Cover image

Mezőbergenyei Református Egyházközség

"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."

(Mik 7,7)

Kereső

Heti ige


"De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem."(Mik 7,7)

2 Kor 6,1-10 (vas.de.)

Hétről-hétre


2022.05.2

Domahidi Béla

2 Kor 6, 1-10 (vas.de.)

  

1 Vele együtt munkálkodva intünk is titeket: úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták Isten kegyelmét.

2 Mert ő mondja: „A kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek.” Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja! Ézs 49,8

3 Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat,

4 hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, 1Kor 4,9-13

5 verésekben, bebörtönzésben, nyugtalan időkben, fáradozásban, átvirrasztott éjszakákban, böjtölésben,

6 tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben,

7 az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel,

8 dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak,

9 mint ismeretlenek és jól ismertek, mint meghalók és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek,

10 mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük és akiké mégis minden.

 

    Az az érzésünk ezt az igeszakaszt olvasva/hallgatva, hogy Pál tanítása túl magasröptű. Meghalad minket. A mindennapok gondjaival küszködve nem tudunk a lelki életnek ilyen szintjére jutni. De legalább törekszünk-e? Kérjük-e Urunkat, hogy erősítse, növelje hitünket? Amikor valamilyen betegség elhatalmasodik rajtunk, akkor nem intézzük el az egészet azzal, hogy én úgy is olyan messze esem az egészséges ember ideáljától, nekem már egyáltalán nem érdemes az egészségemmel törődnöm. Gyógyítgatjuk, ápolgatjuk magunkat. Testvéreim, akarjuk a lelki gyógyulást, felépülést is!  

   Az előző versekben olvastuk: Isten megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és reánk bízta a békéltetés szolgálatát. Ezt a gondolatot folytatja a mai részben az apostol. Isten minket – akármennyire hihetetlen - együttmunkálkodásra hívott el. Talán túlzónak találjuk, és szabadkozva visszautasítjuk az igének ezt a megállapítását, de gondoljuk meg: amikor Isten élettel ajándékozott meg, amikor magáénak választott, amikor személyre szabott küldetéssel ruházott fel (mindnyájunkat), amikor másokat bízott ránk, vajon nem kaptuk-e ezt a kivételes felelősséget?

   Ha tehát Isten erre méltatott, akkor igyekeznünk kell felnőni ehhez a megbízatáshoz. Ha ilyen mennyei felhatalmazást kaptunk Istentől, akkor nem tölthetjük életünket bűneink öntudatlanságában, sötétségében. (Hogy oda vagyunk, ha valami átlagon felüli beosztást nyerünk el munkakörünkben, a társadalomban, és mennyire semmibe vesszük, megcsúfoljuk isteni rendeltetésünket!)

   Úgy kell élnünk, hallottuk tovább, mint akik nem hiába kaptuk Isten kegyelmét. Nagyon elvontnak tűnik ez a kijelentés, de ha aprópénzre váltjuk, ha gyakorlatiasan értelmezzük, akkor egész közel kerül hozzánk: kegyelem az időnk, anyagi javaink, az életünk, szellemi képességeink. Vajon Isten dicsőségére, mások javára használjuk-e ezeket? (Értjük, Isten előtt többet ér az özvegyasszony fillére, amit odaad, mint a gazdag banknyi pénze, amit magának halmoz.)  Kegyelem a bűnbocsánat, a megváltás, az üdvösség: vajon elfogadjuk-e, reménységben élünk-e, és megosztjuk-e ezeket a lelki javakat egymással?

   Nem amiatt kell aggódnunk, hogy Isten kegyelme sérelmet szenved, hanem attól kell félnünk, hogy mi szalasztjuk el a kegyelem drága lehetőségeit, () hogy lelki nyomorba jutunk, miközben Isten bőségesen kínálja áldásait. „Meghallgatlak, megsegítelek.” Ígéretek, amiket sokszor nem használunk, kincsek, amiket elhajítunk. Azért van annyi erőtlenség, baj, békétlenség köztünk. (Egy szemléletes kép szerint életünk csónakjából kidobáljuk a hitet, a békességet, az együttérzést, a jóságot, hogy gazdagsággal, nagyravágyással, gőggel, önzéssel töltsük meg. És ezekkel túlterheljük, annyira, hogy lassan süllyedni kezd alattunk.) 

   Nagyon birtoklás-központú lett a gondolkodásunk. (Amikor „jólétről” beszélünk, akkor általában arra gondolunk, amit megszereztünk.) Ez a fő célkitűzésünk. Ebbe a tévképzetbe gabalyodik bele egyre jobban a világunk, miközben egyre üresebb a lelke.

   Pedig páratlan lelki értékek fölött rendelkezünk. Isten sokkal többet ad azokból, mint amennyit elfogadunk. Élhetnénk boldogabban, hálásabban, nagyobb békességben, egyetértésben. Erősebb, összetartóbb lehetne a közösségünk. Ez nem anyagiakon múlik. De akarjuk-e egyáltalán? Kell-e református népünknek, közelebbről gyülekezetünk tagjainak az evangélium, a közösség, a hit egyesen tartása? Prioritások ezek számunkra, híveink számára? Ahol a mi kincsünk, ott a szívünk is. És ott a mi jövőnk, ott a mi reménységünk is.  (Olyan rettenetes, amikor Isten azt mondja a prófétáénak: te pedig ne imádkozz ezért a népért, ne mondj érettük esdeklő imádságot, ne is kérlelj engem, mert nem hallgatlak meg./Jer 7,16.  Nem kell nekik…)

   Tudunk-e valami többet adni ennek a tagadó, önhitt, és mégis fejvesztett bizonytalanságban élő világnak? Fiataljaink fel vannak-e vértezve az ige, a hit, a hűség lelki fegyvereivel, elég erősek-e, hogy megálljanak a kísértésekben. Vagy elragadja őket a „semmi sodra”?

   Alázattal, bűnbánattal be kell látnunk, hogy Krisztus népeként sem tudjuk felmutatni meggyőzően a kegyelem gazdagságát. Olyan kicsinyhitűek vagyunk. Sokszor megütközést okozunk. Anyagiasság, testiség, harag, bűnös indulatok jellemeznek. Azt mondjuk, hogy bízunk, azt mondjuk, hogy Krisztust követjük, de ez nem látszik rajtunk. Persze, mindnyájunkat megkísért a Sátán, vannak botlásaink, de az igazi tragédia az, ha lemondunk hovatartozásunkról, keresztyéni, tanítványi küldetésünkről, ha elfordulunk , ha homlokegyenest más értékrendet képviselünk, ha egészen kificamodik életünk. Vissza kell térnünk, kérnünk kell Isten megújító irgalmát!

   Az apostol arra inti a gyülekezetet: úgy éljenek, úgy forgolódjanak, úgy végezzék munkájukat, hogy mások „ne szidalmazzák szolgálatunkat”! Korinthusban gondok voltak, nálunk is vannak. Ott a gyülekezet pogány környezetben élt, nálunk névleg csaknem mindenki keresztyén… Egy újabb keletű felmérés szerint Románia az Európai Unió „legkeresztyénebb” országa. Hálásak lehetünk. Mégis sokan olyan hitetlenül élnek, köztünk is. Mást mutat a könyv borítója, mint amiről a tartalom szól.

   Talán a gyülekezetünk sem vonzó, nem hiteles eléggé. Nincs igazi összhang, cselekvő szeretet. Bizalmatlanság, kicsinyes vetélkedések, megszólások terhelik közösségünket. Ennek nem kellene így lennie! Nagyobb lelki érettséget kellene felmutassunk! Erkölcsi többletet. Elfogadást, jellemességet.

  Isten szolgái vagyunk, és ennek tudatában kell lennünk, így kell a világ előtt élnünk. Ha tetszik, ha nem: Krisztus reklámarcai vagyunk. Ezt fel kell vállalnunk. (Egyik idős lelkész mondta fiatal kollégájának, miután együtt utaztak: vedd le az autódról a hal jelét. A vezetési stílusod nem éppen keresztyéni.) Hát nem, be kell ismernünk.

   Éppen ezért: törekednünk kell. Az Igére figyelve, a Szentlélek irányításának engedelmeskedve ráhangolni gondolatainkat, érzéseinket, indulatainkat Krisztusra, erőt kérni az ő követéséhez.  Csatlakozni a mennyei erőforráshoz. (Telefonjainknak is töltődésre van szükségük, különben nem lehet rendeltetésüknek megfelelően használni. Lemerült telefonnal is fejbe lehet dobni valakit, éppen be lehet ütni egy kis szeget – de nem ez a telefon az igazi funkciója.)

  Megérint, hogy az apostol milyen szenvedélyes hangon beszél a szolgálatról. Áttüzesednek a szavai. Szívvel-lélekkel jelen van a bizonyságtételben. Ez foglalkoztatja a legmélyebben. Ezt tartja szem előtt minden helyzetben: teljes erejével, minden erőtlensége ellenére. Minket mennyire hevít a szolgálat, a Krisztus ügye? Mekkora meggyőződéssel, odaadással végezzük? Nem nagy dolgokban, a legkisebbekben is. (Történet: egyik városban egy gyönyörű templom építésébe kezdtek, sokan hatalmas összegeket adományoztak, mások rengeteg munkát vállaltak, az egyik idős asszony minden nap vizet vitt a munkásoknak… Nem volt pénze, nem tudott mással segíteni: azt adta teljes szívvel, ami tőle telt. )

   Az utolsó versek személyes vallomás formájában az apostol elkötelezettségéről, áldozatvállalásáról, önmaga odaszenteléséről szólnak, de úgy, hogy ezek minden keresztyén ember odaadását példázzák. 

A felsorolásában először a nehézségekről hallunk: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, verésekben, bebörtönzésben, nyugtalan időkben, fáradozásban, átvirrasztott éjszakákban, böjtölésben. Egy kicsit elgondolkozunk: ez a kegyelmi állapot, ez a szolgálat szépsége? Az első időkben a keresztyének hitének megéléséhez ez hozzá tartozott. (Ma is vannak Krisztus-hívő testvéreink, akiknek ezeket kell vállalni). Megszégyenítő arra gondolni, hogy mi milyen könnyűszerrel letudjuk keresztyéni kötelességeinket. Milyen kevéssel elintézzük a Krisztussal való kapcsolatot, aki élete árán váltott meg minket. A minimálist adjuk annak, aki szeretet maximumát mutatta meg nekünk. Fontosabb kényelmünk, mindenféle elfoglaltságunk, úgynevezett döntési szabadságunk.

   A második tömbben a keresztyén erényekről van szó, amiket az apostol mindig szem előtt tartott, és amiket a Krisztus szolgálatában állóknak képviselniük kell: tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel. Ezek a mi sajátos értékeink, lelki identitásunk legfontosabb elemei. (Ezek alapján ismernek ránk mások.) Ebben kellene gazdagok legyünk. Szolgálatunk ebbe az irányba kellene kibontakozzék. Valahogy kiveszett belőlünk – legalábbis általánosságban - ez a törekvés. Nem igen hallani: szeretnék türelmesebb, jobb szívű lenni. Arra vágyom, hogy minél inkább képmutatás nélkül való legyen a szeretetem. Ezért imádkozom kitartóan, ezt próbálom gyakorolni, megélni! (Ha elmegyünk egy sportklubba, ott a tagok nagyon világosan tudják, hogy mire gyúrnak. Vannak-e határozott céljaink? Készek vagyunk-e azok érdekében félretenni a zavaró tényezőket, ha kell, sok mindent megváltoztatni.)  

   A felsorolás harmadik, utolsó része egyenesen megrendítő. Ellentétekben beszél az apostol… amikben a próbák fenyegetése és a kegyelem ereje, emberi veszélyek és az isteni szabadítás, a szolgák kiszolgáltatottsága, és az Úr győzelemre vezető hatalma mutatkoznak meg. A bizalmas ráhagyatkozás Isten örökkévaló, megtartó, üdvözítő akaratára.  Dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak,  mint ismeretlenek és jól ismertek, mint meghalók és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek,  mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük és akiké mégis minden.

   Értitek, testvérek, ha az Úréi vagyunk, akkor megalázhatnak, mi mégis Isten dicsőségét hordozzuk, rossz hírbe keverhetnek, mi a jó hírt képviseljük, ámítóknak nevezhetnek, Krisztus igazsága a mienk. Névtelen senkiknek tarthat a világ, Isten ismer minket, és felírja nevünket az élet könyvébe, a halállal szemben is az élet reménységét valljuk, a fenyegetésben is Isten megtartó oltalmában vagyunk elrejtve, szomorúságunkban is örülni tudunk az Úrban, szegénységünkben is gazdagon tudjuk a lélek javait ajándékozni másoknak. És lehet, hogy nincs sok mindenünk, talán a világ szemében semmink, és mégis minden a miénk Krisztusban. Mert a világ által lebecsült hit, reménység, szeretet olyan javak, amik megmaradnak. Amik igazán gazdaggá, örvendezővé tesznek. Ezeket fogadjuk szívünkbe, és megnyertük a legnagyobbat! Ámen.

 

Urunk, mennyei Atyánk, köszönjük, hogy kiválasztásunk, megváltásunk igazságára emlékezettél újra minket, és arra a kiváltságunkra, hogy mi a te munkatársaid vagyunk. Arra rendeltél, hogy szent akaratodat cselekedjük, Krisztus jóságát, békességét képviseljük, a te dicsőségedet hirdessük. Bocsásd meg, ha sokszor méltatlanoknak bizonyulunk erre: elvonja figyelmünket a világ hamis csillogása.  A bűn önmegvalósításnak álcázott megkötözöttségében elfeledkezünk krisztusi küldetésünkről.  Fontosabb lesz saját kényelmünk, saját vágyunk annál, amit te ránk bíztál. Ezért van annyi erőtlenség, meghasonlás közöttünk. Lelked által ébressz rá arra minket, hogy sokkal többet akarsz nekünk adni: kegyelmed gazdagságát kínálod, segítségedet, mindenre elégséges erődet. Ó, ha elfogadnánk, akkor átélnénk csodáidat, több lenne békességünk, örömünk, virágzás, növekedés lenne gyülekezetünkben, bővelkednénk áldásaidban!

Őrizz meg miket attól, hogy megbotránkoztatunk másokat, hogy hiteltelenné tesszük az evangéliumot,

hanem segíts úgy élni, munkálkodni, hogy ne szidalmaztassék a mi szolgálatunk! Gyülekezetünkben is te teremts egyetértést, békességet, elfogadást, hogy vonzó legyen az az emberek számára, felismerjék, hogy a Krisztus követői vagyunk arról, ahogy szeretjük, tiszteljük, segítjük egymást!

   És tégy minket kitartókká a kísértésekben, megpróbáltatásokban, áldj meg a jónak cselekvésében, Krisztus indulatának a megélésében, és vezess győzelemre minden lelki harcunkban! Értesd meg velünk azt, hogy Krisztusban kimondhatatlanul gazdagok vagyunk, benne minden a miénk!

  Könyörülj gyülekezetünkön, gyógyítsd, erősítsd betegeinket, külön fohászkodunk a kórházban levőkért, vigasztald a gyászolókat, a szeretteik elvesztésére emlékezőket, Lelked által ajándékozd meg őket békességgel, az üdvösség élő reménységével! Imádkozunk a kísértések, megpróbáltatások közt élőkért, testi-lelki problémákkal viaskodókért, az élet küzdelmében fáradozókért. Áldd meg közösségünk minden tagját!

   Könyörülj beteg világunkon, adj szabadulást, gyógyulást! Jézus Krisztusért. Ámen