Mt 16, 13-19 (újzsenge vasárnapja, vázlat)   

13 Amikor Jézus Cézárea Filippi vidékére ért, megkérdezte tanítványait: Kinek mondják az emberek az Emberfiát? 

14 Ők így válaszoltak: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. 

15 Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? 

16 Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. 

17 Jézus ezt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám. Gal 1,16

18 Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. Jel 1,18

19 Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is. Jn 20,23 

    Testvéreim: mindjárt az elején feltehetjük a kérdést magunknak, hogy vajon nekünk kérdésünk-e az, amit itt Jézus megfogalmaz a tanítványoknak… Kivált újzsenge ünnepén, amikor általában a kenyérről, a mindennapiról, és tágabb értelemben az anyagiakról szoktunk beszélni, amelyeknek gondja bizony élénken foglalkoztat, gyakran nyugtalanít is minket. 

   Bár tudjuk, hogy Krisztus Urunk tanításában földi, evilági témák is szóhoz jutnak, sőt, neki fontos a mi testi jólétünk (benne van a kérés a Miatyánkban, csodáiban is ezt láthatjuk), mai igénkben mégis másra kerül a hangsúly, és erre a másra mutat rá az ismert jézusi intés is: „keressétek először az Isten országát”.  Azonban azt látjuk, hogy emberek számára – és ebbe a kategóriába magunkat is belevesszük – egyre kevésbé prioritás a lelkiek keresése. Az értékrendünket nem az evangélium, hanem a világ mércéje szerint állítjuk fel. Talán még szóban valljuk az ige igazságát, de a gyakorlatban nem azt követjük...  Pedig néhány igeverssel alább ezt olvassuk: „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?”

   Csupán mai ünnepünket tekintve kérdezzük meg: kiknek fontos a hálaadás? Kik tartják azt személyes, szívbeli ügyüknek? Nem sokan. (Tudjuk: emberi síkon is akadozik a hála folyamata.) Még ha – Isten őrizzen! – valamilyen nagy szükség és megpróbáltatás jönne is ránk, talán az sem gondolkoztatna el minket. Egyik budapesti lelkész írta le: a második világháború tragédiája után a fővárosi fiatalok elsősorban nem a templomokat, hanem – bepótlandó a több évi kimaradást – a báltermeket, a szórakozóhelyeket töltötték meg.   

    Cézárea Filippi környékére érve (a helyszín említése arra utal: ez a beszélgetés emlékezetes maradt a tanítványok számára, egyébként – amint a következő versekből kiderül - ott beszél Jézus először az ő szenvedéseiről is) kérdezi meg Jézus a tanítványokat: kinek mondják az emberek Emberfiát? Mi a véleményük arról, aki a kegyelem, a bocsánat, az üdvösség jó hírét hozta el nekik, amit életével és halálával meg is pecsételt? Vajon nem az számít-e inkább, hogy mi az Isten véleménye rólunk? Biztos, hogy elsősorban az a döntő… A Szentírásban Isten azt mondja rólunk (Ézsaiás prófétánál olvassuk): mindnyájan elhajlottunk, ki-ki az ő útjára tértünk. De rögtön azt is: ő azonban mindnyájunk vétkét őreá vetette. Isten tehát megkönyörült rajtunk magunk okozta elesettségünkben, elküldte egyszülött Fiát, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez az ő véleménye rólunk, egyben az ő terve velünk. (Isten esetében ez a kettő egybe esik.) 

   Mit mondunk tehát mi ezekre? Vannak olyanok, akik nem is kívánnak válaszolni. „Én nem hiszek, kívül vagyok a témán.”  Mások „szívük mélyén” hisznek Istenben, de lényegében nem érdekli őket az, amit Isten tett értük. Elismerik, hogy valami történt, de nem kérnek belőle… 

   Talán az igénk is ilyenekről tesz említést. Jézust egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek,  Jeremiásnak tarják, vagy egynek a próféták közül. Nagy nevek ezek a választott nép történelmében, de csak a múltat képviselik. Igen, fontosnak nevezzük a keresztyén hagyományokat, ápolgatjuk is azokat, fontosnak nevezzük a keresztyén tanítást, de úgy tekintjük, vagy úgy kezeljük, mint ami nem befolyásolja igazán jelenünket, magatartásunkat, döntéseinket. Nem gondolkodásunkat átható erő számunkra, nem személyes kapcsolat, ami motivál, öntudatossá, elkötelezetté tesz. 

    A kérdés elhangzik személyesen is: ti kinek mondotok engem? Mindig könnyebb másokról beszélni, mint önmagunkról. Mások hibáit észrevenni, mint sajátunkat. Másoknak tanácsot adni, mint azt nekünk megszívlelni. 

   Krisztussal való kapcsolatod ügyében azonban neked kell döntened. Ő már döntött veled kapcsolatban. Megváltód lett. De te kinek tartod őt? Hogyan viszonyulsz hozzá? Akarod, engeded-e, hogy életed Ura legyen, ő irányítson, az ő akarata érvényesüljön benned? Felismered-e benne lelki vezetődet, figyelsz-e rá, kész vagy-e befogadni szeretetét, jóságát, hogy te is ennek légy a képviselője? (Egy vidéki városban a polgármester meghívta a vállalkozók fórumára egy előadásra gyermekkori barátját, aki – bár a nyilvánosság jóformán még a nevét sem ismerte - az ország egyik legnagyobb befektetője volt. Ez alkalommal is kérte mindenféle reklám mellőzését. Kevesen voltak kíváncsiak az ismeretlen szakemberre, még kevesebben ismerték fel személyében azt, aki vállalkozásukat minden várakozást felülhaladó módon fellendítheti.) 

   Aktualizáljuk: meglátod-e életed áldásaiban Isten gondoskodását, akár a mindennapi kenyérben az ő atyai irgalmát? A kegyelemben rejlő lehetőségeket. 

  Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Érezzük, nagy lelki mélységek és magaslatok tárulnak fel ebben a rövid mondatban. Személyes vallomás ez, és jóllehet nincs ott a szó, mégis oda halljuk: nekem te vagy… A Jn 6-ban olvassuk: mi elhittük, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje. 

    A Krisztus név azt jelenti Felkent. Az, akit vártunk, aki legégetőbb kérdéseinkre hoz megoldást. Akit Isten küld… Akiben minden ígéret beteljesedik. Ha itt van a Felkent, akkor benne, általa minden jóra fordul.

    Amikor Péter Jézust Isten Fiának nevezi, még odatesz egy jelzőt Isten neve elé: az „élő”, aki cselekszik, aki oltalmaz, aki megvált. 

  Jézus boldognak nevezi Pétert… Mert nemcsak egy emberi felismerés ez, hanem isteni igazság, amit Isten maga jelentett ki neki. A hit mindig személyes kapcsolatban születik meg. A Krisztussal való közösségben. 

  Ígéret is hangzik: te Péter vagy, és ezen a kősziklán… Pétert – tudjuk - Jézus tette kősziklává. Igazából itt tehát a krisztusi küldetés beteljesítéséről van szó. Amit Krisztus erejével, felhatalmazásával teszünk, az szolgálja Isten dicsőségét, azt nem tudja semmi sem legyőzni.

    Földi áldásokért adunk hálát ezen az ünnepen, ua. a mennyek országa kulcsáról is hallunk. A kettőt együtt kell látnunk. Mert – idézzük újra - mit ér az embernek, ha ez egész világot megnyeri is... Vagy:  aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt.  A napokban egy luxusjacht süllyedt el Szicília partjai közelében… Anglia leggazdagabbjai köréhez tartozók vesztek oda. A földi bizonytalan, mulandó.  Úgy küzdjünk a földiért, hogy ne veszítsük soha szem elől a mennyeit!

   Amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is.Ha ezt most átfogalmazva, személyes döntésként, Krisztushoz fűződő kapcsolatunkra tekintve értelmezzük: amit megkötünk a földön, Krisztussal való szövetségünk, az kötve lesz, az megmarad az örökkévalóságra, amit feloldunk, amit megtagadunk, ha tőle elszakadunk, akkor veszteségünk mennyei nagyságrendű lesz… 

    Ezáltal nem lekicsinylődik, hanem éppen felértékelődik minden földi cselekedetünk. A mindennapi kenyérért való munka és az örök élet eledelének keresése, megtalálása Krisztusban… A földi javakért fáradozva gyűjtesz-e mennyei jövőd számára? Mert ahol a kincsed, ott van, ott lesz a te szíved is. Ámen.