Az örömüzenetet nem mindig vált ki bennünk örömet. Olykor a megszomorodás útján jutunk el a boldogsághoz.

Amikor az emberek semmibe vesznek, akkor jelent sokat az, hogy Istennek drága vagyok.

Hitünket megélni és – ha kell - meghalni.

Nem hiszek, de engedelmeskedem. 

A kegyelem valójában minden pillanatban felfüggesztett ítélet.

Összeelegyítettük Istent a véletlennel. 

Nem vagyok hős, csak rettegek a vereségtől.

Az erőszak - a szó etimológiájának ellentmondva – nem igazi, belső erő megnyilvánulása, hanem a félelmet és a gyávaságot a gyengébbek bántásával palástoló beteges reakció.

Az igazi barát az, akiben akkor is megbízhatsz, ha egymás ellenségeivé váltok.

Jézus nagysága az, hogy nemcsak saját isteni hatalmát mutatta meg, hanem a bennünk rejlő isteni erőket is felfedte. 

A szeretet az egyetlen magatartásformáló erő. 

Az időtlenség igazol majd minket. 

Az igazi bölcsesség alázathoz vezet, az alázat bölcsességhez. Ha bölcs akarsz lenni, annak legbiztosabb módja az, ha az alázat útját választod. 

Amikor kiengedtek az élet mezőire, önfeledten ficánkoltunk, versengtünk, vadul egymásnak estünk, erősnek, legyőzhetetlennek éreztük magunkat, miénk volt a világ, aztán este, amikor elkezdenek beterelni, visszahőkölve, riadtan csendesedtünk el, rettegő sejtelem kezdett fojtogatni: nagypéntek következik.

Nagyon rátarti vagyok az alázatomra.

Vajon hiteles lelki valutát használok? Mivel fizetek másoknak: gőggel, lenézéssel, durvasággal, vagy hittel, reménnyel, szeretettel? 

Az emberek nem az igazat, hanem az erőset, a nyerőt választják. (Úgy gondoljuk, több esélyünk van, ha a keresztre feszített, megcsúfolt igazságnak hátat fordítva a győztes gonoszság mellé állunk.)

A sajnálkozva kilőtt golyó is öl.

„Találd fel magad!” „Nicsak, ez én vagyok!”

Mit ér a példa, ha senki nem látja? Agyonkínzott, nemes méltósággal kiszenvedő, ártatlan áldozatok röhögő martalócok között. 

Úrvacsora: erőt kapni a jóra, és örülni, hogy más is erősödik. Az Úr egymás javára táplál.

Miért vonakodunk szóban kimondani azt, amit tetteikkel nyíltan bizonyítunk? Miért beszélünk becsületről, igazságról, jogról, stb., miközben közönséges, kicsinyes, alantas vágyak, indulatok hajtanak minket? Ha már annyira magunk körül forgunk (és érzéketlenek vagyunk másokkal szemben), miért tartjuk mégis fontosnak, hogy másoknak szép képet mutassunk? Miért nem vállaljuk tárgyilagos ridegséggel igazi identitásunkat: hogy ti. lelketlen, gonosz, öntelt emberek vagyunk, akik másokat csak eszköznek tekintünk, a hatalomért, önös érdekeink érvényesüléséért a legnagyobb gaztettől sem riadunk vissza? Miért van szükségük erkölcsi igazolásra, miért igyekszünk nemesnek feltüntetni azt, ami becstelen? Miért nem hirdetjük nyilatkozatainkban is azt, amit tetteinkkel: mi bizony önző célokért harcolunk. A győzelemig… Miért kellene ezt cinizmusnak tartani?

A bűneinkhez való viszonyulásunk is bűnös. Görbe útjainkról nem tudunk egyenesen beszélni. 

Nincs olyan igazság, amihez ne lehetne hazugságot kitalálni. 

Önmagadhoz mérve értelmezed, kritizálod a másik magatartását.

Nincs gondtalan boldogság, csak a gondok fölött is felragyogó. (Hálás vagyok a napsütésért, sebek gyógyulásáért, könnyek száradásáért.)

Az ellenfeleddé vált embertársad minden kijelentését - az igazakat is – gyanakodva hallgatod, hazugságnak, félrevezetésnek tartod. Minden megnyilvánulásáról gonoszságot, hamis szándékot feltételezel. Nem tud olyan jót tenni, hogy neked ne legyen rossz véleményed arról. Nincs esélye, nincs esélyed.

Nagy dilemma: az isteni szót, az igét nem saját „hárító” megközelítésed szerint kellene hallgatnod és értelmezned, hanem nyitott szívvel, elfogulatlanul, hogy megújíthasson. A megtérés képtelensége ez. Először Isten meg kell változtassa értelmedet, hogy megtérhess.

Nem biztos, hogy a Nobel-díjas meg tudja győzni az analfabétát… 

„Úgy érzem magam, mint a bárányfelhő a sötét farkas-fellegek között.” 

Miért tanulunk többet a pofonokból, mint a simogatásokból? 

Az ördög néha saját maga mögé bújik.

Amikor a hitvány gyalázza az alávalót, nem csatlakozhatsz hozzá… Álnok lélekkel nem lehet „helyére tenni” a gonoszt. 

Az igazság és hazugság vitájában kölcsönösen ugyanazok a vádak, ellenérvek hangzanak el. A különbség a lelkekben van. A tiedben is, kedves megfigyelő. Hiszen ha a lelked mélyén a gonoszság fele hajlasz, akkor a hazugság bizonyítékait fogod igaznak, meggyőzőnek, logikusnak, elfogadhatónak találni. 

Nem zavar annyira az igazságtalanság (sőt!), és erkölcsileg is simán el tudjuk tűrni, amíg hasznunk van belőle. Csak amikor következményeiben ellenünk fordul, amikor saját bőrünkön kezdjük érezni gonosz uralmát, akkor ébrednek gyorsan aggályok bennünk. Etikánk ilyen elfogult. 

Fegyvernyugváskor is harc, versengés van az emberek között. A béke a háborús erők egyensúlya.

A hamisságnak felettébb rossz véleménye van az igazságról. 

A bizalom azt jelenti: tudom, hogy a másik szeret, a javamat akarja a „kedvem ellenére” való dolgokkal is, mindent megtesz értem - és mindent képes is megtenni -, amit megtehet. 

Amikor belépünk a világba, az kitárul előttünk (), amikor kilépünk belőle, hirtelen minden beszűkül. Magunkba hullunk. Nemlétünkkel egyedül csak az élő Isten képes kezdeni valamit.

A diktátorok – ha csakugyan olyan erős személyiségek - miért érzik szükségét annak, hogy tömegeket kényszerítsenek erőszakkal arra, hogy harcoljanak (vagy szenvedjenek) rögeszméjük megvalósulásért, miért nem vívják ki saját maguk annak győzelmét? 

Álszentséggel igazi elismerést akarunk elérni. 

Aki önmagát tekinti célnak, az máris megérkezett.

A fizikában egy test állapotának meghatározása a viszonyítási rendszertől függ. Hasonlóképpen a lélek világában is. Saját értelmezése szerint a Sátán is jót akar: „embereket ment”, „szabadságot ajándékoz”… 

Aki túl messzire megy, nem jut el a célhoz.

Aki nem tud mit kezdeni magával, az elkezdi másokkal…

A gyenge emberek a hatalomba menekülnek. 

Mint a vírust, úgy a bűnt is egyénenként kell a lelkekben elpusztítani. A háborút nem lehet egészében legyőzni: a szívekben kell indulatát kiirtani. Nem a háborút kell megállítani, hanem az embereket. (Nem erővel, sem hatalommal, hanem Isten Lelkével.)

Aki a gyűlölet hullámhosszára hangolódott rá, ahhoz hiába közelítesz szeretettel. Hiába kezded el szeretgetni a sértett, bevadult sorozatgyilkost…

 Uram, dicsőséges vagy, még tagadásod is nagyszerű!

Az alázat, a tisztaság – minden látszat ellenére – legyőzhetetlen. Nincs fegyvere ellene a gonosznak. Ezért alkalmaz vele szemben gyakran – beismerve tehetetlenségét – fizikai erőszakot.

A végtelen jóság körében hogyan születhetett meg a gonosz? Az Egyszülött Fiúval szembeni - alaptalan – irigység miatt? Azóta is minden rossz kiindulópontja ez az érzés/gondolat. Legtöbb bajunk a másikkal van. Ha csak magunkban lennénk, tárgytalan lenne gyűlölködésről, versengésről, vitáról, képmutatásról, kegyetlenkedésről beszélni.  Talán mernénk – önmagunk előtt - jók lenni, nem szégyellnénk gyengeségünket, nem kellene erősnek mutatkoznunk. Az élet a dualitással (a szingularitás felbomlásával) bonyolódott el… 

A teremtett világ – és benne az ember - jó volt (az isteni mérték szerint is), ugyanakkor magában hordozta – az embernek ajándékozott szabad döntés miatt – a rossz választásának lehetőségét. Az ember, akit a sátáni kétszínűség (v.ö. a kígyó kétéltű) megtévesztett, ez utóbbit találta „kívánatosnak”… A hazugság meghasonlást kelt a szavak egyértelműségében. Nem tudod, hogy mit és kinek higgyél. Ugyanazok a szavak jelenthetnek igazat és hamisat is. A hazugságot nem lehet „önmagában” megcáfolni, csak az igazsághoz ragaszkodva.   

Isten, hogy az irigység valótlanságát megmutassa, éppen Egyszülöttjét – a féltékenység célszemélyét – áldozta fel. Halála halálos döfés a gonoszság minden fondorlatosságán.  

Ha látnánk a végét, a következményét, (talán) akkor sem tántorodnánk el gonosz szándékainktól. Beleszeretünk saját mocskos, erőszakos utunkba, mert mi törtük magunknak, mi gázoltunk végig rajta. Az én gazságom drágább nekem (mert az enyém), mint a mások igazsága. A belátás, a bűnbánat lehetetlenségéről beszélünk… Mit tudnék tenni? Térdre esve, töredelmesen, sírva beismerem tévedésemet Isten és önmagam előtt? Szinte képtelenség. Ilyen csak a Bibliában van, vagy egzaltált emberek élettörténetében. Pedig ez a békesség, a megtisztulás, a kiengesztelődés feltétele… Hagyd ott magad, és gyere, kövess engem!

Az emberek nem az erkölcsi, hanem a fizikai rossztól félnek.

A nulla információt kibocsátó rendszerről is van információnk: az, hogy nem érkezik belőle semmiféle információ. Ilyen módon a halál - empirikusan nézve - egybites állapot.

A nagyon sok és a végtelen közt végtelen a különbség.

Az ember akkor támad a legvehemensebben, ha saját hibáit kell védenie. 

Élet nélkül nem lehet élni.

Nehogy Góliátot sajnálnád!

A csaló megcsalása még nem igazságszolgáltatás.

Ha egy gyermek mellébeszél, azt hazugságnak nevezzük, ha egy politikus műveli ezt – pedig ez utóbbi tettének sokkal súlyosabb következményei vannak -, akkor diplomáciáról beszélünk.

A zsarnok bennünk lakik… A kérdés arra egyszerűsíthető le, hogy ha hatalmad lenne rá, sőt azt is el tudnád intézni, hogy soha ne derüljön ki, amit elkövettél: eltennéd-e láb alól a szomszédod idegeidre menő kutyáját, összetörnéd-e nagyképű, pökhendi kollégád autóját, megleckéztetnéd-e az arrogáns hivatalnokot (nemcsak hirtelen fellobbanásból, hanem mindig, amikor „úgy érzed”), stb.  Érted, itt kezdődik a diktatúra, amihez - lehetsz akár hívő, kegyeskedő ember – te is hozzájárulsz.

A gondolat kvantumjelenség… Csak ami bejön, bevillan, az válik gondolattá, a többi vibráló lehetőség marad.  

Ha van egy titokzatos személy, aki elkísér minden utamon, segít, megvéd, de én nem tudok róla, akkor nem vonom be a velem történtek értelmezésébe… Nem számolok vele, pedig a legnagyobb mértékben számíthatok rá.

Ahol megfigyeled, ott van. Ahol keresed, ott fogod megtalálni.

„Kételkedésem is veled kapcsol össze, Uram.” 

A bűneset tkp. hűtlenség.

Nem találtok meg: gyermekkoromba menekülök.

Minél inkább törpelelkű valaki, annál inkább megjátssza az óriást, ha hatalomhoz jut. A magas polcra kerülők a legapróbb bántást sem tűrik (betegesen kicsinyesek és önérzetesek). Ha valaki arra vetemedne, hogy nyilvánosság előtt pofon üssön egy diktátort, akkor az olyan felháborító sértésnek tartaná ezt a (nyilvánvalóan barátságtalan) - gesztust, hogy az elkövetőt - szegény fejét –menthetetlenül kivégeztetné. Ám ha ugyanez a zsarnok valamelyik alattvalóját – csak azért, mert nem rokonszenves a képe - évekre börtönbe zárná, ahol naponta megkínoznák, sanyargatnák, a legnagyobb szenvedéseknek vetnék alá, szemében ez említésre sem méltó piti ügy lenne csupán. 

Kain gyilkos támadása óta zsigereinkben van a gyanakvás. Akkor fejlődhetett ki bennünk a bizalmatlanság génje. Egy eset mindenkire rávetíti az árnyékát... Ha szembejön velünk egy ismeretlen, nem feltétlenül a jóakaratú barátot látjuk meg benne. 

A teremtés megismétlődése bennünk: a semmiből Isten jó gondolatokat tud előhívni.

Az „egy” már régóta darabokra hullt – a darabokból pedig megszerzünk egyet-egyet, és egésznek hisszük. 

Saját törvényeink védelmét élvezve csak magunkat tartjuk szentnek és sérthetetlennek… Minden gond nélkül kicsúfolunk, becsapunk, megcsalunk másokat, és nem gondoljuk, hogy ezzel megcsorbulna a mi emberi integritásunk.

Annak függvényében, hogy a kivégzéskor melyik oldalon állsz, az egy bagatell „hivatali” ügy számodra, vagy élet-halál iszonyatos, fuldokló tusája. 

A bennünk levő határok a döntők. Az tudniillik, hogy ha felfüggesztődnek a külső korlátozások, meddig megyünk el, mit engedünk meg magunknak. 

A vetélytársát kinyíró féltékeny szerető, az ártatlan embereket túszul ejtő, megkínzó, legyilkoló terrorista, a betegelméjű, volt munkatársait sértődésből agyonlövő kirúgott alkalmazott csak annyiban különböznek egy diktátortól, hogy a felsoroltak nem valamely nagyhatalom vezetői. 

Mindig felháborít, pedig így működik a világ: a legelvetemültebb gazemberek is igazságról, jogról, méltányosságról, értékek védelemről, segítő hozzáállásról, jóindulatról, bizalomról, fejlődésről, jólétről beszélnek. Szemrebbenés nélkül. Legaljasabb, legönzőbb terveiket is világmegváltó buzgólkodásnak állítják be, az ellentmondani merészelőket – legyenek bár a legtisztességesebb, legártatlanabb emberek – gonosz, ördögi, kiirtanivaló ellenségként tüntetik fel. A szavakkal – megtévesztő módon - minden rendben van. Az igazságról beszélnek, amit te szívednek is kedves, amiért te is síkra szállsz. Csak a mögötte levő (rejtve maradó, tudatosan titkolt) szándékkal, lelkülettel van baj. Kérdezed: vajon ők komolyan gondolják-e, amit mondanak? (Lehet, hogy egy beteg, torz világkép él bennünk?)  Nem valószínű, de az biztos: tőled megkövetelik, hogy halálosan komolyan vegyed. 

Nem kételkedik a hazugság győzelmében. 

A vezér vezérszavakban beszél. Minden gyanús neki, ami nincs a hatalma alatt. 

Örülök, hogy Isten ilyennek teremtett, és annak is, hogy szüntelen dolgozik azon, hogy megváltoztasson. 

A büntetett - bűntelen.

Uram, üdvösségemet ne bízd a hitemre, tedd egyedül a te kegyelmedtől függővé! 

A szavakból nem ismerjük meg az igazságot. Lehet, hogy nem is a szavakat érted félre, hanem az igazságot.

Ha hazug lélekkel beszélek az igazságról, a hamisság gyanújába keverem azt.

Ha gonosz a szemed, a jót is rossznak látod… 

A tévedés, a véletlen sok érdekességet produkál, ha jelen van valaki, aki mindezt észrevételezi. 

Még arra is képes, hogy megöljön, csakhogy szeressed.

Az emberek, akik ítélkezned feletted, kisujjukat sem mozdítják az általuk rád szabott ítélet könnyebbé tételéért.

Jobb menet közben elbukni, mint hamis célhoz érkezni.

Könnyebb megszabadulni, mint szabadságban élni.

Az evolúció rendben van az Isten szemszögéből is. Sőt, kizárólag úgy van rendben. 

Vigyázz, ne az (emberi) törvények magyarázzák erkölcsi meggyőződésedet, hanem erkölcsi meggyőződésed értelmezze a törvényt.

Ha valakiről meghallod, hogy ellened áskálódik, és példaszerűen bosszút állsz rajta, aztán kiderül, hogy hamis hír volt az egész, ettől még nem a magad elítélésén fogsz fáradozni (esetleg bántásod jóvátételén), hanem azon, hogy – minden áron mentve becsületedet - gonosz tettedet igazoló, terhelő vádakat gyűjts a másik ellen (megnyugtatlak: fogsz találni). 

A legtöbb harc oka: önmagunk védelme (valós vagy képzelt támadások ellen). 

„Ha az eszem el is kalandozik, a szívemet őrizd meg hűségben, Uram!”

Ha haragunk „tárgyát veszíti”, indulataink úgyis fenntartják azt.

Ne engedd, hogy saját történeted mellékszereplője légy! 

Egyetlen szeretnivaló van bennem: a te szereteted.

Nem azért teremtette Isten a természeti törvényeket, hogy azokat önkényesen áthágja.

Nem kell feltétlenül ismernünk Isten stratégiáit: követnünk kell azokat.

A sokszori bukás legnagyobb veszélye: már nem látjuk értelmét feltápászkodni.

Lehet, hogy a „probléma” csak neked okoz gondot. 

A bűn, a nyomában járó pusztulás kihatott a menny zavartalan harmóniájára is. Isten megkérdezte a mennyei seregek előtt: ki megy el nekünk a halálos útra tért embert megmenteni… A könyörületre indulás mély, mennyei csendjében az egyszülött Fiú, az Ige szólalt meg: én elmegyek. A megváltásunkat örök tanácsában elrendelő Atya arcát könnyek lepték el. 

A fájdalom a leghatékonyabb tanítómester.

Van, aki kudarcait is sikernek állítja be.

Biológia vágyaink életfontosságúak, az egónk vágyai nem.

Puha ruhákba öltözött, a gentleman szerepében tetszelgő vezetők, akik egy mozdulatukkal sem sértenék meg a protokolláris szabályokat, milyen otromba, tapintatlan, tolakodó, pimasz, brutális módon másznak bele a magánéletedbe: elszakítanak családodtól, megfosztanak jogaidtól, háborúba küldenek…  

 Többet gondolni Istenről, kevesebbet magunkról.

Bosszanthat, hogy a kegyelem az ellenségedre is kiterjed, hogy a gravitáció nemcsak az ő, hanem a te esésedet is okozza.

Csak a látszatot látom.

Teljes bizalommal vagyok a hit ajándékozója iránt, de teljes fenntartással a megajándékozottakkal szemben. 

Meghal valaki: a pap sajnálkozik, hogy nemigen járt templomba, ui. több lelki ajándékot kaphatott volna, a bankár azt fájlalja, hogy az illető nem gyűjtött elég pénzt, mert gazdagabb lehetett volna, a ruhagyáros azon bánkódik, hogy nem adott eleget magára, hiszen sokkal elegánsabban öltözhetett volna… 

Ha bevállalod a halált, itt a földön nem kell félned semmitől. 

Megadod-e Istennek azt a jogot, hogy felebarátod által szóljon hozzád? 

(Ha nem, üres szöveg a hited…) 

Ne kérd számon az emberek hitét!  Amit a lelkünk mélyén sejtünk, az (sokszor) nagyon felületi jelenség.

Ha minden bűnünkért ténylegesen áldozatot kellene bemutatnunk, anyagilag is megérné jónak lenni.  

Az emberé a munka, Istené az áldás, de fordítva is igaz: Istené a munka, az emberé az áldás. 

Nem elég, hogy mint vágó juhokat – emberszámba se véve őket - a biztos és értelmetlen halálba küldték őket (egy őrült világhódító eszelős nagyravágyása miatt), hanem még halálukban is galád, ördögi érdekeiknek rendelik alá, hősi kultuszukból is hasznot húznak…

Higgy a jóban, ha csak egyetlen egyszer tapasztaltad is: a rossz baleset, kisiklás…

Lelketlen embert már láttam, testetlent még nem.

Azért nehéz az igazságot felismerni, mert a szenttől a tömeggyilkosig mindenki rá hivatkozik.

Egy útlezárás nem a megállásról szól, inkább biztos jelzés arra nézve, hogy „hogyan tovább”. 

A kegyelem mértékéhez (mérték nélküliségéhez) képest soha nem tudunk túl sokat kérni. 

Van, aki soha nem tudna bántani senkit. A másik pedig minden skrupulus nélkül, vagy éppen kéjes elégtételt érezve bántja embertársait. Lelki érzékenységünk nem egyformán hangolt. Hol kezdődik a bűn határa? Nem indulataink, hanem a törvény mondja meg. Magunkban is észrevesszük: sokszor rágerjedünk a bűnre, csak neveltetésünk, vagy a félelem tart vissza.  

Bátorság a mások bátorságát beismerni. A lekicsinylés kis (kicsinyes) emberek szokása.

A sok elértéktelenedéshez vezet… Innen az információ inflációja is.    

Ha nem jó az, amit tettél, akkor az – részedről - tkp. jóvátehetetlen. Csak Isten teheti jóvá.  

Valaki, hogy ki ne menjen a fejéből fontos elintéznivalója, reggel egy nagy követ kötött a nyakára. Napi munkája végzése közben az véresre horzsolta a bőrét, állandóan törölgetnie kellett a fájó sebeket. Úgy lefoglalta a „kőnyaklánc” viselésének sok kellemetlensége, hogy elfeledkezett arról, hogy miért is vette fel. 

A történetírás tud arról, hogy kegyetlen, véreskezű diktátorok gyöngéden szerették egy-egy családtagjukat. Ezek szerint volt a szívükben szeretet? Igen, annak bizonyos önző formája. Az igazi szeretet minden irányba hat (akár a fény). Talán szeretet-átlagról is beszélhetünk: mennyi szeretetet nyújtunk azoknak, akikkel kapcsolatba kerülünk.

Szabjatok határt a gyűlöletnek, erőszaknak, a szeretetet tegyétek határtalanná!

A Sátán nem sajnál, nem kér bocsánatot (ebben az esetben nem akar hazudni). 

A történelem sebei maradnak, csak meghalnak azok viselői… 

A tettes miért a bírái előtt bizonygatja, miért nem a sértettel szemben mutatta meg, hogy mennyire ártatlan? (Milyen utálatos ez a kétarcúság!) Ügyvédek hada védi a gonosztevőt (főként, ha gazdag), áldozata pedig éppen a legnehezebb pillanatban semmiféle jogi segítségben nem részesült. (Milyen felháborító ez az abszurditás!)

 A rossz ellen úgy tudsz harcolni (sokszor ez az egyetlen módja), hogy magadban legyőzöd.

Ránk vetül a halál árnyéka, de mi a fényforrás?

Az abszolútról is csak hozzávetőlegesen tudunk beszélni.

Mindenki része az emberiségnek, és ennyiben az emberiség javát akarja.

Áldozatot hozni, de nem vinni tovább az áldozat-szerepet. 

A felejtés - tagadás?

Az ostoba (lehet, birodalmat vezet) senki előtt nem ismeri be tévedését, a bölcs belátja önmagában, az alázatos mások előtt is vállalja. 

A világ tehát igen-nem válaszokból áll. 

Megszokta, hogy nem lehet megszokni.

Az „enyém” fájdalmát kellene éreznünk a „tied”- nél is. 

Könnyen megtagadjuk magunkban a régi gyermeket - félelmeivel, kis ügyeskedéseivel, sutaságaival, hamiskodásaival -, pedig bennünk lakik. 

Történetünk a tékozló fiúé, aki képtelen hazatérni… Annyira megváltozott, a világ úgy átformálta a lelkét, zaklatott szíve annyira nyugtalanságban tartja, hogy képtelen lehajtani fejét a szeretet ölébe, megpihenni a mennyei békességben.

A gravitáció nem hagyja ki: ha kiengedsz valamit a kezedből, leesik.

Szoktuk mondani: ami elérhetetlen, az a legértékesebb. Valójában az a legértéktelenebb, mert semmit sem kezdhetsz vele.

Minél kevesebb van valamiből, annál értékesebb? Lehet, azért van kevés belőle (pl. szeretetből), mert nem sokra tartják az emberek. 

A kitartás nem erény önmagában: az ostoba neheztelésben, az önfejű makacsságban is ki lehet tartani.

Farkasszemet néztünk egymással: igazából az evolúció két túlélőjeként.

Sorsunk valójában a sorsunkra adott válaszunk.

Érdekes: akik elégedetlenek a világgal, és minden adva-levőséget felrúgnának, azok magukat változtathatatlannak tartják. 

Ha meg vagy győződve, hogy minden ellened van, akkor a sikert is csődként éled meg… 

Magadtól kellene szabadulnod!

Cselekedeteid, amiket véghez viszel, döntéseid, amiket meghozol, az út, amit megteszel, nem próbálkozások, hanem a te visszavonhatatlan, kőbe vésett történeted…

Elveidet ne szabd a körülményekhez, ha megnyilvánulásaidban alkalmazkodnod is kell azokhoz!

„Uram, megérkezésedben döbbentem rá: mindig velem voltál.”

A hit, akár a tűz: csak lángolva „működik” (nem lehet inaktív állapotában kísérletezni vele).

Döntéseid a te igazságaid.

A történelemhamisítás is a történelem része.

Persze, a sors, a gravitáció: életösvényed mégis lépéseidből „tevődik össze”.

Hibáinkat olykor beismerhetjük, beláthatjuk tévedéseinket, még bocsánatot is kérhetünk, de önmagunkat megtagadni - emberi erővel – képtelenség.  Minél jobban elrontottuk az életünket, annál kevésbé tudunk magunkkal szembefordulni.

Kis embereknek általában nagy egójuk van. 

Inkább halj bele a szeretetbe, mintsem hogy a gyűlölet éltessen!

Szenvedélyeink spirálja lefele irányul. Mi a jóságot tartjuk egyhangúnak, unalmasnak, maradinak (holott a legizgalmasabb kihívás, legnemesebb feladat), pedig a bűn az, ami teljesen egyformává, merevvé tesz, beszűkít… 

A legnagyobb gonoszság is megalapozza a maga törvényességét, igazságrendszerét (a legszebb elveket beépítve abba).

Olvastam egy írást, amelyik kvázi az inkvizíció jogosságát, korrektségét bizonygatta. Történelemszelídítés… Ha már az áldozatokért nem tehetünk semmit, legalább az elkövetőket mentsük fel. 

Magamon kellene fogást találjak ahhoz, hogy kibéküljek a világgal. Magamat kellene rávennem, meggyőznöm. Magammal kellene megegyeznem, és nem másoktól megkívánni ezt. 

Valójában elvárásainkkal van nekünk harcunk… Tisztában kell lennem azzal: a tolvajtól nem várhatok többet, minthogy meglopjon, a gyáva embertől, minthogy eláruljon, a botcsinálta mestertől, minthogy elrontsa a munkáját. A sorba be kell iktatnom magamat is… A bizalom és a csalódásra (józan felismerésre) való nyitottság egyensúlyát kell megtalálni.

Ha valaki megszabadít egy veszélytől, újabb veszélyekre szabadít meg.

Kevés a boldogsághoz az, hogy szereted magad, még az is, hogy sokan szeretnek: (a teljesség kedvéért) neked is szeretned kell másokat. 

A lelkünkből nem lehet kiölni az ideget, meg kell tanulnunk elviselni a fájdalmat. 

Az ateista fizikus is Isten törvényeivel dolgozik, azokhoz igazodik, sőt, azokat igazolja.

Ha a rácsok végtelen messze vannak, tulajdonképpen szabad vagy. 

Miért tekintjük primitíveknek pl. a vallási bigottságból  anno emberáldozatot bemutató inkákat, amikor a civilizáció csúcsára érkezett, felvilágosult, a legelitebb diplomáciai körökben forgolódó vezetők emberek ezreit áldozzák fel őrült rögeszméik oltárán. 

A hatalom általában nem a jóság és nagylelkűség, hanem a gonoszság, a visszaélés kihívásává és kísértésévé válik.

Annyira komolyan vette magát, hogy embertársait játékszernek tekintette. 

Ugyanakkora erőfeszítésbe kerül a hazugságot védeni, mint az igazságot, mégis szívesebben, nekikeseredettebben tesszük az előbbit. (Megvéded igazadat – ha kell - az igazság ellen is.) 

A halált az utolsó pillanat lezárulásának tekintjük, pedig az összes pillanat elmúlása, 50 (60-70) éved hal meg… az a fiatalember is, aki ugyanazon kórház folyosóján gyermeke születését várta feszülő büszkeséggel.

A karácsony nagy hiánypótlás… Egy napba bele akarjuk zsúfolni egész évben nélkülözött örömeinket, kihagyott jócselekedeteinket, jól akarjuk lakatni elhanyagolt szeretetéhségünket.

A magunk igaza általában egyenlő a magunk érdekével, nem csoda, hogy a másokéra nemigen vagyunk tekintettel.

Csak akkor tudok nyugodt maradni, ha nyugodt vagyok… 

Másokkal kemények, kíméletlenek, magunkkal engedékenyek, lágyszívűek vagyunk. Mint a fizikában: „igazságunk” a könnyebbik ellenállás, önmagunk fele mozdul el.  

Nem tudom, Uram, te megjelensz-e olykor köztünk koldusgyerek képében, mert ha igen, akkor mindig a legszárazabb süteményt, a legócskább játékot adjuk neked, pedig – igen -  a legjobbat kellene.

Karácsonyba mi fáradunk bele, üzenete mindig friss marad. 

Az a baj, hogy mindig kapni akarunk, így állandóan hiányérzet ébred bennünk, és ennek nyomán csalódás. Adni kellene… bizonyára boldogabbak lennénk. 

Igazán csak a láthatót (a testet öltőt) szeretheted, igazán csak a láthatatlanban hihetsz.