ApCsel 23, 1-11 (vas.de.)

1 Pál rátekintett a nagytanácsra, és így szólt: Testvéreim, férfiak, én teljesen tiszta lelkiismerettel szolgáltam Istennek mind e mai napig. ApCsel 24,16 

2 Anániás főpap ekkor megparancsolta a mellette állóknak, hogy üssék szájon. 

3 Pál ekkor így szólt hozzá: Megver téged az Isten, te meszelt fal! Itt ülsz, hogy ítélkezz felettem a törvény szerint, mégis a törvény ellenére azt parancsolod, hogy megüssenek? Ez 13,10-15; Mt 23,27 

4 Erre az ott állók ezt mondták: Isten főpapját gyalázod? 

5 Pál így válaszolt: Nem tudtam, testvéreim, hogy főpap. Mert meg van írva: „Néped fejedelmét ne átkozd!” 2Móz 22,27 

6 Mivel pedig Pál tudta, hogy egyik részük a szadduceusok, másik részük pedig a farizeusok közül való, így kiáltott a nagytanács előtt: Testvéreim, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia, a halottak feltámadásába vetett reménységem miatt vádolnak engem. Fil 3,5; ApCsel 24,15; 26,6; 28,20 

7 Mihelyt ezt mondta, vita támadt a farizeusok és a szadduceusok között, és a gyűlés véleménye megoszlott. 

8 A szadduceusok ugyanis azt állítják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek, a farizeusok pedig vallják mindegyiket. Mt 22,23 

9 Nagy kiáltozás támadt, a farizeuspárti írástudók közül néhányan felállva hevesen vitatkoztak, és így szóltak: Semmi rosszat sem találunk ebben az emberben. Hátha valóban Lélek szólt hozzá vagy angyal? 

10 Mivel a felfordulás egyre nagyobb lett, az ezredes attól félve, hogy Pált széttépik, megparancsolta, hogy a csapat menjen le, ragadja ki őt közülük, és vigye a várba. 

11 Aznap éjjel pedig odaállt Pál mellé az Úr, és ezt mondta: Bízzál, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned.

   Pál a harmadik missziós útja végén Jeruzsálembe érkezik, bemegy a templomba (a Kr. e. 70 előtti évek ezek!), az ázsiai zsidók felismerik, fellázítják ellene a jelenlevőket, rátámadnak, meg akarják ölni. A zendülés híre eljut a helyőrség ezredeséhez, aki katonáival a helyszínre siet, kimenti őt a kezük közül. Pál görögül szól az ezredeshez, akitől engedélyt kér és kap arra, hogy szólhasson a néphez, és (emlékezetes mozzanat ez az apostol életében) a templom lépcsőjén állva elmondja megtérése történetét. Ám nem jut a végére, a tömeg megint felzúdul ellene (amikor a pogányok közt végzett szolgálatáról kezd beszélni), nagy kiabálás támad, az ezredes a várba viteti az apostolt, és elrendeli megkorbácsolását, hogy kiszedje belőle az általa okozott ribillió okát. Amikor azonban az apostolról kiderül, hogy római állampolgár, nem bántják, sőt az ezredes leveteti a bilincseit, és intézkedik, hogy szabályos kihallgatásban legyen része.  Így kerül a nagytanács elé. 

    Pál testvéreinek nevezi a tanács tagjait. Nagy vitáinkban ez a tény úgy elhalványul, hogy ti. rómaiak és görögök, zsidók és palesztinok, ukránok és oroszok Isten teremtményei vagyunk. Mégis ilyen-olyan sérelmek, vagy éppen hatalmi ambíciók miatt halálos ellenséggé válhat a másik ember, a másik nemzet. Ez a jelenség „eszkalálódik” mostanában világunkban. Egy gonosz indíttatás kell, és elszabadulnak a gyilkos indulatok, tömegeket borít el a gyűlölködés özönvize.  

   Első szavaiban az apostol azt hangsúlyozza, hogy ő tiszta lelkiismerettel szolgálta és szolgálja az örökkévaló Urat. Nem lett hűtlen az atyák Istenéhez, nem állt át más táborba. Isten szent akaratát követi abban is, hogy a pogányoknak is hirdeti az ő élő Igéjét. Ez a kijelentés a nép vezetői számára felháborító eretnekségként hangzik. Milyen pimasz, cinikus provokáció az, ha egy törvényszegő tiszta lelkiismeretről beszél nekik, akik igazán ismerik a törvényt, illetve annak az évszázadok során kialakult értelmezését! Annak mérlegén pedig ez a tanítás, ez az újítás káromlással ér fel. 

  Nagy veszély rejlik abban, ha Isten üzenetét összetévesztjük annak ilyen-vagy olyan magyarázatával, néha nagyon is emberi interpretációjával. Amikor mi határozzuk meg a hangsúlyokat, és nem keressük alázattal azt, hogy Isten Lelke fedje fel számunkra az Írás jelentését. Indulataink, érdekeink nagyon el tudják torzítani az üzenetet. Vagy akár a megkövesedett hagyományok is. Mi így tudjuk, így tartjuk, ez az igaz számunkra, és minden másféle meglátás pokolra való tévelygés. (Értsük jól: Isten igazsága nem változik, csak a mi azzal kapcsolatos megismerésünk. A Nap nem változik attól, hogy egyre többet megtudunk róla: méreteiről, a benne zajló termonukleáris folyamatokról, a napkitörésekről, stb. De a Nappal kapcsolatos elméleti tudásunk nem fogja soha pótolni annak melegét és világosságát.) Tudjuk, hogy Pál írásértelmezésnek kulcsa éppen Jézus Krisztus. Benne beteljesedik a törvény, benne lesz miénk a kegyelem, benne éri el célját Isten üdvözítő terve.  

    A főpap szájon vereti Pált. Nagyon durva, szinte sokkoló gesztus ez: elnémítani, megalázni a mienkkel nem egyező véleményt képviselő embert. Nem tűrünk más elképzelést. Beverjük a száját annak, belefojtjuk a szót abba, aki mást mer mondani. Diktatórikus megnyilvánulás az igazság nevében. Ne feledjük: mindenki valamilyen igazság nevében cselekszik. 

   Úgy tűnik, hogy Pál is hevesen, indulatosan reagál. Szinte csodálkozunk rajta. Valósággal átkozódó fenyegetésbe kezd: „megver téged az Isten, te meszelt fal”. Jogos a felháborodása. Bár kiszolgáltatott helyzetben van, mégsem hallgat gyáván. Mást nem tehet, de kimondja bátran a véleményét. „Azért vagy itt, hogy igazságot szolgáltass, és nyilvánosan és tettlegesen törvénytelenséget követsz el.” 

  Ám amikor szólnak neki, hogy a főpap volt az (Pál apostol gyengén látó lehetett, találunk erre nézve utalásokat a leveleiben), akkor bocsánat-kérőleg mondja: nem tudtam, hogy főpap. Ui. írva van… A törvény védi a főpapot, még ha a törvénytelenül jár is el (mintegy immunitást biztosítva számára), hogy a törvény tekintélye emberi gyarlósága miatt ne csorbuljon. 

   A 6. vers bepillantást enged nekünk Pál védekezési stratégiájába. Nem félti az életét, mégis kiáll igazsága mellett, és kihasználja a rendelkezésére álló, mentségére szolgáló eszközöket. Mivel tudta, hogy két tábor van jelen, ezért éppen az őket megosztó kérdést veti fel. A feltámadásét, ami valóban Pál hitvallásának az alapját jelenti. Beszédeinek, írásainak központi témája, végső következtetése. Most ezzel kezdi.

   Elmondja, hogy farizeusi hagyományokat követő családban született (ez nem ok a dicsekvésre számára, tudjuk, hogy kárnak és szemétnek ítél minden emberi privilégiumot és teljesítményt, nem fontos tényezője ez identitásának, de hozzá tartozik). A Filippi levélben is hivatkozik zsidó szemmel nézve „irigylésre méltó” származására, előéletére. Nem kell letagadnunk múltunkat, de van, amit meg kell tagadnunk abból (a képmutatás ennek a fordítottja). A feltámadásba vetett reménység miatt vádoltatom… Szavai hitelesek. Le is írja: ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi prédikálásunk. Athéni beszédének is ez a végkicsengése… 

    E kérdés kapcsán vita lobban fel a farizeusok és szadduceusok között… Már nem is a Pál elítélése a fő szempont, hanem a köztük levő nézeteltérések. Sokszor olyan elvont elvek fölött vitázunk, amiknek valójában nincs is hatása az életünkre. Pl. ragaszkodunk ahhoz a tételhez, hogy mi az evangéliumot követjük, és nem a hagyományokat, és álláspontunkat akárkivel szemben készek vagyunk megvédeni, de meglátszik-e rajtunk az evangéliumi lelkület? Vajon az, ami mellett vérre menően kiállunk, meghatározó-e az életünkre nézve? Nem sokat ér az olyan „igazság”, aminek semmiféle „igaz” következménye nincsen. Elvitázhatunk azon is, hogy mi hogyan értjük az úrvacsorát (nagy disputák zajlottak ezzel kapcsolatban a reformáció idején), de visz-e előbbre minket a teológiai szőrszálhasogatás? Jobb, tisztább lesz-e az életünk, építi-e közösségünket, egyáltalán, többen jövünk-e? 

  Ha visszatérünk az alaptémánkhoz: azt kell mondanunk, hogy Krisztus nélkül a feltámadás tényleg csak egy gondolatkísérlet, egy hipotézis. Hitünknek nincs más biztos pontja, mint a Krisztus feltámadása. Ez azt jelenti, hogy hitünk élő, feltámadott Urunkhoz kötődik, de azt is: ez a hozzá kapcsolódó hit, vele való közösség meghatározza, döntően befolyásolja gondolkodásunkat, magatartásunkat, cselekedeteinket. Nem dogmákba kapaszkodunk, hanem személyesen Krisztusba, akiben igazzá és ámenné lett Isten minden kijelentése, ígérete. (Amikor a katonaságban az AMR-t számoltuk, az nemcsak egy matematikai művelet volt, hanem tudtuk, hogy amikor a nullához érkezünk, akkor család, barátok várnak reánk, az ún. „szabad élet”.) 

   A szadduceusok (ugyanazon Írásokat olvasva és boncolgatva) nem hittek a feltámadásban, az angyalok, a lélek létezésében (Isten és az anyagi világ között nincs átjárás). A farizeusok ellenben igen. Ez utóbbiak közül páran már-már pártját fogták Pálnak. Ha valaki mellettünk szavaz, akkor – ha nem is kedveljük -, de közénk tartozónak tekintjük.

   Szomorú azt látni, hogy egy vallási vitában, Isten dolgairól szóló véleménycserében idáig fajul a helyzet, hogy egymással ordítoznak az emberek, és olyan lincselős légkör alakul ki, hogy szinte széttépik az apostolt. Egy nagyon sokatmondó kép ez: a viták áldozata mindig az ember. Ha a családban veszekedés van, akkor a családtagok, elsősorban a gyermekek lelke tépődik szét. Ha a népek között van feszültség, ármánykodás, háborúskodás, akkor ártatlan emberek esnek annak áldozatául. Nem a pártoskodás, nem a szembeszállás, hanem a békesség megtalálása az igazi feladatunk.

   A pogány római hatalomnak kell közbelépnie. Az ezredes parancsol, kimentik Pált a feltüzült vitázók köréből, a várba viszik… Bizonyára, feldúlta ez az eset. Mégis békességes hangulatban zárul a történet. Aznap éjjel odaállt az Úr Pál mellé, és ezt mondta neki: Bízzál, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned.  

   A zűrzavar, a lázadás, a fenyegetés közepette is Isten akarata érvényesül és teljesedik be. Minden forrong, kavarog, mégis – mennyei perspektívából nézve - minden jó irányba halad. Bízzál, ne félj, tervem van veled… Mi csak a zűrzavart, a káoszt, a bajokat látjuk sokszor. Megrettent szívünkkel, értelmünkkel az érzékeljük, hogy összecsapnak a hullámok a fejünk felett, hogy elszabadul a pokol. Jó tudnunk: a látszólagos összeomlásban mégis minden a helyén van. Jó meghallanunk: Isten kegyelmi tervét semmi sem boríthatja fel. Ő kezében tartja a helyzetet és életünket. Ő megváltott egyszülött Fiában, nem hagy elveszni, sőt megáld minket, szolgálatunkat, és üdvösségre vezet. Ámen.