ApCsel 2, 14-17, 22-24, 36-42 (pünkösd I./ de.)   

Lekció: ApCsel 2, 1-8.12-13

   A pünkösdi történetből hallottunk részleteket… Talán azt mondjuk: jól ismerjük minden fordulatát, van-e értelme újra megismételni… De testvéreim, vajon ismerjük-e a Lélek erejét, vajon a pünkösd elkezdődött-e bennünk, közöttünk, átéltük-e, átéljük-e annak sodró, elkötelező hatását, szent örömét? Úgy hallgatjuk-e az igét, mint az első pünkösd résztvevői, akiknek a Szentlélek valóban megérintette a szívét, megújította az életét?

a. Egyakarattal voltak együtt ugyanazon a helyen. Együtt várták a Jézus ígéretét, és erősítették egymást ebben a reménységben. Egy irányba tekintettek, egyet akartak (bár még nem voltak elég erősek azt meg is tenni). Tudták, hogy elhívatásuk, küldetésük, a rá váró feladatok összekötik őket. Nem egyéni utakat terveztek, nem egyéni lelki élményre készültek. Úgy hiányzik ez a lelkünket összekötő, egybefogó egység! Közösségeink külön utakat járó egyénekből állnak. Néha átéljük, hogy jó együtt lenni, de aztán hamar és nagyon el tudunk távolodni egymástól. 

Ugyanakkor a tanítványok készek voltak befogadni a Lélek ajándékát. Nyitott volt a szívük. Arra figyeltek, arra vágyakoztak, nem más foglalkoztatta őket: pl. egymással való versengés, anyagi célok, egyebek. Ha kinyitjuk az ablakot, akkor árad be a napfény, a tavaszi meleg a szobánkba. 

    b. Miután a tanítványokat betöltötte a Szentlélek, átélték Krisztus jelenlétét, elkezdtek róla bizonyságot tenni. Pünkösd a mi missziói megbízatásunkra, a mi küldetésünkre emlékezetet minket. Arra, hogy Krisztust kell képviselnünk, az ő szeretetét felmutatnunk, őt hirdetnünk szóban, de magatartásban is. Pünkösd nem privát ünnep. A tanítványok nemcsak magukban örvendeztek, hallelujáztak, hogy milyen jó kapni ezt a mennyei erőt, átélni Krisztus lelki jelenlétének boldogságát, megerősödni az üdvösség bizonyosságában. Mindez kicsordul a szívükből, másokkal is megosztják, közlik. A Szentlélek személyesen, belülről ragad meg, közösséget teremt, ua. elindít mások fele. Nincs statikus hit, mozdulatlan, közömbös szeretet.

 Vajon megmutatkozik-e a Léleknek ezt az elkötelező ereje köztünk? Mit osztunk meg egymással, mi csordul ki a szívünkből? Vannak-e pünkösdi történeteink? 

    c. A reakció nem mindig pozitív. Vannak, akik megdöbbenve hallják, mások gúnyolódnak. Vallásórán beszéltünk arról, hogy a Nap a viaszt meglágyítja, az agyagot keménnyé teszi. Így van ez Isten igéjével, kegyelmével is. De nem az igének, nem a kegyelemnek kell megváltozni, hanem a szíveknek. 

   d. Péter magyarázza azt, ami történt: valójában az Isten igéjét. Mert a Lélek munkájában Isten kijelentett akarata teljesedik be. Nem valami véletlenszerű, pillanat szülte eseményről van szó, emberi érzelmek fellángolásáról. Azoknak a tüze hamar elhamvad. Péter bölcsen, a Szentlélek erejével beszél Isten megjövendölt, beteljesülő akaratáról… Ez az, ami megíratott. Ez az, ami Krisztusban véghez ment, és aminek bennünk is meg kell történnie. Pünkösd a Krisztus-esemény megismétlődése a mi életünkben.

  e. A pünkösdi beszédnek el kell érkeznie Jézushoz. A Szentlélek róla tesz bizonyságot, az ő tanítását juttatja eszünkbe, az ő megváltó áldozatát teszi eleven tapasztalattá bennünk. Elvezet az igazságra: Jézus Krisztus bűneiket eltörlő igazságára. Erről beszél Péter és tanítványtársai. Jézust ti keresztre szegeztétek és megöltétek. Hirtelen egy per kellős közepén találjuk magunkat. Kiderül, hogy mindnyájan vádlottak vagyunk. Mindnyájan érintettek vagyunk. Döbbenetes ezzel szembesülni. Megrendítő élmény. Engedetlenségünkkel, szeretetlenségünkkel, hitetlenségünkkel valójában részt vettünk a Jézus kivégzésében. Nyomasztó hír ez! Pünkösdhöz ez is hozzátartozik.

   f. De rögtön arról szól a bizonyságtétel, hogy Isten jóvátette azt, amit a bűnös ember elkövetett. Először Fia életében, mert őt feltámasztotta. A halál nem tarthatta őt fogva. Azt is mondatnánk: Isten megszüntette, felszámolta a bűn következményét, hatástalanná tette azt. Valakire rágyújtjuk a házat, végignézzük a szörnyű jelenetet, aztán másnap (harmadnap) látjuk, hogy a ház érintetlen, lakója pedig vidáman, mosolyogva jön velünk szembe. De mi történik a bűnössel? Velünk.

   g. Először meg kell hallanunk, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, aki ellen gonoszságunkban fellázadtunk. Akit mindig keresztre küldünk, valahányszor szeretetlenek, igazságtalanok vagyunk. Isten Szabadítónkká tette azt a Jézust, akit mi megtagadtunk, visszautasítottunk. Akinek a nevét talán valljuk, de szívünkből sokszor kitessékeljük őt. Pünkösd Krisztus megváltó munkáját, megdicsőülését emeli egyetemes igazsággá!  Ami általa történt, az végérvényes valóság.

   h. Aztán a megtört, bűnbánó kérdésre (mit cselekedjünk?) hangzik a válasz: térjetek meg. Ezt kell tennünk. A Szentlélek erre indít. Nem egy kis bánkódás, egy kis próbálkozás, hogy jobbak leszünk, hanem teljes fordulat, odafordulás Krisztushoz. Szent elhatározás, hogy őt követjük, szerinte élünk. Elköteleződés (a keresztség ezt pecsételi meg), áldozatának elfogadása, tudatosítása, neki való szolgálat, vele járás. Mindebben a Szentlélek támogat minket. És rögtön áldás is ígértetik: nektek és gyermekeiteknek. A megújult élet áldása nemzedékeket hat át. 

 i. És végül olvasunk a megvalósulásról. Pünkösd nemcsak fellelkesedés, nem múló érzelmi vihar, hanem igazi, életeket átformáló mennyei erő kiáradása. Háromezren lesznek Krisztus követői, akik kitartóan (döntő szó ez!) részt vettek az ige tanulmányozásában, együtt imádkoztak, közösséget alkottak, és hirdették életükkel Isten megváltó szeretetét. 

   Ne múljon el nyomtalanul közöttünk sem ez az ünnep, engedjük, hogy Isten élő Lelke megérintsen, átformáljon, megajándékozzon a bűnbocsánat örömével, és egy megújult, hálás, Krisztussal járó, szeretetével szolgáló élettel áldjon meg! Hála, békesség, lelki erő, élő reménység származik ebből. Ámen.

2 Tim 1, 6-7 (pünkösd II./de.)

 Ezért emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned. Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. 

    Isten Szentlelke a világban annak megteremtése óta munkálkodik  (olvassuk a teremtés történetében, hogy „Isten Lelke lebegett a vizek felett”), valamennyi, az Úr küldötte próféta, Dávid is a Szentlélek által szólt (Mk 12, 36), de – ha szabad így fogalmazni – „testet öltése”, nyilvánvaló megjelenése az első pünkösdkor történt.

   Hallottuk, hogy az apostolokat eltöltötte a bizonyságtétel erejével, bátorságával, Krisztus megígért jelenlétének a tapasztalatával. Ez a pünkösdi élmény, felismerés nemcsak az ő életüket, hanem sokakét megváltoztatta. 

   A Cselekedetek könyve– éppen a pünkösd utáni történetek leírásában – sokat beszél a Lélek dinamikus, megújító, felhatalmazó munkájáról: az apostolok szolgálatában, csodák végbemenetelében (sánta meggyógyulása, a börtön megnyílása), gyülekezetek alakulásában, bűnök leleplezésében, üldözők megtérésében, a misszió elkezdődésében, pogányok megtérésében, a fellángoló támadások közt a tanítványok hitének megerősítésében, az evangélium terjedésében, győzelemre jutásában. 

   Egy szép idézet a Cselekedetek könyvéből. Pál mondja az efézusi véneknek: Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. (ApCsel 20,28)

   Feltesszük a kérdést, sokféle erőtlenségünket látva: vajon Isten Lelke ma már nem munkálkodik? Ha nem is szélzúgás, tüzes nyelvek megjelenése által, amik az első pünkösd egyedi és meg nem ismétlődő jelei voltak, de életek megújulásában, megtérésekben, közösségek megerősödésében. Úgy látjuk, hogy pünkösd előtti állapotban vagyunk (akár húsvét előtti, karácsony előtti állapotban). 

   Ezért sokatmondó Pál intése, amit Timóteusnak fogalmazott meg: emlékeztetlek téged… Mert hajlamosak vagyunk elfelejteni (a Sátán sok mindennel próbálja figyelmünket másfele irányítani, értelmünket lefoglalni, eltompítani). Egy történet arról szól, hogy az ellenségnek nem sikerült meghódítani egy jól megerősített, bátor katonák által védett várat, és akkor cselhez folyamodtak: egyik kémük révén finom bort juttattak be a védőknek, amibe álomport kevertek, és így már játék volt a vár elfoglalása... Mintha valami lelki álom nehezedne a szemünkre. Nem használjuk ki Isten drága ígéreteit, lelki ajándékait. Sok énekünk szól arról, hogy ébrednünk kell!

    Isten elsősorban az ő igéje által emlékeztet. Honnan származik a hit? – kérdi a HK. A válasz: „Szentlélektől, ki azt a szent evangélium prédikálása által szívünkbe felgerjeszti”.  Figyelünk-e, ráhangoljuk-e a szívünket, tudatunkat? Mennyi áldás származna abból, ha valóban Isten igéjével élő, azt komolyan vevő emberek és közösség lennénk! Ha valóban odaadóan keresnénk az igében, és teljes igyekezetünkkel cselekednénk az Isten akaratát. A porosodó Bibliák, a kiüresedő templomok a lelki (de egyben a fizikai) hanyatlás szomorú jelei.

  Ezért emlékeztetlek, éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét. A tegnap du. hallottunk a kegyelmi ajándékokról. Ez a mondat értetlenséget támaszt bennünk. Hogy van ez? Hát nem a Szentlélek ajándéka, nekem kell feléleszteni ezt a mennyei tüzet? A Biblia egyenlő mértékben hangsúlyozza mindkettőt. Pl. a hit Isten ajándéka, de nekem kell elfogadni. A Szentlélek munkájában Isten független akarata nyilvánul meg („amint akarja”), de bezárhatom a szívem, vagy éppen megnyithatom a Szentlélek előtt. Sőt: kérhetem is (pünkösdi énekekben gyakori ez a kérés-formula: „Isten élő Lelke, jöjj!”,  „Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét!”, „Jövel, Szentlélek Úristen!”.) 

   Éppen tehetetlenségünk felismerése, lelki kudarcaink, erőtlenségeink kell arra indítsanak, hogy belássuk: szükségünk van mennyei támogatásra. Kérnünk kell, könyörögnünk érte, engedni, hogy a bennünk kihunyt tüzet a Lélek szele felszítsa, fellobbantsa. Pál a kézrátétel akkor általánosan elterjedt ceremóniájára utal, valójában Istennek személyes életünkre vonatkozó ígéreteiről van szó: ami ránk helyeztetett a keresztségben, konfirmációban, az ige hallgatása révén. Isten letétbe helyezte nálunk az ő javait, csak mi sokszor nem használjuk. Ezért van annyi erőtlenségünk… (Koldus története. Amikor meghalt, a „surgyéjában” milliókat találtak.)

    Mert nem a félelem lelkét adta Isten nekünk. Igaz, mennyi energiánkat leköti, elveszi a félelem, az aggodalom! Mennyi szolgálattól visszatart, milyen sokszor megbénít! Pedig Isten az ő segítségét ígéri. Azt, hogy ő velünk van harcainkban. Ő pedig még soha egyetlen csatát sem veszített. Korunk népbetegsége a szorongás, félelem, a depresszió. Külső tényezők is hozzájárulnak ehhez (háborús hírek, politikai bizonytalanság, sokféle betegség), de főként belső elbizonytalanodásunk, eltávolodásunk. Elszakadásunk a reménység forrásától. Ilyen szép igeverseket olvasunk a Lélekről: mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által. (Róm 5,5). Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és öröm a Szentlélekben (Róm 14, 17)  A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által (Róm 15,13). Vagy a mai részben, néhány verssel lentebb: A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélekáltal (1 Tim 1,14). Reménységről, békességről, erőről, örömről, drága kincsekről hallunk, és mi sokszor csak alig tengődünk lelki értelemben, tele vagyunk panasszal, keserűséggel. Isten gazdagon kiárasztja ránk áldásait, de mi olyan szegényesen (a kapás is lehet szűkmarkú!), olyan keveset fogadunk el belőle, mert mással van tele a szívünk: félelemmel, anyagiassággal, irigységgel.

   A félelem szó jelenti a gyávaságot is. És ezt a kifejezést hallva megalkuvásunkra kell gondolnunk, arra, hogy olyan könnyen feladjuk krisztusi értékeinket, értékrendünket, úgy elkeveredünk a világgal, nem állunk ki határozottan Krisztus igazsága mellett, fontosabb az érvényesülés, mint lelkünk tisztasága, békessége. Gyáva népnek nincs hazája, hangzik a közmondásban, a gyáva, meghunyászkodó keresztyének pedig saját magukat számolják fel. Semmiféle külső törvény nem kényszerít minket hitünk elhagyására, a közösség gyakorlására, azt mi magunk hanyagoljuk el. Hiányzik belőlünk a Lélek bátor kiállása, meg nem vesztegethető egyenessége: akárki bármit is mondjon, én az Urat követem, hozzá ragaszkodom.

  Isten nem félelemtől vacogónak akarja látni gyermekeit, minket. Nem erre hívott el, nem ezzel bízott meg, nem erre nézve ruházott fel. Hanem az erő, azaz a kitartás, a hitvallás, a kísértésekkel bátran szembeszállás Lelkét adta. Hallottuk: erőre nem azért van szükségünk elsősorban, hogy magunkban erősek legyünk, és ezzel talán még dicsekedjünk is, hanem azért, hogy másoknak hasznára legyünk. Az erősek tartoznak azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzák. A fizikából tudjuk: erő nélkül nincs munkavégzés. Minden jelenség mögött erő, energia áll. A Lélek adta lelkesedés, lendület nélkül nincsen szolgálat. 

    Helyzetünket tekintve megállapíthatjuk: nem használjuk ki a lelki lehetőségeket. (Történet a kisgyerekkel, aki elakad az „autópálya építésben”, mindent kipróbál, csak apja segítségét felejti el igénybe venni.) Igaz, ti is úgy gondoljátok: Isten sokkal több lelki kincset helyezett el bennünk, gyülekezetünkben, mint amennyi megmutatkozik! Csodák történhetnének, gyógyulások, szabadulások, öröm, ehelyett vergődés van, civódás, kicsinyes harcok…

    A szeretet Lelke. Ha Krisztusról szól, akkor az ő végtelen, megváltó szeretete felől biztosít minket (milyen drága dolog ez!), ua. felruház minket is ezzel a szeretettel, hogy másokhoz odahajoljunk. Ha ennek a szeretetnek igazán teret adnánk, úgy megváltozna a légkör családjainkban, gyülekezeteinkben, igen, a világon is… Engedjük, hogy a Lélek szeretetre indítson, és ne okoskodjunk, ne latolgassuk, hogy megéri-e! Ne másokhoz, hanem Krisztushoz mérjük cselekedeteinket!

   A józanság lelke, isteni ajándéka. Itt nemcsak a tudatmódosító szerektől való tartózkodástól van szó, nemcsak a mértékletes életről (arról is, az Ef 5, 18-ban olvassuk: És meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van: hanem teljesedjetek be Szent Lélekkel – a Lélek szent mámorával), hanem a tiszta, bölcs látásról, döntésről (111. zsoltár a józan eszűekről beszél, akik az Úr félelmében élnek, ami a bölcsesség kezdete). Isten Igéje és Szentlelke tesz képessé erre. (ApCsel 26,25 – Pál: igaz és józan beszédet mondok…)  Amikor annyi elmélet, annyi tanítás (vallásos színezetű is) ostromol, bombáz minket, akkor nekünk józanul, kiegyensúlyozottan, Krisztushoz ragaszkodva kell tudnunk állást foglalni, dönteni. Tudva, hogy kinek hiszünk, tudva, hogy mi a megbízatásunk, tudva, hogy mi az igazi célunk Krisztusban. Isten Lelke segítsen, vezessen ezen az úton! Ámen.   

2 Kor 3, 4-18 (pünkösd III.)/ Lekció: 2 Móz 34, 29-35

4 Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van Isten iránt. 

5 Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak arra, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk Istentől van. 

6 Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. Jer 31,31 

7 Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, 2Móz 34,29-35 

8 hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata? 

9 Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata! 

10 Sőt ami ott dicsőséges volt, már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt. 

11 Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó. 

12 Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk, 

13 és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. 2Móz 34,34 

14 De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el. 

15 Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön. 

16 De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel. 

17 Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. 

18 Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. 

    Eléggé elvontnak tűnik Pál apostolnak ez a tanítása, de Isten Lelke által mégis megérthetjük a lényegét. Nem a betűre figyelve, hanem az azt átható Lélekre.

   Először azt hallottuk, hogy Krisztus által bizodalmunk van Isten iránt. Felfoghatatlan jelentőségű tény ez. Mi, gyarló és bűnös emberek gyermeki bizalommal fordulhatunk Istenhez. A legnagyobb problémáinkkal is. (Képzeljük el, manapság nem is olyan nehéz: a szomszédos országba látogatunk, ott hirtelen háború tör ki, lezárják a határokat, a legszigorúbb ellenőrzést vezetik be, a több ezer, teljes bizonytalanságban levő, kétségbeesve várakozó emberből naponta 10-20 személy engednek át, és akkor kiderül: a határparancsnok a legjobb barátunk. Teljes bizalommal keressük meg, kérjük a segítségét, és tudjuk: megmenekültünk.) 

    Az apostol hozzá teszi: ennek a bizalomnak az alapja nem bennünk van, ezt nem érdemeltük ki, nem szolgáltunk rá, hanem nagylelkűen, kegyelemből előlegezte meg, ajándékozta nekünk az Isten. Alkalmasságunk nem tőlünk van, hanem Istentől, aki méltóvá tett arra, hogy az új, kegyelmi szövetség részesei legyünk, sőt annak a szolgálatába álljunk. Ezt a Krisztusban létrejött szövetséget nem a betű, a törvény tartja fenn, hanem a Lélek, nem a parancsolatok számunkra teljesíthetetlen feltételeket állító rendelkezései, hanem Istennek minket igazsággal felruházó, befogadó kegyelme. 

    Ha Lélek által lettünk Isten gyermekei, akiket áthat Krisztus szeretetének lelkülete, akkor nem maradhatunk a betű megszállottjai, nem képviselhetjük a törvény kérlelhetetlen szigorúságát sem önmagunkkal, sem másokkal szemben. Ha tudom, hogy az az orvos, aki megmentette az életemet, önzetlenül végzi a munkáját, nagylelkűen és készségesen segít minden hozzá fordulón, nem volna becsületes, ha okoskodnék és fontoskodnék súlyos betegségétől szabadulni akaró embertársamnak, és elkezdenék neki arról beszélni, hogy rengeteg pénzt kell összegyűjtsön, bonyolult procedúrákat kell végigjárjon ahhoz, hogy esélye legyen a gyógyulásra. Ha kegyelemből tartattam meg, nem lehetek a törvényeskedés embere. 

  Egy szemléletes példát említ Pál az Ószövetségből, a törvényadás Sínai-hegyi történetéből. Azt olvassuk ott, hogy Mózesnek ragyogott az arca, amikor (immár másodszor) lejött a hegyről a tízparancsolat két kőtáblájával. Igen, a kőbe vésett halásos törvény (ui. mivel nem tudunk előírásainak eleget tenni, valójában a kárhoztatással szembesít, ítélet alá helyez minket) szolgálata is dicsőséges volt, mert az a szent Isten jogos elvárasait fogalmazza meg, a mennyei mércét állítja elénk, de sokkal dicsőségesebb a Krisztusban nekünk tulajdonított igazság, kegyelem, üdvösség, vagyis a Lélek szolgálata.  Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó. Mert nem a törvény fog uralkodni, hanem Krisztus, és nem a törvény, hanem Isten Lelke fog mindent betölteni. A törvény az irány, de nem az út, a szabály, de nem a szabadulás. Meghatározza a megváltás feltételeit, de nem segít azokat betölteni. Krisztus töltötte be érettünk. A törvény a minta, amilyenné válnunk kellene, de a Lélek a kéz, ami formál, alakít minket Krisztus hasonlatosságára. 

   Ebben a reménységben élünk, és nem a törvény bonyolult előírásairól vitatkozunk, hanem nyíltan beszélünk arról, hogy Krisztusban kegyelmet nyertünk, Isten gyermekei lettünk, és a Lélek irányítása alatt élünk (aki az Isten akaratát nem külső paragrafusokban adja elénk, hanem a szívünkbe írja). Ennél a gondolatnál az előbb említett történet egy újabb mozzanatára céloz az apostol, amikor Mózes leplet terített az arcára, hogy a róla sugárzó dicsőség ne félemlítse meg a népet.

   Pál úgy látja, hogy ez a lepel azóta is sokak arcán ott van, akik a törvény körül tudálékoskodnak, mert a lepel Krisztusban tűnik el, aki Isten akaratát tökéletesen kijelentette, akiben megjelent Isten üdvözítő kegyelme. (Ha pl. részt akarunk venni egy izgalmas expedíción, és kezdjük összegyűjteni az információkat, és ezernyi elvárással találjuk szembe magunkat, hogy diplomák, igazolások kellenek, különböző képességvizsgák, és éppen bele vagyunk veszve ezekbe, és egyre reménytelenebbnek tűnik az egész, amikor a szervező azt mondja, hogy gyere, mert beveszlek a csapatba, mindent elintézek neked. Ebben az esetben nem mondjuk neki azt, hogy várj, egy csomó feltételt még nem teljesítettem, nem értem, és nem is fogok soha a végére érni.) Krisztusban lelepleződik  a törvény értelme is… ti. az, hogy hozzá kényszerítsen, hogy megmutassa: csak az ő érdemével boldogulunk. Ezért kell az Úrhoz térnünk.

    Isten Lelke ezért vezet minket Krisztushoz, ezért kapcsol hozzá, hogy a benne megjelent kegyelem, bocsánat, békesség, öröm részeseivé legyünk. Nem a törvény előtt kell nekünk méricskélnünk magunkat, hanem az isteni szeretet gazdagságában élnünk. 

   Nagyon fontos vers a 17. Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Nem könnyű kijelentés! De ráérzünk arra, hogy alapjában véve mit üzen. Az Úr a Lélek, aki mindent áthat kegyelmével, jóságával, aki mindent megújít hatalmával és erejével, aki mindenkit felvesz megváltó szeretetébe. Ha szabad így fogalmazni: a Szentháromság Isten mindenik személye ugyanazon kegyelem által ugyanazon megváltás munkáját végzi érthetetlen szeretetben, az Atya teremtő, jóságos hatalmával, a Fiú megváltó irgalmával, a Szentlélek megújító erejével. 

   Ahol az Úr Lelke, ott maga az Úr van jelen, és ott igazi, belső, lelki szabadság van. Nem a sokat emlegetett anyagi függetlenség biztosítja a szabadságot, kiharcolt pozíció, tudomisénmi. Nem a törvény precíz betartása, korlátainak tiszteletben tartása (bár a társadalomban a törvények betartása garantálja a polgárok szabadságát), hanem a szeretet korlátlansága, nem a kínosan megszerzett érdemek, hanem a kegyelem pazar bősége. 

   Isten Lelke nem a törvény alá, hanem a törvény fölé helyez minket. Szabad lesz megbocsátanunk ott, ahol talán jogos a sérelmünk, szabad jót tennünk azzal, aki talán visszaélt jóságunkkal, szabad áldozatot vállalnunk ott, ahol az talán értelmetlennek látszik. 

   Az Úr Lelke Isten nagylelkűségének, Krisztus irgalmának, a Lélek reménységének gyakorlására tesz szabaddá minket. Isten Lelke nem a törvény mintájára, hanem a Krisztus arcára formál át minket. Hogy az ő szeretete tükröződjék rajtunk. Gyönyörűen fogalmazta ezt meg az utolsó vers: ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. Ez a legnagyobb dicsőség, amiben részünk lehet itt a földön és az Isten országában is: Krisztus arcát tükrözni, az ő világosságát visszaragyogni. Cselekedje Isten Lelke által, hogy ez történjen! Ámen.