ApCsel 20, 17-38  (vas. de. – reformáció ünnepe)

    17 Milétoszból azután elküldött Efezusba, és magához hívatta a gyülekezet véneit. 

18 Mikor azok megérkeztek hozzá, ezt mondta nekik: Ti tudjátok, hogy az első naptól fogva, amelyen Ázsiába léptem, hogyan viselkedtem közöttetek az egész idő alatt: 

19 szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyek és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. 

20 Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos, hanem inkább hirdettem és tanítottam azt nektek nyilvánosan és házanként. 

21 Bizonyságot tettem zsidóknak is meg görögöknek is az Istenhez való megtérésről és a mi Urunkban, Jézusban való hitről. 

22 És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe. Hogy mi ér ott engem, nem tudom, 

23 csak azt, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. 

24 De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. Fil 2,16; 2Tim 4,7 

25 És most tudom, hogy közületek, akik között jártam, az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki. 

26 Ezért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindenki vérétől tiszta vagyok.

27 Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát. 

28 Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. 

29 Tudom, hogy távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat, 

30 sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik hazugságokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat. 

31 Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat. 

32 Most pedig Istenre bízlak titeket és kegyelme igéjére, akinek van hatalma arra, hogy építsen és örökséget adjon a szentek közösségében. Ef 2,20-22 

33 Senkinek ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam, 

34 sőt ti jól tudjátok, hogy a magam szükségleteiről meg a velem levőkéről ezek a kezek gondoskodtak. 

35 Mindezekben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Ef 4,28 

36 Miután ezeket elmondta, mindnyájukkal együtt térdre borulva imádkozott. 

37 Valamennyien nagy sírásra fakadtak, Pál nyakába borultak, és csókolgatták őt. 

38 Különösen azon a szaván szomorodtak el, hogy többé nem fogják őt viszontlátni. Azután kikísérték a hajóhoz. 

    Reformáció ünnepe van. Nem sokan (és a jelek szerint nem sokra) tartjuk. Igaz, nem üdvtörténeti eseményhez kötődik, hanem egyházunk lelki megújulásának történelmi fordulópontjához, ahhoz a reformátorok által tett felismeréshez, hogy Isten igéje hitünknek az alapja, Krisztus áldozata megváltásunknak a garanciája. És hogy minden kegyelemből van. Az is, hogy ma még együtt lehetünk. Még inkább az, hogy Isten országában örökségünk van mindnyájunknak, akik hiszünk egyszülött Fiának nevében.  

    Pál útban van Jeruzsálem felé, és Kis-ázsiai a kikötővárosba, Milétoszba érkezve elküld az efézusi gyülekezet véneiért. Mindenképpen látni akarja őket, fontos közölnivalója van számukra. Isten Igéje az életre akar tanítani. (És 57, 12: „én tudom megmondani, hogyan boldogulsz.”) Ó, milyen nagy baj, hogy sokan nem akarják meghallani!  

    Pál először személyes hozzáállásáról, elköteleződéséről beszél. A Krisztus-követés őszinte odaszánás, önzetlen szolgálat. Nincs öncélú keresztyénség. Nincs olyan: én csak magamért hiszek. Pál sokat viaskodott, tusakodott, sőt szenvedett is a gyülekezetekért. Efézusért kiváltképpen. Az a tény, hogy Úr gyermeke vagyok, hogy éppen tőle kapott feladatomat végzem, nem azt jelenti: minden simán megy, elkerülnek a gondok, kísértések, sikert-sikerre halmozok. Ellenséges világban élünk. Pál azt mondja: alázattal, könnyek és megpróbáltatások között végeztem a munkámat. Ugyanakkor bizalommal, hittel, szeretettel. Ezek a lelki ajándékok teremtették meg benne a szükséges egyensúlyt. 

  Pál hitelesen, tiszta szándékkal, legjobb tudása szerint adta át a rá bízott üzenetet nyilvánosan és házanként. Tanításának lényegét így foglalja össze: az Istenhez való megtérés, a Krisztusban való hit. Valójában ez a Biblia mondanivalójának summája, a teljes kijelentés célja. Sokszor mellékes dolgokra tevődik a hangsúly. Emberi okoskodásra… Mennyi értelmetlen vallási vita zajlott és zajlik, hányféle egyház, felekezet van! Miközben világszerte hanyatlik a keresztyénség, egzisztenciális belső és külső veszélyek fenyegetik. ()   

  Pál a Lélek vezetése alatt álló ember. Reformátori gondolat is ez: Isten gyermekei az ő Lelkének irányítása alatt állnak. Kálvin János tanítása szerint „a Szentlélek belső bizonyságtétele (testimonium Spiritus Sancti internum) alapján lesz az Írás Isten beszéde, élő Igéje.” A Szentlélek teszi személyessé, aktuálissá Isten igéjét számomra. Napi útmutatássá. Ilyen értelemben jelenti ki Pál: Jeruzsálembe kell mennem. Megfigyeltük-e? Az apostol tudja, hogy nehézségek elé néz. Rosszak a megérzései, a kapott kijelentés sem túl biztató (emberi szempontból). Fogság és nyomorúság vár rá. Ki vállalja ezt készakarva?

   Aztán egy szép hitvallás hangzik el: de az életem sem drága, csakhogy elvégezzem futásomat, a szolgálatot, amit az Úr Jézustól kaptam, hogy hirdessem Isten drága evangéliumát. Értjük: az apostol szívesen teszi kockára az életét, csakhogy eljusson az emberekhez az örömüzenet, ami a kegyelemről, a megváltásról szól. Arról, hogy előbb Krisztus adta oda drága isteni életét azért, hogy nekünk bocsánatot, üdvösséget szerezzen.  

  Egészen emberi arcát ismerjük meg Pálnak, amikor itt leplezetlenül kinyilvánítja érzelmeit, és szívfájdalommal mondja ki: nem látjátok többé földi arcomat… Földi életünk állandó búcsúzásból áll, van, amikor ezt tudatosan éljük meg, van, amikor nem is gondolunk arra, hogy valakivel éppen utoljára találkozunk. De figyeljük meg jobban, hogy Pál búcsúszavaiban is mennyei reménység szólal meg, mert így fogalmaz: akik között voltam, „Isten országát hirdetve”. Itt nem látjuk már egymást, de Isten országában igen.   

    Pál ünnepélyesen kijelenti: tiszta vagyok mindenki vérétől. Mai nyelven: tiszta a lelkiismeretem mindnyájatokkal szemben, mert megtettem azt, amit megtehettem. Hirdettem, amit rám bízott az Úr… A többi már nem engem terhel. Valószínű ezzel az apostol emlékezteti a gyülekezet vezetőit saját felelősségükre is. (Ezékiel: szólj, ha küld az Úr, ha hallgatnak rád, megtartatnak, ha nem, akkor elvesznek, de te megmentetted a te lelkedet.) Felelősségvállalásunknak meg vannak a határai a családban, a gyülekezetben. A szülő sem tud mindent megtenni a gyermekéért… 

    Hallunk arról is, hogy az apostol nem akart meggazdagodni, nem gyűjtött földi vagyont, senkitől nem kívánta, nem irigyelte a javait. Beszél egyszerű életviteléről, szorgalmas fáradozásáról, hogy ti. kemény munkával tartotta fenn magát,  és gondoskodott a rászorulókról. Ebben is példát adott. Kálvin János élettörténete jut eszünkbe, aki előkelő, módos családban nőtt fel, Párizsban egyetemi katedra várományosa volt, de ő a reformátori szolgálatot, és ezzel együtt egy nagyon szerény, önmegtartóztató, puritán életformát választott, vagyonából, fizetéséből támogatta az általa alapított diakóniai intézményeket, iskolákat. Halálakor könyvein kívül néhány kopott ruha, és egy lyukasra térdelt szőnyeg maradt utána. 

   Ennél a gondolatnál a Krisztus tanítására hivatkozik az apostol: jobb (vagyis nagyobb boldogság) adni, mint kapni. Jó ez a megfogalmazás: nincs öröm abban, amit visszatartunk abból, amit oda kellene adnunk. (A tegnap vallásórán erről beszélgettünk.) 

   Elhangzik az ismert, szép mondat: viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra… Reformációi üzenet, felhívás ez. Vigyáznunk kell magunkra, testünkre-lelkünkre, hitünkre. Mindenkinek egyéni kötelessége ez. Nem engedni, hogy elszakítson a Sátán, akármilyen kísértés a közösségtől, Istentől, Krisztustól. Hogy szembeállítson egymással. Nem megalkudni, nem elhajolni, nem egyéni utakra indulni. Sír a lelkünk, látva a nagy romlást, széthullást, ami közösségünket jellemzi. Nincs háború, üldözés, tiltás, megtorlás, de belülről gyengültünk meg, és jutottunk el az összeomlás határához. Nincs kit hibáztatni magunkon kívül. Testvérek, utolsó erőmmel is csatlakozni szeretnék Pál intéséhez: vigyázzatok magatokra és a nyájra, ami az Istené, amit Krisztus tulajdon vérével szerzett, és reánk bízott, hogy tőle kapott erővel és szeretettel szolgáljuk annak a javát. 

   Figyelmeztet is az apostol: kísértések lesznek, farkasok jönnek, akik kíméletlenül igyekeznek megtizedelni, szétszórni a nyájat. Isten az egyetértést akarja, a bűn a meghasonlást, a megosztást. A világban is látjuk: a vezetők csak nyilatkozataikban védik népük érdekét, valójában csak saját hatalmuk megőrzése foglalkoztatja őket. Sőt közületek is kerülnek ki olyanok, akik becsvágyból mindenféle megtévesztő tanítással megpróbálják magukhoz téríteni a híveket. Az apostol itt mintha előre látná az egyháztörténet alakulását. 

  Vigyázzatok tehát! A reformáció, a lelki megújulás ennek az intésnek a meghallását is jelenti. Emlékezés ez Isten igéjére, számvetés önmagunkkal, helyzetünk tisztázása, felkészülés a kísértésekre. Nem fenyegetésként, hanem féltő törődésként hangzik. Milyen gőgösen visszafeleselünk: engem ne intsen senki! (Jer 35: „nem veszitek magatokra az intést.”) Több reményt fűzhetünk az irányítást veszett repülőgéphez, mint ahhoz az emberhez, akit Isten igéje nem tud fegyelmezni. 

  Most pedig Istenre bízlak titeket és kegyelme igéjére, akinek van hatalma arra, hogy építsen és örökséget adjon a szentek közösségében. Ennél többet nem mondhat az apostol: Isten kegyelmére bízlak, akinek van hatalma, hogy építsen, erősítsen ezen a világon, és Krisztusért örökséget adjon nektek a szentek közösségében.  

   Amikor elhangzott mindez, térdre borulva imádkoztak, és efézus vénei Pál nyakába borultak, csókolgatták őt. Erős érzelmeket leíró rész ez. Érezzük a ragaszkodást az apostol iránt, a rajongó szeretetet, a hálát, ugyanakkor azt az emberi megrendülést is, hogy ezen a földön nem fogják őt többé látni. Mert emberek vagyunk, emberi érzésekkel, bizonytalanságokkal, de – és a reformáció ezt első helyre tette - Krisztus által mennyei hittel, az üdvösség élő reménységével. Ámen.