2 Kor 5, 1-21 (vas.de.)   

    1 Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Ézs 38,12

2 Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, Róm 8,23; 1Kor 15,51-53 

3 ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. 

4 Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. 

5 Isten pedig, aki minket erre felkészített, a Lélek zálogát adta nekünk. 

6 Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; 

7 mert hitben járunk, nem látásban. 

8 De bizakodunk, és inkább szeretnénk elköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Fil 1,21-23 

9 Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. 

10 Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.

11 Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg, Isten előtt pedig nyíltan állunk. Remélem azonban, hogy a ti lelkiismeretetek előtt is nyíltan állunk. 

12 Nem önmagunkat ajánljuk ismét nektek, hanem lehetőséget adunk nektek a velünk való dicsekedésre, hogy legyen mit felelnetek azoknak, akik azzal dicsekednek, ami csak látszat, és nem azzal, ami a szívben van. 

13 Ha ugyanis révületbe estünk, Istenért történt, ha pedig józanok vagyunk, értetek van. 

14 Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; Róm 14,7-9; Gal 2,20

15 és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. 

16 Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. 

17 Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Ézs 43,19 

18 Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. 

19 Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. 

20 Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel! 

21 Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne. 

   Egy hosszabb, három napra szóló igeszakaszt olvastam fel… Sok tartalmas gondolat fogalmazódik meg ebben a részben. Talán nem is tudjuk mindahányat megjegyezni… Röviden összefoglalva szó van a földi életen túlmutató reménységünkről, a Krisztus szeretetének szorongató, minket embertársaink buzdítására ösztönző, elkötelező erejéről és a békéltetés szolgálatáról.

  Vajon az, amit itt hallunk, nem haladja meg a mi lelki szintünket, emberi tapasztalatainkat, nem olyan magasabb valóságról szól, amihez csak beavatottaknak van köze, úgy az apostoloktól felfele? Nekünk, egyszerű, hétköznapi keresztyéneknek mond valamit ez az ige? Attól függ, hogy milyen szívvel hallgatjuk. (Amikor Mózes az egyiptomi szabadulás előtt üzent Izrael fiainak, hogy családonként le kell vágni egy bárányt, annak vérével be kell kenni az ajtófélfát, akkor biztos voltak olyanok, akik úgy gondolták: ez nem vonatkozik ránk, ebben mi nem veszünk részt.) Tehát kihez, kinek szól az ige?  Aki hallja, aki szívére veszi! 

   Az apostol a hit körében élő, annak alapigazságait valló emberekhez szól: tudjuk pedig… Vajon mi mit tudunk, mit hiszünk? Tudjuk-e azt, amit feltétlenül tudnunk kellene, amit Isten kijelentett nekünk küldetésünkről, megváltásunkról? Miközben nagyon tájékozottaknak, okosaknak, felvilágosultaknak gondoljuk magunkat, olyan nagy a lelki tudatlanság közöttünk! Mindenféle elméletnek hitelt adunk, az élet evangéliumával pedig nem törődünk.  

    Arról beszél Pál, hogy a hívő ember tudja, hogy ha földi sátra összeomlik, örökkévaló mennyei háza van. Alapvető reménységünk ez. Az emberi bölcsesség csak a mondat első feléig jut el. A folytatáshoz már hitre van szükség. Azt is hallottuk: a földi léthez hozzátartozik a sóhajtás, ami egyben a jobb utáni vágyakozás kifejezése is. Érdekes kettősségre mutat rá az ige: bár panaszkodunk, mégsem akarjuk levetni a régit, hanem mintegy arra felöltözni az újat. A halált mindnyájan szeretnénk megspórolni, kikerülni. Ha választanunk lehetne, akkor a szenvedéseket, megpróbáltatásokat kiiktatnánk az életünkből, 100 éves korunkig élnénk egészségesen, és aztán észrevétlenül, békésen távoznánk ebből a világból. A halandó létből szeretnénk simán belépni az örök életbe.

   Bár az apostol nem részletezi ezt a kérdést, utal arra, hogy ez nem így megy. Az út néha sokkal nehezebb. A lényeg azonban az, hogy ott legyen szívünkben a személyes reménység: mennyei Atyánkhoz készülünk Krisztus által… Isten ennek megerősítésére a Lélek zálogát, bizonyságát adja nekünk. A mélységekben, a nehézségek között elbizonytalanodunk érzéseinkben, meggyőződésünkben, még hitünkben is. A Lélek támogatására van szükségünk, Aki segít bizalomban járni, akkor is, ha még ebben a testben „lakunk”, távol az Úrtól (attól a dicsőséges helytől/létformától, amit ő készít számunkra), és nem látjuk a mennyei ígéret földjét, csupán hit által birtokoljuk… Idős, beteg férfit kérdezett meg valaki, hogy nem aggódik-e a jövője miatt. Azt válaszolta: bízik a gyermeki és a szülői gondoskodásban. A kérdező értetlenkedő tekintetét látva hozzátette: hiszem, hogy gyermekeim, rokonaim nem hagynak magamra elesettségemben, és ha majd véget ér földi életem, mennyei Atyám csodálatos országába fogad engem.

  Pál azt írja: valójában szeretnénk hazaköltözni. Lehet, hogy az apostol itt személyes elkívánkozásának ad hangot, ám bennünk is ott kell legyen ez az egészséges vágyakozás. Ez nem elfordulás a valóságtól, mindennapi megbízatásainktól, nem világgyűlölet, hanem mély meggyőződés: „majd, ha véget ér a harc”, örök haza, mennyei otthon vár reám. Teljes odaadással végezhetem feladataimat, a végső cél miatt nem kell aggódnom.  

    Fontos az, hangsúlyozza az apostol, hogy akár itt vagyunk (azaz maradnunk kell még), akár elköltözünk (azaz készülnünk kell már), az Úrnak kedvesek legyünk… Akár hosszú évek állnak még előttünk, akár pár napunk van csupán hátra, az a lényeg, hogy Istenre figyelve, akarata szerint, benne bízva, felé irányulva éljünk. 

   Elgondolkoztató mondat: oda kell állnunk Krisztus ítélőszéke elé (a Róma 14-ben Isten ítélőszékéről olvasunk), hogy mindenki megkapja azt, amit megérdemel… Szoros, szerves összefüggés van tehát (a kegyelem elfogadása vagy visszautasítása által meghatározott) cselekedeteink és a jutalom között. Töröltük memóriánkból, tudatunkból ezt a gondolatot, nem divatos erről beszélni. Nem szeretjük, ha emlékeztetnek arra, amivel egyszer szembesülnünk kell.

   Isten félelme valójában ennek a mennyei elszámolási kötelességnek a tudatosítását jelenti… És ezt nemcsak a magunk érdekében kell komolyan vennünk, hanem a mások érdekében is.  Embereket győzünk meg (térítünk meg)… Kiveszőben ez a hozzáállás. Három okát látom ennek: 1) nem érdekel a mások sorsa.  2) A lelki kérdéseket – bűnbocsánat, megtérés, üdvösség - mellékesnek tartjuk (magunk és mások tekintetében is). 3) Harmadszor, mert azt tapasztaljuk, hogy az emberek nem kérnek ebből a felelősségvállalásból. Sokszor hallhatjuk: „te csak ne aggódj az én lelkem miatt!”. Nem kell mindig erről beszélnünk, de életünk állandó bizonyságtétel kell legyen, nyitott könyv Isten és az emberek előtt is (Pál megjegyzi, mintegy zárójelben: nem dicsekedni akarunk, csupán rámutatni a szívbeli dicsekvés alapjára.) 

   Mert a Krisztus szeretete szorongat minket. Ez a legfőbb jóra ösztönző erő. Tudjátok, mi képes ténylegesen megváltoztatni, jobbá tenni az embert? Vajon a jólét, a korlátlan szabadság, a neveltetés, akár a követendő példa? Elsősorban nem ezek (vagy akármi más), hanem a szeretet… Lebecsüljük a szeretet erejét, sokszor magunkban is, pedig ha valóban átéreznénk az Isten szeretetét, ha rá mernénk bízni magunkat, egymással való kapcsolatunkat – csodák tanúi, sőt cselekvői lehetnénk! 

   Krisztus szeretete nem elmélet. Ő önmagát adta. Nekünk is fel kell adnunk önzésünket, keményszívűségünket. Isten Fia nem tud többet adni saját életénél. Érdekel-e ez minket? Hogy békességben, szabadságban élhetsz, neki köszönheted… Képzeljétek, ha katonai besorozás folyna nálunk is, mint sokfele a világon, és fiakra, testvérekre, barátokra, családapákra csaknem a biztos halál várna, mit nem adnánk, hogy kimentsük őket! Tudunk-e hálásak lenni azért, hogy nem vagyunk ebben a rettenetes helyzetben, és azért, hogy Krisztus kiváltott a Sátán halálba indított seregéből? 

  Értitek, testvérek, ez a szeretet arra ösztönöz, hogy ne magunknak éljünk, hanem annak, aki értünk meghalt és feltámadt… Mit tettél, mit teszel egészen konkrétan Jézusért? Vagy te nem érzed úgy, hogy valamit vállalnod kellene érte? Megbocsátottál, segítettél, feladtál valamit? Mennyi időt szentelsz neki? Kinek élsz? (Sűrűn recitáljuk, hogy „nem önmagamé”, de ez sokszor hamis hitvallás az ajkunkon, mert magunknak, haragunknak, vágyainknak, önzésünknek élünk.)

   Egy szenvedélyes hangú záradékot hallottunk: ha Krisztus szeretete betölt, akkor mintha nem is ismernénk senkit test szerint. Új szemlélet ez, új gondolkodás, új élet… Számodra ki a legfontosabb? Kit ismersz (el)? Kire figyelsz, kire hallgatsz? Saját magadra? (Az emberi szív a legrosszabb tanácsadó.) Kire, melyik kapcsolatodra, ismeretségedre vagy büszke?  

  Az átadott élet szabálya, törvénye, axiómája így hangzik: aki Krisztusban van, új teremtés az… A teremtés Isten cselekedet, műfaja, nem mi visszük azt véghez magunkon. Ha megújulásról beszélünk, akkor Istenhez kell fordulnunk. Nagy gondok vannak közösségeinkben: apadás, hitetlenség, eltávolodás… Sokat vívódom, tépelődöm ezekkel a gondokkal, nyilván, másokkal együtt. Sok kudarc is nyomaszt. Ha független ember lennék, itt letenném a lantot. Hiszem, hogy egy-egy életben mégis teret kap az evangélium. Vannak az Úrnak gyermekei. Vannak engedelmes szívek, akik a régit, az ó-emberit le tudják győzni az ő erejével, és megmutatkozik bennük a krisztusi lét szépsége: megbocsátásban, elfogadásban, jóságban…

   Képzeljétek el, ha az egész világ ezt a Krisztusban való új életet választaná: véget érnének az öldöklő háborúk, leszerelnék az atombombákat, megoldódna az éhség kérdése, leállna ez a nagy, esztelen versengés, a környezetszennyezés is mérséklődne, öntudatosabbak lennénk, boldogabban élnénk!    

   Akarjuk ezt? Nem! Bár mi keresztyéneknek tartjuk magunkat, de nem akarjuk, hogy Krisztus beleszóljon abba, amit teszünk, hogy elvárjon tőlünk valamit. Nem akarjuk, hogy bennünk éljen. Maradjon szépen a ceremóniák keresztjére feszítve.   

   Pedig Istennek csodálatos, megtartó terve van velünk egyszülött Fia által. Ezt először abban mutatta meg, hogy megbékéltetett önmagával Krisztusban. Igaz, milyen érdekes: ő maga kereste a módját annak, hogy békét kössön velünk, akik megbántottuk őt… Nem tulajdonítván nekünk bűneinket… Nem könnyű ez! Valaki tönkre teszi az életemet, valaki megaláz, kisemmiz, és ezt nem róni fel neki. Egy fiú meglopta az apját, elment otthonról… Az apa megkereste. „Nem jó neked így. Gyere haza!” Értjük. 

    Nekünk is egyik legfőbb megbízatásunk a békéltetés szolgálata. Krisztusért járunk követségben, az ő képviselői vagyunk. Mintha Isten kérne általunk… Ha Istentől kapott feladat ez, akkor valósággal ő szól általunk. Ami a szeretettel, a jósággal kapcsolatos, az mind Istentől származik. 

   Béküljetek meg az Istennel! Ő megbékélt veletek, bűnösökkel, ti is meg kell béküljetek a nektek megkegyelmező Istennel… Vagy talán azért haragszunk Istenre, mert ő megbocsátott? Nem tudjuk elviselni, egyenesen dühít az, hogy ő ilyen jó?  

    Ha békétlenséged van magaddal, embertársaiddal: nem békéltél meg teljesen az Istennel. Nem fogadtad el egészen az ő békességét. Aki Isten békességét hordozza, az a megbékélés elkötelezettje lesz.

   Felfogod, hogy mi volt az ára? Azt, aki bűnt nem ismert… Belátod, hogy Krisztus mekkora áldozatot hozott, hogy milyen fontos vagy számára? Neked is meg kell tenned azt, hogy Istennel megbékülsz. Hogy azt mondod: mennyei Atyám, elfogadom békességedet, amit Krisztusban szereztél velem, ezzel a minden gonoszságomat elfedező, megbocsátó békességgel akarok élni, be akarom fejezni a harcot magammal, a versengést, a haragtartást másokkal. Add békességed erejét nekem! Ámen. 

Kegyelmes Istenünk, magasztaljuk szent nevedet először azért, mert Krisztusban megbékéltél velünk, nem tulajdonítván nekünk bűneinket, és mert kegyelembe fogadott gyermekeidként nézel ránk, és közösségedben akarsz megőrizni minket egészen az üdvösségig. Bocsásd meg nekünk, hogy akármennyire érthetetlen, mi mégis sokszor visszautasítjuk a te békességedet: bűneink megátalkodottságában, keményszívűségünkben, ostoba büszkeségünkben. Pedig hallottuk Igédből, hogy olyan mulandó, bizonytalan a mi földi életünk. Valóban egyetlen biztos reménységünk lehet, mégpedig az, hogy te Krisztusban befogadsz a te örökkévaló országodba. Munkáld azt bennünk Szentlelked által, hogy tudjuk ezt komolyan venni, beépíteni gondolkodásunkba, életfolytatásunkba, mindennapi harcainkba, és legyen szüntelenül ott ez a bizakodás, élő reménység bennünk! Így hordozzuk a nehezebbet is, azt, ami terhünkre van, a próbákat, amik között a te hatalmad tud megőrizni hit által. Az legyen számunkra a legelső, hogy neked kedvesek legyünk. 

   Hadd szorongassa, ébresztgesse, motiválja a mi szívünket is a Krisztus szeretete, és tegyen felelőssé egymásért, családunkért, gyülekezetünkért, népünkért, egyházunkért, embertársainkért, hadd viseljük egymás gondját testi, de lelki értelemben is, ne legyünk közömbösek egymás sorsa iránt! Mert a mi Urunk azért halt meg és támadott fel értünk, hogy ne magunknak, hanem neki, szeretetét cselekedve éljünk.

   Azt is megértettük, hogy reánk bíztad a békéltetés szolgálatát úgy, hogy előbb te békéltél meg velünk szent Fiad áldozatáért. Segíts, hogy mi is megbéküljünk Teveled, azaz elfogadjuk békességedet, bocsánatodat, és mi is a békesség eszközeivé váljunk! Annyi békétlenség van közöttünk, családjainkban, közösségeinkben, egyházunkban, világunkon, és ehhez mi is hozzájárulunk. Emlékeztess arra, hogy mit vállalt értünk megváltó Urunk: hogy ő, aki nem ismert bűnt, bűnné lett értünk, hogy mi elnyerjük a te igazságodat.

  Könyörülj gyülekezetünkön, betegeinken, kivált a súlyos állapotban levőkön! Imádkozunk gyülekezetünk egykori gondnokasszonyáért, légy közel hozzá nehéz harcában szereteteddel, örökkévaló kegyelmeddel, fohászkodunk kis testvérünkért, Szófiért, aki nehéz műtéten esett át, segítsd őt felépülésében, adj türelmet, reménységet neki, szüleinek.  Elődbe hozzuk gyászoló testvéreinket, azokat, akik most veszítették el hozzátartozójukat, vigasztald őket Krisztusban az üdvösség reménységével. Imádkozunk a tegnap meglátogatott bonchidai, szamosújvári, dési, magyarnemegyei gyülekezetekért, az óradnai, borbereki szórványközösségekért – munkáld hatalmad, kegyelmed által a megmaradásukat. Hallgass meg Krisztusért! Ámen.