Jn 4, 1-10 + 11-26 (újév)

1 Amikor pedig megtudta Jézus, hogy a farizeusok meghallották, hogy ő több tanítványt szerez és keresztel, mint János – 

2 bár maga Jézus nem keresztelt, hanem a tanítványai –, 

3 elhagyta Júdeát, és elment ismét Galileába. 

4 Samárián kellett pedig átmennie, 

5 és így jutott el Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet Jákób adott fiának, Józsefnek. 1Móz 33,18-20; Józs 24,32 

6 Ott volt Jákób forrása. Jézus az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő délfelé járt. 

7 Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: Adj innom! 

8 Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. 

9 A samáriai asszony ezt mondta: Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok? Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. Ezsd 4,1-3 

10 Jézus így válaszolt: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet. Jn 7,37-38; Jel 21,6 

11 Az asszony így szólt hozzá: Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet? 

12 Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is? 

13 Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, 

14 de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne. Jn 7,37-39; Ézs 49,10; 55,1 

15 Az asszony erre ezt mondta: Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni. 

16 Jézus így szólt hozzá: Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza! 

17 Az asszony így válaszolt: Nincs férjem. Jézus erre ezt mondta: Jól mondtad, hogy férjed nincs, 

18 mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat mondtál. 

19 Az asszony így felelt: Uram, látom, hogy próféta vagy. 

20 A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell. 5Móz 12,5-6; Zsolt 122 

21 Jézus így válaszolt: Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Mal 1,11 

22 Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. 2Kir 17,29-41; Ézs 2,3 

23 De eljön az óra, és az most van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres. 

24 Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk. 

25 Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. 

26 Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek.

   Új év kezdődött, mi pedig tovább olvastuk a megkezdett (Krisztusban véghezvitt)  evangéliumot. Milyen áldás, hogy a jó hír nem szakad félbe, hogy Isten kegyelme nem szűnik meg! Elkísér minket.

   Azzal kezdődik ez az igeszakasz, hogy továbbmegy Jézus… Utakat kell bejárnia, emberekhez kell elérkeznie. A mi életünkben sincs megállás, ha helyünk nem is, de helyzetünk állandóan változik. Új szám került naptárainkra is. Az elmúlt év alatt mennyi minden történt velünk (vagy körülöttünk), amit nem terveztünk, amire nem számítottunk! Milyen jó kihallani az igéből azt, hogy nemcsak nekünk kell állandóan továbbindulni, hanem Jézus is velünk jön! 

   Jézus Galileába tart. És át kell mennie Samárián. De menet közben kiderül, hogy az út céllá válik, az áthaladás megérkezéssé. Ha Jézussal járunk, akkor a tranzit-utak, az átmeneti szakaszok is áldást hoznak… Vele valójában az úton járva is már a célnál vagyunk. Hiszen ő az út és a cél is. A történet nem hagy kétséget afelől, hogy Jézusnak találkoznia kellett a samáriai asszonnyal. Ennek az asszonynak életbevágóan szüksége volt rá.

   Sikár városa történelmi helyszín, nagy tekintélyek emlékét őrzi (Jákób, a 12 törzs ősatyja, József, a leghíresebb a testvérek közül), ám a történelem, a múlt, a hagyomány – bár lehet erőforrás-  nem oldja meg a problémáinkat. Nem vigasztal pl. az, hogy egykor együtt volt a család, ha most nincs, hogy milyen jó gyülekezet volt Bergenye, ha most már nem így van. Személyes kapcsolatra, inspiráló, biztató jelenlétre, élő hitre van szükségünk.

   János szereti az eseményeket pontosan betájolni, történetleírásaiban gyakran napszakokat említ meg. Dél van. Ez esetben egy fontos megjegyzés ez. Az asszonyok abban az időben általában csoportosan, este szoktak a kúthoz járni. Valóságos szertartás volt ez. Közben elbeszélgettek, megosztották gondjaikat, a fiatalok ismerkedtek egymással. De ez a nő, aki itt felbukkan, délben és egyedül jön. Ebből arra következtetünk, hogy egy a közösségtől eltávolodó, elmagányosodott személyről van szó. Akit vagy kinéztek az emberek maguk közül (később megtudjuk, miért), vagy valamiért ő húzódott vissza (ugyanazon okból). Gyülekezetünk lelki arcára ismerünk. Egyháztagjaink nagyrészének „külön dobog a szíve”, elidegenedett , „elvadult a nyájtól”, külön fizikai és lelki utakat jár. Az elszigetelődés világméretű probléma a kommunikáció hihetetlen fejlettsége ellenére. Persze, sok minden megváltozott, de leginkább az emberek, mi magunk. A körülmények régebb rákényszerítették a közösségek tagjait, hogy együtt dolgozzanak, hogy találkozzanak, közösen tervezzenek, ma több minden múlik a mi választásunkon: az, ami van, jórészt szabad döntésünk eredménye. (Ha a madár megszokja a kalitkában, nem akar abból kirepülni. Ha rá van bízva, ott marad. )

   Jézus vizet kér ettől az asszonytól. Szóba áll vele, emlékezteti arra, hogy másoknak szüksége van rá, ő is tud segíteni másokon. Csodálni való, sokat mondó Jézusnak ez az odafordulása. Ua. jótékony, áldást hozó, egy megrekedt állapotból kimozdító. Aki mindenkinek hátat fordít, annak van a legnagyobb szüksége arra, hogy szóba álljanak vele. Hogy éreztessék vele: ő is fontos mások számára. Valaki azt mondta: az elzárkózás előzménye mindig valami csalódás, sérelem, személyes kudarc, de sajnos, a következménye is az lesz. Ördögi kör. 

    Vajon meg tudjuk-e szólítani az embereket? Rá tudjuk-e vezetni őket arra a felismerésre, hogy szolgálatuk, egyáltalán jelenlétük nélkülözhetetlen? Úgy látom, hogy nemcsak az egyénben alakul ki sérelem (vagy egyszerűen közömbösség) a közösség iránt, hanem fordítva is. Úgy elítéljük azokat, akik nem jönnek, akik semmiben nem vesznek részt. Ó, ha megtanulnánk a Jézus bölcsességét, tapintatát, lelkületét! És mindenekelőtt szeretetét! (Ne felejtsük: a tékozló fiút nem a nyomorúság, nem is saját elhatározása, hanem apja szeretet vitte haza.) Jézus a tiszta, mennyei szeretet képviseli, azért tud ennek az asszonynak a szívéhez szólni. A mi szeretetünk hiányos, előítéletes, de törekednünk kell arra, hogy minél inkább a Krisztusét képviseljük… 

   Jézus vizet kér, az asszony – szinte meg sem hallva a kérdést- annak a szinte megbotránkozó csodálkozásának ad hangot, hogy Jézus egyáltalán szóba elegyedik vele. Mert a zsidók nem érintkeznek, nem tárgyalnak a samáriaiakkal. Valami elromlik, elmérgesedik személyek, családok, csoportok, nemzetek között, amit aztán nagyon nehéz, sokszor – emberileg – lehetetlen helyrehozni. Ilyen akadozó (vagy egészen lefagyó) kommunikációt látunk sokszor a családokban is: testvér és testvér, férj és feleség között. Ilyet látunk a mai zsidók és palesztinok, ukránok és oroszok, kínaiak és tajvaniak, magyarok és románok között. Sok minden megterheli a viszonyunkat, együttélésünket (egyeseknek érdekük fenntartani a feszültséget, v.ö.  AUR-szórólap). Az őszinte nyíltság, megértésre törekvés, jó szándék, egyszóval a szeretet tudja legyőzni, semlegesíteni a közbevetéseket. 

    Jézus nemcsak vizet kér – milyen csodálatos ez -, hanem vizet is ígér. Mégpedig élő vizet. „Ha tudnád, hogy ki az, aki…, akkor te kérnél”. Mert Jézus látja a testi szomjúság mellett a sokkal súlyosabbat, mélyebbet, a sokkal nehezebben olthatót: a lelkit. A nagy bőség ellenére (ilyen jól soha nem éltek az emberek) nagy lelki éhség és szomjúság van a világon. A mi közösségünkben is. Nagy lelki sóvárgás. És ezt próbáljuk sokszor pótcselekvésekkel betölteni. Üres, szomjas a lelkem, és anyagiakkal próbálom kielégíteni. Nagy lázzal, szinte eszelős elszántsággal halmozom a földi javakat. És ez látszólag enyhületet, megelégedést hoz (gondoljunk a bolond gazdag büszke kijelentésére: én lelkem, gyönyörködjél), de nem gyönyörködik igazán a lelkünk, ez a belső szomj mindegyre feltör bennünk. Üres, szomjas a lelkem, és mámorral, élvezettel, szenvedélyekkel próbálom kezelni, és ez pillanatnyilag csillapítja a kínzó érzést, de aztán még nagyobb lesz a kiábrándulás, a nyugtalanság. Ismerjük ezt a jelenséget, ezt a kétségbeesett nekiveselkedést: folyjon az ital, bömböljön a zene, „sose halunk meg”, és a hangulatból próbálunk kicsiholni valami örömöt (ami után keserű felocsúdások következnek).  A kisgyermekben van meg ez a reflex: ha fél, elhagyottnak érzi magát, akkor valamit ennie, innia, zörgetnie kell…  Üres, szomjas a lelkem, és a munkámba menekülök, elfoglaltságaimba, sikerekbe, csak ne kelljen szembenézni magammal, céltalanságommal. Csak valami képes legyen tompítani, kábítani a belső epekedést bennem a békesség, a megérkezettség élménye után. ()

   Semmi más nem oltja ezt a lelki szomjúságot, csak a Jézus által kínált élő víz… Kérdés, hogy hogyan jutunk hozzá. Az asszony is megkérdi: hogyan meríthetsz. Mi rögeszmésen a kézzelfogható, földi megoldásokban gondolkozunk. Nagyobb veder, több víz, stb. A maguk területén ezek is fontosak. (Jézus nem mondja, hogy be kell tömni ezt a kutat, ellenkezőleg… járnod kell ide, fáradoznod kell családod megélhetéséért.) De a valódi problémádra a megoldást „mennyei szinten” kell keresned és lehet megtalálnod. Az Krisztusban adatik. Ha az ő kegyelme, az ő megváltó jósága betölti a szívünket, akkor valóban enyhülni fog a belső, égető szomjúság. Akkor benne megtaláljuk azt, aki után mindig is áhítozott, vágyakozott a lelkünk, akkor szétárad bennünk az ő békessége, megleljük helyünket, követésében felismerjük küldetésünket, értékeinket. 

   Jézus valójában (anélkül, hogy ezt külön szóba hozná, vagy szemrehányást tenne) feloldozza az asszonyt bűneiből is. Lelki szomjúságunk, nyomorúságaink hátterében sokszor ez áll: összekuszálódott kapcsolataink, elhibázott cselekedeteink, lépéseink, rossz lelkiismeretünk. Egy nő, aki öt férj után a hatodik „élettárssal” él együtt, abban az időben az erkölcstelenség országos, elrettentő példája volt. A tizedik faluban is róla beszéltek. Nem kis teher volt ez rajta. Jézus nem időzik el a témánál. Tudja, hogy amúgy is sok fájdalom van az asszony lelkében emiatt.  Hanem (igaz, milyen váratlan fordulat?), az Isten imádásáról kezd el beszélni. Mintha az sugallná: a bocsánatot már kész ténynek kell tekinteni, és a fontos az, hogy most már új lélekkel, az élő víz, Krisztus szava gyógyító erejét elfogadva elkezdődjék az Isten dicsőségét, mások javát szolgáló élet. 

  Arra döbbent rá ez a fordulat itt az evangéliumban, hogy mi fölöslegesen cipeljük bűneink terhét, koloncait. Le lehet azokat tenni. Ne engedjük, hogy azok megkötözzenek, és a rossz lelkiismeret örvényébe vonjanak be. Ne mi akarjuk kezelni őket, ahogy sok beteg saját kúrába kezd, és ezzel nemegyszer súlyosbítja egészségi állapotát. Ne hagyjuk, hogy a Sátán sarokba szorítson, zsaroljon bűneikkel, bűntudatunkkal. (Az agyondobott kiskacsa története.) 

   Vegyük az élő vizet, Krisztus bocsánatát, kegyelmét! Legyen ez az év az élő vízzel, a bocsánatot, kegyelmet hirdető evangéliummal való feltöltekezés, a felüdülés ideje. És akkor helyreáll a kapcsolatunk Istennel. Ez a leglényegesebb. Lehet-e boldog egy gyermek, ha rossz viszonyban van a szüleivel? „Eljön az idő…”- mondja Jézus. Jöjjön el az idő, amikor szabad, szárnyaló lélekkel Istent imádjuk. Az ő dicsőségére élünk. Ez csodálatos örömmel tölt el. Istent, igaz, nem lehet káromlással, mámoros tudattal, egymást bántva imádni. Csak Lélekben és igazságban. Meg akarjuk találni lelki egyensúlyunkat, rendeltetésünket, „helyre akarunk pattanni”? Ez a módja annak! 

    És rendeződik a kapcsolatunk az emberekkel is. Nem kell bezárkóznunk, nem kell menekülnünk, sokszor önmagunk elől is. Ez az asszony, aki nem szeretett emberekkel találkozni, velük szembenézni, aki egyedül járt, önként vállalt magányban élt, elmegy, és lazán, boldogan hirdeti az embereknek, hogy valaki elmondott mindent róla, de nem ítélte el, hanem Isten békességével ajándékozta meg. Ez az a asszony – mint akit kicseréltek - ragyogó arccal, meggyógyult, megújult lélekkel bizonyságot tesz. Megnyílik a szíve, és a közösségnek szolgáló ember lesz. Igaz, milyen bámulatos változás! És öröm, hála fakad ennek a nyomában, kiteljesedő élet.  Nekünk is ezt kínálja Jézus. 

   Mondjátok azt, amit ennek az asszonynak a város lakói (és nincs ennél nagyobb felismerés, nagyobb öröm): Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője. (41. vers.) Ámen.