1 Kor 6, 1-12  (vas.de.) 

      1 Hogyan merészel közületek valaki, akinek a másikkal peres ügye van, a hitetlenek előtt pereskedni, és nem a szentek előtt? 

2 Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni? És ha ti a világ felett ítélkeztek, arra talán méltatlanok vagytok, hogy jelentéktelen ügyekben ítélkezzetek? Dán 7,22.26; Mt 19,28; Jel 20,4 

3 Vagy nem tudjátok, hogy angyalok fölött is ítélkezünk majd? Akkor mennyivel inkább ítélkezhetünk a mindennapi élet dolgaiban! 

4 Ha tehát a mindennapi élet ügyeiben pereskedtek, akkor azokat ültetitek a bírói székbe, akik semmit sem számítanak a gyülekezet előtt? 

5 Megszégyenítésül mondom nektek! Ennyire nincs közöttetek egyetlen bölcs sem, aki igazságot tudna tenni testvérei között? 

6 Sőt testvér a testvérrel pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt?! 

7 Egyáltalán már az is nagy kudarc, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt? 

8 Sőt ti okoztok sérelmet és kárt, mégpedig testvéreknek! 

9 Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, Ef 5,5

10 sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát. Gal 5,21

11 Pedig néhányan ilyenek voltatok: de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által. 

12 Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem válok semminek a rabjává. 1Kor 10,23

   Az apostol keményen rászól a gyülekezetre: hogyan merészel valaki közületek… Ma már felháborodást keltene az ilyen hangvétel, pedig nemegyszer szükségünk lenne a határozott intésre, akár dorgálásra is. „Ijessz meg engem, Istenem!”- kéri József Attila is egyik versében. 

   Pereskedésről hallunk az igében… Szent István ünnepe táján ki kell mondanunk - ha ünneprontó módon is hangzik -: a vitatkozás, civakodás szinte jellemző nemzeti tulajdonságunknak számít. (Ennek a nem túl előnyös, egyenesen romboló magatartásnak a kialakulásához elsősorban az járul hozzá, hogy nem vagyunk hajlandók tévedéseinket beismerni, ezért kudarcainkban másokra hárítjuk a felelősséget, másokat hibáztatunk. A veszekedés az önismeretnek és az együttélésnek egy alacsony szintű, fejletlen formája. Isten többre rendelt minket.) 

   Pál itt elsősorban a hitetlenek előtti törvénykezés ellen emel szót. Ti, akik Krisztus megváltott gyermekei vagytok, világi hatóságok előtt keresitek az igazatokat egymással szemben? Hol van a hit bölcsessége, tisztánlátása, a Krisztusban való lét többlete, az üdvösség reménységének emelkedettsége, a testvéri kiegyezés? Nem az a kérdés, hogy adódnak-e félreértések, hanem az, hogy hogyan oldjuk meg azokat.   

   Sajnos, nem állunk az öntudatosságnak valami magas fokán. Úgy tűnik, hogy több mint 1ooo éves keresztyén múltunkból (amire az államalapítás ünnepén sűrűn hivatkozunk)  nem sokat tanultunk… Mintha még mindig nem értenénk  Krisztus tanításának a lényegét: sokszor hiányzik belőlünk az igazi jó szándék, alázat, bizalom. Akármiféle megkülönbözés esetén első reakciónk a vagdalkozás. Tudom, sokszor csalódtunk is. Nehéz nyitott szívvel élni. 

   Ám ha elvakultan hadakoztok egymás ellen – figyelmeztet az ige -, akkor megtagadjátok legsajátosabb hivatásotokat, lemondotok igazi méltóságotokról. Kis zűrökbe keveredtek, és megfeledkeztek arról, hogy nagyra rendeltettetek. (Ismerjük a tanító mesét: a királyfi, aki a szomszéd királylány kezét indul megkérni, megáll egy kocsmánál, és összeverekszik egy fél pohár bor miatt.)  A világ felett fogtok ítélkezni, és pitiáner ügyekben elbuktok, tyúkperekben képtelenek vagytok józanul, bölcsen dönteni. Kis dolgokban szégyenít meg minket a Sátán.  

   Tudjátok, mi mutatja meg valaki lelki érettségét? Nem az, ahogy a mások ügyét elbírálja (ahhoz nagyon jól értünk mindnyájan), hanem az, ahogy a saját problémáit, konfliktusait kezeli: mennyire elfogulatlanul, részre hajlás nélkül, mennyire önzetlenül, igazságosan… (Nátán története… Dávid „igazságérzete” azonnal reagált. Aztán kiderült: „te vagy az az ember”.) Sokszor csodálkozunk és kiborulunk azon, hogy mások mennyire a saját szemszögükből látnak mindent, miközben mi is ugyanazt tesszük – csak a saját helyzetünkből kiindulva. Nem értjük, hogy mások képtelenek megbocsátani, ahogy mi sem bocsátunk meg. Mindenki elvárja, hogy igazat adjanak neki… azt senki sem, hogy megmondják szemébe az igazat…

   Ha ismerjük a megváltás, bűnbánat, megszentelődés nagy igazságait, ha Isten kegyelmében részesültünk, ha angyalok felett fogunk ítélkezni („Krisztussal minden teremtményen uralkodjam”, fogalmaz a Káté is), akkor a mindennapi kisebb-nagyobb bonyodalmakban is józanul kell eljárnunk. Aki a saját házanépéről nem gondoskodik, aki hazudik, becsapja az ismerősét, haszonlesésből kész akármire, attól nehezen fogadunk el lelki tanácsot… 

  A 4. versnél érdekes eltérés van a régi és új fordítás között. Károli magyarított szövege egy ironikus felszólítás: azokat ültessétek a bírói székbe, akik a legalávalóbbak (kérjetek meg egy útonállót, akárkit, jobban jártok). Itt kérdésként hangzik: azokat ültetitek? A kívülállókat, akik nem tartoznak a gyülekezethez, akik nem vallják, vagy talán csúfolják hiteteket? És eléjük viszitek mindennapi ügyes-bajos dolgaitokat? 

   Jó, ha konkrét kérdésekben hozzáértő emberektől tanácsot kérünk, de az ellenséges, bántó vitákat egymással igyekeznünk kell elkerülni. Hát nincs egy bölcs, megfontolt ember közöttetek? (Egy bölcshöz fordult két vitatkozó testvér. Mindenik a maga igazság-változatát adta elő egy keskeny földterülettel kapcsolatban, ami történetesen a községi temető mellett volt… A bölcs azt javasolta: adják oda ezt a parcellát a falunak ingyen, hadd szolgáljon a temetőre vezető útként… mert ezt az utat egyszer mindenkit használni fogja, és akit ott elkísérnek, az mindenét ingyen hátrahagyja.) Magas teológiai eszmecseréket folytatunk, és elemi kérdésekben csődöt mond a hitünk, mert kicsinyes, önző indulataink, szánalmas haszonleső vágyaink irányítanak.

    Testvér a testvérrel… Szívfájdító ezt hallani. Akiket összeköt test és vér (itt a Krisztuséra is gondolnunk kell), azok egymásnak esnek. Valójában minden feszültség közöttünk ebben a körben jelentkezik. Rágalmazás, harag, kisemmizés, csalás, visszavonás - mind a testvérek közt zajlik. Hiszen Isten gyermekei vagyunk. Mi még ráadásul egy nemzet fiai és leányai is.  Népünk története nem egy ellazító, békés szendergésbe ringató esti elbeszélés. Tele van – a külső csapások mellett – árulással, hitszegéssel, ellenségeskedéssel, hűtlenséggel, egymás ellen fordulással. Csoda, hogy még létezünk… Sajnos, nem az él a köztudatban: a magyarok milyen összetartók, mennyire támogatják egymást (bár vannak ellenpéldák is). És nem a köztudattal van baj. 

  Kudarc ez, vereség önmagában, állapítja meg az apostol... Nincs szükség ellenségre, tönkre tesszük mi önmagunkat, egymást: versengésünkkel, dacosságunkkal, Isten elleni lázadásunkkal. És nem nyerünk semmit.  Kiüresedő, elnéptelenedő falvaink, elapadó gyülekezeteink – a gaz idők pusztításai mellett – erről is szólnak… 

   Az apostol azt ajánlja: inkább szenvedjétek el a sérelmet, tűrjétek el a kárt. A testvérnek többet elnéz, a testvérért többet vállal az ember. Vagy éppen kevesebbet? Miért nem tudunk egymáshoz készségesebben, nemesebb szívvel, engedékenyebben, nagylelkűbben viszonyulni? Honnan ez a megveszekedett szűkkeblűség, bizalmatlanság közöttünk? Petőfi álma szerint a magyar név akkor lesz ismét szép, ha megtanulunk összetartóbbak lenni, egymás mellé állni, hinni, remélni, szeretni.    

   Komolyabban kell vennünk közösségi egymásrautaltságunkat: ez az  én családom, az én nemzetem, minden tékozló ember, minden haragban élő család mindnyájunk vesztesége… Hadd legyen több a jóindulat, segítőkészség, a felelősségtudat: földi küldetésünk és a mennyei betöltése érdekében is. Mert végül minden ebbe a perspektívába helyeződik el.  

   Hát nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem öröklik Isten országát! Evilági „viselt dolgaink” mennyei összefüggésben állnak, cselekedeteinknek ezen a földi életen túlmutató következményei vannak. Tűzzel-vassal, pénzzel, ügyvéddel, mindenkit félre lökve megnyertem a vagyont, és eljátszottam az üdvösségemet… 

   Van egy kemény, már-már túl kategorikusnak érzett felsorolás: sem, sem… nem mehetnek be Isten országába. A veszély mindnyájunkat fenyeget - mindenik említett bűn esetében. A kísértés mindig talál fogást rajtunk. (Öreg szerzetes sétál a tó partjára, egy szép épület mellett halad el, amelyben egykori osztálytársa lakik, eltűnődik azon, hogy neki is lehetne ilyen háza, hiszen az iskolában jobban is tanult egykori kollegájánál…  Ahogy így tovább szövi a gondolatot, egyszer csak azon  kapja magát, hogy irigység környékezi meg a szívét… Szinte hangosan fohászkodik fel: Uram, amikor lassan el kell számolnom az életemmel, most kell nekem ház, földi gazadagság, vagyon?) A kísértés mindig talál fogást rajtunk.   

   De mindig van bocsánat. Ilyenek voltatok... Le lehet zárni a múltat (Isten a maga részéről, kegyelméből megteszi ezt), újat lehet kezdeni, meg lehet tisztulni… Megigazultatok, jelenti ki Pál. Csodálatos lehetőség, felszabadító élmény: Isten közösségének tagjaként élni. Kihasználjuk-e? Tényleg szakítani akarunk-e azzal, ami megkötöz, ami lehúz, lealacsonyít? (Egy elzüllött ember mondta barátjának: könnyű neked: családod, munkád, ismerőseid körében jó híred van… A barát azt válaszolta: ha egyik oldalon ott lenne mindez, amit felsoroltál, másfelől a szenvedélyed, melyiket választanád? Miért döntesz mégis naponta a másik mellett?) 

   Isten egy minőségi életet kínál, ua. üdvösséget. Kell-e nekünk? A végén egy gyakran idézett igeverset hallottunk: minden szabad nekem, de nem minden használ. A szabadság drága szó, megbecsülhetetlen lehetőség, ajándék (népünk történelmében is rendkívül jelentős szerepet játszott), de önmagában nem garancia a jóra. Van, aki a bűnt, a hamisságot választva mondja: szabad vagyok rá, jogom van hozzá. A perdöntő kérdés az, hogy használ-e? Nekem, másoknak… 

   Szerek, anyagiak, érzelmek függőségében, rabságában élőktől gyakran hallani: azt csinálok, amit akarok, de ez tkp. szánalmas hencegés egy nyomorult megkötözöttségben. Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. A napokban olvastuk az idézetet (Losungen): „Senki mellett nem lehetek olyan szabad, annyira önmagam, mint melletted, Uram.” Tudjátok, ki a szabad? Aki másokat is szabaddá tesz. Aki tud szeretni, megbocsátani, nagylelkű lenni. Aki Krisztus szerint él. Adja meg az Úr nekünk, népünknek ezt a szabadságot! Ámen.

Örökkévaló Istenünk, áldjuk háromszor szent nevedet ezen az ünnepen, amikor egyéni, közösségi, nemzeti életünkben megmutatkozó kegyelmedért adunk neked különösen hálát, azért, hogy mindezideig megtartottál, a történelem viharaiban oltalom, menedék voltál számunkra. Köszönjük, hogy nehéz időkben, sorsdöntő pillanatokban nem hagytál el, utat nyitottál a jövendő fele, azáltal is, hogy a felelős vezetőket rendeltél, akik megbízatásuk teljesítésében szent akaratodat tudták képviselni.. Légy áldott, hogy Krisztusban, a mi megváltó Urunkban minden földi reménységen túl az üdvösség távlatába állítod az életünket.

   Bocsásd meg, ha sokszor voltunk, és vagyunk a magunk körében értetlenek, összeférhetetlenek, önzők, ha civakodás, összetűzés van közöttünk, ha nem tudunk felülemelkedni kicsinyes érdekeinken, szempontjainkon! Bocsásd meg perlekedő beszédünket és magatartásunkat, hogy sokszor hiányzik a bölcsesség és belátás belőlünk, nem látjuk, nem találjuk a közös célt! Köszönjük a Krisztus példáját, aki mindenben a mások javát kereste, aki alázatos volt, aki lehajolt, hogy másokat felemeljen. Taníts minket is erre egymással szemben! Tégy nagylelkűvé, szolgálatkésszé, megértővé! Adj nekünk igazi, felülről való bölcsességet, és vezess minket Lelked által az egységre, egyetértésre, egymás támogatására!

Hadd legyünk valóban egymás testvérei, akiknek sorsát – szent akaratod szerint – a közös történelem, nyelv, kultúra révén is összekötötted. Hisszük, így árad ki áldásod ránk, így leszünk megtartásra való, a te dicsőségedet hirdető néppé, nemzetté. 

   Tedd összetartóvá, öntudatossá, hitben, Krisztus iránti ragaszkodásban hűségessé népünk közösségét a világ sok országában való szétszórtságában is, és munkáld azt, hogy lélekben naggyá legyünk! Áldd meg az anyaországiakat és a kisebbségben levőket, és azokat a népeket, nemzeteket is, akikkel együtt kell élnünk. Munkáld egész nyugtalan, háborús lelkületű világunkban a békességet, a kiengesztelődést, győzd le a másokra rontó emberi indulatokat, szüntesd az öldöklést, némítsd el a fegyvereket, és adj egyetértést. 

  Könyörgünk gyülekezetünkért. Elődbe hozzuk betegeinket: időseket és fiatalabbakat. Te ismered kinek-kinek az állapotát. Külön fohászkodunk súlyosan beteg asszonytestvérünkért, gyülekezetünk egykori gondnokasszonyáért: erősítsed, bátorítsad őt nehéz küzdelmében, őrizd meg a hitben, örök, megtartó kegyelmedben. Adj türelmet, bizodalmat őt gondozó szeretteinek. Fohászkodunk a kis Szófiért is, aki nehéz műtét előtt áll, őrizd az életét testében-lelkében, adj kitartást, reménységet neki és szüleinek is.

   Vigasztald, bátorítsd a szomorkodókat, gyászolókat, biztasd a csüggedőket, légy társa és támasza özvegyeknek, árváknak, tedd állhatatossá a fáradozókat. Áldd meg, őrizd meg családjainkat, gyülekezeteinket, népünket, anyaszentegyházunkat, és tarts meg kegyelmedben itt és az örökkévalóságban. Ámen.