen szükségünk is van erre. Agyalunk, magyarázkodunk, különböző elméleteket dolgozunk ki, vagy teszünk magunkévá - ezek között, ha hitetlenkedő szívvel is, mindegyre Jézusra kell nézzünk, hozzá kell fordulnunk, és kérnünk kell, hogy ő világosítson meg minket, erősítse hitünket, bizodalmunkat.

   Jézus megkérdi a tanítványoktól: van-e valami ennivalótok. Ugyanaz a kérdés, mint a János evangéliumában (Jn 21). Nem azért kérdi, mert szüksége van rá (a Tibériás tenger partján is hal és kenyér várja a tanítványokat, akár az 5.000 ember megvendégelésekor, igen, a csodák összefonódnak, és a legnagyobb csodának, a megváltásnak az igazságát hirdetik), hanem a tanítványoknak van szüksége bizonyosságra. Jézus tkp. együtt eszik velük - ez a közösségvállalás kifejezése is. A feltámadt Jézus ugyanúgy leül egy asztalhoz a tanítványokkal, mint azelőtt… Egy apró részlet ez, de drága jó hír: Jézus az ő feltámadásával nem elérhetetlen mennyei státuszba lépett, ha ugyanúgy viszonyul hozzánk. 

   Újabb kérdésünk lehet: hogyan fogadta be Jézus mennyei teste a földi halat? Allegorikus magyarázat: a hal az egyházat (amelyet a próbák tüze tesz alkalmassá) jelképezi, aki egyesül Urával… Másrészt: a feltámadt Krisztus teljes szabadsággal bír nemcsak a lelkiek, hanem testiek, anyagiak fölött is. 

  Nagyon fontos ránk nézve, ami a következőkben elhangzik: ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. Isten akarata jutott célba. Sok mindent nem értünk Jézussal kapcsolatban, de így kellett lennie. Saját életünkben is sok kérdőjel van: betegség, szenvedés, veszteség, halál… Hisszük, hogy mégis a beteljesedés fele haladunk. Az út bizonytalannak tűnik, a cél biztos. 

   Megnyitotta értelmüket… Krisztus kell megtanítson arra, hogy az Írásokból megértsük: neki el kellett jönnie, meg kellett halnia és feltámadnia - érettünk, a világért. Ő az Írások lényege.

  És hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.A megtérés és a bűnbocsánat Krisztus feltámadásában nyerte el teljes érvényességét. Most már tudjuk: megtérés azt jelenti: mi az élő Úrban hiszünk, neki engedelmeskedünk, őt követjük, nem ilyen-olyan (akár róla szóló) tanokat… Azt is: a bűnbocsánat hátterében nemcsak egy nagy áldozat, hanem egy nagy győzelem is áll. A keresztre szegezett, kiegyenlített adósságlevél felmentő hatályát a halált legyőző Úr garantálja. 

  Ti vagytok erre a tanúk. Tegnap is hallottuk: meg kell tanulnunk a tanúkra figyelni (tanítványok, hitvallók), és tanúkká válni. Nem emberi erőfeszítés ez: Krisztus mennyei erőt ígér. Én elküldöm, akit az Atya ígért, hogy felruháztassatok mennyei erővel. Bekerülünk a Szentháromság Isten örök, megtartó közösségébe. Szolgáljunk ezzel a hittel, erővel, képviseljük ezt az igazságot, nézzünk Krisztusra, élő Urunkra, bízzunk az Atya ígéreteiben, megtartó hatalmában, és járjunk a Szentlélek erejében, hogy Isten dicsőségét hirdessük, az ő áldását továbbítsuk, és így legyen részünk az örök üdvösségben. Ámen.