Jn 6, 25-40 (újzsenge)

   25 Amikor megtalálták a tenger túlsó partján, megkérdezték tőle: Mester, mikor jöttél ide? 

26 Jézus ezt válaszolta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. 

27 Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Atya Isten. 

28 Ekkor megkérdezték tőle: Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk? 

29 Jézus ezt felelte nekik: Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. 

30 Erre megkérdezték tőle: És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? 

31 Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: „Mennyei kenyeret adott nekik enni.” 2Móz 16,4.13-15; Zsolt 78,24

32 Jézus pedig így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. 

33 Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. 

34 Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! 

35 Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. 

36 De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek. 

37 Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; 

38 mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. 

39 Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. 

40 Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.

   Nem először halljuk ezeket az igeverseket, ahogy (hála Istennek) kenyeret sem csak egyszer eszünk az életben. Van valami megragadó erő, szépség, vonzás ezekben az evangéliumi sorokban. Olyan lelki élményt nyújtanak, ami mindegyre visszavisz minket Jézushoz. Akár akkor az embereket. Érezzük, tudjuk: nem elegek csak a földiek. Azok is fontosak, sokat fáradozunk is értük, Isten áldásai mutatkoznak meg azokban is, de ő többet akar adni (nemcsak azokból, hanem azoknál). Fennáll annak a veszélye, hogy lelki éhségünket mulandó javakkal, célokkal próbáljuk elverni. A bennünk levő űrt üres dolgokkal töltjük meg. 

   Újzsenge ünnepe a kenyér ízét, illatát, tápláló erejét idézi… Vajon ízleltük-e azt, hogy jóságos az Úr (1 Pt 2,3), drága ajándék az ő kegyelme, amivel jóllakik a lelkünk?  

   Igeszakaszunk elején egy prózai kérdés hangzik el a Jézust keresők részéről, de mélyebb vágy húzódik mögötte: „Mester, mikor jöttél ide?”. Igen, néha ilyen földhözragadt kérdéseink vannak, nehezen tudjuk a lényeget kimondani.

  Jézus azt mondja: nem azért kerestek, mert jeleket láttatok (a János evangéliumában szinte visszatérő motívum, hogy jeleket kérnek Jézustól), hanem azért, mert ettetek a kenyerekből. Földi gondjaink megoldása kiemelt szempont számunkra. Anyagi nehézségek elől menekülve, jólétet keresve a világ végére is elmennek az emberek. Bennünk van ez a törekvés… Nem állíthatjuk álszent módon, hogy ez a kérdés – az anyagiaké – mellékes számunkra. Jézus sem becsüli le. Amikor látta az ötezer éhségét, földi táplálékkal tartotta jól őket. Az Úr gondoskodik testi szükségeinkről is. 

   Az ige azonban arra tanít, hogy ne csak ennyit akarjunk, ne csak azért forduljunk Istenhez, mert ő anyagi biztonságot garantál nekünk.  Keressük, fogadjuk el az ő nagyobb ajándékait is. Ha valaki egy égő házba reked, a megérkező tűzoltóktól nem 100 lejt fog kérni, hanem azt, hogy megmentsék.

  Ne a veszendő eledelért fáradozzatok. Mi szívesen közbeszúrjuk a „csak” szócskát. Ne csak… Jézus azt hangsúlyozza itt: ne az legyen a legfontosabb, a kizárólagos. Keressétek először az Isten országát (Mt 6,33). Ismerjük be: életünkben sokszor megfordul a sorrend, az elsőből utolsó lesz, vagy teljesen ki is hullik az életünkből… Gondoljunk a hálaadás ünnepének háttérbe szorulására, az Istennek szentelt idő megspórlására.

   Vannak-e megmaradó javaink, amiket Krisztus ad?  Amiket tőle, általa, hozzá ragaszkodva nyerünk el. Vagy azt mondjuk: Uram, lehet, hogy te vagy az út, de én a saját utamat járom, lehet, hogy te vagy az igazság, de én tudom, hogy milyen igazságokkal és elvekkel lehet érvényesülni. lehet, hogy te vagy az élet, de én nélküled akarok boldogulni. Olvassuk: Isten benne (egyszülött Fiában) mindent nekünk ajándékoz (Ef 1,3/Róm 8,32). Krisztusban minden a tietek (’ Kor 3, 22-23). Nélküle – akármit is érjünk el – hiányos, üres lesz az életünk.

  Nem könnyű velünk, emberekkel. Gyanakvó, értetlenkedő lények vagyunk. Két kérdés hangzik el Jézus fele. a) Mi tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk? Vagyis: mit jelent a mennyei eledelért munkálkodni? A földiért tudjuk, hogyan kell. 

  Jézus azt válaszolja: az az Istennek tetsző, hogy higgyetek abban, akit elküldött. A hit tehát cselekedet. Lelki értelemben vett kenyér-kereső munka. Krisztus áldozatának elfogadása, hozzá tartozás, az ő követése, engedelmesség, szeretetének, jóságának képviselete. 

   A második kérdés: milyen jelt mutatsz? Mivel bizonyítod, hogy valóban benned kell hinnünk? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogy írva van: mennyei kenyeret adott nekik (ami fogyasztható, fizikai eledel volt).

   Jézus nem fárad bele a válaszadásba, szeretettel történő meggyőzésünkbe. Tisztázza: nem Mózes adta a mannát (magasabb – mennyei - megmentési terv állt a háttérben), és nem is egy lezárt történetről van szó: az én mennyei Atyám adja. Éhes embereknek hiába beszélünk régi nagy étkezések, lakomák emlékéről. Attól nem laknak jól. Nekik most van szükségük táplálékra. Nem régi történetekről szól a Biblia, hanem Isten megújuló, megújító kegyelméről. Mi is kaphatjuk, csak legyen nyitott a szívünk.

  Gyönyörű mondat hangzik el a 33. versben, igazi evangélium: az Isten kenyere a mennyből szállt le, és életet ad a világnak. Isten tehát megosztotta velünk a kenyerét, (lelke) legdrágább kincsét, egyszülött Fiát, aki életet ad nekünk, a világnak. Ő az a kenyér, akivel igazán jóllakunk, akivel boldogok leszünk. Akivel teljessé válik, „tele lesz” az életünk.

    Spontán kitör a Jézust hallgatókból: Uram, add nekünk ezt a kenyeret. Szeretnénk mindig az Isten kenyeréből enni, részesedni! Szeretnénk aggodalmak nélkül, gyermeki bizalomban, ráhagyatkozó hitben élni! Bennünk is fel-fellobban az Isten békessége utáni vágy. Milyen jó lenne! Tudjuk-e, hogy Isten áldásait Krisztusban nyerjük meg? Őt kell teljes szívvel elfogadnunk. 

  Én vagyok az élet kenyere… Hatalmas kijelentés ez. A kenyér akkor valóban az élet, az életben maradás feltétele volt. Az Ószövetségben több kiemelkedő szertartás is kapcsolódott az aratáshoz vagy a termés betakarításához. A (gabona)termésért való hálaadás egyik legünnepélyesebb pillanata az új zsenge bemutatása volt, amikor a pap bemutatta (meglóbálta) a már zsendülő kalászokat Isten színe előtt, kifejezve azt, hogy az áldás, a bőség, az öröm, a megtartatás forrása Isten (3 Móz 23, 9-11). Nemrég olvastam egy teológiai tanulmányban, hogy amikor Pál az 1 Kor 15, 20-ban Jézust az elhunytak új zsengéjének nevezi, akkor ezzel nemcsak az ószövetségi ünnep üzentére utal, de arra a tényre is, hogy Jézus éppen az új zsenge bemutatása - a páska utáni sabbátot követő - napján támadt fel, és ezzel azt (is) hangsúlyozza: ahogy a kalászok a közelgő termést, az életet hirdették, úgy Krisztus feltámadása is, immár az üdvösség összefüggésében.

  Egy fontos feltétel is elhangzik: „aki hozzám jön”… Látjátok, ez ránk tartozik. Isten elkészítette, nekünk ajándékozta az élet kenyerét, de nekünk el kell azt fogadni. Megrendítő történetek maradtak ránk, amelyek nehéz időkről, éhínségekről szólnak, a kemény harcról a mindennapi betevő falatért (és valóban nem többért). Egyik novella arról szól, hogy az apa elmegy napszámba, az utolsó darab kenyeret csomagolja oda neki a felesége, de ő este visszahozza azt a gyermekeinek, azt mesélve, hogy a munkaadója bőven megvendégelte. Vajon mit vállalunk azért, hogy szeretteink jusson a lelkiekből is, vajon ilyen önfeláldozással, ilyen elszántan próbáljuk azokat is átadni nekik? 

   Jézus szavában figyelmeztetés van: láttok, mégsem hisztek. Mennyi minden megadatott nekünk, és mégis sokszor panasz, kicsinyhitűség a válasz!  Nem úgy van az, hogy minél többet kapunk, annál hálásabbak vagyunk. A „sok” akár a hálátlanságunkat is növelheti.

  Meg kell érintse szívünket, ragadja értelmünket a Krisztus áldozata. Úgy lett ő az élet kenyerévé számunkra, hogy lemondott mennyei előjogairól, nem a maga előnyét nézte, hanem önmagát adta, csakhogy beteljesítse Isten megváltó akaratát. Ezt az utolsó versben hallottuk gyönyörűen megfogalmazva: az az én Atyám akarata… 

  Lássuk meg Krisztusban a nekünk ajándékozott mennyei kenyeret (és róla semmi földi kincs, drágaság el ne vonja figyelmünket)! Higgyük el, hogy benne és érette minden egyéb is megadatik nekünk. Bízzunk benne, és soha ne kételkedjünk afelől, hogy Isten gondot visel rólunk, megáld bőségesen, és nekünk örök életet ajándékoz. Amikor a Miatyánkban a mindennapi kenyeret kérjük, akkor ebben benne van a mennyei és a földi is. Milyen jó, hogy a földi kenyérben (elsősorban az úrvacsora alkalmával) szemlélhetjük a mennyeit is, és tudjuk: amint a földi biztosítja az életet, úgy Krisztusban az üdvösségre tápláltatunk. Ámen.