1 Pt 1,3-9 (vas.de.)

3 Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, 

4 arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. 

5 Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. 

6 Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, 

7 hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre. 

8 Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, 

9 mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.

   Egyházi évünk beosztását tekintve húsvét után vagyunk (ortodox testvéreink ma tartják a húsvétot), és bár az ünnep napjai lejártak, annak békessége, reménysége ott kell maradjon a szívünkben. (Ha valakit nagyon várunk haza, akkor nemcsak megérkezését fogadjuk kitörő lelkesedéssel, hanem boldogok vagyunk nap mint nap azért, mert velünk van. Minden nap ünnep.)  Hit által Krisztussal kell továbbinduljunk, aki életét áldozta a mi bűneikért, aki legyőzte a halált, aki elhív az ő szolgálatára, és erejét, kegyelmét ígéri nekünk minden napra.  Nagy öröm ebben a tudatban élni, így végezni munkánkat, és tervezni a jövőnket - egészen az üdvösségig.

   Péter apostol a feltámadott Krisztusra mutatva kezdi a levelét, ezért szólal meg abban először az Isten magasztalása. Húsvét megtanít az igazi hálaadásra. Krisztus feltámadása óta mindig van okunk a hálára, dicsőítésre, még veszteségeinkben is. Ujjongó, felszabadult örömet sugároznak ezek a szavak: áldott az Isten, aki nagy irgalmából újjászült minket élő reménységre… Nem valami nekünk kijáró juttatás ez Isten részéről, hanem az ő nagy irgalmából történt, emberi lehetőségeinket meghaladó módon. (A feltámadás, az újjászületés, amiről az igében hallunk kizárólag Isten munkája lehet.) 

   Textusunk „élő reménységről” beszél, mert az nem tárgyakhoz, nem földi eseményekhez, körülményekhez kötődik, hanem a feltámadott Úrhoz. Mi nemcsak Krisztus győzelmének az előnyeit élvezzük, hanem a győztes Úr közösségében élhetünk. (Egy történet szerint egyik császár felajánlotta hűséges katonájának: akármit elvihetsz magaddal a palotámból. A katona kapott az alkalmon, és azt mondta: felséges császárom, akkor én téged viszlek el.)    

   Élő reménységünk van a Krisztus halottak közül való feltámadása által… Elgondolkoztam ezen a kifejezésen (az Apostoli hitvallásban is megtaláljuk)… Jézus az ő megváltói küldetésében nem egy privát isteni pályát fut be, hanem valóban a mi utunkat járja meg: ez személyes reménység számunkra. Őt a bűnösök közé számlálták (Ézsaiás), a halottak sorába került… Teljesen azonosult velünk. Nagypéntek nem egy mitológiai történet, hanem emberi sorsunknak Isten Fia általi felvállalása, nyomorúságaink elhordozása.

   Megvan-e bennünk ez az élő reménység? Megváltó Urunk élő közösségéhez tartozunk-e? Ne elméletekhez ragaszkodjunk, hanem Krisztushoz! Néha holt ceremóniák, szokások fölött vitatkozunk (akár a húsvét helyes időpontja, stb.). Semmi értelme… A Krisztussal való közösség a lényeg. Minden őbenne adatik nekünk: a bocsánat, a békesség, a megváltás, üdvösség. És minden róla kell szóljon a mi életünkben is. (Ha van egy nagyon jó barátom, akkor a hozzá fűződő kapcsolatom nem azon múlik, hogy szigorúan betartom-e vele szemben az ilyen-olyan előírásokat, társadalmi normákat, hogy pl. csak vasalt ingben jelenek meg előtte, hogy este 8 óra után nem telefonálok neki, stb… Nem, hanem a vele való kapcsolatom alapja az ő nagylelkűsége, az én ragaszkodásom, a szeretet, ami összeköt.) 

   Drága ígéret az, amit a keresztség szereztetési igéjében hallunk (és ami elkísér egész életünk folyamán), hogy ti. Krisztus velünk van minden nap a világ végezetéig. Valaki mellettünk áll, biztat, bátorít: nagy kihívások előtt, megpróbáltatásokban is, akár kórházba készülve, veszteségeinkben, amikor gondokkal nézünk szembe. Valaki, aki kezében tart mindent, aki nem mindig elvárásaink szerint, de mindig a javunkra cselekszik. De Péter itt többről beszél: soha el nem múló, makulátlan és meg nem fakuló örökséget kapunk…

    A földi ajándékokban mindig hibádzik valami: elromlanak, elhasználódnak, vagy örömünk kopik meg, életkedvünk fogy el. A mennyei örökség tökéletes… Péter halmozza a jelzőket: el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan, azaz soha nem veszít az értékéből, és mindig ugyanolyan örömet jelent.  Földi javakról nem mondható el ez. Megszerzünk valamit, aztán egy idő után megszokjuk, megunjuk, másra, többre vágyunk. (Gyermekkoromban nagyon sóvárogtam arra, hogy legyen egy biciklim, azt gondoltam, hogyha teljesül ez az álmom, akkor az a boldogság netovábbja lesz. Mire megkaptam a kerékpárt, egyik barátom már édesapja motorbiciklijével furikázott a mezei utakon… A saját „járművem” fölötti lelkesedésem hamar lehervadt.) Ez az örökség a mennyben van fenntartva: nem kell féljünk, hogy valaki elveszi tőlünk, hogy rozsda, moly megemészti, hogy akármilyen infláció kikezdi. 

   De mi lesz közben velünk? Bár nem kételkedünk az üdvösség ajándékában, mégis marad az aggodalmunk magunkat illetően. Annyi félelem, nyomorúság rémít minket a menny felé vezető úton! Drága üzenetet hallunk ezzel kapcsolatban: minket Isten hatalma őriz hit által. Isten erős kézzel tart, hordoz, vezet. Nem saját erőnkre hagyatkozva kell nekünk dacolni, szembeszállni a nehézségekkel, kísértésekkel, hanem hit által Istenhez kell ragaszkodnunk – ez a mi feladatunk –, hogy ő megőrizzen az üdvösségre, ami nyilvánvalóvá lesz az utolsó időben. (Káténk tanítása szerint: már most érezzük szívünkben az örök élet kezdetét.) 

  Ebben az átmeneti időben, tkp. földi életünk során sok kísértéssel szembesülünk. Igen, örülünk a megváltásnak, a mennyei örökségnek, de néha mégis elszomorodunk, elcsüggedünk. Milyen jó, hogy ezt is leírja az apostol!  Bizony, magunkra ismerünk.  Úgy el tudunk keseredni, meg tudunk fáradni, el tudunk feledkezni Isten ígéreteiről. (Hegyi túrán vesz részt néhány diák az osztályfőnökkel, egy meredek kapaszkodón sodronykötél van kifeszítve, az egyik gyerek nem mer nekivágni, a tanár így bátorítja: kapaszkodj csak erősen a kötélbe, biztosan megtart. A gyermek azt válaszolja: nem attól félek, hogy nem tart meg a kötél, hanem attól, hogy én nem tudom megtartani magam.) Szeretnénk mindig hitben erősek, magabiztosak lenni, ünnepi magasságokban járni, de ez nincsen így. Jó meghallanunk a mennyei biztatást: ne félj, veled vagyok. Jönnek gondok, bajok, de az az Úr, aki legyőzte a legnagyobb ellenséget, a kisebbeket is félre fogja állítani.

    Hitünk a próbák között érik, erősödik. Kipróbált hitről hallottunk. Milyen hitünk van? Aminek van tartása, ami másoknak is fogódzót jelent, vagy olyan, ami saját elképzeléseinkből van felépítve… Egyik lelkész mondta: nem elég, ha csak „íróasztal-hitünk” van. A próbák erősítik bizalmunkat, és alkalmassá tesznek a szolgálatra is.  (A tegnap a vallásórán sokat beszéltünk a lovakról… Postakocsis időkből maradt fenn a megfigyelés: sima úton járó lovak – mert nincsenek terhelésnek kitéve - könnyebben megbetegszenek… A vadlovaknak, amíg nincsenek betörve, nem sok hasznát lehet venni. A betörés nem leányálom számukra: kapálóznak, pánikba esnek, vagy lecövekelve, zihálva, remegve állnak, nem tudják, hogy mit akar velük a gazdájuk… Ezt kell megtanulniuk. Ezt kell megtanulnunk.)  

   Az aranyat is „kipróbálják”, tűzben tisztítják… A hit ennél értékesebb. Többet ér a hit arany nélkül, mint az arany hit nélkül. A hit kapcsolat Krisztussal, a feltámadott Úrral, alapja az ő megváltó szeretete, húsvéti győzelme, ígérete szerinti jelenléte. A hit célja pedig a szolgálat, a bizonyságtevés Krisztusról, és az ő megjelenésének a várása… A hit összekapcsolja földi küldetésünket mennyei reménységünkkel.

   Csodálkozunk, amikor azt olvassuk: dicséretre, tisztességre méltónak bizonyuljon. A mi hitünk? Igen, mert az Isten ajándéka. Nem becsülhetjük le Isten áldásait az életünkben! Néha talán túlhangsúlyozzuk erőtlenségünket, és ezzel kompromittáljuk, rossz hírbe hozzuk azt az erőt, kegyelmi ajándékot, amit Istentől kaptunk. Pál írja: önmagamban erőtlen, de Istennel erős vagyok. Persze, nyomorult, bűnös emberek vagyunk, de Isten csodálatos módon felhasznál minket. Tudatában kell legyünk az Istentől kapott értékeinknek! Lehet, hogy önmagunkban semmik vagyunk, de azt nem mondhatjuk, hogy semmink nincs: Isten bőséggel adja nekünk az ő kegyelmét, szeretetét. Lehet, hogy kicsi a hitünk, de hatalmas tettekre vagyunk képesek Isten Lelke által. Az igazi hit nem szégyenít meg, mert a feltámadott Úrhoz kapcsol minket. (Gyatra az edény, de jó a forrás.) 

   Ezt a Jézus szeretjük, bár nem láttuk. Boldogok, akik nem látnak, és hisznek. A vele fennálló viszonyunk legfontosabb tényezője a szeretet. Vajon szeretjük-e őt, amikor bántjuk, irigyen bírálgatjuk egymást, rosszat mondunk egymásról? Mindenben ez a döntő: „szeressed azt, ki téged örökre hűn szeret”, akkor kerülnek egyensúlyba emberi kapcsolataid is. Erről beszél az apostol, amikor azt írja: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. 

   Őbenne hisztek, bár nem látjátok… Sokszor halljuk (mondjuk is talán): hiszem, ha látom. Szent Ágoston megfordítja ezt a kicsinyhitű logikát: "A hit azt jelenti, hogy az ember elhiszi, amit még nem lát - ennek a hitnek pedig az a jutalma, hogy látni fogja, amiben hisz." 

    Aki látja a Fiút és hisz benne… (Jn 6,40). Benne igazi, teljes örömünk van. Örök húsvétunk. Aki Krisztust elfogadja, az benne megtalálja a célt, az vele biztosan célba érkezik. Ámen.