2025/1 

Az egyik legnagyobb jellemtelenség a mások jellemtelenségét kihasználni. 

Olykor csupán a követők számától függ (akármilyen módszerrel győzték is meg őket), hogy valaki „zárt osztályos” lesz, vagy pedig „imádott vezér”. 

A „jó” zseniális, (a szó bibliai értelmében) isteni találmány, kár, hogy kezd kikopni a használatból.

Nincs veszélyesebb ragadozó az embernél…  A bennünk rejlő negatív, másokat fenyegető erők gyújtópontjai: uralkodni vágyásunk, félelmeink, önérzetünk, büszkeségünk, a szégyen, a sérelem. Ártalmasságunkat fokozza az a tény, hogy megtévesztően ártatlanul tudunk viselkedni. Viselkedésünkben megszelídített arcunkat mutatjuk a körülöttünk levőknek, elszabadult indulataink vad természetünkről árulkodnak. 

Ha lelkiismereted nincs kikapcsolva, akkor állandóan önmagadat vádló jelzéseket kapsz tőle. 

Milyen jó lenne testetlenül meghalni! Fizikai, biológiai mivoltunk ebben is akadályt jelent… (A „nem-anyagi” lét – ami igazából minden általunk „valósnak” nevezett létezés alapja -:  1) vagy nem-létezés, 2) vagy a létezésnek egy magasabb formája…)

Olyan a természetünk, hogy végül mindent elfogadunk (nincs is más választásunk). Megszokod pl. azt is, hogy a hozzád legközelebb állók szeretnek, ugyanúgy azt is, ha teljesen elidegenednek tőled.

A hiány(érzet) is hiányozni tud. 

„Vigyázz magadra!”, mondja a szülő a gyermeknek, de amire gyermekének ehhez a leginkább szüksége lenne, az nem rajta, hanem éppen a szülőn múlik. 

Úgy segít, hogy minden más segítség útját elvágja tőled. Teljesen befolyása alá akar keríteni.

Kb. egyforma ideig vagy képes tartani magadat egy ágon kapaszkodva akár 1, akár 100 méter mélység van alattad.

A temetőben nyugvók 100%-ban betartják a tízparancsolatot. 

Még nem találtam meg azokat az érveket, amikkel nemcsak másokat, de önmagamat is meg tudnám győzni.

Mást ért együttélési stratégián a farkas, mást a nyúl.  

Változnod kell ahhoz is, hogy ne változz meg ebben a változó világban.

Az igazság nem „hordozható”, súlypontja rajtad kívül van… Egy csónak elhalad a móló mellett: a jelenség szintjén – nem beszélve a mélyebb összefüggésekről - ez az igazság. Neked pedig mind a két helyen jelen kellene lenned ahhoz, hogy (legalább a jelenség szintjén) átéld a „teljes” igazságot: de te vagy a parton állsz, vagy a csónakban vagy. 

Az igazságról soha nem lenne szabad beszélnünk, az igazságot csak hallgatnunk kellene.

Nagy hatással van rám az is, ami nem történt meg velem. 

Oda szeretnék elmenni, ahol nem vagyok jelen. 

Ki akarná vállalni az igazság kihívásait, amikor olyan kényelmes elterpeszkedni az igazságtalanság („igazságnak” keresztelt) heverőjén?  

Minek olyan nagy hangsúlyt fektetni az utolsó búcsúzásra? Egész életünk végrendelkezés. Az első naptól kezdve elkezdjük fogalmazni.

Nem vagyok matematikus, de szerintem a hitlerizmusnak kb. 1%-ára magyarázat a Hitler személye.

Rögeszméinket, sérelmeinket saját lelkünk szülötteiként, saját gyermekeinkként féltjük, óvjuk, dédelgetjük, megszállottan védelmezzük… 

Az út, amin jársz, nem feltétlenül a sorsod, sok esetben a választásod. Persze, szeretjük bizonygatni azt, kivált, ha pályafutásunkat kudarcok kísérik, hogy csak így lehetett.  

Ha eltévedtél, akkor nem is a célba, hanem abba a pontba akarsz eljutni, ahol letértél a helyes útról. A visszafele vezető út sem egyértelmű, tele van elágazásokkal. Egyszóval: azon is el lehet tévedni.  

Minél nagyobbat tévedtél, annál nehezebben ismered be… Hibáink beismerését nem feltétlenül jutalmazza környezetünk, inkább elmarasztalással, ítélkezéssel fogadja. Ezért pszichénk – ami irtózik a megszégyenüléstől - sem támogatja ezt a lépést. Holott lelki nyereségre csak éned veresége által tehetsz szert. 

A természetben a tévedés, a melléfogás fatális lehet… Ezért minden idegszálunkkal próbáljuk kikerülni, vagy - mi, emberek – kimagyarázni. 

Ha felragyog a Nap, nyoma sem marad a sötétségnek.

Helyreállt a káosz.  

Isten legcsodálatosabb kijelentéseit is vissza tudjuk utasítani, le tudjuk seperni az asztalról, elfeledkezve arról, hogy valóban csak önmagunkra nézve tesszük azokat érvénytelenné, magunkat zárjuk ki azok igazág-köréből. Nevetséges a hit, mondod, és valóban az neked, aki nem hiszel, de azoknak, akik hisznek, Isten csodálatos ereje. 

Akármilyen messzire menj vissza a múltba, a történetszövés mégis csak tőled/belőled indulhat ki. 

A sokat sejtető homályba burkolódzó hamisság könnyen az alaposan dokumentált igazság fölé kerekedik. 

„Valahol a lelke mélyén mindenki jó.” Nem tudom, mi van az emberek lelke mélyén, de azt látom, hogy gyűlölködnek, irigykednek, és képesek minden gonoszság elművelésére…

Vajon nem jobb-e a hazugságokon alapuló béke, mint az igazságért vívott gyilkos háború?

Akármit mondasz a disznónak, a moslék igazsága felől fogja azt értelmezni.

Magadat valójában nem tudod önmagadnál nagyobbá tenni (csak a rólad kialakított látszatot), egyedül csak korlátozni és megalázni. A törvény ezért hangzik tiltó formában: ne! 

A gonosz nem rendelkezik a jóság jelzései felfogására alkalmas receptorokkal.

Mindenki a maga túlélési stratégiáját követi. 

Kezdek gyengülni: már le tudom győzni magamat. 

Önfeláldozás: saját becsületed árán védeni a másikét.

Talán a leggonoszabb hazugságot akarja elültetni a fejedbe, a szívedbe az, aki pl. barátodról az „igazságot” akarja elmondani neked. 

Ha megvan a konklúzió, az azt alátámasztó bizonyítékokat könnyen megtalálod. Sőt: minden azt fogja alátámasztani. Ha elég erős és meggyőző az eredmény, a számítás is (akármennyire hamis) meggyőző fog lenni.

Csodálkozol, hogy gyagya mesékkel értelmes embereket is mennyire el lehet ámítani. 

Mit érnek az erőszakban, vérben, mocsokban gázoló gonoszság győzelmi kiáltványaival szemben a megszégyenített, elnémított, erőtlen szavak, még ha kristálytiszták is?! 

Ha elveszítesz valahol valami fontosat, az mindenütt hiányozni fog.

Könnyű azt elhatározni (és kivitelezni), hogy lelövünk 100 embert, nehezebb azt eldönteni (és megcselekedni), hogy meggyógyítunk ugyanennyit.

Nincsenek válaszaim, csak kapaszkodóim. 

A farkasnak nem kell rosszul essék, ha a bárány bizalmatlan vele szemben. 

Csak magadon könnyítesz, amikor másokat kritizálsz, rajtuk kizárólag akkor, ha segítesz nekik jól csinálni.

Ökumené: dühöngő viharban több csónak hánykolódik, utasaik ugyanazon egy cél fele igyekeznek, ugyanabban a szabadulásban reménykednek. Nem becsületes, ha közben egymást bántják, lehurrogják, átcsábítják egymás embereit… 

Aki kételkedik a mások hitében, az a sajátjában sem lehet biztos. 

A harag, sértődés, méltatlankodás az egyik legfőbb akadálya egymás megértésének. Ha nem érted az okot, a következményt sem. 

Az irreális is megteremti a maga logikáját, a káosznak is megvannak a maga törvényszerűségei.

A terheket méregetjük, miközben az azokat cipelő embert próbáljuk megérteni, pedig az embert kellene vizsgálnunk. Nem mindegy, hogy pl. egy hangya, vagy egy varjú kínlódik egy darab fa elmozdításával.

A harag, sértődés, frusztráció kicsinyessége igen nagy (megfoghatatlan, mély és egzisztenciális) titoknak tünteti fel magát.  

A harcos nem feltétlenül valamiért harcol, hanem elsősorban azért, mert harcos. Adj fegyvert az emberek kezébe, és okot majd találnak arra, hogy használják. 

A sötétség nagy misztérium… csak a világosság tudja megfejteni. 

Borzasztó fájdalom meghalni a világ bűneiért. Még borzasztóbb látni azt, hogy a világ mégis jobban ragaszkodik saját bűneihez, mint a bocsánathoz. Megváltod a világot, és az megváltatlan akar maradni.

Ha haragszol magadra, a világra is…

A nyúlból nem lesz oroszlán, csak (esetleg) egy kicsit bátrabb nyúl (ami talán még egy oroszlántól sem ijed meg?).

Ha megsértesz valakit, te magad is sérülsz. (Igaz, nem szívesen beszélsz azokról, akiket bántottál?) 

Érdekes, vagy inkább szomorú: az emberek ártalmas szokásaikat, indulataikat, a gyűlölködést, a háborút tartják komoly dolognak. A megbocsátás, a belátás, a szeretet a köztudatban érzékeny lelkek jellemzője, a férfias az, ha haragszol, ha kemény vagy, ha szenvedélyeidnek – akármi áron – elégtételt szerzel. Komoly minden, ami a halált szolgálja (egyrészt tényleg az), az élet védelme, előmozdítása kevésbé tűnik annak. 

Mi kényszeresen meg kell indokoljuk tetteinket (az állatok nem), és ha gonoszak voltunk (van ilyen kategória), akkor ezen megnyilvánulásunk, magatartásunk mellett kell kitartanunk elszántan, makacsul, mindent letagadva, tekintet nélkül bármire is… A következményből ok lesz. 

Légy pártatlan, mint a halál. Úgy beszélj az emberekkel személyválogatás nélkül, mint a halál ügynöke, mint aki mégis az életet képviseled.

Ha nem tudsz úszni az árral szemben, akkor próbálj meg azzal szemben repülni!

Csak mások letiporva vagy felemelve lehetsz valamilyen értelemben sikeres. Mindenesetre a sikerhez másokra van szükséged.

A szenvedéshez képest a „semmi” megváltás, az örömhöz képest pokol. 

A hazugság az igazság egy variánsa. 

A legkisebb látható nagyobb hatással van rád, mint a legnagyobb láthatatlan.

Sajnos, az illúziókat valóságos utakon, valóságos értékeket eltékozolva, valóságos bűnökbe keveredve kergetjük. 

(Az őr torkaszakadtából ordított a foglyokra: „mozogjatok, pokolra való gazemberek, ennek az útszakasznak még ma el kell készülnie”. Egyik rab engedélyt kért a szólásra, és helyzetéhez képest nyugodt hangon közölte az őrrel, hogy a törmelék elhordását nem lehet folytatni, mert a fölöttük álló hatalmas szikladarab perceken belül le fog omlani. Hozzátette, engedelmet kérve, hogy annak idején utászmérnök volt, ismeri ezt a melót. Az őr arcát, agyát elöntötte a vörös indulat. Fuldokló hangon, valósággal magán kívül üvöltött még valami olyasmit, hogy egy kutya fegyenc ne merjen neki okoskodni, miközben kapkodó, ideges mozdulattal ráfogta a fegyverét, és azonnal lőtt is. Abban a pillanatban, amikor emberünk holtan a földre rogyott, tompa dübörgéssel lezuhant a hatalmas sziklatömb, és több rabot magával sodort az iszonyatos mélységbe. Lám, végül mégis az őrnek lett igaza.)      

„Kövesd a jót!”, halljuk az intést. De kinek mi a jó? Van, aki az alázatot, a szelídséget tartja annak, van, aki az erőszakot. Ez utóbbi a győztes elvet jelenti ebben a világban… Krisztus és Mohamed közül valaki mellébeszél (vagy egyenesen hazudik) az igazságról szólván. Szeretnék a Krisztus igazsága mellett kiállni, ha az sokszor vereséget is szenved. Sokféle igazság van, az emberek előszeretettel a diadalmaskodóban hisznek.   

A jóba hamarabb belefárad az ember, mint a rosszba. A tömeggyilkosoknak nincs szükségük pszichológusokra, a békefenntartóknak igen.

Az igazi bűnbánat, a belső változás az, amikor ezt a döntést nemcsak a magad javára (hogy pl. megszabadulj valamilyen szenvedélyből), hanem a magad kárára is képes vagy meghozni. 

Van, aki egyetlen lobogó gyertya fényéből több reménységet merít, mint más száz fényforrás ragyogásából. (Van, akit egy kis cél is motivál, mást százszorta nagyobb sem.)   

Nem az igazságnak, magunknak igyekszünk igazat (és elégtételt) szerezni.

Amit ma igazságtalannak, felháborítónak ítélünk, holnap haladó, „megváltó” eszme lesz. Csak a körülmények kell úgy alakuljanak, egy Hitler kell színre lépjen, és újból lesz hitlerizmus.   

Ne tévesszen meg, amikor az ártatlanság zavartan, megszégyenülve, nevetségessé válva dadog, a gonoszság pedig fölényesen, akadémiai szinten, elegánsan és lehengerlőn érvel! 

A viharos tenger látványa fölséges, egy pohár vízé szürke, kispolgári, de ha szomjas vagy…

Mivel jobb egyik diktátor keresztyénsége, mint a másik ateizmusa? Az embertelenség és az istentelenség ugyanazt jelenti. 

A sóhajtás belső ordításod visszhangja?

A lelkész feladata: elkísérni a híveket… az egyháztól való elidegenedés útján is.

A múltba kapaszkodni olyan, mint távollévő barátot ölelni. A másik ember csak ürügy a haragodhoz és gyűlölködésedhez, az ok benned van: irigységedben, csalódottságodban, féltékenységedben, rossz kedvedben, sértett igazságérzetedben. 

A gyermekkor geo- és egocentrikus világképe… amikor minden körülöttünk és miattunk történt. Valójában most is ezt szeretnénk…

Csak a harc keserves önmagunkkal, bűneinkkel, szenvedélyeinkkel, a győzelem édes. 

A lelki élményeket is testben éljük át. 

Fogd fel hát végre, hogy felfoghatatlan! Lehet-e érthetően beszélni érthetetlen titkokról? 

„Csak őszintén elmondtam, hogy mit gondolok, erre nagyon csúnyán kezdett velem beszélni.” Lehet, hogy ő is őszintén elmondta, hogy mit gondol. 

A teremtő és a teremtett szó. 

A hiány jelenléte.

A viharos égen könnyebben kirajzolódik az Isten arca… 

A szeretet minden problémát megold – ez csak abszolút értelemben (és körülmények között) igaz. Egy adott rendszer minden résztvevőjének teljes szeretetére szükség van ahhoz, hogy az előbbi tétel megálljon a lábán.

A legjobb válasz a hallgatás: ha igazak a vádak, ha nem. 

A gonosztevőnek nagyon kell hinnie, hogy nincs Isten, és nem kell elszámolnia senkinek, vagy még jobban azt, hogy van, és bocsánatot nyerhet.     

A katonának fölösleges hűségesküt tennie, hiszen helyzete, státusza úgyis engedelmességre kényszeríti. Valójában csak azt tudjuk megfogadni, hogy - akár egy életre – alávetjük magunkat bizonyos kényszerítő körülményeknek. Egyébként csak annyit: most úgy érzem, hogy ezt vagy azt „holtomig” követni akarom.

Az élőbe kötünk bele. Az élőkkel van bajunk. Magunkkal is addig, amíg élünk. 

Ismerjük a jelenséget: ha pl. hirtelen, megfontolatlan haragodban – minden komolyabb ok nélkül - megbántasz valakit, akkor még te fogsz az erdő felől állni, te leszel „feltüzülve”, és előbb fogsz azon igyekezni, hogy az illető személy ellen terhelő bizonyítékokat gyűjts, „bűnösségét” igazoló elméleteket gyárts, mintsem hogy őszintén megbánd azt, amit vele szemben elkövettél.

A félelem, a versengés a „különválásból” adódik, amikor kiderül: nem vagy egy a környezeteddel, más(valaki) vagy, mint mások, aki fenyegetve érzed magad.

A hazug embert nem lehet szaván fogni, mert állításait állandóan változtatja…

 Kevés csupán azt tartanod igaznak, amit értesz…

Elég-e, Uram, ha néha meleg öröm áradt szét a szívemben rád gondolva, hogy olykor-olykor elgyönyörködtem szavaidban, lábad nyomát kerestem, illatodat szimatoltam, hogy vágytam a közeledben lenni? Elég-e, Uram? 

A racionalitással csak palástolni akarjuk az élet irracionalitását.

Minden nap meghal egy napod.

2025/2

A kisgyermekek felbuggyanó nevetésében, izgága mozdulataiban, csilingelő szavaiban ott van rég porladó elődeik küzdelme, élni akarása, elmúlása is… 

Ahogy a tükörbe nézel, egy gyanút ébresztő, színlelő arc tekint vissza rád, és mégis van valami megnyugtató abban, ahogy találkoznak tekinteteitek: jó ismerősöd, kenyeres pajtásod ez az ember.

A nagylelkű ember sok mindent megenged másoknak, a kicsinyes ember sok mindent megenged magának. 

Az igazi boldogság „szent öntudatlanság”. Ha tudatosan kell küzdened érte, akkor már valamiféle kényszer van rajtad, boldogságod nem lehet tökéletes. 

Két dolog köt össze igazán mélyen az emberekkel: ha irgalmatlan, vagy ha irgalmas voltál hozzájuk.

Megkérdeztek két egyetemi tanárt, biztonságpolitikai szakértőt arról, hogy mikorra várható a háború befejezése. Egyikük – körülményes fejtegetés után – azon véleményének adott hangot, hogy a kirobbant fegyveres konfliktus még hosszú ideig el fog húzódni, a másik – minden kétségen felül álló tényekre hivatkozva - annak gyors lezárulása mellett érvelt… Megkérdeztek két városszéli gyereket is ugyanerről a témáról, egyikük azt mondta: még sokáig fog tartani, a másik meg volt győződve, hogy hamarosan véget ér.  

A világ egyik nagy ellentmondása: a velejéig romlott, lelketlen, másokat kíméletlenül kihasználó ember is azt akarja, hogy szeressék, tiszteljék, nem csak úgy általában, nem gonoszsága miatti (esetleges) sajnálatból, hanem önmagáért, érdemeiért, eredményeiért, kiválóságáért. Nem bocsánatot akar, hanem teljes elismerést, megbecsülést. 

Itt nyugszik, de nem itt van.   

Az igazunkban biztosak vagyunk, a hibáinkban nem annyira.

A lelki küszöbök észre nem vétele miatt nem vágódunk hasra.

A bűntudat egyik forrása a neveltetés.  Pl. ha azt tanultad, hogy böjti időben jóllakni bűn, akkor bántja a lelked, ha az említett időszakban teletömöd magad. Ha nem ismernéd ezt a regulát, akkor mentesülnél ettől a belső gyötrelemtől… Másrészt a bűntudat független a külső szabályoktól, törvényektől. Pl. gyerekkorodban a földön vergődő madárka látványa, amit leparittyáztál - bár senki nem látott -, nyugtalanító, önemésztő érzéseket, gondolatokat ébresztett benned. 

Nincs mélyebb, megrendítőbb öröm, mint átélni a bűnbocsánatot.

Aki gyűlöl valakit, az biztos talál (ki)fogást is rajta.

Nem hagyod el, csak nem maradsz mellette.

A leggonoszabb ember is képes magasztos érveket felsorakoztatni, nemes elvekre, komoly törvényekre hivatkozni tettei igazolására. Ha pl. a nacionalizmus gondolata a szent, akkor akár egy aznap született csecsemő galád meggyilkolása is jogos, dicséretet érdemlő cselekedetnek állítható be.

Vigyázz, mit gondolsz, gondolataid nyomot hagynak benned! 

Nem a kínzónak, hanem a megkínzottnak lesznek később is rémálmai. Lelkében nem a bűnös, hanem az áldozata bűnhődik.

Az ébrenlét felületes álom.  

Rossz érzés elveszíteni a világot, még rosszabb magadat elveszíteni abban.

Ne szidd az utat (akármilyen nehéz is volt), ha célba juttatott!

Ne is próbáld a hatalmasokon számon kérni az általuk hangoztatott igazságokat!  Aktuális érdekük és akaratuk az igazság (emelkedett szólamok mázával bevonva).

Az ördög minden hájjal megkent prókátora sokkal kívánatosabbnak írja le a poklot, mint Isten gyarló szolgája a mennyországot.  

Az igazság győzelmét mindenki a saját győzelmeként akarja ünnepelni (et vice versa). 

Akire gyanakodsz, az előbb-utóbb gyanússá válik. 

Boldog, aki nem tudja, hogy nem érti…

Meg ne tévesszen: bűnről való (leleplező, beismerő, stb.) beszéd is bűnnel szennyezett! 

Akit elveszítesz, az (elveszítettként) mindig veled marad… 

Az igazság témáját gátlástalan emberek tudják a legjobban meglovagolni.

A legsötétebb szándékú, legelvetemültebb ember is tud a szeretet, méltányosság, igazságosság mellett kardoskodni. 

Ahhoz, hogy hatalmas légy, semmi másra nincs szükséged – valóban semmi másra -, csak hatalomra.

„Nincs emberem”… Ebben a lemondó megjegyzésben (mint aki a kérdezőtől sem vársz semmit) benne van a magad fele kimondott ítélet is: olyan voltam (szerencsétlen, visszataszító, talán bizalmatlan, barátságtalan, makacs, stb.), hogy nem tudtam „emberemre akadni”.  Nem tudsz a világ „rosszaságáról” beszélni anélkül, hogy ugyanebbe a minősítésbe a magadét is bele ne foglalnád. Jaj nekem, mert ilyen a világ, ilyen vagyok én!  Nézz magadra, és megérted a világot úgy, ahogy van! A világot tükrözzük, a világ minket tükröz.

A törvény végső soron önmagad tiszteletére tanít: nem süllyedhetsz oda, hogy másokat szidalmazz, meglopj, bánts, stb. Ember, légy az, akinek Isten teremtett!

Lehet-e jellemzést írni a jellemtelen emberről?

Olvasom: egy szórványközösségben elfogytak a hívek, már temetni sincs kit... Ahol nincs élet, ott nincs halál sem, másfelől nyilvánvaló: földi életünk velejárója, ki nem iktatható feltétele a szenvedés. Aki jövőt tervez, az a kínlódással (is) járó küzdelmet választja. (Boldog nép az, amelyiknek már csak „fájdalmaktól megszűnt” múltja van?) 

Más(ok)ra irányuló, viszonyított lét a mienk – valaki(k)re nézve határozzuk meg magunkat. Örömünk és szomorúságunk forrása ez. Amikor azt mondjuk, hogy senki nem törődik velünk, akkor – igaz? - ezt a mély elkeseredésünket is közölni (vagy üzenni) akarjuk másokkal, másoknak. Beszédünk is elárul: közösségi lények vagyunk. 

Halott szavakból élő szöveget összerakni.

Jól kijövök a szenvedéssel: én sokat tudok róla, ő pedig rólam. 

Érzékeny téma vagyok, tapintatosan kezeljetek!

Vajon a teljes szabadságodhoz hozzátartozik a bűn elkövetésének, a kísértés állította csapdákba történő besétálásnak, ostoba, korlátolt rögeszmék fejünkbe vételének, a megkötözöttség választásának a szabadsága is?

A szavak hosszú utat tettek meg elődeink lelkében (és a mi lelkünkben is), így emlékek, élmények, tapasztalatok sokaságát hordozzák, idézik fel…

Akár a fizika, úgy a lélek törvényei is áthághatatlanok: a bűn nehézkedése, az önzés hatásmechanizmusa, az igazság elferdülése (egónk erőterében), stb.

Vágyaink tragédiája az, hogy nem tudnak maradéktalanul beteljesülni. A beteljesült vágy (itt a földön) mindig kevesebb lesz önmagánál. (Egyetlen vágyam van: ne vágyjak semmire.)

Belső természetünk makacs vonása az (amint reflexeinket is csak bizonyos mértékig tudjuk temperálni), hogy kívánjuk a minket bántók megbűnhődését, a fölénk kerekedők megaláztatását.

Igaz, nem találkoztál még azzal az „ideális” bűnössel, akinek készségesen megbocsátasz, ahogy az „ideális” jó emberrel sem, aki alázatos, megnyerő, kedves, őszinte, tisztelettudó, engedelmes, szerény, sugárzó arcú, stb.?

Azt, hogy mire jutottál, csak mások viszonylatában mérheted le. Talán nagy házad van, de nem kizárt, hogy más a kicsiben is boldogabb, talán tekintélyes pozíciót töltesz be, de más egyszerűbb státuszban is megelégedettebb, hatalmad van, de más kisemberként is sokkal több jót tesz másokkal. Sikerességed igazi mértéke a másoknak nyújtott segítség, mások boldogulásának előmozdítása…

Nemcsak az életemet mentette meg, hanem a bizalmamat, a reménységemet is…

Tapasztalatom szerint a legtöbb koldus anyagi természetű empátiára és megértésre vár.

Ne add fel! Azért, hogy tovább mehess. Add fel! Azért, hogy tovább vihessen Isten.   

Bizonytalan úton a biztos cél felé.

A gőg hegyeitől nem látják meg mások bennünk alázatunk mély völgyeit… Amíg megismernék a lelked „mélyén” rejlő jóságodat, a lelked „felszínén” megmutatkozó indulatosságoddal, ítélkező magatartásoddal elriasztod őket. 

Ne tévesszen meg: van, aki az Isten nevében ugyanazt teszi, amit – ha a helyzet úgy kívánná - az ördög nevében tenne! 

Amíg élsz, nem lehetsz halhatatlan.

Ne hallgass senki véleményére! Ez esetben sem.

Aki „ismeri az igazságot”, annak akármilyen meggyőző és tudományos módon bizonyítod be az ellenkezőjét, hazug félrevezetésnek fogja tartani. 

A találkozásban mássá leszünk. (Ha két ember találkozik, akkor nem a matematikai 1 +1 = 2 embert „eredményezik”). 

Hallgatásommal teszek bizonyságot.

Ami megtörtént, azt nemcsak az agyadból, a történelemből sem lehet kitörölni.

Azért határoz meg gyerekkorod, és minden, ami veled történt, mert az egyedül és egyedien, kizárólag és visszavonhatatlanul a tied…

Az élet kényszerhelyzet (valamit kezdenünk kell vele, és benne magunkkal).

Boldogság-orientált teremtmények vagyunk. Mivel boldogok akarunk lenni, élünk, és mivel élünk, boldogok akarunk lenni. Pl. az evés örömet okoz (ua. az életet szolgálja), de az eszközből cél lesz: azért eszünk, hogy örüljünk.

Az önző embernek, aki csak magával törődik, különösen szüksége van másokra. 

A tévhittel ellentétben, legtöbb ember nem azért használ tudatmódosító szereket, hogy boldog legyen, hanem azért, hogy (a mámor kábulatában) elfelejtse, hogy nem boldog. 

Egy értékes ékszert ajándékoztam a lányomnak. Családi örökség volt. Egy idő után közölte velem, hogy elveszítette. Rettenetesen dühös lettem… Ha nem szól, soha nem kérdezem meg, és (e tekintetben) nyugodtan és boldogan élek. A megoldás tehát: nem tudni. Magadat kell kivenned a történetből.

A hívő embernek is van egója. (Ez egészen nagy is lehet.)

Egyértelművé kell tenni, hogy nem egyértelmű!

Az életet csak titokzatosságában lehet megérteni.

Test nélkül nincsen bűn, de nincsen jócselekedet sem.

Mindenki profitálni akar a világból, de ki akar profittá válni?  

A gazemberek lelkében is meg lehet látni az angyalt. A megfojtottat. 

A sötétségnek könnyű dolga van: semmit sem kell tennie a győzelemhez, csak kivárnia, míg az utolsó gyertyaláng is ellobban. 

Önmagad teljes feladása (ez a lelki „abszolút nulla” fok) vezethet el az igazságra. 

Ha a végétől kezdhetnénk az életet, gondolom, egészen más lenne a menete.

(Az ember a semmiért iszonyatos áldozatokra képes, a legnagyobb erőfeszítést is kész vállalni.)

Jobban jársz azzal, amit elvesz tőled az Isten, mint azzal, amit ad az ördög neked. 

Mit szólnál ahhoz, ha hallanád: valaki csak azért, hogy fanatikus céljait véghezvigye, vagy hogy magát mentse, ártatlan gyermekeket gyilkolt meg? A legnagyobb megvetéssel gondolná rá, igaz? Nos: sokkal szörnyűbb gaztetteket elkövető, véres, kegyetlen háborúkat kirobbantó „vezéreket” milliók követnek, csodálnak, ünnepelnek. 

Az új, izgalmas téveszmék vonzóbbak a régi, megszokott igazságnál.

Az ördög is tud igazat mondani egy nagyobb félrevezetési projektje részeként.

A pillanat foglyaiként nem értjük az idő titkát.

Bár „privátban” éled meg, mégis: a születésed, életed, halálod közös emberi élmény. 

A döntéseddel megszűnnek a lehetőségek…

Nincs kitől elbúcsúznod, nincs kihez megérkezned, mint ki magad temeted, és vigasztalod. 

Elfelejted, hogy mit gondoltál, még mielőtt kigondolnád.

Tragédia, ha nem értenek mások, még nagyobb, ha te sem magadat.

Az élet csak „múlásában és telésében” létezik. Az életigenlés ua. haláligenlés is. 

Nem tűnik fel, nem szúr szemet senkinek az a tény, hogy minden diktátor, tömeggyilkos, anarchista, csaló, szédelgő, szélhámos,  gazember, másokat bántalmazó, elnyomó a jogosságról és igazságosságról beszél?

Lenézzük a tudatlan, primitív embereket, hogy ti. mennyire az ösztöneik  - félelmeik, hiedelmeik - irányítják őket, mint akik már ismerjük ezeknek a pszichológiai, biokémiai, stb. hátterét, miközben minket is ugyanazok az ösztönök befolyásolnak. 

Ismerjük az erkölcsi alapelveket: tégy jót másokkal, ne bánts senkit, stb. Lehet azonban, hogy valaki nem ismeri ezen szavaknak a köztudatban élő értelmét, másként érez, gondolkodik, másként jár az agya… ezért számon sem kérheted tőle durvaságát, szívtelenségét.  

Oda jutunk, hogy a szeretet, a jóság, tisztaság, az igazság kell beismerje a kudarcát, és a gonoszság, a romlottság fog leereszkedően és diadalittasan felvilágosítást nyújtani arról, hogy miként is működik a világ. És a hamisságnak igaza lesz.

A törvény az örök értékekre emlékeztet, összeköti a pillanatot - amit hajlandó lennél kedved szerint kihasználni - az örökkévalóval. (Mi van, ha valaki nem érzékeli az időt?)

Összefutottam valakivel, akit évtizedek óta nem láttam. Kedves, aranyos kissrác volt egykor, most nagyon kimérten, arrogánsan viselkedett. Kerestem benne a régi gyermeket. Valaki megölte. Talán éppen ő. 

2025/3

A szavak nincsenek levédve: a legszentebb érvek felhasználhatók a legmocskosabb ügyek alátámasztására. Ugyanazt az „igazság” fogalmat használja az áldozat, mint az elkövető. 

Az élet csak irrealitásában fogható fel.

Ne hidd, hogy nem hiszek! 

Már csak azért is csonka és részrehajló a saját igazságom, mert az – per definitionem (akár fogadott ügyvédem) - nem tanúskodhat ellenem (akármilyen gazember is legyek).

 Nem tudom: talán a szándék, a belső indulat, a lelkület számít.    

Amit nehéz megszerezni és könnyű elveszíteni, az az igazán értékes.

A tékozló tud istenigazából hazatalálni.

A mulandót lehet-e örökkévaló büntetéssel sújtani?

Vallásos teóriádból csak a Krisztus szeretetének praxisa érdekel. 

Ilyen szemmel, ilyen lélekkel nem lehet látni az igazságot. Ha gyűlölettől izzik a tekinteted, lángokban álló világot látsz magad körül.

Csak könnyeiden át látod tisztán, hogy milyen nagy a bűnöd (és nyomorúságod), és milyen nagy az Isten jósága. 

Akit nem ismersz, annak nem tudsz a hiányáról sem. 

Csak az tud teljesen elfogadni, aki kész teljesen odaadni önmagát. 

Aki egynél kevesebbszer, vagy egynél többször született…

Érthetetlen törvények, törvényszerűségek között élve próbáljuk értelmezni magunkat.

A tékozló fiú hazatérése után valójában ugyanazokat a jogokat kapja meg /vissza, amikkel otthonmaradt testvérbátyja eleve rendelkezik. Az egyik lelkében az üdvösség öröme ragyog fel, a másikéban a kárhozat keserűsége tör elő. 

Ha versenyképes/életben akarsz maradni, akkor adott esetben harsánynak, diadalmasnak, magabiztosnak kell lenned (szóban, tettben, megnyilvánulásban), pedig igazi státuszod az alázat (lenne). 

Jézus bocsánata rokonszenvessé teszi a bibliai bűnös nőt, idealizált képet alkotunk róla magunkban, pedig ha egy hozzá hasonló kerülne utunkba, biztosan fintorognánk, legalábbis fenntartással néznénk rá. Kedves, megnyerő, szeretetreméltó bűnösök (akiknek örömmel megbocsátunk) csak a példázatokban vannak, a valóságban – talán bizalmatlanságunk és szívünk keménysége miatt is – nem találkozunk ilyenekkel. 

Sikeresen halmozta a bűneit. 

Ha valaki valamilyen belső megérzésre hallgatva (tudom, ez könnyen őrült tettekhez vezethet) felszállás előtt lelövi a pilótát, aki - tökéletesen titkolt - öngyilkos terve szerint a gép 250 utasát is magával szándékszik ragadni a halálba, akkor az illetőre az egész világ gyűlölettel, teljes megvetéssel tekint, mint kisszerű, hitvány, becstelen gyilkosra, aki egy értékes szakember életét oltotta ki… Pedig tkp. 250 ember életét mentette meg.  

Nehéz beismerni a vereséget… Énünk megfékezhetetlen erővel tiltakozik ellene. (Az énünk pedig mi vagyunk, tehát nehezen tudjuk magunkat függetleníteni tőle). „Csaltál”, mondtuk nekikeseredő indulattal gyerekkorunkban a minket szabályosan legyőző játszótársunknak, csakhogy egónk, „becsületünk” omladozó bástyáit valamiképpen megvédjük.  

„Gyilkos vagy!”, mondta halkan, vádlón. „Nem igaz!”, üvöltöttem bele az arcába, és lelőttem. 

Szeretnék mindenképpen valami jót, egy kicsit szebbé tett világot rátok hagyni: napsugarat a sötét éjszakában, csendet a tomboló viharban, békességet a kegyetlen háborúban, forrást a sivatagban. 

Halálunk (amit mindnyájan abszurdnak érzünk) azt erősíti meg: minden a legnagyobb rendben van… Ha jöttünk, mennünk is kell. 

Nem válaszoltuk meg a történelem nagy kérdéseit, csak túlléptünk rajtuk. (A túlélést pedig győzelemként értelmezzük.) Az igazság labirintusait – hogy rejtélyeiket megfejtsük – nem jártuk végig, csak ripityára bombáztuk, a földdel egyenlővé tettük.

A diktátor az az ember, aki nagyjából azt tehet, amit akar. (Vagyis kb. mindenki azt csinálná…)

Ne hallgass arra, aki senkit nem hallgat meg!

Olvasom: egy fogvatartott valósággal kiprovokálta azt, hogy társa valamilyen szabálytalanságot kövessen el, hogy aztán azt beárulva, jó pontot szerezhessen magának… Egy ilyen hírt minden további nélkül elhiszünk, nem vonunk kétségbe, valószínűnek tartunk. Ám ha (pl. iskolai kontextusban) a gyermekünkről mond hasonlót valaki, akkor képtelen fantáziálást, gonosz szándékot, megtévesztést, hangulatkeltést kiáltunk. 

(Az igazság nem mindig fehér, a hazugság sem mindig fekete.)

Nem elég, hogy a testedet, a lelkedet is oda kell áldoznod.

Ha leesel, sokan érzik azt a kényszert, hogy beléd rúgjanak.

Fáj a gondolat, hogy halálod után az emlékeden esett „sérelem” senkit nem érdekelne, csak neked fájna (hála Istennek, már nem tud).

Csatlakozz ellenfeleidhez a magad elítélésében!

Az élet bűnnel jár, mert szükségeink vannak, azokat pedig legtöbbször mások rovására tudjuk betölteni. Etikai szempontból a halál az ideális állapot.

Minél „nagyobb” a lelked, annál érzékenyebb a legkisebb igazságtalanságra is.

Ma kell feladataidat elvégezned, ma kell továbbhaladnod, de mai cselekedeteidet a múlt mintáit, betanult reflexeit követve viszed véghez. Minden lépésedben benne van a mögötted levő, megtett út is. 

Ne arra figyelj elsősorban, hogy valaki milyen igazságot vall, hanem inkább arra, hogy mihez kezd az igazságával. (Pl. Sztálin a „világmegváltó” tanai nevében milliókat küldött halálba.) 

Az egyén magatartása kiszámíthatatlan, a tömeg viselkedése elég jól bemérhető (s így irányítható). 

Mindent jóvátehetsz, csak - teljesen – a már elkövetett rosszat nem. 

A világosság ad értelmet a látásnak, a sötétség fölöslegessé teszi azt. 

Nem láthatod Istent, ha nem veszed észre embertársaidat. 

Békeidőben nincsenek háborús bűnösök.

Egy dübörgő rock-koncert általában nem az elmélyült imádságra ösztönöz.

Dönthetsz-e egy pillanat alatt örökkévaló sorsod felől? 

Ha vissza tudnánk forgatni az időt, vajon megszerzett tapasztalataink alapján több jót, vagy több gonoszt követnénk el újrakezdett életünkben? Talán kíméletlenebbül számolnánk le az „ellenségeinkkel”, erőszakosabban kihasználnánk (saját előnyünkre) a helyzeteket? Vagy alázatosabbak, szelídebbek lennénk? Többet tűrnénk? Nagy dilemma ez.  

A szavak a beszéd kvantumai. 

Azokat a vezetőket tartjuk sikeresek, akik nem tévednek… Ám minél nagyobb hatalom összpontosul valakinek a kezében, annál nagyobbat tévedhet, és téved is, mert ember.  A vezetőket valósággal rákényszerítjük arra, hogy minden eszközt felhasználjanak tévedéseik, botlásaik eltussolására, az önigazolásra. Aki abban a helyzetben van, hogy – maga és mások előtt - nem engedheti meg magának, hogy tévedjen, annak állandóan durva erőszakot kell elkövetnie a tényeken, hogy azokat az elveihez, tetteihez idomítsa. 

Nem tudom legyőzni a bűnt, csak azt próbálhatom meg, hogy elmeneküljek előle. A halál bűntelenség. 

Még azt sem tudod pontosan, hogy saját múltad hogyan formálódott, mi is történt veled „alapjában véve”, csak utólag rakod össze a képet, képzeled el, értelmezed az eseményeket… mert már a történésekben benne volt egy kritikus bizonytalansági tényező: te magad. 

A múlt nem volt: van. 

Nem mind igaz, ami „működik”. 

Az erő és az erőtlenség is kidolgozza a maga filozófiáját.

(A győzteseknek könnyű elveket gyártani.)  

Ha rájössz, hogy üres a fejed, akkor már nem is annyira üres.

Érdekes: hitünk komolyan vételét sokkal jobban inspirálják az emberek (akiknek ezt bizonyítani akarjuk), mint Isten, aki annak az alapja, alfája és ómegája. Nem az Isten előtti, hanem az emberek előtti megszégyenüléstől, felsüléstől félünk elsősorban. 

Hogy van ez: csak saját kételkedéseimben hiszek?

Az igazi identitásomat akkor nyerem el, ha olyan leszek, mint te. 

Végre megtanulunk Istenre figyelni, kivált, ha a körülmények is kényszerítenek erre.

Avagy Istent annyira „lelkinek” tartjuk, hogy akarata érvényesülését a fizikai világban, amit a természet, vagy a társadalmi folyamatokban, amit az emberek képviselnek – nem vesszük észre, ki is zárjuk? 

A szabadság nem ideális állapota a túlélésnek. Törvényre van szükség.

Le kell mondanunk a lelkiismeret illúziójáról, mivel az egy elsajátított értékrendhez, ill. mások elvárásához igazodik. 

Racionalizálod, és elveszti varázserejét: tengereket szétválasztó botodból egy száraz faág lesz. 

Az élettelenért feláldozzuk az élőt. Él-e a ház, az autó, a birtok, a vagyon?

(Az ultima ratio a kegyelmes Isten számára is az ítélet. A gonosz akkor fog megváltozni – benned is -, ha megöldöklöd.)

„Világfájdalmad” valójában csak a tied, és veled véget is ér.

Depresszió – amikor a mennyből is elkívánkozol.

Ott vagy „híveiddel” – aztán rendre mindenki (”akár erőszakkal, akár hamissággal”, akár közömbösségből történjen ez) elpártol tőled. Ki kell tartanod – egyedül is – hitt és vallott igazságod mellett? Vagy már csak a te képzelgésed az? Megállhat-e az igazság, hogyha senki nem hisz benne, senki nem áll ki mellette? (Alapja nem lent a földön, hanem fent a mennyben van?)

Szomorúnak érzed, ahogy a függöny lóg egy poros, régóta (és végleg) elhagyott szobában. A természet „teszi a dolgát”, miért fáj ez a lelkednek? 

Az élőnek fogalma sincs arról, hogy mit jelent nem élőnek lenni, és fordítva. (Nyughatatlan életed fogalmaival akarod körülírni a halál állapotát: „megszűnni”, „semmit sem tenni”, holott ezeknek abban a létformában nincsen értelme.)

Az iszonyat, hogy tovább kell menni, az iszonyat, hogy nem vagy képes erre.

Amiről nem tudsz, az nem létezik számodra.

Akarsz-e egy csavar lenni a világ „szerkezetében”? 

Jó lenne nem tudni, mi a félelem, vágy, szégyen. Vagyis: jó lenne nem élni?

A gravitáció teljes győzelmet arat: nemcsak lezuhanunk, hanem végül földdé leszünk.

Az élet titok, a halál magától értetődő. Az élet átmeneti… mégis végtelen szenvedéssel (és örömmel?) jár. 

A te hitedet akarom, Uram!

Ha a keveset sem, akkor semmit, ha kell a kevés, akkor a több is.

Egy darab fától nem kérdezheted meg, hogy mi a véleménye a világról. 

Ha halálunk végleges állapot, akkor kár szót vesztegetni az életre. 

Azt mondod a gyermeknek: „tied a világ”, ő pedig épít magának egy szűk kuckót, amit otthonának nevez. Az emberek szeretik a korlátokat, amik másokat kirekesztenek, ahonnan kővel, szóval, ítélkezéssel lehet dobálózni a kívülállókra… Megkülönböztető jegyek kellenek, amik segítenek elhatárolódni másoktól, felvenni a harcot másokkal, föléjük kerekedni. 

Pusztába kiáltott szó (és nem „pusztába kiáltó szónok”) vagyok, mondta Keresztelő János. Maga a hang, az üzenet… Ami csak egy meghallásnyi ideig szól (ha egyáltalán meghallja valaki), aztán végleg elhal, de életmentő lehet, az üdvösség fele elindító. Egyetlen szó vagyunk… Vajon mit továbbítunk?   

Nem könnyű összeegyeztetni a láthatót a láthatatlannal… Úgy élni, mint akik most nem is élünk, mint akik majd örökké fogunk élni… 

Félelmetes, ha az értékrendet változó törvények határozzák meg... Kiderülhet, hogy súlyos kihágást, az önző haszon- és öröm-szerzés bűncselekményét követted el, mert kihasználtad feleségedet, aki főzött neked, mosott rád, még ágyba is bújt veled, de ezért nem fizetted meg őt hivatalosan, stb., és gazemberként akármikor pellengérre állíthatnak, és ott állsz szégyenverten, és te magad is gyalázatosnak fogod tartani, amit véghez vittél, mert a (megtalált, kitalált?) törvény világosan kimondja…

Olyan világban élünk, amelyben előfordulhat: a védekezés nagyobb bűnnek számít, mint a támadás… A jó renddel való dacolásnak, szembeszállásnak, lázadásnak minősül, ha nem mondasz le az erős, a gazdag javára szabadságodról, jogaidról, életedről.

Ezen a világon mindig a világnak lesz igaza. Hiába beszélsz lelkiekről, a földiek az elsők, a dominánsak, a triumfálók: a pénz, a hatalom, emberi ambíciók. Ha a lelkieket ezekhez kötöd, akkor lesznek eladhatók… 

Az igazi szabadság az, amikor képes vagy az ösztöneid és az érdekeid ellen dönteni.

Azt is próbáljuk megmagyarázni, hogy miért akarunk mindent megmagyarázni. A legegyszerűbb embernek is életfilozófiára van szüksége, a legelvetemültebbnek is van értékrendje, vannak erkölcsi elvei, a legszétszórtabbnak is szüksége van többé-kevésbé összefüggő világképre. Nekünk el kell képzelni ezt a zűrzavaros világot.

Ha nem lennének kérdések, talán boldogan élnénk a válaszok nélkül. 

Biztos mások is eljátszottak a gondolattal: ha a feleségemmel (új Ádám és Évaként) egy másik bolygón kezdenénk az életet, mit tanítanánk meg gyermekeinknek (amellett, hogy olyan-amilyen génjeinket átadnánk nekik)?

Nekünk, embereknek alapvető vágyunk nemcsak a boldogság (ami valamilyen módon testünkben/testünkben is manifesztálódik), hanem a megelégedettség is, az a tudat, hogy – járjon bár szenvedéssel – valami jót, fontosat valósítottunk meg.

Minél fejlettebb ez a világ, annál veszélyesebbé válunk egymás számára, annál több törvényre van szükség… Az erkölcs így született: elődeink felismerték, hogy tudatosan felállított korlátokra, szabályokra van szükség. Ne tedd ezt, ne tedd azt!  Nemcsak ösztönből, nemcsak belátásból, hanem egy fölötted álló, egyetemes parancs miatt is. 

Van, aki hazugsággal bizonyítja az igazát.

A múlt nagy paradoxonja: bár a legkisebb mértékben sem tudjuk befolyásolni azt, az befolyásol minket, nem tudjuk visszahozni, de az mindig jelen van az életünkben. 

A gyűlölet ugyanúgy megelégedettséggel tölti el az egyik embert, mint a másikat az, ha szeretni tud. 

A legmélyebb igazsághoz nem a mások, hanem saját hazugságaid felismerése vezet el.          

Ha mi lennénk az egyedüli gondolkodó élőlények a világmindenségben, akkor az ember kihalásával megszűnne az anyag, az élet, az univerzum fogalma is… Bármi történne is azután, annak információs értéke nulla volna. 

Mi már tudjuk, hogy milyen kevéssé hat a szó (ha a menny örömével kecsegtet, vagy a pokol tüzével fenyeget is), ha az emberek nem fogékonyak arra, nem hisznek abban. Egyéniségüket megragadó eszmék, evilági célok képesek motiválni őket, amik valamilyen értelemben naggyá, különlegessé teszik őket. 

Ami elmúlik, az illúzió. 

Időutazás: átlépsz egyik pillanatból a másikra.

Amíg telik az időd, élsz… 

Rosszul esik vád formájában szembetalálkozni bűneiddel.

Ha felszámoljuk az értékrend, az erkölcs, a normalitás kategóriáit, akkor csak a túléléshez való jog marad…

A lelked szívesen meghalna, de a tested – ösztönösen - élni akar. 

A szavak tudatos használata, a beszéd megteremtette a világ meghasonlásának, egysége szétesésének feltételét: a valóságnál többet mondás, a magunk kelletése, a túlzás, az ámítás, a félrevezetés és hazugság lehetőségét. A szavakkal manőverezve ki lehet jelenteni: van nagyobb a Legnagyobbnál, jobb a Legjobbnál. Azt is: olyanok lesztek, mint az Összehasonlíthatatlan. 

A hit nem könnyebbé, hanem reményteljesebbé teszi az utat. 

Ó, hamislelkű és üres szívű emberek milyen fennkölt ideálokra tudnak hivatkozni (haza, nemzet, család, bátorság, büszkeség, tisztesség) kicsinyes, alávaló becsvágyaikat űzve!

Könnyű biztonságossá tenni a vízi közlekedést, ha a hajókat a kikötőben horgonyoztatjuk. 

Könnyebb magunkat kizárni a bibliai értelemben vett világból, mint ezt a világot magunkból. 

Megesik, hogy létezésünket olyannak érezzük, mint lelki terheinket, amiket nem vagyunk képesek sem vinni, sem letenni. Akár a mesében: addig kell harcolnunk – bár már félholtak vagyunk a kimerültségtől -, amíg a kardunk csonkig nem kopik. Amíg kiszenved az élet bennünk. 

Jó lenne semmit sem akarni, azt is akarni, amit nem akarunk…  

Jobb kisebb célokban sikereket elérni, mint nagyobbakban kudarcot vallani.

Két nagy célja van az életnek: szenvedéseket elkerülni, örömöket elérni. Nálunk, embereknél (mivel tudattal és lélekkel rendelkező teremtmények vagyunk), mindkettő bonyolult kérdés. A szenvedések hiánya még nem öröm, azok megléte sem az öröm hiánya.

Fizikai szempontból nézve: problémáink kezelésére választhatjuk az anyag egyszerűbb, vagy bonyolultabb, akár a legmagasabb fokon szervezett formáit. Az alkoholtól a megértő barátig terjedhet a skála.

Az eszünkre vagyunk a legbüszkébbek, és az okozza a legtöbb bajt nekünk.

Ha megszólítottak, akkor felelős vagy, akkor célra, annak eléréséhez pedig erőre van szükséged. Ha megvan a cél, az út részletkérdés.

(Arra koncentrálunk, hogy az utat kényelmessé tegyük, de közben szem elől tévesztjük a célt. Ha ez a földi élet a végső cél, akkor kérdezzétek a gazdagokat, a sikerben fürdőket, a hatalmasokat annak értelme felől.)

Isten és az ördög közti harc csatatere a lelkünk: képesek vagyunk a legalantasabb önzésre, és a legnemesebb önzetlenségre.      

Én azt vallom, hogy élvezni kell minden pillanatot, mondta az orvos a betegének, amikor érzéstelenítés nélkül fogott hozzá a műtéthez.

Ha mentél át már rettenetes kínokon, akkor megérted, hogy miért teremtette Isten az időt. 

A kereszt az üdvösség ígéretének távlatába állítva is kereszt.

Mi nem az igazságról, az egónkról nem tudunk lemondani. 

Nézd magad 100 évnyi távlatból! Nos, mit érdemes és mit nem megtenned? 

Annak az igaza érvényesül, aki a feltételeket szabja. („De Krisztus ezt és azt mondja.” „Ő ki van zárva a versenyből.”)  

A bizalom és a bizalmatlanság is a hittel függ össze: hiszem azt, azt hiszem, hogy…

A világ csak képzelgés. Ezt is csak képzelem? 

Hiába van kint világosság, ha odabent a szemem fényét elveszítettem.

(Ha egy király felsegít egy elesett koldust, ezt a gesztust a maga részéről sokkal nagyobb alázatról tanúskodónak tartja, mint a napszámosa, aki hasonlóképpen jár el.) 

Hazugságainkkal a minket zsenírozó igazságon akarunk revansot venni, bosszút állni. Néha nagyon sikeresen. A győztes hazugságból igazság lesz.  

Járás szüli az utat.    

A halállal szemben fölösleges a maradáson gondolkodni, ui. menni kell.

A rengeteg igazságtalanságot, amit elkövettünk a történelemben, „jogaink és érdekeink” nevében tettük. Nincs olyan gaztett, amelyik valamilyen szempontból ne tűnne indokoltnak.

Meg kell változnunk abban a hitükben is, hogy mi már megváltoztunk.  

Nekem is megvan a véleményem, és neked is, sőt megvan a véleményem a te véleményedről, neked is az enyémről… Nincs is baj addig, amíg egyikünk kezébe fegyver nem kerül. 

A hitetlenek is a hit útján járnak, csak – talán – kissé távolabb vannak. 

Aki kételkedik, nem tévedhet nagyot. Igaz, sose lesz igaza. 

A zavar, ahogy a béna megáll Isten előtt, Isten a béna előtt…

A bűn valójában gonosz kis játék, ami nem tartozhat igazi lényünkhöz, de halálosan komolyan veszünk benne magunkat, és ezért halálosan komoly következményei vannak.

A szavak túlfolynak a sorokon…

A bizonyságtétel az élő Istenről egyre némább, a „halott Istenről” egyre hangosabb.

Indoktrinálnak az indoktrinálás ellen, telebeszélik a fejedet azzal, hogy mennyire veszélyes, ha telebeszélik a fejedet.

A liberalizmus egyeduralomra törő, minden hitvallásban fenyegetést látó, a más elfogadását másként értelmezők ellen türelmetlenül fellépő eszmerendszer... A csak a saját elveit elfogadó világ azzal gyomroz (pedig még meg sem mukkantál), hogy gondold meg, milyen veszélyeket hordoz magában a hited.     

Azt bizonygatjuk, hogy Isten nem azt akarja, amit világosan kijelentett az ő igéjében, hanem azt, amit mi homályos érveléssel kimagyarázunk abból. 

Ha a kisebbség nem elfogadni, hanem elfogadtatni akarja magát, akkor menthetetlenül felszámolódik.

A kereső ember tkp. a keresett.

Mintha a szerelmest próbálnák meggyőzni: csak képzelete szüleménye a kedves lény, akitől lángra lobbant a szíve, akivel olyan gyönyörűséges együtt lenni, hogy mindez veszélyes önámítás, amivel másokat is bajba kever. 

Fokozatok: nem akarni semmit, a semmit akarni, a semmit sem akarni. 

Abban a hitben hiszek, ami nem egymás elleni apológiai csatározásra, hanem egymás melletti kiállásra, az igazság együtt történő, szenvedélyes keresésére indít. Aki másokat lenéz, kihasznál, lebecsül, annak nem érdekel a dogmatikai meggyőződése.

Nagy pácban lehetsz, ha rémálmodból felébredve rájössz: való helyzeted még annál is szörnyűségesebb.  

A gyermekkor képzetei nem tűnnek el végleg, csak túlnősz rajtuk, félreteszed őket az utadból, ám ha – valamiért - erőtlen, kiszolgáltatott és „kicsi” leszel, újból ott állnak előtted szinte változatlanul.  

Az álom az életedhez tartozó történés. 

Ha csak a Földön van értelmes élet, akkor kis bolygónk (mégis) az univerzum középpontja, egyetlen megfigyelőállomása.

Ami egymás mellett van, nem biztos, hogy összetartozik. 

Az Írás elsődleges érvényességi területe az Írás. 

Kisebb győzelem az, ha tízszer igazad lesz, mint az, ha egyszer megbocsátasz.

Szenvedélyt egy nagyobb szenvedély győzhet le, vagy a halál.   

 Lelki problémákat nem lehet testi erővel leküzdeni.

A belső sötétségben elveszíted lelki koordinátáidat. 

Nem tudsz magadban megváltozni, csak magatartásodon változtatni, ám ez a változtatás megváltoztathat. Mi szüli meg bennünk a megváltozás igényét? Egy döbbenetes felismerés, egy megrázó élmény, egy nagy gondolat magunkévá tétele… Lelki konstrukciódat tekintve lényegében ugyanaz maradsz, de újrafogalmazod céljaidat.

Elődeink nem tudtak az oxitocinról, szerotoninról, dopaminról, adrenalinról, egyebekről, attól még sokan közülük boldog, aktív életet folytattak. 

A járókerettel közlekedőknek nem magashegyi túrákról kell felkészítőt tartani.

A spiritualitás egy próbálkozás, hogy bizonyítsuk: jobban vagyunk önmagunknál.

Inkább elveinket szabjuk cselekedeteinkhez, és nem fordítva. Nem a valóságból kiindulva állítunk fel elméleteket, hanem az elméleteinkből gyúrunk össze valamilyen valóságot. 

A magát öntudatos, koherens személyiségnek nevező ember szereti megmagyarázni, értelmezni, igazolni tetteit. Önmaga előtt is. A magunk előtt felsorakoztatott érvek azonban gyakran különböznek attól, amit másokkal közlünk.

A kereszt mindig keresztbe tesz.

Ha a vesebetegséggel kórházba került személyt átutalják a szívgyógyászatra, és ott vizsgálatokat végeznek el rajta, akkor kardiológiai eredményei bizonyára jobbak lesznek, mint a nefrológián mértek, és talán javul a beteg hangulata, kissé az állapota is, de ez az „átkeretezés” nem szünteti meg alapvető szimptómáit. 

Az embereket hamis meggyőződéseik feladásáról kellene meggyőzni. Arról, hogy ne engedjék magukat makacs gondolataik, önző vágyaik, haragos indulataik által meggyőzni, hanem jobbik énjüket igyekezzenek kibontakoztatni, isteni rendeltetésüket megvalósítani… Arról, amiről nem is akarnak hallani.  

Csak az számít, amit nem számításból adsz. 

Nem találom a szavakat a gondolatokhoz, és a gondolatokat a szavakhoz.

Nincs az a jó, ami – ha eléggé elszánt vagy a gonoszságra - megakadályozhatna a rossznak véghezvitelében. 

Énünk védelmének hevében sokszor nagyon téves következtetéseket vonunk le tapasztalatainkból. 

Megvan a tézis (az elmélet), hősiesen gyűjtjük hozzá a bizonyítékokat.

Nem a gonosztevők őrülnek meg tetteik súlya alatt, hanem az érzékeny lelkű (nyilván: gyarló) áldozataik. 

Ha meghalsz, kiderül: hiába féltél.  

Légy kitartó önmagad feladásában.

Mai hitvallás: „Isten feláldozta egyszülött Fiát, hogy megbocsássunk neki.” 

Ha azt mondod a barátaidnak: „jaj, mekkora lúzer vagyok, mindent elszúrok”, akkor nagyon rosszul esik, ha keserű megjegyzésedet jóváhagyják, és azt felelik: „igazad van, mi is így látjuk”, mert titokban azt várod, hogy vigasztaljanak, és hevesen bizonygassák, hogy butaságot beszélsz.