2 Tim 4, 9-18 (vas.de.)

9 Igyekezz minél előbb hozzám jönni, 

10 mert Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott, és elment Thesszalonikába, Kreszcensz pedig Galáciába, Titusz meg Dalmáciába. Kol 4,14; Filem 24; 2Kor 8,23; Gal 2,3; Tit 1,4 

11 Egyedül Lukács van velem. Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban. ApCsel 12,12.25; 13,13; 15,37-39 

12 Tikhikoszt elküldtem Efezusba. ApCsel 20,4; Ef 6,12-22; Kol 4,7-8 

13 Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket. ApCsel 20,6 

14 Alexandrosz, a rézműves sok rosszat követett el ellenem. Megfizet majd neki az Úr cselekedetei szerint. 1Tim 1,20; Zsolt 62,13; Péld 24,12; Róm 2,6 

15 Te is őrizkedj tőle, mert igen hevesen ellenállt a mi beszédeinknek. 

16 Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. Ne számítson ez bűneik közé! 

17 De az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a népek valamennyien meghallják azt. Azután megszabadultam az oroszlán szájából. 1Kor 15,32 

18 Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen. 

    Egy mozgalmas, eseményekben gazdag, sok szép pillanatban, lelkesítő találkozásban bővelkedő hét van mögöttünk, most pedig az Úr feltámadása napján összegyűltünk hálát adni, és a következőkre nézve bátorítást kérni és kapni, hogy reménységgel induljunk tovább. 

   A bibliaolvasó vezérfonalat követve a Timóteushoz írt második levél utolsó soraihoz érkeztünk… Két dolgot akarok bevezetőben elmondani. Először azt, hogy kevés helyen látjuk ennyire közelről, leplezetlenül Pál apostol emberi arcát (íme, hozzánk hasonló, mindennapi gondokkal küszködő emberekre bízta Isten az evangélium szolgálatát – és ő ma sem angyalokat használ fel ebben a munkájában, hanem akár minket is: botladozó, de engedelmeskedni kész földi gyermekeit). Másodszor rácsodálkozunk arra, hogy már akkor is (majdnem 2.000 évvel ezelőtt) mennyire pörgős volt az élet, mennyire nemzetközi szinten zajlott az: igeszakaszunkban a római birodalom különböző tartományainak, országainak a neve bukkant fel,  adott esetben több száz kilométert utazó személyekről hallottunk… A globalizáció nem ma kezdődött.

    Az apostol arra kéri Timóteust: igyekezz hozzám jönni. Egy magánnyal, elhagyatottsággal küszködő, megfáradt ember kérése ez… Ebből a kérésből egyértelműen kihallatszik az, hogy szükségünk van egymásra, pontosabban (mivel ez így talán túl általános megfogalmazás): megértő, mellénk álló emberekre, barátokra, ismerősökre. Alapvető lelki igényünk ez. Ennek az egymásrautaltságnak egyik legmegrendítőbb leírását Pilinszky egyik verssorában találjuk: „Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsú mását”. Az embertelenségben különösen megmutatkozik ez a mély sóvárgás a „hasonló sorsú” társ után.  A mai eszmény ezzel szemben az önálló ember, akinek lényegében nincs szüksége senkire (legfeljebb alkalmi cimborákra és csodálókra). Egy hamis beállítás ez, mégis mindnyájunk gondolkodását befolyásolja.

   Pál éppen barátaival, munkatársaival kapcsolatos csalódásairól beszél, arról a keserű tapasztalatáról, hogy azok cserben hagyták, elpártoltak tőle. Egyrészt érthető ez: az apostol fogságban van, nem szívderítő élmény siralmas helyzetét látni, nem könnyű együttérezni vele, nem is tanácsos egy gyanúsítottal, elítélttel kapcsolatot tartani. Érdekes-szomorú megfigyelés, hogy másokért élő emberek gyakran válnak magányossá. Igen, a sokat emlegetett hálátlanság ez, illetve a „jelenvaló világ” törvénye. Mondhatni: ez a természetes. De lelkünkben éppen a természetes (természeti) ellen kell felvennünk a harcot. Az a természetes pl., hogy ha már nincs szükségünk valakire, akkor elfelejtjük az illetőt, mégis az a szép és az a lelki, hogyha nem ezt tesszük. 

   Démászról, akit először említ itt az apostol, még két helyen olvasunk az Újszövetségben. Pál pozitíven nyilatkozik róla (Fil 1,24, Kol 4,10), itt azonban megjegyzi, hogy a világhoz ragaszkodott. Arra gondolunk, hogy az egykori harcostárs anyagi előnyökért, vagy valamiféle érvényesülésért fordított hátat az apostolnak, egyáltalán Krisztus ügyének. Vitálisan fontos a kitartás, az állhatatosság. Krisztushoz kell következetesen ragaszkodnunk, akkor tudunk helyesen viszonyulni a világhoz is.

   Kreszcenszről csak itt olvasunk, távozása nem feltétlenül jelentett hűtlenséget, az is elképzelhető, hogy sürgős elintéznivalója akadt, talán családját kellett meglátogatnia. Titusz – jegyzi meg röviden az apostol - Dalmáciába ment. Valószínű, hogy szolgálati célból, mégis a tömör, tényszerű megállapításban mintha neheztelő hangsúlyt éreznénk. Talán nem kérte ki az apostol véleményét, de az is lehetséges, hogy Pál, bár belátta, hogy valóban hasznosabb, ha Titusz elmegy, mégis traumaként éli meg távozását. Régi, bizalmas munkatársa volt, már a jeruzsálemi zsinatra magával viszi az apostol (a Galata levélben számol be róla), őt küldi – szívszorongva - békéltetni Korinthusba (Titusz elképzeléseket meghaladó jó hírekkel tért vissza, valószívű az ő bölcs közbeavatkozásnak is köszönhető volt ez). A neki írt levélben igaz fiának nevezi őt az apostol… Ez is magyarázza a búcsú fájdalmát. 

   Tikikhosz (neve szerencsést jelent) elküldtem Efézusba… Ez másként hangzik, mint az előző kijelentés, benne van az apostol döntése. A 3. térítő út leírásában tűnik fel Tikikhosz neve először (ApCsel 20). Pál Efézusba és Kolosséba is elküldi személyes hírekkel illetve hírekért.  A Tituszhoz írt levélben (Tit 3,12) krétai küldetéséről is olvasunk. Szolgálatkész, hűséges munkatárs, Pál mindig számíthatott rá, most különösen sokat jelent ez számára.

   Egyedül Lukács van velem… (Lucius, Lucanus = fényes, nos, elég sötét lenne az életünk egymás nélkül). Jelentőségéhez képest Lukács nevét kevésszer említi az Újszövetség. Valószínű pogány származású, foglalkozására nézve orvos, a harmadik evangélium szerzője, és a Cselekedetek könyvének többes szám első személyben (mi formulában) fogalmazott beszámolóinak az írásba foglalója. Ebből következtetünk arra, hogy a második missziós úttól kezdve lett Pál munkatársa, hűséges kísérője. Íme, itt is kitart. Szerénységére, alázatára jellemző, hogy magáról szinte semmit sem ír… Nem az ő személye a fontos. Vérbeli orvosként másokra figyel, illetve Megbízójára, a nagybetűs Orvosra akar rámutatni.

   Mi is élhettük át azt, hogy elfordultak tőlünk. Olyanok is, akikért sokat tettünk, akikre számítottunk. A helyzet alakulása, az érdek, a közömbösség elvitte őket. High-tech világunknak általános jelensége és betegsége ez. Régebb közösségekbe tagolódtak be az emberek. Megvolt annak a korlátozó, fegyelmező, de a megtartó ereje is. (A sehova nem tartozás nem szabadság.) Néha magatartásunk miatt is elmaradoznak mellőlünk az emberek, ha pl. mindenkivel szemben kritikusak, gyanakvók vagyunk. Az ige arra ösztönöz: értékeljük azokat, akik velünk vannak, illetve figyeljünk azokra, akik számára mi vagyunk fontosak! 

   Pál (kedves mozzanat ez) kéri Timóteust, hogy hozza el a köpenyét: talán közeledik a hideg időszak (ő maga pedig fogságban van)… Nem volt olyan ruhabőség, mint napjainkban. Kéri könyveit is, kivált a pergameneket. (Nem tudjuk, milyen szövegeket tartalmaztak.) Szükségek, hiányok jellemeznek minket. Testiek, lelkiek. Ha megfosztanának minket civilizációs kellékeinktől, ugyanolyan kiszolgáltatottak lennénk, mint sok ezer évvel ezelőtt élt elődeink… 

    Egy nagyon sötét, lesújtó mondat hangzott el az igében: első védekezésem alkalmával senki nem volt velem… Talán Lukács még nem érkezett meg, a többiek elmentek, másoknak nem volt bátorsága kiállni az apostol mellett. Mindenki elhagyott. A legkeserűbb tapasztalat. Mert létem értelmét legvilágosabban a másik emberben ismerem fel. Mert a családtag, barát, ismerős, hittestvér, embertárs jelenti a legegyértelműbb motivációt küzdelmeink között. Az orvos nem lehet megelégedve magával, ha senki nem fordul hozzá segítségért, de a beteg is még nyomasztóbbnak fogja érezni nyomorúságát, ha senki nem akar segíteni rajta. Nem tudom, ha úgy fordulna a sorsunk, hogy hirtelen üldözöttek, számkivetettek, gyanúsítottak lennénk, hányan vállalnának szolidaritást velünk, hányan állnának mellénk. Súlyos kérdés ez, míg ebben az elméleti megközelítésben is. 

   Az apostolnak ráadásul ellensége is kerül. Alexandrosz, a rézműves. „Sok rosszat követett el ellenem”, „igen hevesen hevesen ellenállt beszédeinknek”. Azzal zárja ezt a témát (és hisszük, valóban le is tudta zárni, nem emésztődött ezen tovább): megfizet az Úr neki. Tovább már nem az én ügyem, nem hordozok haragot. Egyik népdalunk is ezt mondja: „reá bízom a jóságos Istenre.” Pál azonban figyelmezteti is Timóteust: ügyelj rá! Azt hiszem, ez az igazi bölcsesség: tudni, mi a jó, de felismerni a gonoszt is. És őrizkedni attól. Az ige arra tanít, hogy ne mondjuk rosszat másokról, de (fele)barátainknak beszélnünk kell a rosszról, hogy megóvjuk őket. () 

   Aztán az egész részt átértelmező, minden tapasztalatot a reménység körébe vonó kijelentést hallunk: de az Úr mellém állt (velünk van az Úr – több tucatszor olvassuk ezt a Bibliában). Egzisztenciális lelki élmény ez. Az emberek, barátok, ismerősök magamra hagytak, de valaki mégis kitartott mellettem. Rá mindig számíthatok. „Minden rosszban van valami jó”- szoktuk mondani. Bárcsak ezt személyesebben is meg tudnánk fogalmazni: a rosszban, bajban, nehézségben is ott van velem a nagybetűs Jó. (Ismerhetjük a kedves tanító történetet. Volt egy fiúcska, akit Jónásnak hívtak, egy kisvárosban lakott, és amikor jártában-keltében elhaladt a templom mellett, mindig belépett, és elmondta rövid, naiv imádságát: üdvözöllek, Jézus, én vagyok Jónás. Egyszer baleset érte, súlyosan megsebesült, és amikor a kórházban ébredezett, valaki belépett a kórterem ajtaján, és azt mondta: üdvözöllek, Jónás, és vagyok Jézus.) 

    Megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a népek valamennyien meghallják azt.Pál nem a maga érdekét nézi, nem saját életét félti, hanem utolsó leheletéig a közösségnek akar szolgálni, másokért remeg a szíve. Elkötelezett ember marad. Nem süpped bele az önsajnálatba (bár őszintén beszél keserűségéről), hanem másokra gondol. Ez mindig kimozdít a magányból. Jegyezzük meg: elszigetelődéssel fenyegető világunkban a megoldás: felülről való segítséget keresni, és nyitottnak lenni arra, hogy emberekkel is segítő (azt elfogadó és továbbadó) kapcsolatban maradni. 

   Istennel megváltoznak az erőviszonyok („megszabadultam az oroszlán szájából”), alaphelyzetünk (Krisztusban bűnbocsánatot nyertünk, megváltottak vagyunk), megváltoznak a kilátások (az üdvösség reménységében járunk), a belső állapotunk (az Úr békességet ajándékoz nekünk).  Legyünk hálásak ugyanakkor Isten kisbetűs eszközeiért is: néha egy jó szó, egy biztatás, egy mosoly életmentő lehet, jó irányba fordíthatja az életünket. Amikor mellénk áll valaki, aki észreveszi a szomorúságot tekintetünkben, rákérdez, átölel. Isteni beavatkozások ezek, ha emberek által mennek is végbe.  

  Isten így akar minket bevonni az ő mennyei történetébe Krisztus által. Ezt hallottunk erről: meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Ez nem bizonytalan sejtelem, hanem biztos reménység. Mit válaszolhatunk erre? Azt, amit az apostol is Istent magasztaló lélekkel: övé a dicsőség örökkön örökké. Ámen.  

    Örökkévaló Istenünk, mennyei Atyánk Krisztusban, a Szentlélek közösségében, hálát adunk ezért a szép napért, ünnepért. Olyan jó nekünk a te színed előtt megállnunk, téged magasztalnunk! Hadd teljék meg lelkünk gyönyörűséggel, és csendüljön örömének ajkunkon! Hadd mondjuk ma mindnyájan egy szívvel: szent és dicsőséges vagy, Urunk, örökkévaló a te kegyelmed!  És méltó vagy arra, megváltó Krisztusunk, hogy minden térd meghajoljon előtted, hogy végy hatalmat, diadalmat és erőt, mert életedet adtad, hogy nekünk igazságot és üdvösséget szerezz.  És áldott vagy, Szentlélek, aki fényességeddel, bölcsességeddel árasztasz el minket! 

   Hálát adunk, megtartó Istenünk, az elmúlt hét minden áldásáért, oltalmáért, segítségéért, hálát adunk a találkozásokért, minden mosolyért, jó szóért, amit kaptunk, és amit adni tudtunk. Te tudod, hiszen te alkottál, hogy mennyire szükségünk van egymásra, arra, hogy egymás mellé álljunk, hogy összefogjunk, hogy egymást támogassuk, szeressük.  Talán átéltük mi is az apostollal együtt, hogy elhagytak, lelkünket roskadozva vittük, de köszönjük, hogy azt is, hogy átöleltél, hogy te kitartottál mellettünk. Bocsásd meg, ha mi voltunk azok, akik hátat fordítottunk másoknak, akik elfeledkeztünk, elhanyagoltunk egymást. Tégy felelőssé minket, ébreszd fel figyelmünket, hangold tudatunkat a szeretetre!

   Biztató volt azt hallanunk, hogy te nem csak kitartasz mellettünk, hanem megerősítesz, hogy elvégezhessük munkánkat. Köszönjük, hogy nem hiába élünk, nem céltalanul téblábolunk ezen a világon, hanem drága küldetésünk van mindnyájunknak. Az mindenekelőtt, hogy Krisztus irgalmát képviseljük ebben a gyűlölködő világban, a jót szolgáljuk akkor, amikor annyi rosszat látunk, tapasztalunk, hogy a  békesség emberei legyünk. Kezdd el munkádat bennünk, hogy mi folytathassuk azt családunkban, környezetünkben! Hálát adunk azért, hogy biztos cél felé hadunk. Általviszel szerelmes Fiad országába, az ő érdeméért. Ez a kegyelem hordoz minket a jelenben, és erre bízzuk rá magunkat a jövőre tekintve is. Hisszük, hogy egykor földi országodból átviszel a te mennyei országodba. 

   Áldd meg, Urunk, Istenünk, a jelenlevőket: gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket, a helyieket és vendégeket, akik immár részben hozzánk, közénk tartoznak, a különböző helyekről érkező csoportokat, vezetőiket, álld meg minden dolgukban, munkájukban, segítsd, vezesd útjaikon, adj jó előmenetelt, szívükbe örömet, hálát!  Áldd meg a közösségeket, ahova visszamennek. Hadd értsük meg, hogy Krisztus által mindnyájan a tieid vagyunk. Áldd meg, oltalmazzad gyülekezeteinket, népünket, anyaszentegyházunkat! Ha te velünk vagy, senki nem lehet ellenünk. Imádkozunk betegekért, gyászolókért, testi-lelki nyomorúságban, bajban levőkért. Könyörülj világunkon, háborúkban vagy különböző megpróbáltatásban szenvedőkön! Hozd el a békesség, a krisztusi szeretet győzelmét az emberi szívekbe! Érette kérünk. Ámen.