Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

1 Pt 1,1-9 (advent II.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

1Pt 1, 1-9  (adv.II.)

 

1 Péter, Jézus Krisztus apostola Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva Jak 1,1

2 az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre: Kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen. Róm 1,5; 8,29; Zsid 9,14

3 Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre,

4 arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.

5 Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.

6 Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között,

7 hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre.

8 Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek,

9 mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.

 

 

    Egyszerű a bemutatkozás,  az apostol a nevét írja le (azt, amit az Úrtól elhívásakor kapott), és a legfontosabb, leglényegesebb információt magáról: a Jézus Krisztus apostola, küldötte. Életének ez az értéke, szépsége, célja.

   A címzésben a római birodalom részét képező kis-ázsiai provinciák neveit említi meg az apostol (ma ezek a területek Törökországhoz tartoznak). Ezekben a tartományokban valóban szétszórtan éltek a keresztyének egy-egy kisebb közösségben, gyülekezetben. Ezek némelyikében Péter apostol személyesen is megfordulhatott. 

   Szórványban, diaszpórában élők – ez lassan nekünk is életformánk lesz, bár a hivatalos adatok szerint egy népesebb gyülekezet tagjai és egy keresztyén ország polgárai vagyunk. Úgy tapasztaljuk, hogy körünkben is vészesen fogyatkozik a hitüket megvallók és felvállalók száma. Régebb azt mondogattuk: bizony, ha nehéz idők jönnének, ha üldözés támadna, akkor kiderülne, hogy milyen kevesen tartoznak szívük szerint Krisztus egyházához. Ma azt látjuk: ez a szabados, liberális világ még inkább próbára teszi hűségünket, kíméletlenül elvégzi a lelki szelekciót, szétszór, darabokra szed minket. Immár nem külső kényszer hatására, hanem a belső elidegenedés, hitetlenség miatt távolodunk el Krisztustól és egymástól. Csak hellyel-közzel fedezhető fel, csak nyomokban mutatható ki társadalmunkban a krisztusi jelleg. Elvétve járunk az ige hallgatására is: utcánként egy-egy házból, családból, a fiatalok még kevésbé. Mi magunk változtunk szórvánnyá… Ám a szórványban még nagyobb felelősség kitartani, erősen ragaszkodni!

    Péter azt is hozzáteszi: jövevények… Ez a bibliai kifejezés arra emlékeztet minket: vándorok vagyunk. Földi létünk nem a végső állomás. Jobb haza fele tartunk. Valójában advent az egész életünk… Jövevénységünket áthatja az a biztos reménység, hogy nem magunknak és nem magunkban élünk. Krisztuséi vagyunk, aki megváltott, aki hit által őriz, és eljön értünk. Ezt az átmeneti időt nem szabad lebecsülnünk: hasznosan kell kihasználnunk a szolgálatra, a szeretetre…   

   Elhangzik egy bátorító megjegyzés is: akik ki vannak választva. Az „első időkben” még elevenebb volt a Krisztus követőiben ez a meggyőződés: Isten az evangélium által megszólított, kihívott minket a hitetlenség, a hiábavaló, pogányos életvitel sötétségéből, hogy Annak engedelmeskedjünk, aki megváltott minket… A lényeg – megváltozott körülmények között - ma is ugyanaz. Isten mindenkit hív, aki meghallja, engedelmeskedik, az elhívott lesz.

   Az apostol tisztázza, hogy miként történt elhívásunk: Isten elve elrendelése szerint. Nem pillanatnyi döntés, nem rögtönzött terv alapján… Egyéni életünket (és az az egész univerzumot) nem a vak véletlen irányítja, hanem minden arra irányul, hogy Isten örök, az egyszülött Fiúban véghezvitt megváltó akarata teljesüljön. Ezt a felismerést, ezt a meggyőződést a Lélek újjászülő munkája erősíti, pecsételi meg bennünk („Szentlelkével biztosít az örök élet felől”).

  Az Ige világossá teszi, hogy kiválasztásunk a Jézus vérével való meghintésre és az engedelmességre nézve történik. A meghintés szertartása az ószövetségi kultusz része volt (2 Móz 29,21). Elsősorban a bűnbocsánatot jelképezte, ua. azt, hogy aki részesül benne, az alkalmassá tétetik a szolgálatra. Itt a keresztségre is vonatkozik. Arra, hogy Krisztus vére megtisztít, ugyanakkor elpecsétel, megjelöl minket, szabaddá tesz, és elkötelez az engedelmességre… Krisztus vére, annak ránk helyezett jele a mi „lelki igazolványunk” az üdvösségre.

   Az apostoli köszöntés mindig megmelegíti a szívünk: kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen. Szinte nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy Péter szavai ezek, aki Krisztus tanítványa volt, akinek Isten Szentlelke jelentette ki ezt az üzenetet. Évszázadokon át sokan hallgatták úgy, hogy valóban erőt merítettek belőle. Minden áldás kegyelemből van, és a legnagyobb pedig éppen az, hogy Isten megbékélt velünk Krisztus által. Újra és újra szükségünk van arra, hogy bőségesen adassék nekünk a kegyelem és a békesség, és ezeket az ajándékokat bőven elfogadjuk.  

    Mivel kezdi Péter a levelét? Isten dicsőítésével. Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja! Ebben a dicsőítésben Isten legnagyobb tettére hivatkozik az apostol: mert élő reménységre szült minket újjá Jézusnak a halálból való feltámadása által. Nemcsak feltámasztotta az egyszülött Fiút, hanem általa minket élő reménységre vezetett. Krisztusban új látást, új célt, új életet nyertünk. Újjászülettünk. Vajon tudatában vagyunk-e ennek? Egy gyermek azért előbb-utóbb észreveszi, hogy a világra jött.

  Újjászületésünk azonban nemcsak egy új esélyt jelent a földi életben, hanem az üdvösség biztos reménységét. Megmenekülésünket a bűn és halál hatalmából… Ha valakinek hosszú évek  katonáskodása után kezébe adták a szabaduló levelét, az már attól kezdve más ember lett, más státuszba került, más jövő állt előtte… Ha Krisztus megszabadított, akkor másként gondolkozunk, viszonyulunk, tervezünk. Feltámadott, győztes Urunk van. 

   Arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra… Nem akármilyen örökséget szerzett nekünk Krisztus! Olyat, ami nem múlik el, amit a rozsda és a moly nem emészt meg, tolvajok nem lopnak el. Nem földi, hanem mennyei. 

   Persze, mi még itt vagyunk, ezerféle nehézség és kísértés között. A kis-ázsiai keresztyének – el tudjuk képzelni - sokkal nehezebb helyzetben voltak, mint mi… Üldözték, zaklatták őket, elkobozták vagyonukat, börtönbe zárták… Mindezek között mégis abban a bizalomban éltek, hogy Isten hatalma őrzi őket hit által az üdvösségre. Sokat mondó kifejezés: nem arra vonatkozik, hogy feltétlenül minden tervünk sikerül, hogy semmi bajunk, gondunk, terhünk nem lesz, hanem arra: Isten kegyelmét, mennyei örökségünket semmi nem veszélyezteti. Mert Krisztus halála győzelemmé lett az ő feltámadásában. A hívő ember reménysége ez: „mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia.”

    Készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen… Péter fülében cseng a Jézus tanítása: elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. Ha ismerjük azt, aki helyet készít, nem lehet kétségünk a hely felől. Mi nem az üdvösség várásába kapaszkodunk görcsösen, hanem az Üdvözítő Krisztusban hiszünk. 

  Ez a ti örömötök, amit most még beárnyékolnak a kísértések, a földi gondok, bajok, veszteségek. És amit olykor bearanyoznak áldások, sikerek… Itt élünk, sok minden ide köt. Itt kell mindent megtennünk, ami reánk bízatott, tudva, hogy Isten is mindent megtett a maga részéről.  Advent: békesség az itt-ben, és teljes, Krisztusra néző reménység az ott-ra vonatkozóan.

  Péter a kísértéseket a hit próbájának nevezi. Advent, a Megváltó várása – próbaidőszak tehát… És közben nemesedik, érlelődik, mélyül a hitem. Tisztul, mint az arany a tűzben. Sok salak, emberi elképzelés elegyedhet bele. Közben őszintébbé válik az emberekkel és az Úrral való kapcsolatom. A nehézség megtanít arra, hogy kire számíthatunk. 

    Advent hitvallása: őt szeretitek, bár nem láttátok (Péternek megadatott az a kiváltság, hogy személyesen találkozhatott a testet öltött Megváltóval), hisztek benne, pedig most sem látjátok („nem láthat bár e földi szem”), és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek benne. Advent – kísértések, próbatételek közt is -: öröm. De nem valami vérszegény örülni akarás csupán, hanem szent, belső ujjongás azért, mert az én Uram életre-halálra hűséges volt és marad hozzám, minden gonosztól (a legnagyobbtól is) megszabadított, mindig velem van megtartó hatalmával, megerősít küzdelmeimben, megajándékoz békességével, és el fog vinni engem az ő csodálatos, dicsőséges országába.

    Benne és vele érjük el hitünk célját. Adventkor – mindig - a hozzánk legközelebb állót várjuk, őt fogadjuk, általa telik be a szívünk örömmel, hálával, békességgel. Ámen.