Jn 15,9-17    (vas.de./”márc.15.”)

9 Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben! 

10 Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. 1Jn 5,3

11 Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen. 1Jn 1,4

12 Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. 1Jn 3,11; 4,19 

13 Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. 1Jn 3,16; Róm 5,6-8

14 Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Róm 8,15; Gal 4,7 

15 Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek. 

16 Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Jn 14,13-14; 16,23 

17 Ezeket azért parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást. 

   Jézusnak a kereszthalála előtt elmondott búcsúbeszédéből hallottunk egy részletet. Kegyetlen, véres út áll előtte, amelyen árulással, cserbenhagyással, megaláztatással, szenvedéssel kell szembenéznie (történelmünk is bővelkedik ilyen sötét tapasztalatokban), ő mégis a szeretetről beszél. Arról, amiben az Atya részesíti őt kifogyhatatlan bőséggel, és amit ő oszt meg minden mértéket meghaladó módon – élete feláldozásáig menően - a világgal. Szinre refrénszerűen szoktuk emlegetni, hogy milyen nehéz sors adatott nekünk, elődeinknek, mennyi megpróbáltatás, bukás, csapás, katasztrófa kísérte a múltunkat (v.ö. „balsors akit régen tép”), és ezzel szinte felhatalmazzuk magunkat a panaszkodásra, és – ami még szomorúbb - az egymás iránti bizalmatlanságra. De tudunk-e arról is bizonyságot tenni, hogy keményszívűségünk ellenére mégis irgalmas volt hozzánk az Isten, megtartott, vezetett, gazdagon megáldott. És ez minket is a jézusi gondolkodásra, lelkületre kötelez. 

    Kell-e ezen az ünnepen, lehet-e ebben a világban a szeretetre hivatkozni? A szeretet – ismerjük az igéből - nem keresi a maga hasznát, mindent eltűr, mindent remél. Ha ehhez a krisztusi mértékhez viszonyítjuk magunkat, egymással való kapcsolatunkat, akkor be kell látnunk, hogy messze alulmaradunk: gyakorta irigység, önzés, rosszindulat uralkodik közöttünk, és összességében nézve talán többet ártottunk önmagunknak, mint tatár, török, német, orosz és mások együttvéve.

  Jézus megpróbáltatásai, kísértései, szenvedései között is a szeretetről beszél. Egy szenvedélyesen elkötelezett orvosnak egyetlen témája van: a gyógyítás, az egészség, az ügybuzgó bírót egyetlen dolog érdekli: a jogosság, az igazság. Jézusnak egyetlen célja van: minket megváltani és az élet részeseivé tenni. Ennek pedig részünkről az a feltétele, hogy az ő végtelen szeretete előtt megnyissuk a szívünket. Így fogadjuk be egymást, így szeressük – a szó legszentebb értelmében – családunkat, gyermekeinket, közösségünket, népünket. (Egy afrikai nő eljutott az egyik nyugat-európai városba. Megkérdezte vendéglátóitól: miért tartanak itt olyan sok kutyát és macskát az emberek… Azt válaszolták neki: mert az emberek nagyon szeretik az állatokat. Erre a nő azt mondta: akkor értem, hogy miért van olyan kevés gyermek.) Félre kell tennünk kicsinyes sérelmeinket, szűk körű egyéni érdekeinket. Sajnos, ez a legfontosabb lelki kincs olyan hiányosan van meg bennünk. Pedig élhetnénk szabadabban, boldogabban, békésebben. Ehhez a bűn bennünk hatalmaskodó, a szeretet hangját elnyomó diktatúrájával kellene felvennünk a harcot. 

   A szeretet engedelmességet is jelent. Hallottuk: ha parancsolataimat megtartjátok… Nagy tévedésünk az, hogy mi saját elképzeléseink, változó érzelmeink szerint akarjuk követni a Jézust. Úgy teszem-veszem, értelmezem a szeretet parancsát, ahogy én azt jónak látom. Pedig az a mértékadó, ahogy Isten látja jónak. A Krisztus indulata megkerülhetetlen példa számomra.  

   Megváltó Urunk azt akarja, hogy öröme bennünk legyen (érdekes megfogalmazás: hogy az ő tiszta öröme töltsön be, hogy annak örüljünk, aminek ő), és így örömünk teljessé váljon. Örömünk azért nem teljes, mert azt teljesen ki akarjuk sajátítani. Mert csak magunkkal törődünk. Mert mindent magunknak akarunk. Pedig csak Krisztus által (és benne embertársainkhoz odafordulva) lehetünk boldogok. Az Isten világában senki nem él önmagának (ezt bizonyítja a Szentháromság Isten csodálatos munkálkodása). Nagy ünnepeink üzenetében, történelmünk jeles pillanataiban felragyog ez az igazság.  Sikert, célt csak együtt, egymást támogatva, egymásért áldozatot hozva lehet elérni. Korunk életbölcselete másról szól, de ezt a lelki, mennyei törvényt nem tudjuk megváltoztatni. A másik ember szüksége az én lelkemet is emészti, ha le is tagadom ezt.  Az önzés, a nagyravágyás, anyagiasság - szellemi kábítószerek, amik az igazi örömet mesterséges, lélek-idegen élményekkel próbálják pótolni.

   Tudunk-e örömről beszélni ezen az ünnepen? Boldog, megelégedett, hálás nemzet vagyunk-e? „Boldog a nép, amely tenéked örvendez”, énekeltük az imént.  Az öröm közösségi fogalom a Bibliában. Istenhez, embertársakhoz kötődik. Ahhoz, hogy az öröm felgyúljon a szívünkben, le kell győznünk magunkban az ellenségeskedést, versengést, civakodásokat. Meg kell nyitnunk a szívünket egymás felé. Jó viszonyban van itt mindenki mindenkivel? Ha valamiért minket jelölnének ki arra, hogy mi (bergenyeiek) képviseljük az összmagyarság ügyét a világ előtt, milyennek ismernék meg a magyarokat? Milyen képet közvetítenénk, milyen példát mutatnánk? 

   Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért... Gyönyörű, megható mondat. Jézus az áldozatvállalás legmagasabb fokáról beszél itt, ua. saját személyes példájáról is. Krisztusban válik a legteljesebb értelemben igazzá ez a kijelentés, amit ő nemcsak tanított, hanem tökéletesen be is töltött, életével, váltsághalálával meg is pecsételt. Figyeljük meg, hogy Jézus nem azt mondja, hogy „aki vállalja a halált”, hanem az élet szót használja: „aki életét adja”. Azaz nekünk elsősorban élnünk kell egymásért, életünk szolgálatát kell felajánlanunk egymásért: családért, közösségért, nemzetért. Nem az a legnagyobb gondunk, hogy egyháztagjaink nem akarnak meghalni a közösségért, hanem élni, munkálkodni, fáradozni nem akarnak érte. Persze, ez mindenképpen áldozattal jár, önmegtagadással. Mennyit vagyunk készek vállalni egymásért, odaadni egymásnak? Nagyon konkrét kérdés ez! Néha talán annyit sem, amennyi jogszerűen megilletné a másiknak. A szabadságharc egyik sokat mondó ténye az, ahogy a nép érdekeit szívügyüknek tekintő főurak ( Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Deák Ferenc és mások) lemondtak előjogaikról, megszavazták a 12 pontban rögzített közös teherviselést, a törvény előtti egyenlőséget… Élni, szolgálni egymásnak.

   Persze, voltak alkalmak – történelmünkben a 48-as forradalom kiemelten közéjük tartozott –, amikor sokaknak a mártírium vállalásával kellett kifejezni a családjuk, népük, nemzetük iránti ragaszkodást. Aki meghal egy ügyért, egy közösségért, az – földi értelemben – vértanúságának már semmi eredményét, hasznát, hozadékát nem láthatja meg. Az utódok részesülnek áldozatvállalása gyümölcsében. Ez a mi helyzetünk.           

    Érezzük tehát ennek a kijelentésnek a mélységét: nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért... Amióta Putyin is idézte az evangéliumnak ezt a mondatát a háború kitörését követően, azóta fenntartásaim vannak annak emberi értelmezését illetően. Mindent ki lehet forgatni, hamis szándéknak lehet alárendelni… Jézus itt az önzetlen, tiszta szeretetből, szívbeli jóságból és igazságérzetből fakadó önfeláldozásról beszél. A 48-as hősök eleget tettek ennek a feltételnek (bár az osztrákok szemében árulók voltak)… A cél nemes, szent, igazságos volt.

   Ti az én barátaim vagytok, mondja Jézus a tanítványoknak. Nekünk is. Ebben nyomatékosan benne van az is: nem szolgák. A szabadságharc fontos célkitűzése volt a szolgaság felszámolása, az „úrbéri viszonyok megszüntetése” (magyarán a jobbágyság felszabadítása).

 Óriási, megfizethetetlen tény az, hogy mi már nem vagyunk szolgák, ua. hitünk és emberi létünk nagy kérdése: vajon a megszerzett, ajándékba kapott szabadsággal tudunk-e élni? Vagy – ahogy Pál apostol fogalmaz – újból (mindegyre) megkötözzük magunkat a szolgaság igájával.  Belső bilincseket hordozunk: a harag, irigység, viszály, versengés, a szenvedélyek béklyóit. Szabad nép a magyar? A válasz nem annyira egyértelmű. (Petőfi jól ráérez erre: a válasz a mi választásunkon múlik. Ez a kérdés – válaszoljatok válasszatok!). Annyi belső baj, széthúzás, meghasonlás, kicsinyhitűség, megkötözöttség gyengít, nyomorít minket.  Jézus figyelmeztet: aki a bűnt cselekszi, az szolgája a bűnnek.  Lélekben is szabaddá kell legyünk! 

   Annál inkább, hogy Krisztusnak, az Isten Fiának a barátai vagyunk. Mekkora méltóság, milyen nagy felelősség ez! Nem mi harcoltuk ezt a jogot, hanem kegyelemből kínálja fel nekünk a mi Urunk. Nem ti választottatok, hanem én választottalak titeket… Nem mi döntöttük el azt, hogy éppen itt születtünk, és éppen magyarnak… Ezzel nem dicsekszünk, nem ágálunk, hanem Istentől kapott kiváltságnak tartjuk. Azt, hogy magyarként szolgálhatunk neki, követhetjük Krisztust.  

   A kiválasztás ua. küldetés is. Isten hívott el, ruházott fel, bízott meg minket. Akkor komolyan kell vennünk az ő útmutatásait. Hallottuk: feladatunk az, hogy gyümölcsöt teremjünk… Külső és belső téren is meg kell látszania annak, hogy Krisztus gyermekei, az ő népe vagyunk. Hozzátartozásunk drága áldásokat terem. Amik – és ez nagyon lényeges szó az igében - megmaradnak… Mi az, ami megmarad belőlünk, szolgálatunkból, közösségünkből? Az, hogy valaki végigperlekedte az életét a testvérével, megmarad? Az, hogy valaki elzüllötte és eltékozolta az életét, az megmarad? Az, hogy valaki soha nem tett semmit a közösségért, hogy önzőn, közömbösen, magának élt, az megmarad? Egygenerációs terveket szövünk: nekem legyen jó, kényelmes, a többi nem érdekel. Ezek a tervek velünk együtt eltűnnek, megsemmisülnek. Jézus azt tanítja: hogy gyümölcsötök megmaradjon. Önmagunknál valami többről van itt szó. Mások javáról, épüléséről, igen, lelkiekről is, az Isten országáról… Azt tanítja az ige, hogy az marad meg, ami hitből, szeretetből és reménységből van. Ezekre kell törekednünk. 

    Nem élünk könnyű időket. De soha nem volt könnyű hűségesnek lenni: sem 176, sem 100, vagy 50 évvel ezelőtt. És nem lesz könnyű 50, 100, 176 év múlva sem. De a küzdelmet vállalni kell, tudva azt, hogy nem saját erőből vívott harc ez. Krisztus azt ígéri, hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek… Csak legyen fontos számunkra, csak igazi értékekre vágyjunk, arra tegyük rá az életünket! Mit kérünk? Kérjük-e a szeretet ajándékát, a szolgálat lelkületét, kérjük-e közösségünk növekedését, úgy hogy azt igyekszünk mi is teljes odaadással előre mozdítani. Hazug kérés lesz, ha a szívemet nem teszem oda, ha önzésemet nem teszem félre. Kérünk-e lelki áldásokat? Olyanokat, amik igazán megtarthatnak, sőt, bővelkedő, másokat is gazdagító emberekké, közösséggé tehetnek? Békességet, egyetértést, hitet, háládatosságot. Felvirágzó jövőt, bizakodó új nemzedéket.  

   Egy dologról különösen ne feledkezzünk el: kérni azt, hogy szeressük egymást. Azért ismétli ezt többször is Jézus, mert nem természetes, mert sokat kell dolgoznunk rajta, sokat kell fáradozzunk érte. Ő a legnagyobbat áldozta… Ne tegyük hiábavalóvá magunkban és közösségünkben az ő nagy jótéteményét, hanem legyünk szeretetének áldott eszközei egymás javára, Isten dicsőségére! Ámen.