Mk 8, 34-38 (áhítat- műv.tábor)

    34 Ekkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! 

35 Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. 

36 Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete veszendőbe megy? 

37 Mert mit is adhatna az ember váltságdíjul az életéért? Zsolt 49,8-9 

38 Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal. 

   Az evangéliumnak van valami belső ragyogása, sorait olvasva Krisztus, az Isten Fia jelenléte tündöklik fel számunkra. Hit által értjük ezt meg (ahogy művészi érzék kell ahhoz, hogy felfedezzük egy alkotás szépségét… Ma már egy olcsó digitális fényképezőgéppel is pontosabb, technikailag jobb minőségű arcképet lehet készíteni, mint pl. J. Vermeernek a Leány gyöngy fülbevalóval c. festménye, mondhatná is valaki: miért vannak úgy oda az emberek ezzel a mázolmánnyal... Csontváry egyik nagyméretű képét fillérét vásárolta meg és ponyvavászonnak használta egy praktikus érzékű kereskedő). Egyik ifis énekünkben kérjük: nyisd meg szívünknek szemeit, Uram. Adj belső látást. Van-e lelki vágy, érzékenység bennünk észrevenni Isten jelenlété és munkáját az életünkben?

   Az igéből a Jézus hívását halljuk. Hit által történik ez. Isten Szentlelke tudja a hallást hitté, a hitet pedig ráfigyelő hallássá tenni. Jézus a sokaságot tanítványaival együtt hívja magához. Nincs külön cél beavatottak és egyszerű emberek számára. Nem lehet Jézusnál tovább jutni. Én örülök, hogy Márk külön említi a sokaságot. Néha közel érezzük magunkat Istenhez, néha távol. Néha tanítványoknak, máskor az elbizonytalanodó sokasághoz tartozónak. A tanítványok is sodródtak a „köznép” közé (Péter is elkeveredett a tűz körül melegedő tömeggel tagadása alkalmával). Hitvalló követőkből könnyen értetlenkedő emberekké válunk. Fontos, hogy Jézushoz menjünk. Ha kételyek is vannak bennünk. Figyelünk-e hívására, elindulunk-e feléje? 

  Elhangzik az ismert tanítás: ha valaki utánam akar jönni (az a célja), tagadja meg magát. Azt értjük meg először, hogy Jézus nem kényszerít, nem gyakorol nyomást ránk, hanem szeretettel igyekszik meggyőzni minket. Tudjuk, hogy minden kegyelemből van, de a kegyelem előtt meg kell nyitnunk a szíveket. A kulcs belül van. (Ismerünk embereket, akik reménytelenül elmagányosodnak, mert visszautasítanak minden segítséget, közeledést barátaik, rokonaik részéről. A világra haragszanak, de valójában önmaguk – büszkeségük, makacsságuk – szorításától nem tudnak, nem akarnak szabadulni.) Akarunk-e valóban, határozottan a Krisztus nyomdokain járni, feltett célunk-e az, hogy őt kövessük?

    Miután Isten minden feltételt teljesített, van egy emberi feltétel is, ami ránk tartozik. Jézus így beszél róla: tagadja meg magát. Ez szó szerint azt jelenti: megtagadni magunkat. Nincs más értelmezési lehetőség… Tudjuk, sok harcunk van önmagunkkal, egónkkal, önérzeteskedésünkkel. Pál apostol még radikálisabban fogalmaz: megöldökölni mindig gonosz kívánságot, hamis törekvést tagjainkban, meghalni a bűnnek. Harcot hirdetni önmagunkban minden ellen, ami elválaszt Istentől, eltávolít embertársaktól. Nem értékeink, identitásunk feladása ez, hanem akaratunk alárendelése az Isten akaratának. Életünket felajánlása Krisztusnak, hogy ne magunknak, hanem őneki éljük. Az önmegtagadás példája maga Krisztus, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy ő egyenlő az Istennel, hanem megüresítette önmagát, és engedelmes volt. Az önmegtagadás igéje az engedelmesség. Hol tartunk az önmegtagadás útján?

  A kereszt felvételéről is hallunk… A követés nehézségeiről, hátrányairól, megpróbáltatásairól van szó. Az alázat, türelem önként vállalt, önként viselt keresztjéről. A kereszt (akár a zenében) felemel. Tudjuk, hogy nem járulhatunk hozzá a megváltáshoz, de élhetünk annak lelki törvénye és igazsága szerint. A Krisztus utáni első századokban voltak ún. kereszthordozó szentek… Nem kell nekünk gerendákat magunkhoz kötöznünk, hanem hordoznunk kell a hűség, a szolgálat boldog terhét. Figyeljük meg a mondatot: aki utánam akar járni… az kövessen engem. Ez nagyon logikusan, konkrétan hangzik. Szinte szájbarágósan. Úgy lehet a leginkább Krisztus után járni, ha követjük őt. Imitatio Christi. Mennyit vállalunk hitünkért, megváltó Urunkért? Készek vagyunk-e egészen életszerűen követni, utánozni őt?  

  Mert aki meg akarja menteni az életét (a “szodzó” gör. igét találjuk itt = megszabadít, meggyógyít), az elveszti. A minket foglalkoztató legfontosabb kérdést veti fel Jézus. Minden törekvésünk az életről szól. Annak megmentéséről, jobbá, minőségibbé tételéről. Aki meg akarja menteni… maga akarja kicsikarni annak örömét, maga akarja széppé, csillogóvá tenni (benne van az is: Isten nélkül, hiszen ő már megmentette az életünket, miért kellene nekünk is megtennünk azt, nekünk csak el kell fogadnunk az Isten ajándékát), az elveszíti. Kicsúszik marokba szorított kezei közül az élet lényege, tartalma (majomfogó történet). 

Aki pedig elveszti érettem, az evangéliumért. Krisztus szavainak speciális olvasata az első időkről szól… valóban, a Krisztushoz tartozás üldözéssel, bántalmazással, sok áldozattal, gyakran mártíriummal járt. A hívők bátorságáról, odaszánásáról, ua. reménységéről hallunk itt. Az általános olvasat arról szól: ha készek vagyunk lemondani önzésünkről, kényelmünkről, kicsinyes érdekeinkről Krisztusért, az ő ügyéért, abból áldás származik. Amit odaadunk, abban lesz igazán örömünk (és nem abban, amit megszerzünk). Ezért tudott lelki értelemben rendkívül nyereséget elérni, azaz sokakat gazdagító módon élni pl. Schweizer Albert, Teréz anya… Nem hajszolni kell, hanem hálás szívvel elfogadni a jót, amit Isten készít számunkra. Le kell mondanunk életünk birtoklásáról, hogy drága, szent ajándékul kaphassuk meg azt. Rádöbbentél-e arra, hogy életed, és mindaz, amit elértél abban tkp. nem szerzemény, hanem adomány?

  Elevenbe vágó, konfrontáló a kérdés hangzik el a Jézus ajkáról: mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete veszendőbe megy? Ki cserélne helyet egy haldokló milliomossal? Jézus meglepő módon különbséget tesz, sőt élesen elválasztja egymástól az „életet” attól, amit megnyerünk, megszerzünk (a mai szemlélet összekapcsolja a személyt az autójával, a házával, vagyonával, karrierjével, stb.). Hát nem több az élet az eledelnél, a test az öltözetnél? – teszi fel a kérdést Jézus a Hegyi beszédben is. Mit adhat az ember váltságdíjul az életért? A Titanic című filmben volt egy epizód, ha jól emlékszem, amikor egy fiatalember szép összeget kínált fel a kapitánynak, hogy helyet kapjon a mentőcsónakban… Mi, nézők is éreztük a jelenet abszurditását: ilyen helyzetben már nincs értéke a pénznek… 

De az az üzenet is benne van az igében, hogy valaki már váltságdíjat fizetett az életünkért. És ezt az irgalmat elfogadni az élet megnyerését jelenti. Tudod-e, hogy van helyzet, amikor semmit nem tudsz tenni önmagadért, de tudod-e azt, minden helyzetben, hogy Krisztus mindent megtett érted?

   A megváltásnak az előbbiekben érintett, ünnepélyes témája után furcsának hat, hogy Jézus arról beszél: aki szégyell engem… (vasárnap is előjön ez a gondolat, ezért választottam ezt az igeszakaszt). Hát lehet szégyellni azt, aki Isten Fiaként hozzánk hajolt, aki életét adta értünk? Igen, lehet. Mi is szoktuk. Jézus a lelkünkbe lát: pontosan, a parázna és bűnös nemzedék előtt, mi is hozzá hasonlóvá válva. Manapság nem menő dolog Krisztushoz tartozni, sőt, kezd kínos, népszerűtlen lenni,  hát akkor inkább elhallgatjuk, elsunnyogjuk. Nem gondolom, hogy hivalkodnunk kellene, mellünket döngetni, hangoskodni, de becsületesen ki kell mondanunk: én és az én házam… Bizony, reménységem az Úr. Én az ő megváltott gyermeke vagyok. Ő az én erőm és bizodalmam… Itt a templomban erős szavaknak hatnak ezek, de kint? Az arrogáns szomszéd, felvilágosult munkatársak, hitünket gúnyosan lelegyintő barátok előtt? Értitek? Kamasz koromban bizony volt eset, hogy szégyelltem előkelő, elegáns szülőkkel érkező osztálytársaim előtt a hat gyermek szülésében és nevelésében lestrapált édesanyámat, aki a világon legönzetlenebbül szeretett (és szeret). Akire a legbüszkébb vagyok. Káténk azt tanítja: felemelt fejjel várjuk őt (a mi Urunkat)… Hát ez a lelkület legyen bennünk!

   Vajon bátran, boldogan vallod-e és vállalod-e Krisztushoz tartozásodat, ha nem is jár ez előnnyel, dicsérettel, és tudod-e, hogy ő a legmagasabb fórumon, Isten színe előtt áll ki érted, és a legfontosabb ügyben, az üdvösség elnyerésében fog téged pártfogolni? Ámen.