2 Kor 9, 6-15  (ref. vas. de., 2020)

 

6 Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat.

7 Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten”. Péld 22,9

8 Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre.

9 Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.” Zsolt 112,9

10 Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. Ézs 55,10 ; Hós 10,12

11 Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt.

12 Mert ez az Isten előtti szolgálat nemcsak enyhít a szentek nyomorúságán, hanem sokakat hálaadásra is indít Isten iránt.

13 Mert e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és mindenki iránt megnyilvánul.

14 Ők könyörögnek is értetek, és vágyódnak utánatok, mivel Isten jósága bőven kiáradt rátok.

15 Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért!

 

   Mai igeszakaszunk elején egy elterjedt, (máig) ismert közmondást, általános bölcsességet idéz az apostol, ami a hitéletben is igaznak bizonyul: aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mennyit áldozunk, mennyi energiát fordítunk lelkiekre? Mennyi időt szánunk imádságra, igeolvasásra, az egymás hite általi épülésre? Túl keveset. Ez magyarázhatja lelki szűkölködésünket, szegénységünket. Aztán egy kézzelfoghatóbb kérdés: mennyit adakozunk?

   Az Ószövetségben a tized törvénye volt érvényben. Isten áldásaiból tizedrészt vissza kellett téríteni Isten szolgálatára, dicsőségére. Olyan volt ez, mint egy sajátos befektetés. Tudjuk, ha nincs beruházás, nincs fejlődés… Egy átlag református a tized tizedét sem adja. Gyakran még azt is soknak érezzük. Mi mennyit ér nekünk? Ezt ceruzával, papírral, kilehet számítani. Ahol a mi szívünk, arra megy rá pénzük is.

   Ugyanakkor időnk, figyelmünk, energiánk… Amit Isten dolgaira fordítunk, abból áldás lesz. Aki visszaveszi Istentől azt, amit ő visszakér ajándékaiból, az magát fosztja meg. A visszatartott javak nem tesznek boldogabbá. Persze, sokan vannak, akik nem gondolják úgy, hogy valamivel tartoznának Istennek. A liberalizmus az embert állítja középpontba: az egyén szükségeit, elszabadult igényeit. Azt a jogot hangsúlyozza, hogy nem kell lemondanunk semmiről, mindet megtarthatunk magunknak, vágyainkat nem korlátozhatja semmiféle mástól származó szabály, törvény, nem kell tekintettel lennünk Istenre, az ő akaratára, nincs szükségünk az ige útmutatására, bölcsességére. Úgy tehetünk, ahogy kedvünk tartja. Legtöbb egyháztagunk ilyen „liberális református”… De látjuk, tapasztaljuk: valami nincs rendben ezzel a szemlélettel, valamilyen hiba csúszik ebbe a számításba.

   Lényegbevágó az, tanítja az Ige, hogy szívből adjunk. Nem kényszerűségből. Annak van értéke, amit önként, önzetlenül, jó lelkiismerettel, sőt jó kedvvel ajánlunk fel. Ehhez rá kell döbbennem arra, hogy milyen sokat kaptam. Meg kell értenem azt, amit Káténk így fogalmaz meg: az én Uram nem aranyon vagy ezüstön, hanem az ő drága vérén váltott meg. Hogy megfizethetetlen az a kegyelem, amiben részesültem, hogy Isten áldásainak bőségét mondhatom magaménak. A hit tiszta látására van szükségem ehhez. Tudatosságra. ( Egy dúsgazdag ember nagyobb adományt adott egy szegény családokat gondozó alapítványnak. „Remélem, meg van elégedve”, mondta leereszkedően a vezetőnek. „Hogyne”, válaszolta az, „ebből az összegből az általunk támogatott 200 személynek egy hétig biztosítani tudjuk legalább a napi kalóriát. Most rögtön kiszámítom… napi 4 dollár jut egy főre. Ha megengedi, jelképesen Önt is, mint adakozót bevesszük a programunkban, és ha elfogadja, át is adom önnek a heti adagját: 28 dollárt.)

   A jókedvű adakozót szereti az Isten. Aki örömmel, hálás szívvel, tiszta lelkiismerettel ajándékoz, osztja meg javait… Isten nem méricskélve ad, hanem mértéken felül, bőséggel. Olvastam egy szellemes gondolatot: ha adsz egy marokkal Istennek, ő ugyanannyit ad vissza. Csakhogy az ő marka sokkal nagyobb.  (Megható történet szól arról, hogy egy szegény hívő ember egy módosabb, istenfélő falubelijétől kért kölcsön nagyobb összeget. „Ki lesz a kezes?” – tette fel a kérdést a gazdagabb.  „A mindenható Isten” – válaszolta a bajban levő. „Elfogadom, benne még soha nem csalódtam”… A szegény atyafi évekig nem tudta megadni adósságát, de egy alkalommal  pénzhez jutott, és visszavitte a tartozását… A kölcsönző azt mondta: „nem vehetem el, a kezes váratlan adományokkal már bőven, kamatostól visszafizette azt, amivel el voltál maradva”. )

   Istennek van hatalma, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok. Szép üzenet, reformációi mondat. (Karzatunkon az öt sola sorában éppen a középen áll: sola gratia). Minden kegyelemből van. A bűnbocsánat, az üdvösség. Maga a kegyelem. De anyagi javaink is. Ki gondolja azt, hogy nem kegyelemből kapta azt, amije van?  Szükségeinket Isten jósága pótolja. Csodálatos dolog ezt megtapasztalni. Utólag sok panaszunk bizonyult hiábavalónak. Gyakran megszégyenültünk emiatt…  Arra biztat tehát az ige, hogy jobban bízzunk Istenben, vegyük komolyabban ígéreteit, lássuk meg földi dolgokban is Isten gondviselő jóságát.   

    Ő azt is munkálja bennünk, hogy bővelkedjünk a jócselekedetekben. Nem a jócselekedetek hívják elő a kegyelmet (mintha megszolgálhatnánk azt), hanem a kegyelem indít jó cselekedetekre, hogy hálánkat kifejezzük. Hogy megnyíljon értelmünk, szívünk és kezünk is a kegyelemhez illő cselekedetekre. Ha szegények vagyunk a szolgálatban, adakozásban, jó cselekedetekben, az azért van, mert nem fogadtuk be teljesen a kegyelem gazdagságát. Ha lehet így mondani: szűkre nyitjuk szívünk ajtaját.  

   Isten bőkezű áldása megmutatkozik a mindennapi kenyérben, a vetés és aratás csodájában, de az igazság gyümölcseiben, tisztaszívűségben, hálaadásban. Egyik megtért vállalkozó mondta: soha senkitől nem kaptam jobb üzleti ajánlatot, mint Istentől.  

   Az adakozás nemcsak segítségnyújtás, hanem visszafele is pozitívan hat: elégtételt, örömet, hálát szül. Boldog lehetek, hogy adhatok, hogy segíthetek, hogy szolgálhatok Istennek, hogy részt vehetek az ő munkájában. Vajon ezt így gondoljuk? Milyen nagyszerű dolog, hogy a világmindenség hatalmas Ura, a szent Isten felhasználja az én kis hozzájárulásomat is. Odateszi mennyi ajándékai közé.

   Egyúttal az Isten dicsőségét is szolgálom, legfőbb küldetésemnek teszek eleget. Amire nézve teremtettem. Ami által az életem teljesebbnek, gazdagabbnak érzem. (A karzati sola-k sorában az utolsó, az egésznek a megkoronázása: soli Deo gloria).

Az önzés hamis reflexe hamis, eltorzult örömet szül: az esik jól, ha minél többet szerzek. Pedig lelkem, amelyik Isten jóságának sugarát tükrözi, valójában abban gyönyörködik, ha adhat, felemelhet, segíthet.)   Azok, akik részesülnek az általam továbbadott anyagi és spirituális javakban, dicsőítik az én mennyi Atyámat.  

  Ez a szolgálat ugyanakkor az engedelmesség kifejezése, és a vallástétel egyik konkrét formája. Mit látnak rajtam mások, hogy mennyit ér nekem a hitem, vallásom, egyházam, a Krisztus ügye? Néha túlságosan elspiritualizáljuk az egészet. Szép szavakkal beszélünk Isten dolgairól, de nem tesszük le az „apostolok lábai” elé azt, amit oda kellene szánnunk, Elvont bibliai tanokról értekezünk, de nem vesszük észre a mellettünk levőt. Nem azt mondja az Úr a jobb keze felől állóknak: helyesen értelmeztétek a „transzszubsztanciáció” kérdését. Hanem: éheztem, és ennem adtatok. Akarunk-e így, konkrétan, odaállva, segítve, áldozatot is hozva Krisztusnak szolgálni?

   Az igében az is elhangzik: az adakozás a jószívűség bizonysága. Nagyon fontos kritérium. Ha holnap kezdődne a mennyei pered, hány embert tudnál magad mellé állítani, akik arról vallanának: ez az ember jószívű volt velem? Családtagjaidat, embertársaidat, barátaidat… Igyekszel a jó eszköze lenni? Ez is a reformáció tematikájához tartozik.

   Mert Isten jósága bőven kiáradt rátok… Ha jó Istenünk van, akkor mi nem élhetünk rosszindulatban, irigységben, haragban.  

   Egy dicsőítő felkiáltással zárul ez az igeszakasz. Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért! Egyes számban áll ez a szó, pedig Istentől sokféle ajándékot kapunk. De az egészet meghaladja, magában foglalja a legnagyobb, a legtöbb, az, amit Krisztusban adott. Isten őt nem a maga hasznára küldte el, ezzel nem nyert, hanem veszített, hogy mi nyerjünk.

Többen láttuk a Schindler listája című filmet… A gazdag német gyártulajdonos vagyonát áldozza arra, hogy zsidó embereket vásároljon meg, akik az üzemeiben dolgozzanak, és miközben megjátszotta a pénzéhes kapitalistát, akinek csak a munkaerő kell, hogy még nagyobb profithoz jusson, egyetlen cél vezérli: hogy életeket mentsen.

    Isten az ő kimondhatatlan ajándékával az életünket mentette meg. Hát legyünk hálás, szavát komolyan vevő, gondolkozásunkban Krisztus szerint megújult, odaadó, nagylelkű, áldásait örömmel továbbadó gyermekei! Ámen.