2026/I.

 A „szemedbe mondott”, a veled kapcsolatban elhangzó megjegyzésekben valójában saját, önnön magadról kialakított véleményedet szereted visszahallani (akkor is, ha tudod, hogy a valóság nem teljesen fedi azt), és – egy-két bárdolatlan, „pofátlan” személyt leszámítva – ezt is mondják neked az emberek. Letelik az életed, és a mások veled kapcsolatos vélekedésének csak a „szájad íze” szerinti változatát ismered meg.

Miért tartjuk erénynek a vezetőkben azt, amit a közemberekben a leginkább utálunk: az arroganciát, lekezelést, fölényeskedést, bőszködést, nagyravágyást, mások gyengeségének kihasználását, az erő(szak) alkalmazását?

Ki várja el tőlem, hogy 58 km leszaladása után az 59. kilométerkőtől kezdve (odavetett gratulációk után) frissen, újult erővel folytassam a futást? 

A halál születése?

A sötétség a „teremtetlenséget” jelenti. A nemlétezőt. Ami a sötétségből származik, az (a létezőt fenyegető módon) nem létezik. 

Ha a gondolatok magaslatain jársz, könnyen azok mélységébe zuhanhatsz. 

A világosság kicsomagolatlan sötétség?

Mindenki jó akar lenni, csak az a kérdés, hogy mennyire kitartó ebben. Jócselekedeteink esetében elég egyetlen kritika, egy rossz élmény, és máris felhagytunk velük „ha ilyen gonosz a világ, akkor én is ilyen leszek” csatakiáltással. Viszont a rossz cselekedeteinkre érkező ezer negatív visszajelzés sem tud meggyőzni azok feladásáról. 

• Uram, közben kiderült, hogy nem ezek az elfogott suhancok lopták el a hiányzó két kecskét az ön nyájából.
• Ha már hoztam a fegyvert, „biztos, ami biztos alapon” mégis lelövöm őket. 

Nincs esemény, csak narratíva.

Csak nem ahhoz a szerelőhöz jársz az autóddal, aki annak a pasasnak a járgányát is javította, aki a múlt héten a jeges úton családjával egy kamion alá csúszott?! Van eszed? Tudod, hogy mindnyájan megsérültek? 

Jézus parancsol a némáknak: kiáltsanak átkot a zsarnokra.

Megengedheti magának az engedetlenséget. 

A pszichológus szemében engedékenységünk ugyanúgy gyanús lehet, mint kérlelhetetlenségünk.

Szép útjelzőtáblák is irányíthatnak veszedelmes célok fele. 

Ha nem látod meg magadban az embert, akkor Istenben sem az Istent.

Az is kegyelem, ha átmenetileg nincs szükséged kegyelemre. 

A múltadat elfelejteni a kisebbik baj jövőd elfelejtéséhez képest.

Belső riasztóberendezésünkre nem lehet mindig számítani, mert az - a rendszergazdát tévedhetetlennek tételezve - hibáinkat gyakran automatikusan átugorja. 

A reformátusok és a neoprotestánsok adakozási gyakorlata közti különbséget a hagyományos piacon és a McDonald’s-ban rutinná vált vásárlási szokások közti eltéréssel tudnám szemléltetni. Az egészséges termékeket forgalmazókkal alkudozunk akár 1 lejért is, míg a Mekiben szó nélkül kifizetjük a többszáz lejes cechet.

Engedékenységed könnyen követelőzést szül.

Előre gondolva arra, amikor már nem leszünk, megnyugtat az a tudat, hogy voltunk, hogy voltál. 

Bízz a rendelkezésedre bocsátott időben: nem fog kiszúrni veled, biztosan elmúlik!

Minden államvezető úgymond a nép javát akarja, de valahogy saját rögeszméi (és érdekei) érvényesítése által, és ha más lép fel ugyanezzel az igénnyel, célkitűzéssel, azt – felelős elöljáróként - a közjó álnok, kiirtani való ellenségeként fogja megbélyegezni. 

Pillanatig azt hittem: örökké élek. 

Ha elégtételt, elismerést akarsz, akkor gyűjts pénzt, tégy szert hatalomra, befolyásra. A jónak a szolgálatával a vereséget kell vállalnod. 

A becsületedre csak a saját szívedben tudsz vigyázni, hogy a „kívülállók” mit kezdenek azzal, abba már kevés beleszólásod van. 

Csak az kellene érdekeljen, amit tükrözünk, és nem az, ami abból a mások lelkében tükröződik… 

Ha felszólítanál valakit, hogy egy általa ismert közösségből tetszése és ízlése szerint válassza ki a legjobbakat, majd arra, hogy ugyanezt minden előítélet nélkül, legobjektívebb szempontok szerint tegye meg: az eredmény ugyanaz lenne.

Az ördögnek még megbocsátjuk, hogy gonosz, az embereknek kevésbé. 

Hiába prédikálsz, a sötétség nem fogja megváltoztatni a természetét. 

Úgy tűnik: az élet kudarcos küzdelem a halál mindent legyűrő hatalmával szemben.

Nincsen olyan szent tétel, aminek ne lenne profán ellentétele.

Az ember saját érzékenységére a legérzékenyebb.

Ha kirúg Isten az ajtón, ugyanott visszajöhetsz.

Az evangélium „hibridjei” életképesebbek az „eredetinél”. 

Vajon a törvény megköti az Isten kezét is? 

Nem hiszek a rossz vereségében (ua. az igazság győzelmében sem). Az igazságban hiszek.

Isten szabadságot adott nekünk - igéje értelmezésében is. De vajon ezáltal nem fogjuk-e azt saját gondolkodásunk korlátjai közé szorítani? 

Amíg nem fogysz ki a pénzedből, addig – látszólag - az érvekből sem. 

A halál majd megtanít meghalni.

Van, akit mások önfeláldozása önzésre tanít.

Könnyebb igaznak tartani azt, ami mellettem tanúskodik, mint azt, ami nem. 

Csak az szerethet igazán, akit szeretnek. Csak azt szeretik igazán, aki szeret.

A másik ember hűsége nem a tied, azt nem sajátíthatod ki, nem rendelkezhetsz vele, csak akkor lesz részed benne, amikor a másik önként neked adja. 

A végén belátod, hogy a gyötrelmes nehézségek is a cél felé segítettek, és egyszer még forrón hálát adsz értük. 

Akire kiöntöd indokolatlan haragodat, azt hajlamos vagy felgerjedésed okának is tartani.

Ha a falud ellen támadást előkészítő terroristákkal titokban alkut kötsz, és felajánlod nekik egyetlen gyermekedet, hogy senki mást ne bántsanak, attól az emberek továbbra is pont úgy semmibe fognak venni, baleknak fognak tartani. Lehet, hogy valaki azt veti fel: igen, mert nem tudnak „nagy áldozatodról”. Kénytelen vagyok minden okoskodót kijózanítani: ha tudomást szereznének is róla, akkor is hasonlóképpen viszonyulnának.

A gonoszság evolúciós előnyt élvez a jósággal szemben.

Könnyebben megérted a világot, ha bolondokra és bölcsekre osztod. Ez utóbbi kategóriába sokszor csak te egyedül tartozol. 

Ha sérült egójú kollegád minden ok nélkül, csupán mert félreértett valamit egyik megnyilatkozásodból, rád támad, a legdurvábban belegázol a lelkedbe, stb., vajon ebben az esetben a „jó kapcsolat” érdekében bocsánatot kell-e kérned tőle? (Mert természetesen ő nem fog, konokul kitart alaptalanul felfakadó haragja mellett, hűséges marad önmagában felgerjesztett sérelmeihez.) A világ lelki erőviszonyait jó irányba mozdítod-e ezáltal? 

Vajon puszta belátásból, úgymond Isten nélkül, eljuthat-e az ember az önismeretnek arra a szintjére, hogy alázatosan, bölcsen, mások javát szolgálva éljen? Vajon tényleg rangon aluli – hiszen „értelmes emberek vagyunk” - engedelmeskednünk valakinek? „Felnőtté válásunk” súlyos csődje nem azt mutatja-e, hogy mégis szükségünk van tanításra, példára, atyai tanácsra?

Az ember jobban ragaszkodik az önként megszerzett pokolhoz, mint az ajándékba kapott mennyországhoz.

Évezredek bámulatos fejlődése után visszaérkezünk az évezredes kérdéshez: mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is.

Nincs sűrűbb, fájóbb, rettenetesebb, kietlenebb üresség, mint az, ami egy eltávozott drága személy után marad. Nem mindegy, hogy a semmivel vagy a hiánnyal kell szembenézned. 

A gazdag jachtra száll, és elmenekül, a szegény ott marad az árhullám fenyegette szigeten – hitbeli meggyőződésüktől függetlenül. Persze, ezzel még nem mondtuk el a lényeget. 

Győz az emberi hitetlenség az isteni kegyelem fölött? 

Azt tapasztalom: majdnem minden bekövetkezett, ami ellen lázadoztam. Érzelmi hangoltságom nem felel meg a való világ karakterének.

Kisszerű ambíciókat kergetve (pl. haszonszerzés) sokkal kitartóbbak az emberek, mint a nagy és nemes célokra való törekvésben. 

Életünket az Úrnak szenteljük, úgymond, de egy kis kellemetlenség, csalódás miatt a legkeserűbb zúgolódás tör fel belőlünk.

Úgy élsz, mintha a világ összes ügyét neked kellene elintézni, de ha a következő pillanatban meghalsz, semmi feladatod nem lesz már, a világ pedig lazán meglesz nélküled is.

Így vagy úgy mindnyájunkat megöl a világ. Minden rossz szó, bántás egy tőrdöfés… Mi is hibásak vagyunk abban, hogy ide születtünk?

A Sátán nem azt mondja: öld meg jó barátodat, testvéredet, embertársadat, hanem hazug, megtévesztő módon elhiteti veled, hogy barátod, testvéred, embertársad megátalkodottan gonosz, az éltedet fenyegeti, és akkor már „magadtól” fogod megölni őket.  

Meg kell tanulnunk a primitív törzsektől a szent tiszteletet a lelketlen társadalmunkban félkegyelműekké válók, a háború, az erőszak miatt őrületbe kergetett embertársak iránt.

Eléggé dörzsöltek, sötétek és gonoszak a hatalom nyilvános, ismert képviselői, nincs szükség feltétlenül valamiféle titkos háttérhatalomról szóló összeesküvéselméletre. 

Kérdezd a veszteseket is a kitartásról, az elszántságról, önfeláldozásról!

Ne a világ sötétsége miatt siránkozz, hanem örülj a kis világosságnak, akár egy gyertya barátságos fényének is!

Kérhetem-e Istentől, hogy a világon egyetlen baleset se legyen? Vagy csak azt, hogy kevesebb?

A szegény ember „igazsága” szegénységéből vagy a szívéből fakad? Milyenné válik a szegény, ha gazdag lesz?

A „szeret” ige az, ami összeköt, ami eggyé formál. Egyszerre személyes és személyfölötti. 

Engem az érdekel, ki mennyire törődik a másik (a mások) igazságával.

A legnagyobb kísértésünk maga a semmi. Mivel Istené minden, a vele szembeforduló Sátánnak csak a semmi maradt, mivel azonban „esküdt ellenségünk” végtelenül ravasz, ezért azzal is képes minket félrevezetni: a semmi miatti aggodalommal, az illúziók utáni vággyal, a hatalom birtoklásának hamis, önámító sóvárgásával (pl. milyen hatalommal rendelkezik ma Sztálin, vagy fog rendelkezni néhány év múlva korunk akármelyik erős embere?). 

Amikor embereket értékelsz, az a kérdés is jusson eszedbe: kivel szeretnél egy lakatlan szigeten együtt élni. 

Meggyőződésünket legtöbbször importálják nekünk. 

Az ellenség-rögeszme szinte kiirthatatlan. Teszünk emberséges gesztusokat egymás felé, de embertársainkat halálig a „más” kategóriájában tartjuk. 

Nincs olyan igazság, aminek ne lenne hamisítványa. 

Az a szervezet, amelyik minden és mindenki számára nyitott, tagok nélkül marad.

Mi nemcsak elveinkre, hanem közben – olykor azokhoz képest ellentétes irányba kimozdulva - önmagunkra is igyekszünk gondosan ügyelni. A kettő bonyolult, agyonmagyarázható kapcsolatban van egymással. Ha például valakivel igazságtalanul goromba voltam, akkor – önmagam és mások előtt - mindenképpen bizonyítani törekszem, hogy joggal tettem ezt. 

Leginkább azt nem értjük meg az emberekben, hogy azok miért nem értenek meg minket. 

Minden bűn minden parancsolatot áthág.

Az Isten iránti bizalomba belefér az iránta való bizalmatlanság is. 

A törvény feláldozása a kegyelem.

Az igazság kardját nem azért kapod a kezedbe, hogy önmagadat védd vele, hanem azokat, akik rád bízattak. 

Ha az a cél, hogy eltöltsük az életet, akkor minden nap egy siker.

Szükségem van a szavakra ahhoz, hogy hallgatni tudjak.

2026/2

Az igazság keresésének szenvedélyét sokszor összetévesztjük az önigazolás kényszerével…

Az harcol őszintén az igazságért, aki akkor is kiáll mellette, ha saját becsülete, érdeke, előnye, netán élete rovására teszi ezt. 

Tegyük fel: valaki bűncselekményt követ el a barátja ellen. Első esetben a barát gondolkodás nélkül megbocsát, nem tesz feljelentést. Második esetben rendőrséghez fordul, lezajlik a kivizsgálás, megállapítják a büntetést, mire a barát meggondolja magát, megbocsát, és visszavonja a feljelentést. Megszüntetik az eljárást. Melyik esetben van nagyobb lélektani hatása a barát bocsátanának? Pedig végső soron ugyanaz történt. 

Aki sötétségben élvén a sötétségben hisz, annak igaza van, aki a világosságban, annak igaza lesz.

Mindenre van válaszom, csak az nem feltétlenül igaz.

Akár a fizikai világban, ahol erő hatása alatt a testek a könnyebbik ellenállás fele mozdulnak el, a lelkiek területén is áll a törvény: morális nyomás alá kerülve (szinte törvényszerűen) a kényelmesebbet választod.

Lehet szó a legártatlanabb és a leginkább szánalomra- vagy akár szeretetre-méltó személyről, nincsen semmi esélye nálad (egyáltalán arra, hogy esélye legyen), ha  kérlelhetetlen előítélet van benned iránta (a családból hoztad?, egy referenciaszemély elvárása ez?), és akármit tesz is, akármilyen alázatos, engedékeny, jóhiszemű, el fogod zárni a szíved előle… Meglehet, hogy nem jársz el törvénytelenül vele szemben, csak éppen nem fogadod be, nem segítesz neki, sorsára hagyod, és ezzel talán halálos veszélynek szolgáltatod ki őt. Ha pedig történetesen – a te elutasításod miatt is – baja esik, akkor hárítasz: „nemcsak az én döntésem volt”, „én nem bántottam”. Ha zavar is a lelkiismereted, kimagyarázod magad, sorolod a „jóságoddal” történő visszaélések elképzelhető következményeit, rossz forgatókönyveit, magatartásodat igazoló jelzéseket keresel és találsz.   

Néha könnyebb az életedről lemondani, mint megrögzött gondolataidról. 

Ahová befogadják Jézust, ott nem kevesebb, hanem több hely lesz. 

Ha felbosszant egyik kollégád (talán nem először), és hozzávágsz valamit, de nem esik semmi baja, akkor az ügyet lezárod magadban, lassan ő is, belátod, hogy bizony elragadtak az indulataid, túlreagáltad az esetet. De ha a kolléga az incidens miatt komoly sérüléseket szenved, kórházba kerül, az ügy nyilvánosságra jut, akkor attól kezdve bizonyítanod kell – mások és önmagad előtt is -, hogy tűrhetetlen volt a helyzet, hogy végre valakinek szót (és kezet) kellett emelnie a visszaélésekkel szemben, és egy egész elméletet dolgozol ki az egészről, az igazságról és igazságtalanságról, döntésed és tetted etikai jogosultságáról… 

Ha az „egyetlen” egy fosztóképzős szó, akkor vajon azt fejezi-e ki, hogy ha azt a valakit/valamit kivesszük a világból, akkor semmi sem marad, vagy a „páratlan” mintájára azt, hogy nincs hozzá fogható, akárcsak egy is? A „kettőtlen” a társtalan magányosságot jelentené, a „hármatlan” pedig azt, hogy egy szorosan összetartozó hármas közösség szerves egysége megrázó módon megbomlott? 

A közöny (bár semmit nem mozdít) embereket taszíthat halálba.

Azt olvassuk: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” (Jn 8,32). Azzal, hogy megismerted az igazságot, szabaddá lettél, és nem kell (nekikeseredve) másokat meggyőznöd a megismert igazság felől, és arra sincs szükséged, hogy mások is megerősítsenek ebben a szabadságban. Ha az igazság mellett állsz, azaz melletted áll az igazság, akkor szabad vagy, ha éppenséggel ki is rekesztenek, vagy ha teljesen egyedül maradsz is. 

A hívő ember nyilvánvalóan nem él túl mindent, de a halált igen. 

Gyülekezetünk 2/3-a leszavazta a húsvétot: egyáltalán nem ünnepelte. 

A múló idő miatt lesz jóvátehetetlen az, amit elkövettél. Tetteidet nem tudod helyreigazítani, ahogy egy leírt (és újraolvasott) mondatodban kijavítod a hibákat. Ahogy élsz, az lesz az életed. Menthetetlenül.

Csak magadat tudod embertársad helyzetébe beleélni, csak magadat tudod mérceként használni, és nem embertársadat… 

Isten nem tud (nem akar) igazságtalanságot elkövetni. 

Ahogy az ártatlan, szelíd arcú kisgyermek önfeledten, jókedvűen, a játékba belehevülve, kacagva odakiált a többieknek, és a következő pillanatban robban a bomba… Leküzdhetetlen a kérdés gravitációs ereje: vajon ennek – valahol a legmélyebb, legmagasabb valóságot tekintve – így kell lennie?

Vajon a kegyelem kegyelmes szívűvé tesz-e engem? És ha megkegyelmezettként

kegyetlenné válok, akkor ezzel kilépek a kegyelem hatálya alól? Nem kell semmit sem tennem, mégis kegyelmet nyerek, de ez kötelez is engem. Nem részesülhetek úgy a kegyelemben, hogy az engem ne érintsen, hogy a szívemben ne hagyjon nyomot… Ha a gyermek megtisztítja a sárba hullt üveggolyót, az tükrözni fogja a fényt. 

Minél bődületesebb ostobaságot követsz el, annál hevesebben kell bizonyítanod, hogy annak így kellett történnie.

Vallomás: „kisgyerekek voltunk, amikor meghalt a testvérem, és ezzel együtt elveszítettem anyámat is, aki gyászába temetkezett”.

Uram, higgy bennem, mert én erőtlen vagyok hinni benned!

Hiába hagysz jeleket magad után, ha azokat később te sem ismered fel. 

Az elmebaj a valóság egy sajátos szemlélete. 

Nem azért kiáltok, hogy meghalljátok.

Ébrenlétünkben álmainkkal, álmunkban a valósággal viaskodunk.  

Már csak azt várom, ami végleg elmúlt… 

Az emberek több időt szentelnek a kutyájukra, mint Istenre. 

Ha embertársaimat olyan jól ismerném, mint magamat, vajon jobban megbíznék bennük?

Vagy azért nem bízom másokban, mert magamat nagyon jól ismerem, és őket kevésbé?

Ha a gondolatok leképződnének az arcunkon, nem nagyon mernénk mutatkozni mások előtt.

Véletlen, hogy van véletlen?

Tévedhetetlen elmére lenne szükségem ahhoz, hogy tévedéseimet felismerjem. Tévedéseim beismerésében is tévedhetek. 

Utat kell törj magadnak az agyadban tolongó gondolatok között.

Bűneink is civilizálódtak... Az ilyenszerű ódon történeteket, hogy pl. férj megcsalta a feleségét a fiatal szolgálóval az istállóban, nagyon vaskosnak, nyersnek, primitívnek érezzük, sokkal szalonképesebbnek és emberibbnek tartjuk azt a sztorit pl., hogy egy vállalkozói találkozón az esti parti után egy elegáns hotelszobában a családos főnök összejött a titkárnővel.  

 Csak a szabadságtól függjél!

Isten a testté lett Igében jelenti ki magát Lelke által.

Belebonyolódott az egyszerűségbe… 

Könnyebb kitartani, ha magad előtt látod a célt... Egy kaszás több ezer suhintással vágja le a füvet a réten. Szerintem képtelen lenne ennyi mozdulatot egy edzőteremben elvégezni.

Összeroppant saját nagysága súlya alatt…

Egyre alkalmasabbá, majd egyre alkalmatlanabbá válunk az életre…

A kutya egy nagy, körbekerített udvaron lakik. A kerítés körül egy ösvényt taposott keményre magának. A hatalmas udvar többi része látszólag nem érdekli… Állandóan a határainkat feszegetjük, miközben azt, ami rendelkezésünkre áll, figyelmen kívül hagyjuk.

A szó a kimondhatatlannak az a része, amit ki tudunk mondani.

Tegyük fel: eljönne egy afrikai törzsből származó személy az istentiszteletünkre, akit a prédikációból megérintene az az üzenet, hogy Isten Fia önmagát áldozta érte, és megértené, hogy ez a megváltó szeretet őt új életre indítja, és talán elhatározná, hogy felhagy kicsapongó életformájával, ezután nem bántja a feleségét, nem lopja meg törzstársait, nem hazudik, stb.. Mindeközben híveink – akik sokadszorra hallják a tanítást – nem éreznének semmiféle ösztönzést arra, hogy ne legyenek durvák másokkal, igazságosan járjanak el minden ügyben, ne hazudjanak. 

Testi és lelki vágyaink nemcsak ösztönöznek, hanem bajba is sodornak… minket és másokat. 

Ha egy kallódó gyermeket családodba fogadsz, megmentesz a nélkülözéstől (talán az éhhaláltól), akkor egy idő után nem fog megelégedni azzal, hogy megadod neki azt, amire szüksége van: azt szeretné, ha lehetőleg minden az övé lenne. Nem lesz elég neki az, hogy a családod oltalmában él, el akarja érni saját függetlenségét, autoritását.

A szabad akarat azt jelenti: eldöntheted, kinek szolgálsz.  

A bűn immunissá tesz a bűntudattal szemben. 

Baj az, ha valahova felkapaszkodván nem látjuk a megtett utat, hanem csak azt a „magaslatot”, pozíciót, amit elértünk. Ha önmegvalósításunk nagy küzdelmében nem egyeztetünk Istennel, embertársainkkal, valójában (igazi) önmagunkkal sem. 

Bár néha apró-cseprő, felszínes dolgok miatt keseredünk el, szomorúságunk a lelkünk mélyén található hiányról tanúskodik.   

Ha nagy fájdalmaid vannak, vagy rettenetes félelmek szorongatnak, esengve várod, hogy azok enyhüljenek, megszűnjenek. A halál nem adja meg ezt a felszabadító élményt, mert semmit nem fogsz érzeni. Azt sem, hogy már nem érzed.

Testünk enni és inni akar, pihenésre, öröm-élményekre, bódulatra vágyik, lelkünk elismerésre, megbecsülésre, elfogadásra, szeretetre, tiszteletre… és nekünk valamit kezdeni kell éhező, szomjazó, csalódott, szorongó önmagunkkal. 

A „tűrhetetlen” eléggé szubjektív fogalom… annak határait külső státuszunk és belső rögeszméink határozzák meg. Az „ezt nem tűrhettem” kijelentés sokkal többet elárul rólunk, mint a valós helyzetről.

Egy problémás emberrel az egyszerű is elbonyolódik, a mindennapi együttélés is irreális nehézségeket hoz elő. Kibírhatatlan természetünk kibírhatatlan kapcsolatokat teremt. Mi az okozat miatt panaszkodunk, és nem látjuk az okot, mert az mi magunk vagyunk. 

Magaddal meg kell találnod a békességet, másokkal keresned kell. 

Mit jelent a megbocsátás, valakinek a visszafogadása egy családba, közösségbe? Ha valaki bántalmazta azokat, akik hozzá tartoztak, és megbánta, amit elkövetett, akkor mit kell tennie, és a többieknek hogyan kell viszonyulniuk hozzá? Elég, ha az illető magában elhatározza, hogy megváltozik, és nem kell semmit mondania, nem kell semmit tisztáznia, bizonygatnia, csak valóban újat kezdenie? Vagy feltétlenül kell beszélnie immár megbánt tetteiről, magára vállalva azok következményeinek terhét, kérve a többiek bocsánatát? És a megbocsátók túl kell tegyék magukat a történteken, valósággal elfelejtve azokat, vagy ébren kell tartaniuk magukban azt, amit átéltek, és adott esetben (természetesen) harag és neheztelés nélkül nyíltan fel kell emlegetniük, hogy „akkor” mennyi nehézséget, szenvedést okozott nekik az illető személy? Mit jelent a „teljesen” őszinte és töredelmes bűnbánat? Azt is, hogy elfogadom, hogy soha nem tudnak megbocsátani nekem, de ettől nem fogok újra visszatérni a régi magatartásomhoz, hanem teljes erővel azon igyekszem, hogy jóvá tegyem, amit elrontottam? Hol húzódnak az emberi lélek túlléphetetlen határai: meddig tudunk egyáltalán elmenni a bűnbánatban, önmagunk megtagadásában, feladásában, a megbocsátásban, stb.?

Szavainkkal próbálunk a valóság elé vágni.

Szavakból tornyot építettem, de a valóság vihara összedöntötte azt, most a romjai alatt keresek menedéket.      

Csak a büntetésből, a halálból tanul az ember?

Te kísérj, Uram, minket, így őrizz meg a kísértéstől! 

A legelvetemültebb bűnözőkkel is összekötnek minket a génjeink és a bűneink. Erőszakos indulataik ott kavarognak bennünk is. 

Ó, ha olyan szenvedéllyel állnánk ki hitünk mellett, mint amilyen szenvedéllyel támadnak arra a hitetlenek! 

A gyilkos halálával véget ér-e az általa elkövetett gyilkosság?

Létünkhöz hozzátartoznak a titkok. Aki „titoktalanítani” próbálja az embert (akár a tudomány nevében is), az egy hamis képet rajzol róla. 

A legnagyobb csoportot a minden csoporton kívüliek alkotják.

Az ember miért szeret kacérkodni a nemléttel, át-átlépve a tudat határait? 

Nem tudsz kibújni a szabad akarat kényszere alól.  

A hazugságnak is szüksége van az igazságra… 

A bűn a Sátán támaszpontja a lelkünkben. 

Erkölcseinkkel relatívvá tesszük az igazságot. 

Szeretjük egészségesnek érezni magunkat, lelkileg is, bűneink ellenére… Ki akar bűntudattal élni? De akkor mi lesz bűneinkkel, hogyan tudunk azokkal becsületesen leszámolni?

Istennek egy sem kevés, ezer sem sok.

Szeretném ellenfeleim arcába ordítani, hogy nem érdekel a véleményük. 

Előfordulhat, hogy a legjobb technikai eszközökkel a legrosszabb helyekre jutsz el. 

Isten ígéreteinek igazságát kell meglátnod abban is, ha a mások életében teljesednek be azok.

Egy idő után csak magadat hibáztathatod. 

Mint az orvos, aki kétségbeesve fedezi fel egy-egy betegség ismert tüneteit magán, úgy én is a lelkemben önzés, féltés, kicsinyesség árulkodó jeleit. 

Amikor mindenki lázad, az engedelmesség a bátor tett. 

Az élet folyamatos pusztulása az ára az élet folyamatos fennmaradásának. Az átmenetiséget példázó áldozatok biztosítják az átmeneti túlélést.

Minden élményedhez emlékek kötődnek.