Lk 10,37 + Jn 7, 31-36 (vas.de., 2024.jan.28.)

37Jézus erre azt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!

31 A sokaságból többen hittek benne, és ezt mondták: Amikor eljön a Krisztus, vajon több jelt tesz majd, mint amennyit ez tett? 

32 Meghallották a farizeusok, hogy a sokaság ezeket suttogja róla, és szolgákat küldtek a főpapok és a farizeusok, hogy fogják el őt. 

33 Jézus ekkor így szólt: Még egy kis ideig veletek vagyok, azután elmegyek ahhoz, aki elküldött engem. 

34 Kerestek majd engem, de nem találtok meg, mert ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek. 

35 A zsidók erre így beszéltek egymás között: Hová akar menni, hogy nem találjuk meg? Talán a görögök között lévő szórványba készül, és a görögöket akarja tanítani? 

36 Miféle beszéd ez: Kerestek majd engem, de nem találtok, mert ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek?

   Az imahét utolsó alkalmához érkezve azt lehet a benyomásunk, hogy most már tényleg nagyon sok mindent tudunk az irgalmas samaritánus példázatáról. Részletekbe menően hallottunk a törvényről, annak summájáról, hogy ti. szeretnünk kell a) Istent (mert ő előbb szeretett minket, életünk, megváltásunk, üdvösségünk feltétele az ő végtelen irgalma), és b) felebarátunkat (mert ez a szeretet egyetlen valós formája — a többi csak ámítás). Az is tisztázódott, hogy ki a felebarát, illetve kinek kell én a felebarátjává legyek, miként kell megharcoljak magamban a közömbösséggel, a felelősséget hárító önző gondolatokkal, indulatokkal, hogyan kell vállaljam a magam és mások sebét, hogyan kell keresnünk a gyógyulás útjait.  Arról is szó volt, hogy az egyház, a gyülekezet fogadóvá, támogató közösséggé kell váljon, ehhez pedig együtt kell keresnünk a szeretet, a megbocsátás, a kiengesztelődés lehetőségeit. (Eszünkbe jut Jézus fájó panasza, amikor Ézsaiást idézve arról beszél, hogy az emberek nem akarnak benne hinni „hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. "- Jn 12, 40). És arról is hallottunk, hogy állandó kihívás, feladat számunkra észrevenni, felkarolni a felebarátot...

   Minden bizonnyal ez a példázat elgondolkodtatta annak első hallgatóját, a törvénytudót. Új látásra nyitotta fel a szemét. Kibúvót kereső kérdése kijózanító felismeréssé lett számára. Akár Dávid király esetében a Nátán próféta története a szegény ember juhocskájáról, aminek a végén elhangzott a szív közepébe találó megállapítás: „te vagy az az ember”. 

   A felismerés rendkívül fontos lépés: amikor rádöbbenek arra pl., hogy eltelt az életem rokonaimmal való értelmetlen pereskedéssel, hogy különböző szenvedélyekbe merülve vagy az anyagiakért harcolva elhanyagoltam a mellettem élőket, hogy Istennek hátat fordítva rossz irányba haladtam, hogy egyéni érdekeimet követve küldetésemet tagadtam meg. Napokra napok, évek után évek teltek, és annyi lehetőséget elmulasztottam. Önző és önfejű voltam, nem tudtam azt tenni, azt adni, amit Isten rám bízott. Csak rólam szólt az életem, és lelki értelemben ez a lehető legalacsonyabb szint. 

   Megrendítő ráeszmélések ezek. De nem elegek. Sokszor éreztük úgy, hogy megszólít, megérint az ige, elgondolkoztat, a szívünkbe markol... De ha bennünk minden marad a régiben, ha nem változik semmi, akkor csak futó lelki élmény lesz az egész. Akár a könnyekig is meghatódhatunk, nagy elhatározások ébredhetnek a szívünkben, de ha nem kezdünk valóban gyökeresen újat, akkor „megvilágosodásunk” ellobbanó szalmaláng lesz csupán.

  A példázat elhangzását követő párbeszéd zárómondatában (ez az egyik mai textusunk) Jézus erre figyelmeztet. Valójában a példázat végső tanulságát, üzenetét fogalmazza meg: menj el, és te is hasonlóképpen cselekedj... Ez az egésznek a célja. Jézust nem csupán csodálnunk, hanem követnünk kell. Jézus sok jelet tesz, olvastuk a János evangéliumában. Sokan hisznek benne. De ha hiszel, akkor engedelmeskedned kell. Ha engedelmeskedsz, akkor hiszel igazán.

A példázat több mint tanítás, a csodák többek segítő cselekedeteknél: Krisztusra mutató jelek azok. Az ő szolgáló életéről, az ő megváltó küldetéséről beszélnek. Ö elindul a bűn nyomorúságába belegabalyodott ember útján. Nyomunkba ered, utánunk jár. Akár jelképesen is magyarázhatjuk. Előbb jött a törvény (annak a képviselői a pap és a lévita), és megállapította rólunk, hogy tisztátalanok vagyunk, hogy reménytelen az állapotunk... Talán meg is érdemeljük azt. Az arra utazó samaritánus azonban nem ezt a kemény igazságot vallja, ő a kegyelmet képviseli. Értitek, mire utazik Jézus? A mi megtalálásunkra, megmentésünkre, megváltásunkra. Nemcsak arra a helyre ér, ahol az áldozat van, hanem személyesen hozzá. Nemcsak a helyzetet kezeli, nem is csak betegségeinket, hanem minket. Sebeivel gyógyít. 

   Tehet-e több és nagyobb jelet ennél? Nemcsak másokkal, hanem veled is. Mehet-e valaki ennél messzebb értem? Adhat-e többet, mint ez az isteni irgalom? Vagy ennél többet akarunk? Hamis, sokat hazudó ígéretekre figyelünk? Elmennél-e dolgozni egy olyan hajóra, amelyiken 1.000 dollárt keresel naponta, de a hajó biztosan el fog süllyedni? Vagy inkább egy másikra, ahol század részét kapod, de a legszebb, legboldogabb helyen fogsz kikötni... Akit egyszer felkarolt, felemelt, sebeiből kigyógyított Jézus, az nem felejtheti el soha. Van-e ilyen történeted vele? Szeretete belső jellé, bizonyossággá kell legyen, lelki élménnyé, tapasztalattá. A megváltás jelévé. Valaki mellem volt és van. Teljességgel vállalja sorsomat, szenvedésemet. 

   A jelek, az irgalmasság tettei köteleznek. Te is hasonlóképpen cselekedj... Az egész keresztyén etika bele van sűrítve ebbe a rövid mondatba. Úgy tegyél, ahogy ez a példázat tanítja, ahogy az cselekszik veled (és másokkal), aki elmondta ezt a példázatot — valójában önmagáról szólván. Ha komolyan veszed őt, de saját magadat is, az életedet, ha van lelked, akkor nem tehetsz másként. Ha valaki felemelt, te nem lökhetsz el másokat, ha megbocsátott, te nem tarthatod a haragot másokkal.

   Jézus nem azt mondja a törvénytudónak, hogy jegyezd meg jól ezt a példázatot, tartsd észben, oszd meg másokkal. (Nem elég megtanulnunk, akár kívülről idéznünk.) Azt sem, hogy ennek alapján fogalmazd át teológiai gondolkodásodat, írj szép tanulmányokat róla, állíts fel egy új elméletet. Jaj, nekünk olyan szép elméleteink vannak! Hanem azt mondja Jézus, hogy cselekedj! Hajolj oda másokhoz, szólj hozzájuk biztató szavakkal, szolgálj nekik szeretettel, légy kész segíteni rajtuk! Az irgalmas samaritánus példázatának újra és újra meg kell történnie. Ezért mondta el Jézus. Ha a világ meg akar maradni, akkor ezt a samaritánusi, krisztusi mintát kell követnie. A bajba jutott állapotán nem segített a pap és lévita tudása, egyedül a samaritánus hozzáfordulása.

    Nem is azt mondja Jézus, hogy menj akkor te is el a példázatban szereplő útra (ahol gyakoriak voltak a rablótámadások...). Hanem így szól: hasonlóképpen cselekedj. Jártadban-keltedben. Ott, ahol élsz. Legyen nyitott a szemed, legyen irgalmas a szíved azok iránt, akiket Isten elődbe hoz. Lásd meg, vedd észre a mások nyomorúságát, és tőled telhetőleg segíts! Ne akard mindig értelmezni az eseteket, hanem krisztusi hozzáállással légy kész, amennyiben rajtad áll, felvállalni mások nyomorúságát. Lehet, nem kell a nyugat-afrikai Burkina Faso-ba elmenned (ahol az imaheti programot összeállították, ahol 2 millióan akut élelmiszerhiányban szenvednek, ahol csupán a lakosság 1/4-ének áll rendelkezésére villamos energia, állandóak a fegyveres támadások, káosz van), de legalább gondolj rájuk együttérzéssel, imádkozz értük, és rájuk (is) gondolva segítsd még jobban a közeledben levő rászorultakat… Mert a szeretet hullámai messzire szétterjednek. 

Egy életre szóló program ez. Örök kihívás. Állandó készenlét. Mindig vannak elesett, sebesült, kiszolgáltatott, sebeket hordozó emberek. Tudjátok, ők kapják másoktól a legtöbb bántást. Ők tudják igazán, hogy hányan mennek el mellettük közömbösen, hányan fordítják félre a fejüket. () Mi is kerülhetünk ilyen helyzetbe... Mindig vannak és lesznek félretaszítottak, kifosztottak. Annyi baj, betegség van, valami nagy irgalmasság kellene áthassa a világot! De nem az történik. Egyre érzéketlenebbek vagyunk (immunisak a mások szenvedésére), egyre inkább magának él az ember. Az egymás terhének hordozását egyre kevésbé érezzük személyes felelősségünknek. (Persze, vannak szép kivételek.) Elmondtam már: ha 10 személyt túszul ejtenének a gyülekezetünkből, és az lenne a szabadon bocsátásuk feltétele, hogy egy hónapig minden vasárnap minden egyháztag, aki itthon van, egészséges és szabad, eljöjjön a templomba, szerintem szegény embertársaink már kérhetnék is az előrehozott kivégzésüket. Nem hoznánk ekkora áldozatot értük. Tkp. magunkért. Hány ember tart túszként fogva a Sátán, és vajon ha összefognánk, nem lenne-e több szabadulás? Mit gondoltok? Eredj el! Mit vállalunk magunkért, egymásért? Mi, akik tudjuk, hogy mindent kaptunk, minden kegyelemből van.

    A János evangéliumában hallottuk: vannak, akiket valósággal bosszant, ha hálásak kell legyenek. A diktátorok rendszerint elteszik láb alól korábbi jóltevőiket, nehogy előálljanak azzal, hogy valamikor segítettek nekik. Nem akarnak senkinek lekötelezve lenni. Értitek ezt a sátáni logikát? A farizeusok és a főpapok szolgákat küldenek, hogy elfogják Jézust. Ők homlokegyenest másként cselekednek, mint ahogy Jézus kéri tőlük. Tudunk ilyenek is lenni. Halljuk az igéből, hogy Krisztus megváltott, megbocsátásra és szeretetre hív, mi azonban kitartunk elképzeléseink és (talán) sérelmeink mellett. Mondjad, Uram, mert én tudom úgy is, hogy mit teszek. Ellenkezőjét annak, amit te kérsz. Jóságodat gonoszsággal viszonozom. Mikor térünk észhez, mikor fog Krisztus szeretete uralomra jutni köztünk?

Jézus beszél arról, hogy az alkalmak, lehetőségek lejárnak. Emberi létünk törvénye ez. Amíg időnk van, tegyünk jót mindenekkel - tanítja az ige (Gal 6,10)... Nem áll korlátlan idő a rendelkezésünkre. Hallottuk az egyik este: nincsen máskor. Sok első lehetőség egyben az utolsó is. Isten akármikor meghúzhatja a vonalat cselekedeteim oszlopa alatt. Vajon mi lesz az eredmény? Vannak, akik addig halogatják, hogy soha nem fognak neki új életet kezdeni, megbocsátani, jót tenni, vagy hibáikat jóvátenni. Mostantól kezdve kell Krisztus szerint cselekednem, őt követnem.

Jézus földi küldetése is bizonyos időre korlátozódott. A mienk is. Ezt komolyan kell vennünk. Lehet okoskodni (farizeusok kérdésében valami ilyesmit érzünk), de az elmulasztott alkalmakat nem tudjuk visszahozni. Ma kell jót cselekedni, és éppen azokkal, akiket ránk bízott az Úr. Tudjuk, hogy Jézus hova ment. Számunkra is helyet készít. Szerinte kell élnünk, őt követnünk, hogy hozzá érkezzünk. Ámen.