2 Kor 2, 1-11   (vas.de., október 18.)

 

1 Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal.

2 Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem, hacsak nem az, akit én megszomorítok?

3 Azért is írtam erről, hogy amikor megérkezem, ne érjen szomorúság azok miatt, akiknek örülnöm kellene, mert meg vagyok győződve arról, hogy az én örömöm mindnyájatoké.

4 Mert sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással írtam nektek, nem azért, hogy megszomorodjatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, amely igen erős énbennem irántatok.

5 Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem – hogy ne túlozzak – részben titeket mindnyájatokat is.

6 Elég az ilyennek az a büntetés, amelyet a többség mért rá.

7 Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet.

8 Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet.

9 Mert levelemet azért is írtam, hogy meggyőződjem megbízhatóságotokról: vajon mindenben engedelmesek vagytok-e.

10 Akinek pedig ti megbocsátotok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán.

11 Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk.

 

 

     Kiváltképpen a korinthusiaknak írt leveleiből derül ki, hogy Pál milyen sokat vívódik, gyötrődik, tusakodik a gyülekezetekért. Akár szülő a gyermekeiért. Az apostolság, és egyáltalán a keresztyén élet nem kényelmes lazulás, hanem állandó készenlét, erőbedobás.  Krisztus követőinek szüntelen figyelniük kell megváltó Urukra, ugyanakkor testvéreikre is, akikért felelősséget hordoznak. Ugyanakkor vigyázniuk kell magukra a kísértések között, amik mindegyre jelentkeznek. (Két gleccserszakértő beszélget, az egyik beszámol arról, hogy milyen veszélyekkel kellett szembenéznie a kutató utak során, a másik azt mondja: neki a kutatás soha nem járt semmiféle kockázattal. A társa rákérdez, hogy hogyan lehetséges ez, mire az azt válaszolja: én csak könyvekből tanulmányozom a témát.) Ha csak olvassuk a Könyvet, ha az ige csak elmélet számunkra, akkor kikerülhetjük ezt a lelki harcot, de a szolgálat, az engedelmesség útján akadályokkal kell szembenéznünk és megküzdenünk.

    Azt látjuk, hogy a korinthusiak nagyon az apostol a szívéhez nőttek. Fontosak számára. Sokat fáradozott ezért a gyülekezetért. Sok szeretetet adott és kapott. Minél közelebb áll valaki hozzánk, annál jobban fáj annak hűtlensége, szembefordulása, elidegenedése.

A Korinthusból érkező hírek elkeserítik az apostolt, csalódással töltik el. Leveleit olvasva sejthetjük, hogy mi zajlott le a közösségben: pártoskodás, szakadások, még a kívülállókat is megbotránkoztató kihágások.  Fájdalmas ilyeneket hallani azokról, vagy tapasztalni azok részéről, akikért annyi mindent vállalt, akikben bízott, akikért hálás volt, akiknek örült. Igen, kárt szenvedett az evangélium ügye, de vérzik az apostol szíve is.

   Azt írja, hogy nem akar szomorúsággal a gyülekezetbe menni, hanem hálás szeretne lenni. Annyi áldást élt át közöttük: ezt szeretné a gyülekezetben és magában is tudatosítani.

   Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem? Tőletek várom, hogy eloszlassátok miattatok való lelki bánatomat, de hogyan tennétek, ha megszomorítlak. Elgondolkoztató az, ahogy az apostol erről beszél.  Családban, közösségben gyakran megéljük ezt: okkal, ok nélkül megharagszunk, és emiatt megbántjuk, megsértjük azt, akitől szeretetet várunk. Panaszkodunk, hogy nem kedves hozzánk az, akivel mi durvák, gorombák vagyunk. Mi magunk tesszük azt számára szinte lehetetlenné. Nem a bűnök, hibák elkendőzéséről van szó (azokról őszintén beszélni kell, ahogy az apostol is teszi), hanem arról, hogy ne haraggal és ne kemény szívvel forduljunk egymáshoz. Ne megszomorítani akarjuk egymást, hanem megnyerni.

    Megható, ahogy az apostol a gyülekezettől teszi függővé – így írja - „megvidámodását”. Ezt is komolyabban kell vegyük: magatartásunkkal, viszonyulásunkkal nagyban befolyásoljuk egymás kedélyállapotát, belső békességét. Nem lehet a szülő maradéktalanul boldog, ha gyermeke háládatlan, ha elidegenedik tőle, vagy rossz irányba indul. Embertársam szíve sem repeshet az örömtől, ha megsértem, megalázom, igazságtalan vagyok vele szemben. A világ rossz hangulatához, amire annyit panaszkodunk, mi magunk is hozzájárulunk. ()   

   Pál azért írja meg levélben, azért próbálja ilyen módon tisztázni a bajokat, hogy látogatása ne szomorúsággal, ne vádaskodással, vitatkozással, magyarázkodással teljen. (Olvastam egy megrendítő történetet. Egy középkorú asszony egy napon tudta meg, hogy gyógyíthatatlan beteg és azt, hogy férje megcsalja. Elhatározta, hogy nem „csinál ügyet”, nem fog veszekedni. Egy levelet hagyott hátra kiszálláson levő férjének… Kórházban kellett mennem, tudok a kapcsolatodról, nem akarok cirkuszt, nem sok időm van hátra, töltsük azt békességben.) Pál is hasonlóképpen jár el, remélve, hogy letisztul a zűrzavar a gyülekezetben, hogy a bűnösök megbánást mutatnak, és a találkozásuk kibékülés lesz.

   Olyan szép, hogy leírja: örülnöm kell nektek, és örömöm a mindnyájatoké. (Íme, az öröm is terjed, azt is meglehet osztani… sajnos, törékenyebb, mint a negatív érzések. A félelem, a gyűlölködés, a harag, a panaszkodás sokkal erőteljesebben hat a közösségben.) Isten nem bántásra, nem szomorúságra, gáncsoskodásra, hanem örömre rendelt minket egymás mellé. Eredendő önzésünk, nagyravágyásunk, lelki gyarlóságunk mégis sokszor szembefordít egymással, botránkozást, csalódást okozunk egymásnak.  Pedig nekünk is öröm, ha örülnek nekünk. Zofóniás 3, 17: Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.

  Pál hivatkozik előző levelére, amit gyötrődés, sok könnyhullás között fogalmazott. Nem az Újszövetségben található 1 Kor levélről van itt szó, hanem bibliakutatók szerint egy másik, azt követő levélről (ami nem maradt fenn), amit a „könnyek leveleként” emlegetnek. Erre hivatkozik itt az apostol. Tisztázza azt, hogy nem azért írt élesebb, elkeseredettebb hangon, hogy megsértse a gyülekezetet, hanem hogy megismerjék szeretetének erejét, hordozóképességét. Íme, a figyelmeztetésben, az egyéni és közösségi bűnök veszélyének a leleplezésében a törődő szeretet mutatkozik meg.

   Az igazi szeretet nem hazudhat, nem tarthat hamis tükröt a másik elé. A rosszat rossznak meri nevezni. A bajt bajnak. A hamisságot hamisságnak. Elég erősek vagyunk-e ehhez? Képzeljük el azt az orvost, aki bár látja, hogy súlyos a diagnózis, mégis azt mondja a betegnek: ó, hát minden rendben. Ön csattan ki az egészségtől. Gonosz dolognak tartanánk. De nem ezt tesszük-e sokszor, amikor szépet mondunk akkor is, amikor látjuk a bajt azok életében, akikért felelősek vagyunk?  Nem fölényeskedve, nem kioktatva, nem leereszkedve – ezt látjuk Pál apostol hozzáállásából -, hanem sírva, gyötrődve. Mi lesz testvérem, veled, velem, ha a bűn uralomra jut az életünkben? Mi lesz közösségünkkel, ha a hitetlenség útján indulunk el, ha egymással szembefordulunk, ha a szenvedélyek romboló, pusztító megkötözöttségét választjuk?           

    Egyesek vétke, kilengése, eltávolodása - az egész közösség szomorúsága. Pál úgy látja, hogy elég büntetés az, amit az ilyen a többség részéről tapasztal.  A többség ítélete, talán elfordulása.  Afrikában egyes törzseknél az volt a szokás, hogy ha valaki súlyosan vétett a közösségi szabályok ellen, azt nem bántották, hanem elvitték jó messzire az őserdőbe, és sorsára hagyták… Ez a biztos halált jelentette. Pál szavaiból sugárzik az együttérzés, az aggodalom a kitagadott bűnös sorsa iránt. Szinte túlzásnak érezzük.  Ma már nincs a közösségnek ilyen vitális szerepe, ilyen fegyelmező ereje. Kisebb, szűkebb körű, zártabb vallásos közösségekben talán még működik, de nálunk nem jellemző, hogy a (valójában jelképesen) kiközösített tag minden igyekezetével azon legyen, hogy visszafogadják. Persze, mindenféle kirekesztés fáj az embernek, még ha én magam is vagyok az oka annak… de ritkán választjuk a megbánás útját, amiről itt az apostol beszél.   

  Pál kéri a gyülekezetet, hogy a keresztyén hit, a közösség egysége ellen vétkezőknek bocsássanak meg, vigasztalják meg őket…  Azt értjük meg ebből, hogy a gyülekezet tagjai, azok is, akik megsértették  a keresztyén értékrendet, bemocskolták a közösség jó hírét, lelki emberek voltak, akiket bántott az, amit tettek. Akik magukba szálltak, akik vágyakoztak arra, hogy újból tiszta lelkiismerettel, Krisztus visszafogadott gyermekeiként együtt lehessenek a többiekkel. Biztos, hogy a gyülekezet tekintélye, hite és hitelessége is olyan volt!  Úgy látjuk, köztünk sok erőtlenség van mind a közösség egysége, feddhetetlensége, mind az eltávolodók hozzáállása tekintetében.  Az apostol tanításából az mindenképpen megszívlelendő: ha van egyáltalán hatása valaminek, az a szeretet. A legcélravezetőbb módszer, a leghatékonyabb lelki fegyver.

   Látnunk kell saját gyengeségeinket, és az elidegenedők, a hitetlenül (hiteltelenül) élők frusztrációit, lelki problémáit, és megpróbálni azokat szeretettel, Istentől kapott bölcsességgel, Krisztusban megtapasztalt megbocsátással orvosolni. Ne ítélkezés legyen bennünk, hanem őszinte bánkódás, segítő szándék: mert nem jó azoknak, akik kilépnek, akik szenvedélyekbe merülnek, akik anyagiak után futkosnak. Nem jó nekik, és nekünk sem, mert nélkülük közösségünk lesz erőtlenebb. Közös teher, kudarc, kereszt és harc ez.

   Csodálom a baleseti osztályon dolgozó orvosokat… Nem kérdik, hogy mi okozta a sérülést, hogy az áldozat miért itta öntudatlanra magát, miért verekedett, miért tette ki magát ostobán veszélynek, …, hanem gyógyítanak. Ez a dolguk. Még a személyes sérelem sem játszik szerepet. Ha netán haragosa kerülne a keze alá, egy lelkiismeretes orvos akkor is mindent megtenne, legjobb tudása szerint. (Pál is erről ír: nem az én sérelmem a fontos). Legyünk ilyen gyógyító közösség! Lássuk a bajokat, lelki nyomorúságokat is, intsük egymást felelősséggel, és gyógyítsuk szeretettel.

   Ne engedjük, hogy rászedjen a Sátán! Mert jól ismerjük szándékait. Krisztus példája legyen előttünk (Pál is rá hivatkozik), aki a legnagyobb áldozatot vállalva bocsánatot szerzett mindnyájunknak. Kérjük Istent, hogy érte könyörüljön rajtunk, és az ő érdeméért adjon nekünk megerősödést, megmaradást. Ámen.

 

Urunk, kegyelmes Istenünk, áldjuk háromszor szent nevedet ezért az alkalomért, hogy megőriztél minket az elmúlt hét során. Köszönjük, hogy erőt adtál munkánk, feladataink végzéséhez, békességet harcainkban, vigasztalást szomorúságunkban. Olyan jó most megállanunk előtted, és Krisztus érdeméért kérnünk téged: könyörülj rajtunk, bátoríts hitünkben, gyógyítsd testi-lelki betegségeinkben, erősíts közösségünkben. Bocsásd meg, hogy annyi erőtlenség van bennünk, köztünk, annyi sérelem, harag, széthúzás. Bocsásd meg, ha mi nélküled és egymás nélkül akarunk boldogulni, azért is megmutatni neked, másoknak, a világnak, hogy a mi akaratunk fog teljesülni. Őrizz meg ettől a hamis, romlást hozó dacosságtól, hanem kérünk, legyen meg a te megtartó, megbocsátó, egységben megőrző akaratod.

   Köszönjük, hogy drágák vagyunk neked, olyannyira, hogy Egyszülött Fiadat adtad értünk.  Taníts arra, hogy fontosnak tartsuk egymást! Értesd meg velünk azt, hogy csak Krisztusban és másokkal lehetünk boldogok, teljesedhet ki az életünk: azokkal, akiket reánk bíztál, akikkel összekapcsoltad az életünket.

Adj bölcsességet, hogy ne visszahúzzuk, hanem támogassuk egymást, ne harag, hanem együttérzés legyen a szívünkben! Lelked által tanácsolj, hogy megtévedt testvéreinkkel szemben intésünk, figyelmeztetésünk is szeretetből fakadjon! És adj tisztán látást, hogy saját hibáinkat is észrevegyük!

Megértettük, hogy nekünk másokat és önmagunkat Krisztus bocsánatához és jóságához kell mérnünk. Vidd véghez bennünk, hogy ez ne csak szép gondolat, de életforma legyen számunkra! 

   Indíts miket engedelmességre, hűségre, összefogásra! Tégy gyógyító közösséggé, ahol nem emberi okoskodás, de a te bölcsességed, nem emberi ítélkezés, de a te igazságod, nem emberi harag, de Krisztus bocsánata uralkodik!

  Könyörgünk gyülekezetünkért: légy a betegek, gyászolók, testi-lelki megpróbáltatásban levők támasza, vigasztalója, gyógyítója, szabadítója. Munkáld minden által a mi üdvösségünket, amit Krisztus drága áron és végtelen kegyelemmel szerzett meg számunkra! Imádkozunk egyházmegyénkért, a székelykövesdi gyülekezetért, vidd véghez megtartó akaratodat ott élő népeden. Áldd meg az alkotótábort, annak résztvevőit, tedd tartalmassá, termékennyé, áldásossá művész vendégeink számára a köztünk töltött időt.

  Imádkozunk járvány sújtotta térségünkért, országunkért, világunkért, a betegekért, az orvosokért. Mutasd meg nekünk szabadító hatalmadat!  

   Atya, Fiú, Szentlélek, hallgass meg minket!  Ámen.