Úrvacsora (reformáció)

    A reformáció Krisztustól indult, hozzá tért vissza. Istennel való kapcsolatunk, megváltásunk alapja ő, és mindaz, amit értünk vállalt és vitt véghez. Értjük Pál apostolt: nem akarok tudni másról köztetek… Ahogy nem függeszthető fel gyermeki, testvéri, szülői viszonyunk (soha nem felejthetjük el, hogy szülők, testvérek, családtagok vagyunk), úgy a Krisztussal való közösségünk sem. Ezt idézi fel, ezt teszi mindig eleven lelki élménnyé az úrvacsora. 

   A régiből új lesz, az ószövetségi páska szertartásából a megváltást hirdető ünnep. A reformáció ezt a megújulást hangsúlyozza. Nem elég a szokás, a külsőség (még az úrvacsora esetében sem), hanem az személyes, friss hittapasztalattá kell legyen. 

   Jézus szakít a hagyománnyal, nem az egyiptomi szabadulás történetét mondja el (bár az is lényeges), hanem arról beszél, ami annál is fontosabb, amiben Isten teremtő, szabadító terve, szándéka eléri célját: ez az én testem. Jézus önmagára, áldozatára mutat tehát. Ez a legfontosabb!

   A poharat véve azt mondja: ez az új szövetség. Nem a régi eltörlése, hanem annak beteljesítése. Isten akaratának a célba jutása. Isten kegyelmi munkája Krisztusban valósul meg teljesen. Az új szövetség bűneink eltörléséről szól, megigazulásunkról, üdvösségünkről – az egyetlen Igaz önmagát adó áldozatáért. 

   Ezt cselekedjétek! A reformáció korában óriási vívmánynak számított, hogy a hívek is két szín alatt vehettek úrvacsorát. Ma már nem is értjük azt a nagy örömet, ami gyülekezeteket, népeket töltött be, hogy az evangélium parancsa szerint részesülhettek az úrvacsora jegyeiben. (A kehely szimbólummá is vált.)

  Pedig az „ezt cselekedjétek” ennél sokkal többet jelent (ma már reformátusaink jórésze egyetlen szín alatt sem, semmi szín alatt nem vesz úrvacsorát: milyen szomorú!). Krisztus Urunk itt az új szövetségben való járásról szól. Amiről hallottunk a bűnbánati héten: hogy megújuljunk értelmünkben és lelkünkben. Hogy az az indulat legyen bennünk, ami Őbenne volt, hogy öltözzük fel jóságát, tisztaságát, szeretetét... Látszik-e rajtunk, hogy az újszövetség népe vagyunk? (Egy király álruhában elment országa egyik tartományába, ui. olyan híreket hallott, hogy a kormányzó rosszul bánik a rábízott néppel, bement az egyik faluba, mindenütt a mélyszegénység nyomai, egyik családtól ennivalót kért, káromkodva küldték el, szitkozódva beszéltek küzdelmes munkájukról. A király leváltotta a zsarnok kormányzót, egy jószívű vezetőt nevezett nevezett ki… pár év múlva meglátogatta ugyanazt a falut, szép házakat látott, jómódú gazdaságokat, betért ugyanahhoz a családhoz, ennivalót kért, káromkodva küldték el, szitkozódva beszéltek küzdelmes munkájukról… Keserűen állapította meg: az emberek lelkében semmi nem változott.)

  Vigyázzunk, ne váljunk méltatlanokká az úrvacsorára, ne váljunk méltatlanokká Krisztusra, megváltó Urunkra, aki mindent vállalt és elvégzett értünk. Éljünk békességében, bocsánatában, legyünk az ő szeretetének eszközei, az üdvösség reménységét, bizodalmát hordozzuk és adjuk tovább, és járjunk hitben, erre buzdítva egymást is, hogy a kegyelem ne váljon ítéletté, hanem áldássá az életünkben! Ámen.