Mk 16, 1-8 (2017 - húsvét I./de)

Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.

       Húsvét csodálatos kezdet, világossága beragyogja a földi életet és az örökkévalóságot is. Új látást, új reménységet ajándékoz. Van értelme az életnek, a harcnak, sőt a szenvedésnek, az önfeláldozásnak is. Nem a gonoszságé, nem a halálé az utolsó szó. Nagypéntek megalázatását, szörnyű szenvedését, a remények porbahullását, a veszteség lezárt tényét és lezárhatatlan szomorúságát az ébredő hit, öröm, bizalom napja követi.

   Annak is külön üzenete van, hogy a feltámadás egy új nap beköszöntésekor történt: a feltámadással egy új időszak kezdődik. Amint a hajnal fénye lassan tölti be a világot, úgy látjuk a húsvéti hit világosságának kiáradását azoknak életében, akik részesültek, részesülnek húsvét csodájában.

   Elmúlt a szombat… Márk evangélista ezzel a mondattal kezdi a húsvéti híradását. A kronológiai meghatározáson túl ez azt jelenti: nem a régi megújulása, folytatása az, ami történt, nem a törvény kissé jobbá tétele, nem egy javított program, hanem valami gyökeresen új. Nagypéntek áldozata tökéletes volt, húsvét győzelme is maradéktalan.

   Azon a hajnalon azok az asszonyok igyekeznek a Jézus sírjához, akik ott voltak a Jézus megfeszítésénél is. Ha nem hiszel a Jézus megváltó kereszthalálában, nem tudsz mit kezdeni feltámadásával sem. A feltámadás nem elvont elmélet, nem energia-megmaradásról, többdimenziós világról, egyebekről, hanem Jézus Krisztusról szól, aki önmagát adta, és aki – Isten hatalma által – feltámadott.

   Illatos kenetekkel indulnak el, hogy megkenjék a Jézus holttestét. Szokás volt ez abban a korban, azonban a nagypénteki hirtelen elvégzett temetés miatt elmaradt. Szép dolog, hogy áldoznak erre, utána járnak, vásárolnak (valószínű a szombati naplemente után), kegyeletüket akarták kifejezni… Azt kell mondanunk, hogy végül a hagyományok vitték őket a Jézus sírjához, de onnan már az élő Krisztusba vetett élő hit vezette tovább. Nagyon hasznosak lehetnek a jó hagyományok (Kalotaszegen szolgáló kollegám mondta el: náluk az a szokás, hogy húsvétkor, aki csak számít, elmegy a templomba), de a hagyományok önmagukban nem elegek. Találkoznunk kell az élő Jézus Krisztussal, általa élő hitre kell jutnunk.

   Beszélgetnek maguk között. A kőről. Ami a sír száján, ami a szívükön van. Nem tudom, miről beszélgettünk ma reggel: otthon, a családban, templomba jövet. Legtöbbször külső, mindennapi tennivalókról esik szó, de a felszínes társalgás mögött néha mély fájdalmak húzódnak meg: békétlenség, csalódás, valamilyen bűn… Ki veszi el ezeket a köveket?

   Felmerül a kérdés: hát miért nem kértek meg valakit. Miért nem hívtak magukkal erős férfiakat? Egyáltalán hogy gondolták! De mintha valami belső kényszer vagy bizonyosság vezetné őket. Az Isten majd gondoskodik. Igen, húsvét éppen arról szól: minden emberi lehetőségen túl az Isten gondoskodik: gondoskodott megváltásról és az örök élet ajándékáról is.

   Amint felnéztek: el tudjuk képzelni, földre szegzett tekintettel, lelki fájdalmaik terhe alatt meggörnyedve lépkedtek… és hirtelen meglátták, hogy a kő el van hengerítve. Ez az első jel. A kő nem fedi már a sírboltot. Ami véglegesnek, mozdíthatatlannak tűnt, az el van távolítva. Igaz, tapasztaltuk mi is, hogy nagy, iszonyatos terhek mozdultak el, nagy akadályok hárultak el, emberi kéz érintése nélkül.

   Bementek a sírboltba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak.  Húsvét hajnalán nem kintről, hanem bentről, Jézus üres sírboltjából árad a fény. A feltámadás világossága. Azt is lejegyzi Márk – bizonyára az asszonyok bizonyságtétele nyomán – hogy ez az ifjú jobb felől állt. És azt is, hogy az asszonyok megrettentek. Rendkívüli módon megijedtek. Mennyire emberi reakció ez! Ami váratlan, az megijeszt. Nem tudjuk azonnal felfogni. Gondolataink át kell, hogy álljanak, fel kell dolgozzuk, lassan tudatára kell ébredjünk.

    Szól is hozzájuk: ne féljetek!  Ez az első üzenet a húsvéti történetben. A félelem meghatározza életünket. Gyökere a kiszolgáltatottság: félünk, hogy bántanak, hogy becsapnak, hogy betegek leszünk, valami történik hozzátartozóinkkal.  Valami, amit nem tudunk irányítani. A félelem ilyen módon oda vezethető vissza, hogy kiestünk az Isten oltalmából. A kisgyermek nem fél addig, amíg teljesen megbízik a szüleiben. Ne félj: azaz bízd életed Istenre, a feltámadott Krisztusra!

    A názáreti Jézus keresitek, akit megfeszítettek? Igen, Jézust, a megfeszítettet. Aki önmagát adta: miattam, helyettem, érettem.

   A biztatás és kérdés után elhangzik a kijelentés. Csodálatos minden szava. Húsvét örömhírének nincs párhuzama, csak erőtlen hasonlatok által lehet érzékeltetni a lényegét: súlyos beteg barátodat akarod meglátogatni, és mondják: nincsen itt, meggyógyult, jól van. Valami súlyos, nehéz ügy nyomja a lelkedet, régóta emészt, nyugtalanít, nem találod a kiutat, és egyszer csak közlik: vége, megoldódott. Rossz hírek jönnek gyermekedről, testvéredről, és aztán hallod: nincs semmi baj.

    Feltámadt, nincsen itt. Feltámadt, él, és győzelmének ereje áthatja a szíveket, áthatja a mindennapokat, áthatja még az emberileg reménytelen helyzeteket is.

   Íme, a hely! Miért fontos ezt hangsúlyozni? Nézzétek: a sír üres. Nincs itt a Jézus teste, és mégis mindent betölt az ő szeretet, hatalma, dicsősége. Jézust többé nem köthetik helyek, helyszínek. Jézus mindenütt ott van. Nem az emlékhelyek a fontosak, hanem a Krisztussal való élő kapcsolat. Mindenütt, minden napon: otthon és a munkahelyen, iskolában, kórházban és nehéz helyzetekben. 

   Az asszonyok feladatot is kapnak: húsvét nemcsak az önfeledt örömnek, hanem a megbízatásnak is az alkalma. Isten nyilvánvalóvá tette: ő az életet akarja. Nekünk azt kell szolgálni.  A leghétköznapibb dolgokban is. Családban. Munkában. Gyülekezetben. Húsvét kiszélesíti felelősségünket, új értelmet ad annak. Immár nemcsak a múlandókért kell végeznünk.

   Az asszonyoknak biztatni kell a tanítványokat. Vinni, megmondani a jó hírt. A húsvéti ember jó hírt vivő, a jó hírt megélő tanítványa Jézusnak. Sokat jelent, ha egymást biztatjuk, bátorítjuk a hit útján.

   Előttetek megy… ott meglátjátok. Nagyon fontos. Húsvétnak Jézusról kell szólnia. Hit által őt kell követnünk, vele kell találkoznunk. Követni őt, hogy találkozhassunk vele. Vele, az Ünnepelttel. Nagyon szegény, sivár lenne az ünnepünk nélküle, ha az csak munkaszünetet, családi alkalmat, külső szokásokat jelentene (amik, nyilván, fontos dolgok).

    Követni Jézust, meglátni őt, hinni benne. Ez húsvét személyes csodája. Ámen.

 

Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk a mi feltámadott Urunk Jézus Krisztus által.

Köszönjük ezt az ünnepet, ennek első felragyogását ott, arimátiai József sziklasírjánál, köszönjük, hogy hit által ma is eltölthet annak világossága, reménysége.  Olyan nagy ez a csoda, hogy értelmünk megtorpan előtte, és szívünk is késlekedik befogadni. Téged kérünk, Istenünk, te győzd le bennünk a nagypénteki kétségeket, félelmeket, kicsinyhitűséget, és ajándékozz meg igazi húsvéti örömmel, békességgel. Te mozdítsd el a szomorúság, a harag, az aggodalom nagy köveit, és adj nekünk húsvéti látást, hogy megértsük azt az ígéretet, melynek pecsétjét magunkon is hordozzuk: Megváltó Urunk, aki önmagát adta értünk, és aki feltámadott, valóban velünk van minden napon a világ végezetéig. Ez húsvét igazi ajándéka.

   Hálát adunk, hogy ünnepünk találkozás lehet: hitben feltámadott Urunkkal és szeretetben egymással. Add, hogy ezt valóban így éljük meg!  Segíts, hogy ezzel a bizalommal, reménységgel indulva egymást bátorítani, biztatni tudjuk, Krisztust követve az életet szolgáljuk: családban, gyülekezetben, barátaink között, munkában, ezen a világon!

   Könyörülj gyülekezetünkön: imádkozunk azokért, akik ezt az ünnepet is betegen érték meg, gyászban, félelmeket hordozva… Lelked által bátorítsad őket, adj nekik gyógyulást, vigasztalást, erőt, és mennyei reménységet! Áldd meg ünneplésünket, feltámadott Urunk közösségében! Ámen.

 

 

Lk 24, 13-31 (2017 - húsvét I./ du.)

Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.

    Érdekes, tanulságos történet ez. Lukács az előző versekben beszámol a Jézus feltámadásáról, aztán leírja ezt a történetet. Ennek a két tanítványnak a húsvéti tétovázása sok mai keresztyén magatartását példázza. Bárcsak őket követve eljutnák mi is Krisztus felismeréséig!

   Ketten mennek egy faluba, mondhatjuk, hogy az élet húsvét után is folytatódik… Akinek pedig nincs ott a szívében a húsvéti hit, annak ugyanúgy, mint azelőtt.

   Arról beszélgetnek, ami történt: a nagypénteki tragédia, Jézus „brutális” keresztre feszítése élményének a hatása alatt vannak. Vitáztak is, mert ez már így van, nem egyforma a véleményünk, meglátásunk. Talán azt firtatták, hogy ki volt a Jézus halálának a fő okozója: egyikük talán Júdást említette, másikuk – erről olvasunk is a történetben – a főpapokat. A konfirmandusokkal úgy tanultuk, hogy a helyes válasz: én magam.

   El vannak mélyülve gondjaikba, gondolataikba, és észre sem veszik, hogy Jézus maga csatlakozik hozzájuk. Csak arra figyelnek fel, hogy valaki hozzájuk szegődik. Igaz, milyen sokat mondó? Ha nagyon belemerülök aggodalmaimba, problémáimba, akkor nem vagyok képes meghallani még Isten szavát sem, nem látom meg, hogy talán már meg is oldódott az a kérdés, ami úgy nyomaszt.

Ne engedjük, hogy gondjaink úgy beborítsanak, hogy mást ne is lássunk, legyen mindig nyitott a szívünk! Sokszor annyit panaszkodunk amiatt, amit elveszítünk, hogy nem tudunk örülni annak, ami megvan. Annyira bánt, ami nem sikerült, hogy nem értékeljük azt, amit elértünk. (Saul története)

   Jézus bekapcsolódik a beszélgetésbe, kérdezi és hallgatja őket. Mennyi szeretet van ebben! Arra tanít minket is, hogy legyünk készek egymást meghallgatni, Mi sokszor már készen vagyunk a válasszal, csak a magunkét akarjuk megmondani.  Jézus engedi, hogy kiöntsék a szívüket. A szomorú ember lelke olyan, mint a felkavart forrás: időre van szüksége, hogy megtisztuljon, meggyógyuljon. Odafigyelésre, megértésre. Ne legyünk hirtelenek!

  És a két tanítványból ömlik a szó, beszélnek Jézusról, hogy mit jelentett nekik, hogy mennyire szerették, hatalmas volt, csodákat tett, semmi bűn nem volt benne, mégis halálra adták. Megfeszítették. Egy magalázó, gyalázatos halált kellett elszenvedjen. És hozzá teszik – mérhetetlen fájdalom, csalódás és csüggedés van ebben a mondatban (a konfirmációi héten hallottunk róla) – pedig azt reméltük. Vége, összeomlott, ebben a dologban nincs, aki megvigasztaljon, reménységet öntsön belénk.

   És – érdekes módon, mintegy ráadásként, mintegy olyan tényként, ami még inkább felkavarja őket, mintha a Jézust ért bántások folytatása lenne (mintha szent emlékét még ezzel a légbőlkapott szóbeszéddel is sértenék) – azt is elmondják, amit az asszonyok hirdettek. De ez őket inkább megdöbbentette. Nem adtak hitelt nekik. Azok után, ami történt. Minden, amit idéznek az asszonyok vallomásából - az angyalok megjelenése, üzenete - hitetlenül cseng az ajkukon. Sokan csak eddig jutnak a húsvét ünneplésében.

   Azt állítják, hogy él. Ez képtelenség! Mi láttuk, mit műveltek vele. Azután már nincs élet. Nincs remény.  Ennyi a mi húsvéti hitünk? Szomorú lenne.

   Jézus itt szól közbe. Korholni kezdi őket. Ó, ti balgák, milyen rest a szívetek! (Lukács szerint ezek a feltámadott Jézus első szavai.) Nem harag, hanem drága szeretet van mögötte.  Valahogy úgy, mint amikor a szülő mondja a gyermekének. ó, te kis nyúl, hát miért félsz, mondtam, hogy itt vagyok, nem hagylak magadra. A figyelmeztetetés azonban komoly!  Ha engedünk a kicsinyhitűségnek, akkor Jézus győzelmének öröme nem tud betölteni. Ha a gyermek nem hisz a szülő szavának, és egy veszélyes helyzetben kétségbeesetten elkezd rohangálni, abból nagy baj is származhat.

  Hát nem ezt kellett elszenvedni? Hát nem ez volt Isten akarata? Nem erről beszéltem nektek? Ilyenek vagyunk. Szükségünk van az emlékeztetésre. Az élet gondjai között elfelejtjük. Senki nincs velem, mondjuk. A keresztségben elhangzott: tiveletek vagyok. Ezt kell tudatosítani. Jézus – aki a világ világossága (és feltámadása ezt kétségtelen igazsággá tette) - fényt derít az Írás igazi értelmére. A feltámadott Jézus magyarázza az ő áldozatának értelmét. Itt kezdődik a húsvéti hit. Ki tudna meggyőzni, ha nem Jézus maga, aki magyarázza az Igét? Aki megérteti velünk, hogy ő mit vállalt értünk, és aki megmutatja nekünk az ő bűnt, halált, kárhozatot legyőző hatalmát.

   Megérkeznek, kérik Jézust, hogy menjen be.  Szép ez a jelenet. Aztán végül miről ismerik fel őt? Arról, ahogy megáldotta és megtörte a kenyeret. Az ő mozdulatairól, az úrvacsora üzenetéből. Megnyílt a szemük. Jézus ott volt, de nekik fel kellett ismerniük. Jézus velünk van, kérnünk kell a hit látását, hogy betöltse szívünket a Benne való öröm és reménység.  Ámen. 

 

Egy Ady Endre idézettel köszöntöm a gyülekezetet, hazaérkezőket, a vendégeket: „Húsvét a vallás igazi ünnepe. A vallás ad híveinek megnyugvást, hitet, föltámadást és mennybéli üdvösséget, nagypéntek pedig adja az emberi dokumentumok dokumentumát, a keresztrefeszítés igazságát, az apostolság tanulságait... Oh, boldogok a hívők, kik ma sírnak, zokognak, de tudják, hogy már holnap hallelujázni fognak.” Töltse be ez a hallelujázó öröm, a Krisztusban való élő hit a mi szívünket, így legyen szép, áldott, minden testi-lelki jóban gazdag az ünnepünk!

 

 

 Lk 24, 36-43 (2017 - húsvét II., de.)

 

Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? Ők pedig adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és szemük láttára megette.

      Úgy gondolom, testvéreim hogy húsvét ünneplése két síkon zajlik: az egyikhez a szokások, az ünnep külsőségei tartoznak, és ezek is rendkívül fontosak, szükségünk van rájuk, jó, hogy adva vannak, hogy kimozdítanak a hétköznapokból, alkalmat teremtenek a találkozásra, egymás köszöntésére, a másik a lelki, a belső, amit hit által élünk át a feltámadott Úrral való közösségben, Igéje hallgatásában, a Lélek munkálkodásában. Az első húsvétkor ez a kettő egybefonódott.  A külső eseményeket áthatotta a feltámadott Jézus érzékelhető jelenléte, elhangzó tanítása, dicsőségének tapasztalható kisugárzása.

   Most ennek hit által kell megtörténnie. Kevés az, ha csak a külső ünneplés marad, ha az nem telik meg igazi lelki tartalommal, reménységgel, az élő Krisztus szeretetével. Ezek adják az ünnep lényegét, szentségét, magasztosságát. Erről semmiképpen ne mondjunk le. (Első keresztyének.)

    Azt olvastuk, hogy az emmausiak élménybeszámolója után a tanítványok a hallottakról beszélgetnek, amikor maga Jézus állt meg közöttük. Milyen csodálatos kifejezés: maga Jézus, teljes valójában, teljes szeretetével, bocsánatával, hatalmával! Nos, a belső, személyes húsvét itt kezdődik: amikor Krisztus megjelenik, és betölti a szíveket a vele való találkozás öröme, reménysége.

Akkor a tanítványok szemükkel látták, kezeikkel illették, de ma is ugyanolyan, a mindennapjainkat meghatározó valóság Krisztus közelsége. „Tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” A tegnap a fiatalokkal a feltámadás bibliai tényeiről és a különböző pro és kontra emberi elméletekről beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy a feltámadást nem tudjuk megmagyarázni, ahogy nagyon sok mindent (pl. egy emberi életnek a kialakulását, személyiséggé válását), de mégis vitathatatlanul kapcsolatban vagyunk megváltó Urunkkal.  A hit látására van szükség.  Egy régi kis történet szerint egyik keresztyén atyafi találkozik a húsvét reggel hitetlen barátjával, aki neki szegzi a kérdést: „Te tényleg hiszed, hogy feltámadt Krisztus?”. „Hogyne hinném”, válaszolta, „az előbb beszéltem vele”.

    Nemcsak mi beszélünk vele, hanem – és ez az elsődleges - ő is szól hozzánk. Békesség néktek. Ez Jézus első mondata a tanítványok számára. Sok felkavaró élményben volt részük. Utólag kiderült: Isten kezében tartotta az eseményeket. A szörnyűségekben sem dőltek össze az ő tervei. Minden emberi gonoszság ellenére véghezvitte megváltó akaratát. Mi sokszor úgy látjuk, hogy minden összegubancolódik, elromlik, egyik baj a másikat éri.  Boldog az az ember, olvassuk, akinek bizodalma van Istenben. A bizalom alapja az ő hatalma és szeretete. Nos, egyszülött Fiában éppen ez nyilvánult meg. Szeretete az ő odaáldozásában, hatalma pedig a feltámasztásában. Húsvét csodája, Jézus feltámadása az a biztos pont, amire békességünk támaszkodik, ahova reménységünk kötele ki van feszítve.  Sem élet, sem halál. Urunknak ez a győzelmes mondata érvényes gyászban, betegségben, üldözésben, gondok, sikertelenségek között. Húsvét nagy ajándéka ez.

   A tanítványok erre megrettennek. A tegnap beszéltünk arról, hogy a húsvéti történetben feltűnően gyakran előfordul a kételkedni, félni, megijedni szó. A Szentírás nem szépít. Ezek az első reakciók. Emberi gondolkozásunk nehézkedését, tehetetlenségét mutatják (fizikában: inercia). Nehezen mozdulunk, köt erőtlenségünk, mulandóságunk tapasztalata.

   Fontos, hogy elinduljunk: Krisztus és egymás felé. Baj, ha megrekedünk a kételkedés, a gyűlölködés egy-egy fázisában. Élő hitre van szükségünk, hogy továbblépjünk. Hogy ne csak az ünnep, hanem az Ünnepelt érkezzék meg hozzánk.

   Jézus kérdez: miért rémültetek meg, miért támadnak szívetekben kétségek, okoskodások?  Mi kényszeresen mindent igyekszünk megmagyarázni vagy kimagyarázni. A mi kis eszünk sokszor akadály boldogulásunkban (persze, nem véletlenül kaptuk, hanem azért hogy – Istenre figyelve - meggondoljuk dolgainkat). Szóval, akadály lehet a megbocsátás, hit, reménység kérdésében. Hogy én megbocsássak, amikor a másik ezt vagy azt tette? És maradunk a gyűlölködés testet-lelket sorvasztó állapotában. „Hogyan hihetném?”, kérdezzük. Ez felfoghatatlan. Hány felfoghatatlan dolog van az életben! Mélyebb a valóság, mint amit látunk belőle. Az élet több, mondja Jézus. Ó, Isten titkainak kimondhatatlan gazdagsága, kiált fel Pál apostol. Emlékszünk: ahol véget ér a ráció ott kezdődik az adoráció. Magasztaljuk Isten nevét, és aztán egyre többet fogunk majd érteni, ismerni is az ő titkaiból. Az imádat a lelki megismerés legbiztosabb útja.

   Jézus az ő tanítványai számára bizonyságokat szolgáltat. Nézzétek, tapintsatok! Én vagyok. A János evangéliumában sok „én vagyok” mondást olvasunk: én vagyok a jó pásztor, az út, az igazság, a feltámadás és az élet. Most más hangsúllyal, de azokat hitelesítve hangzik el: én vagyok, aki feláldoztam magam, és ki legyőztem a halált. (Van egy kedves történet egy együgyű kisfiúról, aki minden nap belépett a templomba egy imádságra, ami egy rövid köszönésből állt: hello, Jézus, és vagyok, Kevin.  Aztán a gyermek egyszer súlyos balesetet szenvedett, kórházba került, és éppen ébredezett, amikor meglátott valakit az ágya fölé hajolva, aki így szólt hozzá: hello, Kevin, és vagyok, Jézus). 

   Hús és csont. A feltámadás valóságát hangsúlyozza. Tudjuk, hogy megdicsőülte testben, lelki testben támadt fel Jézus, ahogy Pál apostol tanítja, de az világos, hogy a Jézus feltámadása nem valami szellemi tovább élés, nem eszméinek újraszületése a tanítványok szívében, hanem ugyannak a személynek, aki eljött e világra, aki tanított, gyógyított, a dicsőséges, diadalmas visszatérése a halálból. Nem test és vér, tanítja Pál apostol, nem ezt a szenvedő, betegségnek kitett biológiai képződményt kapjuk vissza, hanem „Krisztus dicsőséges testéhez hasonlóvá leszek”. Hasonlókká leszünk őhozzá. Törekedjünk arra, hogy már most egyre jobban hasonlítsunk!

   Megmutatta kezeit és lábait. Ez nemcsak Jézus halálának fizikai okaira emlékeztette a tanítványokat, hanem a lelkiekre, saját bűneikre is. Nem a körülmények (azokat lett volna hatalma kikerülni), hanem bűneink vitték a keresztre (amiket önként vállalt).  Az ismert gondolat szerint Jézust a kereszten nem a szegek, hanem irántunk való szeretet tartotta. 

   Pál írja a korintusiaknak: úgy tettem bizonyságot, mintha Krisztus köztetek feszíttetett volna meg. Nekünk arról kell beszélni, hogy Krisztus köztünk, Bergenyében is megfeszíttetett.  A mi bűneink is nyomták. Csak az enyém elég lett volna a halálához. De azt is meg kell látnunk, hogy számunkra is feltámadt. Dicsőséges Úrként nekünk is megmutatja kezeit, lábait, mint bocsánatának elsöprő bizonyítékát.

(Egyik római császár ítélkezett egy kiszolgált katona, veterán peres ügyében, nagyon felületesen vizsgálat után a kárára döntött, a gyors ítélethirdetést követően a katona egy meglepő gesztust tett: levette felső ruháját, és megmutatta a nyaka tájékán éktelenkedő hatalmas forradást, két szó kíséretében: egy évszámot említett és egy helyszínt nevezett meg. A császár felugrott a székéből, odaszaladt, magához ölelte a katonát: bocsáss meg, nem ismertelek meg, valóban te mentetted meg az életemet.) Jézus megmutatja sebeit. Kr. u. 33., Golgota – Uram, bocsáss meg, hogy kételkedtem benned. Te szereztél bocsánatot, üdvösséget nekem.

   Még mindig hitetlenkedtek örömükben. Ezek az ambivalens érzések mennyire jellemzőek reánk is! Ünneplésünkben is jelen van a hála és a panasz, a békesség és a nyugtalanság, az öröm és a szomorúság. Ilyenek vagyunk. Töredékes az életünk. Áldott legyen az ő Úr neve, hogy közelében élhetjük meg mindezt, hatalmában, szeretetében elrejtve. Most már tudjuk: még a halál sem választhat el tőle. Valóban csodálatos ez a hit, ez a tudás.

   Van valami ennivalótok? A János evangéliumában is elhangzik. Fontos kérdés. Persze, beszélhetnénk arról, hogy ki mit főzött otthon. Hála Istennek, van ennivalónk. Fellapoztam egy 1947-es (70 évvel ezelőtti) egyházi újságot, ahol a háború sebeiről, fogságban sínylődőkről és szegénységről van szó. De akár aktuális híreket is idézhetnénk: Kongó, Csád, Eritrea országaiban milliók éheznek.

És hányan éheznek lelkileg.  A gazdag Nyugaton hányan félnek, nincsen békességük, különböző kábítószerekkel próbálják ezt a belső ürességet betölteni, válások vannak.

   Jézus tőlünk is kér. Fontos a szolgálatunk. Fontos, hogy szeretetének továbbadói legyünk, immár nemcsak földi, de mennyei távlatokban is gondolkozva.  Ámen.

 

 

Lk 24, 44-49  (2017 - húsvét II., du.)

Majd így szólt hozzájuk: Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk. És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.

   A délelőtti textust folytattuk. Jézus, a feltámadott Úr szól itt az ő tanítványaihoz. Húsvét után más hangsúlyt kap minden szava, az is, amit előzőleg mondott el. Örök érvényűvé válik. Nem egy híres tanító, vallásalapító, próféta, hanem az élet királya, bűn, halál legyőzője. Jézus nemcsak feláldozta önmagát (ez az ő szeretetét mutatja), hanem fel is támadt (ez pedig hatalmát bizonyítja).

   Megmondtam nektek. Jó a Jézus szavára alapozni, jó azt komolyan venni. Az ő igazsága nem pillanatnyi sikert, diadalt jelent, hanem a végső beteljesülést. A feltámadott Jézus ad nekünk erőt arra, hogy tanításai szerint éljünk. A bocsánat, a szeretet szent törvényei az örökkévalóság fele mutatnak, nemcsak az emberi együttélés szabályai, hanem Isten országának szent rendjéhez tartoznak.

   Be kellett teljesedni. A szó akkor lesz teljes, ha tetté, életté, megbizonyított szeretetetté válik. Mózes, a próféták, a zsoltárok, az egész Ószövetség. Krisztus nélkül nem lehetett teljes, hiszen minden Őreá nézve lett és teremtetett. A törvény, a történelem is. Minden benne éri el célját, a mi életünk is. Nem lehet Szentírást értelmezni Krisztus nélkül, nem lehet igaz hitről beszélni az ő mellőzésével.

  Akkor megnyitotta értelmüket. Figyelemreméltó mondat. Nem megnyílt, hanem megnyitotta. Még abban is a feltámadott Krisztus segítségére van szükségünk, hogy higgyünk benne, az ő feltámadásában. Ő tud minket magához vezetni. Persze, keresnünk kell, akarnunk kell, el kell indulnunk, de segítsége nélkül nem tudunk eljutni hozzá, nem tudjuk őt megismerni.  Hiszek, légy segítségül hitetlenségemnek! Uram, mutasd meg magad! Pál Saulusként is sokat hallott Jézusról.  Ismerte a részleteket, tanításait. De Jézust nem ismerte. Egyenesen félreismerte. Jézusnak kellett kijelentenie magát. Húsvét titkát a feltámadott Úr fedi fel.

   Meg van írva: Krisztusnak szenvednie kell. Kell, ez az isteni imperatívusz, Isten üdvözítő terve, eleve elrendelése. Ez a krisztusi engedelmesség. „Gondoskodnom kell a gyermekemről!” - ez nem kényszer, hanem a szívem legmélyebb vágya. Ebben a „kell!”-ben benne van minden kegyelem.

Benne van a Golgota minden gyötrelme, szenvedése, ami – íme – nem volt értelmetlen, nem a gonoszság diadala volt, hanem az önként vállalt áldozat bűnt eltörlő és életet virágzó áldása. Isten törvénye a régi állapot helyreállítását célozza. Az isteni „kell!”-ben igazi önmagamat találom meg. Meg kell bocsátanom, békességben kell élnem, ez az, amiben kibontakozik az életem, eléri célját, gazdagságát.

   A feltámadás is egy fel nem tartóztatható, meg nem akadályozható isteni akarat. Nem a római hatalom erején, nem a főpapok hatalmán, és nem is mi hitünkön múlott és múlik: hanem a mi hitünk múlik azon, hogy elfogadjuk –e. Fel kellett támadnia: mert bár Jézus igaz ember volt, az emberekért jött, de nem emberi küldetése volt. A János evangéliuma sokat beszél erről. Engem az Atya küldött.

   És olvasunk egy harmadik „kell!”-ről is: az előbbi kettő értünk történt: Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadott megigazulásunkért. Ez a harmadik pedig általunk történik. Isten akaratából, de általunk. Feltámadott Urunk fel akar használni minket is. Hirdetni kell a megtérést és bűnbocsánatot. Ez az Isten akarata. Ezt sem lehet megakadályozni. De az személyes döntésünk, hogy engedünk-e és engedelmeskedünk-e. Megtérés és bűnbocsánat. Most nyerik el igazi értelmüket. Krisztushoz térni, őt követni, tőle bűnbocsánatot nyerni.

   Ti vagytok a tanúk. Ez a mi megbízatásunk. Húsvét – hallottuk – megbízatás is. Olvastam, hogy egy magyarországi apa, akinek fia öngyilkos lett, egy alapítványt hozott létre, és annak szenteli életét, minden idejét, hogy másokat mentsen, figyelmeztessen a veszélyekre. Fia halála motiválta.  Minket Krisztusnak nem csupán a halála, hanem sokkal inkább feltámadása motivál: legyünk tanúk, hirdessük, adjuk tovább. A tanú nemcsak szóbeli vallomást tesz (az is fontos), hanem életét állítja bizonyságul. Több Krisztus szavait tovább mondó keresztyén van, mint szeretetét megélő.

   A megbízatáshoz erőt is kapunk. Az ígéret pünkösdre tekint. A Lélek erejére. A Lélek teszi nyilvánvalóvá Krisztus jelenlété, élővé az ő beszédét, meleggé szeretetét. Kérjük tehát! Ámen.  

 

Istenünk, örökkévaló mennyei Atyánk feltámadott Krisztusunk és a Szentlélek közösségében,

áldjuk, magasztaljuk szent nevedet teremtő hatalmadért, gondviselő jóságodért, és most különösképpen megváltó szeretetedért, melyet  megbizonyítottál hatalmasan ennek az egész világnak Jézus Krisztusban. Köszönjük az ő eljövetelét, köszönjük drága tanításait, az örök élet beszédeit, csodáit, értünk vállalt szenvedéseit, a golgotai szabadító áldozatot, és a legnagyobb csodát, az ő feltámadását. Hálát adunk, hogy a feltámadás fényében járhatunk, és bár sok kételkedés, bűn, baj gyötör minket, mégis ez a hit ad nekünk erőt, segít továbbmenni reménységben, elhordozni veszteségeket, gyászt, a betegség keresztjét, és ez a hit ad erőt, lelkesedést a szolgálatot, feladataink végzéséhez a családban, munkában, gyülekezetben, társadalomban. Ez a hit magára az élő Jézus Krisztusra tekint. Ó, milyen öröm volt őt látni a tanítványoknak a megfeszítettet és a feltámadottat, és milyen öröm ma is az ő jelenlétében élni, az ő szeretetének, békességének áldásait elfogadni, világosságában megújulni, szavát, szent Igéjét hallani! Téged kérünk, Urunk, ébressz igazi bizalmat a szívünkben iránta, és egymás iránt is … hadd jusson érvényre közöttünk az ő halálával megpecsételt, és feltámadásával hathatóssá tett bocsánata. Te győzd le Lelked által minden kételkedésünket, okoskodásunkat, emberi kicsinyhitűségünket, segíts felnőnünk lélekben húsvét nagy örömhíréhez.

   Ennek az örömhírnek, Krisztus Urunk győzelmének áldásaiért imádkozunk. Ismersz minket, hogy milyen sokszor nincs ennivalónk, üres a lelkünk, reménytelenek, csüggedtek vagyunk, magunkat is alig vonszoljuk, nemhogy másoknak segíteni tudjunk. Tölts be minket Krisztus minden jótéteményével, reménységgel, szeretettel.

  Imádkozunk betegeinkért, azokért, akik régóta erőtlenek, vagy akik nemrég szembesültek ezzel a megpróbáltatással, azokért, akik talán még templomba készültek az ünnepen, akik  napról napra gyengébbek, azokért is imádkozunk egyedül élőkért, gyászolókért, testi, lelki vívódások között levőkért – kegyelmedben hordozd őket, mindnyájunkat, adj megmaradást, lelki húsvétot nekünk, gyülekezetünknek, népünknek, anyaszentegyházunknak Jézus Krisztusért! Ámen.  

 

 

Mk 16, 9-18/Károli ford. szerint (2017 - húsvét III./ de.)

 

Mikor pedig reggel, a hétnek első napján föltámadott vala, megjelenék először Mária Magdalénának, akiből hét ördögöt űzött vala ki.Ez elmenvén, megjelenté azoknak, akik vele valának és keseregnek és sírnak vala.Azok pedig mikor hallották, hogy él és ő látta vala, nem hivék.Ezután pedig közülök kettőnek jelenék meg más alakban, útközben, mikor a mezőre mennek vala.Ezek is elmenvén, megjelenték a többieknek; ezeknek sem hivének.Azután, mikor asztalnál ülnek vala, megjelenék magának a tizenegynek, és szemükre hányá az ő hitetlenségöket és keményszívűségöket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták vala, nem hivének,És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek.Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólnak.Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.

 

    Márk a feltámadást követő eseményeket nagyon tömören, csupán néhány mondatban írja le. Nem teológiai magyarázatot találunk nála, hanem a tények egyszerű felsorolását. Húsvét nagy kérdése az: miben mutatkozik meg a Krisztus feltámadása életünkben. Követjük-e szavát, megéljük-e szeretetét? Nekünk elsősorban nem elméletben kell a Jézus feltámadását bizonygatnunk, hanem nyilvánvalóvá tenni az ő mindent betöltő kegyelmének valóságát, áldását. Pl. a család értékeiről, fontosságáról sem elvont érvekkel kell meggyőznünk pl. gyermekeinket, hanem azzal, ahogy a család közösségében élünk, ahogy a megértés, szeretet példáját tudjuk felmutatni.   

   Amikor feltámadt reggel, a hét első napján először Mária Magdalénának jelent meg. Nem egy idegennek, nem az őt elítélő nagytanács tagjainak, hanem annak és azoknak, akik szerették őt. Jézus halála és feltámadása a szeretet, a bocsánat győzelmét hirdeti, ezt pedig azok tudják elfogadni, akiknek szívében Krisztus utáni vágy, szeretet van. Ha például nagy nyomorúságból szabadulnék, talán egy súlyos balesetet élnék túl, és ezt egy idegennek mondanám el, vagy egy olyan személynek, aki gyűlöl pl. nemzeti, vallási hovatartozásom miatt, örülne a nagy hírnek? Nyilván nem. Nem újságolná lelkendezve: képzeljétek, ez az ember milyen csodálatos módon nyerte vissza az életét.

   Mária Magdalénát a bűnbocsánat hálája köti Jézushoz. „Hét ördögöt űzött ki belőle” – sok lelki nyomorúságából szabadította meg. A feltámadás ennek a megpecsételése. Igen, Jézusnak van hatalma a bűnöket megbocsátani, van hatalma a kárhozattól megszabadítani. Húsvét döntő vereség a bűnök fölött. Krisztus legyőzte a bűn legsúlyosabb következményét, a halált, és hisszük, ő képes felszámolni a bűn minden ártalmát: békétlenséget, irigységet, haragot.

   Mária Magdaléna elmegy, és megjelenti azoknak, akik szerették Jézust. Így, múlt időben. Mert most keseregnek és sírnak. Jézus feltámadt, és ők még a kegyetlen kivégzés és a minden reményt lezáró temetés szomorúságát és gyászát hordozzák. A szomorúság, a gyász, a bánat az életünkben nem múlik el egy csapásra, de kell engednünk, hogy Krisztus gyógyítgassa ezeket a sebeket, hogy közelségének vigasztaló ereje betöltse a mi szívünket.

   A hitetlenség hályoga nehezen hull le a szemekről. Jézus él, de ők még nem hiszik. Amit nem hiszek, az nem az enyém. Annak nem tudok örülni. Olvastam egy történetet egy emberről, aki tavasszal is téli ruhákban, bundákban járt. Annyira félt a hidegtől, hogy nem hitte, nem fogadta el, hogy közben meleg lett.

   Márk utal az emmausi tanítványokra, akiknek megjelenik Jézus – más alakban. Ez a kifejezés a feltámadt, dicsőséges Jézus „más”, azaz mennyei létformájára utal. Nem hús-vér test az övé (test és vér nem örökli az Isten országát).  Ők elmennek, megjelentik a többieknek, akik nem hiszik. A hitetlenség nagyon mély gyökereket ereszthet az ember szívébe. A gyűlölet, a harag, a közömbösség is. Minden azt cáfoló igazság ellenére tartja magát. Be kell látnunk, hogy hitetlenségünket (hit- ellenességünket) csak a feltámadt Krisztus szava, ereje, Szentlelke tudja legyőzni. Ezért kell imádkozzunk!

    Azután megjelent nekik. Az asztalnál ülnek. Együtt vannak, de Jézus nélkül. Persze, szép gesztus, sokat jelent, hogy még mindig ragaszkodnak egymás társaságához. Húsvét azonban ennél többet jelent. Jó találkozni, de nem jó Jézus nélkül maradni, nélküle tovább indulni. Milyen tanítvány az, akinek nincsen Mestere, milyen egyház az, amelyiknek nincsen élő Ura?

   Jézus megfeddi a tanítványokat. Az emmausi kettőnek is ezt mondta: ó, rest szívűek. Hát nem ezeket kellett elszenvedni a Krisztusnak? Jézus ezzel arra utal, hogy minden körülmények között bíznunk kell Istenben, az ő kijelentésében. Ha nem is értünk pillanatnyilag mindent (vagy éppen semmit sem értünk), ez még ne vezessen minket hitetlenségre. Az emberileg lehetetlennek tűnő, fájdalmas helyzetekben is Isten kegyelme munkálkodik.

   És Jézus ezekre a kételkedő apostolokra bízza az evangélium hirdetését: a megváltás és az örök élet jó hírének továbbadását. Nem cseréli le őket, nem mondja azt: ti megbuktatok. Megbocsát nekik. És éppen bocsánata, szeretete teszi alkalmassá a tanítványokat. A mi erősségünk nem a mi rendíthetetlen hitünk, elszántságunk, hanem Krisztus bocsánata, szeretete. Minket is ez tesz képessé a neki való szolgálatra. Fontos, hogy ezt megértsük: nem rajtunk múlik a „siker”, nem a mi hitünk nagyságán, hanem engedelmességünkön, odaadásunkon. Igen, kételkedő, kicsinyhitű, keményszívű, botladozó követői vagyunk Krisztusnak, de az ő kegyelme, szeretete minden nap megújul rajtunk, bocsánata, szeretet új erőt ad.

   Széles e világon, minden teremtésnek. Óriási feladat, óriási felelősség. Ezzel kapcsolatban is úgy érezzük: ez meghaladja az erőnket, képességeinket. Még saját kis körünkben sem tudunk hűségesek maradni. Én lelkészként kérdezhetem: hogy induljak megtéríteni a világot, amikor a gyülekezet tagjait sem tudom megszólítani…  Jézus azt mondja, hogy mindenütt. Bárhol vagyunk - családban, iskolában, Németországban, stb. - az ő szeretetét képviseljük.

   És elhangzik a jól ismert, sokat idézett mondat, a Mk 16,16: aki hisz… A missziós paranccsal összefüggésben mondja el Jézus.

1) A hit a tanítványság, a Krisztus-követés, a neki való szolgálat, az üdvösség alapfeltétele. Hinni, vagyis hozzá tartozni, benne bízni, neki engedelmeskedni (aki hisz a Fiúban…), részesülni feltámadása erejében, minden áldásában. A hit - Pál megfogalmazásában - azt jelenti, hogy élek többé nem én… A hittel csodálatos távlatok nyílnak meg számunkra, csodálatos kapcsolatba lépünk be, csodálatos erőforrások fakadnak fel.

2) Megkeresztelkedni - ez utal Krisztus áldozatának tudatos elfogadására (tisztában vagyok azzal, hogy nem aranyon vagy ezüstön...), benne van a hit nyilvános megvallása, felvállalása is, nem borítom le vékával hitemnek gyertyáját, engedem, hogy másoknak is világítson, és benne van a közösség melletti kiállás. A keresztség bekapcsol a megváltottak közösségébe, és ettől kezdve legszentebb feladatom ezt a közösséget építeni, erősíteni (tetszett az Istennek, írja Kálvin. És nekünk milyen sokszor nem tetszik. Ezer kifogás… Ebben a vitában végül Istennek lesz igaza.)

3) A tagadó változatban már nem szerepel a keresztség… A hit elsődlegességét hangsúlyozza … a keresztség a Krisztus megváltó, üdvözítő halálának pecsétje, ha hiszek ebben a megváltásban, és annak pecsétje valamiért nem kerül az életemre, nem veszítem el az üdvösséget.

  Végül hallunk a jelekről…  Egy kicsit szégyenkezve. Milyen erőtlen az életünk! Milyen kevés a Jézus hatalmát bizonyító jel közöttünk. Az evangélium terjedését valóban jelek követték, de – ha nem is ebben a formában – ma is lenniük kell jeleknek: testi, lelki gyógyulásoknak, bűnök elhagyásának, a szeretet megerősödésének, életek megújulásának a bizonyságai ma is kell hirdessék, hogy élő Urunk van, akinek engedelmeskedünk.

    Ördögűzés - a harag, neheztelés, az irigység, önzés, a közömbösség lelkétől kell szabadulni (jaj, milyen sokszor az ellenkezőjét látjuk: kicsinyesség, sértődések).  Új nyelv– a pünkösdi csoda, a szeretet, a békesség nyelve (jaj, mennyi káromkodás, hazugság, rágalmazás hangzik el). Kígyók, halálos mérgek - a világ annyi mindennel fertőz minket, az Ige fel kellene vértezzen, immunissá tegyen (jaj, mennyire nem maradunk érintetlenek, fiataljaink…). Gyógyulások: Isten többet bízott reánk a testi és a lelki gyógyulások tekintetében is. Többet imádkozni, jobban vigyázni a magunk, a mások életére, testi, de lelki egészségére is. A közösség gyógyít. Ilyen gyógyító közösség, vagy sebeket okozó közösség vagyunk-e? A hit felelőssége ez is.

   Kérjük Isten kegyelmét, feltámadt Urunk erejét ezekhez a csodákhoz, ehhez a szolgálathoz! Ámen.

 

 

ApCsel 1, 1-8 (2017 - húsvét III./du.)

 

Az első könyvet arról írtam, Teofiloszom, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva egészen addig a napig, amelyen felvitetett, miután a Szentlélek által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott. Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta nekik, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg. Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát? Így válaszolt nekik: Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.

   Apostolok cselekedete – praxisa. Arról szól a könyv, hogy mit jelent a feltámadott Jézust követni. A gyakorlatban. A mindennapokban. Nekünk is beszélni kell a húsvéti hit praktikusságáról. Ha továbbra is békétlenségben, hitetlenségben élünk, akkor ünneplésünkben elmentünk a lényeg mellett. A cím másik kifejezése: apostolok. Küldött – Jézus küldöttei voltak, és mi is azok vagyunk. Fontos, hogy a küldöttek mennyire hitelesek, mennyire hűségesek, odaadóak. 

   A könyv szerzője Lukács. Orvos, a tudomány embere. De a hité is. A kettő nem zárja ki egymást. Gyógyít és bizonyságot tesz az áldott orvosról. Első könyvében, evangéliumában arról írt, amit Jézus kezdett tanítani. Csak a kezdet volt. Isten Krisztusban elvégezte a megváltást, de az üdvösség örömhírének el kell jutnia mindenkihez. Ki kell teljesednie. A kegyelem kibontakozási folyamatának vagyunk a részesei.

   És utal Lukács – igaz, ez kikerülhetetlen? – a Jézus szenvedéseire, megváltó kereszthalálára, és – e nélkül nem lenne miről beszélni – a Jézus feltámadására. Sok jel által megmutatta, hogy ő él. Ó, milyen boldogok voltak! Milyen boldog azóta is az az ember, aki látja, elfogadja ezeket a jeleket, aki hisz abban, akire ezek a jelek mutatnak: a feltámadott, örökkévaló Úrban, Jézus Krisztusban! Negyven napon át megjelent… A bizonyság elmélyülésének, a hitben való megerősödés, a szolgálatra felkészülés időszaka ez a tanítványok számára. „Krisztus test szerint nincs többé a földön, de istensége…”.

   Jézus parancsokat, útmutatásokat, meghagyásokat ad tanítványainak. Olvassuk a 2. versben és a 4.-ben is. Fontos a szolgálat szempontjából. Kérdés, hogy mennyire vagyunk készek engedelmeskedni. A mai ember megszokta, hogy saját törvényei szerint él. Saját jó belátása szerint, semmiféle felsőbb indíttatásnak nem hagy helyet magában. Egyetlen törvény van: a gazdasági-társadalmi. A pénz törvénye. Azt mindenki komolyan veszi. Európa egy gazdasági szövetség, nem több, és ha nincs lelki tartalma, akkor sorsa is a gazdasági érdekektől függ. Elismerünk-e egy felsőbb irányítást? Tudjuk-e, hogy több az élet? Akarunk-e Krisztusnak engedelmeskedni? Meg vagyok győződve, hogy ez az élet útja. Bárcsak személyesen, de gyülekezet közösségében is felismernénk ezt, és követnénk.

   A tanítványok azt a parancsot kapják: maradjanak Jeruzsálemben: ahol Jézust megfeszítették, ahol mindent megtesznek feltámadása tényének meghamisításáért. Nem könnyű terep. Könnyebb lett volna… De ígéreteink vannak.

   A tegnap hallottunk a Lélek ígéretéről, aki Jézus minden jótéteményének, áldásának részesévé tesz, aki emlékezetet arra, hogy feltámadott Urunk van, aki megérezteti velünk a szó teljes értelmében a Krisztus közelségét, szeretetének, bocsánatának megtartó erejét.

    Vízzel és Lélekkel kereszteltetni. A délelőtt hallottuk az ismert igeverset (Mk 16,16). Fontos a külső jel is, de nem elég. Hitre van szükségünk. A Lélek erejére, bizonyságára, aki összekapcsol minket Jézus Krisztussal, megőriz az ő közösségében. Ó, mennyire szükségünk van erre!

  A tanítványoknak kérdéseik vannak. Okoskodások támadnak a szívekben. Bennünk is kételyek ébrednek. Kicsinyhitűség. Csalódás érzése. Uram, mi azt hittük. (Ünnep utáni depresszió… Uram, miért nem jöttek el, pedig imádkoztam értük, úgy gondolom, hogy mindenkinek a javát szolgálta volna, stb.). Hát nem ebben az időben, akkor mi lesz velünk? Mikor, mennyit kell várni? Felborítottad számításainkat. Sokszor felborulnak. Másak az Isten tervei. Nekünk kell azokhoz igazodni. Hisszük, hogy jó végre viszi azokat. Nem a ti dolgotok … hanem ami a tietek, azt tegyétek. Nekünk rendületlenül figyelni kell, engedelmeskedni.

  Erőt kapunk, erre ígéretünk van. Felülről való. Nem emberi meggyőzés, nem elszántság, vakmerő elhatározás, hanem isteni erő, bölcsesség. Hogy tanúk legyünk. Beszédünkkel, életünkkel hirdessük: feltámadt az Úr bizonnyal, mi pedig szeretetét, békességét szolgáljuk. Ámen. 

 

==============================================================

 

Mt 28, 1-10 (2018 - húsvét I./de.)

 

Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán, elment a magdalai Mária és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És íme, nagy földrengés támadt, mert az Úr angyala leszállt a mennyből, és odalépve elhengerítette a követ, és leült rá. Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. Az őrök a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak. Az asszonyokat pedig így szólította meg az angyal: Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt. És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt. Íme, megmondtam nektek. Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. És íme, Jézus szembejött velük, és ezt mondta: Legyetek üdvözölve! Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: Ne féljetek! Menjetek el, adjátok hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.

    Húsvét megmozgatja a világot. Megmozdul a természet, a tavasz melegére rügyezni kezd az élet, és megmozdulnak az emberek is, sokan kerekednek fel – néha nagyon messziről – találkozni szeretteikkel, tömegek indulnak el a templomok fele ünnepelni. Valami óriási tény van emögött: Isten örök szeretete. „Nagypéntek elsősorban nem a Jézus szenvedéseiről, hanem az ő szeretetéről szól.” Mennyire igaz!

    Nagy kérdés az, hogy mi indul meg a lelkünkben? Meddig jutunk el? Csak magunkhoz, netán egymáshoz? Igen, az is fontos, de húsvét ennél többről szól!

    A feltámadás története nem a páratlan csoda leírásával kezdődik. Nem, az Ige emberi oldalról közelíti meg a feltámadás nagy eseményét, először a sírhoz induló asszonyokat, a két Máriát mutatja be, akinek szívében gyász, szomorúság van. Hiteles kép ez. Ezt az ünnepet mi is emberi gyarlóságainkkal, gondjainkkal értük meg. Talán betegség aggaszt, családi problémák, a jövőtől való félelem, erőnket próbára tevő kihívások, meg nem értés keserít. Az asszonyok a sírt akarják látni, végül a feltámadott Krisztussal találkoznak. Ez a húsvét lényege.

   Elmúlt a szombat, a teremtésre való emlékezés ünnepe. Ám teremtett világ megromlott a bűn miatt. Szüksége volt a megváltásra, Megváltóra. Krisztus lett a teremtett világ reménysége. Ezért világraszóló örömhír, ami annak a hétnek az első napján történt. Sorsunk Krisztushoz kötődik. Az ő harca (akár földi vonatkozásban a Dávidé Izráel számára) számunkra is élet és halál kérdése. Győzelme a mi győzelmünk.

   Földrengés támadt… megrendül a föld és ég az új korszakot nyitó, az örök élet reménységét a világnak ajándékozó esemény következtében… és az Úr angyala jön hírül adni, kijelenteni azt. Egybekapcsolódik a menny és föld, mint az üdvtörténet nagy fordulóinál. Az angyal tekintete, mint a villámlás, ruhája tiszta, mint a hó. Isten világának, hatalmának dicsősége mutatkozik meg ebben. Az őrök szinte holtra válnak. Kedves az egyik egyházi tanító magyarázata: Krisztus életre kel, a bűnnek meg kell halnia. A kő elhengerítése jelképes cselekedet: az, ami emberileg végképp lezár, nem akadály az Isten számára. Neki mindig van tovább! Nincsen reménytelen helyzet! Őt nem lehet megelőzni, nem lehet megakadályozni! Beszélhetnénk „lelki” köveinkről, mozdíthatatlannak tűnő problémáinkról: harag, gyűlölködés, hitetlenség, bűn, békétlenség. Tényleg, mint hatalmas sziklatömbök nehezednek ránk. Nincs esélyünk szabadulni terhüktől. A feltámadott Krisztus erejére van szükségünk.

(Egy gazdag asszony Németországban … hitetlen volt … úgy rendelkezett, még sírja is azt fejezze ki: nem fog megnyílni).

   Az angyalnak személyes üzenete van az asszonyok számára. Ha nyitott szívvel keressük Krisztust, akkor mi is meghalljuk húsvét örömhírét. Ti ne féljetek! Általános érvényű biztatás. Mostantól kezdve nem kell félnetek semmitől.  Az élet nagy problémái vagy a mindennapi gondok között tudnotok kell, hogy élő Uratok van. Valóban, az első keresztyének életében ezt látjuk. Mindent vállaltak.

   A megfeszített Jézust keresitek? Nincsen itt, mert feltámadott. A Biblia legnagyobb kijelentése. Minden reménységnek, örömnek a forrása, minden hitnek az alapja. Mert az igazi hit a feltámadott Krisztusra tekint. Jól mondja az egyik húsvéti ének: méltó ezért örülnünk, Krisztusunkkal vigadnunk. Hát nem gyönyörű, nem hálára indító, nem végtelen boldogsággal eltöltő?! Lehet ennél többet mondani, lehet ennél nagyobb csoda?! Krisztus, aki életét adta értünk, feltámadt: utat nyitott. Új távlatokat tárt fel számunkra.

   Kérdés, hogy csak megfeszített Jézusunk van, vagy feltámadott Urunk is. Sok keresztyén van, aki csak a megfeszített Jézus emlékét ápolja. „Szép gondolat, volt egy Krisztus”.

Valóban szép, de nem elég! Nem elég nosztalgiázni, nem elég csak elérzékenyülni, hanem arra van szükségünk, hogy erőt, reménységet merítsünk, hogy őt felemelt fővel várjuk.

Az angyal is ezt mondja: menjetek gyorsan.  Élő Urunk van, ezért értelmes, fontos szolgálatunk. Nem kegyeletőrzők vagyunk, hanem Krisztus szavára hallgatók, parancsát teljesítők. A feltámadás hite túlmutat emberi lehetőségeinken, és nagy dolgok vállalására késztet. Immár nem a mulandóságnak dolgozunk. Egyik híres zeneszerzőz sürgették: azt mondta: én az örökkévalóságnak írom …  Az 1700-as évek elején Gyöngyösön pestis járvány dúlt. A kolostor vezetősége úgy döntött, hogy a járvány terjedését megakadályozandó bezárják a kolostor kapuit, de mindig egy szerzetes kimegy, hogy a kapu előtti harangot megkongassa. Hadd hirdesse az embereknek, hogy győzött Krisztus a halál felett. 14 szerzetes áldozta életét - a feltámadás hitével.

   Az asszonyok gyorsan eltávoznak - húsvéti lendület. Az evangélista tökéletesen ragadja meg lelki állapotukat, amikor azt írja: félelemmel és örömmel. Van bennük valami szent félelem, elfogódottság, meglepettség, értetlenség (ne csodálkozzunk rajtuk, 2000 év óta nem értettük meg teljesen), de mégis öröm öleli őket körül, mert Jézus él. És íme,

 Jézus szembejön velük. Olyan megható jelenet ez. A húsvéti úton, ahol még van bizonytalanság. Eszünkbe jut a naini ifjú feltámasztásának története. Az a gyász útja volt. Ott is szembejött velük Jézus. Ettől a legszebb a húsvét (annak jó híre), mert szembe jön velünk az Úr. Ünneplésünkben, hétköznapjainkban.

    Megható a köszöntés, a feltámadott Jézus első szava: legyetek üdvözölve. Olyan mindennapi, és mégis olyan csodálatos! (Hosszú kómából ébredt egy kislány, az anyuka telefonon közölte a nagy hírt a férjével. Mit mondott, kérdezte az apa. Azt, hogy szia, anyu. ) Jézus köszöntésében ott van ebben a megváltás örök, most már meg nem fellebbezhető ténye, ott van az élet drága üzenete, az üdvösség ígérete. Az, hogy veletek vagyok és maradok mindörökre.

    Az asszonyok leborultak. Minden térd meghajol. Húsvét öröméhez hozzátartozik ez is: a hódolat az élet királya előtt, aki legyőzte a halál hatalmát. Én Uram és én Istenem!

Ne féljetek… adjátok hírül. Testvéreim, fontos megbízatásunk van. A húsvét fényének kiáradása, a húsvét békességének térnyerése tőlünk is függ a családban, a környezetünkben. Húsvét hírnökei kell legyünk. Életünk sugározza: láttuk az Urat, hiszünk benne, örömét, békességét hordozzuk. Ámen.  

 

 „Mindenfelé e földön legyen húsvét,
Jézust meglátó, megváltó öröm,
boldog tudás, hogy nem halt meg az élet,
győzött, és ragyog örök örökkön.

 

 

1 Kor 15, 1-10 (2018 - húsvét I. /du.)

Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.

   A feltámadás hite a halállal szemben válik fontossá, a gyászban mutatkozik meg vigasztaló ereje. Temetőink mutatják, hogy mindnyájunknak szembe kell nézzünk ezzel a kérdéssel. Vajon, milyen reménységünk van? Persze, most még tükör által, homályosan látunk, sokszor Tamás kételkedése van bennünk. Hitünk olyan, mint az áprilisi időjárás: de tudnunk kell azt, hogy a felhők fölött mindig süt a nap, hogy Krisztus győzelme – mégha sokszor bizonytalanságok ébrednek is bennünk – vitán felül áll.  

    Ezért írja Pál: eszetekbe juttatom az evangéliumot. Tudjuk, az egész fejezet a feltámadásról szól, melynek alapja Krisztus húsvéti egyetemes győzelme. Amikor az apostol evangéliumról beszél, akkor nem is magyarázza, hogy mi annak a tartalma, mert ez az evangélium summája, lényege, alapja: hogy Krisztus meghalt helyettünk, és feltámadott érettünk. Ez az evangélium ragadta meg Pált magát is. Az első keresztyének ezért készek voltak mindent vállalni. Valami elemi erő, valami hatalmas, megtörhetetlen reménység van benne, ami áthatja a történelmet, az egyház bizonyságtételét, a hívő emberek személyes életét. Ha erről az evangéliumról elfeledkezünk, ha ezt félretesszük, ha ezt elbagatellizáljuk, akkor valóban a lényegről mondunk le, az alapot mellőzzük, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk és a hitünk is. Akkor csak megfeszített Krisztusunk van.

   De ha befogadjuk, ha megállunk benne, ha megtartjuk, akkor üdvözülünk is. Ha nem hiszünk Krisztus feltámadásában, akkor hiába kereszteltettünk meg (akkor üres szavak ezek: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig), hiába vesszünk úrvacsorát (az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend? – kit várunk, kire tekintünk), akkor nincs értelme üdvösségről beszélni. Minden reménységünk Krisztushoz kötődik, aki meghalt bűneikért, és feltámadott megigazulásunkért.

   Amikor Kolumbusz visszatért Amerikából, és beszélni kezdtek felfedezéséről, sokan voltak, akik legendának tartották. Még a személyét is. Ilyen ember nincs is.

    Pál apostol három érvet említ. A)Először az Írásokra hivatkozik. A prófétai jövendölésekre. Az evangéliumok gyakran hivatkoznak arra, hogy a Jézus szenvedéseiben az Írások teljesedtek be. Bevonulása, elárulása, megcsúfolása, ruháinak elosztása, megfeszítése, gyötrelmei, halála. És feltámadása: mert lehetetlen volt neki a haláltól fogva tartatnia. Jutalmat kap (Ézs 53). Milyen jutalmat kaphat az ember, ha meghalt? Isten örök és kijelentett megváltó akarata teljesedett be mindebben. Isten dicsősége mutatkozott meg.

B)Másodszor Pál a bizonyságokra hivatkozik. Kéfás (Péternek nem az apostoli, hanem bizalmasan, a régi nevét említi – nem hivatalos, hanem személyes tanúként idézi meg), majd a tizenkettő. Majd több mint 500 atyafinak egyszerre. Akik közül a legtöbben élnek, néhányan azonban elhunytak. Itt vannak, meg lehet őket kérdezni. Mit gondoltok, csak képzelgésekért képesek lennének az életüket kockára tenni.

   Ezen a ponton nagyon elgondolkoztam… 500 atyafi, akik Krisztus feltámadásának tanúi. Ennyi gyülekezetünk reális lélekszáma. Vajon milyen bizonyságtevők vagyunk mi? Ha valaki végigmegy a húsvétot ünneplő falun, bemegy családjainkhoz, mit lát? Úgy élünk, mint akik láttuk a feltámadott Krisztust, mint akik Urunknak tartjuk őt, neki engedelmeskedünk, mint akik őt várjuk vissza? Mutatja közösségünk a Krisztus erejét? Nyomasztó kérdések. Még súlyosabb lenne, ha valami kataklizma következtében csak a mi gyülekezetünk maradna az egyetlen keresztyén közösség!  Fennmaradna a keresztyén hit? Azt mondanák a kívülállók: látszik, hogy feltámadott Megváltójuk van, mert komolyan veszik a szavát, mert szeretetben élnek, mert reménység van bennük.

   C)A harmadik személyes élmény. Ez nem spórolható meg. Pál alázattal, bűnbánattal beszél múltjáról, és Isten kegyelméről az életében. Istennek Krisztus feltámadásában megmutatkozó kegyelme munkálkodott az apostol életében… Részesévé tette. Felvett minket is Isten. „Az ő feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunk biztos záloga.” (HK 45. kérdés-felelet). Ámen.   

 

 

Jn 20, 19-30 (2018 - húsvét II./de.)

Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak. Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben.

   „A hét első napján korán reggel” – mind a négy evangélista így kezdi a Jézus feltámadásáról szóló beszámolóját. Krisztus, a világ világossága nagypéntek sötétsége után feltámad. Eszünkbe jut: a teremtés első napján világosságot teremt Isten. És látja, hogy jó. Milyen jó, hogy feltámadt Jézus! Értelmet nyer életünk, hitünk, munkánk, sőt, halálunk is. „És lőn reggel, és lőn este első nap.”

   Az első húsvét estéjét - bár hallották már az asszonyoktól a feltámadás nagy hírét - bizonytalanságban és félelmek között érik meg a tanítványok. A hitetlenség miatt még nem nyílt meg szívük húsvét öröme előtt. Azóta is milyen sokan vannak ebben az állapotban. Ismerik a bizonyságtételt, de nem fogadják el. Pedig csak az a mienk, amit elfogadunk. 30 évvel ezelőtt Alsórákoson voltam legátus, ott mondták el, hogy a faluban minden pünkösd utáni vasárnap ünnepet tartanak annak emlékére, hogy 1848-ban ezen a vasárnapon érkezett vissza Budapestről a jobbágyok által megbízott személy  a jobbágyfelszabadításról szóló hivatalos rendelettel. A törvény már 1848. március 18-án megjelent, hallottak is róla, de nem hittek neki, így ebben az eléggé elszigetelt faluban csak jóval később lépett érvénybe. Ha Krisztus új életet, szabadságot szerzett nekünk, értelmetlenség lenne a régiben, a bűn szolgaságában maradni.

  Zárva vannak az ajtók… a félelem miatt. Zárva vannak a szívek. És akkor megjelenik Jézus. Testvéreim, húsvét Jézussal kezdődik. Azzal, hogy hit által meglátjuk őt, meghalljuk szavát, betölti életünket az ő jelenléte. Nála nélkül ünneplésünk csak külsőség, csak utánzata az igazinak.

   Középen áll meg. A feltámadott Úr központi helyet kér életünkben, gyülekezetünkben. Nem lehet immár mellékes kérdés a neki való engedelmesség. Református tanításunkban nagyon hangsúlyos az, hogy Krisztus az egyház feje, ő az életünk Ura, de sokszor csak bibliai elvek ezek, de más gyakorlatot követünk: konkrétan a családban, egymáshoz való viszonyulásunkban, életvezetésünkben. (A lübecki Krisztus-szobor felírása: "Ti mesternek hívtok - és nem kérdeztek engem. Útnak neveztek - és nem jártok rajtam. Világosságnak hívtok - és nem néztek reám. Életnek neveztek - és nem kerestek engem. Bölcsnek hívtok - és nem követtek engem. Hatalmasnak neveztek - és nem kértek engem. Irgalmasnak hívtok - és nem bíztok bennem. Igazságnak neveztek - és nem féltek tőlem. Ha egyszer örökre elvesztek - ne okoljatok engem!")

   Békesség nektek! Így köszönti Jézus a tanítványait. Ez az első szava hozzájuk. Hát nem ez a legfontosabb, nem ez a legnagyobb húsvéti ajándék!? Hát nem erre van szükségünk nekünk is lelkünkben és külső világunkban?! Mennyi nyugtalanság, mennyi vívódás, mennyi harc, szorongás, aggódás, zaklatottság! Ezek között magunkra nézünk, és csak fokozódik békétlenségünk. Nézz Jézusra, hozzá mérd magad, engedd, hogy az ő békessége sugározzon körül és töltsön el téged! Karácsony meghirdetett békessége most lesz igaz: még a halál sem tudja elvenni azt.

   Jézus megmutatja nekik kezét és oldalát. Nem vádként. Az ő immár fényes, dicsőséges sebei a megváltás teljességét hirdetik. A tulajdonjog pecsétjét: az övéi vagyunk. Egy édesanyja mondta gyermekének, aki kezét, arcát éktelenítő égési sebei felől érdeklődött: tudod, ezek azt mutatják, hogy kétszeresen vagy az enyém: először azért, mert világra hoztalak, és másodszor azért, mert egy alkalommal kimentettelek az égő házból. Nézzünk hittel Jézus szent sebeire! Lássuk meg azokban megváltó szeretetének bizonyságát!

És örüljünk együtt a tanítványokkal! Húsvét az öröm ünnepe. Egymásnak is, találkozásoknak, a tavasznak, de mindezekben és mindezek fölött Krisztusnak. A tanítványok örülnek, hogy látják az Urat. Lelkünknek valóban benne lehet igazi öröme. Isten úgy alkotott minket, hogy csak általa lehet teljes az életünk. Csak az ő szeretet tehet boldoggá. Nem jó az embernek egyedül: van ennek a kijelentésnek egy mennyei dimenziója is. Mennyire igaz, amikor azt mondják idős testvéreink: nem vagyok egyedül, az Úr velem van.

   És elhangzik a megbízás. Testvéreim, az, hogy élő Urunk van, azt jelenti, hogy nem csak hagyományőrzők vagyunk, hanem parancs alatt állunk. Elküldelek titeket. Krisztus keze, lába, az ő szája, szíve kell legyünk. Húsvéti ünneplésünkben ez nyilvánvaló kell legyen!

Ebben a küldetésben a felhatalmazó erő a Szentlélek. Kevés az ember önmagában, kevés a mi erőnk, megfáradunk, elcsüggedünk, feladjuk. Isten lelke által. Aki eszünkbe juttatja, amit Krisztus tanított és tett értünk azt, hogy ő szeretetében hordoz!

   Kicsit ünneprontó a bűnről hallani: de a megújulás – húsvét nagy célja – elképzelhetetlen bűnbánat nélkül. Látjuk a Tamás esetében, a Péter esetében, Pál apostol története is ezt mutatja. Bűn nélkül, félelem nélkül, Krisztussal.

   Tamás hiányzik… Neve - azt jelenti iker, kettős - talán kételkedő természetére is utal. Nincs ott. Másfele jár. Nagy téma ez napjainkban: a közösség… A Sátán mindent kihasznál, hogy szétszedjen minket: ezer lefoglaltsággal és szórakozási lehetőséggel. Mi pedig – sokszor – vakon követjük akaratát. Csak a magunk helyzetét tekintsük: 90 évvel ezelőtt sokkal szegényebb voltak elődeink, mint mi, mégis sokkal erősebb, sokkal összetartóbb volt a gyülekezet. 1927-ben 500-an vettek részt a templomszentelési ünnepen. Tamás hiányzik, és hiánya érződik a közösségben is.

   Tamás a racionális ember típusa: ha nem látom, ha nem érintem, nem tudom elhinni. Hiszem, amit látok. És Tamásnak megadatott: látom, amit hiszek. (Aki látja a Fiút… Jn 6, 40) Lássuk Krisztust, és higgyünk benne!

   Harmadszor hangzik el… vigyük magunkkal az ünnep hangulatába, és tovább is, családba, munkába. Háromszor hallottuk: három az isteni igazság. Gyere, Tamás! Nyújts az ujjad, nyújtsd a kezed! Ne kételkedj, ne légy hitetlen, hanem hívő! Higgy az Úr Jézusban! Bízd rá életedet! Valljad meggyőződéssel: akár élek, akár halok!

   Boldogok, akik nem látnak és hisznek. Ez rólunk szól… Benne vagyunk a húsvéti történetben is. Milyen drága ige! Nem mondhatjuk, hogy a tanítványoknak megadatott, de mi van velünk? Krisztus Urunk boldogoknak nevezi azokat, akik – bár földi szemeikkel nem látják – mégis hisznek benne.

   Legyünk ilyen boldog emberek! Sok mindenünk van, de nem vagyunk igazán boldogok. Krisztusban, szeretet által egymásban lehet igazi örömünk. Nincs nagyobb érték az embernél!

   Életetek legyen… Isten – húsvét örök üzenete ez – az életet akarja. Boldog, kiteljesedett, gyarapodó életet itt a földön, és az örök életet az ő országában. Ámen.

 

Urunk, örökkévaló megtartó Istenünk, aki feltámasztottad egyszülött Fiadat a halálból, és általa örök reménységet ajándékoztál nekünk, áldjuk háromszor szent nevedet húsvét csodájáért, életünket beragyogó világosságáért, hogy annak fénye áttör félelmeinken, kicsinyes aggodalmainkon és nagy problémáinkon is. Bocsásd meg, ha mi még mindig nagypéntek reménytelenségében veszteglünk… Kérünk Téged, hadd lássuk meg hit által Krisztust, feltámadott Urunkat. Segíts minket, hogy ő kerüljön életünk középpontjába, akihez igazodik minden bennünk és körülöttünk. Akkor kerül minden a helyére, mi magunk is. Add, Atyánk, hogy eltöltsön a Krisztus békessége, legyőzzön minden zűrzavart, minden rossz és hamis indulatot bennünk, és adj erőt Lelked által, hogy ennek a békességnek az eszközei legyünk, hogy betöltsük küldetésünket, amire teremtettél, amire elhívtál!

   Erősíts meg a közösségben, adj bölcsességet itt köztünk is gyülekezetünk minden tagjának, hogy belássuk: szükség van ránk. Mindnyájunknak egyedi, egyedül csak általunk teljesíthető feladataink vannak, és ha nem vállaljuk azt, akkor hiány keletkezik az életünkben, a környezetünkben, akkor szegényebbek, erőtlenebbek leszünk mindnyájan.

   Vezess el húsvét nagy felismerésére, hogy higgyünk és lássunk, és ez a hit, ez a lelki látás adjon nekünk reménységet és kitartást a Krisztus szolgálatában, tegye áldottá az életünket!

Kérünk Téged, mennyei Atyánk, a húsvéti hit által ajándékozz nekünk igazi boldogságot, örömet Megváltó Urunkban és egymásban, és az ő nevében munkáld köztünk az életet, a megmaradást. Nyiss jövőt itt a földön nekünk, gyermekeinknek, unokáinknak, és majd te országodban!

    Könyörülj gyülekezetünk közösségén, tedd meghitté, áldottá ünneplésünket, áldj meg atyai kegyelmeddel, békességeddel minden családot, minden személyt, erősítsed, gyógyítsad betegeinket, és akiknek – ahogy igéd tanítja - külső embere egyre jobban megromol, egyre gyengébbé válik, azt újítsd a belső emberben, készítsd lélekben színed elé! Vigasztald Krisztus feltámadásának elő reménységével a gyászolókat, légy társa a magányosoknak, egyedül valóknak, légy támasza a csüggedőknek, adj bocsánatot a bűnbánóknak, győzelmek a belső harcban viaskodóknak! Áldd meg népünket, anyaszentegyházunkat, egész világunkat a te békességeddel, a feltámadás megújulásával, örömével, Krisztus Jézusért! Ámen.

 

 

2 Kor 1, 1-11 (2018 - húsvét III./de.)

Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola és Timóteus testvér: Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, és egész Akhájában valamennyi szentnek: Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben, olyan bőséges Krisztus által a mi vigasztalásunk is. Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is. Mert azt akarjuk, testvéreim, hogy tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk. Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat;  aki ilyen halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a ránk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.

     Ha húsvéti lélekkel olvassuk az Igét, akkor már a bemutatkozás szavaiba belehalljuk a feltámadás evangéliumát: Pál, a Krisztus apostola - ez nem Jézus emlékének az ápolását, tanításainak a népszerűsítését jelenti, hanem a megdicsőült Krisztusnak való engedelmességet, a szüntelen figyelést. A küldetés személyes átvételét, a hozzá kapott erőt. Ennek az élő Úrnak szolgálunk-e?

    A feltámadott Úr Jézus köszöntését veszi át Pál is, amikor az ún. apostoli üdvözlésben a gyülekezet számára kegyelmet és békességet kér. Minden helyzetünkben erre van igazán szükségünk. A kegyelem legnagyobb jele Krisztus keresztje, a békesség igazi alapja az ő feltámadása.

    A temetési istentiszteleteken gyakran hallott üzenet hangzik el. Ez a vallomás nem panasszal, mégcsak nem is kéréssel kezdődik, hanem hálaadással. Áldott az Isten! Húsvét óta valóban ezt így mondhatjuk még gyászunkban, veszteségünkben, megpróbáltatásainkban is. Mert életünk minden eseménye, még a halál is Krisztus győzelmének fényében áll. Jób tudta mondani húsvéti hittel: tudom, az én Megváltóm él. (Valaki ezt mondta barátja elvesztésekor: nagyon fáj, és nagyon boldog vagyok…) Az irgalom Atyja, a vigasztalás Istene -  valóban Isten tud könyörülni és igazán megvigasztalni. És Istennek ez a szívéből fakad: ez az ő legszemélyesebb vonása. Nézz a keresztre, nézz a feltámadott Krisztusra!

   Arról vall az apostol, hogy Isten úgy vigasztal minden nyomorúságunkban (hangsúlyos a minden szó), hogy mi is megvigasztalhassunk másokat. Ehhez a feladathoz erőtlennek érezzük sokszor magunkat. De figyeljünk a megfogalmazásra: nekünk Isten vigasztalását kell továbbadni, amit mi is megtapasztaltunk, átéltünk… Azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Nem azzal, ami belőlünk fakad, amit mi akarunk adni.

   Bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiből - gondolunk a nagypénteki eseményekre, de megváltó Urunk egész földim életére (HK), de arra is utal itt az apostol, amit Krisztussal nekünk kell elhordozni. (Egyik hívő embertől kérdezték: hogy bírsz el ennyi szenvedést? Inkább azt kérdezzétek: hogy kapsz ennyi erőt!) Bőséges vigasztalás. Furcsa kifejezés. A bőséget általában földi dolgokra értjük. De azt olvassuk: az embernek Fia azért jött, hogy életük legyen és bővelkedjenek.  Ebben a lelki ajándékok is benne vannak.

   Isten nem ígéri sehol, hogy övéit a széltől is óvni fogja, de azt igen: kiárasztja rájuk erejét. Az apostol úgy tekinti saját életét, küldetését, abban a megpróbáltatásokat, üldözéseket, szenvedéseket és az azok közt kapott, felülről való vigasztalást, erősítést, hogy az másoknak a javát is szolgálja. Személyes ajándék, támogatás, de másokra is néz. Ő már csak így tudja látni földi életét: megbízatásként. Többször hallottuk az ünnepen: megbízatás. Valóban, élő Urunk van, akivel hit által élő kapcsolatban vagyunk: ez pedig azt is jelenti: az ő irányítása alatt élünk, a tőle kapott, szüntelen megerősített szolgálat felelősségét hordozzuk, az ő áldásainak a sáfárai vagyunk. „Ötgyerekes boldog anya mondta: amikor vállaltuk a nagy családot, vállaltuk a gondot is, a felelősséget a panaszok helyett, amelyeken úgysem segített volna soha senki. Hogy ez nem volt könnyű? Szerintem az adja az élet értelmét, ha panaszkodás helyett büszkén vállaljuk és legyőzzük a gondokat. Mikor esténként a legkisebb fiam a paplan alatt zseblámpafénynél - így titokzatosabb! - eceboca öltésekkel varrja az anyák-napi szívet, az abba vásárolt kétforintos savanyúcukor édesebb lesz, mint a világ minden banánja és narancsa...”.

   Elhangzik a reménység szó: reménységünk bizonyos felőletek. Nem bennetek, hanem veletek kapcsolatban. Milyen jó hallani, hogy az Úrban való reménységünket másokra is vonatkoztathatjuk: gyermekeinkre, családunkra, gyülekezetünkre. Meg kell erősödnünk ebben! Ha Krisztus legyőzte a halált, Isten ezzel világosan megmutatta, hogy az ő akarata az élet: itt s az ő országában. Minket pedig az élet eszközeivé tett!  Az igazi reménység - Péter apostol megfogalmazásában - élő: azaz Istentől származik Krisztusnak a halálból való feltámadása által. Nem vágyálom, hanem bizonyosság. Tiszta élethez vezet. (1 Jn 3,3)

(Van egy történet: Sors azzal büszkélkedik, hogy mindenkit kiütött, padlóra küldött. Büszkeséget, Tudást, Gazdagságot. Egy valakivel nem bírt, Reménységgel.) Nem személytelen. Krisztus a világ reménysége.

   Pál konkrét problémákról, nagyon is reális, „élesben” átélt nyomorúságokról beszél. Még a helyszínt is említi. A bajok nagyon is valóságosak, de a vigasztalás is az. Rendkívüli mértékben, erőnk felett. Igaz, tudjuk miről ír itt Pál? Ki ne lett volna közöttünk abban a helyzetben, hogy úgy érezte: a próbák meghaladják erejét, összecsapnak a hullámok a feje fölött. Külső, belső küzdelmek, nehézségek.  Még életünk felől is kétségben voltunk. Pál itt a földi életről beszél. Olyan veszélyek közt forgolódtak, hogy bizonytalan volt életben maradásunk. Nem könnyű ezt átélni még egy apostolnak sem. Emberek vagyunk. Félelmekkel, erőtlenségekkel. És egy elgondolkoztató kijelentés hangzik el: elszántuk magunkat a halálra. Letettük életünket az Isten kezébe. Elfogadtuk a halál gondolatát. Rettenetes harc. Legyen meg a te akaratod! Jézus tusakodásában látjuk.

    Elfogadni. Amit elfogadunk, azt tudjuk átadni. Amit elfogadunk, az elveszti fenyegető hatalmát fölöttünk. Megszabadulunk az ellene való hadakozás kényszerétől. „Reá bízom a jóságos Istenre.” Nagy próbákkal küszködők számolnak be erről gyakran. Pál így indokolja: hogy ne magunkban bizakodjunk. Beláttuk: meghalad minket, át kell adni. Rá kell bízni Istenre, nem a lemondás érzésével, nem beletörődéssel, hanem húsvéti reménységgel: úgy bízzuk életünket, szeretteink életét Istenre, hogy tudjuk, hogy ő feltámasztja a halottakat.

Ő még földi értelemben is meg tud szabadítani (Pálék ezt át is élték), de végső soron meg tud szabadítani a haláltól, kárhozattól. Húsvéti látás, hit.

   Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít. Amíg feladatunk van. Kedves az apostoltól, hogy megköszöni az értük mondott könyörgéseket. Az imádság ereje, hatalma.

Kiárad az Isten kegyelme, és ez hálára indít. Szép ez a hitvallás. Tanuljuk meg: életünket Istenre bízni, benne reménykedni (még a halállal szemben kis) kérni az ő vigasztalását, és segítségét, és hálát adni. Ámen.

 

Urunk, mennyei édes Atyánk a mi feltámadt Urunk, Jézus Krisztus által, köszönjük, hogy a te kegyelmedben és békességedben lehetünk együtt ezen az ünnepen, hogy hit által ezeket élhetjük át, ha külső életünkben gondok, bajok, veszteségek is vannak.  Segíts Lelked által, hogy húsvéti hittel, indulattal, meggyőződéssel tudjuk mi is kimondani: áldott az Isten. Köszönjük, hogy Te megvigasztalsz minden nyomorúságunkban, a legnagyobb mélységekig is elhat a Krisztus győzelmének ereje, fénye. És úgy vigasztalsz, hogy mi is vigasztalni tudjunk, hogy tőled kapott erővel, reménységgel szolgáljunk egymásnak, álljunk a szomorkodók, csüggedők, elesettek mellé. Segíts hittel nézni a Krisztus keresztjére, és azon felismerni a te kegyelmedet, és hittel tudjunk nézni a feltámadott dicsőséges Úrra, és általa elfogadni a te békességedet. Köszönjük, hogy általa élő reménységre szültél minket. Segíts, hogy ebben a reménységben úgy álljunk meg, hogy abban minket senki és semmi meg ne rendítsen, a legnagyobb viharok közt, gyászban, megpróbáltatásban ott égjen a szívünkben, ott ragyogjon a szemünkben, ott hangozzék a szánkon, ott tükröződjék életünkön. Igen, jönnek kétségbeejtő dolgok, jön baj és ezernyi veszedelem, kérünk, ezek közt taníts minket életünket teljesen letenni a te kezedbe, problémáinkat is elfogadni és reád bízni, reád, aki feltámasztottad  egyszülött Fiadat, és feltámasztasz minket is, és e földi élet után  örök életet ajándékozol.

    Ezzel a reménységgel vezess minket, adj szabadulást, gyógyulást, megtartatást, adj erőt nehézségek legyőzésében. Ezt a reménységet add betegeinknek, ennek a reménységnek és vigasztalásnak erejét add gyászoló testvéreinknek. Hallgass meg imádságunkban, mutasd meg rajtunk megtartó kegyelmedet és egykor üdvözítő irgalmadat, hogy áldjuk szent neved minden szabadításodért itt a földön, és a megváltásért a te országodban örökkön örökké. Ámen.

 

=============================================================

 

Jn 20, 1- 18 (2019 - húsvét I./délelőtt)

A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek. Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.

    Nagypéntek húsvét közvetlen előzménye. Arról szól, hogy mire képes az ember önmagában: árulni, tagadni, gyáván meghátrálni, gonosz indulataitól elragadtatva erőszakoskodni, ártatlant keresztre feszíteni.  Legjobb esetben tanácstalannak lenni (Pilátus), szomorkodni (asszonyok, tanítványok), a végtisztességet megadni (József).   Odahelyezik Jézust, olvassuk a húsvéti történet előtti sorban. Ha itt vége lenne az evangéliumnak, akkor valóban hiábavaló lenne az ünnepünk, prédikálásunk. Akkor egy emlékbizottság lennénk: a kivégzett Messiást és a vele eltemetett ideáljainkat siratnánk.

   Pedig úgy tűnik: minden lezárult. „Megölték hitvány zsoldosok”, „megszűnt dobogni a szíve”, ahogy Pilinszky írja gyönyörű húsvéti versében. A történet befejeződött. Csak az idő halad egykedvűen tovább.

    Így érkezik el a hét első napja. De nemcsak egy új hét köszönt be, hanem valami, minden addigit gyökeresen átértelmező, az egész univerzumra kiható új kezdődik, amiről a tanítványok még nem tudnak. Húsvét csodája teljességgel az Isten műve. Annak öröme akkor lesz a mienk, amikor elfogadjuk, amikor betölti életünket. Aki egy sötét pincében ül, nem veszi észre, hogy odakint kisütött a nap.

    János a magdalai Márta szemszögéből - valószínű az ő tanúságtétele alapján - írja le a húsvéti események első „megtapasztalásait”. Még sötét van, amikor ez a hűséges, szomorú asszony elindul a sírhoz. (Utánanéztem: ebben az időszakban Izraelben 22 perccel hamarabb kel a nap, mint nálunk.) Átsírt napok, nyugtalan éjszaka után, alig várva, hogy a szombati tilalomnak vége legyen, vág neki ennek az útnak. Viszi a szíve, a bánata. Mint azok, akik szerettüket vesztették el: valami bizonyosságot, megmutatkozó jelt keres, ami vigasztalás lehet számára.  Mária a Jézus sírjához indul. De az már nem sírhely, hanem a feltámadás földi helyszíne. A halálon túlnéző reménységünk tájékozódási pontja.

   Mária látta, hogy a kő el van véve. („Nem azért, hogy Jézus kijöhessen, hanem, hogy a tanítványok bemehessenek”.) A kő a gyászt, az emberi tehetetlenséget, kicsinyhitűséget, kételkedést, stb. is jelképezi.

   A látvány felkavarta. Sarkon fordult, és futva sietett Péterhez és Jánoshoz, és remegő szívvel, elfúló hangon közölte velük: elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk hová tették. Magdalai Mária az élettelen Jézusra gondol itt, akit tenni és venni lehet, mint egy bábot, mint egy ereklyét.  A kegyelet hangja szólal meg szívében. Hát még ezt a csúfságot is elkövették vele! (Vannak történelmi példák: sírban sem hagytak nyugodni, sőt még ítélőszék elé is állítottak rég elhunyt, eltemetett személyeket.) Olyan emberi a Mária megnyilvánulása! És az is, ahogy Péter és János reagálnak. Mi is ezt tennénk. Mennyire hétköznapi minden ebben a történetben emberi oldalról nézve, és ugyanakkor – a lényeget tekintve - milyen kimondhatatlanul dicsőséges. Miközben emberi aggodalmaskodást, fontoskodást, tanácstalanságot látunk, fenséges módon lesz nyilvánvaló Isten halált eltörlő hatalma, győzelmes szeretete.

  A két tanítvány futva megy mi a sírhoz. Rokonszenves ez a buzgóságuk. Ó, mennyi fele szaladunk! Vajon Krisztushoz igyekszünk-e? Nem az ő sírjához immár, hanem szavát hallani, neki szolgálni? Ama másik tanítvány, akit Jézus szeret, fiatalabb, és előbb ér a sírhoz.  Megnyeri a húsvéti futóversenyt. De meghátrál a cél előtt. Csupán behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők. Mennyire hiteles, mennyire valóságos ez a jelenet is. Nem ül rajta semmiféle misztikus köd. Olyan csendben és tisztán történik minden, akár egy fa kirügyezése.

  Péter odaérve egyenesen belép a sírboltba, látja a lepleket, és a kendőt, amely a fején volt, külön összegöngyölítve. Nem szétdobálva, nem porrá égve. A feltámadás az élet rendjének helyreállásáról szól a halál káoszában. Mennyi zűrzavart, mennyi fájdalmat, nyomorúságot, bonyodalmat okoz a halál! Húsvét a helyreállítás jó hírét hozza. A sziklasír, akár az istálló: végtelenül egyszerű helyszín. A győzelmes szeretet bizonyossága tölti be.

   Bemegy akkor János is, és „látott és hitt”. Tudjuk, nála gyakori e két fogalom összekapcsolása. Ő maga is látta Jézust, az ő csodáit, és hitt benne. „Aki látja a Fiút  … (Jn 6,40). De ugyanő írja le később Jézus szavait: boldogok, akik nem látnak és hisznek. Itt még csak a testi látásig jut el. Hiszi, hogy valami rendkívüli csoda történt, de még nem tudja, hogy valójában mi. A következő mondatban az áll: nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. Szemünk sem szokja meg egyből az erős fényt. A halottak közül kifejezés, amit a Hiszekegy is tartalmaz, arra utal: Jézus nemcsak a bűnösök, de a halottak közé is számláltatott. Azonban ő nem ebbe a földi életbe tért vissza, hanem az örök dicsőségre támadt fel.

   A tanítványok hazamentek. Felemás érzésekkel, valamit sejtve, és mégsem teljes bizonyossággal. A csoda megtörtént, de az ő szívükben még félhomály van.

    Mária – aki másodszor is visszament a sírhoz, a tanítványokat követve -, kívül áll a sírnál és sír. Azt siratja, aki él. Isten csodái előttünk járnak. Milyen sokszor sírtunk olyan dolgokért, amiket Isten már elintézett.

   Behajolt ő is a sírboltba, és két angyalt látott ülni fehér ruhában. Isten követei, küldöttei ők. Máriát kellett erősíteniük, neki kellett bizonyságot tenniük. Ott ülnek minden feltűnés nélkül (nem állnak): van ebben valami meghittség és méltóságteljesség. Mintha nem lenne sietős a dolguk. Le vannak telepedve a győzelem biztos, ünnepélyes nyugalmával Jézus feltámadásának tárgyi bizonyítékai között. Szent szcenográfia.

   Meg is szólítják, illetve kérdezik Máriát: miért sírsz. Ő válaszol is szíve keserűségében: elvitték az én Uramat. Hát milyen Úr az, akit el lehet vinni? Akit félre lehet tenni? Vajon nem így gondolkozunk mi is Jézusról? Bezárjuk a templomba, ünneplésünkbe, az úrvacsorába, szertartásokba, és nem hatja át mindennapjainkat szeretetének ereje, békessége, a benne való reménység.

   Ekkor magdalai Mária hátratekintett, és látta, hogy ott áll valaki, és nem ismerte fel, hogy Jézus az. Az élő, feltámadott Úr. Aki, íme, neki jelenik meg először. Mint a nap első sugara, hogy aztán betöltsön ragyogásával mindent. Kérdezhetnénk: miért nem a főpapoknak, Pilátusnak jelenik meg Jézus?  Hogy letaglózza őket mérhetetlen dicsőségével, a szemükbe vágja gonoszságukat. A szeretet gesztusa lett volna az? Hitből, vagy félelemből borultak volna le lábaihoz? Eljön az idő, amikor minden térd meghajol majd előtte.

  Jézus is megkérdi Máriától: miért sírsz, kit keresel? A feltámadott Úr ugyanazzal a gyöngéd szeretettel érdeklődik övéi felől, mint a földi testben köztük járó.

Mária azt gondolta, hogy a kertész. Emberek vagyunk: a hit dolgaiban, a legnagyobb csodákat, legszentebb dolgokat illetően is lehetnek balga félreértések bennünk. Mária még mindig a kegyelet kötelességét akarja leróni Jézussal szemben. Ennél több a mi megbízatásunk! 

   Jézus ekkor nevén szólította. A jó pásztor, aki egyenként ismeri juhait, és senkit sem hagy elveszni.  Mária! Nem valami személytelen feltámadásban hiszünk, nem a világszellemben történő elmerülésben, stb., hanem abban, hogy én leszek, te leszel.

   Mária most már megfordult, és ocsúdó örömmel mondja, kiáltja héberül, anyanyelvén (legőszintébb, legspontánabb reakcióink így nyilvánulnak meg): Rabbúni. Mesterem. Most már teljes bizonyossággal tudom, hogy te vagy, hogy mindig Mesterem maradsz, jóságodat, hozzád tartozásomat a halál sem tudja semmissé tenni.

   Jézus azt mondja: ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához. Hanem menj el, mondd meg, hogy felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.

   Elment Mária: a találkozás boldogságával, a küldetés lelkesedésével. Vitte a hírt, hogy látta és hallotta az Urat. Ez legyen a húsvét nagy öröme számunkra is: a Krisztussal való közösségünk és a tőle kapott békesség továbbajándékozása! Ámen.

 

Urunk, felséges, dicsőséges mennyei Atyánk, áldjuk szent nevedet, hogy nagypéntek sötétségét, gyászát húsvét ragyogó diadala követte, hogy a mi megváltó Urunk nem maradt a sírban, hanem hatalommal és csodálatos győzelemmel új, örökkévaló életre kelt.     Teljes szívünkből dicsérünk és magasztalunk téged, hogy nekünk is új életet, élő reménységet ajándékozol Jézus Krisztusnak a feltámadása által. Ennek lelkesedése, öröme töltheti be a szívünket most, amikor együtt ünneplünk, de életünk minden napján.

Magasztalunk Téged, mennyei Atyánk, hogy elfogadtad a Krisztus áldozatát, és feltámadásában megmutattad: valóban részünk van az általa megszerezett igazságban és üdvösségben. 

Bocsásd meg, hogy miként a magdalai Mária és a tanítványok szívében, úgy mibennünk is sok kételkedés, értetlenség van. Krisztus Urunk tündöklő világossága nem tudja áthatni lelkünk sötétségét, csak saját tapasztalatainkra, erőtlenségünk jeleire figyelünk, csak az emberi lehetőségeket vizsgáljuk. Vezess el minket a húsvéti felismerésre, a Krisztus hitben való meglátására, a vele való átformáló találkozásra, hogy betöltsön győzelmének ereje, dinamizmusa, öröme, azt tudjuk továbbvinni, másokkal megosztani! Soha el ne csüggedjünk, tudva, hogy sem élet, sem halálé el nem választhat tőle, megtartó Urunktól! Cselekedd Lelked által, hogy gyülekezetünkben is minél több személy, család életében valósággá legyen Krisztus élő jelenléte, az ő békessége, szeretete hassa át az emberek tudatát, gondolkodását, cselekedeteit! Így fog megmutatkozni köztünk is kegyelmed gazdagsága, áldásaid sok drága gyümölcse javunkra, a te dicsőségedre.

   Könyörülj közösségünkön, imádkozunk, hadd jusson el a Krisztus megváltó áldozatáról és halált legyőző szeretetéről szóló evangélium bőséget ajándékozó jó híre a szegényekhez, vigasztaló üzenete a gyászolókhoz, gyógyító ereje a betegekhez, szabadító hatalma a külső vagy lelki fogságban levőkhöz, megújító hatása a megfáradtakhoz, csüggedőkhöz, bátorító biztatása a félelmek, megpróbáltatások között élőkhöz! Imádkozunk ezen az ünnepen azokért a gyülekezetekért, akikkel kivételes kapcsolatban vagyunk. Áldd meg a bubikoni, kisgyőri, houteni testvéreket, ebben a holland közösségben kiváltképpen a Bán család ügyét, megpróbáltatását hozzuk elődbe.  Könyörgünk a világ keresztyénségéért, tégy minket húsvéti, az örökkévaló király hűséges, hittel szolgáló, a küzdelmekben kitartó népévé. Atya, Fiú, Szentlélek, hallgass meg minket most és mindörökké. Ámen.

 

                                            

1 Kor 15, 45 – 58  (húsvét I. /du. - istentisztelet a ravatalozónál)

Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki. Az első ember a föld porából való, a második ember mennyből való. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is. Azt mondom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot. Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba. Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény.De hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.

    Ádámmal kezdődik az Ige (s a mi földi létünk). Isten őt – ismerjük a Genezis történetét - a föld porából alkotta, életet lehelt belé, és így lett élő lénnyé. Gondolkodó emberré. Léte Istentől függő, megbízatással felruházott, kapott ajándék volt. Az utolsó Ádám, Krisztus megelevenítő Lélek. Léte isteni, önmagát másoknak adó Ajándék. Ő az Ajándékozó és az Ajándék is egyben. Ő reménységünk alapja, kiindulópontja.

   A mi sorsunkat ábrázolja ki az ige. A teremtés vonalán Ádám örökségét hordozzuk, a megváltás jogán pedig Krisztus megelevenítő, újjáteremtő erejét. Testi mivoltunk az első, az elsődleges.

  Amilyen a földből való, olyanok a földiek is. Az Ádám természete, ösztönei, indulatai, génjei vannak bennünk. De hit által felvesszük a Mennyeinek a vonásait is. Ilyeneket olvasunk: „a Krisztus indulata legyen bennetek.” „Míg kiábrázolódik rajtatok a Krisztus.” Lelki nyitottságunkról szólnak ezek az igeversek, a Krisztus Lelkének munkájáról.

   Gyönyörű mondat, a feltámadás lényegének leírása: amiképpen hordtuk a földinek képét, hordani fogjuk a mennyeinek képét is. Krisztus dicsőséges arcát.

   Földi létünkről sokat tudunk beszélni, azokéról is, akiket ismertünk, akiket elveszítettünk, akiknek teste itt pihen.  Földi létünk a mulandóságról szól. (Diogenész, a híres filozófus, egyszer nagyon erősen vizsgált egy emberi csontokból összegyűjtött halmot. Nagy Sándor a közelben állt, és kíváncsian megkérdezte Diogenésztől, hogy mit csinál. Ő ezt felelte: “Apád csontjait keresem, de úgy látszik, nem tudom megkülönbözteti a rabszolgák csontjaitól.” Nagy Sándor megértette a tanítást: a halálban mindenki egyforma.) De kell látnunk – Krisztusra nézve - mennyei jövőnket is. A sír csak a földi szakasznak a vége. Isten örök életre hívott el. Hasonlókká leszünk hozzá (1 Jn 3,3).

   Test és vér nem örökli (nem lehet nem észrevennünk a párhuzamot): Krisztus testét és vérét adta, hogy megváltson, és örök életet szerezzen. 

   Pál beszél a lelki lényegűvé történő átváltozás szükségességéről. Nem a földi létünk folytatódik. Nem hiányosságainkkal fogunk tovább élni. Nem is régi ösztöneinkkel, természetünkkel. Mégis valóságosan: mi magunk leszünk, én és te, de más létformában. A mi halálunk átmenet….

  Az utolsó harsonaszóra… A feltámadás eseményét jelző jelképes kifejezés. Előzménye, alapja, kiindulópontja a Krisztus feltámadása (ezt ki is fejti az apostol az első versekben).

A halottak feltámadnak, és az élők átváltoznak. Világos tanítás. A hogyanját nem tudjuk megmagyarázni, de értjük a lényegét, a célját, következményét. Mekkora biztatás, milyen óriási, valóságos vigasztalás ez!  Husz János írta a börtönből pár nappal kivégzése előtt: „tele vagyok Istenbe vetett reménységgel… Azért az igazságért, amelyet Jézus Krisztus evangéliuma szerint hirdettem, örömmel halok meg.”

   A romlandónak romolhatatlanságba kell öltöznie, a halandónak halhatatlanságba. Az öltözés gyakori szimbolikus kifejezés az újszövetségben, legbelsőbb, elidegeníthetetlen lényünk megtisztult – itt krisztusi - indulatra, akaratra, cselekedetre való megújulását írja körül (v.ö. ruhát vált).

    Akkor lesz teljessé Jézus húsvéti győzelme. A hadvezér megtörte az ellenség ellenállását, és seregének minden tagja csatlakozik a diadalt ünneplőkhöz.  

Milyen bátran hangzik a kérdés: halál, hol a te diadalod. Egyelőre nagyon is látjuk a halál hatalmát, de hitben, Jézus Krisztus által annak megsemmisülését is. Ne csak a törést lássuk, hanem a folytatást is (németül: Bruch és Aufbruch).

   Biztatás hangzik. Legyetek szilárdak, buzgólkodjatok a jóban, mert nem hiábavaló. Ne csüggedjetek! Hittel szolgáljatok az Úrnak, végezzétek feladatotokat! Tudva azt, hogy életünk nem ér véget, nem zárul le a földi halállal. Minden jó megmarad, mindennek, ami szeretetből van, helye van Isten örökkévaló kegyelmében. Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk, húsvét üzenetével a fülünkben, de szívünkben talán szomorúsággal vagyunk itt. Bocsásd meg, ha csak az emberi tudásig, ismeretig jutunk. Csak Ádám létéig, a halál törvényszerűségéig. Tudjuk, hogy te Krisztusban tovább akarsz vezetni. Az ő feltámadása azt hirdeti, hogy ha él a fő, akkor a tagok is bizonyára élni fognak. Téged kérünk, hogy juttasd eszünkbe: te nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene vagy. Azok élete, akiket elveszítettünk el van rejtve örökkévaló kegyelmedben Krisztus által, hogy majd nyilvánvalóvá legyen. Nagy titok ez. Engedd, hogy átérezzük ennek erejét, reménységét. Látod azt is, hogy mennyire kötődünk ehhez a földihez, mintha csak ez léteznék, és milyen gyenge a hitünk, rest a szívünk mindannak elhívésére, amit te tanítasz szent igédben. Erősíts minket bizodalmunkban, add a hit látását és bátorságát nekünk! Hadd értsük meg, hogy – Krisztussal meghalva - vele együtt az életben is részesülünk!

Imádkozunk minden gyászolóért, minden szomorkodóért, azokért, akik nem tudnak túllépni nagypénteki gondolataikon, a veszteség fájdalmán. Gyógyítsd az ő szívüket, töltsd be életüket egyre inkább Krisztus győzelmének örömével, békességével! Imádkozunk azokért is, akiknek – betegség, gyengeség miatt - saját életükben kell szembenézni az elmúlással, adj benned való hitet, rád hagyatkozó bizodalmat nekik.

És imádkozunk azért, hogy segíts mindnyájunkat, látva a földi élet változandóságát, hogy el ne csüggedjünk, hanem erősen álljunk, tudva azt, hogy munkálkodásunk, szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban. Benne megtartatásunk van itt s a te országodban. Ámen.         

 

 

Jn 20, 19-23 (2019 - húsvét II. / de. +)

Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.  

   Eltelik az első húsvét első napja, a tanítványok szívében pedig szorongás, tanácstalanság, békétlenség van. Semmi nem változott az életükben. Nem az ünnep hozza el az áttörést, hanem a feltámadott Úrral való, hitben történő találkozás. Bár arról értesülünk az evangéliumból, hogy a magdalai Mária hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, hogy beszélt vele, de mit ér a kételkedéssel fogadott üzenet. Milyen sokszor hallottunk már a feltámadás krisztusi igazságáról, és mégis mennyire vonakodunk teret adni annak magunkban: tudatunkban, szívünkben! Milyen kicsinyhitűen hallgatjuk a húsvéti evangéliumot, a feltámadásról szóló bizonyságtételt temetésekkor vagy más alkalmakon! Amit nem fogadunk el, abból nem meríthetünk erőt.  Külsőképpen ott lehetünk az események közelében, mint a tanítványok, de mégsem hiszünk: csak az emberi lehetőségekben, csak a világ törvényében, tkp. csak a halálban. Szép tanításnak, gondolatnak tartjuk, amit az Ige mond, de nem érezzük át és nem éljük meg igazi, hordozó erejét.

   Elmúlik az ünnep, beesteledik, és a tanítványok szívében is sötétség van. Pedig Jézus él, Krisztusban ragyog a világ világossága.  

  Félelem uralkodik a tanítványok szívében. A félelemnek bénító hatása van. Ismerjük ezt: mi is félünk betegségektől, jövőtől, anyagi gondoktól. Annyi félelmet keltő dologgal szembesülünk környezetünkben, annyi megdöbbentő hír érkezik hozzánk a világból. (Gondoljunk a tegnapi Srí Lanka-i merényletsorozatra.) Ha csak a láthatókra alapozunk, akkor reményünk nagyon könnyen oda lehet. Elődeink számára talán fontosabb volt az üdvösség várása. Éppen ezért reálisabban láttak.  A feljegyzések szerint egyik aradi vértanú, Török Ignác mondta kivégzése előtt: "Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam." Ott van-e gondolkodásunkban ez a mennyei perspektíva?

   Húsvét a bátorság ünnepe. Minden félelem gyökere a haláltól való rettegés. (Még a megszégyenüléssel kapcsolatban is ezt mondjuk: teljesen megsemmisültem.) De ha a halál legyőzött ellenség lett, akkor okafogyottá lett ez a félelem: lehet szabad szívvel és lélekkel élni, szeretetben járni, az Úrnak szolgálni minden aggodalom nélkül. Életünk el van rejtve Istennél Krisztusban.

   Megtörtént a feltámadás isteni, új ígéretet hozó, dicsőséges csodája, és az élő Urat zárt ajtók, zárt szívek fogadják. Hány otthonban marad zárva az imádság ajtaja, a bibliaolvasás ajtaja, a templom fele vezető ajtó még ezen az ünnepen is?! Mire nyílik az ajtónk, hova indulunk, merre megyünk?

   Eljön Jézus. Őt már semmi sem tartóztathatja fel. Csak hitetlenségünk zárhatja ki. Eljön, megjelenik. Megáll a középen. Krisztus helye a középen van, ő mindenképpen a világmindenség és életünk középpontja. Ha nem így van, akkor velünk van baj (mi vagyunk bajban): az életünk csúszott el, mozdult ki a helyéből, billent ki az egyensúlyából. Ha nem Jézus a középpont, ha nem az ő szeretetének vonzereje mozgat, akkor veszélyes pályán haladunk.   Vajon ki foglalja el életünk közepét?

   Jézus először köszönti a tanítványokat: áldott, békességet sugárzó húsvéti köszöntés ez. Békesség nektek! Olyan ez, erőtlen földi hasonlattal szemléltetve, mint amikor bizonyos súlyos, reménytelen, az életet fenyegető, kétségbeejtő állapot, háború, támadás, stb. után valaki bejelenti, hogy vége, elhárult a rémség, hogy megmenekültünk, hogy fel lehet lélegezni, szabad ünnepelni. Itt maga a győztes Úr köszön rá a tanítványokra. Ó, mennyi minden benne van ebben a két szóban! Én mondom, a kereszten meggyalázott, megkínzott, a halált legyőző, nektek, a megrémült, hitét veszetett tanítványoknak: békesség néktek! Halljuk meg, engedjük, hogy betöltse szívünket gyászunkban, aggodalmainkban, csalódásainkban is! A halált legyőző Úr minden helyzetben meg tud őrizni, mindent jóra tud fordítani.   

   Jézus ugyanakkor be is mutatkozik. Úgy, hogy megmutatja sebeit. Ebben a gesztusban nincs semmi szemrehányás: Jézus küldetését teszi világossá a tanítványok számára. Nézzétek, ezért jöttem, ez vagyok számotokra! Én vagyok, aki meghaltam értetek. Így ismerjük-e Krisztust? Ha csakugyan így ismernénk, akkor nem tagadnánk meg olyan könnyen, akkor nem tennénk olyan gyakran akarata ellen.

  A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat! Szívük szent, húsvéti örömmel telik meg. Oldódnak a görcsök, eltűnik a félem. Új távlatok nyílnak számukra. Belekerülnek Isten szent, megáldó és áldássá tevő kegyelmének erőterébe.  Ez a húsvét pillanata. Erre kell eljussunk. Jézus nem úgy jön el hozzánk, ahogy akkor: de a középen van, közöttünk van. Megmutatja magát az úrvacsorában, szól hozzánk Igéjében, szeretetét megérezzük a közösségben, hatalmát meglátjuk életünkben. Őt keressük! Ha csak egymással találkozni jöttünk, egy gyarló lelkész prédikációját meghallgatni, ha csak szeretteinkkel akarunk találkozni, egymást köszönteni, akkor túl keveset várunk ettől az ünneptől. Isten sokkal többet akar adni. Krisztusban húsvét igazi lényegét, nemcsak az ünnepre, de a hétköznapokra is elegendő reménységet, bizodalmat, hitet, szeretetet.  

   Jézus megismétli a köszöntést. Meg kell hallanunk! Figyeljünk hát hittel, érintse meg a lelkünket! Annyit kapunk, hogy vihetünk is belőle. Szükségünk van rá, békességünk szintje annyira a minimumon van: egy kis baj, kellemetlenség, és máris kiborulunk. Krisztus bőséggel adja, másodszor, harmadszor is (még egyszer elhangzik a következő versekben), immár az örökélet kiapadhatatlan mennyei erejével.

   Ezzel a békességgel, az élet üzenetével küldi el Jézus a tanítványokat. Minket is. Az öncélú, csak magunkról szóló és magunkban való örvendezés nem krisztusi magatartás. Az öröm csak megosztva tud növekedni, erősödni, a mag csak elvetve tud sokasodni. Húsvét az öröm, a hit küldetése. Az első keresztyének hitvallásának meggyőző erejét ez a húsvéti hit adta.

   A teremtés mozdulata ismétlődik meg: Jézus rálehel a tanítványokra. A személyesség vonására figyeljünk. Isten megformálta az embert, rálehelt. Másként is tehette volna. De magához kötötte, a magáéból adott. (Olvastam: a Jézus által kilélegzett levegő néhány molekulája minden lélegzetvételkor a tüdőnkbe jut.) De tudjuk, valójában nem fizikai esemény zajlik le itt: Jézus az ő Szent Lelkének erejéből ad a tanítványoknak. Lelkesedést a feladatokhoz, a küldetéshez.

   És a bűnbocsánat hatalmát. Ha megkérdezném, hogy mire kaptunk Krisztustól megbízatást, talán ez lenne a legutolsó, amit említenénk. Igen, a szeretetre, megértésre, biztatásra, egymás felkarolására. Pedig a bűnbocsánat a Szentírás nagy témája. Jézus küldetésének a lényege. Pál bizonyságtételének is ez a súlypontja: aki halálra adatott a mi vétkeinkért, feltámasztatott megigazulásunkért (Róm 4,25), őbenne van a mi váltságunk az ő vére által, bűneink bocsánata (Kol 1, 14). A mi szolgálatunkban is fontos helye kell legyen. Krisztus erre hatalmaz fel, hogy adjuk tovább bocsánatának erejét. A bűn zsoldja, fizetsége a halál, ha pedig a következmény nem fenyeget, akkor a bűn is erejét veszítette.

   Krisztus bűnt, halált lebíró hatalma, húsvéti diadala tegyen minket is szabaddá arra, hogy a megbocsátás révén mi is szabaddá tegyünk másokat a szeretetre. Ámen. 

 

Urunk, feltámadott, dicsőséges Krisztusunk, a menny seregei ujjongva áldják csodálatos győzelmedet, a mi szívünket pedig úgy betöltik a földi gondok, félelmek. Valóban, ha erre a világra nézünk, annyi baj van benne: igazságtalanság, békétlenség, erőszak, gonoszság.

Téged, kérünk, hogy halált legyőző erőd, hitben megtapasztalt jelenléted által vezess el minket a benned való reménységre, annak bizonyosságára, hogy te az élet Ura vagy.

Életünk sötétségében, félhomályában gyújtsd fel számunkra a te világosságodat, hadd ragyogjon fel számunkra biztatón húsvét igazsága! Nyisd meg a mi szívünket erre a felismerésre! Köszönjük, hogy te a középen vagy, kereszted is a középen állt, hirdetve, hogy te magadra vetted a mi bűneinket, és feltámadásod jó hírével, szereteteddel is a középre állsz, hogy rád figyeljünk, beteljen életünk a benned való örömmel.

   Add nekünk is a te békességedet, olyan szükségünk van rá: annyi nyugtalanság van bennünk, annyi fenyegetés vesz minket körül, olyan törékeny ez a mi földi életünk. Ajándékozz meg minket erős bizodalommal, tudva, hogy semmi sem szakíthat el minket a te szerelmedtől! Adj erőt ahhoz, hogy ennek a békességnek a követei legyünk: családban, emberek közt, hogy szeretetedet tudjuk képviselni. Hatalmazz fel arra minket is, hogy egymásnak megbocsássunk, és így tudjuk erős közösséggé válni!

   Mennyei Atyánk, könyörülj gyülekezetünkön. Imádkozunk a betegkért, erősítsd őket hitükben, és gyógyítsad szent akaratod szerint, könyörgünk a gyászolókért, vigasztald Lelkeddel, kegyelmeddel, Krisztus feltámadásának jó hírével, bizonyosságával, támogasd a gyengéket, segítsd a bajban, nehézségben levőket, tedd szabaddá a lelki terheket hordozókat. Áldd meg testvérgyülekezeteinket, ismerőseinket, barátainkat, támogatóinkat!

   És fohászkodunk világ szerte az üldözöttekért, az erőszakot szenvedőkért, most különösképpen Srí Lanka-i testvéreinkért, akiket megdöbbentő, gonosz, gyáva támadás ért. Imádkozunk a sebesültekért, a gyászolókért, az egész közösségért: a megpróbáltatásban adj nekik bizalmat, reménységet a továbbinduláshoz, kitartáshoz.  

   Adj békességet nekünk, Istenünk, Krisztus, ami feltámadott Urunk által! Ámen.       

     

 

Jn 20, 24 -29 (húsvét III./de. +)

 

Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.

 

    Hallottuk, hogyan kezdődött el a húsvét a tanítványok számára. Isten kegyelme akkor ragyogja be életünket, amikor befogadjuk azt. Tamás később jutott el a húsvét öröméhez, a feltámadás bizonyosságához, a Feltámadottban való hithez. Mert ez a lényeg. Nem az, hogy mikor van a naptárunkban az ünnep, hogy melyik időpont a hitelesebb. Krisztus hitelesíti. Nála nélkül a legpontosabb kalkuláció is hiábavaló, vele minden nap ünnepelni lehet.

   Tamás, egy a 12 közül… Az Ige a közösséghez mérten nevezi meg Tamást. Számunkra mennyire meghatározó a közösség? Kevés ember van, akinek lényegi tulajdonsága, hogy az xy gyülekezet tagja. Pedig fontosak a kötődéseink. Isten közösségben akar megtartani.

Drasztikusan csökkenőben van a közösségek összetartó, kohéziós ereje. Ilyen lett ez a világ. Kapcsolatainkat sokszor csak virtuálisan éljük meg: ám ebben a fajta odatartozásban nem vagyok teljes lényemmel jelen, nem vagyok igazán számon kérhető, akármikor visszaléphetek, nem kell szemtől szembe kezeskednem szavaim hitelességéért.

  Tamás második neve: Iker. Valószínű volt egy ikertestvére. Vagy lelki kettősége miatt maradt rajta ez a név? Ez a második név mindenképpen élete előzményeiről, temperamentumáról szól. Nem vagyunk egyformák: éppen ez a közösség lényege. De akarhatunk egyet, jó szándékkal, támogatólag állhatunk egymás mellett.

   Tamás nem volt jelen, amikor megjelent Jézus…. Itt most hangzatos mondatokat ereszthetnénk meg arról, hogy milyen fontos ott lenni … Mindig nem tudjuk ezt megtenni: de fontos nem elszakadni, fontos kötődni, a kapcsolatot életben tartani. Akinél ez  szál megszakadt, az már nem megszólítható.  

   A többi tanítvány nem tudta elhallgatni a nagy élményt, nagy örömet, ez természetes. Láttuk az Urat! Ez volt az első húsvéti bizonyságtétel. Milyen boldogan adták tovább a drága hírt, és hány szívben talált visszhangra!  Olyan ez, mintha legjobb, eltűntnek nyilvánított barátunkról többen újságolnák rendre az ismerősök közül: láttuk!  

   Tamás nem az a típus, aki könnyen elfogad hihetetlen dolgot állító vallomásokat. Nagyon racionálisan fogalmaz: ha nem látom, hogy valóban ő az… Mintha azt mondaná: lehet, hogy csak képzelődés, rémlátás, vízió, látomás, hallucináció, vagy összetévesztették valakivel. Ha nem látom a halál stigmáit az élőn, ha nem érintem meg azokat, akkor nem tudom elhinni.  A szegek helye, Jézus átszúrt oldala: kereszthalálának argumentumai, bizonyítékai. Egyelőre csak a halálát hiszem! Az belevésődött emlékezetembe. („A halál ölelésében dobogó szív az élet.”)

  Nyolc nap múlva… új időszámítás van már érvényben: a hét kezdete, a feltámadás, a reménység napja. Ha hittel éljük meg, akkor valójában jól kezdődik minden hetünk: a feltámadás örömhírével, erejével.

   Az ajtókat még mindig zárják, de a szívek már tárulnak a feltámadott Úr előtt. Már húsvéti lelkesedés, áhítat, bizonyosság, hit tölti be.

   Ugyanaz a köszönés. „Reggel mondd, délben mondd, és este mondd/ a Feltámadott első, szép szavát!” – írja Reményik Sándor. El kell jusson a tudatunkig, a szívünkig, be kell töltsön, le kell győzze keserűségeinket, csalódásainkat, félelmeinket.  

  Aztán Jézus Tamáshoz szól. Jézus feltámadása egyetemes jelentőségű, de a legmeghittebb értelemben személyes is. Nekünk nemcsak a feltámadás jó hírével, hanem magával a Feltámadottal kell találkozni. Élő hitet csak az élő Krisztus ajándékozhat.

Jézus megadja Tamásnak a megtapasztalás bizonyságát. Azt, amiről János így ír: amit kezeinkkel érintettünk. Nyújtsd ide ujjadat, kezedet, tapogass meg! Ne légy hitetlen, hanem hívő! Kételkedéseinket akarja eloszlatni. Nem lehet bizonyságot tenni kételkedő szívvel. A hitet nem lehet megtanulni (a róla szóló beszédet igen), csak megnyerni.

Hívővé a Krisztus közelében válik az ember. Sebeinek, szeretetének megtapasztalásában. Amíg nem jut el ide valaki, addig csak ismeretei vannak esetleg, de hiányzik a szívbeli bizodalom, a meggyőződés. (Film: egy tapasztalt, idősebb alpinistáról, annak tudásáról, kollegialitásáról legendák szóltak a hegyek szerelmesei körében, volt egy fiatal, tehetséges hegymászó, aki kételkedve hallgatta, míg egyszer alkalma nyílt elmenni vele egy nehéz túrára, egy kritikus pillanatban az idősebb alpinista – hogy mentse fiatalabb kollégáját - az életét áldozta. Attól kezdve az ő számára sem volt kétséges: igazat mondtak róla.)

    Nem is kell győzködni másokat. Persze, az emberi példa is megérinthet, ösztönzőleg hathat valakinek a hite, az önfeláldozása, buzgósága, az, amit vállal. De mindenkinek, neked is oda kell állni Krisztus elé. Meg kell lásd sebeit, fel kell ismerd: miattam, helyettem, érettem! Akkor leszel hívő ember. Akkortól kezdve lesz szívügyed. (Történet: a nagyobb testvér magára vállalja az iskolában a kistestvér által elkövetett csínytevést, a dühös tanító véresre veri, akkor fogja fel a kicsi, hogy mit tett, de azt is, hogy van valaki, akire mindig számíthat.)

  Én Uram, én Istenem. Tamás megérti azt, amit Pál utolérhetetlen erővel így ír le a csodálatos Krisztus himnuszban: Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten. Felmagasztalta, dicsőséggel koronázta meg engedelmességéért, mert végig vitte a megváltás nagy küzdelmét. Én Uram, én Istenem! Ez a lélek mélyéről fakadó vallomás, ez a felismerés más emberré teszi Tamást. Aki felismeri Krisztusban megváltó Istenét, az nem mehet közömbös szívvel tovább. Azt megragadja, átformálja ez a szeretet. Annak számára meghal a világ, ő is a világ számára. Azt rabul ejti az önmagát megalázó, az Istentől felmagasztaltatott Úr.

   Jézus – ránk gondolva – ezt mondja: látsz engem, Tamás, és hiszel. Boldogok, akik nem látnak és hisznek. Húsvét igazsága nem a látás tapasztalatán, nem a mérőműszerek kimutatta földi valóságon múlik, hanem Krisztus mindent betöltő, mindenütt jelenvaló erején és szeretetén.

   Sok más jelt is tett Jézus, amik nincsenek leírva. Azok az örökkévalóság élő történelméhez tartoznak, soha el nem évülnek. Ami szeretetből van, az megmarad.

Ami pedig leíratott, annak az a célja, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia. (Lehet, hogy pl. a gyermekeim nem ismernek mindent velem kapcsolatban, pl. gyermekkoromról, belső harcaimról – az ember önmaga számára is rejtély -, de a lényeget mégis tudják: hogy szeretem őket, hogy igyekszem a javukat keresni.)

  E hitben életetek legyen az ő nevében. Krisztus egész küldetése – halála, feltámadása - az életről szól. Hogy hitben járjunk, mi is az életet szolgáljuk, és üdvösségünk legyen. Ámen.

 

Urunk, téged kérünk, hogy Szent Lelked által szüntelen emlékeztess minket húsvét örömhírére: nemcsak ünneplésünkben, de mindennapi munkánkban, küzdelmeinkben is.   Hadd éljen ez mindig frissen a tudatunkban, legyen ez mindig erőforrásunk, reménységünk: Krisztusunk halálig menő megváltó szeretete kiteljesedett az ő dicsőséges feltámadásában.  Hadd járjunk hit által napról-napra ezzel az élő Úrral, maradjunk meg szeretetében, oltalmában, és így töltsük be hivatásunkat itt ezen a földön, és nyerjük meg az üdvösség koronáját, amit Te ajándékozol Egyszülött Fiadban a tieidnek.

Segíts abban, hogy ragaszkodjunk a közösséghez, hogy egymást biztassuk, támogassuk, mert hisszük, hogy így akarsz minket megtartani! Annyi kísértés vesz körül minket: add, hogy tudatosan keressük a veled és az egymással való kapcsolat lehetőségeit.

Növeld a mi hitünket! Táplálj minket szent Igéddel, tölts el lelki ajándékaiddal! Boldogok, akik – bár a testi látás és tapasztalat nem adatik meg számukra -, de hitben, Krisztus áldó közelségében élnek. 

   Könyörülj gyülekezetünkön, tedd nyilvánvalóvá Krisztusban gyógyító, megtartó hatalmadat betegeink számára, nyújts vigasztaló irgalmadat a szomorkodóknak, adj élő reménységet a csüggedőknek, erőt a megfáradtaknak, kegyelmed édességét a kesergőknek! Most kiváltképpen gyülekezetünk gyermekeiért könyörgünk, áldd meg, tartsd meg őket Krisztus szeretetében.

   Légy velünk, adj nekünk megtartatást itt s a te országodban! Ámen.