Templomszentelés

2018. október 7.

---

   A két mai igeszakaszt olvastam fel (Lk 22, 24-30, 4 Móz 6, 22-27). Hát nem csodálatos?! Életünk, szolgálatunk, rendeltetésünk lényege fogalmazódik meg bennük.  Az ószövetségi ige az ún. ároni áldás. A templomjavítás alatt valóban Isten áldását tapasztaltuk meg napról napra, túlzás nélkül mondhatjuk, csodákat élve át. Ha valaki megmutatta volna ezelőtt jó három évvel, hogy így kell majd kinéznie a templomunknak, megmondta volna, hogy a felújítás ennyibe fog kerülni, hogy ennyi közmunkára van szükség, azt mondtuk volna, hogy erre képtelenek vagyunk. Inkább felejtsük el! Ez lehetetlen!  Nálunk, embereknél tényleg az lett volna. De nem Istennél: és végül az ő mennyei terve valósult meg. Benne volt ebben a tervben a sok-sok támogatás, a sok imádság, a sok munka, a lelkesedés, ami végigkísérte a munkálatokat. Isten velünk is számolt. Minket is felhasznált, mozgósított. Szakembereket és kétkezi munkásokat, kisnyugdíjasok és vállalkozók adományait. És megőrzött bajtól, balesettől, a kicsinyhitűség kísértésétől. Valóban, Isten Lelkének erejét, bölcsességét kaptuk könnyebb és nehezebb pillanatokban, és ragyogó lett a templomunk, és legyen ragyogó, Krisztus szeretetét sugárzó az életünk.

A legnagyobb ajándék a békesség volt. Már a legelején kimondtuk: nem éri meg az egész, ha viszály lesz belőle. Egy cserepet sem érdemes kicserélni.  Adódtak kisebb-nagyobb viták, de a békesség lett végül a legnagyobb. Ezért nagyon hálás vagyok. Együtt, egy szívvel kezdtük, és ebben még inkább megerősödve fejeztük be. Legszívesebben minden bergenyei testvéremnek átadnék egy templomkulcsot: íme, egy nagyon értékes ajándék (elsősorban nem az épület, hanem az, aminek az eszköze, aminek helyet, szent teret biztosít: Isten igéje, a közösség): használjátok, legyen fontos számotokra az Istenre figyelés, a találkozás. Ünneplésetekben és hétköznapjaitokban tapasztaljátok meg Isten erejét, áldását, és éljetek szeretetben, békességben!

    Az újszövetségi ige az építkezés alatt is útmutatónk volt, de irányt jelez a következőkre nézve is: mégpedig a szolgálat fele. „Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a ti szolgátok”. Sokat beszéltünk arról, sokat imádkoztunk azért, hogy lelkileg is épüljünk, mert az a legdöntőbb. A templom önmagában nem tart meg … hitünkben is meg kell újuljunk, lelkiekben is meg kell erősödjünk, ki kell tartsunk a Krisztus követésében, össze kell fogjunk – amiképpen a téglák egymást tartják, épületté formálják),. Mindnyájunknak a Szentlélek templomaivá kell válnia, akikben meglátszik az Isten dicsősége: a szeretet, a reménység által. Örökségről hallottunk. Ezt a templomot is örököltük – és hálával gondolunk az elődökre -, de Isten ennél többet ígér és ad: az ő országát. „Hogy egyetek, igyatok.” Igaz, milyen szép kép ez? Milyen jó volt - az elmúlt időszakban sokszor - együtt asztalhoz ülni! Az idén a vasárnapokat leszámítva csupán pár nap volt, amikor nem ebédelt legalább 2-3 ember, de olykor 20-30 is a diakóniai központban. (És milyen nagy öröm lesz majd az Isten országában!)  Akik egy asztalközösséghez tartoznak, azok egy szeretetben, egy reménységben élnek. Legyen békesség az otthoni asztaloknál is, és kívánkozzunk az Úr terített asztalához is!

   Most röviden a templomunk felújításáról.  Ennek a templomépületnek a története nem velünk kezdődött. Elődeink 230 éve emelték hatalmas áldozatok árán (mint tudjuk, a régi, középkori templom helyére, részben annak köveit is felhasználva), de utána még évekig, évtizedekig tartott, amíg berendezték. Az utolsó ablakot 7 évre az ún. befejezés után tették be. A padok is később, a tégla szószék 1827-ben készült el. Ehhez képest nem is volt hosszú a 3 és fél évig tartó felújítás. Javítás közben közel kerültünk az említett történelemhez, régi mesterek kézjegyét ismertük fel, jó ízlésükre, szakmai tudásukra csodálkozhattunk rá. Egyszerűen, de igényesen dolgoztak. Büszkék lehetünk rájuk. És legyünk hálásak értük! A jegyzőkönyvek több nagyobb javításról számolnak be: 1812-ben a templom zsindelyezését már pótolni, a következő évben a templom falait és az orgonát is javítani kellett (a jelenlegi orgona 1847-ben épült). Nagyobb felújítások voltak 1899-ben, 1927-ben (akkor járt utoljára püspök nálunk), 1945-ben, 1988-ban.    

   Nem tudom, 2015 májusában ki nyomta bele először az ásót a templom hátsó (déli) részét 1,5 magasan beborító földrétegbe, de azt követően még nagyon sok szerszám és kéz dolgozott itt egészen a tegnapig: tervek, tanulmányok készítése, szakemberekkel való konzultáció, az említett földréteg elhordása, vakolat leverése, állványépítés (torony), a tető javítása, befedése új cseréppel, toronysisak javítása, újralemezelése, villámhárító felszerelése, villanyhálózat teljes felújítása, a falak újravakolása, új esővízcsatorna felszerelése, tereprendezés, betonpadlózat feltörése bent, vakolatleverés, falak kijavítása, törmelékhordás, új padlózat elhelyezése, állványépítés, stukkódíszek, karzatkazetták, szószékkorona, az orgona, a padok restaurálása és az ajtók míves felújítása, ablakok cseréje, lépcsők újraépítése, hangosítás felszerelése, festés, retusálás, + még ezer tennivaló, takarítás, és nem beszéltünk a portikus igényes felújításáról, a parkoló kialakításáról, a járdák kirakásáról, kerítésekről, munkamegbeszélésekről, egyeztetésről, reggeli kávékról, esti fáradságról.   

   Közben a pénzkérdések. Egyik presbiterünk ismételte mindegyre: az a legkevesebb. Tényleg, sok pénz van a világon, de nem mindig jó helyen. Esetünkben azonban gondoskodott az Úr, hogy erre a szent célra mégis kikerüljön annyi, amennyi szükséges.  2017-ben 7 kisebb-nagyobb pályázatot nyertünk. Közben híveink is megállíthatatlanul adakoztak és dolgoztak. Minden támogatás, minden segítség vitális volt.  

   A legmasszívabb támogatást Magyarországtól kaptuk: 267.000 lej értékben.  A belső felújítás jórészt ebből valósult meg. A gyülekezet pénzbeli hozzájárulása (amit kimondottan erre a célra adományoztak a hívek): 97.400 lej. Köszönöm, hogy a negyedik, önkéntes évben is nagylelkűen hozták az adományokat, köszönjük az elszármazottak, Bergenye-szimpatizáns barátik, ismerősök adományait. A svájci testvéreinktől kerekítve 60.000 lejt, a román Vallásügyi Államtitkárságtól 55.000 lejt, a Gustav Adolf Werk alapítványtól 35.000 lejt, az önkormányzattól 15. 000 lejt, a egyházkerülettől 10.000 lejt, megyei tanácstól 4.000 lejt kaptunk. És meg kell említenünk azokat a magánszemélyeket, akik hol 500, hol 1000 lejjel, hol pár tízezer forinttal pótoltak bele nagy projektünkbe. Nincsen erősebb kifejezésünk: szívünkből köszönjük. Az Úr áldja meg mindnyájukat végtelen kegyelméből. 

    Köszönjük: a tervezőmérnökök, tanulmányt készítő szakemberek segítőkész, önzetlen hozzáállását, tanácsait, Gálfi József Attila fővállalkozó, Gálfi Imre Balázs, Lőrinczi Ede és csapattársaik lelkes, hajrás, legjobb tudásukat adó fáradozását. Olyan hozzáállást tanúsítottak, mintha maguknak készítették volna. Gálfi József Attila testvérünk egyébiránt a templom héjazatának/tetőzetének  javítását és befedését – több tízezer lej értékben – ingyen vállalta. Köszönjük a Lukács Alpin’s magas szintű teljesítményét, a Makka S Veress cég falkép-restaurátorainak türelmes munkáját, Lőrincz Ferenc bútorrestaurátor alapos, igényes szaktudásról tanúskodó alkotását. Köszönjük Albert József orgonarestaurátornak az újból szépen csengő orgonánkat, Fazakas János mester úrnak a mívesen felújított szószékkoronát és karzatkazettákat, Kacsó Ferenc asztalosmesternek a mutatós ablakokat, Marton László bergenyei szakembernek azt, hogy a szószéket varázsolta régi fényében tündöklő újjá, köszönjük Horváth István, Horváth Árpád szakmunkáját.  A hivatalos cégek és szakemberek által elvégzett munkán kívül nagyon sok önkéntes fáradozása is hozzájárult a templom megszépüléséhez. Óriási szerencsénk volt a „kebli” mesteremberekkel: Nagy Ferenc gondnok és Benő Dezső a villanyszerelést végezték, Soós Elek, Lőrinczi László és Lőrinczi Károly presbiter testvéreink a kőműves munka legigényesebb részét. Gagyi A. Gyula, Fekete Attila, Nagy Levente, Nagy Miklós és Török Zoltán voltak a legtöbbet közmunkázó presbiterek, Gagyi Ferenc pr. a torony körüli állvány építését irányította, Farkas Mihály, Soós József presbiterek a famunkát vállalták, Gálfi Imre pr. aa. a műszerészmunka felelőse volt, Nagy Sándor pr. és Gálfi Pál a lépcsőket építették újra, gázszerelést Mihály Szabolcs és munkatársai végezték. Közmunkában Benő Lőrinc Dávid a rekorder, 70- 80 nap körüli teljesítménnyel (az összesen közel 1000 közmunkanapból), de nem kevesen vannak, akik több hetet áldoztak ide, volt, aki a szabadságát töltötte itt. Köszönet azoknak, akik – a legnagyobb dologidőben is - traktort, utánfutót bocsátott rendelkezésünkre. Forró köszönet jár asszonytestvérinknek, akik a templom körül tevékenykedőket mindig meleg étellel várták.

    Mindent egybevéve több, mint 400 nevet kellene felsoroljak. Nem tehetem. Köszönöm, köszönjük. Az Úristen pótolja gazdagon. És örüljünk az elvégzett, és – most már bízvást kijelenthetjük – jórészt befejezett munkának.  És érezzük a magunkénak a templomot, koptassuk a padokat: legyen ez a találkozás, az erőt merítés helye nemzedékről nemzedékre!

   Lelkészi szolgálatomnak egyik nagy teljesítménye volt ez az időszak. Nem építéstechnikai szempontból. Amit ezen a területen nyújtottam, azt egy kezdő menedzser és egy találomra kiválasztott építészeti szakközépiskolás véghez vitte volna. A lelkeikre a gondolok. Az együttmunkálkodás, az összefogás élményére, Isten bámulatosan vezető kegyelmének a kézzelfogható átélésére. Ez az, ami megmarad. Ez is legyen mindig a legfontosabb! A nagybetűsre hivatkozva, egy kicsit ez az én testamentumom. Ha a templomunkat elvennénk tőlünk, ez a kegyelmi ajándék akkor a mienk lenne, és tovább lehetne menni reménységben. Mennyivel inkább így! Ne engedjük üressé válni templomunkat, otthonainkat. Az Úr áldása legyen mirajtunk!

Soli Deo gloria.

---