1 Tim 2, 1-7  (reformáció ünnepe)

     1 Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért,

2 a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben.

3 Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt,

4 aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Ez 18,23; Róm 11,32

5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,

6 aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságul a maga idejében.

7 Azért rendeltettem hírnökül és apostolul – igazat mondok, nem hazudok –, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket. 2Tim 1,11

 

   Aki a reformációt lényegét akarja megérteni, annak a Biblia alapvető igazságaival kell számot vetnie. Mégpedig személyes értelemben. A történelmi reformáció is több volt a látható egyház átalakulásánál, közéleti változásoknál: mindezek hátterében az evangélium igazságának felismerése, a krisztusi hit őszinte megélésének fellobbanó vágya állt, ami egyéneket érintett meg, és általuk közösségeket hatott át. Ma is egyenkénti hitbeli megújulásunk hozhat felfrissülést, ébredést egyházunkban, világunkban. Ha ez kimarad, akkor ez az ünnep csak múltidézés lesz. Akkor református egyházunk csak a nevében hordozza a reformáció örökségét… A tegnap ifi órán így fogalmaztunk: Isten Igéje, az ahhoz való következetes ragaszkodás, a Krisztus iránti elkötelezett hűség naggyá tesz, igazi tartást, értéket kölcsönöz életünknek. Meghatározza gondolkodásunkat, munkánkat, magatartásunkat.  

    A hit személyes felelősség - fogalmazhatnánk meg a reformáció egyik alapgondolatát. Letéteményese nem az egyház, mint intézmény, nem annak vezetői, hanem maga az Isten jelenlétében élő, Krisztust követő keresztyén ember. Vajon hogy éljük meg ezt a felelősséget? Gondoljunk egyszerűen ún. polgári kötelességeinkre: ha pl. teljesen ránk lenne bízva az, hogy mennyiben támogatjuk társadalmunk, közösségeink fenntartását, jólétét, vajon hogyan járnánk el? (Még jó, hogy vannak törvények!)

Vajon lelki természetű megbízatásunkat mennyire vesszük komolyan a családban, az egyházban: a magunk, a mások békességének, üdvösségének a kérdését? Nagy kihívás tehát a reformáció, és meg nem szűnő törekvésünk kell legyen, hogy  lélekben felnőjünk ahhoz.  

    Igénkben – éppen az említett felelősségre hivatkozva - Pál arra kéri Timóteust és a gyülekezet tagjait, hogy tartsanak könyörgéseket… A megfogalmazás alapján a közös imádkozás szervezett formájára, alkalmaira gondolhatunk, ahol Krisztus követői együtt vitték kérdéseiket Isten színe elé, együtt kérték segítségét, kegyelmét, bölcsességét, áldását vezetők és vezetettek számára… Az imádság nem Istent emlékezteti az ő teendőire, hanem minket hangol rá az ő akaratára.  

    Minden emberért: királyokért, feljebbvalóért. Nem tudom, hogy a kegyelemnek ebben a nagy – mondhatjuk talán így is: globális - összefüggésében látjuk-e ezt a kérdést, vagy csak a magunk kicsinyességében gondolkozunk? (Egyik népmese arról szól, hogy az egyszeri ember fiaival elhatározza, hogy egy hosszú kötéllel megállítja a napot, hogy csak az ő földjüket süsse… Nevetséges fordulat ez a mesében, pedig gyakran a mi szűk elképzeléseinkhez akarjuk láncolni az igazságot, ahelyett, hogy mi igazodnánk ahhoz.) Mikor imádkoztunk utoljára – igen, a gyülekezetben is – polgármesterért, tanácsosokért, vállalkozókért, politikusokért, országunk vezetőiért? Nincs rendben az, hogy csak elvárásaink vannak, de semmiféle segítséget nem nyújtunk nekik. Még lelkit sem.

   Nem a mindenféle hatalommal lepaktáló megalkuvásra buzdít az Ige, hanem az igazi békességre való törekvésre. A jónak a mindenáron vállalt szolgálatára. Mert kétségtelenül fontos az, hogy nyugodt, csendes életet éljünk! Milyen rettenetes a háború, az üldözés, az erőszak! (Sok hittestvérünknek kell ezekkel napról napra szembenéznie a világ különböző országaiban.)

    Az apostol hozzáteszi: istenfélelemben és tisztességben… Ez a mi dolgunk, ez tőlünk függ (nem a külső körülményektől)… Sajnos, hogy mi akkor is, amikor minden lehetőség adva van a békességes, tisztességes életre, találunk módot arra, hogy egymás ellen hadakozzunk, feszültségben éljünk.

Ha pl. fogságban, valamilyen kényszertáborban sínylődnénk, akkor mi lenne a legnagyobb álmunk? Az, hogy szabadok legyünk! Nos, külsőleg ez megadatik nekünk, de valóban szabadok vagyunk? Szabad lélekkel élünk? Nem kötözzük meg magunkat bűnökkel, szenvedélyekkel, önzéssel, haraggal?  

  Isten a békességet akarja, és mindenekfölött azt, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Ez Isten elsődleges célja velünk. Minden erre megy ki. „Mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia” (HK 1).  Isten mindent meg is tett ezért Krisztusban. Vajon a mi legfőbb vágyunk is ez? Ha megkérdeznénk az embereket, közelebbről a református egyháztagokat (nemcsak a fiatalokat, hanem az időseket is), hogy mennyire fontos számukra az üdvösség, akkor – ha egyáltalán válaszolnának – valószínű sok nem „kálvinista” véleményt hallanánk. Egy szellemes mondás szerint a reformáció korában a kocsmában is a megigazulás és az üdvösség kérdéseit vitatták, manapság még a templomban is elvétve jut szóhoz ez a bibliai tanítás. És még ritkábban személyes hitvallásokban. Beszélünk a drágulásról, gyógyszerekről, politikáról, sportról, de elfelejtjük hozzátenni: mindazáltal az Úr kezében van az életünk, ő gondot visel rólunk, hiszen megváltott gyermekei vagyunk. Talán azért, mert nincs ott a szívünkben ez a bizalom. 

  Eljutni az igazság megismerésére és üdvözülni: a két tény összetartozik. Személyesíthetjük is: Krisztust megismerni, és benne üdvösséget nyerni. A reformáció arra mutatott rá: a krisztusi igazságot nem a szertartások közvetítik, nem az egyház őrzi a Bibliába és hagyományokba zárva: személyesen ajándékozza nekünk élő Urunk és Megváltónk.

   Ennek az igazságnak egyetlen nagy tétele van: egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságul a maga idejében. Nagyon szép vallomás ez. Az Ószövetség minden életellenes gondolatot kizáró, minden teremtő és szabadító isteni tettet magába foglaló bizonyságtétele mellett megszólal az Újszövetség kétségnélküli, a megváltást teljes bizalommal hirdető hitvallása: egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus. A reformáció bibliai jelmondatának tekinthető ez. Solus Christus.

    Pál nem tudja csak úgy leírni a Jézus nevét.  Átmelegszik a szíve, vallomásra gyúl a lelke.  Aki váltságul adta önmagát mindenkiért. A Krisztus áldozata megkerülhetetlen. Körülfog, meghatároz. Nem lehet letagadni, csak legfeljebb kemény szívvel visszautasítani.

   Megint itt van ez a mindenkiért… A kegyelem nem személyválogató, mindenkiért harcol. Mi nem tudunk így gondolkozni. Mi válogatunk… Krisztusra tekintve kezdjük el megérteni, hogy Istennek fáj minden leveszett ember, ő mindenkit meg akar tartani.  

     Az apostol végül saját rendeltetéséről, apostoli munkájáról szól. Mintha bizonyos dicsekvő hangsúlyt vélnénk a sorok mögött felfedezni (az előző részben is elhangzik hasonló). De itt a „tudom, kinek hittem, kinek szolgálok” bizonyosságáról van szó. Van megbízatásunk, mert van Megbízónk. Büszkék lehetünk a mi Megváltónkra. Arra, hogy ő felhatalmazott minket. Őt képviselhetjük, az ő igazságát. Felemelt fejjel…

    Ez nem opció, hanem felelősség. Identitásunk, küldetésünk lényege, legbelsőbb sajátossága ez: Krisztuséi vagyunk, benne hiszünk, az ő igazságát tükrözi az életünk, magatartásunk. Engedjük, hogy Igéje, Szentlelke mindegyre megreformáljon, hogy valóban hűséges tanítványai lehessünk! Ámen.

 

Hálát adunk neked, örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Krisztus Jézusban a Szentlélek közösségében, hogy ezen az ünnepen nem a mi egyházunk, hanem a te kegyelmed történelmére emlékezhetünk elsősorban. Köszönjük, hogy a reformációban az az igazság csendült fel újra fel messze visszhangzóan, hogy egy közbenjárónk van: Jézus Krisztus, aki önmagát adta váltságul miértünk. Valóban ez a legfontosabb. Őt kell nekünk ma is személyesen megismernünk, elfogadnunk. Az igazi reformáció, lelki megújulás vele kezdődhet illetve folytatódhat. Bocsásd meg, ha egyházunk, gyülekezetünk csak nevében hordja a megtérés, a Krisztushoz igazodás üzenetét, és nem lesz az valósággá életünkben, közösségeinkben! Annyi minden más tölt be, lesz fontosabb, és elfeledkezünk elődeink önfeláldozó harcáról, és ami még szomorúbb: elfeledkezünk megváltó Urunk áldozatáról! Elfeledkezünk arról, hogy mind testestől, mind lelkestől kihez tartozunk, kitől kaptunk megbízatást. Lelked által tedd újból élővé és hatóvá a te Igédet bennünk és közöttünk, fordítsd a mi szívünket újból magadhoz és Egyszülött Fiadhoz, akit elküldtél értünk! Adj ébredést, megújulást, megerősödést nekünk hitünkben, küldetésünkben, közösségünkben! Érints meg gyermekeink, fiataljaink és felnőtt egyháztagjaink szívét, kötelezz el minket Megváltónk mellett, gyújtsd meg szívünkben a szeretet, a szolgálat, a reménység tüzét, tégy másoknak is világító emberekké!

   Adj nekünk külső békességet, csendes életet! Óvj meg üldözéstől, háborútól! Óvj meg belső csatározásainktól, a gyűlölködés, a harag, az önzés, a közömbösség leigázó hatalmától! Segíts, hogy kihasználjuk a kegyelmi időt! Fohászkodunk azokért, akik háborúságot, nyomorúságot szenvednek az igazságért, hitükért szerte a világon. Mutasd meg nekik győztes, szabadító hatalmadat! Imádkozunk elöljáróinkért, községünk, megyénk, országunk vezetőiért, politikusokért, hatalmat gyakorló személyekért, hogy ne egyéni érdekekre figyeljenek, hanem a te igazságod szeretete irányítsa őket. Adj nekik bölcsességet döntéseinkben, hogy azok a rájuk bízott közösség javát szolgálják! Hadd legyen a te Igéd, hadd legyen a Krisztus tanítása és példája számukra is mérték, mert akkor híven tudják betölteni hivatásukat.

  Könyörgéssel fordulunk hozzád betegeinkért, a gyászolókért, megpróbáltatásban levőkért, megfáradtakért és megterheltettekért – Krisztus érdeméért öleld őket át áldó jóságoddal, megtartó irgalmaddal, szereteteddel, és adj nekik erőt, békességet.

   Áldj meg minket, egyházunkat, és légy mivelünk nemzedékről nemzedékre! Krisztusért. Ámen.