Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

1 Peter 2, 7-12 (vasarnap delelőtt)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

Vasárnap délelőtt

"Nektek, a hívőknek drága kincs, a hitetleneknek pedig az a kő, amelyet megvetettek az építők, sarokkővé lett, megütközés kövévé és megbotránkozás sziklájává, azok beleütköznek, mert nem engedelmeskednek az igének. Ők erre is rendeltettek. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok. Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak. Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján."


     Az előző versekben olvassuk azt a felszólítást: épüljetek fel lelki házzá. Egyházunkban az utóbbi évtizedek a külső építkezésről szóltak: sokfele emelkedtek gyülekezeti házak, gyülekezeti központok, ravatalozók, újultak templomok. Szükség volt erre is, hálásak lehetünk ezekért a megvalósításokért. Azonban tudatában kell lennünk annak, hogy az egyházra elsősorban a belső, a lelki építés bízatott. Az, hogy Isten Lelkének vezetésére figyelve hitben, szeretetben erősítse a híveket, hogy a szolgálatban, a békességben, a jónak cselekvésében, összefogásban növekedjenek a közösségek.  Ehhez pedig többre van szükség az anyagi lehetőségeknél, akár a tettre kész hozzáállásnál (amik önmagukban nem lebecsülendő dolgok). A lelki, közösségi épülés előfeltételei: az Igére nyitott szívek, a tagok személyes elköteleződése, hitbeli engedelmesség, kitartó igyekezet. És a legfontosabb: Krisztus élő jelenléte. Ő az alap.

      Ezért áll ez az írásban… Megváltó Urunk nem dómok, katedrálisok tervét hozta el a mennyből, hanem a szeretet közösséget formáló erejét, a békesség ajándékát, az üdvösség reménységét, az Istennek tetsző, kiteljesedett élet példáját. Az anyaszentegyház megtartó menedékét alapította meg, amit tulajdon vérével szerzett, és amin a pokol kapui sem vehetnek diadalmat.

Kiválasztott, drága sarokkő. Benne volt Isten örökkévaló, megváltó tervében. Miközben annyi mindenben reménykedünk, másban véljük megtalálni az élet fundamentumát, célját, örömét, meg kell hallanunk: Isten Krisztust választotta ki arra, hogy megtartassunk általa. Kiben bízunk, micsoda/kicsoda életünk fő vigasztalása? A mai kor embere a jólétre, a tudomány fejlődésére adta szavazatát. Valóban, sok látványos eredményt ért el ezen a téren, ám mindez – látjuk -  nem garantálja a boldogságot, nem garantálja az életet.

Drága. Isten nem az olcsó, a könnyű utat választotta. Nem átmeneti segítséget nyújtott, nem egy kis megkönnyebbülést, hanem radikális megoldást: bűnbocsánatot, üdvösséget Krisztusban, akit feláldozott értünk. A mai ószövetségi igeszakasz a lombsátor ünnepéről szól, és olvasva az előírásokat, szinte elszörnyülködünk: a törvény milyen sok állat feláldozását rendeli el. Izrael népnek szembesülnie kellett azzal, hogy életének, fennmaradásának ára van. Az életet csak élet árán lehet biztosítani. Néhány verssel előbb olvastuk itt a Péter levelében: Krisztus nem aranyon vagy ezüstön, hanem drága vérén váltott meg  minket (1 Pt 1, 18).

   Aki benne hisz, nem szégyenül meg. Annyit hallottunk már a hitről, hogy a sokféle meghatározás, értelmezés talán el is bizonytalanít egy kicsit. Mit jelent Benne, ebben a számunkra biztos alapul, kiválasztott és drága sarokkő gyanánt rendelt Krisztusban hinni? Azt mindenképpen, hogy tudom, elfogadom, hogy nincsen senki másban megváltásom, üdvösségem. Tudom, elfogadom, hogy kegyelme, áldozata rám is 100%-ban érvényes, ő valósággal eltörölte a bűneimet. Tudom, elfogadom, hogy általa Isten bocsánatában, békességében élhetek. Ezért teljesen benne bízom, szeretem őt és engedelmeskedem neki. És nem fogok megszégyenülni.

   A mai vasárnap a régi egyházi rend szerint (evangélikus testvéreink ezt a beosztást követik) az ítélet vasárnapja. Arra emlékeztet, hogy meg kell állnunk Isten színe előtt. Könnyen kimondjuk: ó, mi nem vétkeztünk, senkit nem bántottunk meg, minden rendben az életünkben. De gondoljátok el, testvérek: ha egy belső kamera felvette volna gyermekkorunktól kezdve életünk minden mozzanatát, minden gondolatát, mindent, amit (talán titokban) terveztünk, tettünk, vagy amit közömbösségből, gyávaságból nem tettünk meg, vajon szívesen mutogatnánk mindenkinek? Még mindig kitartanánk amellett, hogy mi hibátlanok vagyunk? Mindnyájunk életének vannak sötét oldalai. Mindnyájunk ítélet és szégyen alatt állunk. De aki hisz Krisztusban, az nem szégyenül meg. Aki az ő jóvátételét hívő szívvel elfogadja. Ily módon bűneink történetét eltörli a kereszt története.

   Nem mindenkinek kell a megváltás, a Megváltó. Sokan más alapra építenek. Az önteltség és büszkeség, emberi vágyak alapjára. Lehet nagyon mutatós, és irigylésre méltó az építmény. De egyszer összeomlik. Péter apostol szerint Krisztus vagy sarokkő, fundamentum, vagy megbotránkozás sziklája. Akivel előbb, utóbb szembesülni kell. Akinek megtagadott igazságában fel kell ismerni: az marad érvényes. Akinek hátat fordítva, rá kell döbbenni: ő volt az igazi, hűséges társ.

   Van egy súlyos mondat az Igében: erre rendeltettek. Én úgy értelmezem: Krisztushoz való viszonyunkon dől el az, hogy mire rendeltetünk. Ha megtagadjuk, akkor az lesz a sorsunk, a végzetünk, hogy kívül maradunk a kegyelmen. 

     Ti azonban Krisztusban … aztán csodálatos megállapítások hangzanak el, és nincs semmi okunk kételkedni abban, hogy ez nekünk is szól. Krisztusban bámulatos célokra hívott el az Isten, nagyszerű megbízatást kaptunk. Megnyílik a menny előttünk, kitárulnak az üdvösség horizontjai.

Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet. Hát önmagunkban nem, ezt jól látjuk. De Krisztusban! Élet-halál kérdése tehát, hogy hiszünk-e benne, követjük-e őt. Egyéni és közösségi életünkben. Felemelkedésünk, megtartatásunk kezese Krisztus. Megérti-e ezt népünk, egyházunk, gyülekezetünk, ifjúságunk?

   Általa tudjuk Istennek nagyságos dolgait felmutatni  életünkben … aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el. Nem ítéletes könnyelműség ezt visszautasítani?

Világosan beszél az ige: egykor nem nép voltatok. Lehet, hogy mi még ennek az „egykornak” az állapotában vagyunk. Papíron igen, lélek szerint nem. De még a kegyelem korában élünk. Isten népe lehetünk, irgalmat találhatunk. Nincs sürgősebb, egzisztenciálisabb kérdés ennél.

    Erre az alapra építeni, Krisztusban hinni, világosságában járni: ez nemcsak belső meggyőződés, hanem külső életforma. Mint jövevényekhez és idegenekhez szól az apostol. Hát nem így van, ha úgymond otthon vagyunk is? Persze, ebben benne van az, hogy az első keresztyéneknek sokszor kellett menekülni, üldözésekkel szembenézni, de az is: itt a földön nincs állandó, maradandó városunk. A jövevénység készenlétet jelent. Nem merülhetünk bele teljesen a földi élet gondjaiba, elfoglaltságába. Tudjuk: hazánk máshol van. Oda készülünk.

  Ezért ne a testi vágyak uraljanak titeket! Ne kössön le úgy a test szolgálata, hogy elfeledkeztek az lelkiekről! Nagy a veszélye ennek. Olyan nagy a testi, látható világ vonzása (pl. a mai istentisztelet helyett egyháztagjaink, akik különben itt lehetnének, rengeteg olyan kínálat közül választhattak, amik régebb nem voltak). Csak nagyfokú tudatossággal találhatjuk meg az egyensúlyt. Legyen fontos a lelkünk is, legyen fontos Isten népe közössége!  Krisztus tanítása szerint: hiába minden megszereznünk, elérnünk, kivívnunk,  ha lelkünkben kárt szenvedünk.

    Az apostol int a példamutató életre is. Az emberek elsősorban nem arra kíváncsiak, amit mondunk, hanem arra, amit teszünk. Tisztességesen éljetek: erkölcsösen, igazságosan, segítőkészen … Milyen áldott dolog, ha ennek jelei mutatkoznak egy közösségben! Ezzel elejét vesszük a rágalmazásoknak is. Sőt mások is dicsőíteni fogják Istent.  Úgy élni, hogy református jelmondatunk érvényre jusson: Isten dicsősége legyen naggyá közünk. Ámen.