Jn 20, 1-10 (húsvét I.)

   1 A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Mt 28,1-8; Mk 16,1-8; Lk 24,1-11 

2 Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. 

3 Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. 

4 Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. 

5 Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. 

6 Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, 

7 és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. 

8 Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Jn 20,29 

9 Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. 

10 A tanítványok ezután hazamentek. 

   A Jézus életében, halálában, feltámadásában minden fordulatnak, részletnek nagy jelentősége van, minden mozzanat egyetemes összefüggéseket, isteni igazságot villant fel, jelképes üzenet tolmácsol. Olyat, ami megváltásunkra utal, amik minket Krisztushoz kapcsol. 

    A hét első napján… Valami először történik meg a világ fennállása óta, valami egészen új kezdődik, ami minden régit átértelmez, teljesen átírja a jövőt. Nem emberi szándék megvalósulása ez – Isten akaratának beteljesedése. Külsőképpen úgy érkezett meg az a nap is, mint mindenik másik. Az embereket – akár manapság, akár itt a mi közösségünkben is - különféle gondok foglalkoztatták, különféle elfoglaltságokba voltak belemerülve, ügyes-bajos dolgaikat intézték, sikert, örömöket kerestek. De Isten úgy döntött, hogy az a nap egészen más legyen.   

    Katolikus, ortodox testvéreinknél, de evangélikus gyülekezetekben is éjfélkor, vagy nagyon korai időpontban kezdődik a húsvéti liturgia... Jó korán elindulni, megtudni a jó hírt! Elindulni hittel Jézus fele, szeretettel, bocsánattal egymáshoz. Jó nemcsak a bajokat, a problémák intézni reggeltől estig, hanem mindenek előtt időt találni a hálaadásra, a Krisztussal való találkozásra.

    Még sötét van - ez lelkiállapotot is jelez: szomorúságot, gyászt, csalódást, keserűséget. A nagypénteki ifi-órán egy novellát olvastunk fel, amelyben érdekes mozzanat volt az, hogy az istállóban az állatokra vigyázó férfi, amikor valami furcsa zajra riad fel éjszaka, nem veszi észre, hogy a lámpák kialudtak. Képtelenség. Azonnal meglátjuk, hogy sötét van, hogy nem látunk. De lelkileg mégis így működik. Tényleg nem vesszük észre. Észrevétlen borít be a harag, panaszkodás, hitetlenség, zúgolódás, közömbösség homálya, lelkülete. Gyönyörű napra virradtunk ma (az időjárást tekintve is), vajon a lelkekben világosság van? Öröm, békesség, szeretet?

  János csak Magdalai Máriát említi a Jézus sírjához kimenő asszonyok közül, bár a következő (2.) versben Mária többes számot használ: és nem tudjuk, hova tették… János szereti a személyes történeteket. A hit mindig ilyen szemtől-szembe élmény. Nem elég azt mondanunk, hogy milyen mélyen megérintett minket az ige: engem kell megszólítson. Azt sem elég megvallanunk: bűnösök vagyunk. Nekem kell szembesülni saját hibáimmal, hogy azokból gyógyulni tudjak. 

    Látta, hogy a kő el van véve…  A kőnek emberi számítás és logika szerint ott kellett volna lennie. A húsvét nem emberi síkon zajló történet. A mennyei erők megmutatkozása itt a földön. És megint személyesen: Krisztus által. Igen, próbáljuk eszünkkel megérteni, szívünkkel megközelíteni, de húsvét mindenekelőtt a hit ünnepe. A feltámadás valóságát hit által tudjuk elfogadni, a feltámadott Urat hit által tudjuk meglátni. Mária a külső tényeket veszi észre, és a nagypénteki szörnyű élmények után rosszat sejt. Mi történt megint? Meggyalázták a Jézus sírját? Még milyen rettenetet kell átélni?

   Kavargó érzésekkel siet Simon Péterhez. Húsvét hajnalán az első szemtanú nem a feltámadás boldog hírével érkezik, hanem a bizonytalanság zaklatott gondolataival. Ismerős, igaz? Tudjuk, mit tanít az evangélium, de annyi kételkedés, csalódás, félelem van bennünk. Elvitték az Urat… és nem tudjuk, hova tették. Most még halott Mesterünk sincs, akit tisztességesen megsirassunk, akinek emlékét méltóképpen ápolhassuk… Mária csak arról tud beszélni, amit lát, és amire abból következtet. Mi mire következtetünk? Gondolatainkat csak a puszta tények befolyásolják, vagy ismerjük Isten igéjét, ígéreteit, hatalmát?   

   Péter és János azonnal elindulnak. Van valami határozottság ebben. Nagypénteken eléggé megalkuvóan viselkedtek. Most mintha valami, a fenyegető helyzettel dacoló erő, mintha valami nekikeseredő bátorság ébredt volna fel bennük (Arimátiai Józsefről és Nikodémusról is hasonlót olvasunk: Jézus halála megérinti, színvallásra készteti őket.) Sokszor a halál döbbent rá az igazi értékekre. 

   A két tanítvány mindenképpen utána akar járni a dolgoknak.  Ott van-e bennünk ez az elhatározás? Utána járni a Jézus ügynek. „Uram, annyira megérintett szereteted, halálod, hogy utána akarok járni a te feltámadásodnak. Tulajdonképpen neked.”  Tudjátok, miért futnak? Mert mély vágy hajtja őket. Igazából Jézust keresik, akit drága halottként őriznek a szívükben, de valójában már él.

   Nem azt mondják, hogy majd kiderül, mi történt. Kockázatos kimozdulni, úgysem tudunk tenni semmit. Majd megvárjuk a fejleményeket. Valami szent sejtelem tölti be őket. Talán kezd felelevenedni bennük az, amit Jézus mondott. Megérinti őket húsvét fuvallata… Lelki értelemben is veszélyes, ha apátiába süllyedünk, ha semmi nem érdekel, ha semmit nem akarunk tenni. Valaki mondta: nekem már nem tud újat mondani az ige. Újat nem, de megújítót! Olyan ez, mintha azt mondanánk: ismerjük mi az ételek ízét, semmi értelme azokat újból kóstolgatni, enni.   

    Érdekes ez a húsvéti versenyfutás… János ér oda elsőként (a következő fejezetben Péter úszik ki a többiek előtt)… János behajol, látja a kendőket, de nem megy be. A sír nemcsak üres, hanem nyitott is. Mély jelentősége van ennek: átjárható lesz az átjárhatatlan. A fogalmaink szerint örökre lezártnak van folytatása. János egyelőre csak a kellékeket látja. Emberi szemmel ennyi látható. A tárgyak sok mindenről árulkodnak, sok emléket idézhetnek, de a húsvét több ennél: személyes találkozás. A lepedők a kendővel együtt ott fekszenek… de Jézus nem. Nem relikviák közt kell őt keresni, hanem az élő Igében, Szentlelke erejében, szerető jelenléte drága tapasztalatában.   

   Péter is megérkezik, és ő be is megy. Ő lép elsőként az üres (és nyitott) sírba. Biztos, soha nem felejtette el ezt. Akkor sem, amikor azt írja: áldott az Isten, aki újjá szült minket élő reménységre (1 Pt 1,3). 

   Aztán János is bemegy: lát, és hisz. Ez a két fogalom szorosan összekapcsolódik Jánosnál: pl. Jn 6,40. 

De ez még csak testi látás, és csak elméleti hit. A következő sorban az áll: Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. Még nem győzte meg őket igazán a feltámadott Úr az evangélium beteljesedő igazsága felől.  

   Fel kell támadnia. Ez a húsvéti imperatívusz. Mi azt mondjuk: mindenkinek meg kell halnia. Mi a halál imperatívuszát, kikerülhetetlen igazságát, parancsoló erejét ismerjük. A feltámadott Úr tovább akar miket vezetni: ő, aki sebeivel gyógyít, aki halálával győzi le a halált, megmutatja nekünk Isten üdvözítő, a síron túlvezető akaratát. A húsvét Krisztussal kezdődik. Benne tudjuk annak örömét átélni, benne tudjuk elhinni azt, hogy senki és semmi el nem szakaszthat minket tőle, hogy ő diadalmas, megtartó szeretetében őriz meg minket, azokat is, akiket elveszítettünk, és ajándékoz meg örök üdvösséggel az ő országában. Ámen.

Jn 20, 19-29

    19 Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! 

20 És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. 

21 Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. 

22 Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket! 

23 Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak. 

24 Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. 

25 A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. 

26 Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! 

27 Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! 

28 Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! 

29 Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Jn 20,8 

   A hét első napján, korán reggel - így kezdődik a Jézus feltámadásáról szóló  beszámoló mind a négy evangéliumban … És hallunk az elhengerített kőről, az üres ill. a megnyílt sírról, angyalok megjelenéséről, az asszonyok félelemmel telt csodálkozásáról, a feltámadott Jézussal történt találkozásukról (János külön kiemeli a magdalai Mária személyes történetét), a továbbmondott hírről, a tanítványok vergődő kételkedéséről. János evangéliuma – egyedüliként - leírja Péter és János húsvéti versenyfutását, és azt, hogy az üres sírnál látottak mennyire elgondolkoztatták őket… 

    A tanítványok számára ezzel telik el az első húsvét első napja: Jézus feltámadásának zavarba ejtő, valójában gyanakvással fogadott hírének meghallásával, kételkedéssel, bizonytalankodással (bár Péter és János szívében megmozdult valami). A feltámadás nagybetűs Napja már ragyog, világossága betölti Isten „rejtett, szép” világát, de a tanítványok lelkében még félhomály van. És közeledik a földi este. Vajon bennünk világít-e a Krisztus győzelmének világossága, a hit reménysége?

    A tanítványok valójában még nagypéntek hatása, sokkja alatt vannak. Ami ott történt, az tényleg megrendítő volt, és mindnyájukat személyesen érintette. Jézus volt a támaszuk, reménységük, az életük, a létezésük, a jövőjük. Az ő halálával elvesztik a biztos talajt a lábuk alól. Annyi lelkesedéssel követték, ámultak csodáin, boldogok voltak, hogy vele lehettek, nagy reményeket fűztek hozzá (testieket, lelkieket). És most mindez összeomlott. Ők maguk is.

    Nem annyira biztonsági okokból, inkább védekező reflexből bezárják az ajtót a zsidóktól való félelem miatt… És akkor eljött Jézus. Olyan természetesen hangzik ez. Nincs dobpergés, nincs tűzijáték, hanem Jézus egyszerűen megjelenik. Valaki azt mondta: Jézus megjelenése az ő jelenlétének a nyilvánvalóvá válása. Jézus, a halált legyőző Úr mindig az övéivel van. Őket senki és semmi sem szakíthatja el tőle. 

  Jézus a középen áll meg. A feltámadás utáni megjelenéseinek figyelemreméltó mozzanata ez. Az, aki az út, az igazság, és az élet, nem szorulhat a peremre, nem válhat mellékessé (nagy baj, ha mégis). Pedig sokszor más kerül középre bennünk: önzésünk, nagyravágyásunk, „a szemek kívánsága és az élet kérkedése (1 Jn 2,16). Az is benne van ebben a jelentben, hogy a feltámadott Úr előtt nincs akadály: sem rideg otthonok, sem kórházak, sem börtönök ajtói nem képesek őt kizárni, csak a mi személyes döntésünk. Van egy ismert igevers a jelenések könyvében: íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek (Jel 3,20). Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, az egész univerzumban, de szívedből kirekesztheted őt. 

    A feltámadott Úr első üzenete az övéinek: békesség néktek. A békesség a lelki egyensúly állapota: rendben vagyok Istennel, emberekkel, önmagammal. Ó, mennyire szeretnénk, ha ez valóban így lenne! Krisztus ezeken a területeken hozott megoldást: bocsánatot szerzett számunkra Isten előtt, megbékéltetett – kiengesztelt - egymással (jósága erre ösztönöz), és megtanított a magunk helyes látására, értékelésére. Isten gyermekeiként valóban nem kellene problémánk legyen magunkkal, nem kellene frusztráltak legyünk. Krisztus megváltott: a legnagyobb szeretetet tapasztaljuk meg, a legnagyobb méltóságban részesülünk. Mégis megkörnyékezi a szívünket az irigység, az elégedetlenség. A feltámadott Jézusban helyére kerül minden. Jézus arról a békességről beszél, amit megszerzett, és amit nekünk akar ajándékozni

  Aztán megmutatta nekik, felfedte sebeit. Szent stigmái révén igazolta magát, bizonyította identitását. A feltámadott Úr ugyanaz, aki meg is halt érettünk. És ekkor olvassuk azt, hogy a tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Emberi oldalról nézve ez az első igazán húsvéti mondat ebben a történetben: ami az örömről szól, annak megértéséről, hogy az életre hívott el az Isten, hogy sok csalódás, kísértés ellenére az ő megváltó akarata jut érvényre, hogy „komolyan kell vegyük az életet, mert a halál bizonytalanná lett”. Hogy szabad nekünk felhőtlenül boldognak lenni, mert nem mulandó értékekhez kötődik a mi örömünk, bővelkedésünk, jólétünk. 

  Mi ennek a húsvéti örömnek a kiindulópontja?  Az, hogy látják az Urat… Átélik jelenlétének csodáját. Ez itt testi látás, de Jézus nagyon hangsúlyosan beszél később arról – szintén az öröm összefüggésében -, hogy boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek. A hit a látás magasabb, igazibb formája. A feltámadott Krisztust látva vesszük észre az igazi összefüggéseket: tudjuk reálisan betájolni utunkat, küldetésünket, sorsunkat, a maguk helyén látni csalódásainkat, veszteségeinket is, „sok nehéz (és fájdalmas) emlékünket”,  is. (Képzeljük el, valakik veszélyes expedícióra indulnak, valahogy elszakadnak a csoporttól, kétségbe esnek, páni félelem lesz úrrá rajtuk, és akkor megpillantják az idegenvezetőt… Ez teljesen átírja a félelmüket, kilátásaikat.) Azt kívánom: lássuk meg az Urat! És Benne mindent úgy, ahogy Isten nézi az életünket, a helyzetünket.

   A másodszor is elhangzó köszöntés értelmét a mondat folytatásában értjük meg: békesség nektek, és általatok másoknak is. Isten a békesség eszközeivé tett minket. Pál Krisztus egész áldozatát, és abból fakadóan a mi szolgálatunkat a békesség küldetésének tartja (2 Kor 5, 18-21). Nem kis feladat. Saját körünkben, a világban. Egyik ortodox teológus húsvéti írásában olvastam: a gonosznak egyetlen helye van a világon, ahol szállást talál, ahol megvetheti a lábát, hasonlóképpen a jónak is: ez a mi emberi szívünk. Az öntudatlan, anyagi világ engedelmeskedik az Isten által megszabott törvényeknek (atomok, molekulák, galaxisok… nincs egy ezredszekundumnyi kihagyás, nincs egy leheletnyi elhajlás sem a törvényektől.) Csak mi… Tudjuk: a szívekből indulnak a háborúskodások: a családokban, közösségekben, a nagyvilágon. Egyedül az ember keresztezi az Isten akaratát (a kereszt is erről tanúskodik). 

   Ezért a hangsúlyos felhívás: legyetek a békesség emberei. És ehhez Isten erőt is ad Szentlelke által. Azért kell a lelkünk átformálódjon, mert belőlünk spontán nem ez a békesség ered. Sőt, Jézus azt tanítja: mert a szívből származnak a gonosz gondolatok… (Mt 15,19) Hadd, ne folytassuk!  És a Lélek erejével végzett szolgálattal kapcsolatban – nyilván - szóba kerül a bűn is: akiknek megbocsátjátok a bűneit… Nem a tanítványok szentségéről, apostoli tekintélyéről van szó, hanem az evangélium igazságáról, amit Krisztus az övéire bízott. Az ige kétélű kard, ami minket is megítél, kétoldali tükör, amit ha mások elé tartunk, akkor magunkkal is szembe kell néznünk. (Amikor egy ujjal mutatok másokra, akkor hárommal magamra, eggyel pedig felfele, hogy ti,. én is Isten ítélete alatt állok).… Nem mi mondjuk meg, hanem Isten. 

   Komolyan vesszük-e a bűnbocsánat lehetőségét? Oda állunk-e az ige mértéke alá? (Mese: egy bölcs uralkodó, hogy elejét vegye az elszaporodó vitáknak,  egy arany méterest készíttetett, amit egy impozáns épületben őriztek üveglap alatt… A kereskedők azonban ehhez az eredeti métereshez képest sokkal rövidebb „másolatokat” készítettek, a vásárlók sokkal hosszabbakat, és tovább dúlt a harc, és mindenki a maga igazát perelte, az arany méteres pedig ott csillogott a díszes teremben az üveglap alá zárva… Nem így vagyunk sokszor Isten Igéjével?)           

   Tamás nem volt ott. Az első, amit elmondanak neki (ez olyan természetes itt az evangéliumban, vajon a mi életünkben?), hogy láttuk az Urat… Ebben benne van a tény és a személyes tapasztalat is. A hit próbája annak személyes megélése.

   Tamás racionális ember. Azt mondja: meg kell érintenem a Jézus sebeit, csak akkor tudom elhinni, hogy él. A magyar koronán a Tamás alakja az egyik pánt takarásában található… Ezzel talán azt akarta üzenni a koronát készítő mester: ez a tanítvány nem éppen példakép. Másrészt azt is sugallja a Tamás képének az elhelyezése, hogy a kételkedés eltakarja, elfojtja bennünk az igazi értékeket. Igaz, milyen sok lelki tálentumunk használatlan marad kicsinyhitűségünk miatt! Sokkal erősebbek lehetnénk. „Ó, ha hinni mernél, ragyogna rád csoda…”

   Másrészt Tamásnak igaza van: Jézust a sebeiről lehet felismerni, az értünk vállalt áldozatáról, irántunk megmutatott, keresztig menő szeretetéről. (Tamásról sok rosszat mondunk, hitetlensége szóbeszéddé lett, mégis – közömbös világunkban – valósággal irigylésre méltó meggyőződni akarása. A mai ember úgy kételkedik, hogy nem érdekli az igazság.)

  Nyolc nap múlva (ez a következő hét első napja, ami különösen eszükbe juttatta a tanítványoknak a feltámadását… a Feltámadottra minden napunk kell hogy emlékeztessen) újból együtt vannak, Tamás is velük. Megismétlődik, ugyanúgy történik minden. Van valami megható ebben az „ugyanúgy”- ban. Kiszámíthatóság, hűség, megbízhatóság. Ha gyermekem ugyanúgy átölel, ha barátom ugyanúgy rám mosolyog, ha Isten áldó, vigasztaló közelségét ugyanúgy átélem, akkor az kimondhatatlan öröm. Jézus ugyanúgy köszönti őket. A békességet soha nem lehet megunni. És azt mindennap el kell fogadnunk, arra mindennap szükségünk van, akár a táplálékra, fényre, szeretetre.

  Megható, ahogy Jézus külön figyelmet szentel a hitével-hitetlenségével viaskodó Tamásnak. Annyi kedvesség van a Jézus szavaiban. Gyere, Tamás, nyújtsd ide az ujjadat. Jézus a legnagyobbal, önmagával bizonyít. A legnagyobb áldozattal, önmagával váltott meg. A mi esetünkben is az a legnagyobb, ha önmagunkat adjuk. Gyere, Tamás, és magam vagyok a szemléltető anyag feltámadásomat illetően… (Egy kisgyerek mondta: onnan tudom, hogy apu szeret, hogy nem tud felemelni engem, mert egyszer, egy balesetben a kezét tartotta oda, hogy megvédjen engem, és az a keze annyira megsérült, hogy nem tudja használni.)

   Nyújtsd ide az ujjadat, kezedet, fogj meg, tapints meg! János írja első levele első verseiben: amit/akit kezeinkkel érintettünk. A feltámadott Urat meg lehet érinteni, át lehet ölelni, meg lehet kapaszkodni benne. Ne légy hitetlen, hanem légy hívő! Higgy bennem, az élőben, és az életben, amit én ajándékozok neked!

   Tamásból a hit felismerésének az erejével tör ki a rövid felsóhajtás, a megrendítő vallomás: én Uram és én Istenem. Krisztust mindent legyőző hatalma, dicsősége mellett nekünk, embereknek nem marad sok mondanivalónk: csak ez a mélyről fakadó, őszinte, teljes átadásról tanúskodó hitvallás, magasztalás. 

   Jézus fontosnak tartja hozzátenni (későbbi követőire gondolva, akiknek nem adatik meg a testi megtapasztalás kiváltsága): mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek… 

   Abban a helyzetben vagyunk, hogy nem látjuk Jézust („Nem láthat bár e földi szem”), mégis abban a kivételes, kegyelmi állapotban, hogy hihetünk benne, békességében járhatunk, felemelő szeretetét élhetjük át, erőt adó, vigasztaló, megtartó jelenlétét tapasztalhatjuk meg. És akkor boldogok vagyunk. Körülményeink nem mindig szívderítőek, de a szívünk mindig derűs, hálás lehet, reménnyel teli. Mert élő, megváltó Urunk van, aki megáld itt, és még teljesebb értelemben majd az ő országában. Boldog húsvétot, boldog, hálás, békességet hirdető életet adjon nekünk az Isten! Ámen.  

Jn 21, 15-19  (húsvét III)

   15 Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő pedig így felelt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én bárányaimat! 

16 Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az én juhaimat! Jer 3,15; Ez 35,8-11; 1Pt 5,2

17 Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat! 

18 Bizony, bizony, mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. 

19 Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: Kövess engem! 

   Az előző versekben a húsvét utáni csodálatos halfogásról olvasunk, arról, hogy Jézus harmadszor jelenik meg a tanítványoknak. A történet azzal zárul, hogy a feltámadott Úr vendégül látja az egész éjszaka hasztalan fáradozó, majd az ő szavára a hálót újból kivető, és azt halakkal megtelve a partra kihúzó tanítványokat, akik elcsigázottan, kiéhezetten, mégis boldogan élik át ezt a találkozást… 

   Jézus – fontos üzenet ez – odafigyel a tanítványok testi szükségeire is. Ők még ennek az anyagi világnak a törvényei alá vetve élnek, „földhözragadt” gondokkal, nehézségekkel küszködve. Jézus nem valamiféle mennyei fölénnyel kezeli ezt a kérdést… A tanítványok szívét bizonyára betölti a Krisztus győzelmének az örömhíre, a feltámadás egészen új távlatokat nyitó reménysége, de közben itt élnek ezen a földön, és a mindennapi kihívások, gyűrődések közt kell helyt állniuk, problémákat kell megoldaniuk, családjukat eltartaniuk, igen, ezzel az élő Krisztusra néző hittel, bizalommal, tőle kapott erővel. Úgy gondolom, hogy ez sajátosan harmadnapi, ünnep utáni üzenet. Az ige nemcsak az ünneplésünkben, nemcsak a templomban igaz, hanem otthon is, munkánkban, betegségünkben, az élet taposómalmában.

   Jézus észreveszi tehát a tanítványok testi szükségeit is, úgy viselkedik, mint egy jóságos szívű, övéivel törődő családfő. Ő az, aki kész étellel várja őket, ugyanakkor-  munkájukat is megbecsülve és értékelve – az általuk fogott halakból is (amik csoda folytán kerültek a hálójukba) kínálja őket. Jó így látnunk: az, amit kapunk, és az is, amit – Isten segítségével - szerzünk, mind az ő szeretetéből van. 

    És Jézus az, aki beszélgetést kezdeményez Péterrel. Ő (hadd mutassunk rá most a másik oldalra is) nagyon jól ismeri lelki hiányainkat is: békétlenségünket, félelmeinket, szorongásainkat, feszültségeinket. Érezzük: erre a dialógusra a tagadó tanítványnak van szüksége igazán. Neki kellene előhozakodni az „üggyel”, bocsánatot kérnie. 

   Ez – ismerjük be! - olyan nehéz. Jézus megkönnyíti a Péter dolgát. Mennyi tapintat van benne!  Csak a harmadik találkozásnál teszi szóvá, és – az utalások alapján valószínűnek látszik – külön beszéli meg vele, valóban négyszemközt. 

   Milyen nehéz beismerni, és még nehezebb kimondani, megvallani, ha tévedtünk, ha vétkeztünk, ha bántottuk a másikat, gonosz módon rosszat mondtunk róla, önző módon viselkedtünk, igazságtalanok voltunk. Mi nagyon makacsul ragaszkodunk sokszor hazugságból, ferdítésekből felépített énképünkhöz (amit féltve őrzünk, fényezgetünk, amire betegesen érzékenyek vagyunk, amihez nem lehet hozzányúlni). A mai ember legfőbb bálványa éppen saját énje.

    Kényszeresen másokról beszélünk (bennük találjuk meg a hibát), a körülményekről, csakhogy magunkról ne kelljen. Pedig addig semmi nem változik, amíg csak másokban keresem mindannak az okát, ami elromlott az életemben. (Persze, sokat árthatnak nekünk mások, de itt elsősorban egyenrangú kapcsolatainkról beszélünk.) Ki az a jelenlevők között, aki úgy érzi, hogy van megvallani valója Krisztus és embertársai, talán éppen családtagjai előtt? Ha nem érezzük így, akkor ez az ige nem nekünk szól. Rólunk, de nem nekünk. 

   Jézus furcsán hangzó kérdéssel fordul Péterhez: szeretsz-e engem. Ritkán kérdezzük ezt egymástól, még a családban is (nagyszülők szokták unokáiktól). Barátainktól talán soha. Mégis, el tudjuk képzelni, hogy ha valamilyen komoly ügy adódik, ha valaki egy súlyos helyzetben ki kell álljon mellettük, akkor rákérdezünk: testvérem, te szeretsz annyira engem, hogy megtedd ezt értem? Vagy ha éppen mi vagyunk, akik valakiért sokat vállaltunk, áldoztunk, és az illető csalódást okoz nekünk, hátat fordít, akkor talán szemrehányóan megkérdezzük tőle: így szeretsz, ennyit ér a te szereteted?

   Nem tudjuk, Jézus milyen hangsúllyal kérdezett. Azt viszont tudjuk, hogy ő nemcsak tanította, hanem meg is bizonyította az ő szeretetét.  A legönfeláldozóbb módon, a legmesszebb elmenve. A szeretet a Biblia tanítása szerint nem érzés (csupán), hanem kiállás. Mit szólnánk egy olyan baráthoz, aki mindig kedves, nyájas, aztán amikor szükségünk lenne a segítségére, akkor teljesen elpártol tőlünk. Meg sem ismer. Szép szavaival nem tudunk mit kezdeni.  

  Szeretsz-e engem? Jézus tanítása alapján ez a kérdés egyenértékű azzal, hogy: szeretnéd-e, ha úgy viszonyulnék hozzád, ahogy te hozzám? Sőt, Jézus itt azt kérdezi: jobban szeretsz-e engem, mint ezek? 

Jézus nem versengésre akarja biztatni Pétert (mindig útját vágta az elsőségi vitáknak a tanítványok között), de ez a „jobban” mégis arra utal: igyekeznünk kell a többre. Mindenki úgy kell érezze, hogy ő többet kapott az Úrtól, és ezért jobban kell hozzá ragaszkodnia. (Lelki problémánk az, hogy mi sokszor úgy gondoljuk, hogy kevesebbet kaptunk. Pedig az érzéseink sokszor becsapnak minket. Nem reálisak. Egy édesanya mondta el, hogy egy lányt és egy fiút neveltek fel, ez utóbbi gyerekkorában sokat betegeskedett, sok törődésre volt szüksége, sokat kellett éjszakázni mellette, saját egészsége is megsínylette ezt a nehéz időszakot. Aztán minden rendbe jött, gyerekeiket taníttatták, a fiú egyetemet is végzett… Azonban amikor lányuk férjhez ment és a fiú is megnősült, és kiállították őket, mindkettőnek házat vásároltak, akkor összetört a családi békesség.  A fiúk megharagudott, mert úgy érezte, hogy a lánytestvére többet kapott. Évekig jóformán nem is beszélt a szüleivel.) Ne felejtsük:  a problémáink jó része bennünk keletkezik, a szívünkben születik meg.         

   Hogy érezzük, testvéreim: sokat, vagy keveset kaptunk Istentől? Kevesebbet, vagy többet, mint amit megérdemeltünk? Igyekszünk-e őt jobban szeretni?

  Péter válasza – egykori hősködésével ellentétben – nagyon alázatos: igen, Uram, te tudod. Nem magára hivatkozik, még szeretete bizonygatásánál sem. Te tudod, hogy ki vagyok, milyen erőtlen, milyen ingatag, de tudod, hogy szeretlek téged. Te tudod, hogyan szeretlek téged.

   Jézus azt mondja: legeltesd az én bárányaimat. Azaz mutasd meg irántam való szeretetedet mások fele fordulva, másoknak szolgálva. Krisztus iránti szeretetünket egyedül csak ebben a formában fejezhetjük ki. Ezt nagyon komolyan kell vennünk. Úgy szereted őt, mint embertársaidat, egy cseppel sem jobban, függetlenül attól, hogy milyen szép hitvallásokat hangoztatsz.

  Jézus másodszor is kérdez. Simon, Jóna fia. Jézus mindhárom alkalommal utal a Péter előéletére, származására. Emberi múltunk meghatározó földi életünkre nézve, befolyásolja azt is (de nem determinálja), hogy mennyire tudunk szeretni. Aki szeretetszegény, bizalomhiányos környezetben, családban nőtt fel, annak nehezebb ezeket az erényeket gyakorolni. Ezt világosan látnunk kell: másokban, magunkban. Tisztában kell lennünk, számolnunk kell ezzel a ténnyel. De azzal a ténnyel is, hogy Krisztus szeretete, ha nem is törli el, de átírja a régi történeteket. Mindaz, amit átéltünk,  befolyásol minket, hatással van ránk, de nem vagyunk a következményeinek kiszolgáltatva. Szembe kell néznünk múltunkkal, azzal, ami minket ért, amit mi követtünk el, és kell kérnünk, hogy Krisztus szeretete formáljon, tisztítson, alakítson. Ne ragadjunk le a réginél, ne hagyjuk, hogy hatalmában tartson, hanem engedjük, hogy Krisztus ereje valóban szabaddá tegyen szívünkben, értelmünkben.     

   A Jézus kérdése nem általánosan hangzik, hogy ti. van-e szeretet benned, hanem: szeretsz-e engem? A szeretet személyes. Ha Krisztust szeretjük, akkor az áldó módon kihat emberi kapcsolatainkra is. Ez a szeretet megóv az önzéstől, a személyválogatástól. Ha szeretem a Megváltót, akkor az ő megváltottait is. 

  Jézus harmadszor is kérdez. Nem lehet elégszer kérdezni. Mindennap fel kell tennünk a kérdést magunknak: ma úgy viselkedtem-e embertársaimmal, hogy abban Jézus, megváltó Uram iránti szeretetem nyilvánult meg? Sok mindent másként végeznénk, másként szólnánk oda egymásnak, ha ez mindig a szemünk előtt lenne. 

  De Jézus harmadszor is megismételt kérdésével Péter esetében utal a háromszori tagadásra. Tőlünk hányszor kellene megkérdezze az Úr, hogy szeretsz-e engem? Hányszor? Péter érti a célzást. Elszomorodik. Nem a Jézus kérdése, hanem saját bűne miatt. Jó nekünk saját bűneink miatt megszomorodni, valóban bánni azt a rosszat, amit elkövettünk. Jaj, mennyit panaszkodunk, jajveszékelünk a mások gonoszsága miatt, és milyen keveset a magunkéi miatt! 

   Azt feleli Péter: Uram, te mindent tudsz. Rólam is. Ismered gondolatainkat, tetteimet, hamisságomat, gyávaságomat, de azt is tudod, mert ismered szívem erőtlen, de őszinte vágyát is, hogy szeretlek téged. Hogy szereteted megérintett, hogy veled akarok maradni, hűséges akarok lenni hozzád. 

    Legeltesd a juhaimat! – mondja Jézus. Újabb megbízatás. Szeretetünket – hallottuk – egyedül csak így tudjuk bizonyítani, másrészt a szolgálatot családban, gyülekezetben, munkában, embertársaink között  igazán csak krisztusi szeretettel tudjuk végezni. A háromszor megismételt kérdés arra is utal (mert, igaz, Jézus nem Péter botlására, bukására kérdez rá), hogy a bocsánat legyőzte tagadást, a kegyelem a bűnt, az élet a halált. Húsvét után csak az elsőket érdemes követni, szolgálni.

   Igénk záradékában Jézus a Péter szolgálatáról és mártíriumáról beszél. Péternek vállalnia kell a szenvedést, az üldözést, a kiszolgáltatottságot is. De Jézus szeretete erőt ad neki mindehhez. Nem arról beszél az Úr, hogy Pétert megölik, kivégzik, hanem arról, hogy megdicsőíti az Istent, és ezáltal az ő élete is megdicsőül. 

   Nem biztos, hogy könnyű, napfényes úton vezet minket a mi Urunk, de az biztos, hogy kegyelme, szeretete őriz hit által, megáldja munkánkat, és nekünk üdvösséget ajándékoz. Csak kövessük őt! Ámen.