Vasárnap délelőtt

"A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedéseinek tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. Ugyanúgy, ti, ifjabbak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban. A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen."

---

   A tegnap a Kolozsvár - alsóvárosi presbitérium látogatott meg minket, a találkozón gyülekezeteink gondjairól és örömeiről, a tervezett jövőről és ezzel kapcsolatos feladatainkról beszéltünk. Arról a felelősségről, amit a közösség sorsáért a presbitereknek, és végső soron minden gyülekezeti tagnak vállalni kell.

Egy mostanában olvasott történet jut eszembe a felelősség és közömbösség témájában. Egy a törvénykezésben irgalmat nem ismerő királynál irigységből feljelentettek egy népszerű, tehetséges fiatalembert a rosszakarói. A vádak teljesen alaptalanok voltak. A király halálra ítélte a vádlottat, ám olyan nagy volt az alattvalók felháborodása, hogy a király tett egy engedményt. Ha a fiú szülőfalujába elküldött írnok előtt egy nap leforgása alatt a falu minden egyes felnőtt tagja megjelenik, és azt nyilatkozza, hogy felmentést kér számára, akkor megkegyelmez neki és szabadon engedni. Bár sokan elmentek, hogy ártatlan falustársuknak kegyelmet kérjenek, a kezdeményezés mégis meghiúsult. Voltak, akik nem hittek a király szavának, mások sajnálták az időt, néhányan addig halogatták a nyilatkozattételt, amíg lejárt a kiszabott idő. A fiatalembert – végső soron barátai, rokonai közömbössége, hanyagsága miatt – kivégezték.

Egyházunk ellen is per folyik ebben a világban: Isten kegyelme mellett csak ragaszkodásunk, hűségünk mentheti azt meg. Úgy tűnik, nem sokakat érdekel.

   Péter, a nagy apostol presbitertársnak nevezi magát. Isten előtt tényleg nincsenek minőségi különbségek. Az ő szemében – mivel Krisztus személyén át néz ránk – mindnyájan egyformán fontosak, értékesek vagyunk. Péter leírja, hogy ő a Krisztus szenvedéseinek tanúja - nem dicsekvésből, tényként említi -, és dicsőségének részese, utalva ezzel arra a kiváltságra, amit a (mindenkori) tanítványi mivolt jelent, és az üdvösség reménységére, amit szívében hordoz. Így kéri a presbitertársakat, akik – amint hallottuk - Pontusz, Galácia, Kappadócia és Ázsia és Bitina szórványaiban élő jövevények között szolgálnak, hogy legeltessék az Isten nyáját. Egy Krisztusra  mutató metaforát(hasonlatot) használ itt az apostol. A jó pásztor megbízásából egymás pásztorai vagyunk: nemcsak a lelkész, hanem a presbiterek, a szülők, a barátok is. Vigyáznunk kell – lelki értelemben is – egymásra. Kísért Káin hárító kérdése: avagy őrizője vagyok-e az én testvéremnek? Nem könnyű feladat. A hogyanról is hallunk. Ez pedig nem mellékes kérdés, a lényeget árulja el: azt, hogy milyen lelkülettel, milyen célra tekintve végzem ezt a szolgálatot. Nem kényszerből, nem nyerészkedésből, nem uralkodni akarással, hanem önként, készségesen, és példamutatóan. Ez a megkívánt hozzáállás a megbízatást hordozók esetében. Azok részéről pedig, akik fele ezt a szolgálatot gyakorolják: az engedelmesség. Napjainkban kétes csengésű ez a szó. A mai ember egyre határozottabban csak három törvényt ismer el, aminek engedelmeskedik: az önzés, a siker és a pénz törvényét. Az ilyen hivatkozás, hogy tekintély, hogy lelkiismeret, hűség, elkötelezettség, hit - fokozatosan jelentőségét veszíti. Persze, tudjuk, hogy az engedelmesség válhat veszélyes, negatív magatartássá is: gondoljunk csak azokra az irányzatokra, embertelen ideológiákra, amik az elmúlt évszázadban tömegeket babonáztak meg, és bírtak engedelmességre. De veszélyes lehet a „belső vezérlés” is, nagyon tévútra viheti az embert. Felső irányításra van szükségünk, az Ige tiszta tanítására, a Lélek bölcsességére, a szeretet szabályaira. És alázatra, hogy ezeket követni tudjuk. Megint egy problémás fogalom. Ki akar alázatos lenni? (Netán valaki közületek, kedves fiatalok?) Szinte abszurd kérdés. Mindenki fölényesnek, másokat helyre tevőnek, mások fölé kerekedőnek szeretne mutatkozni. Gyerekeinket is így neveljük…

Sokszor tisztáztuk: a bibliai alázat nem megalázkodást jelent, nem jellemtelen meghunyászkodást, nem hajbókolást, nem elveinket feladó kompromisszumot, hanem a gőgről, önteltségről, felfuvalkodottságról való lemondást, tiszta, segítő szándékot, őszinte odafordulást egymáshoz. Ismerjük be, nagyon sok közösségi, családbeli konfliktusnak ez az oka: nem tudjuk alázattal belátni, hogy tévedtünk és tévedünk (mert emberek vagyunk). Nem tudunk leszállni hiúságunk, önérzetességünk, kivagyiságunk képzelt magaslatáról. Az alázathoz lelki nagyság kell (a terméssel teli búzakalász lehajtja a fejét).  Az alázat a legerősebb fegyver minden arroganciával, üres gőggel és büszkeséggel szemben. Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosoknak kegyelmet ad. Isten nincs mit kezdjen a pöffeszkedő, másokat lekezelő, magát a legtöbbre tartó emberrel: kegyelmét csak alázatban lehet elfogadni.

   Alázzátok hát meg magatokat … A farizeus és vámszedő imádságának példázata arra figyelmeztet: az a mondatunk, hogy „Uram, köszönöm …” nem folytatódhat erényeink, érdemeink felsorolásával, csak Isten bocsánatának, kegyelmének a dicséretével. Csak az alázatos embert lehet felemelni, felmagasztalni. Csak a megüresített szívet lehet betölteni. Csak a szükségét beismerőt lehet megajándékozni. (Isten csak annak ad, aki nem tartja magát képesnek a visszafizetésre.)  

    Ha ilyen Istenünk van, akkor gondjainkat rá vethetjük. De hittel tegyük, semmit sem kételkedve (Jak 1,6). Ne vegyük vissza terheinket!  Nagyon nehéz ezt megtenni. Aggodalmaink nagyon hozzánk nőnek, kicsinyhitűség nagyon makacsul belevési magát gondolkozásunkba. Olykor teljesen értelmetlen vagy nevetséges dolgok miatt aggódunk. Irreális gond-terheket cipelünk. Valaki elmondta: nem tudott aludni éjszaka, mert kinézett egy szép ajándékot, és idegeskedett, nehogy valaki közben megvásárolja. Ilyenkor jó lefele tekinteni. Az igazi bajban levőkre. Komoly problémákkal küszködőkre. Vannak valós gondjaink: egy-egy betegség, valamilyen nehéz helyzet, súlyos krízis. Meg kell tanulnunk ezeket is egyre jobban Istenre bízni. Tőle erőt és békességet kapni az elhordozáshoz.

    Az apostol figyelmeztet: vigyázzunk a kísértésekre. Nagyon kifejező, hatásos képet használ: az ős ellenség, az ördög, mint ordító oroszlán … (tudjuk, olykor szelídnek, játékosnak mutatkozó tigris formájában jelentkezik).   Józanságra, Istenre figyelő bölcsességre, Krisztusba kapaszkodó hitre van szükség. Bár vitathatatlan, hogy van gonosz (csak magunkba kell néznünk), és annak hatalma van, mégis hit által ellene állhatunk. A hit minket Istenhez kapcsol, Isten közösségében őriz. Biztatás a mások példája is, akik ugyanezt a harcot vívják győzelmesen. (Egy férfi fordult egy híres tanítóhoz. Azt mondta: restellem elmondani, milyen kísértésekkel vívódom, neked, akitől távol állnak ezek. Ő azt felelte: ha olyat keresel, aki mentes ezektől a gondolatoktól, akkor rossz helyen jársz, de ha tanácsot vársz olyan valakitől, aki ebben az állandó lelki harcban Istennél keres segítséget, akkor gyere, beszéljünk róla.)

   Az utolsó, záró mondat erről a szabadító Istenről tesz bizonyságot, aki kegyelemből elhívott minket Jézus Krisztusban, és ha elhívott szolgálatára és az örök dicsőségre, akkor terve van velünk, akkor megtart, akkor megsegít, célba vezet. Meg kell hallanunk! Ha Krisztus nevét valljuk, az övéinek tartjuk magunkat, akkor ezzel együtt azt is tudnunk kell: Isten dicsőségre rendelt, és felkészít, és megszilárdít, megerősít, megőriz mindenen keresztül. Biztos alapon áll az életünk, biztos úton járunk, biztos cél fele haladunk.

Nem mondhatunk mást, mint amit Péter apostol fogalmaz meg dicséretre, magasztalásra induló lélekkel: övé a dicsőség. Ámen.

 

    Örökkévaló, mindenható, kegyelmes Istenünk, Jézus Krisztusban megváltó Urunk, Szentlélek által megszentelőnk és vigasztalónk, a gyülekezet közösségében emeljük hozzád szavunkat, mégis egyen egyenként hozva szívünk áldozatát, kérését, fohászát.

Hallottuk Igéd figyelmeztetését, amely által megbízatásunkra emlékeztettél minket, felelősségünkre a magunk helyén, családjában, feladatai között. Munkáld, hogy megértsük: mindnyájunknak küldetésünk van, kicsiknek, nagyoknak, és azt készségesen, hittel, odaadással kell nekünk betöltenünk. Bocsásd meg, ha sokszor nem akarunk engedelmeskedni, csak a magunk önző érdekeire figyelünk, csak arra, ami nekünk tűnik jónak, és amiről sokszor kiderül: kárunkra van. Értesd meg velünk azt, tudatosítsd bennünk, hogy csak Krisztust követve, másokkal jót cselekedve találhatjuk meg helyünket, lelkünk békességét, csak egymásra vigyázva őrizhetjük meg igazán önmagunkat.

   És taníts minket alázatra! Olyan erős emberi természetünk nagyravágyása, büszkesége, indulataink, reflexeink arról szólnak, hogy mindig mi kerekedjünk felül, másokat legyűrjünk, nekünk legyen igazunk. Őrizz meg, Istenünk, saját öntelt, beképzelt igazságunk győzelmétől, és indíts arra, hogy egyszerűen, alázattal, tiszta szándékkal, őszintén tudjunk egymáshoz fordulni, és a mások felfuvalkodottságával, lekezelő sértegetéseivel is így vegyük fel a harcot! Legyünk a békesség, a türelem emberei. Segíts, hogy gondjainkat, aggodalmainkat rád bízzuk, valósággal megtapasztaljuk azt, hogy te felszabadítasz, erőt adsz, felemelsz! Óvj minket a kísértések között, juttasd eszünkbe azt, hogy olyan Megváltónk van, aki hatalmasabb mindennél! Tőle senki el nem szakíthat minket. Köszönjük a boldog, reményt adó bizonyosságot: Benne a te dicsőségedre hívtál el, és megőrzöl mindenen keresztül.

    Imádkozunk gyülekezetünk betegeiért, légy velük megtartó, gyógyító kegyelmed által, vigasztald Lelkeddel a gyászolókat, szívükben a veszteség fájdalmát hordozókat, ajándékozd meg őket békességeddel. Könyörülj gondokkal, testi-lelki terhekkel, problémákkal küszködőkön, békétleneken, a bűn megkötözöttségében levőkön. Adj hitet, adj szeretetet és reménységet nekünk. Jézus Krisztusért. Ámen.