Lk 24, 1-12 (húsvét II.)

 

A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Az asszonyok megrémültek, és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. Ekkor visszaemlékeztek szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.

 

    A hét első napján a korai órákban asszonyok indulnak a Jézus sírjához – mindenik evangélista így kezdi (ha a részletek leírásában vannak is eltérések) a húsvéti beszámolót: az időpont, a helyszín és a tanúk megnevezésével. Ezt olvassuk a Mt 28, a Mk 16 és a Jn 20 első verseiben is.

   Lezajlanak nagypéntek megrázó eseményei (azok szörnyű emléke, képe még ott kavarog Jézus közeli követőinek a tudatában, a szívében), elmúlik a szombat, elérkezik a következő hét első napja.  A teremtett világ megszokott ritmusában halad tovább, de közben elkezdődik a kegyelem új időszámítása…  És ettől kezdve minden nap áldott lesz, mert Krisztusban beletorkollik az örökkévalóság időtlenségébe.

   Bár az asszonyok a sírhoz indulnak, de később majd megértik: a feltámadás ténye, öröme, reménységének átélése (és tegyük hozzá, a jelenlegi körülményekre tekintve: annak megünneplése) nem helyszínekhez kötött, még az üres sír sem válik kegyhellyé, mert immár mindenütt lehet találkozni az élő Úrral, még a halál sem választhat el tőle.

    A tanúk köre sem korlátozódik azokra, akik az első húsvét reggelén először hallják meg a legnagyobb evangéliumot. Való igaz, az asszonyok állnak a sor elején, akiket az emlékezés holt lendülete indít el húsvét hajnalán, és a feltámadás mindent félresöprő ereje vezet tovább, azután a tanítványok  lesznek – találkozva a feltámadott Úrral – az ő bizonyságtevői, majd az 500 atyafi, akikre a korintusi levél hivatkozik, maga Pál apostol, és azóta mindenki, aki hit által kapcsolatba kerül az élő Jézus Krisztussal. Mi is, ma is, mostani különleges helyzetünkben is, ott, ahol vagyunk. Vajon, az élő Krisztusról tanúskodik-e az életünk? Vele minden napunk húsvét.

    Az a bizonytalanság, világméretű szorongás, amit most átélünk, kérdések tisztázására kényszerít. Lehet, hogy a feltámadás ünnepét (aminek szívünkben, amint az imént említettük, minden nap örülhetünk), annak belső tartalmát túlságosan körülbástyáztuk ceremóniákkal, emberi szokásokkal. Persze, a legszínesebb szertartás, a leggyönyörűbb műsor sem sok húsvét tündöklő igazságának szemléltetésére, de külső dolgok sosem tudják kifejezni igazi szépségét, gazdagságát.

    Az evangéliumok leírása szerint az első húsvét eseménye – a külsőségeket tekintve - nagyon egyszerűen, különösebb felhajtás nélkül megy végbe: néhány jámbor, szegény asszony elindul a hét első napján a Golgota melletti temető felé. Mégis hatalmas, égre-földre kiható, a világ sorsát megváltoztató csoda történik: Krisztus feltámadásának tényével szembesülnek. Isten halált legyőző hatalma olyan csendesen, mégis olyan fel nem tartóztatható erővel nyilvánul meg ebben, mint ahogy felkel a Nap.

   Persze, fontosak nekünk a külsőségek is, kedves dolog az ünnepi asztal, drága öröm, ha együtt a család, áldás, ha tele a templom, ám a húsvét lényege Krisztus. A vele való boldog találkozás, élő közösségének ujjongó átélése, békességének erőt adó megtapasztalása nem a körülmények függvénye. Húsvétnak egész életünket beragyogó csodája tehát Krisztus és köztünk játszódik le, az ő szeretetének erőterében, tekintetének sugarában. Hiányoljuk a gyülekezet közösségét, de Krisztust nem kell nélkülöznünk ezen az ünnepen sem.  

    Nagyon emberi a történet kezdete, lélektanilag érthető a korai időpont is: ha valakit szomorúság, nyugtalanság nyomaszt, egy-egy átgyötrődött éjszaka után alig várja, hogy virradjon, hogy valamit tegyen éppen azzal kapcsolatban, amivel szemben teljesen tehetetlen.

    Az asszonyokat a gyásznak ezen a pótcselekvésén kapjuk rajta: illatszereket készítettek elő (azok azonban már nem a temetési szertartás, hanem a húsvéti liturgia kellékei lettek), és mentek azon a hajnali órán, amikor még sötétes volt, hogy leróják kegyeletüket, kifejezzék ragaszkodásukat az iránt, akit ártatlanul kivégeztek a kereszten. Az asszonyok a legtöbbet adják magukból. 

  Nagy meglepetésükre, nincs ott a kő, és amikor bemennek a nyitott sírba, nincs ott a Jézus teste. Nem azt találják, amit vártak, amire számítottak, amire gondoltak.

    Isten tettei mindig túlhaladják emberi lehetőségeinket, feljebb valók a mi gondolatainknál. Íme, Isten is a legtöbbet adja hatalmából, kegyelméből, szeretetéből. Ezért nem maradhatott egyszülött Fia a sírban, a holtak hazájában. Húsvét Isten megújító, megtartó, életet ajándékozó akarata győzelmének az ünnepe.  

    Az asszonyok szívében először tanácstalanság van… Nem a Jézus szavai villannak be nekik, nem az ő ígéretei. A nagypénteki borzalmas kereszthalál élménye minden „überel” bennük. Annak rettenetével, félelemével, szorongásával a szívükben nem tudnak másra gondolni.

    Két férfi áll meg előttük fényes ruhában, az asszonyok megrémülnek, földre szegzik a tekintetüket… Eszünkbe jut: a földi az első, aztán a mennyei (1 Kor 15). Előbb a lentit vesszük észre, a fájdalmast, azt, amit elveszítettünk, a mulandót, hogy aztán – hit által – megláthassuk a mennyeit is. Az örökkévalót. Mindent, amit Krisztusban megnyerünk. Mert benne minden a miénk.    

     Miért keresitek holtak közt az élőt? Miért a holtak közt keresitek azt, akit megöltek, aki meghalt a bűneitekért, de feltámadott Isten örök hatalma által? Nincsen itt, hanem feltámadt, nem a sírban van, hanem most már mindent betölt az ő kegyelmének ereje.

   Emlékezzetek vissza! Helyesen, hittel emlékezni/értékelni húsvétkor, húsvét perspektívájából lehet. Amikor látjuk a végkifejletet, a jóvátételt, az áldozat értelmét. Húsvét magyarázza meg nagypéntek szörnyűségét, a halál, a veszteségek, a csalódások érthetetlenségét. Húsvétkor rehabilitálódnak a megkérdőjelezett igazságok. Vajon húsvét győzelmének szemszögéből tudunk-e nézni sorsunkra, arra, ami fáj, amit elvettek tőlünk nagypéntekjeink, jövőnkre, ami annyi gyötrő gondolatot szül bennünk?

   Emlékezzetek, de most már a feltámadott Úr közösségébe lépve! És az asszonyok most már visszaemlékeznek. Ha Jézus él, akkor igaz minden, akkor értelme van annak is, amit abszurdumnak láttunk, akkor nem volt cél nélkül való az sem, amit értelmetlennek éreztünk, akkor szívünkben újra lehet/újra kell építeni hitünk összedőlt bástyáját. Akkor gyorsan másokat is erősíteni kell.

   Az asszonyok viszik a hírt. Nagy bezárkózásunkban most tényleg szinte kizárólag csak a hírek jutnak el hozzánk. Általános értelemben életünk is egy hír. Vajon mit továbbítunk mások fele, most elsősorban a családban, szeretteink, ismerőseink körében? A szeretet, Isten jósága, Krisztus halált legyőző, szabadító tette, a benne való élő reménység megszólal-e ezekben a hírekben?

   Üzenetünket, bizonyságtételünket saját személyünkkel, kiállásunkkal kell hitelesítsük. Krisztus is maga hitelesítette a golgotai kereszten és feltámadásában az evangéliumot, amit hirdetett.

   Lukács felsorolja az asszonyok neveit. Érezzük, ebben a helyzetben jelentősége van ennek. A feltámadás, az üdvösség távlatában nagyobb súlya van tetteinknek, annak, amit mondunk. Nem csak a mulandóság szolgálatában állunk. Húsvét, a feltámadás igazsága felértékel minket: ennek tudatában kell lennünk. Nem hiábavaló, írja Pál a feltámadásról szóló hosszú tanítása végén (1 Kor 15,58). Hát akkor érdemes, akkor komolyan kell venni. Nem áll már a régi bölcsesség: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. Ennünk kell, innunk kell (értsétek jól!), meg is fogunk halni, de feltámadunk. Az örökélet fényében áll az életünk.

   Van húsvéti apostoli hitetlenség is. Ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet. Üres fecsegés - szinte illetlen ez a kifejezés itt a húsvéti történetben, ahol olyan fenséges, dicsőséges kijelentések hangzanak el! De Krisztus nélkül - ha nem hiszünk benne, az élő Úrban, ha csak az emlékét ápoljuk, ha nagypéntek csalódásában élünk - ennyi a húsvéti beszámoló.

  Péter elfut a sírhoz, bizonyítékokat keres. Csodálkozik, de nem jut el a csodáig. Azt Krisztusban lehet felismerni, elfogadni. Nem bizonyítékokra van szükségünk, hanem a Lélek ajándékozta szívbeli bizonyosságra, Krisztus szavának személyes elfogadására, tudatosítására hit által: én élek, ti is élni fogtok.  „Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, alleluja!” Ámen.     

 

Örökkévaló, mindenható mennyei Atyánk, sok félelemmel, szorongással, világméretű gondokkal a vállunkon indulunk el mi is húsvét felé. Külön nyomaszt az, hogy még szokásos szertarásainkat sem tudjuk elvégezni, nagy külső akadályok tartanak vissza a közösség megélésében, ünneplésünkben, és nagy belső torlaszok nehezítik hitünk, szeretünk, reménységünk kibontakozását. De köszönjük, hogy te tetteid túlhaladják lehetőségeinket, kegyelmed bűneinket, hatalmad minden erőtlenségünket. Magunkat, Krisztust siratni indulunk, és ő maga, a feltámadott Úr áll mellénk, hogy vigasztaljon, megajándékozzon békességével, a Lélek áldásával. 

   Köszönjük, Úr Jézus, hogy részünk lehet feltámadásod győzelmében, igazából tebenned.

Hogy letörölhetjük nagypénteki könnyeinket, és betölthet az általad megszerzett új élet reménysége, és megérhetjük, hogy ettől kezdve az üdvösség távlata áll előttünk. Most már sem élet, sem halál el nem szakíthat tetőled.  Benned mutatkozik meg életünk értelme, mint a világosságban a dolgok mibenléte. Vereségeinket a te győzelmed értékeli át, gyászunkat te fordítod örömre, panaszunkat hálára. Gyönyörűséges Krisztusunk, ne engedd, hogy a próbák között meglankadjon hitünk, hogy akármilyen kísértés feledtesse velünk a te látásod boldogságát!

   Szentlélek Isten, áldd meg, tedd bensőségessé ünnepünket! Juttasd valóban eszünkbe Krisztus biztató, áldozatával és feltámadásával hitelesített szavait, éreztesd meg jelenlétét, és mélyítsd el szívünkbe azt a meggyőződést, hogy az ő szeretete, kegyelme átvezet minden bajon, krízisen! Tégy minket a jó hír bizonyságtevőivé, megélőivé, Krisztus képviselőivé ezen a világon!

   Légy, örökkévaló Istenünk, gyülekezetünk minden családjával, minden tagjával, de másutt élő testvéreinkkel is, köszönjük, hogy most különös módon átélhetjük azt, hogy Krisztus szeretete összeköt, bár egymástól kényszerű módon el vagyunk zárva, de benne - mint megváltott, az üdvösségre elhívott gyermekei - egyek vagyunk. Hálát adunk, hogy ezt élhettük át az otthon magunkhoz vett, de mégis színed előtt és az anyaszentegyház nagy közösségében megünnepelt úrvacsorában is.

   Hálát adunk azért is, hogy most sokkal őszintébben, mint eddig, együtt tudunk érezni a betegekkel, az egyedül valókkal, azokkal, akik magukra maradtak. Különösen együtt tudunk érezni az életükért viaskodókkal, és azokkal is, akik – sokszor erejük felett - életek megmentéséért küzdenek. Könyörülj rajtuk, mutasd meg halált legyőző, az életet nyilvánvalóvá tévő, az üdvösség bizonyosságát hirdető hatalmadat ennek a megrettent világnak Jézus Krisztus, ami feltámadott Urunk által! Ámen.

 

ApCsel 10, 37-43 (húsvét III.)

Ti tudjátok, mi történt, Galileától kezdve egész Júdeában, az után a keresztség után, amelyet János hirdetett: a názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög igájában vergődött, mert az Isten volt vele. Mi pedig tanúi vagyunk mindannak, amit ő tett a zsidók tartományában és Jeruzsálemben. Őt azonban fára feszítve megölték, de Isten harmadnapon feltámasztotta őt, és megadta neki, hogy megjelenjék, de nem az egész népnek, hanem csak azoknak a tanúknak, akiket Isten előre kiválasztott: minekünk, akik együtt ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot arról, hogy ő Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. Róla tesznek bizonyságot a próféták mind, hogy aki hisz őbenne, az ő neve által bűnbocsánatot nyer.

   A napokban, a húsvéti prédikációkra készülve mondtam el a családban, hogy mennyire irigylem az apostolokat: nemcsak azért, mert látták, hallották, valósággal kézzel érintették az Isten országát hirdető, annak elközelítését csodákban megmutató, majd a halálból feltámadott Urat (Pálnak, tudjuk, „csupán”a damaszkuszi találkozás élménye adatik meg), hanem azért is, mert olyan természetesen, és mégis elemi erővel tudtak minderről bizonyságot tenni. A szemtanúk előnye ez.

  Legyen áldott Isten neve, hogy nekik megadatott, és tanúvallomásuk evangéliummá lett, kétség nélküli bizonyságtételük nyomán mi is eljuthatunk nemcsak Jézus életének megismerésére, hanem a szeretetében, kegyelmében, valójában a Benne való részesedésre hit által.

   Péter apostolnak a Kornéliusz házában, családja körében elmondott beszédéből hallottunk egy részt, amiben tovább már nem is sűríthető módon, és mégis ellenállhatatlan hitelességgel számol be arról, ami Jézussal, és általa/benne a világgal történt.

    Néhány mondat, és benne van Isten örökkévaló terve, megváltásunk csodája, az üdvösség ígérete. Valóban bámulatos!

   Péter apostol abból indul ki, amit hallgatói - mint akik többé-kevésbé tájékozottak a körülöttük zajló, a korabeli közvéleményt meghatározó eseményekről - már ismernek, hogy elérkezzék ahhoz a Krisztushoz, aki ezeknek a történéseknek nem csupán szenvedő alanya, hanem azok szereplőjeként az Isten eleve elvégzett, örökkévaló akaratának beteljesítője.

   Isten is onnan indul ki, ahol vagyunk: nyomorúságunkban, erőtlenségünkben mellénk áll szent Fiában (amikor még bűnösök voltunk, meghalt Jézus értünk – Róm 5,8).  Nem elviselhetetlen szentségével jön a bűnös emberhez, hanem ellenállhatatlan kegyelmével, nem megsemmisítő dicsőségével, hanem hozzánk hajló alázatával, nem lesújtó ítéletével, hanem felemelő irgalmával.  

   Baj az, ha mi sokszor nem látjuk helyesen magunkat (és ezért másokat, a világot és Istent sem). Nem onnan indulunk ki, ahol vagyunk: többet képzelünk magunkról, kevesebbet másokról, és nem eleget Istenről.

  Tudjátok, kezdi Péter a Jézusról szóló bizonyságtételt, hogy mi történt Galileában és Júdeában a János nevéhez kötődő keresztség után, amikor az Úr megkezdte messiási munkáját.

    Péter a lényeget mondja el: a názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög igájában vergődött, mert az Isten volt vele. Jézus földi szolgálatának summája ez. Ennél rövidebben, ennél koncentráltabban már nem lehet bemutatni.

   Megfigyeljük, ahogy Péter együtt látja Jézus életében és cselekedeteiben a földi és a mennyei vonásokat: ő a Názáreti (ott nevelkedett fel, ezzel a névvel lett ismertté az emberek között), de Isten Szentlelkének a felhatalmazását kapta. Szertejárt, gyógyított, de a látványos, sokak által tanúsított gyógyulások mögött az embert Istentől elszakító ősi gonoszság, az ördög hatalma elleni harc állt.

    Jézus Isten tökéletes akaratának, szeretetének a képviselője és megvalósítója. Benne Isten tervét látjuk, Isten akarata szerinti önmagunkat. Azért jött, hogy a bűn (az engedetlenség) megnyomorította életünket szabaddá tegye arra, amit Isten akart és akar elérni velünk.

  Mi pedig tanúi vagyunk – folytatja Péter - mindannak, amit ő tett a zsidók tartományában ez egy adminisztratív fogalom, a Kornéliusz és környezete szóhasználatához igazodik) és Jeruzsálemben. Térségek, települések nevének említése, helyszínek, események felidézése – a Jézus-történet nem képzelgés, nem mendemonda, nem szépen megszerkesztett hősköltemény, hanem mindennapi valóság. A szegényes provincia poros útjain és a pompás főváros utcakövein még látni lehet a lábnyomait, még szinte el lehet kapni tanításának visszhangjait. Itt élt, csodálatos, érthetetlen módon, és mégis valóságosan, ötezer embernek adott eledelt a Galileai-tenger partján, a vizet borrá változtatta egy esküvőn Kánában, egy beteg szolgát meg gyógyított Kapernaumban, Zákeus házában asztalozott Jerikóban, tanított a templom tornácaiban … és sorolni lehetne Jézus földi életének mozzanatait, ahogy az evangéliumok leírják.  

   És itt vagyok én és tanítványtársaim, akik vele voltunk, akik átéltük mindezt, akiknek szívéből soha nem lehet kitörölni azt a jóságot, azt a szeretet, amit ő éreztetett meg velünk, akik nem tudjuk feledni szelíd, mennyei ragyogású tekintetét. Vérpadra küldhetnek, megfeszíthetnek, amint vele is tették, akkor sem tudjuk megtagadni, amit hallottunk és láttunk, akit hallottunk és láttunk. Tanúi vagyunk. És nem tudunk hallgatni: számunkra ez a legfontosabb. Ezzel van tele a szívünk, a tudatunk, az életünk. A meggyújtott gyertya nem tud szépen a sötétben ülni. Ha némák maradnánk, saját létünknek, küldetésünknek fordítanánk hátat, annak a világosságnak, az igazságnak, a dicsőségnek, amit benne megláttunk, ami nélkül nem ér az egész élet semmit.

   Ahogy a teremtett világ bizonyítéka az Isten alkotó hatalmának (és ha el akarnánk tüntetni a bizonyítékot, a világot kellene „ eltenni láb alól”), úgy Isten önmagát áldozó, húsvétkor feltámadott egyszülött Fia, az ő bennünk munkálkodó Szentlelke a bizonyítéka annak, hogy életünk Istenhez tartozik.  

  Őt azonban fára feszítve megölték, őt, aki jót tett, akit gyógyított. Érezzük ebben a pár szavas mondatban az óriási feszültséget: valami égre kiáltó emberi, igazságtalanság történt, a gyűlölet „igazságának” sátáni ereje nyilvánult meg a Golgotán. Ugyanakkor Isten megbocsátó igazságának mindent felülíró, érthetetlen és mindent átértelmező diadala.    

    De Isten harmadik napon feltámasztotta őt. Ez húsvét örök, mindent átfogó jelentőségű ténye. Kimondhatatlan dinamika van ebben a rövid kijelentésben. Mintha a Biblia első mondata ismétlődne meg a megváltás hangnemében: kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Mikor, ki és mit tett?

    De Isten harmadik napon feltámasztotta őt. Ebben a megállapításban, világképletben, egyetemes axiómában benne van a mindenség minden titka, aminek itt a földön soha nem tudunk a végére járni (bár szuperszámítógépeink vannak, sok mindent ismerünk, és egyre többet fogunk megismerni a galaxisok törvényszerűségétől kezdve, a vírusok működésén át a kvarkok rezgéséig.)

   Mikor ki és mit tett? Harmadik napon Isten feltámasztotta Jézust. Ez a bizonyságtétel a teremtésről szólóhoz képest személyesebben hangzik. Valaki még belekerül a képbe: az egyszülött Fiú, akit Isten megváltásunkra küldött el. Aki magára vette sorsunkat, szenvedésünket egészen a Golgota gyalázatáig, hogy mi is részesüljünk az ő dicsőséges sorsában, Isten közösségében.

  És megint halluk a tanúkról: nem az egész nép.  A feltámadás nem tömegmegtapasztalás, nem közfogyasztási szenzáció, hanem személyes élmény Isten akarata alapján. Az ő kiválasztása szerint.

   Minekünk, akik együtt ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. Letaglózó, megragadó, belénk markoló, perdöntő hatású mondat ez. Az Újszövetség egyik legmeggyőzőbb vallomása Jézus feltámadásáról. Láttad-e a feltámadott Urat? Sőt, együtt ettem és ittam vele! Látni lehet mást is, együtt enni és inni csak vele lehet. A feltámadott Úr nemcsak megfigyelhető, vagy valami elvont módon érzékelhető jelenség („megjelenés”), hanem élő személy, akivel találkozni lehet a szó legvalóságosabb értelmében, akivel asztalhoz lehet ülni, el lehet beszélgetni… Gondoljunk az úrvacsorára is. Hát nem együtt eszünk és iszunk a velünk együtt levő, velünk együtt (bár most már földi szemmel nem látható módon) ünneplő  Krisztussal?

     És van ennek a mondatnak egy eszkatológikus, az üdvösségre utaló felhangja is: együtt enni és inni az Isten országában (Lk 14,15/22, 18). Öröm volt Péter és a többiek számára, amikor látták az Urat, szólt hozzájuk, Tamás számára, hogy megérinthette sebeit, de összehasonlíthatatlanul nagyobb boldogság lesz az Isten országában a legteljesebb, a legközvetlenebb értelemben vele lenni (aki jobban szeretett minket saját életénél), dicsőült örömmel vele enni és inni.

    Péter és társai ettől a feltámadott Úrtól parancsot kaptak: hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot arról, hogy ő Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. Ez a parancs szinte belső kényszer. Hát lehet-e hallgatni a bűn és a halál jegyében élő világon arról, hogy ezek legyőzettek? Hogy Krisztus, akit látszólag kigittelt a gonoszság, irigység, sírba tett a bűn hatalma, legyőzte a halált, dicsőségesen és nagyon személyesen megmutatta övéinek, hogy ő él, bebizonyította, hogy igaz volt és igaz marad mindaz, amit hirdetett: Isten minket az üdvösség rendelt, hogy aki hisz abban, akit elküldött megváltásunkra, el nem vesszen, hanem örök élete legyen.     

    Róla tesznek bizonyságot a próféták mind, hogy aki hisz őbenne, az ő neve által bűnbocsánatot nyer. Péter apostol egyszerű, mégis ellenállhatatlan hitvallásához csatlakozva mondjuk húsvéti ujjongással: hiszek benned, megváltó, feltámadott Krisztusom, aki áldozatoddal eltörölted bűnömet, halál feletti győzelmeddel megszerezted nekem az üdvösséget Isten, a mi Atyánk örök akarata szerint. Ámen.

 

Áldott Istenünk, köszönjük, hogy húsvét igazságát semmi sem vonhatja kétségbe, sem világméretű járvány, sem betegség, sem elszigeteltség, sem csalódás, akármiféle nyomorúság.

   Hálát adunk, hogy az evangéliumból mi is tudhatjuk, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában. Tudhatjuk, hogy egyszülött Fiad eljött erre a világra, akit felkentél Szentlélekkel és hatalommal, és ő, a názáreti Jézus szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög igájában vergődött, mert te vele voltál.

   Olyan jó tudni, hogy hit által mi is ugyanezt élhetjük át Krisztussal, a mi megváltó Urunkkal, örökkévaló Királyunkkal! Legyen áldott neved, hogy tanúkat, tanítványokat rendeltél, akik nemcsak arról számoltak be, hogy Őt fára feszítve megölték, hanem arról is, hogy minden emberi elképzelést meghazudtoló, túlhaladó módon harmadnapon feltámasztottad őt a halálból. És ő megjelent azoknak, akiket előre kiválasztott erre, hogy feltámadásának élő bizonyságai legyenek, akik együtt ettek és ittak vele miután feltámadt a halálból. Ó, milyen csodálatos élmény ezt nekünk is megtapasztalni, immár nem testi, hanem lelki módon, nem a szem, hanem a hit látásában.

    Tudjuk, hogy az ő parancsa, amit először az apostolok kaptak, nekünk is szól:  hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot arról, hogy ő Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. És hogy aki hisz őbenne, az ő neve által bűnbocsánatot, örök életet nyer.

Drága örömhír, igazság ez! Tedd, mennyei Atyánk, szívünkben, életünkben, közösségeinkben, családjainkban nyilvánvalóvá! Add ennek erejét, áldását, örömét, lebírhatatlan reménységét nekünk!

    Áldd meg gyülekezetünket, gyülekezeteinket, anyaszentegyházunkat, világunkat! Könyörülj rajtunk mostani nagy, közös testi nyomorúságunkban, az életünket fenyegető járvány miatti félelmünkben, és a nagy lelki problémánkban, a bűn miatti elesettségünkben, adj nekünk kimenekedést, szabadulást, hozzád térést, megtartatást!

Irgalmaddal, jóvoltoddal, gyógyító, vigasztaló, megerősítő kegyelmeddel és szereteteddel vedd körül a betegeket, a gyászolókat, az egyedül valókat, a megterhelteket, csüggedőket, aggodalmaskodókat, megkötözötteket, békétleneket, fáradtakat. Adj erőt, kitartást, bölcsességet a gyógyítóknak, segítőknek, rendelj emberi támaszt is minden szükségben levőnek. A te örök, Krisztusban bűnt, halált legyőző, Szentlelked erejével megőrző kegyelmed szerint. Ámen.