Jn 1, 14-18 (I/de.)

14 Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. 1Tim 3,16; Gal 4,4; Mt 17,2 

15 János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. 

16 Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Kol 1,19-20

17 Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el. 

18 Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt. 

   Talán az idén fogott el először igazándiból a kicsinyhitű, szinte kétségbeesésig fokozódó félelem: nem tudok semmi újat, megragadót, személyeset mondani az ünnepen. (Ehhez képest pár évvel ezelőtt valakinek azt mondtam karácsony után: rövid ez a három nap, annyi üzenet maradt még bennem.)

   Vajon kell-e az embereknek a karácsonyi evangélium (annyi kínálat zúdul reánk), vajon fogékony-e a lelkük arra, amit Isten Igéje közöl velünk? Sóvárgunk-e a megváltás után, vagy teljesen betöltenek, lefoglalnak a földi célok, küzdelmek? Olyan ez, mintha attól tartanánk: nem fogunk örülni a tavasznak, megunjuk bűbájos gyermekeinket, unokáinkat, elegünk lesz abból, hogy szeretnek, hogy figyelmesek velünk szemben a családtagjaink, barátaink. „Belefáradtam a sok kedvességbe, jóságba”. Van ilyen? Nem gondolom. Eddig még senkitől nem hallottam ehhez hasonlót. Persze, van megfáradás, csüggedés külső, és elsősorban belső okok miatt.

  Pedig felemelő, örök igazság, kikutathatatlan és minket mégis személyesen érintő csoda az, amiről az igében hallunk. Karácsony szépsége soha nem fakul, üzenete mindig friss marad. Ahogy a számunkra nélkülözhetetlen, éltető oxigén fizikai-kémiai tulajdonságai évezredek óta semmit nem változtak… 

    Az Ige testté lett. A menny és a föld találkozik ebben a rövid kijelentésben. Ennél jelentőségteljesebb közlemény nem hangzott el soha a történelemben… Istenről és az emberről van szó benne. Istenről, akitől az örök Ige származik, aki maga az Ige, és az emberről, akinek felveszi testét, akinek vállalja sorsát, hogy könyörüljön rajta. Hogy azonosul velünk, gyarló teremtményekkel, a Mindenható?

   A test szó ránk mutat: emberi mivoltunkra, igen, bűneinkre is. Testi formánk nem bűn önmagában, de a bűn kapujává lett. És, íme, a kegyelem kapujává válik… Ízlelgessük ezt a drága kinyilatkoztatást! Van (ha Isten éltet) újabb 365 napunk erre. És nem jutunk a végére… Nem is juthatunk, mert végtelen igazság ez, végtelen kegyelem. Ezért hihetünk, reménykedhetünk, lehetünk a szó teljes értelmében boldogok: mert az Ige testté lett. Mert Isten az ő irgalmából a legszemélyesebb módon, önmagával egyenlő egyszülött Fiában hozzánk hajolt, közösségre lépett velünk. Szívét összekötötte a miénkkel. Erről szól a karácsony. Azóta tagadhatatlan tény ez.

  És közöttünk lakozott. Osztozott sorsunkban. Nem valami múló káprázat, szemfényvesztés Isten részéről ez, hanem igazi, valós közösségvállalás. János remegő szívvel írja le, immár nagypéntek, húsvét, pünkösd után: velünk lakott, velünk együtt evett, pihent, járt az Isten. És ígérete szerint velünk marad. Köztünk van háborúban, fogságban, táborokban, kórházban, éhségben, békétlenségben, üldözésben… Velünk lakik az Isten Krisztus által, ha ki nem lakoltatjuk őt. 

    Magalázkodásában, önmaga megüresítésében, a menny dicsőségének otthagyásában is megláttuk az ő dicsőségét… (A bölcsek történetének döbbenetes tanulsága: az Isten Fiát, az örökkévaló királyt nem palotában, hanem a napszámosok és állatok lakóhelyén, az istállóban lehet meglátni… Ott ragyogott fel a csillag, az Isten dicsősége). 

   A testté lett Ige az Atya Egyszülöttje (aki az ő kebelén van). Mennyi érzelem, mennyi szeretet van ebben a megnevezésben! Nem kell most teológiai fejtegetésekbe bonyolódnunk Krisztus preegzisztenciájával, örökkévaló létével kapcsolatban (ahogy egy babalátogatáskor nem a kisgyerek genetikai kódját vizsgáljuk), hanem az Atyának az egyszülött Fiú iránti örök szeretetéről kell beszélnünk, aminek mélységét, intenzitását nem tudjuk szavakkal kifejezni, csak csodálva és imádva magasztalni. Ez az örök szeretet áll a megváltói küldetés és annak vállalása hátterében. Benne mi is Istentől születettek lettünk (1 Jn 5,1). Karácsonykor beleszülettünk Isten családjába. Isten hozott mindenkit!

    Krisztus kegyelemmel és igazsággal telve jelent meg közöttünk… Bennünk minden jó fogyatkozással van meg. Nem tudunk hibátlanok lenni a szeretetben karácsonykor sem. Még 24 órát sem… Csak a teljesség lehet a megoldás a mi hiányainkra, csak a makulátlan áldozat a mi bűneinkre. (Egy gazdag ember felkért egy híres festőművészt, hogy valóban csinos lányáról portrét készítsen. Elkészült a kép. Az apa, megtekintve a festményt, és azt mondta: gyönyörű munka, de nem sikerült a lányom tökéletes szépséget visszaadnia. A festő azt válaszolta: lehet, hogy a modell tökéletes, de az alkotó nem az.) Krisztus teljes kegyelme és igazsága ki tudja pótolni minden gyarlóságunkat. 

   A kijelentett, ua. a testet öltött Igének is bizonyságtevői vannak. Keresztelő János és mások… Egyszerű emberek: pásztorok, bölcsek. Talán szüleink, a szomszéd néni - a maguk egyszerűségében, emberi tökéletlenségével, akik mégis a tökéletesre mutattak rá.  János azt tanította: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Ami Krisztusban történt, az nem a mi emberi logikánkat követi. Karácsony nem logikus történet: sem a Krisztus fogantatása, sem az ő születése. Nem az emberi rend szerint történik. Krisztus nem csak igaz ember - kevés lenne. (Ha lenne valahol egy tökéletes ember, a világ végén is felkeresném. Kíváncsi lennénk, hogy mit mond, mit tesz.) Krisztus igaz Isten is. Hatalmas Istenként lett kisgyermekké. Felfoghatatlan. Miért vállalta ezt Krisztus? Nem tudom. De azt igen, hogy kiért. Értem, érted. 

    Mi pedig érte vagyunk megkegyelmezettek, a reménység emberei, az üdvösség várományosai: mi valamennyien az ő teljességéből kaptunk - csak a teljesség lehet segítség a mi hiányainkban - kegyelmet kegyelemre. Kegyelemről kegyelemre élünk. Állandóan szükségünk van rá, állandóan kapjuk.

   Ha valakit sértene az, hogy kegyelemből élünk (nagy önállóságunkban nem szívesen fogadunk el segítséget), akkor az hallja meg - a miheztartás végett -: a törvény Mózes által adatott. Meg lehet próbálni betartani a parancsolatokat, ki lehet emelni egyet-kettőt közülük, lehet fontoskodni, körülményeskedni, be lehet nyújtania a számlát Istennek, hogy íme, én milyen törvénytisztelő vagyok, kérem a fizetséget, a jutalmat, de a kegyelmet és az igazságot Krisztusban nyerjük. A kereszt a mi menedékünk. 

   A sorrend is fontos. Pál apostol azt írja a Római levélben: kegyelemből van az igazság, Krisztus által. Nem megszerezzük, hanem megnyerjük, elfogadjuk. Együtt Krisztussal. Ha kegyelemet akarunk, igazságot, akkor Krisztust kell elfogadnunk. Nincs olyan, hogy „Istenem, akarom az áldásaidat, békességedet, az örök életet és mindent, de nem kell egyszülött Fiad”. Mindez egyedül Krisztus által. 

   (Valakinek megromlott a kapcsolata az apjával valamilyen örökségi ügy miatt, ui. a testvérének adott lakás pár négyzetméterrel nagyobb volt. Elidegenedtek egymástól… Évek múlva egyik karácsonykor megjelent nála az apja azzal, hogy hozott valamit. Tkp. egy új lakás kulcsát akarta átadni sértődött fiának, hogy így kiengesztelje, de az –nem ismervén apja szándékát - mogorván így fogadta: „ha hoztál valamit, tedd le az asztalra, de te menj el, ne zavard a családunkat”. Az apánál volt egy kis ajándékcsomag is az unokáknak, azt letette, és elment…)

   Legyen a legfőbb vágyad: Krisztust befogadni, vele asztalozni, vele továbbindulni, rá figyelni, neki engedelmeskedni. Őt megkérni, hogy legyen mindig veled, kísérjen el békességével, áldjon meg. Benne lesz igazi örömöd, békességed, és üdvösséged kulcsát is megkapod. 

   Krisztusban Istennel kerülünk közvetlen kapcsolatba. A mindenhatóval, a láthatatlannal, a titokzatossal. Valójában gyermekei leszünk. Istenkeresésünk útja és célja Krisztus. „Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” „Aki engem látott, az látta az Atyát.” Benne megismertük az Istent. Megnyertük támogatását, oltalmát, minden áldását. Az egyszülött Isten – aki az Atya kebelén van - az jelentette ki őt. Hatalmas kijelentés. (Az Útmutatóban a mai napra a 18. vers van kijelölve, a német fordítás kissé más hangsúlyú: az Egyszülött, aki Isten…) Krisztus Istentől, Istenként, az örök szeretet köréből érkezett hozzánk, de nem úgy, hogy kilépett a körből, hanem kitágította azt, minket is bevett örök szeretetébe, az Istenhez tartozók, a megváltottak közösségébe. Áldott legyen az ő neve! Ámen.

   Örökkévaló, dicsőséges Istenünk, a bölcsek és pásztorok ámulatával állunk meg előtted, és hit által leborulunk szereteted megrendítő bizonyítéka, a betlehemi jászolbölcsőben fekvő egyszülött Fiad előtt. Nagy, kimondhatatlan titkokba avatsz be minket, karácsony csodáját nem tudjuk igazán felfogni, de érezzük annak mennyei örömét, békességét. Magasztaljuk háromszor szent nevedet, hogy ennyire fontosak vagyunk neked, hogy ekkora ajándékot adtál nekünk, a te Egyetlenegyedet. Köszönjük, hogy benne közénk jöttél, köztünk laktál, és mindig velünk maradsz. Benne a te végtelen irgalmadat, dicsőségedet mutattad meg egészen személyesen. Krisztus által valóban igazzá lesz az, hogy Te velünk, értünk és bennünk vagy. Hálát adunk, mennyei Atyánk, az ünnep külső lehetőségeiért, hogy békességben és bőségben élhetünk, találkozhatunk, összegyűlhetünk. Legyen áldott a te neved minden jóért, a szívünkben egymás iránt felvilágló szeretetért.   

    Köszönjük, Krisztusunk, hogy hiányainkat betöltöd, mert te teljes vagy kegyelemmel és igazsággal. Ó, milyen drága ez a kegyelem és igazság számunkra! Hadd legyen a mi életünk bizonyságtétel erről. Segíts meg abban, hogy a te jóságod, tisztaságod tükröződjék beszédünkben, magtartásunkban, egymással való kapcsolatunkban!  És engedjük azt, hogy te növekedjél bennünk, a te akaratod, a te szereteted irányítsanak minket. Bocsásd meg, ha még karácsonykor sem a te kedvedet, hanem a sajátunkat keressük. 

   Taníts minket helyes önismeretre, hogy ne legyünk felfuvalkodottak, önhittek, ne a saját érdemeinkben reménykedjünk… mert mindnyájunknak a te kegyelmedre és igazságodra van szükségünk, ahogy a teremtett világnak a világosságra. Egyedül a megváltás számunkra kiharcolt joga, törvénye tarthat meg minket. 

   Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy karácsonykor egyszülött Fiadban megmutattad igazi arcodat, szívedet, végtelen szeretetedet, kijelentetted üdvözítő tervedet nekünk.

   Áldd meg, kérünk, és tedd tartalmassá, széppé, felemelővé ünneplésünket a családban, a gyülekezet közösségében! Áldd meg gyermekeink, unokáink örömét, áldd meg a hazalátogatókat, légy ott minden találkozásban, légy ott a betegágyak mellett is, légy ott a szomorkodókkal, gyászolókkal, külső nehézségeket, belső terheket hordozókkal, egyedül valókkal, szívükben sötét érzésekkel viaskodókkal – ajándékozd karácsony örömét, békességét mindenkinek itt, a mi közösségünkben, anyaszentegyházunkban és nagyvilágon. Külön imádkozunk a háborúban szenvedőkért, teremts békességet a szívekben, a tárgyalóasztaloknál és a harctereken. Hogy mindnyájan elfogadjuk a Krisztusban megjelent szeretet megmentő ajándékát. Ámen.  

Mt 2, 13-15. 19-23 (I/du., gyerekek karácsonya)

13 Miután elmentek, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket. 

14 Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba. 

15 Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: „Egyiptomból hívtam el a fiamat.” Hós 11,1

Heródes halála után, íme, az Úr angyala álomban megjelent Józsefnek Egyiptomban, 

20 és ezt mondta: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek. 

21 Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment. 

22 Amikor azonban meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik apja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea vidékére ment; 

23 és amikor odaért, egy Názáret nevű városban telepedett le, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondtak: „Názáretinek fogják őt nevezni.” Mk 1,24; Lk 2,39; Jn 1,45

   Tudom, karácsonykor szeretünk szép, andalító történeteket hallani: bölcsekről, pásztorokról, angyalokról. Valóban, csodálatos esemény volt a Jézus születése, bár – tudjuk – a szeretet első ünnepén is annyi szeretetlenség és keményszívűség volt jelen.  Gondoljunk a császár parancsára… valójában diktatórikus, hatalmi intézkedés volt. Vagy a betlehemiek szívtelenségére, akik nem fogadták be a várandós Máriát és a vele levő Józsefet. Aztán a legismertebb negatív szereplő Heródes, aki a bölcseknek képmutatóan azt mondja: „én is elmegyek, hogy imádjam őt”, de a szívében gonosz, gyilkos irigység van. El akarja tenni láb alól azt a királyt, üdvözítőt, akiről beszélnek.

  Ekkor jelenik meg az Úr angyala Józsefnek álmában. Immár másodszor. Először a Jézus születése előtt. 

Akkor József megtudja, hogy Mária Isten Fiát hozza világra, illetve kijelentést kap, hogy a megszületendőt Jézusnak nevezze. Karácsony után más a helyzet, és az üzenet is: kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját. Most Jézus került az első helyre. Ha ő megszületik bennem: akkor nem az önzésem, nem saját akaratom az első… 

   Azt is megtanuljuk a történetből, hogy karácsony nemcsak ellazuló pihenés – Józseféknek nem volt az -, hanem Isten akaratának a cselekvése. Felkelés (tétlenségből, megkötözöttségből), elindulás. A kis Jézusnak, Máriának és Józsefnek menekülni kell tehát. Ez a mozzanat is a karácsonyhoz tartozik – az emberi gonoszság miatt. Hiába jött el Krisztusban a békesség, ha a szívekben gyűlölet és harag van. 

    Gondoljatok arra, hogy ezen a szép ünnepen, amikor mi békében ünnepelhetünk, sokfele üldözés van, a keresztyének csak titokban gyűlhetnek össze, robbantásokkal fenyegetik őket… Ha Észak-Koreában élnénk, szigorúan tilos lenne találkoznunk, Krisztusról beszélnünk.  Ha Ukrajnában, akkor óvóhelyeken lennénk összezsúfolódva, vagy éppen kint fagyoskodnánk, bombatámadások elől menekülnénk, szeretteink élete miatt aggódnánk. 

   József engedelmeskedik. Nem kérdi értetlenkedve: „de Uram, hát nem ünneplünk, nem maradhatunk egy kicsit nyugton?” Az első karácsony sem volt mentes a nehézségektől, megpróbáltatásoktól. Mégis a békesség, öröm, hála szent alkalma volt… József és Mária a Jézus érdekében vállalják a menekülést, az

idegen országban tartózkodást. Lenne kedvetek most nyakatokba venni a világot? Hidegben, sárban. De mi vajon mit vállalunk Jézusért? 

   Elfutott tehát József és Mária a kis Jézussal Egyiptomba, ahol a száműzöttek keserű kenyerét ették. De kiderül, hogy Isten bölcs terve szerint halad minden, hiszen írva van: Egyiptomból hívtam ki az én Fiamat. Jézus élettörténetébe be kellett kerüljön ez a mozzanat. Istennek szép, üdvözítő terve van velünk, ezt soha ne felejtsétek, ha néha nehezebb úton is kell járjatok. 

   A történészek szerint Heródes néhány hónappal a Jézus születése után meghalt. Milyen nevetséges, hiábavaló, esztelen volt a hatalomféltése, beteges ragaszkodása a trónhoz. Azért a pár hónapért, saját őrült rögeszméért képes volt gyerekeket gyilkolni. Volt értelme?  Nem, a gonoszság soha nem éri meg. Az emberek nagyravágyása mindig sok bajt és szenvedést okoz, és előbb-utóbb megszégyenülés lesz a vége. 

   Ezzel szemben Isten Fia nem hatalmaskodni jött erre a világra (megtehette volna), ő kicsi akart lenni, megalázni magát, hogy minket, a kicsiket megkeressen, könyörüljön, segítsen rajtunk. 

    Mint már előbb kétszer: újból, harmadszor is angyal jelenik meg Józsefnek álomban… Az angyalok Isten követei, mindig az ő akaratát közlik, az ő tervei megvalósításáért fáradoznak. Látjátok, megmozdul a menny is a megváltásunk érdekében. Vajon a mi szívünk? Figyelünk-e Isten akaratára, az ő szavára? Tekintetünk felfele emeljük-e (mint a bölcsek), és hiszünk-e annak, amit Isten mond?  

     Józsefnek ott kell hagynia Egyiptomot (íme, Jézus is megjárja a szolgaság házát). Őt követve el kell hagynunk mindent, ami visszahúz: közömbösségünket, hitetlenségünket, stb. Sok áldás vár ránk Krisztusban. (Valaki viccesen azt mondta: amióta befogadtuk Krisztust a családunkba, megváltozott a címünk. A Bánat utcából átköltöztünk az Öröm utcába, a Veszekedés házát otthagytuk, és a Béke házában rendeztük be új otthonunkat.)    

    Meghaltak azok, akik… A halandó ember nem veheti fel a versenyt az örökkévaló Istennel. (Vicc: Uram, neked ezer esztendő annyi, mint egy pillanat, a világ összes gazdagsága annyi, mint egy cent, adj nekem egymillió dollárt. Isten válasza: várj egy pillanatra.) 

  József pont azt teszi, amit az Úr angyala kér tőle… Nem okoskodik, nem is halogatja az utat. Két gyenge pontunkra mutat rá az ige. Egyik az okoskodás, a kifogások keresése. Pl. azt tanítja a Biblia: szólj igazat – mi pedig azt mondjuk: de mindenki hazudik. Azt tanítja: bocsáss meg, s te azt mondod: ő kezdte. A másik a halogatás, az elodázás. Majd döntök Krisztus mellett, majd komolyan veszem azt, amit Isten kér tőlem, majd elhagyom rossz szokásaimat.  

   Másrészt azt látjuk, hogy Józsefre is voltak döntések, lépések bízva. A fő irány ki volt jelölve (hisszük, Isten a részleteket is előkészítette), de neki is figyelmesnek kellett lennie. Bölcsen kellett mérlegelnie. Félt Júdeába menni, mert ott a Heródes fia lett a király. Egy kicsit csodálkozunk: Jézus mellett lehet félni? Ő az Isten Fia, nem eshet baja… József mégis nyugtalan volt. Vajon túlaggódta a helyzetet? A pásztorok is megijedtek… Ti félnétek Jézus mellett?

   Igen, a félelem emberi reakció – de Istenre figyelve kezelni tudjuk… Nem az a bátor, aki nem fél (az vakmerő), hanem az, aki legyőzi a félelmet. Isten újból kijelentést ad, ezért Galilea vidékére mennek.

   Názáretben telepednek le… egy galileai kis városban. Nem tudnánk róla, ha Jézus nem ott nevelkedik fel. Názáreti Jézus. Szép név. Falunk, Bergenye neve is szép. Mi itt élünk, minket itt akar Isten felhasználni. Nem tudom, közületek valaki híres ember lesz-e, és ha igen, felveszi-e a szülőfaluja nevét. De az biztos, hogy híres Megváltónk van. Az ő nevét viseljük… Legyünk büszkék erre, és öntudatosan ragaszkodjunk hozzá, aki annyira szeretett, hogy kisgyermekként eljött értünk… Ámen.   

1 Jn 1, 1-4 (II./de.)

1 Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Jn 1,1

2 Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek is az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Jn 1,14

3 Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. 

4 Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.

    János előszeretettel tekint vissza a kezdetekre. Evangéliuma is így kezdődik: kezdetben… akár a teremtés története. Arról szól a karácsony, ami kezdettől fogva ott volt az Isten akaratában, végzésében, szívében. Az nyilvánult meg abban a gyönyörű történetben, amit nem lehet elégszer hallgatni: Máriáról és Józsefről, Jézusról, angyalokról, pásztorokról, bölcsekről. Isten kezdetektől elhatározta ezt. Krisztus a kezdetektől vállalta ezt. Ez lett a mi hitünk, reménységünk, megváltásunk kezdete. 

  Istennek ez a kezdettől elhatározott üdvözítő akarata, tette Krisztusban hallhatóvá, láthatóvá, megfigyelhetővé, sőt megérinthetővé lett. Milyen csodálatos lesz majd ezzel kapcsolatban mindent megismerni az Isten országában! A lényeget már most is tudjuk (ha nem is értjük igazán): az élet igéje jelent meg Krisztusban. Itt, a halál világában. A bűn és halál mindent elront bennünk és körülöttünk: amikor magatartásunkban, kapcsolatainkban a szeretetlenség, a harag, gyűlölködés, versengés, igazságtalanság, hatalmaskodás, önzés kap lábra… 

   Erről szólván nem tudjuk megkerülni a háború témáját, bár tőlünk viszonylag messze zajlik, és nem érint közvetlenül minket, ám halljuk, olvassuk a hírekben, hogy ennyi és annyi katona, polgári személy esik naponta a kegyetlen harcok, támadások áldozatául… Milyen rettenetes lenne, ha éppen a gyermekemről, a férjemről, a testvéremről, a barátomról lenne szó! Jaj, mennyi könny hull, mennyi jajszó hangzik el! Vagy milyen borzasztó lenne idegen megszállás alá kerülni, ahol nélkülözés van, félelem, hogy akármikor elhurcolhatnak, megkínozhatnak, ahol állandó veszélynek vagyok kitéve én és szeretteim. Iszonyatos! És sokaknak ez jut osztályrészül. Lehet így boldogan élni? Pedig mindenkinek ez a legfőbb vágya. Ezen az ünnepen kiemelten.  

  Krisztus küldetése az életről szól, a világosságról - a bűn és halál régiójában, sötétségében. Ő jelentette ki önmagáról és rólunk: „Én élek, ti is élni fogtok.” Benne az élet evangéliuma szólal meg. Mert megjelent az élet – halljuk az igében. Milyen különös kijelentés ez! Nem valami rendkívüli felfedezésről, nem valami új gyógyszerről szól (azoknak is örülünk), hanem az életről magáról… az Isten által elképzelt teljességében. Az élet, amely dacol a halállal, legyőzi a legnagyobb ellenségeink, a bűn és kárhozat hatalmát, ua. szebbé teszi mindennapjainkat is, békésebbé kapcsolatainkat, áldottabbá munkánkat, fáradozásunkat, földi létünket. Krisztus az a vendég, akit ha befogadunk, nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk, nem kevesebb, hanem több jut nekünk. Több békesség, egyetértés. Vajon Jézussal töltjük-e az ünnepet? Vagy nemkívánatosnak érezzük jelenlétét? 

    János azt írja (másodszor is): mi hallottuk és láttuk. Ezt tanúsítani tudjuk. Ez hallatszik beszédünkön, látszik életünkön. Aki látta, azon látszik. Mi „megy át” másoknak rólad? Szívedben karácsony van? Ott van Jézus az ő békességével? Gondolataid most merre járnak? Tudsz, akarsz-e rá figyelni? Engeded, hogy betöltsön világosságával, leleplezze hamisságodat, és megajándékozzon lelki áldásaival? Karácsony, Krisztus eljövetele mai, személyes történetté kell legyen! Akkor rajtad is tükröződik, benned is megismétlődik a csoda. Kis és nagy dolgokban (Fekete István: Karácsonyi éjjel) Bárcsak azt mondhatnánk: Krisztus hozzánk is megérkezett. Mennyi öröm származna ebből!

   Urunk azonban nemcsak földi életedet akarja szebbé tenni, hanem az örök életre hív. Hirdetjük az örök életet, mely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Az „örök” – Isten tulajdonsága. Egyedül csak rá illik ez a jelző. Mi mulandó emberek vagyunk. De Isten részeltetni akar az ő örök - ségében, örökkévalóságában. Ez fel sem tudjuk fogni. El tudod képzelni, hogy több milliárd galaxis vesz minket körül, hogy a megfigyelhető univerzum átmérője durva megközelítéssel 93 milliárd fényév. (A fény 0,13 szekundum alatt száguldja körbe a Földet, a Naptól – ami kb. 150 millió kilométerre van tőlünk - 8 perc alatt ér el hozzánk. Akkor milyen szédületes távolságot tesz meg egy nap alatt, hát egy év alatt, száz, ezer, tízezer, százezer, egymillió, tízmillió, százmillió és egymilliárd év alatt?) Istennek egy szavába került ennek a roppant nagy mindenségnek a megteremtése. És a mi testünk a 30 -40 billió sejttel, mindenikben egyen-egyenként több millió molekulával (a nagymolekulák – pl. a DNS - akár 5 millió atomot is tartalmazhatnak). Elképesztő!

   Az örök élet ennek a hatalmas, dicsőséges, felséges Istennek az ajándéka, aki szent Fiában megváltott. Aki elképzelhetetlen ragyogásából, szentségéből hozzánk hajolt, közösségre lépett velünk. Kitárta a szívét… Ennyire fontos számára a mi parányi életünk. 

  Harmadszor is leírja János: amit láttunk és hallottunk. Olyan nagy élmény, hogy nem lehet szabadulni tőle. Életre, örök életre szóló. Meghatározó, elragadó, felemelő. Nincs az a szenzációs emberi történet, ami csak valamennyire is megközelítené azt, ami Betlehemben ment végbe. Ami Krisztusban valósult meg. Aki őt látta, az nem tudja felejteni: bölcsek, pásztorok, tanítványok, a meggyógyultak, első keresztyének, mártírok, mindenkori hívő emberek. 

   El kell jutnunk - a háromszori ismétlés ezt sugallja -, el kell jutnunk erre a tapasztalatra hit által. Mi már nem láthatjuk Jézust testi szemeinkkel, de hitünkkel, az evangélium, a tanúk bizonyságtétele által igen. Én hiszem, hogy János a Szentlélek irányítása alatt írta le ezeket a sorokat, és emberileg is őszintén. Ha azt mondja egyik megbízható barátom: van egy orvos, aki minden betegséget gyógyít, akkor gyanítom, hogy van valami a hír hátterében, de akkor leszek igazán meggyőződve annak igazsága felől, ha én magam is elmegyek, és saját gyógyulásomban élem át azt, amiről hallottam. 

   (A hódítók leigáztak egy népet, rabszolgasorba kényszerítették, a fárasztó napi robot után a kunyhóikban esténként az öregek gyakran mesélték, hogy milyen idillikus volt, amikor még szabadon éltek, övék volt a szép ország, saját legelőiken terelgették nyájaikat, békességben végezték munkájukat… A fiatalok könnyes szemmel hallgatták, de ezzel le is zárták magukban a történetet. Szépeket álmodtak, de másnap reggel elnyomóik kihajtották őket az ültetvényekre.) A szabadságról először hallanunk kell, de aztán el kell kezdenünk megélni, követni. 

    Hogyan? Krisztusban. Közösségben lenni vele és egymással. Isten nem egy villámprojektet valósított meg velünk, hanem nagyon hosszú távú, az üdvösségre néző terveibe vett fel minket. Mi rövid távokban gondolkodunk. Napi kis örömadagjainkat hajszoljuk… pedig Isten örök üdvösségre hívott le. Közösségre. Krisztus nem egy szépen becsomagolt karácsonyi szuvenír, amit kibontunk, örülünk neki kicsit, azután félreteszünk. Ő élő ajándék, aki velünk akar lenni, meg akar áldani minket. Benne Isten elhalmoz minket lelki javaival. Nem azért vagyunk szegények (hitben, reménységben), mert keveset kapunk, hanem azért, mert keveset fogadunk el. 

    Karácsony – közösség. Ezt látjuk a bölcsek, pásztorok, sőt, a mennyei angyalok esetében is. Még az idős Simeon is a gyülekezetben, a templomban veszi ölbe Jézust. Krisztus által még a magányosok számára is közösség teremtődik. Ha egyedül is vagy, adj hálát: „Köszönöm, Uram, hogy a te drága közelségedben tölthetem az ünnepet. Te vagy a vendégem”. Lesz-e vendéged az ünnepen? Bárcsak mindnyájan igennel felelnénk. Igen, egy lelki vendég mindenképpen! „Ó, drága vendég nálam szállj…”  Vendégnél is több ő: mennyei Atyám egyszülött Fia. Aki testvérévé fogadott. Aki mindig velem van. Aki által mindig Isten közösségében maradok.

   Azért kell a Krisztusról szóló jó hírt meghallanunk, őt befogadnunk, hogy közös örömünk teljes legyen az ő mennyei békességével, igazságával, megtartó szeretetével. Ámen. 

Mennyei Atyánk, hálát adunk karácsony csodájáért, máig ható áldásaiért. Hálát adunk az ünnep földi lehetőségeiért és mennyei hátteréért. Végtelen szeretetedért, ami kezdettől fogva ott volt a szívedben irántunk, és amit szent Fiadban kijelentettél, megmutattál nekünk, abban, hogy őt értünk és nekünk adtad, sőt, fel is áldoztad a mi megtartatásunkért. Tudjuk, hogy ez a mi békességünk, megváltásunk, üdvösségünk kezdte. Karácsony erről az örökkévaló és vég nélküli kezdetről szól.

Köszönjük, hogy az evangélistával együtt mi is mondhatjuk: ezt a csodát mi is halljuk és látjuk, ezt a kegyelmet mi is megtapasztaljuk naponta, és ennek öröme minket is betölt, erről a mi életünk is bizonyságot tesz. Ezt mi is hirdetjük: beszédünkkel, tetteinkkel…

Olyan drága az igének az az üzenete, hogy ez az élet nemcsak földi vigasz, erőforrás, hanem az üdvösség bizonyosságát is jelenti. Olyan szükségünk van erre a kitekintésre, erre a távlatra, erre a hitre, mert annyi hiánya van az életünknek, sokszor annyi teher nehezedik ránk… Ám boldogok lehetünk ezek között is, mert tudjuk: Krisztus, aki értünk született, aki vállalta sorsunkat, velünk van minden nehézségben, megpróbáltatásban is. És tudjuk: ő helyet készít nekünk a te országodban. Ő nem azért jött, hogy elkápráztasson minket a menny dicsőségével, hanem hogy utat nyisson számunkra oda. Hadd fogadjuk be azt, Akiben mindezt nekünk ajándékozod. Akié a Fiú, azé az élet. Benne mindent megnyerünk. 

    Ebben a közös hitben, reménységben kösd össze szívünket, ronts le minden válaszfalat, gyanakvást, neheztelést, haragot, és teremts Krisztusban igazi, meghitt, bizalmas közösséget egymással a családban, gyülekezetben! És Szentlelked által munkáld bennünk, hogy szeretetben járva, szolgálva, egymás javát keresve, örömünket teljes legyen! Értesd meg azt, hogy nem az tesz igazán boldoggá, amit kapunk, hanem az, amit adni tudunk a te ránk áradó kegyelmed gazdagságából! 

  Áldd meg Krisztust ünneplő közösségünket, családjainkat, gyermekeinket, a fiatalokat, középkorúakat, időseket, egyedül élőket, és különös módon öleled át kegyelmeddel a betegeket, és azokat, akik mellettük vannak, különös módon légy közel a gyászolókhoz, szomorkodókhoz, ragyogd be életük sötétségét a te világosságoddal, karold fel az elesetteket, segítsd a nélkülözőket, és könyörülj azokon, akiknek szívében békétlenség, harag, hitetlenség van. Gyógyíts meg minket! Hadd tanuljuk meg a betlehemi gyermektől, megváltó Urunktól, hogy ő szelíd és alázatos szívű, hogy nyugalmat találjunk lelkeinknek.

   Könyörülj a háborúban szenvedőkön, éhezőkön, üldözötteken, elnyomottakon… Krisztus szeretetét áraszd ránk és világunkra. Ámen.   

Ifi találkozó  (II./du.)

Hogyan viszonyuljunk a kihívásokra? 

Mit tanulhatunk a karácsonyi történet szereplőitől?

    Mária és József … a történelmi pillanat, amiben éltek, nem nevezhető aranykornak: idegen megszállás alatt éltek, elnyomásban, diszkriminációban volt részük. Egy idézet szerint: „nincsenek alkalmatlan idők, csak kicsinyhitű ember”. Minden helyzetben megmaradhatunk a hitben, a hűségben.  

Ők ilyen nehéz körülmények között sem engedték, hogy a félelem, a lemondás hangulata irányítsa őket, hanem – istenfélő emberekként – az élet parancsát követték. Mindketten hittel elfogadták Istentől a csodálatos feladatot, megbízatást, bár – talán – nem egészen értették azt.

   A császári önkényes parancsnak zokszó nélkül engedelmeskedtek, tudták, hogy minden által Isten tervei mennek végbe. Nem reagálták túl a betlehemi keményszívű visszautasítást, az emberek közömbösségét, nem háborogtak, hogy „Uram, hogy engeded ezt meg, hiszen a te kiválasztottaid vagyunk?!”, hanem alázattal, és bizalommal a legszerényebb lehetőségben is felismerték és elfogadták a legnagyobb gondoskodást. Ha fénykép készült volna róluk, az istállóban a jászol mellett állva nem a felháborodást és elégedetlenséget lehetne leolvasni arcukról, hanem Istenben bízó békességet, hálás elfogadást. Fáradt, de boldog mosolyt (és a jászolban fekvő Gyermekről rájuk áradó mennyei ragyogást).

   Mária és József az adott helyzetben „teszik a dolgukat”, József – valószínű - előkészíti a jászolbölcsőt, Mária - ezt már szó szerint olvassuk – bepólyálja megszületett Fiát. Ez rájuk tartozik, ez az ő felelősségük. Így lesz ebből az emberileg drámai szituációból - szent történet. Értitek: Istenre figyelve, neki engedelmeskedve (Krisztus jelenlétében) minden átértékelődik.

    A pásztorok… Már foglalkozásuk révén tanítanak. Az őrző-védő szolgálat mindnyájunk megbízatása. Vigyáznunk kell egymásra. (Krisztus is jó Pásztorként mutatja meg magát a világnak). Példaértékű helytállásuk: éjjel-nappal. A keresztyén életben sincsenek kihagyások. Van pihenés, kikapcsolódás, de hitünk soha nem lehet „szabadságon”. Egy buli idejére sem függeszthetjük fel azt (nem a bulival van baj, hanem azzal, ha elfeledkezünk magunkról és Urunkról).

A közösség megélésében is figyelhetünk rájuk. Együtt vannak, egymást támogatva (talán ugratva is olykor - v.ö. betlehemes játékok). És együtt indulnak el az angyalok káprázatos megjelenését, csodálatos híradását követően. Egyáltalán az, hogy elindulnak. A végére akarnak járni. Ez rendkívül fontos ambíció (testi és lelki értelemben). Igaz, sok szép tervetekből nem lett semmi, mert csak a lelkesedésig jutottatok el. A pásztorok mondhatták volna: ez tényleg valami világszenzáció, eszméletlen dolog volt. Életünk végéig lesz, mit meséljünk másoknak. És csak az élménnyel maradtak volna. De ők elindultak. Személyes bizonyosságra, látásra vágytak. Nem elég Jézusról hallani, találkoznunk kell vele. 

Nem elég szép érzéseket dédelgetni magunkban, élő meggyőződéssé, bizonyossággá kell legyen az bennünk. Úgy, hogy személyes döntéseket hozunk, konkrét lépéseket teszünk, elindulunk, végigjárjuk az utat. Akkor az az áldás, amivel Isten meg akar minket ajándékozni, nemcsak sejtés lesz, hanem igazi, átélt öröm, boldog tapasztalat.

   A bölcsek... Először is - furcsán hangzik karácsonykor - jó szakemberek voltak. Foglalkozásuknak mesterei voltak, és azt hűségesen, odaadóan, szellemi éberséggel gyakorolták. Nyitottak voltak az újra, azonnal észrevették a rendkívüli jelet. (Mi mennyire bele tudunk fásulni elfoglaltságainkba, elsiklunk a csodák felett!) Figyelemreméltó emberi bölcsességük, Isten Igéjét komolyan vevő hitük: felfedezésüket egybekapcsolták azzal, amit az Írások az eljövendő Messiásról tanítottak. Higgyétek el: a hit a legbiztosabb irányjelző.

Bámulatos az, hogy milyen sokat vállalnak. Mekkora elszánás kellett ehhez! Ők nemcsak egy kicsit merészkedtek ki komfortzónájukból, hanem teljesen a hátuk mögött hagyták azt. Felkerekedtek, felpakoltak, több száz kilométert vándoroltak (az akkori viszonyok között). Megáll az eszünk: honnan voltak olyan biztosak a dolgukban? Fel is tesszük a kérdést: vajon útközben nem fogta el őket a bizonytalanság? De ők nem adták fel. És ez nemcsak egy álom volt, hanem Istentől kapott sugallat, vízió. Olvassuk, hogy mindig a csillagot követték. Fölfele néztek. Istenre figyeltek. 

És kitartottak. Ez a legbámulatosabb a bölcsek magatartásában. Ezt kellene nagyon megtanuljuk tőlük. Kitartani. Minden külső körülménnyel és belső kétségeskedéssel dacolva, a nehézségeket is vállalva. Csak így lehet célba érkezni.

   Abban is felnézhetünk rájuk, ahogy nem engedik magukat félrevezetni. Nem kápráztatja el őket Jeruzsálem pompája. Nem állnak meg félúton, vagy az útjuk 99 %-át megtéve. Tudják, érzik, hogy nem ez a cél. És képesek – a mennyei jelre figyelve - pályakorrekcióra. Sok ember itt mond csődöt: megelégszik a részmegoldásokkal, megáll az elő-stációknál. Nem megy végig az úton, amelyen Isten vezeti. Lelki szóhasználattal: csak a vallásosságig jut el, és nem Krisztusig.

   Meg kell említenünk a hit tisztánlátását, amivel rendelkeztek. A kisgyermekben meglátták az Üdvözítőt.

   Irigylésre méltó az örömre való készségük („igen nagy örömmel örvendeztek”… Nem mondták: „jaj, úgy kimerültünk, hogy örülni sem tudunk igazán”, „annyit rohangáltam az ünnep előkészületeiben, hogy teljesen kifáradtam, nem maradt energiám semmire”…) Tudtok-e felszabadultan örülni, jókedvűen, derűsen nevetni, hálásak lenni?

   Nem hagyhatjuk szó nélkül nagylelkűségüket, azt, hogy gazdag ajándékokat hoztak. Már előre megtanulták Jézustól: jobb adni, mint kapni. Amink van, jó szívvel, boldogan… és az minket is boldoggá tesz. 

   Végül: nagyon örültek, de nem lazítottak ki felelőtlenül. Ünneplésükben is Isten irányítására figyeltek (más úton tértek vissza hazájukba, ahogy az Úr utasította őket.) Nem szállt fejükbe a dicsőség (lehet, hogy fejük körül ott volt J). Nem hitték el magukat: „hú, mekkora eredményt értünk el!”. Micsoda megvalósítás! Mi vagyunk a legjobbak… Tudták, hogy az a legjobb, ha a továbbiakban is Istenre hallgatnak, és azt a Krisztust szolgálják, akit megtaláltak. 

Jn 5, 18-20  (III/de.)

    18 Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt aki Istentől született, az megőrzi önmagát, és a gonosz meg sem érinti. 

19 Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van. 

20 De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük az Igazat, és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet. 

   Karácsony harmadnapja van. Egy kicsit megfáradt már bennünk az ünnep. Az jutott ma reggel eszembe: ha valakinek hosszas várakozás után gyermeke születik, az nemcsak egy napig örül neki, nemcsak egy napig ünnepli életének ezt a nagy eseményét, fordulatát, hanem minden reggel azzal a boldog tudattal ébred: „Istenem, gyermekem van, akiben nő a jövő!”.

   Az igében születésről hallunk.  Aki Istentől született… János többször leírja ezt a mondatot levelében. Azt valljuk, hogy Krisztus örök természete szerint való Fia (HK). Amikor itt ezt a mondatot olvassuk, akkor elsősorban rá gondolunk. Karácsonyt idézzük fel magunkban, annak sok kedves, színes mozzanatát. 

   De a megfogalmazás arra utal, hogy itt Krisztusból kiindulva másokról is szó van. Rólunk, akik hiszünk benne. Aki hisz benne, az Istentől született. Hatalmas horderejű ez a tanítás, és jó nekünk most karácsonykor „a szívünkben forgatnunk”. Krisztus születése által velünk is az ő születéséhez hasonló csoda történik.

  Minden születés csoda, egy új élet kezdete. Szüleinktől nemcsak gondoskodást kaptunk, hanem még előtte természetüket (genetikánkat) is örököltük. Elgondolkoztató a párhuzam: ha Lélektől születünk, akkor Isten természetét, Krisztusi vonásait hordozzuk… Lelki hasonlóság köztünk és az örökkévaló Isten között: szinte vakmerő tiszteletlenségként hangzik. Beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről? János határozottan kijelenti: tudjuk ezt. Nemcsak sejtjük, nemcsak feltételezzük. 

   Ezek után a döntő kérdés az, hogy látszik-e ez rajtunk? Mondják-e azt rólunk, hogy „hasonlít mennyei Atyjára”? „Olyan, mint a mennyei testvére.” Az az indulat van-e bennünk, mint Krisztusban, az ő igazságossága, szelídsége, jósága jellemez-e minket? Vagy meghazudtolva a lelki születés tényét, elütünk attól, aki Lelke által újjászül minket? Sokat beszélünk arról, hogy Isten arcát hordozzuk. Bárcsak ez belső értelemben is igaz lenne!   

   Minden megszületett gyermek gondoskodásra szorul. Isten oltalma hordoz minket, emberi eszközöket felhasználva. Krisztus testet öltésében átélte a kiszolgáltatottságot, szűkséget, segítségre szorulást, az emberi törődést.   

  A gyermek fejlődésében lényeges a neveltetés is, a szülők értékrendjének átadása… Nem tudom, hogy milyen tapasztalataink, sikereink vannak ezen a területen. Gyakran panaszkodunk arra, hogy gyermekeink, unokáink gondolkodását, magatartását mások befolyása, hatása formálja (deformálja). Az internet neveli, ahogy mondani szoktuk, mi pedig tehetetlenül asszisztálunk hozzá. Vajon Isten meg lehet-e velünk elégedve? 

   János azt írja: mennyei Atyánk azt szeretné, hogy ne vétkezzünk. Bűnös világban élünk, állandóan kísértések között. Persze, nem tudjuk elkerülni a vétket. Még karácsonykor sem… Krisztus vétkeink eltörléséért jött, hogy megszabaduljunk azok ördögi köréből. Bár vétkezünk, de nem a vétkek, bűnök határozzák meg, uralják, irányítják életünket. Valaki azt mondta: azok immár nem szabályok, hanem kivételek az életünkben, nem törvényszerűségek, hanem balesetek (bárcsak így lenne!). 

  A Krisztusban való újjászületésünk feljogosít arra, hogy szembeszálljunk a bűnnel. Hogy kijelentsük: az nem része identitásunknak. Nem lényegi vonásunk, hiszen mi mennyei polgárok vagyunk. Bele-belekeveredünk a bűnökbe, de nem szabad elfeledkeznünk, hogy kiéi vagyunk, hova tartozunk. (A Sátán el akarja hitetni velünk, hogy a föld, a sár, a szenny a mi osztályrészünk… Hajléktalanok közt végzett missziót egy lelkész, ő mondta pártfogoltjainak: lehet, hogy rátok sehol nem vár egy földi otthon, de ne felejtsétek, hogy Isten végső soron nem a koszos utcát rendelte nektek, hanem az ő ragyogó mennyországában készített helyet számotokra.)

     János még megtoldja azzal (már-már túlzónak érezzük ezt a kijelentést): megőrzi magát, a gonosz meg sem érinti. Meg tudjuk őrizni magunkat? Ki tudjuk kerülni a lelki csapdákat? Sok csalódást halmoztunk már fel ezen a területen. De Isten javíthatatlan optimista velünk kapcsolatban. Az ő kegyelme mindig elég. Ahogy az édesanya mindig tisztára mossa a minden mocsokba, szutyokba bemászó gyermekét, úgy Isten is megtisztít minket. Krisztusért úgy tekint ránk, mint saját gyermekeire. Ez nyilvánvalóan minket is kötelez. Nem kereshetjük szánt szándékkal a fertőt, a pocsolyát, iszapot. Igyekeznünk kell megőrizni tisztaságunkat, ahogy egy isteni gyermekhez illik. Valóban - Krisztus ártatlanságára tekintve – utálnunk kell minden hamisságot, bűnt. Egy apa mondta el: ittasan felültette gyermekét a biciklire, elesett vele, a gyermeke életre szóló sérülést szerzett. Attól kezdve valósággal megundorodott az italtól. Ahányszor csak magán érezte gyermeke ártatlan, megbocsátó tekintetét, annyiszor erősödött meg benne az elhatározás: mindent el kell követnie, hogy jóvátegye azt, amit okozott. „Szelíd szemed, Úr Jézus”… Érzem-e, hogy mire indít? Tudom-e, hogy mit vár el tőlem?    

    Mindenképpen a lelki születéssel bekerültünk az Isten közösségébe. Nem sodor magával a világ. Felismerjük annak gonoszságát. Igen, olykor magunkban is. Ne felejtsétek, többre rendeltettünk! (Nagyapám mondta mindig: apád lelkész, nem kell neked minden vásott gyermeket utánozni… Lehet, hogy a „vásott” gyerekek szülei meg azt mondták otthon a csemetéiknek: bár lelkész az apja, nem muszáj minden csínytevését megismételjétek.)

    Tudjuk, hogy Istentől vagyunk - mennyei származásúak. Ez nem nagyképűvé, hanem alázatossá, engedelmessé tesz. Jánosnak nagy dilemmája ez: nem vonulhatunk ki a világból (a főpapi imádságban is elhangzik: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból…”). Krisztus is ebbe világba jött, nem hozott létre egy külön, ideális társadalmat, egy mennyei enklávét. Itt élünk, szolgálunk, de tudjuk, kihez tartozunk. Tudatában vagyunk annak, hogy kinek a családjába születtünk bele Krisztus által. Az Ige szüntelen emlékeztet erre. Fel kell írni a karunkra, homlokunkra: gondolatainkban, cselekedeteinkben ez kell tükröződjék! 

  Tudjuk, hogy eljött az Isten Fia… Karácsony rövid leírása ez. Milyen szép, milyen egyszerű! És mekkora kegyelem, milyen érthetetlen szeretet van mögötte! Tudjuk, most kiváltképpen, de egy fél év múlva is tudnunk kell, hogy Isten Fia eljött: gyermekként, alázatban, tisztaságban. Hogy megkeressen és megtartson minket. Visszavezessen minket mennyei Atyánkhoz.

  Ő értelmet adott nekünk, hogy megismerjük az Igazat. Micsoda mély titok tárul fel ebben a rövid mondatban! Az értelem kezdete az Igaz megismerése. Az igazi okosság, bölcsesség az, ha Krisztusban felismerjük Megváltónkat, aki igazzá tesz minket. (Minden más út – tévelygés.) Ezt az értelmet pedig kapjuk, és nem megszerezzük, nem elsajátítjuk (tanulással, szorgalommal, stb.) Ajándék az is, hogy meglátjuk a nagybetűs Ajándékot. Isten nemcsak elkészített mindent érettünk, hanem hitet is ad, hogy azt Krisztusban elfogadhassuk. („Higgy abban, hogy Isten megtanít hinni!”) 

    Értitek: a valódi bölcsesség nemcsak az Igaz megismerése (az csak az első lépés), hanem az, hogy az Igazban, vagyis Jézus Krisztusban vagyunk. Micsoda mély, már-már misztikusnak ható kijelentés ez! Az Isten szeretetének, irgalmának, az ő megismerésének maximuma. Karácsony nemcsak Jézus közénk érkezése, hanem ennél sokkal több: annak drága megvalósulása, hogy mi őbenne lehetünk. Félve mondom ki, pedig az ige ezt sugallja: Krisztusban Isten részévé válunk. Teljes, megbonthatatlan közösség ez ővele, amit a halál sem tehet semmisé: örök életre szól.

   Mert ő az igaz Isten és az örök élet. Mi pedig őbenne vagyunk. Micsoda magasztos kiváltság, kegyelem, ajándék ez számunkra! Itt véget érnek emberi szavaink, hogy a mennyeiek hálaadó dicsőítése csendüljön fel. Ámen.          

És 9, 1-6 (III./du.)

1 A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a homály földjén lakókra világosság ragyog. Ézs 58,8; 60,1-2; Mt 4,15-16; Lk 1,79; 2Kor 4,6; 1Pt 2,9 

2 Te megszaporítod a népet, nagy örömöt szerzel neki. Úgy örülnek színed előtt, ahogyan aratáskor szoktak örülni; ahogyan vigadni szoktak, akiknek zsákmányt osztanak. Zsolt 4,8; 126,2.5-6 

3 Mert terhes igáját, a hátát verő botot, sanyargatójának vesszejét összetöröd, mint Midján napján. Bír 7,1-25; Zsolt 83,10; Ézs 10,26

4 Mert minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz. Zsolt 46,10; 76,4 

5 Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! 2Sám 7,12-13; 2Kir 19,31; Zsolt 72,1-17; 132,11; Ézs 1,27; 11,1-5; 37,32; Jer 23,5-6; Dán 7,14; Mik 4,3.7; 5,1; Lk 1,32-33; 2,10-11; Jn 12,34; ApCsel 2,30 

6 Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt! 

    Szívünket örömmel, gyönyörűséggel betöltő igeszakasz ez. Észrevehetjük (a Károli Bibliában), hogy az igeversek alatt rengeteg a hivatkozás… A Szentírás sok helyen megismétli ezt a drága üzenetet, az evangéliumok is gyakran idézik. 

   A kezdő mondat, amely állapotunkra világít rá, nem túl vidám: a nép, amely sötétségben jár. Sötétségben, tudjuk, nem lehet rendesen járni, csak botorkálni, céltalanul kerengeni. Expedíciókon figyelték meg, hogyha sötétben indulnak el, és nincsenek irányjelző pontok, csak a kopár sivatag vagy a végtelen hómező, és a kutatók csupán ösztöneikre hagyatkozva próbálnak tájékozódni, akkor általában visszaérnek oda, ahova elindultak. Céltalan körbejárás lesz az eredmény… 

   Ismerjük ennek lelki megfelelőjét. Ha el is indulunk, ha tovább is akarunk jutni, mindegyre ugyanoda lyukadunk ki: bűneikhez, szenvedélyeinkhez, veszekedésekhez, stb. Ez a sötétség, a bűn.

   De azt halljuk – milyen örömteli ez az üzenet – hogy fény ragyog rájuk. Látják a világosságot, és a világosságban mindenre fény derül. Onnan tudjuk, hogy világosság van, hogy látunk mindent. Itt lelki világosságról van szó, ami Istentől származik, és Krisztusban ragyogott fel a világ számára. Az első karácsony fényjelenségei erre utalnak. A mennyei világosságra…  

   A világossággal jön Isten áldása, szabadítása, az öröm… Isten nemcsak körülményeinket, hangulatunkat akarja javítani, de egész életünket akarja szebbé, teljesebbé, reménykedőbbé tenni.

   Olyan szép ígéreteket hallottunk. Megszaporítod a népet. Milyen szükségünk lenne erre! Kivált itt, a szórványban nyomasztó tény, de mi is tapasztaljuk: apadunk. Olyan szívet szorongató, elkeserítő, hogy nincs, aki továbbvigye nyelvünket, hagyományainkat. Kicsinyhitűségünk, aggodalmaskodásunk is hozzájárult ehhez a helyzethez. Adjon Isten megújulást, növekedést, gyarapodást! A szegény Afrikában miért bíznak jobban a jövőben, miért szeretik jobban a gyermekeket? De milyen jó, hogy a külső apadás ellenére van lelki gyarapodás!

   Erről hallunk a továbbiakban: örömöt szerzel. Ézsaiás olyan eseményekre utal, amit a nép együtt ünnepelt meg (nem egymástól félrevonulva, ki-ki a maga privát sarkában): aratás, győzelem. Karácsony az öröm, az együtt örvendezés ünnepe… Örülünk-e igazán? Visszük-e magunkkal ezt az örömöt, reménységet, bizakodást? Vagy csak a panaszt, kesergést… Szeretnénk-e, ha gyermekeink állandóan siránkoznának nekünk, és panaszkodnának rólunk? Krisztusban szüntelen lehet örülni: a megváltásnak, bűnbocsánatnak, annak, hogy ő mindig velünk van.

   És olyan aktuális a következő üzenet: szabadulás az ellenségtől, a nyomorgatás megszűnése, a háború befejeződés. Iga, bot, vessző – kényszerítő, büntető eszközök. Izrael népe fogságban van a prófécia elhangzása idején, valósággal rabszolgasorban él… Majdnem 3.000 év telt el azóta, és még mindig vannak országok, ahol az itt leírt állapotok uralkodnak. 

   De hogy állunk a lelki rabsággal? Milyen igákat hordozunk? Szenvedélyek, bűnök, harag, irigység... Adjuk át az Úrnak, hogy összetörje azokat!  Milyen jól esik a lelkünknek olvasni: Mert minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz.  Milyen rettenetes az, hogy vannak helyek, országok, ahol mindennapi valóság az ellenséges csizmák dübörgése, a fegyverropogás, a tankok, ágyúk, lerombolt épületek, a sebesültek, a robbanásokban szétroncsolt testek látványa. Ahol napról napra egy kegyetlen háború miatt tucatjával halnak meg az emberek. Ó, ha egyezer befejeződne, ha elégne, megsemmisülne minden harci eszközt, ha leszerelnék az atombombákat! Egy se maradjon! Isten országában nem lesznek ártó, pusztító fegyverek. 

   Hogyan történik mindez, mikor? A válasz meglepő. Egy gyermek születik… Mi valami hatalmas, eget-földet rengető beavatkozást várunk. De másak, csodálatosabbak, magasabbak az Isten tervei. Ő egy gyermekben, egyszülött Fiában ajándékoz békességet, viszi véghez üdvözítő akaratát… Ez a Gyermek uralkodni fog. Alázatban, mégis isteni erővel. Szelídséggel, mégis a világ Uraként.  „Nékem adatott minden hatalom”, mondja a feltámadott Jézus. Karácsonykor Isten született ebbe a világba. 

  Szép felségjelzők hangzanak el: csodálatos Tanácsos, erős Isten, örökkévaló Atya, békesség Fejedelme… Bárcsak szívünk teljességével vallanánk mi is, személyesen: Uram, csodálatosak a te tanácsaid, amelyekkel az igazság, a jóság útján vezetsz. Erős Isten vagy te, aki eltörölted bűnömet, legyőzted a halált, és élő reménységet szereztél számomra. Krisztusom, az örökkévaló Atya kebeléből jöttél, mint aki egy vagy ővele, az ő végtelen kegyelmét hoztad, hogy minket is visszavezess őhozzá, üdvösséges közösségébe. És te vagy a békesség Fejedelme, aki a kereszten megbékélteted Istent velünk, és minket is te tudsz igazi békességre, megbocsátásra vezetni. Hadd legyünk békességed követei!   

   Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége. Nem földi uralom a Krisztusé, de kiterjed a Földre is. Itt, ebben a látható világban élve is hatalma, oltalma, kegyelme alá tartozunk. Uralkodásának nem lesz vége… Mulandó emberekként félünk attól, hogy ami a miénk, az elmúlik, azt elveszítjük, de most arra biztat az ige, hogy örüljünk az örökkévalónak. Krisztus mindig király marad, aki trónját törvénnyel és igazsággal szilárdítja meg.

    Az ünnep végén választ kapunk arra, hogy mindez hogyan lehetséges. Honnan ekkora kegyelem, hogy kaphatunk ilyen nagyszerű ígéreteket (Káténk így fogalmaz: Krisztussal együtt uralkodunk), hogy nyerünk békességet, hogyan lesz minek a Krisztus igazsága, hogy lehetünk Isten gyermekei, és miként adatik minden nekünk Krisztusban?  A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt.  Ez a Krisztusban megjelent féltő, örök, megtartó szeretet hordozzon, őrizzen, áldjon meg, és vezessen az üdvösségre titeket, testvéreim! Áldott legyen az ő neve! Ámen.