1 Pt 4, 12-19 (bibliaóra)

   12 Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne csodálkozzatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. 

13 Sőt, amennyire részesültök Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. 

14 Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, Isten Lelke megnyugszik rajtatok. Mt 5,10-11

15 Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő vagy mint más dolgába avatkozó. 

16 Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel. 

17 Mert itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem engedelmeskednek Isten evangéliumának? 

18 És ha az igaz is alig menekül meg, akkor hova lesz az istentelen és a bűnös? Péld 11,21

19 Akik tehát Isten akaratából szenvednek, azok is ajánlják lelküket a hű Teremtőnek, és cselekedjék a jót! 

   Először azt érzékeljük, hogy egy testvéri hang szólal meg itt. Nem valamiféle kioktatás ez, nem fölényes rendreutasítás, hanem együttérzésből, szeretetből fakadó biztatás. Fontos, hogy így forduljunk egymáshoz, így vigyük közel másokhoz az evangélium üzenetét. Ez a hiteles, ez az, amire megnyílnak a szívek. 

    A téma, amit valamilyen valós üggyel kapcsolatban hoz szóba a levél szerzője (konkrét eseményre utal Péter: támadt közöttetek - talán üldözés, talán valamilyen tragédia a gyülekezet életében, hirtelen adódott nehézség), nem tartozik a kedvenceink közé. A szenvedés tüze – nos, nem szívesen hallunk, beszélünk róla. Nem szívesen szembesülünk vele még a mások életében sem, még kevésbé a sajátunkban, mégis sokszor meg kell tennünk, hiszen a testi-lelki szenvedés kikerülhetetlenül hozzátartozik emberi sorsunkhoz, mindennapjainkhoz. Gondoljunk akár egy fizikai fájdalommal járó betegségre, vagy lelki gyötrelmeket okozó helyzetre, amibe akaratlanul is belekerülünk.   

a. Azt írja Péter, hogy ne csodálkozzatok a szenvedések jelentkezésén, mintha valami meglepő, valami értelmezhetetlen dolog érne titeket. Benne van a pakliban, földi utunkban, és (itt hangsúlyosan) a Krisztus-követés forgatókönyvében (1 Thessz 3,3 – erre vagyunk rendelve). Nincs a Bibliának egyetlen olyan ismert alakja sem, akinek ne lettek volna küzdelmei, nehézségei, kísértései. Krisztus is megkísértetett, szenvedett, sőt, a halált is megkóstolta értünk. Egy orvos mondta: ezer dolog kell jól működjék a szervezetünkben, hogy egészségesek legyünk, egyetlen dolog kell rosszul működjék, hogy betegséget okozzon. Világos, hogy ez utóbbinak (a betegségnek) sokkal nagyobb az esélye, csoda, hogy egyáltalán beszélhetünk az elsőről (vagyis az egészségről). 

b. Azt is megtudjuk (együtt a címzett gyülekezettel), hogy a szenvedés tüze megpróbáltatásul lobbant fel. Nem csak úgy magától, nem véletlenül… hanem valamilyen céllal. Talán Einstein mondta: Isten nem kockázik. Bár sokszor nem úgy látjuk, de kezében tartja életünket, sőt az egész világ sorsát… Még a gonoszság megnyilvánulásait is saját akarata, azaz megváltásunk véghezvitelére fordítja. Krisztus szenvedései bizonyítják ezt a legmeggyőzőbben. Próbatételről, megpróbáltatásról több helyen olvasunk a Szentírásban… A megpróbáltatás származhat Istentől (v.ö. az Izsák „feláldozásának” története), de akár Isten (ügye) ellen lázadozó személyektől, hatalmaktól is (ApCsel 20, 19 – „a megpróbáltatások között, amik a zsidók cselszövései miatt estek rajtam”), tehát annak különböző oka lehet, de a célját gyermekei életében mindenképpen Isten határozza meg.  Az pedig a hitben való megerősödésre tekint (1 Pt 1,7 – „megpróbált hitetek”), állhatatosságot szül (Róm 5,3). A megpróbáltatást nem szeretjük, legszívesebben kiiktatnánk az életünkből, de vajon jobb lenne? A szőlőtő hasonlata jut eszünkbe: a gazda lemetszi, megtisztítja azt, hogy még több gyümölcsöt teremjen. A kereszt (a zenében) felemel. 

    Tövis adatott a testembe, hogy el ne bizakodjam, írja Pál (2 Kor 12,7). Jézus is megkísértetett, hogy meg tudja érteni azokat, akiknek kísértéssel kell szembenézniük. A próbatételből reménység fakad (Róm 5,5). Vihar érleli a gyümölcsöt.

c. Azt írja továbbá Péter: ami veletek történik, az részesülés a Krisztus szenvedéseiben. Péternél ez visszatérő gondolat. Aki mindent Krisztussal hordoz, az a bajokat, próbatételeket is. Eshet-e meg velünk akármi is, ami minket nem Krisztushoz köt, nem őrá emlékeztet? Minden napunk, percünk, sikereink, csalódásaink, öröm és szomorúság. („Krisztusban egyformán hálás lehetek a jóért és a rosszért is.”) Aki pedig részesül a Krisztus szenvedéseiben, az mindenképpen az ő dicsőségében is. Érdekes a megfogalmazás: annyira örüljetek ennek, amennyire örülni fogtok majd annak, hogy részesültök az ő dicsőségében. „Már most érzem szívemben az örök élet kezdetét” – valljuk a HK szavaival. 

   + A (lelki) szenvedésnek egyik konkrét esetét említi az apostol. Boldogok vagytok… ha gyaláznak titeket. Itt a boldogmondásokra történik egyértelmű utalás. Persze, könnyen kimondjuk, hogy ha kell, bátran hordozzuk a gyalázatot is, de ez sokszor csak egy elméleti mártírkodás, és nem egészen hiteles vallomás, mert ha ténylegesen megaláznak, kigúnyolnak, bántalmaznak, azt elég nehezen tűrjük. Kikérjük magunknak, felháborodunk. Pedig újból (és egyre inkább) meg kell tanulnunk elviselni a gyalázatot. (Lp. története: keresztelési megbeszélésen a férj közbeszólt, hogy elég volt a szövegből, ő nem azért jött, hogy papoljanak neki, őt csak az érdekli - a felesége miatt –, hogy meglegyen a ceremónia.) 

   Furcsa megjegyzés ez itt, ebben az összefüggésben: boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket, mert akkor az Isten Lelke, a dicsőség Lelke nyugszik meg rajtatok. Mert ha Krisztus nevéért, valóban a benne való tiszta hitetekért, az ő szeretetének képviseletéért gyaláznak titeket, akkor vele kerültök sorsközösségbe. (Egy történetet olvastam egy római katonáról, akit kivezényeltek, hogy társaival együtt kivégezzen egy csoport keresztyént, de látva alázatukat, egymáshoz való ragaszkodásukat, hitüket, letette a fegyverét, és beállt közéjük, mert azt mondta: nagyobb dicsőség meghalni ezért a Krisztusért, mint vitézkedni a császárért.)

  Egy nagyon hétköznapi, gyakorlati figyelmeztetés hangzik el. Az előző versek emelkedettsége után szinte csodálkozunk, hogy ilyesmiről ír az apostol. De hát mi nagyon is emberek vagyunk: miközben Isten nagyszerű igazságait kutatjuk, és azokról beszélünk is, nagyon közönséges bűnöket vagyunk képesek elkövetni (történet: két dollárért szinte elárultam az én Uramat.)    Vigyázzatok, ne a bűneitek miatt szenvedjetek (az ilyen szenvedés nem sorolható az előző kategóriába, az sem, amit a könnyelműségem okoz)! Nagyon „durva” bűnöket sorol fel az apostol, arra is utalván (keresztyéneknek írja): mi is ki vagyunk téve mindenféle kísértésnek. Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék… (Hívő ember is képes sikkasztani, házasságot törni, ittasan vezetni, stb.)

   Ha pedig keresztyénként szenved, a hitéért, hűségéért, akkor ne szégyenkezzék… Fontos intés ez. A „felemelt fej” magatartásáról van itt szó. Ezt is tanulnunk kell. Öntudatosan kell képviselnünk a Krisztus igazságát. Nem kell bocsánatot kérnünk azért, mert hiszünk. És nem kell lesütnünk a fejünket akkor, ha hitünkért megszólnak. Nem arrogánsan, nem hitgőggel, de belső tartással. Belső hozzáállás kérdése az, hogy mit szégyellünk, és mit nem. Lelkészkollega mondta: legtöbbször azt szégyelljük, amit nem kellene, és nem szégyelljük azt, amit kellene. (Adolf Eichmann a zsidóüldözés egyik főkolomposa volt, elfogták, Jeruzsálemben zajlott a pere, Hannah Arendt készített interjút vele, aminek során elmesélte, hogy nagyon szégyellte, hogy egyszer egy előkelő, arisztokrata körben nem az etikettnek megfelelően viselkedett, és megszólták… Ua. SS-főtisztként elkövetett szörnyű tetteire büszke volt.) A bűnt kell szégyellnünk, és soha nem Krisztus Urunkat! Dicsőítsük Istent ezzel a névvel! Nem rólunk szól az életünk, hanem Krisztusról. Nem a mi önérzetünk a fontos, hanem az ő igazsága, kegyelme, szeretete. Mindent az Isten dicsőségére tegyetek. Nem elégtételt szerezni, nem átkot szórni, nem fenyegetőzni…

    d. Beszél Péter az ítéletről is. A szenvedés, mint ítélet. A tűz tisztít… „Tisztítsd meg szíved, Jeruzsálem népe… tisztítsd meg ajkad oltárról vett szénnel.”  A sebeket régebb égetéssel fertőtlenítették. A szenvedés tüzében „elég” büszkeségünk, önteltségünk. A fejezet elején is megszólal ez a gondolat.  Péter magát is beleszámolja, amikor azt kérdi: ha rajtunk kezdődik el, mi lesz a hitetlenekkel. (Ez azt jelenti: nem magunkat kell sajnálnunk, inkább imádkoznunk kell másokért.) 

  Ha az igaz is alig menekül meg (saját szemszögéből alig, de a kegyelem szemszögéből egészen biztosan,.., a diák alig tud valamit, a tanár mégis „minden kétséget kizáróan” átengedi), mi lesz azokkal, akik visszautasítják… Szóval ne irigyeljük egy cseppet sem a hitetleneket. És legyünk nagyon hálásak a kegyelemért.  

  Akik Isten akaratából szenvednek… ajánlják lelküket a hű teremtőnek. A szenvedés emlékeztet mulandóságunkra, ua. öröklétünkre. Emlékeztet az Isten hűségére: „hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek”. 

   És tegyék a jót – ez a feladatunk, megbízatásunk a bajban, megpróbáltatásban is: a jónak cselekvése (nem könnyű rosszat tapasztalva is következetesen kitartani a krisztusi magatartásban), és a bizonyságtétel (ismeritek: a harang, ha ütik, akkor is Isten dicsőségét hirdeti). Az Úr adjon nekünk erőt ehhez! Ámen.